[You must be registered and logged in to see this image.]
Nem kellett volna idejönnöm, nem kellett volna megkeresnem azt a medált, amit oly régóta kutattam és végül pontosan ott találtam meg, ami a pokol volt számomra. Jöttem volna és mentem volna, de helyette ez lett a börtönöm és a démonom előcsalogatója is. Vajon mióta várt arra, hogy újra visszatérjek ide? Netán figyeltet? Miért tenné, hiszen nem kíváncsi rám, egyszer se kopogott be az ajtómon, inkább csak elsétált, ha falakba ütközött. Melyik anya tenne ilyet? Csak egy rossz, vagy egy olyan, aki inkább csak a boldogságot képes választani, a küzdelem és a rossz helyett. Az évszázadok elrepültek a fejünk felett, mi pedig változtunk, vagy talán még se, de az biztos volt, hogy egyre távolabb sodrottunk egymástól. Amikor anyámra pillantottam, akkor néha úgy éreztem, hogy egy idegen áll velem szemben és nem az, akinek a szoknyájához egykoron bújtam, akinek az ölelésében menedéket kerestem. Nem ismertem őt, a szívemben nem éreztem melegséget többé, csak jéggé vált, amikor a közelemben volt és ezen nem tudtam változtatni, inkább csak egyre vastagabb lett a jég páncélja…
- Melyik anya fárad bele? Az, amelyik csak a boldogságot képes választani a küzdelem helyett… - a megvetés könnyedén kiolvashatta a hangomból, hiszen még ő tanított meg egykoron a küzdelem, erre pont ő az, aki meghátrál a harcból. Egy anya elméletileg mindig szereti a gyermekét. Sajátomat sose tarthattam a kezemben, de mégis szeretem még most is. Hiányzik, pedig nem ismeretem. Ő pedig… egyszerűen feladja, mintha tényleg csak egy gond, egy semmi lettem volna az életében, ez pedig jobban vág át minden jeget a szívemhez vezető úton, hogy utána még inkább darabokra hullajtsa azt.
- A múltunk nélkül nincs jelenünk, a múlt tesz olyanná, amilyenek vagyunk a jelenben, vagy tévednék? – fontam össze a karomat magam előtt és nem érdekelt, hogy éppen az ő szavait, vagy a nagyiét használtam fel ellene. Mit kéne még tennem, hogy lássa az, amit tesz… Esélyem se lett volna közel engednem őt. – Futsz, futsz az elől, ami bennem lakozik. Mégis mit vársz? Azt, hogy elfelejtem a múltam, azt, hogy miként hagytál cserben, hogy a jelenben miként löktél el magadtól, hiszen egyszer nem kérdezted meg azt, hogy jól vagyok-e, segíthetsz-e. Nem vágytam másra, mint az ölelésedre, vagy a gyengéd szavaidra, mint egykoron, de te helyett inkább csak elsétáltál, hogy a saját boldogságoddal törődj. Szeretnélek megérteni, de nem tudlak, hogy miként voltál képes csak úgy hátat fordítani, ellökni még inkább magadtól, hogy új családod legyen és ennyire hidegen hagyni az, hogy az unokád vesztette életét, és majdnem én is. Talán sose kellett volna újjá születnem! – ridegség, fájdalom és könnycsepp. A szavak mellé ez járt, még ha utóbbit nem is engedtem útjára. A szememet inkább egy pillanatra becsuktam, hogy véletlenül se gördülhessen végig arcomon a könnycsepp, a régi-poros tükör pedig pontosan úgy tört darabokra, ahogyan a szívem is, minden egyes szavával. Egy anya, aki pont a vér szerinti gyermeke segélykérését képtelen meghallani. Hová lett az anyám, akit egykoron oly jól ismertem, akinél menedékre leltem?
Az ajtó kinyílik, mintha csak a menekülés kerülne előtérbe, de a lábaim nem mozdulnak. Csak állok ott megsemmisülve, úgy, mint akit most cincáltak szét darabokra. Az évszázadok terhe, fájdalmai és serelmei egyszerre zuhannak ismét a vállaimra és egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy szép lassan be fog temetni és megfulladok. Fáj, hogy csak úgy elengedne, hogy nem tartan itt, nem akar a karjai zárni, mintha csak két idegen lennénk. A kékes szempárt pedig tényleg egyre inkább kezdi ellepni a könnyes fátyol, de még mindig tartom magam. Nem mozdulok, csak figyelem anyám alakját, mintha hirtelen a nagyit látnám, ő vált néha ilyen kőszoborrá. – Mit tettél anyámmal? – csak ennyi csúszik ki az ajkaim között alig hallhatóan, mint aki látja, de nem érzi őt. Mintha az egykoron ismert nő csak a képzeletemben élne, de a valóságban nem. Az pedig, hogy hallja e ezt, vagy nem magam sem tudom.
