Egy pillanatig sem éreztem azt, hogy szükségem lenne bármi véleménymódosításra. Nem érdekelt már sem ő, sem a családja. Egyikük sem az életem része többé, és bármi is kötött az öccséhez, ahhoz neki egyrészt semmi köze, másrészt pedig, már nem akartam folytatni. Nem volt szükségem többé másra Damon mellett, csak rá... belekóstolhattam már abba, milyen őt elveszíteni nem is olyan régen. És emellett nem kérek többet egyikőjükből sem. Sem belőle, sem Klausból, de a testvéreikből sem. Gondoljon rólam bármit, sugalljon bárminemű csalódottságot a tekintete, a Mikaelson nevet többé hallani sem akarom. - Nincs szükségem egyikőtök segítségére sem. Megvan a saját családom, és ha a legnagyobb ellenségemhez is kell majd mennem segítségért, hát oda megyek. De nem fogom az öcsédet gyászában zaklatni. És téged sem, nyilván lefoglal majd az erkölcsös prédikálás.- Ugyan nyeltem egyet, de a hangomban egy egész jéghegy veszett el, ami épphogy nem olvadozott a gúny tömény mennyiségétől. Nem ismer engem. Ha azt is hiszi. És momentán csak megkönnyebbültem, ahogy láttam, hogy felöltve a ruháját távozni készül. Mondjon rám bármit, nevezzen bármilyen utánzatnak, mindannyian követünk el hibákat. Én a magam részéről az enyémet megbántam.
Egyetlen arcizmom rezdülésével sem mutattam, hogy úgy tűnik, Elena Gilbertnél sikerült csalódnom. Nem mintha ez lenne az egyetlen, és első alkalom az életemben, csak éppen tőle egészen mást vártam. Mondjuk úgy, érdemeim elismerése mellett finoman kitette a szűrömet, némi képzavarral élve a tiszta égbolt alatt. Talán ha olyanná válnék, mint Niklaus, és begőzölve végiggyilkolnám a fesztivál résztvevőinek felét, jelentősen apasztva a tobzódó ifjúság létszámát, felcsillanna a szemében valami öröm, és mámor. Az öcsém valószínűleg nem menne el innen gyilkolás nélkül, és váltig hiába töröm a fejem, fel nem foghatom, miért tartja őt az ifjú Gilbert mégis többre, mint az általam nyújtotta önuralmat és biztonságot. Tény, hogy csúfos kudarcot vallottam, ennek ellenére úgy döntöttem, nem csinálok mészárszéket a fesztiválból. Ha más nem is, de ez a morál az, ami elválaszt, és megkülönböztet engem a testvéremtől. Felkelek a homokból, leporolom magam, ujjaim között érzem az apró szemeket, aztán azon vizesen magamra húzom a ruhadarabokat, amiket csakis érte, Elena Gilbert kedvéért öltöttem magamra. - Sajnálom, ha így gondolod - válaszolom, újra felvéve a hűvös, távolságtartó modoromat. - Nemcsak te voltál eddig sok mindenben a családom segítségére. Én is könnyen a tiédre lehettem volna. És semmiféle olyan elvárást és igényt nem támasztanék veled szemben, mint Niklaus - teszem hozzá. - Valamit azonban kérlek, ne felejts el, Elena. Könnyen kerülhetsz még abba a helyzetbe, mikor nem lesz más megoldás, mint egy Ősi segítsége. És ahogy jelenleg a dolgok állnak az öcsém háza táján, ő kétlem, hogy a segítségedre fog sietni. Noha kifejtetted, hogy nincs szükséged rám, és elfogadom a döntésedet, ha mégis a helyzet úgy hozza, tudod, hogy hol találsz - simítom hátra vizes hajamat. Még ha nem is sikerült megtörnöm a legendás makacsságát, ha már nem lesz az öcsém szajhája, elmondhatom, hogy nem jártam itt dolgavégezetlenül.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem akartam szóvá tenni, hogy mennyire nem fejezi ki a valós véleményemet az a kifejezés, hogy "unom". Hiszen mióta csak az életembe léptek mindannyian, vagy Katherine-hez hasonlítanak... vagy pedig Tatiához. Szerencsére Amara lekerült a terítékről, hiszen bárhonnan is nézzük, ő maximum arról híres, hogy olyan, mint egy megbolondult kakukkos óra. Az igaz szerelmet persze minden legyőzi... talán az őrület is. Vagy a szerelem győzi le az őrületet? Erre azért én még befizetek. Csak felsóhajtottam. Ismét. A magyarázkodás annyira nem állt közel hozzám, most mégis ilyesmire kényszerültem... és pont egy Mikaelsonnak. - Nem ismerlek. Annyit tudok rólad, amit ma délután mutattál magadból és a múltbéli apró beszélgetések alapján összetettem rólad egy képet magamban. Sosem mondtam, ogy nem vagy becsületes, tisztességes vámpír. De nincs szükségem a barátságodra, Elijah - vallottam be őszintén, és én magam is elfordítottam a tekintetemet. Felesleges lett volna tagadni, emberként még nyitott voltam arra, hogy kialakuljon kettőnk között az a bizonyos barátság... de mindez megváltozott. - Mindannyian a saját hibáink miatt tartunk ott, ahol, már ha tényleg annyira hasonlítunk egymásra - tettem még hozzá a végén, és én magam is hátradőltem. - Sosem fogunk megérteni egy csomó dolgot... én sem fogom megérteni azt, miért szereted annyira azokat, akik már számtalanszor árultak el téged. És te sem fogod soha megérteni, engem mi köt össze a testvéreddel - sóhajtottam fel, hangomba pedig némi lemondás vegyült.
