Ha rám nézel, egy alacsony, 1,55 méter körüli lánnyal találod szemben magad, aki ráadásul még jól képen is töröl, ha túl sokáig bámulod. Komolyra fordítva a szót, mit szeretnél tudni rólam? Vállig érő barna, hullámos hajam van, melyet általában szálegyenesen hordok. Szemeim színe zöldes árnyalatba sorolható. Testalkatom csinos, amit nagyrészt a rendszeres sportolásnak köszönhetek. Tehát, ha meglátsz egy lányt a focipálya kellős közepén a fiúkkal játszani.. az én lennék. A lányos sportok, mint a kocogás és aerobik soha nem tartozott a kedvenc szabadidős tevékenységeim közé. Sokan használják rám a fiús jelzőt, amivel tökéletesen egyet is értek. Ezen kívül rendkívül akaratos és makacs természettel áldott meg a sors. Ahogy cseperedtem fel, a kényelmes tréning nadrágot leggingsre és csőszárú farmerre cseréltem, illetve a gardróbomba került néhány csinosabb felső is. Magassarkút ritkán viselek, maximum egy-egy különlegesebb esemény alkalmával, ha rám kényszerítik. Ha nem, akkor maradok inkább a topánkáknál. Az öt centis cipőcsodák, bár jól néznek ki, túl kényelmetlenek a mindennapi használathoz.. nem is értem, egyesek hogy képesek naphosszat egy olyanban járni! Másokkal ellentétben én nem töltök el fél napokat a tükör előtt a sminkemmel bíbelődve. Fölöleges annyi mindent felkenni az arcra, mikor egy kis alapozóval, spirállal, szemcerkával és egy vörös rúzssal is bámulatos eredményt lehet elérni. Különben elárulok egy titkot, így négy szem közt: ha az ajkaidat vörösre fested, a srácokat az sem fogja érdekelni, ha ugyanazt a felsőt viseled, amit tegnap. Ők az összhatásra figyelnek fel, illetve a magabiztosságra. De pszt! Senkinek egy szót se erről! Hiába na, nem kevés előnye van annak, ha az ember lánya inkább az ellentétes nemmel barátkozik össze.

Kicsi lány, oh, szia helló, álljunk össze, mint két kicsi legó.. na ha ilyet hallok, harapok! De nagyot!

Marseille-ben láttam meg először a napvilágot, 1998 februárjában, vérfarkas szülők egyetlen gyermekeként. Származásunktól függetlenül, soha egyetlen szóval sem említették nekem a családi átkunkat, amelyet egy ember megölésével lehet aktiválni. A szüleim átlagos gyerekként neveltek fel engem, megadva mindent, amire vágyom, mindemellett én soha egy pillanatra sem viselkedtem olyan elkényeztetett libaként, mint az osztálytársaim többsége. Azt hiszem, valamilyen mértékben szerencséjük is volt velem, legalábbis ebből a szempontból. Nem voltak túl nagy ígényeim, világéletemben fiús voltam, inkább az ellenkező nem társaságában éreztem jól magam, mint a lányok között. A divat engem egyáltalán nem hatott meg, persze mindettől függetlenül szerettem ízlésesen kinézni, de soha nem vittem túlzásba a vásárlást.
A személyiségem miatt elég gyakran keveredtem bajba úgy az általánosban, mint a középiskolás éveim alatt is. Ha belém kötöttek, visszafeleseltem, nem érdekelvén, mi lesz a következménye a viselkedésemnek. Néhányszor verekedésbe fajultak a szópárbajok, amiből minden egyes alkalommal én jöttem ki győztesként. Eléggé temperamentumos voltam, a diáktársaim jobban tették, ha inkább békén hagynak, amit idővel meg is tanultak. Verekedéseimnek általában az lett az eredménye, hogy behívtak az igazgatóiba az anyukámmal együtt, akitől minden alkalommal meg is kaptam a magamét. Büntetés büntetést követve. Kezdetben nagyon utáltam, hogy mindig rajtam csattant az ostor, pedig nem én kötöttem bele saját magamba... de idővel elfogadtam és beletörődtem a dologba, mint elkerülhetetlenbe. Ha az agyamban úgymond elpattant az a bizonyos ér, nem tudtam megálljt parancsolni az öklömnek. Azonban szerencsére minden alkalommal került valaki, aki megállított, még mielőtt túlságosan elfajultak volna a dolgok. Egészen.. egy kirándulásig, amit az osztállyal közösen szerveztünk meg New Orleans-ba. Még soha azelőtt nem jártam az Államokban, jó ötletnek tűnt kimozdulni kicsit a szülővárosomból. Azonban a megérkezésünket követő második napon egy híres szórakozóhely épülete előtt megtörtént az, amiből a legjobban tartottam. Épp kimentem kiszellőztetni kicsit a fejemet, mikor egy részeges ürge előttem termett és elkezdett cicázni, meg ribizni.. és további ocsmány dolgok hagyták el a száját, amit ugyebár én sem hagyhattam tétlenül. Keményen visszaszóltam neki, mire ő erősen meglökött, majd elveszítve az egyensúlyomat megpróbált leteperni. Na erre bennem felszaladt a pumpa és olyan erővel löktem le magamról, amennyire csak tudtam. Ezt megelőzően kétszer lefejeltem és meg is kamoltam néhány helyen. Mire elértem a célomat és lehullott rólam, már késő volt.. holtan terült el mellettem. Nem értettem, hogyan.. hiszen korábban még soha nem mentem ennyire messzire.. Ezt követően reflexszerüen pillantottam fel az égre, majd vissza a holttestre. Telihold volt. Én meg képtelen voltam megmozdítani a végtagjaimat és elmenekülni a tetthelyről. Két kéznek kellett megemelnie engem és tovább vinnie onnan. Fogalmam sem volt az illető kilétéről, de hagytam neki, hadd vigyen, ennél rosszabb már aligha történhetne velem. Amint távolabb kerültünk a halott testtől, letett a földre, majd bemutatkozott és elmagyarázta, hogy mi történt velem. Együttérző volt, egyáltalán nem gyanusított meg semmivel, sőt inkább segíteni akart. Én meg teljesen padlón voltam, azt sem tudtam, mit mondhatnék, egy köszönöm is alig jött ki az ajkaimon. Minderre egy hete került sor és Lucas azóta a mentorommá és a barátommá vált.