- Tényleg nem tudod mi tart? Hogy miért jöttem? – kérdeztem meg könnyes szemekkel, de most már a könnycseppeket semmi se tarthatta vissza. Nem közeledtem felé, csak álltam ott, mint egy összetört gyermek. – Az anyámat kerestem, mert míg ha neki nincs is szüksége már rám, nekem igen… - csak ezeket mondtam ki, mielőtt végül jobban összeszorítottam az öklömet a medál körül. Talán tényleg hiúábránd volt, hogy itt megtalálhatom őt, hogy van még számunkra esély. Jég ekkor repedt meg és úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. A talaj könnyedén csúszott ki a lábaim alól, hogy az ajtónak dőlve a földön kössek ki, mint egy kisgyerek, aki hirtelen elveszett és nem találja a családját... Túl jól ismertem már ezt az érzést.

[You must be registered and logged in to see this image.]
A ház csak egy hely volt. Emlékek és holt lelkek temetője, örökség, mely inkább köt gúzsba, mint enged élni a saját életed. Nem volt okom maradni. Phil mellett annál több dolog volt, ami fontos lett. Nem kényszerültem az álmokban élni, továbbléphettem mellette, és ez jó volt. A lányom nem érthette meg ezt. Neki a sors nem azt szánta, amit születésénél én gondoltam. Szenvedett, tudtam, éreztem, és engem büntetett, amiért a dolgok nem úgy mentek, mint ahogy kellett volna nekik. Ezért sem hibáztattam. Nem most nézek vele először farkasszemet, de most először néz rám vissza egy vadász tekintete. Most először éreztem a gyűlölködő, kék, jeges szempárt, hogy szinte szívembe lát, de mégsem haragudtam rá. Mégis felülemelkedtem a beletörődésen és a harcon, hogy segítsek rajta, hogy változtassunk a helyzetünkön. Nem érdekelt, már, hogy mennyi időt vesztegettem rá, feladtam, hogy olyan anya legyek, amilyen mindig akartam. Nehezen ment, s talán senki sem látta a harcot, amit vívtam emiatt magamban, de így volt. A szavak most mégis könnyedén siklanak ki számon, és tudom, hogy ismételten csak két forgatok szívében, ahogy szavai enyémmel ugyan ezt teszik. Nem ismertem őt. Túl sok ideig voltam a túlvilágon, emlékek nélkül, hogy tudhassam, mit élt át, min ment keresztül, nélkülem.
-Ugyan már Renee. Esélyt sem adsz, hogy védhesselek. Mindig van kibúvó, miért nem kellek. Belefáradtam.-mondom ki hangosan is azt, amit eddig csak gondoltam, mertem gondolni, s tudom, hogy további sebeket szakítok fel, mégis mindent feltettem egy lapra. Mi okom lett volna máshogy tenni? Semmi. A lényeg az volt, hogy biztonságban tudjam, de erről neki nem kellett többet tudnia. Tudtam, nem eshet baja, de az ő döntése, hogy mellettem, vagy nélkülem akarja élni tovább az életét. Én illedelmesen félreálltam egy ponton.
-Mit vársz te tőlem? Felnőtt nő vagy, nem foghatom a kezed, nem vezethetlek, és igen. Nem bírtam a szemedbe nézni, mert tudtam, min mentél keresztül. Tudtam, hogy mennyi mindent hagytam ki, mennyi mindenről maradtam le. De azt hiszem, ennyi évszázad után, ha ezen kieső időkért is könyörgök, könyörgünk, már késő. Nem élhetünk a múltban. Nem kérem, hogy megértsd, hogy bocsásd meg. Nem értheted.-összefüggéstelennek tűnő mondandóm ellenére azt hiszem érti miről beszélek, ha mégsem, majd kérdez. Nem mintha eddig hagyott volna választási lehetőséget arra, hogy bármit is mondhassak. Elvolt a maga világában, én pedig nem nyitottam, ahogy ő sem. Ha tudta volna a teljes történetet, talán most nem így nézne rám. A gondolataim fájó gyorsasággal cikáznak ide-oda, összefüggéstelenül.