- Tudom, hogy nem vagy Tatia - kuporodom le kényelmesen a homokba, és hátrahajtva a fejem nézem Elena arcát. - Ha ő lennél, most nem lenne kedvem beszélni veled. És nyilván unod a történetünket. Bocsáss meg, ha elmondják neked újra és újra. Nyilván akik benne élnek az eseményekben kissé szubjektívebben ítélik meg a benne betöltött szerepüket. Ígérem, nem untatlak többé a régvolt szerelmi históriákkal - teszek egy felemelt kézzel elutasító mozdulatot, aztán kíváncsian bámulok rá tovább. - Szóval nem állok a favoritlistád első helyén. Tudomásul veszem, ugyanakkor nem értem a miértjét. Soha nem bántottalak, sosem jártam a nyomodban, nem kényszerítettelek, és nem akartalak rávenni semmire. Nem hazudtam neked, nem csaptalak be, nem használtalak ki semmiféle önös célokra és érdekekre. Ellentétben Niklaussal. Ő valamiért mégis megelőz engem a te bizonyos listádon, én pedig kíváncsi vagyok a miértjére. Elcsépelt közhely, hogy a nők a rosszfiúk ismeretségét keresik, de mégis igaz lenne? Legalábbis a te esetedben? - érdeklődöm, majd keserűen elmosolyogom magam. - Elárulok neked egy óriási titkot, Elena Gilbert. Nem is különbözöl te olyan sokban tőlem, vagy akár én tőled, attól függ, melyikünk szemszögéből nézed a dolgot. A szerelemnek még mindketten csak a fájó és keserves oldalát tapasztaltuk meg jó időn keresztül. És tudd, hogy soha nem nyíltam meg így még senki előtt. Előtted talán azért teszem, mert sorstársnak számítunk. Vagy azért, mert az átváltozásod ellenére én ugyanannak a kedves, törődő és érzékeny lánynak látlak, mint ami mindig is voltál.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Csak felsóhajtottam. Ezek szerint most sem fogom megúszni ezt az egészet, pedig azt gondoltam, hogy délután már elég sok idejét elraboltam. Tényleg azt hittem, hogy amint végzett az erkölcsi prédikációval, visszatér a hőn szeretett városába, hőn szeretett testvéréhez és annak új barátnőjéhez, tekintve, hogy éppen nagyon fontos szerepet töltenek be mindketten Elijah életében. Ehelyett még mindig itt időzik, és a törülközőt arrébb dobva, le is ült rögtön mellém. A koncert ezúttal nála is elmarad... remek. Ismét sóhaj. Már ezerszer hallgattam végig hasonlót, miszerint Tatia milyen volt emberként, és én milyen voltam emberként, és mennyire hasonlítunk, és még sorolhatnám... de a gyomrom már eléggé kényes erre a témára. - Nem vagyok Tatia. Nem vagyok Katherine. Még csak Amara sem vagyok, és már igencsak... kitalálhatnátok valami újat, ha velem akartok beszélgetni, már fejből tudom a Tatia és a két ősi történetet - nyeltem nagyot. Az egész annyira elcsépelt, de ők még mindig nem unták. Talán én sem untam volna, ha nem rólam lenne benne szó. Mintha meg tudnának ez alapján ítélni, mintha a múltbéli tapasztalataikat kiterjeszthetnék rám is, de ez nem így van. Sosem leszek egyetlen ősöm sem, mindig lesz valami, amiben más vagyok és leszek... ahogyan Tatia és Katherine sem egyforma. Valószínűleg Katherine a legromlottabb az egész családfában. - Nem csak gyűlölet és szeretet létezik a világon - mondtam ki a gondolataimat kerekperec. Minek köntörfalaznék? - A kettőnek egy csomó árnyalata van, és nem mondanám, hogy gyűlöllek... de nem is leszel soha a kedvencem - csitultam el végül. Minek tagadnám? A délutáni beszélgetés után bíztam abban, hogy legalább száz évig megint nem járunk egy utcában.
