Egyrészt meglep, hogy Vicki ennyire megriad, másrészt imádom érte. Valahol mégiscsak azt jelenti, hogy aggódik értem. Mondjuk ezt eddig is tudtam. Mi ketten összetartozunk. Nem is feltétlenül attól fél, hogy baja esik. Sokkal inkább, hogy elszakadunk egymástól. Valahogy ezt látom a tekintetéből. Nagyon régen, vagy talán soha nem éreztem ilyen lelki összekapcsolódást, még Neira is pusztán a hitvesem volt, boldogok voltunk együtt, nem a keserűség vagy a magány kovácsolt össze minket, Vicki-vel azonban nem pusztán a szeretet vagy a kötődés tart egymás mellett, s mindez a fizikai vágyon is túlmutat. Bármit is teszünk, ketten tesszük, egymásért. Amint találkozik a pillantásunk, biztos lehetek benne, hogy felvállalja, ebből együtt fogunk kimászni, valahogyan. Ha engem kerestek, ezzel őt is megtalálták. Igazi Rómeó és Júlia a mi történetünk, semmilyen észérv nem szól mellette, hogy együtt legyünk, mégis rátaláltunk a másikra, s ha kell, együtt halunk meg. Tudom, hogy ha fordítva történik, s az ő életéből bukkan elő valaki, aki a föld alatt kívánja látni, számíthatna rám. Ha ezt túléljük, talán lesz lehetőségem mindezt bizonyítani. A boszorkányok hatalma a természetből fakad, azaz közel végtelen. Vicki úgy vélem, hogy tízszer ennyi támadóval is elbírna, ha hisz magában. Sajnálkozva küldök felé olyan jeleket, miszerint bánom, hogy belerángattam ebbe, mégis örül a szívem, hogy itt van velem. Könnyedén elbánunk a támadóinkkal, noha úgy vélem, mindez csupán figyelmeztetés volt. Legközelebb többen lesznek. Vélhetően kiszagolták, hogy visszatértem a városba, és mindenért revansot vesznek, amit úgy vélnek, hogy a családom követett el vagy kétszáz éve. Ha azt hittem egyszerű lesz itt megvetnem a lábamat, hát tévedtem. Mielőbb csapatot kell gyűjtenem, nem rakhatok mindent Vicki nyakába. Amint az utolsó támadó is a földre került, elsődleges célpontomként a lány marad, farkas alakomban a vérgőz mindent kiolt, az emlékek tovatűnnek, csak az ösztön marad, amely azt sugalja; ölj! Mégis, valami visszatart, valami hűség, amelyet még állati mivoltomban is érzek, s nem állok ellent, amint visszaváltoztat, noha már ledöntöttem a lábáról. Megpróbálok legördülni róla, s ahogyan megrázza a fejét, máris arról biztosít, hogy nem tehetek róla. - Szeretlek. – Közlöm oly egyszerűen, mintha csak egy kellemes vacsora közben mondanám, körülöttünk pedig semleges vendégek ücsörögnének, nem pedig széttépett, vagy megcsonkított hullák hevernének. Nos igen, pont ez hozza ki a helyzet romantikáját. Ahogyan a homlokomnak dönti a sajátját, egy pillanatra felmerül bennem, hogy mégiscsak külön kéne folytatnunk az utunkat, hogy ne sodorjam nagyobb veszélybe. Aztán elmosolyodom, úgyis átlátna rajtam, és tudatná velem, hogy annak sem lenne semmi értelme, ha ismét a boldogtalanságba hajszoljuk magunkat. - Most már le se koptathatlak, mi? – Kérdezek vissza fájdalmas vigyorral, ahogyan az oldalamra tapasztva a kezét belekezd a mágiába, amely a természet erejét hívja segítségül pont egy olyan amorf szörnyeteg ellen, mint én. És mégis, van akkora hatalma, amit a belem nyugvó Neira varázs segít, hogy a sebszélek azonnal rózsaszín varral azonnal elkezdenek összehúzódni. Amint mindketten lábra tudunk állni, gyorsan kézen fogom, hogy eltűnjünk a Fesztivál színteréről. Együtt kell most lennünk, s regenerálódnunk.