A szeme könnybe lábad, rajtam mégsem rezzen meg egy izom sem. Szoborként, érzelmektől mentesen nézek rá vissza. Belül sírok, zokogva ölelem magamhoz kislányom, s végül utat engedek neki. A kilincs kinyílik, én pedig hátat fordítva neki, teszek egy lépést a nappali felé.
-Nem harcolok veled Renee. Többé nem. Azt teszed, amit jónak látsz. Ha mesélni szeretnél, úgyis tudod, hogy hol keress.-bár elfordulok tőle, ajkamba harapva nyelek nagyot, hogy nehogy kimutassam azt, amit ő is próbál visszafogni. Nem fakadok sírva, inkább teszek befelé még pár lépést, és kinézek az ablakon. Nyakamon lógó medálomhoz érek. A medál másik fele nála van, kezében pihen. Az ablak tükörképéből nézek rá, olyan kimérten, ahogy rám nézett anno anyám. Tudom, hogy semmit sem tud rólam, hogy nem értheti miért történt a múlt úgy, ahogy. Ugyanakkor anyám szava felcseng fülemben, s rádöbbenek, én is épp olyan vagyok, mint amilyen ő volt. Ha átléped a házam küszöbét, sose térj vissza! Drága anyám, itt vagyok, és ugyan ezt mondom a lányomnak. A történelem ismétli önmagát.
-Sose mond, hogy soha.-nem tudja, hogy nem minden van úgy, ahogy hiszi. Mikor megöltem az apját, épp őt védtem. Védtem egy csapat farkastól, akik nem tudták volna felnevelni. Végül én sem tettem, de legalább életben maradt, és nem volt a fején célkereszt, amiért nem tiszta vérű. Legalábbis ezt hittem.-Semmi sem tart itt. Neked ez nem otthonod, nem örökséged. Te mondtad, emlékszel? Nem vagy a családom. Ha ezt el is hiszed, nem értem miért vagy még itt.-nézek rá ismét, szememben érzem, hogy megcsillan egy könnycsepp és az eddig érzéstelen arcomon az anyai fájdalom apró jelei kezdenek előbukkanni.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Mintha csak tudta volna, hogy mikor érkezem vissza a majdnem mindig üres házba, hiszen már ő is az új családjával él, én pedig igyekszem minél távolabb élni ettől a helytől. Tőle, mintha csak ő lenne minden rosszért felelős az életemben, hiszen még sose jöttem rá arra, hogy miért születek újra, miért vagyok képtelen meghalni. Olykor farkasként, amit az apám hagyott rám, máskor boszorkányként, ami anyámtól örököltem, de mind a kettőt az idő múlásával gyűlöltem, mintha csak a fura csatájukba csöppentem volna bele és én lennék az a fél, amit ők ketten ketté akarnának tépni. Nem akarok egyikükhöz se tartozni, még ha apám elvesztése a mai napig is fáj. Tettem olyat, amire nem vagyok büszke, elvettem életeket, ahogyan ők és talán pont ebből lett elegem.
Szemmel láthatóan most a farkas gének nem születtek velem együtt újjá, de a boszorkányságot képviselő annál inkább. Néha hallom álmomban, ahogyan hívnak az ősök, mint egykoron tették, amikor az anyám bevezetett ebbe a világba. Az erő ott van bennem, hiszen megmutatkozott, de mégis mindent elkövetek azért, hogy ne törhessen felszínre, de magam sem tudom, hogy meddig leszek képes elnyomni és dacolni az őseimmel, a múltammal és a legnagyobb démonommal, az anyámmal.
A külsőnk se hasonlít már egymásra, mintha csak ezzel is az ellentétet akarná sugallni a természet, mintha csak ez is csak az erősítené, hogy vadász lett belőlem, még ha nem is a legjobb és a legerősebb, de ha kell megvédem az ártatlanokat, de vajon tényleg ez lennék én? Nem, talán csak egy kisegér vagyok mélyen legbelül, aki legszívesebben elfutna az örökléttől, a múlttól és az álmatlan éjszakáktól, vagy csak az ádáz tudás elől, mely néha úgy ül a vállaimon, mintha éppen össze akarna passzírozni szép lassan.
Sietve haladok el anyám mellett, hiszen neki már meg van mindene, de nekem? Hirtelen úgy érzem, hogy semmim nem maradt, de míg neki ott a szebb jövő, a boldog és idilli családkép, addig a valódi családja meg romokban hever, vagy ez már nem is számítana neki. Amikor meghallom a szavait, akkor sietve állok meg és elnevetem magam keserűen. – Ohh, hogyne. Az önfeláldozó anya, aki védi a családját, csak azt nem amelyiket kéne. – mondom keserűen és pontosan annyira ridegen, mint amennyire egy jégszobor tenné, ha tudna beszélni, amikor viszont a kilincshez nyúlok, akkor egy kisebb szisszenés közepette rántom el a kezemet, hiszen megégett. Dühösen pillantok az anyámra.