Megálltam Elena előtt, a legkevésbé sem zavartatva magam azon, hogy még soha, senki nem látott ilyen körülmények között, ahogy most ő... úgy kábé évszázadok óta. Legalábbis mindig roppant módon igyekeztem, hogy adjak magamra, mind külső, mind belső tekintetében, ezzel is dolgozva azon a tényen, hogy még csak véletlenül se keverjenek össze az öcsémmel, és hogy bizonyítsam egyeseknek a nevem hallatán, hogy nem minden Mikaelson maga a Sátán. Talán Elenával pont itt követtem el a hibát. Túlságosan fensőbbségesnek, amolyan tanárosnak tűnhettem szemében délután. Mintha valami felséges magasságból akarnám őt kioktatni, ezek után persze nem is csodálkoztam - és most sem csodálkozom - a fagyosan megvető reakcióján. - Tudom, hogy ott van a koncert - dobom le a vizes frottírt a földre. - Éppen azért vagyok itt, és nem arrafelé - ülök le aztán kényelmesen Elene mellé, aztán apró mosollyal fürkészem az arcát. - Ismertem egy lányt egykoron - mondom halkan. - Valamikor ezer évvel ezelőtt. Szerettem is úgy, ahogyan egy férfi csak ritkán szeret életében. Ő volt ugyanolyan, mint te is vagy. Kedves, törékeny, okos lány, de ha valami nem tetszett neki a világ dolgainak folyásában, olyanná tudott válni, mint egy igazi ragadozó, és keményen megharcolt a saját érdekeiért. És olyankor ugyanaz a harag szikrázott a szemeiben, amit most a te tekintetedben is látok - vizslattam hosszasan a mogyoróbarna szempárt. - Tudom, hogy nincs jogom beleszólni az életedbe, és nincs jogom, hogy megszabjam, mit tégy, és mit ne. De szerettem azt a nőt, és végig kellett néznem, hogy mást tüntet ki a szerelmével, és mást ajándékoz meg a gyönyörrel, amire én magam is úgy vágytam. És most ugyanezt a történetet látom magam előtt más szereplőkkel. Átérzem Hayley fájdalmát, mert megtapasztaltam már, hogy milyen ez a gyötrő szenvedés, és Damon Salvatore alighanem ugyanezt érezné, ha tudná azt, amit én - fejezem be a monológomat, aztán kisöpröm hajamból a vizet. Kényelmesen hátradőlök, és a tavat pásztázom tekintetemmel. A legkevésbé sem zavar a tény, hogy egy szál nadrágban ücsörgök mellette. Ha valamire büszke voltam ezer éve alatt, az volt, hogy mindig képes voltam tökéletesen karban tartani a testemet. - Gyűlölsz? - kérdezem aztán anélkül, hogy elfordítanám szemem a víztükörről. - Megérteném, ha így lenne. A mi családunk úgy kíséri végig az életedet, mint egy átok.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Egy padnál ücsörögtem néhány óra elteltével. Már régen megszáradt a hajam, és a nedves fürdőruhámat is teljesen lecseréltem. Egy kényelmes rövidnadrágot választottam, mellé egy sötétebb felsővel, és egy papírpohárból vért kortyolgattam. Közben megakadt a szemem egy-egy éjszakai baglyon, és jót mosolyogtam azokon a párosokon, akik egész nap ki sem mozdultak a sátrukból, csak most, hogy a hold fényénél úszkáljanak, és enyelegjenek a vízben. Valamiért talán normális helyzetben mindez émelygést váltott volna ki belőlem, de ezúttal csak mosolyogtam. Azt kívántam, bár itt lenne Damon... nem érdekelt, hogy mit magyaráz Elijah, tekintve, hogy nem terveztem a közeljövőben felkutatni az öccsét. Nem mintha annyira kutatnom kellene, eléggé nyilvánvaló, hogy még mindig a New Orleans-i trónját akarja elfoglalni. És az efféle nagyravágyástól még mindig hányingerem van, talán Elijah-nak ezért kellene aggódnia, nem azért, hogy a testvére elkeseredettségében és gyászában kinek az ágyában keres vígaszt. A pohár kiürült, én pedig felsóhajtottam, mikor mozgásra lettem figyelmes, és mikor arra fordultam, Elijah-t pillantottam meg. Némileg alulöltözöttebben mint a megszokott, és abból az egy szál nadrágból is csurgott a víz, akárcsak a hajából. Még hogy erkölcscsősz... akkor vigyázhatna arra, hogy itt még kiskorúak vannak. - A koncert arrafelé van - böktem a fejemmel a füst irányába, majd mély levegőt vettem. Semmi hangulatom nem volt a társaságához, hisz valószínűleg már minden közös témánkon átrágtuk magunkat.
Miután Elena nem túl finoman és kedvesen faképnél hagyott, magam maradtam a parton a fürdőző és tobzódó fiatalok között. Tulajdonképpen sarkon is fordulhattam volna, hogy visszatérjek New Orleansba, de valamiért nem tettem. Talán azért, mert ezer éven át tartottam a vállamat, amin mások pihenhettek, és amellyel támaszt adtam a családomnak, és azoknak, akik rászorultak. Belefáradtam? Meglehet. Önmagam számára is meglepve tapasztaltam, hogy jól érzem itt magam. Mintha halványan megérintett volna annak a létnek a sajátja, ami soha nem lehetett az enyém. Leültem a parton, órákon át néztem a tavat, aztán a lassan besötétedő eget, és a feltűnő csillagokat. Addigra a tó szinte kiürült. Valamiféle koncert kezdődött el, csaknem mindenki ott tombolt... egyedül voltam, de nem voltam magányos. Sőt, olyan ötletem támadt, amit azt hiszem, erőteljesen le fogok tagadni az önéletrajzomban. Legalábbis ez a tett nagyon nem illett hozzám. Leszórtam magamról a ruhákat, a nadrág kivételével, és a habokba vetettem magam. Erőteljes, gyors karcsapásokkal úsztam fel-alá, és önkéntelenül is eszembe idéztem a régi időket, mikor ezer évvel ezelőtt a táborunk melletti tóban fürödtem és úszkáltam. Régen volt, de a víz ízét szinte még mindig éreztem a számban... Csak akkor álltam meg, mikor elfáradtam. Talpra álltam a sekély mederben, és ugyanúgy csöpögött a víz minden porcikámból, ahogy délután Elenának. És mintha csak a gondolat ereje rántotta volna ide, újra megláttam az alakját a parton, ott, ahol én ültem nemrégiben. Ő nem vett észre engem, elgondolkodva nézte a homokot, és a koncert távolról villogó fényeit. Közeledni kezdtem felé, és kíváncsi voltam, vajon hogyan viselkedik a délutáni nem épp szívderítő jelenetünk után. Azon sem lepődtem volna meg, ha megfordul, és duzzogva elrohan.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Valószínűleg nem lett volna nagy szükségem az engedélyére, mert anélkül is leléptem volna. Vissza, oda ahol várnak rám. Vagyis, ezúttal a vízbe. Mert szükségem volrt az efféle kikapcsolódásra. Mindenféle szarság nélkül, némi életet akartam lehelni a szürkeségbe... és ha ez így halad tovább, ismét nem lesz az egészből semmi. Felsóhajtottam, és biccentettem felé egyet. - Viszlát, Elijah - mondtam csak ennyit, majd letettem a törülközőt a helyére, és hátat fordítva távolodni kezdtem. Ennyi elég is volt ebből a helyzetből... nem szívesen akadok bele ilyen szituációkba, főleg nem egy ilyen amúgy meglehetősen domináns férfiba.