//Köszi a játékot, Vicki nagyon dög tud lenni!!! *.*//
Valószínűleg nem kellett volna túl sokáig magyaráznom azt, hogy mennyire megijedtem ebben az egész helyzetben. Itt voltak ezek az ismeretlen alakok, akikről azt sem tudtam, hogy honnét jöttek, még a legalapvetőbb információk sem derültek ki róluk, mégis engem akartak. Hosszasan kellett volna gondolkodnom azon, hogy mivel is szolgáltam rá, mert nem ismertem őket... és amikor megpillantottuk őket, Thadeus szemében is pontosan ezt láttam. Nem tudta őket hová tenni, ismeretlenek voltak számára, és ez volt az, ami végett tudtam, hogy óriási pácban vagyunk. Mert valljuk be, míg egy barátra a legveszélyesebb helyzetekben is képesek vagyunk hatni... egy idegennel szemben ezt nem lehet meglépni. Mit kellett volna tennünk, elővenni egy gyerekkori albumot tele képekkel, és elmagyarázni, hogy mi milyen tündéri ártatlan kis lelkek voltunk, és egyikünket se bántsák? Akár meg is próbálhattuk volna, valószínűleg annyival később repül le a fejünk a helyéről. Rossz volt belegondolni. Ahogyan abba is, hogy ebből a helyzetből csak így tudtunk kimászni. Megfogadtam magamnak, hogy... nem fogok úgy élni, hogy vér tapad a kezemhez. Megszegtem a saját magamnak tett ígéretemet, azonban ott volt az is, hogy okkal tettem. Lehetőségem lett volna egyetlen másodperc alatt kámforrá változni, itt hagyni Thadeust, de nem fért össze az egész az értékeimmel. Azzal, amit éreztem. És az érzéseim pontosan ott voltak, ahol lenniük kellett... a szívemben, az egész elmémben, és az eszem helyett a szívemmel gondoltam el azt, hogy megmentem az életét, nehogy újabb sérülést szerezzen. Boszorkány vagyok, de én sem tudnék orvosolni midnent, és nem is vagyok képes óriási bűbájok elvégzésére. Kicsiny vagyok valami óriási szénakazalban. Mindenem azt diktálta, hogy ha egy módom van rá, csak azzal törődjöek, hogy őt életben tudjam. Még ha nem is volt sok időm gondolkodni, mégis felfogtam, mekkora jelentőséggel bírt az egész helyzet arra, hogy rájöjjek, mit is gondolok róla vagy érzek iránta. Nem elég, hogy az életemet kockáztatva, vért mocskolva magamra döntöttem? Őt választottam... úgy, ahogyan ő tette, mikor farkas alakjában vette fel a harcot csak hogy nekem segítsen. És azt hiszem, ez egyértelmű vallomás volt szavak nélkül, egyszerűnek tűnő tettekkel. De korai lett volna bármit is kimondani, én amúgy is féltem azoktól a szavaktól, még mindig beleremegtem, mikor visszagondoltam arra, amikor utoljára kiejtettem őket. Nagyot nyeltem, mikor láttam, hogy a farkasra semmilyen hatást nem gyakoroltak a szavaim. Bár mit vártam, pontosan tudtam, hogy ez lesz belőle. Ez, ez a... rémálom. Milyen hatással lehetnék én egy lényre, amely azért jött létre, hogy ha ilyen alakban áll valakivel szemben, ne vakítsa el emberi érzelem? - Thadeus - bukott ki belőlem, de tudtam, hogy ezzel semmit nem érek el. Már önként léptem hátra, felkészülve arra, hogy hegyes fogaival belém kóstol, de mikor hozzám ért, nem szőrös mancsokat és éles fogakat éreztem a bőrömön, hanem emberi szövetet. Meglepve nyitottam ki a szememet, amit az előbb ijedten behunytam, felkészülte az utolsó levegővételekre, és Thadeus szemeibe nézve láttam, hogy elmúlt a veszély. - Istenem... istenem... pont időben - nyögdécseltm a szavakat ahogy éppen eszembe jutottak, majd felgyorsult légzéssel próbáltam nyugtázni, hogy minden rendben. Rendben kell lennie. - Nem... nem számít - ráztam meg a fejemet, és tenyeremmel gyengéden végigsimítottam némileg izzadt arcán. Homlokomat odadöntöttem az övének, hátha ezidő alatt lenyugszik a saját légzésem is, majd nagyot nyeltem. - Nem a te hibád. A helyzet hozta - magyaráztam, de ebben a pillanatban tudatosult bennem, hogy nem a gyerekes ömlegésnek van itt a helye. A másik kezemmel nedvességet éreztem, és ahogyan odanéztem, megláttam a vöröslő folyadékot, amely a teste bizonyos pontjáról szivárgott. - Ez nagyon csúnyán néz ki - kászálódtam ki alóla, és meglepett, ha eddig még nem bukott ki belőle fájdalmas nyöszörgés. Helyet cseréltem vele, és körülnéztem, de senki nem közelített felénk. Csak az élettelen tetemek vettek bennünket körül. - Most... aztán eszedbe ne jusson elpatkolni, mert istenemre esküszöm, hogy... nem tudom, mit fogok veled csinálni. - Ismét rázni kezdett az idegesség, és saját verejtékemet nyaltam le ajkaimról, miközben a sebet néztem. Nekem kellett meggyógyítanom. Más esélye nem volt. Erősen kezdtem koncentrálni, halkan mormolva az ősi varázslatot, miután lehunytam a szemem. Csak azt akartam, hogy maradjon nyugdton és hagyja, hogy ezzel mondjak köszönetet, amiért... megmentette az életemet. Azt hiszem, egy kicsit mindetten megmentettük egymás életét.