- Minek csapnám az arcodba, hiszen te is jól tudod ezt, de képtelen vagy szembe nézni velem. Nem akarod az időmet velem tölteni? Képtelen vagy elviselni azt, hogy nem mindenki rajong érted, de mégis itt tartasz? Hol az igazság abban, amit mondasz drága anyám. – és az utolsó két szót pontosan annyira ridegen mondom ki, amitől a legtöbb dolog megfagyna. Sose voltam ilyen, a külsőm se árulkodna ilyen ridegségről, de valahogy mellette újra és újra jégcsappá változom. – Éld az életed és hagyj élni engem is, hiszen ha eddig nem számítottam neked, akkor miért most kezdene el érdekelni, hogy mi van velem? Hol voltál akkor, amikor ismét megszülettem?! Sehol! Hol voltál akkor, amikor az életem darabokra hullott, mert elveszítettem a gyermeket egy vámpírnak köszönhetően?! Sehol! Őket véded, de azt akit kéne, azt sose! – a húr elpattant, az özönvíz pedig könnyedén tört utat magának szavak formájában. Éreztem, ahogyan egy könnycsepp megjelent az a szemem sarkában, de nem engedtem lehullani és a dühömnek köszönhetően pedig könnyedén törd darabokra egy idő után az előszobában található tükör, pedig nem voltam hangos, de az erőm viszont könnyedén elszabadult. Az, amit nem akartam többé útjára engedni, hogy ne váljak olyanná, mint amilyen ő is.

[You must be registered and logged in to see this image.]Megannyi évszázad, elvesztegetett szellemlét után a nyugalmas jelen egészen furcsa volt. A testvérem eltűnése ugyanakkor nyugtalanított is, ahogy Phil is újra felbukkant az életemben, amivel lavinát indított el, ugyanis teljesen más nézőpontba került a múltam a jelenemhez képest. A lányom felbukkanása azonban nem ilyen hatásokkal járt. Nem értettem meg, ő nem értett meg engem. A feltépett sebek ellen nem tudtam tenni, a történetem nem mondtam el, hagytam, hogy gyűlöljön. Mi mást tehettem volna? Ha nem ez, hát más áll közénk, és amennyire láttam, a társaságomra épp annyira nem vágyott, mint én arra a megvetésre, amivel engem jutalmazott napokig. Azt a kort, hogy a tinik hogyan is viselkednek, még megértem mellette, még nem haltam akkor meg. De nem sokkal később, már az apja vére a kezemen száradt, jogosan, persze ezt ő nem érthette. Okolni ezért sem okoltam. Ez volt a könnyebbik mód. Tartani a hátam, hagyni, hogy tomboljon.
Nem hasonlított rám jelenlegi teste. Boszorkányok, farkasok után, most egy vadász testét öltötte rá a természet, szőke hajjal, elragadó tekintettel. A régi, jól ismert barna fürtök, és a dacos szempár megváltozott. Helyére egy jeges tekintet, és teljes más külső, mint az eddigiek. Meglehet, a családunk nagy szégyenfoltja én voltam. A lány, aki szerelembe esett egy vámpírral, majd felejteni akar, s bár már rég nem volt oktalan csitri, összefeküdt egy farkassal. Megszületett a gyermeke, aki nem maradhatott egy testben egész életében, hisz újra és újra más alakokban született újra, és akkor most a természet folyamatait végletekig leegyszerűsítettem.
Tudom, hogy a házhoz megy, és én, a szégyentelen fekete folt, hasonlóan teszek. Megállok a lépcső alján és várom, hogy jeges kék tekintet lesújtson, megtiszteljen. Szavai pont olyanok, amilyenekre várok. A kedvesség és a megértés most mégsem érezhető válaszomon, ugyanis a csapás, amivel sújt, nem csak ellenem szól, hanem mindazok ellen, akit hasonlóan szeretek, mint őt. Nem válaszolok, még nem. Hagyom, hogy elsuhanjon mellettem, a medált szorongatva, de ahogy a kilincshez nyúlna, visszaélek azzal, hogy erősebb benne a vadász, mint a boszorkány, ereje ugyanis még csak próbálgatja a határait.