- Köszönöm - biccentettem kimérten, mikor tett egy rövid kijelentést. Nem tudtam, vehettem-e ezt ígéretnek, és ha igen, akkor mennyire volt homályos vagy valósnak gondolt. Persze az sincs kizárva, hogy kizárólag azért beszélt a szám íze szerint, hogy eltűnjek végre onnan, és hagyjam létezni a maga új létében, az újonnan felfedezett világában. Belenéztem az ismerős barna szempárba hosszan, kutatva. Mennyire ismerős volt ez az arc, minden vonása, a tekintet azonban más volt. Ahogy mondani szokás, igazán a lélek tükre. Mikor Tatiával találkoztam az átváltozás után - jó néhány évszázaddal utána - már kemény volt a lelke, akár a kő, mert a csaknem évezredes megpróbáltatások szinte kiölték belőle a lányt, akit valaha szívem minden szeretetével szerettem. Katerina nem tudom, emberként milyen lehetett, mert már csak számító, manipulatív ribanc formájában volt "szerencsém" megismerni őt. De Elenát ismertem, legalábbis úgy, ahogy a távoli ismerősök tudnak egymásról. Nyomon követtem az életét, a cselekedeteit, és az az Elena más volt, mint aki jelenleg előttem állt. Ennek a nőnek dac volt a pillantásában, harag, és valami olyan jegesség, ami még rám is hökkentően hatott. De mintha valahol a tekintete mélyén ott lett volna a néma segélykérés is... az igazi, valódi Elenától, aki a felszín alatt volt mélyen, nagyon mélyen eltemetve. - Csupán ennyit szerettem volna hallani tőled. Köszönöm, hogy erre a rövid időre is a rendelkezésemre álltál - válaszoltam legalább olyan kurtán-furcsán, ahogyan ő is, majd egy mozdulattal jeleztem, hogy nem tartom vissza a további szórakozástól.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Bátor volt tőle azzal jönni, hogy milyen is voltam, amikor még ember voltam... szembesíteni próbált azzal, hogy sokat változtam? Talán már ez sincsen teljes mértékben kizárva, tekintve azt, hogy annak idején elég volt egyetlen óriási tragédiának köszönhetően teljes mértékben megváltozni. A szüleim halála olyan szinten elkeserítettek, hogy... nem láttam más kiutat abból az életből. Nem akartam többé a jól megismert Elena Gilbert lenni, aki lelkesen ugrál a tesi órákon, és... nem akartam a csapatkapitány vigyorgó barátnője lenni többé. Csak egy lány akartam lenni, aki bármikor elbújhat és írhatja a fák lombja alatt a naplóját. Más támaszom akkoriban nem volt, és úgy éreztem, hogy nem értenék meg... Carline és Bonnie mellettem állt végig. De mégis, annyi mindent... akartam. Bizonyítani. A szüleimnek. És mindez már sosem fog megtörténni. A vámpírrá válásom pontosan ilyen tragédia volt. Váratlanul történt, úgy, hogy azt sem tudtam, mégis, mi történik... és ismét más akartam lenni utána. De letértem egy útról, és olyan lettem, akivel jobb nem összeakadni, mert nem bír magával... minden érzés annyira erős volt bennem, annyira mámoros... egyszerűen csak vért akartam, érzéseket, hevességes, szenvedélyt akartam, a következő pillanatban pedig már halált, és könnyeket... ez a mai napig így van. De nem akartam előtte kifakadni. - Nem megyek a közelükbe - mondtam csak ennyit, de próbáltam minden érzést elpalástolni. Nem akartam a tudtára hozni, hogy mit is hozott ki belőlem. Mert ha nem ősi lenne, valószínűleg már régen a fejével fociznának a srácok. Egyetlen dolog tartott vissza. Azon kívül, hogy ősi. Mégpedig az, hogy sosem tennék ilyet senkivel.