Bárhogyan is legyen, Victoriát nem akarom veszélybe sodorni. Éppen elég a múltam, amelynek több sötét pontja is volt. Igaz, hogy azért jöttem vissza Mystic Fallsba hogy megtaláljam a barlangot, egykori apám örökségét, s hogy valahogyan visszaszerezzem a család becsületét, esetleg még az irányítást is a város felett, hogy az egykori alapítók bűnteit egyszer és mindenkorra megtoroljam. Ehhez képest az utóbbi napokban lelassultam, a lánnyal töltöttem szinte minden időmet, és hajlamos vagyok átgondolni, amit a leszármazottaim is szajkóznak egy ideje, hogy egy régi ügyet hagyni kéne a fenébe, és a jelennel törődni. Ők azért könnyebben beszélnek, nekik ott a család, nekem nincsen senkim. Legalábbis eddig nem volt. Nem erőltethetem rá magamat Vicki-re, akit pár napja ismerek csupán, még ha én megfogadtam, hogy amíg élek, szeretni fogok, visszafelé nem lehetnek ilyen elvárásaim. Főleg, hogy jelenleg is veszélybe sodrom. Ösztönösen cselekedve alakulok át. Nem, azért ez most inkább tudatos, ha nem tudnék figyelni az átváltozásaimra, akár a Grill közepén is megtenném, hiszen nincsen szükségem a teliholdra. Most viszont fenyegetve érzem magunkat, főleg a lány életét gondolom veszélyben, hiszen ha velem történik valami, hát istenem, eleget éltem már ehhoz, hogy egyszercsak vége szakadjon, ám a törött szárnyú madárka, neki még meg van a lehetősége, hogy teljes életet éljen. Ha nem az én oldalamon, hát valaki másén. De élnie kell! A saját hármammal igen gyorsan végzek, vadállatiasan vörös gőzfelhő terül az elmém elé, nem látok, csupán szaglok, s hallok, ahogyan a támadóainkból pulzáló élet-membránra marok rá, s csakhamar a földre zuhannak, s elégedett morgással adom a világ tudtára; öltem. Primitívre tompult elmém csupán sejti, hogy a hadonászó gyönyörű nőstény az enyém, s védenem kell őt, nem pedig egyé sorolni a többivel, akik ellenem furdulnak. A sebet szinte észre sem veszem, holott magától értető volt a vinnyogás, ami fakadt a torkomból, támadnék a következőkre, s ismét vér fakad ki, ezúttal nem én okoztam. Csupán már ő marad talpon, s kizárásos alapon őt kell most végzetbe taszítanom, hiszen a farkasok átka ilyen, nem tűr meg maga körül élőt, kivéve más farkasokat. Vicki nem az. Bármit is mondd, aligha tudnám megérteni. Vöröslő szempárom a poklot ígéri, ahogyan közelítek. Lassan, óvatosan körözök körülötte, lelapulok annyira, hogy tarkómon lássa a felborzolódott szőrcsomókat. Elég távol vagyunk ahhoz másoktól, hogy ne hallják meg a sikolyát, ráadásul elvészne a fesztivál zajaiban. Felhúzom az ínyemet, hogy érezze, hamarosan elruhaszkodom. A fogaim tűélesek, láthatja rajtuk még a lecsorgó vért... Elrúgom magamat a földtől, egyenesen a torkának, s ebben a pillanatban vakító villanás, és már emberi alakomban döntöm le a lábáról. Az oldalamba szúró fájdalom hatol, ahogyan a földre kerülünk. - Mi... mi történt cicus? – Próbálok róla lekászálódni, ám valljuk be, hogy a puha, gömbölyű idomokhoz érek, nem akaródzik túlzottan sietni, még a sebesülésem ellenére is. Ám ahogy körbenézek, már rémlik, gyilkoltunk mi ketten. Mégis nehéz összeraknom a történteket, így arébb hengeredek, hogy fel tudjunk állni. - Megvédtél... még senki nem csinált értem ilyet... Jól gondolom, hogy én pedig széttéptelek volna...? – Pillantok a földre bűnbánóan. Ha együtt is maradunk, hogyan védjem meg önmagamtól?