-Büntess, amiért elhagytalak. Amiért az apádat megöltem,. majd a falkája megölt engem. Büntess azért, mert nem tudtam mi mást tehetnék. De Philt és a családját hagyd ki belőle.-fordulok felé, a kilincs fémje ugyanis felforrósodik, ha hozzá is ér, a bőrét szinte azonnal megégeti.-Azért viszont nem fogok bocsánatot kérni, amiért úgy viselkedsz, mint egy hatéves kölyök, akinek elvették a játékát. Nem hallgatsz meg, rendben. De ebben az esetben ne is várd el tőlem, hogy az időm veled töltsem, drága lányom. És ha ennyire gyűlölsz...a szobád miért nem üres még? Mi tart itt, minek térsz vissza újra és újra, hogy a képembe vághasd, csapnivaló anyád voltam?-szegezem neki a kérdést, kihúzva magam, arcom a szokottnál jobban kőszobri maszkot ránt magára, és nem mutatja a szívem maró fájdalom apró jelét sem.

[You must be registered and logged in to see this image.]
Azt hiszem, hogy nyugodtan állíthatom azt, hogy nem éppen békés volt a viszonyom az édesanyámmal. Tudtam jól, hogy ki ő és mit tett a múltban. Egy boszorkány segítségével tért vissza, hiszen meg akartam törni azt az átkot, amibe egykoron én kényszerítettem őt. Fura belegondolni, hogy voltam már boszorkány, farkas és mind a kettő egyszerre, most pedig inkább vagyok vadász és olyanokra vadászok, akik szerintem nem érdemlik meg azé letet. Nem egyszer fordultam már meg a kórházban sérülésekkel. Mindig valamit ki kellett találnom, de szerencsére eddig mindig hihetőre sikeredett. Fogalmam sincs arról, hogy mennyit tud, hogy nem olyan régen szabadultam a kórházból, ahogyan azt se tudom, hogy mit szól ahhoz, hogy nem vagyok boszorkány, hanem vadász. Lehetnék, ha hagytam volna az erőmet kibontakozni, de többé nem akartam. Mintha csak ezzel is azt akarnám kifejezni, hogy minél távolabb akarok tőle lenni. Túl sok évszázadod éltünk meg együtt, idővel pedig külön is, amikor a halál markában ragadt hála nekem, de úgy éreztem, hogy édesapám tettéért megérdemli. Sok testben megfordultam már, hiszen amikor a halál eljönne értem az idővégeztével, akkor nem meghaltam, hanem mindig újjá születtem egy veszendőbe küldött testbe. Szerencsére sose gyerek testbe, hanem tinédzser vagy kisfelnőttében. Sose beszéltem erről senkinek se, hiszen jobb ezt eltitkolni. Másrészt meg pár éve megadatott volna az is, hogy családom legyen, de egy vámpírnak köszönhetően elveszítettem, így keveredtem részben a vadászok útjára. Amúgy inkább csak megpróbáltam volna egyszerű emberként élni a hétköznapjaimat. Ami néha ment, néha nem.
Fülembe jutott az is, hogy édesanyám máris családra lelt és éppen papás, mamásat játszik valami vámpírral. Nem is értem, hogy képes erre. Megölte az előző férjét, a gyerekének az apját, s úgy tesz, mintha semmi se változott volna? Talán kár volt engednem neki azt, hogy éljen. Sietve léptem be a régi házunkba. Évek óta leszármazottról leszármazottra szállt ez a ház. Egykoron a boszorkányok gyülekező helye volt, ha igaz a mese. Olyan helyre épült, ahol az erő eléggé nagy. Bár ez most engem nem érdekelt, mert nem varázsolni jöttem vissza, még akkor is, ha ezzel szégyent is hozok a családunk vérvonalára. Tisztavérük boszorkányok, akik közül az egyik vámpírral hetyeg. Akkor talán még se én vagyok a legnagyobb szégyenfoltja a családnak. Tudomásom szerint nincs ma itthon, ezért is jöttem most. Sietve túrom fel az egykori szobámat és hamarosan meg is lelelem azt a medált, amiért jöttem, de alig, hogy elindulok lefelé a lépcsőn megpillantottam anyámat.
- Ohh, hirtelen már nem köti le minden egyes percedet az új családod? – kérdeztem meg kissé cinikusan, még ha a legtöbb esetben ez nem volt rám jellemző, de akkor se tudtam jó szemmel nézni rá. Főleg azok után nem, hogy szinte meg se próbált velem beszélni mióta visszatért. – De ne félj, nem tartalak fel. Már megyek is, megtaláltam amiért jöttem. – tettem hozzá még sietve, s újra megindultam, ha csak valahogy nem állta az utamat.