- Ennél finomabban már csakugyan nem lehetett volna mondani, hogy a hátad közepére kívánod a jelenlétemet, Elena - jegyeztem meg a szemöldökömet megemelve, mikor sokat mondóan nézett az órára, majd tett egy utalást rá, hogy New Orleansban már nyilvánvalóan várnak. - Megnyugtatásul közlöm veled, hogy autóval jöttem. A tömegközlekedés nem tartozik az általam preferált közlekedési módozatok közé - igazgattam meg a dzsekim gallérját. - Nos, mint már kifejtettem, nem rabolom sokáig az időmet. Mondtam, ha nem kívánatos számodra a társaságom, bármikor távozhatsz. De amit elmondtam, arra most újra nyomatékosan megkérlek. Ne gyere a családom közelébe, értem ezalatt Niklaust és Hayleyt. Túl sok fájdalom érte őket, és túl sok problémát kell leküzdeniük. Hagyd, hogy túl legyenek mindezeket az akadályokon, és kérlek, ne terheld még őket egyéb problémákkal feleslegesen. Nyilván megérted, hogy nem ok nélkül kérlek erre. Nem tudom, milyen vagy jelenleg, mennyit változtatott rajtad a mostani vámpír léted. De azt tudom, hogy a régi, emberi Elena Gilbert megértené az indokaimat, és ezek szerint cselekedne. Tudom, akár meg is igézhetnélek, de nem játszom ilyen piszkos és aljas módszerekkel. Én ettől a perctől a te kezedbe teszem le két ember sorsát. A lelkiismereted közepébe.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Nem gondoltam volna azt, hogy egyszer Elijah Mikaelson lénye, szavai fogják kiváltani belőlem azt a hatást, miszerint szeretném őt elküldeni egy bizonyos melegebb éghajlatra. Az arcizmaim talán megrándultak, de gondolkodtam egy pár másodperc erejéig, emiatt pedig nem szólaltam meg, mindent visszafogtam, amely képes lett volna ebben a pillanatban sortűzként elhagyni a számat, majd pislogtam párat. Mi jogon jön ide, és olvas rám mindent? Mintha egyedül én lettem volna benne azokban a szituációkban, mintha bárkire is erőszakkal kényszerítettem volna bármit, és mi több, mintha joga lenne ahhoz, hogy beleszóljon mások magánéletébe. Akkor sem dughatja bele az orrát, ha a tulajdon, éppen gyászoló öccséről van szó. Egyszerűen... semmi köze hozzá. - Ezen kívül akarsz még mondani valamit? Mert ha nem, hát remélem, nem késed le miattam a... - néztem a táskám tetején heverő telefonom kijelzőjét. - fél kettes buszt New Orleansba. - Gúnyos voltam, erre nem lehetett mást mondani. Egyszerűen nem tudtam úgy tekinteni erre a beszélgetésre, hogy tanulságos volt... sőt. Csak simán felháborító, hogy idejött, és elkezdett olyasmiről felvilágosítani, amihez semmi köze. Mintha az elhunyt anyám jött volna vissza, hogy szexuális felvilágosítást tartson... mondhatni, feleslegesen. Mert a szememben ez a beszélgetés is az volt. Végül csak felsóhajtottam. Kicsit szúrt a mellkasom, amiért ilyen szinten modortalan voltam valakivel... de hirtelen bukott ki belőlem az őszinte véleményem. És attól nem kellett tartania neki sem, hogy elfojtom a gondolataimat.
Nagyokat nyelt mielőtt megszólalt, és valahol a lelkem legmélyén tisztában voltam vele, hogy nem a félelem, vagy más indok készteti erre. Mint mondtam, túlságosan hasonlított az őseire... noha Katerina nem volt az a jellem, aki ne gázolt volna bele gondolkodás nélkül mások lelkébe, Tatia - legalábbis emberként - finom típus volt, mégis nála is láttam ezt a jelenséget néhányszor. Általában ezzel akadályozta meg, hogy ne szórjon olyasmit a képembe, ami nem fog örömöt okozni, és gyanítottam, Elena is erőteljesen megválogatja a néhány másodperces szünetben a szavait, mielőtt nyersen elküldene engem a fenébe. - Azért törődöm vele, hogy mi fáj neked, ahogy fogalmaztál, mert az fáj Niklausnak, Hayleynek, ezáltal közvetve az egész családomnak is - válaszolom. - Elena, túl sokat játszol a tűzzel. És van még valami. Noha nem mondta ugyan ki szavakkal, de úgy látom, Hayley gyengédebb érzelmeket táplál az öcsém iránt, mint ahogy te gondolnád. Azok után, hogy ilyen tragédia érte őket, Hayley számára az öcsém az egyetlen vigasz. Nem fogom engedni, hogy jelenléteddel belerondíts a gyászuk közepébe. Nem mellesleg, Damon Salvatore sem lenne túl boldog attól az információtól, hogy az egyetemtől távol töltött idődet arányosan felosztod közte, és Niklaus között. Még akkor is, ha állításod szerint jó ideje nem jártál az öcsém ágyában. Felnőtt emberek vagytok, nincs jogom megmondani, mit tehettek, és mit nem, csupán kérlek, hogy ne tedd a családom helyzetét és Hayley helyzetét még nehezebbé, mint amilyen jelenleg - fejeztem be a mondandómat. Tessék, már tudja az igazságot. Most már elküldhet melegebb éghajlat. Ismerve a temperamentumát, hezitálás nélkül meg is fogja tenni. Vagy csak simán leordítja a fejemet, a pakliban ez is benne van.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Talán hinnem kellett volna a fülemnek. Alapvetően elveszítettem a bizalmamat az idegenek irányába, még ha ő nem is az a kifejezetten idegen férfi számomra. Ismertem, hallottam már róla... ennek ellenére nehezemre esett volna elhinni azt, hogy bármit is miattam akar csinálni. Hiszen az ő családja az életem egyik legnagyobb megkeserítője... miért is akarnának tőlem bármit? Vagy éppenhogy... miért akarnának tőlem olyat, ami az én érdekemben is jó? Annyiszor indult így a történet... és a végén mindig meghalt valaki. Jenna... és Alaric is... az mellékes, hogy őt vissza is kaptuk. És nem, nem bízom benne, képtelen vagyok megbízni még egyszer egy Mikaelsonban. Nagyot nyeltem, de nem azért, mert megijedtem volna tőle, inkább az elsődleges mondandómat, ami majdnem kibukott belőlem, próbáltam szebb köntösbe bújtatni. - És az én szenvedésem neked miért fáj? Tudod, ezt mondod, de közben nem az én érdekeim miatt jöttél. Hanem a testvéred miatt - léptem hozzá közelebb, hogy így nézzek bele a szemeibe. Bár nem is kockáztattam meg, hogy megpróbálom megítélni őt a szemei alapján. Ez bukott ügy lenne. - Tudom, hogy mi történt a kisbabájukkal. Hallottam Klaus és Hayley változatát is. - Talán érzéketlennek tűnt a hangom, de nem így terveztem. Csak sokat akartam mondani egyszerre. - Ha azért jöttél, hogy kioktass arról, hogy mit csinálhatok és nem csinálhatok a testvéreddel, akkor feleslegesen jöttél. Ha ezt meg akarom majd tárgyalni valakivel, vele kezdem. De egyelőre sem meglátogatni, sem látni nem akarom az elkövetkezendő úgy száz évben. Sajnálom, ami a kisbabával történt, de talán célszerűbb lenne a New Orleansi háremmel kezdened a leszámolást - csendesültem el végül, miközben a szemem sem rebbent.