Az alsó ajkamba haraptam. Eleinte azt hittem, hogy még a vérem is kisercen e lépés végett, hiszen a fogaim olyan erősen vájtak a számba, hogy szinte éreztem a vöröslő folyadék ízét. Feszültté váltam, főleg azért, mert régóta nem gyakoroltam már a mágiámat. Legalábbis úgy nem, ahogyan azt a helyzet megkövetelte volna. Mikor megpróbáltam segíteni Henrynek, és az egész rosszul sült el, megfogtadtam, hogy a kávémelegítésen kívül semmilyen bűbájhoz nem lesz közöm többé. Az életem nem volt veszélyes, és mi több, nem tűnt úgy, hogy valaha is keresni fog még valaki olyan szempontból, hogy ártson nekem. Olyan voltam, mint egy elfelejtett kis virágszál, amit a többi virág metszése után véletlenül a réten felejtettek. Talán most visszaszaladt érte valaki? Egyáltalán kik ezek az emberek? Thadeust akarják vagy engem? Mert én még... sosem láttam őket. És Thadeus szeméből is értetlenséget láttam megcsillanni, még ennyivel sem lehettem közelebb a megoldáshoz. Már nemcsak a szám fájt az iménti harapástól, hanem a gyomrom is görcsbe szorult, és megkockáztattam, hogy ha nem ilyen feszült lenne a helyzet, egyetlen másodperc hiányozna ahhoz, hogy kiadjam a mai ebédemet. Próbáltam a fejükbe látni. De nem tudtam. Volt ott valami, talán egy gát. Amely megkérdőjelezte bennem azt, hogy sima halandók lennének. Volt bennük boszorkányvér, vagy egy boszorkány bűvölte meg őket, hogy ne láthassam, mi is jár a kopasz fejükben, de ez kicsit sem tetszett. Aztán kizökkentem... - Thadeus! - bukott ki belőlem hirtelen, a hangomat váratlanul és teljesen véletlenül emelve fel, téve mindezt azért, mert nem sejtettem, hogy egyik pillanatról a másikra egy vérfarkas fog mellettem állni. Vagy... négykézláb támadásra készülni. Talán ez helyénvalóbb. De nem nyugtatott meg, hogy most már farkasként kevesebb az esélye, hogy baja esik. Valójban még időm sem volt gondolkodni azon, hogy miként is lehetséges az, hogy ilyen formát öltött fényes nappal. Ezt majd egy másik nap megtárgyaljuk. Tettekre volt szükség. Mágiára, amit az ereim legalsó bugyrából kellett előkeresnem, hogy hasson valamit. Nem hagyhatom cserben... nem, azok után nem, hogy így, önként dobta oda magát azoknak a hiénáknak. De nem volt idő szerelmes szavakra, gondolatokra, arra, hogy miként is véste belém magát ez az önfeláldozás örökre az emlékezetembe. Ő maga három érkezőt küldött földre, míg én a maradék hármat céloztam meg. Céloztam volna, pontosabban... de úgy tűnt, nemcsak a gondolatolvasás volt az egyetlen páncél, amely védte őket tőlem. A kín, amelyet érezniük kellett volna a varázsomtól, nem mutatkozott meg rajtuk. Nem estek térdre a rájuk törő fájdalomtól, én azonban már verejtéket éreztem a szám sarkában, a sós íz a nyelvemet érintette, főleg mikor nagyobbat nyeltem. Lennie kell valami gyenge pontnak... Egyetlen másodperc kellett csak ahhoz, hogy az egyikük feltalálja magát. Láttam az arcán, hogy élvezi a tehetetlenségemet, és kihasználva ezt, egy perc múlva már vér illata csapta meg az orromat. A nyíl a farkas bundájába talált, és ott, abban a pillanatban úgy éreztem, minden lassítva történik. Az egész testemet hideg reszketés kezdte uralni, a szavak ezúttal elakadtak, és azon kívül hogy a szemem duplájára tágult, semmire nem voltam képes. Egészen addig, míg töredéknyi idő után meg nem pillantottam mindhárom oldalán valamit. Egy éles, fényes dolgot... kések voltak. Mindannyiuknál. Nem érdekelt, hogy miért. Egyetlen mozdulattal, és némi akarattal értem el, hogy mindhárom penge a mellkasukba fúródjon, miközben éreztem, hogy a szemeim alatt könnyfátyol bontakozik ki. A vér a mellkasukon úgy áradt szét, mintha vizet locsoltak volna a testükre. A düh, amely úrrá lett rajtam, arra késztetett, hogy sétáljak hozzájuk közelebb, és az utolsó pillanatban, mikor a pengék a szívükbe hatoltak, éleset csavartam rajtuk. Kegyetlen volt, akárcsak ők. És mikor térdre estek, a nyíl kibocsájtójához lépve kihúztam a mellkasából a tőrt, csak hogy önként döfjem belé ismét vissza, ezúttal már saját kezemmel forgatva meg benne. Ellöktem magamtól. Nem érdekelt, hogy mit tettem. Hogy előtte még sosem öltem embert. Az érdekelt, hogy Thadeus hol van és mi lett vele. Az előbb, mikor a nyíl eltalálta, még a négy lábán volt... most viszont már nem. - Vissza... vissza kell változnod. Így... így nem tudlak meggyógyítani! - bukott ki belőlem, habár hiába néztem a vöröslő szemeket. Kevés volt az esély arra, hogy megérti az emberi nyelvet ilyen állapotában. Csak lehunytam a szemem... fogalmam sem volt arról, hogy ha koncentrálok, képes leszek-e én magam visszaváltoztatni őt a képességeimmel. Hogy... vagyok-e olyan erős, hogy emberi alakba kényszerítsem az erőmmel, miközben a hátam mögött a három férfi haláltusáját vívva szenved a földön.
Na igen, Vicki aztán jogosan látja át azt, ami velem, velünk történt. Hiába a fiatal, csinos pofi, a lány valójában bölcs természeti bestia, aki tisztában van a nap és hold átkával, tudja, hogyan keletkeztek a vérfarkasok, a sors iróniája, hogy előző szerelme Gabriel után most én következem, és ha rajtam múlik, utánam már senki. A törékeny lelkű lány védelemre szorul, s nem csak úgy értendő, hogy kell mellé egy erős testőr. Sokat szenvedett már, minden pillanatban ezt látom, ha elmerülök a sötéten kavargó íriszekben, valahol ez kiált felém: ments meg! S hogy jó emberismerőnek mondanám magam? Aligha. Csupán felismerem azt, aki hozzám hasonlóan démonokkal küzd. Mégis, Victoria azt a látszatot kelti mindenki másban, hogy erős, független nő, ha nem lettem volna oly magabiztos napokkal ezelőtt a bárban, bizonyos, hogy lepattint, s éli tovább az életét. Talán a kiváncsiság taszította felém, ezért nem mondott nemet. Az egyedülléttel eddig is meg tudtunk mindketten küzdeni, ezúttal mégis fuldoklóként nyúltunk egymás felé, mentőövet láttunk a másikban. - Talán csak jól időzítesz. – Nem is bántásnak szántam, még véletlenül sem. Azzal, hogy lehülyézem, szinte azt fejezem ki, hogy szeretem, ragaszkodom hozzá, csak ilyen kifacsarodott módon teszem, hogy ne kelljen ébrenlétünk minden percében kifejeznem, hogy ő az enyém, és rajongok érte. Pár nap már elég volt ahhoz, hogy tudja, nem vagyok rossz ember, és ha cinikusan is beszélek vele, a tetteimnek van inkább súlya. – Naná, hiszen kiszagollak, és nem eresztelek. – Nevetem el magam vidáman, ahogyan a derekára simított kezeimmel egy pillanatra a hátsóját is megpaskolom. Ez nem rabszolgalánc, ha akarná, hogy ne akarjak vele lenni, egy szó nélkül megtenném, s magamban szenvednék tovább. Kétlem ugyanis, hogy olyan tisztességtelen jellem, hogy csak azért taszítana el, hogy próbára tegyen, mennyire vagyok képes küzdeni érte. Az olyan olcsó megoldás, az ilyen nők igazából sosem nyernek kielégülést, hiszen maguk sem biztosak benne, hogy az adott férfi számukra mennyire az igazi, így a párjukat lökik kétségek közé. Miután elvonulunk, hogy a lány kiterjeszthesse az érzékeit, elsőre még nem érzek semmi különöset, mintha valaki eltompította volna a szaglásomat. A tömeg pedig nem lehet akadály, ezer meg ezer szag közül is képes vagyok kiérezni, hogy ha valaki természetfeletti. Most sem gyanakodtam semmi különösre, hiszen Mystic Falls-ban mindez természetes, ám hogy ilyen gyorsan koncentrálódjon körülöttünk vagy fél tucat idegen... A lány bátran felcsattan, na igen, ezért is tartozunk mi össze, egy cseppnyi félsz sincsen benne. Pillantásából próbálok olvasni, még ha mindezt mások is megtehetik, igaz távolabbról. Nem is válaszolok a nekem szegezett zsarolásra, kivágódva ugrok egyet, még emberi alakomban is átlag feletti az akrobatikus érzékem. A csoport meglepetten rebben szét, nem gondolták talán, hogy a fesztivál közelében nyílt harcra kerülhet sor. Vickit viszont nem engedem elhurculni, főleg, hogy nem tudom, hogy kik ezek, és miért keresnek engem. A hátukba kerülök, és pár pillanattal később már farkasformámban tépem, marom hármukat, hatalmas agyaraim kíméletlenül tépik a húst, őrlik porrá a csontot. Nekem aztán nem kell telihold az átváltozáshoz. Hibrid ugyan nem vagyok, ám Neira varázsa, amellyel a vámpírokékhoz hasonló örök életet adott, még ebben is segít, nem mintha annyira vérszomjas lennék. Remélem, hogy addig Vicki sem tétlenkedik, hiszen már nem vagyok a tudatomnál. Észre sem veszem a számszeríjat, amelynek lövedéke ezüst nyíl, s a valaki a csapatból megcéloz, s bordáim közé éles fájdalom hatol. Vértől csöpögő pofával nézek fel, emberi állapotában kék szemeim most vörös fénnyel pulzálnak. Mancsaim előtt a három széttépett áldozat, boszorkányok lehettek? Talán vámpírok? Nem érek rá most megszaglászni őket...