A tekintete meg a gesztusai alapján minimum a háta közepére kívánt, vagy egyenesen a Pokolba. Nos, a Mikaelson-féle átok úgy tűnik, az öcsémnek köszönhetően, tökéletesen működik. Noha soha, egy percig sem ártottam Elenának, Niklaus tevékenysége mindenkinél megalapozta az előítéleteket. Vagy utóítéleteket, ki tudja. - Olyan hihetetlen számodra, hogy képes lennék a te érdekeidet nézni? - kérdeztem aztán csendesen, és nézem az arcára kiülő meglepettséget, amit az utána követő szavaim váltottak ki. Szemmel láthatóan meg van róla győződve, hogy vagy őrült vagyok, vagy részeg. Esetleg ugyanúgy elmentek nekem otthonról, ahogy apámnak is. Nos, ha azt hittem, nem fog rájönni, hogy mire is célzok, tévedtem. Velem is megesik néha, ezer év alatt. Tényleg okos lány, vagy magam voltam annyira célzatos, hogy ezt képtelenség lett volna félreérteni. - Nos, dicséretes ha tisztában vagy vele, hogy mire is célzok. Ugyanakkor bocsáss meg ha azt mondom, ez nem kizárólag rád tartozik. Túl sokaknak okozol szenvedést vele, többet között magadnak is - rakom le a sört. - Hallottál valamit a New Orleansi fejleményekről, Elena? Arról, milyen sorsra jutott Niklaus és Hayley újszülött lánya? Mert ha nem, szívesen elmesélem. Ha még ezek után sem érted, miért jöttem el hozzád, kénytelen leszek szemléletesebben elmagyarázni.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Biztos voltam abban, hogy előkerül az a bizonyos kártya... elmehetek, ha akarok. Senki nem fog engem idekényszerítnei, ő sem. Akkor távozom, amikor csak szeretnék, és pontosan tudta, hogy ha már felébredt a kíváncsiságom, akkor nem fogom tudni azt mondani neki, hogy hagyjuk és megyek a dolgomra. Mondjuk vissza fürdeni, mert valljuk be, az iménti kis fürdő túlontúl kellemes volt... a hőfok tökéletes. És imádtam minden egyes benne töltött másodpercet, míg ki nem kellett jönnöm belőle, csak hogy egy ősi társaságát élvezzem. Állítólag ő a tisztességes és az erkölcsös. De számomra mindegyikük egyforma volt. Néha éreztem, hogy Klaus is képes lenne felnégyelni és megölni, miért lenne más a fivére? - Nem tudom, hogy miért jöttél ide. De a családodat ismerve, valószínűleg nem az én érdekeimet akarod nézni - jött ki belőlem őszintén a véleményem. Mikor valaki keres abból a családból, annak sosincs jó vége. Valakinek mindig folyik a vére, sőt. Áldozatot is hoznom kell... vagy másnak kell hoznia miattam. És ez egyszerre volt dühítő és őrjítő gondolat. Ahogy tekintetével a fürdőzőket figyelte, majd megjegyezte, hogy csodálja az önuralmamat, meglepődöttség kezdett kiütközni az arcomon. Azért jött eddig, hogy megállapítsa, milyen jól kezelem az ilyen helyzeteket? Talán a vámpírok is képesek napszúrást kapni... igen, csakis ez állhat a háttérben. Már készültem volna hozzáfűzni valamit, mire folytatta, és szépen lassan összeállt a fejemben a kép, hogy miről is van szó. Önuralom... nem csak az éhségre érti. Valamit elfelejtettem róla. Bizonyára ő az erkölcscsősz. - Azt hiszem, rajtam múlik, hogy az életem bizonyos területein mennyire akarok önuralmat gyakorolni - jegyeztem meg, miközben vontam egyet a vállamon. Most tényleg az következik, hogy kioktat arról, milyen veszélyes játékot űzök és nincs helyen az öccse életében? Már régóta nem vagyok benne amúgy sem. Több hónapja nem találkoztam vele.