Bólintottam. Ismertem ezt a vérfarkas dolgot, legalábbis azt hiszem... elvégre ha azt mondjuk, hogy falka, egy csomó farkas jut eszünkbe, akik mindig együtt vannak, harcolnak egymásért bármikor, hiszen egy családot képeznek, és ha egyikük veszélyben van, bármelyikük képes lenne foggal és körömmel küzdeni érte, hogy megmentsék az életét. Legalábbis úgy véltem, hogy a legtöbb farkas ilyen, és akiből hiányzik ez az ösztön, az nem való falkába. Ők egymás családja, egymáshoz szorosan kötődnek, de más emberi lényhez... nem hiszem, hogy képesek igazi kötődést kialakítani, hacsak nem valami olyasmiről van szó, ami nyomatékossá teszi azt a bizonyos kapcsolatot. Például szerelem. Talán ez a lehető legjobb példa, amit fel lehet hozni... és ha egymásért az életüket adnák, hát milyen lehet végignézni, ahogyan meghalnak? Az élet kegyetlen játékot űz azokkal, akik jók. És azokkal bánik nagylelkűen, akiknek már amúgy nem lenne erre szüksége. Ezen nem lehet változtatni, hacsak egyik napról a másikra nem döntünk úgy, hogy átmegyünk önzőbe. Én sosem tudtam teljes mértékben az lenni... és talán nem is vágytam arra, hogy egyszer valaki szembesítsen azzal, hogy nem látom a fától az erdőt. Az valahogy - mai szemmel legalábbis - nem én lennék. Thadeus pedig egy olyan ponttá kezdett változni az életemben, amely segít abban, hogy ne veszítsem el az eddigi személyiségemet. A kóbor józan eszemet már nagyjából visszatérítette. - Remek vagyok bújócskában - kacsintottam rá mindennemű rosszallás nélkül. Nem éreztem bántást a hangjában. éppen ezért nem is gondoltam úgy, hogy fel kellene vennem az egészet. Amúgy is, ha egy férfi bántani akarja a nőt, nem így teszi azt. Legalábbis bízom benne, mert abból indultam ki, hogy engem eddig sosem próbáltak így megbántani. - De azt hiszem, előled már nem tudnék elrejtőzni - tettem még hozzá, a hangom pedig őszintén csengett. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy hazudnék, elvégre miért válna az ilyesmi előnyömre? Abban csak tényleg bízni tudtam, hogy sosem fogja engedni, hogy eltűnjek a szemei elől... maximum pár órácskára. Végletes helyzetben pár napra. De ez a maximum. Ha ennél több ideig nem jelenek meg, akkor ott már baj van. De mindez nem tartott sokáig, a pozitív rezgéseket, az ártatlan érintéseket kegyetlen valóság váltotta fel. Már kezdtem volna feloldódni, belenyugodva abba, hogy csak Thadeus a paranoiás, és lassan el tudom majd oszlatni benne mindezt, már a szemeim elé tárult az, amit az előbb csak megéreztem. Többen voltak, és egyáltalán nem éreztem semmi jót a levegőben. Az arcok nem voltak ismerősek. Egyiküket sem láttam még a közelben sem, márpedig az arcmemóriám egészen jó. - Hogy... mi? - kérdeztem vissza teljesen lesokkolódva, mikor azt sugallták Thadeus felé, hogy én kellek nekik. Eddig próbáltam úgy helyezkedni, hogy ha a farkasomra vetnék ki a hálójukat, boszorkányi képességeimmel meg tudjam őt védeni tőlük, de ezek szerint nem is rá fájt a foguk. Hanem... rám. - De nem is ismerem magukat, miért is mennék bárhová? - Csak megráztam a fejem, és egy pillanatra Thadeusre néztem. Egyetlen ötletem volt, de nem tudtam, az ő reflexei vannak-e olyan jók, mint az enyémek. Belenéztem a szemeibe, arcomra némi ijedség került, és próbáltam sugallni azt felé, hogy lehetőleg minél előbb tűnjön el a közelemből, mielőtt az időzített bombám elsőként alatta robban fel, eltévesztve a célt... ami valójában a csoportosulás volt velünk szemben. Még sosem varázsoltam Thadeus előtt... nem látta, hogy mire vagxok képes, ha megijedek vagy éppen düh kezd éledni a gyomromban. De azt nem tudtam, mennyire vagyok jó szuggerálásban... a szemeim annyit próbáltak mondani, hogy "Csak menj, menj, ezt elintézem." Bár tudtam volna, hogy egyáltalán kik ellen kell küzdenem, miért engem akarnak.
- Másoktól igen, egymástól nem. Tudod... a falka. – Adok neki igazat. Vélhetően engem azért tartottak kívülállónak, mert nem követtem vissza őket Európába, ahol már megvették a lábukat. – Szinte mindenki, igen. – Az átok már aktiválódott a legtöbbekben egykori családom sarjai közül. Mondanám, hogy szörnyű dolog, hiszen mindenkinek gyilkolnia kellett ahhoz, hogy az átok aktiválódjon. Vajon utólag mit is gondolunk? Jobb lett volna, ha mindez nem történik meg, és átlagos halandóként, a gyilkolás, és az átváltozás fájdalma nélkül élhetik az életüket? Vagy mindez hiányozna, és unalomba fulladó, egyhangú lesz az, ami végigkíséri őket? Kár már dilemmázni, itt vagyunk, az örökségünk ugyanolyan családtól kapott, fontos sarokpont, mint akár a nevünk. Nem tagadhatjuk meg. Vicki olyan színfolt az életemben, amit Neira a saját természetessége mellett nem tudott megadni. Igazi jó feleség volt, családcentrikus, önfeláldozó, a modernkori boszorkány viszont izgalmat csempész a mindennapjaimba. Elég csak szépen metszett arcára néznem, elmerülnöm a sötét szemekben, máris végem, és ez nem feltétlenül a fizikai vágy. Egyszerre hozza a kislányos bájt, és az érett nő kíváncsiságát, amely miatt nem tudom nem szeretni, vágyni arra, hogy megosszam vele féltett gondolataimat, s tudjam, ha a karjaiban alszom el, másnap reggel is magam mellett találom. - Az. Tökéletes. Hol rejtőztél az elmúlt száz évben te kis hülye? – Borzolom össze a tincseit. Tudhatja, hogy keserédes humorom sosem arról szól, hogy megalázzam. Egyértelmű, hogy mindketten mellőzzük a romantikát, amennyire csak lehet, van már sebünk éppen elég. Nem azt hangsúlyozzuk ki, hogy mély a szerelem, az összetartozás, és a szenvedély most elég kell, hogy legyen, minden más pedig majd idővel erősödik. Végső soron szinte egy nap után tettem a vallomásomat, szinte száműzve a gondolatot, hogy talán más vagyok, mint Gabriel, akinek csak addig kellett, amíg a testvérével unatkoztak. Victoria nem tűnik annak a lánynak, aki könnyedén lenyelné, hogy dobják, félreállítják. Manapság a nők egyébként is hihetetlenül öntudatos teretmények, szeretik, ha nem csak eszközként, játékszerként vannak kezelve. No igen, azért hadd tartsam meg a tudatot, hogy ha arról van szó, a barna vadmacskával nem finomkodunk, nem is lenne arra igénye, hogy porcelánbabaként bánjak vele, de más a testi durvaság, ahol ésszerűek a játékszabályok, és más az, ha valaki egy szó nélkül lép le mellőle, fenntartva a lehetőséget, hogy egyszer még visszatérjen. - Ajjaj, ne fenyegess. –Cirógatom meg a fülét, s az arcát, én magam is így gondoltam. Alig ismerjük még egymást, nem nevezhető mély ismeretségnek, ami kettőnk között kipattant. Nem akarok én ráakaszkodni, nem kérdezem meg, hogy merre jár, amikor nem vagyunk együtt, de úgy várom, mintha már minimum 1-2 éve lennénk párban. Különös, szinte torokszorító érzés. Nem szégyenlem azt, hogy alaposan magamhoz szorítom, nyíltan csókot váltok vele, hol az arcát fogva tenyereim zárójelébe, hol a fenekén simítok végig. Amolyan fellobbanó vágy, amit nem lehet prűdséggel palástolni. Arrébb sétálunk, amely más helyzetben egy gyorsabb összebújásra is alkalmat adhatna, ha már ilyen szépen felvezettük, ám most, hogy helyzet van, inkább kizárom a lehetőségét, hogy mondjuk szex közben lepnek meg minket. Vickie-re nézek, majd megrázom a fejemet, ötletem sincsen, hogy ki az, kik azok. A választ megadja a sors. A fesztivál szélén a fák közül fél tucat idegen lép ki. Bármennyire is erőltetem a memóriámat, nem ugrik be, hogy kik azok. Vezetőjük sötét bőrű, szakállas alak. Kissé közelebb lép, majd fenyegetéstől fojtott hangon szólal meg. - Thadeus, ezúttal elengedünk, ha átadod a lányt. – A boszorkányomra sandítok, nem igazán értem a helyzetet. Hogy mi van? Ő ismeri őket? Lehet, hogy nem is engem keresnek? Akkor honnan tudják a nevemet? Szóval mi a franc van?