Halványan elmosolygom magam, ahogy lassan sétálunk egymás mellett Elenával, majd megállok a kis büfé előtt, és leveszek a pultról két üveg sört. - Úgy látom, túl jól ismered már a családom tagjait ahhoz, hogy meglehetősen lesújtó véleményed legyen az ősiekkel kapcsolatban - nézem a cimkét elmerülten. - Engedd meg, hogy felvilágosítsalak róla, hogy a fivéreimmel és a hugommal ellentétben én tiszteletben tartom a saját akarat szentségét. Ha kifogásod van a társaságom ellen, természetesen szabadon és nyugodtan távozhatsz. Ugyanakkor bízom benne, hogy a kíváncsiságod ezúttal nagyobb, mint az irántam táplált előítéleteid - kortyolok bele az italba. Elég pórias dolog a sör, de tény, hogy ebben a melegben kimondottan üdítően hat rám. - Nos, igazad van abban, hogy a tiszteletkörökre nem minden esetben van szükség. Ugyanakkor udvariatlanságnak tartom ajtóstól rontani a házba. Persze, ez utóbbit csak jelképesen - teszem hozzá. Na igen, itt sem házat, sem ajtót nem nagyon lehet találni kb egy mérföldes körzetben. Maximum egy-két sátorra lehetne kiszögelni az "otthon, édes otthon" táblácskát. - Csakugyan úgy gondolod, hogy azért jöttem el idáig, hogy valami homályos, és önök érdek vezéreljen? - kérdezem aztán Elena barna szemeibe pillantva, amik most gyanakvóan szegeződnek rám. - Tévedsz, ha így hiszed. Én nem vagyok Niklaus. Olyan indok hozott el idáig, ami a családom, és a te családod számára is fontos lehet - rázom meg a fejem lassan, aztán elnézek a tó, és az önfeledt fürdőzők irányába. - Őszintén csodállak érte, amiért ilyen önuralmat vagy képes tanúsítani ennyi potenciális áldozat közelében - mondom aztán halkan. - Kevés újszülött mondhatja el magáról, hogy ura lenne az érzéseinek és az akaratának, meg az éhségének. Az átváltozás utáni kezdeti időkben a vágy túlságosan erősen dolgozik a fiatal vámpírokban. Minden tekintetben - fordítom vissza a fejem Elena felé. Kíváncsi vagyok, vajon érti-e a halvány célzást. Bár csodálkoznék, ha így lenne. Okos lány, az tény, de nem gondolatolvasó.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Szükségem volt időre, hogy felfogjam, tényleg ő áll előttem. A férfi, akivel amúgy majdnem soha nem is találkoztam, és most... felbukkan. De szórakozni jött, vagy szándékosan miattam? Engem keres? Ez nem kezdődik jól. Sőt, valószínűleg egyáltalán nem lesz jó vége, ha engem maga Elijah Mikaelson keres. Jó ideje semmi közöm nincs a családja egyetlen tagjához sem, és ha megintz kezdődik ez az egész hasonmásos hisztéria, valószínűleg én fogom kiverni a balhét, és döföm át őket azzal a karóval, amit Esther ellenük készített. Felsóhajtottam, és átvettem tőle a törülközőt, ezt követve pedig magam köré is csavartam. - Úgy érzem, ha kifogásom is lenne, nincs nagy jelentősége - vontam egyet a vállamon. Belefáradtam abba, hogy a hozzá hasonlókkal jópofizzak. Megannyiszor adtam bizalmat azoknak, akik nagyjából olyanok, mint ő. És mindig én húztam a rövidebbet. Vagy valamelyik családtagom... barátom... ismerősöm. És ebből már egyszerűen csak elegem van. Ráadásul ő ismeri a két felmenőnet is... szóval a szemében úgyis csak egy Tatiához vagy Katherine-hez hasonló tüske vagyok. - Sokkal lejjebb - értettem egyet, mikor a bort említette, majd követtem őt. - Bár nincs szükség a tiszteletkörökre - mondtam ki aztán teljesen nyíltan. - Ezúttal mi szükségetek van a Gilbert lányra? - kérdeztem, megkeresve a tekintetét.
A fürdőző tömegben is gond nélkül megláttam Elenát. Felszabadultnak tűnt, és láthatóan örömmel úszkált a kellemes hőmérsékletű vízben. Nem volt ínyemre, hogy lerohanjam egy olyan súlyú információval, amilyet magamban hordoztam, de úgy döntöttem, hogy jobb tiszta vizet öntenünk a pohárba. Az ő számára, és a mi családunk számára is kifizetődőbb lesz ez így. Ahogy kifelé indult a vízből úgy döntöttem, nem hagyom szem elől veszni, így hát egyenesen elé léptem, és egy apró biccentéssel reagáltam, mikor nevem elhagyta a száját, majd megvártam, míg némileg úrrá lesz a meglepetésen, amit a hirtelen felbukkanásom - és az öltözködésem - kiváltott belőle. - Üdvözöllek, Elena. Én is örülök, hogy láthatlak - nyújtom felé az E.G monogramos törülközőt, ami, ha nem tévedek, az övé. Rá is fér, egész lényéből csurog a víz, a hosszú barna hajából, és a ruháiból is. Nem mintha azokból sokat viselne, orromat pedig megüti a víz párolgásának jóleső illata. Megvárom, míg maga köré tekeri a frottírt, aztán megköszörülöm a torkomat, és elnézek a víz, meg a többi fürdőző irányába. - Kérlek bocsásd meg, ha csak így rád rontok, és megzavarom a szórakozásodat. De nyilván elhiheted, hogy nyomós okom volt rá, hogy felkeresselek. Méghozzá olyan körülmények között, ahol sem Niklaus, sem Damon Salvatore nem hall bennünket. Beszélni szeretnék veled, ha nincs ellene kifogásod - nézek aztán végig rajta, és még most is képes vagyok megdöbbenni a hihetetlen hasonlóságon. Ha nem tudnám, hogy ő ő maga, megesküdnék, hogy Tatiát, vagy Katerinát látom magam előtt. És a jelek szerint nemcsak külsőleg hasonlítanak. A két őse ugyanolyan élvezettel tekerte a férfiakat az ujja köré - köztük engem is - ahogy az ifjú Gilbert is teszi. - Engedd meg, hogy vendégül lássalak - intek szertartásos mozdulattal egy italárus felé. - Noha egy baráti beszélgetésnél jobban preferálom a vörösbort, gyanítom itt kissé lejjebb kell, hogy adjam az igényeimet.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Tegnap még nem voltam biztos abban, hogy tiszteletemet teszem ezen a fesztiválon. Valljuk be, volt... vagyis lett volna mit csinálnom, tanulnom a közelgő vizsgára, és hazalátogatni, de mikor meghallottam, hogy páran azt tervezik, eljönnek ide, nem tudtam ellenállni az ajánlatnak. Találkoztam ismerős arcokkal, néhányuk most érkezett, egyesek már napok óta itt vannak... személy szerint nem akartam túl sokat maradni, este szeretnék végre a saját... vagyis inkább Damon ágyában aludni. Bár tanulásról akkor szó sem lesz... ismét. Talán jobb lesz megnéznem, mikor van lehetőség a javítóvizsga megírására. A víz kellemes langyossága szinte magához vonzott, mint valami mágnes, és nagyjából egy óra múltán éreztem azt, hogy megszomjaztam. Nem tudtam, hogyan fogom itt megoldani a táplálkozást, az autóban mindig akadt egy-egy tasakos vér, hogy biztosan ne eshessek kísértésbe. Megindultam kifelé, a víz minden rajtam lévő ruhadarabból csöpögött, és a hajamból csavartam a vizet, amikor hirtelen felemelve a fejemet, szembetaláltam magam valakivel, akinek szinte már a létezését is kétségbevontam. Nem találkoztam Elijah Mikaelsonnal már legalább... öhm... itt évekkel kell mérni. - Elijah - bukott ki belőlem hirtelen, arcomon még ott időzött a meglepődöttség, majd nagyot nyelve, kezdtem el rendezni arcom izmait. - Mit... öhm... mit keresel itt? - Ez egy ritka hülye kérdés. Vagy mégsem. Az eddigi pár találkozásunk során mindig öltönyt viselt. Nem nézem olyannak, aki ok nélkül leveszi ezeket a ruhadarabokat, csak hogy valami lengére cserélje.
Fesztivál... az ilyesmi mindig különös hely. Szabadon folyik az ital, a jókedv, a zene, és a szerelem. Bár nem mintha bármikor is igényét éreztem volna hosszú életem alatt, hogy ilyen helyeken jelenjek meg, de látni sokat láttam az elmúlt évtizedek alatt is. Először ott volt Woodstock, majd egy-két nagyobb parti a tábortűz körül. Valamikor az ötvenes-hatvanas évek derekán kezdődött, és mára eljutott idáig. Egy tobzódásig, olyan zenével kísérve, ami finoman szólva is bántotta a roppant érzékeny hallásomat. Az agyamról már nem is beszélve, amin mintha kalapácsok doboltak volna. Fel nem foghatom, hogyan képes valaki táncolni arra, amit a legnagyobb jóindulattal is hangok kaotikus halmazának tudnék nevezni. A hátam közepére kívántam most is a tényt, hogy itt legyek. Hogy mégis miért...? Mert nem tehettem mást. Volt valaki, akivel minden áron találkoznom kellett. Persze, felhívhattam volna az illetőt telefonon is, de Niklaus háta mögött vajmi nehéz lett volna mindezt kiviteleznem, őt pedig eszem ágában sem volt beavatni a terveimbe. Ahhoz ő túlságosan lobbanékony, forrófejű, és makacs volt. Egyébként is, van elég gond az öcsém vállán. A többit majd átveszem én, ahogy mindig is tettem ezer évnyi létezésünk során. Kissé feszülten igazgattam meg magamon a számomra nem túl hétköznapi öltözetet. Nem voltam hozzászokva a lezserebb ruhadarabokhoz, de a korommal már így is kilógtam az önfeledten tomboló fiatalok közül. Hiszen javarészt középiskolások, és egyetemisták voltak itt, fiúk és lányok vegyesen. Ha öltönyben állítottam volna be, egyenesen úgy néztek volna rám, mintha egy másik bolygóról érkeztem volna. Jobb volt - a lehetőségekhez mérten - elkerülni a feltűnést. A fiatalok...nos, igen. Ő is az volt. Gyönyörű, mint az ősei, Tatia és Katerina. És noha a viszonyunk még csak lazának sem volt mondható, hiszen az öcsémet tüntette ki "kegyeivel", valami azt súgta, az ifjúságnak és a szabadságnak ezen az önfeledt ünnepén őt is itt fogom találni. A legifjabb hasonmást, Elena Gilbertet.
Kezdőlap