Csak megpróbálhattam felfogni azt, amit mondott... mert igazából amikor valaki azt mondja, hogy együttérez, valójában nem is tudja, hogy miről beszél. Addig nem fogja tudni, mit is érez a másik, amíg ő át nem éli ugyanazt, ezért is nevetséges ez az egész együtt érzek, pontosan tudom, hogy mit érzel, és hasonló szövegelések. Talán pontosan ezért volt számomra megszokott az, hogy soha egyetlen egyszer sem mondtam ki ezeket... elvégre az ő története egészen más. Én lényegében sosem ismertem a testvéremet, csak egy apró kisbabára emlékszem, majd arra, hogy ott állok egy sírkő előtt a temetőben. Kimaradt minden, ami jelentőséggel bírt volna rám nézve, így nem is mondhatom, hogy mély gyászba estem. De Thadeus esete más, ő végig a testvéreivel volt, míg végül el kellett őket engednie. Felmerül a kérdés ugyan, hogy a testvérei halhatlanok akartak volna lernni, vajon a felesége rajtuk segített volna? De aztán rájöttem, hogy egy boszorkánynak már az is megterhelő, ha egyetlen embernek halhatatlanságot ad... nem még egy egész családnak. - A farkasok mindig annyira elszigeteltnek tűntek - bukott ki belőlem, mikor szóvá tette, hogy nem jöttek a városba a leszármazottak... azok, akik lényegében még a családját képezik. - Gondolom ők is farkasok, vagy nem? - tettem aztán hozzá. Nem akartam én általánosítani, de ismerve a vérfarkas génnel születőket, előbb-utóbb mindegyiküknek szembe kell nézniük azzal, hogy megölnek valakit. Ha nem is egy józan pillanatban, hát akkor, mikor a teliholdtól begőzölve kihozzák őket a sodrukból. Kevesen vannak azok, akik saját indíttatásból ölnek és aktiválják magukban ezt az egészet. Egy kicsit - vagy éppen hogy nagyon - kíváncsivá tett azzal, vajon milyen eszméről is lehet szó. Thadeust ismerve bizonyára nem valami apró jelentéktelen az egész, de mire alaposan végiggondoltam volna, már meg is jelent az a vigyor az arcán, ami elfeledtette velem az egészet... leginkább azt, hogy elgondolkodjak a szavakon. De nem hiszem, hogy most beszélt erről utoljára... és az is ritka, mikor belém lehet fojtani egy egész gondolatsort egyetlen vigyorral. - Hm, szerintem jelenleg minden... tökéletes - jelent meg valami hasonló rajtam is, bár az enyémből ezúttal sem hiányozhatott az a kislányos báj, amely annyira jellemezte az efféle gesztusaimat. Annyi köszönetet tudnék neki mondani... már jó ideje nem gondoltam semmi olyasmire, ami beárnyékolná a jókedvemet. Mintha kimosta volna belőlem azt a sötétséget, szenvedést és halálvágyat, amit éreztem az elmúlt hónapokban. De ide nagy eséllyel kevés lenne egy köszönőkosárka, tele finom gyümölcsökkel és valami finom kávéval. Ez egy olyan hála, amit szavakkal nem, de tettekkel ki lehet fejezni, de nem egy hét alatt... nem is pár hónap alatt... talán ez az, amihez normál esetben is egy élet kevés lenne. - Talán mindenkit elveszítünk. De tőlem nem szabadulsz meg - kacsintottam rá szemtelenül, majd nem is tűnődtem tovább a múlt magányán, csak belemerültem abba a csókba, amiben ezúttal részesített. Ez is szokatlan volt, mondhatni, teljes ellentéte az eddig ismert szokásoknak... nem mintha annyi időt töltöttem volna szerelemmel, mióta ismét életben vagyok. Kerültem az efféle kötöttségeket, Gabriel kivétel volt, de ő sosem csinált ilyesmit, ennyi ember előtt főleg nem. Valamiért azt éreztem, hogy végre valaki nem szégyelli ezt az egészet nyilvánosság előtt sem... mindenki láthatta, mégis annyira intim pillanat volt, amire szavakat találni nagyon nehezen lehetne. És nem is próbálkoztam vele túl sokáig. Elszakadva tőle bólintottam, és megindultam előre, habár kételkedtem abban, hogy igaz, amit sejt... miért is keresne bennünket bárki... vagy pontrosabban, inkább őt bárki, egy csomó másik ember gyűrűjében? Persze vannak meggondoltak és meggondolatlanok, szokásom bevonzani az utóbbit, de vajon neki is ennyi szerencséje van az életben? Amennyire őt ismerem, a válaszom... igen. Amikor egy némileg elszigetelt helyre értünk, távolabb a tömegtől, nyeltem egy aprót, bekapcsoltam a boszorkány radarjaimat, és az a "csak paranoiás vagy"-mosolyom nem is túl soká, de lehervadt az arcomról. A franc, nem ő paranoiás, én vagyok naív. - Nem egyedül van - bukott ki belőlem, bár körülnézve még most sem láttam senkit.
Victoria bizonyos tekintetben nagyon is más, mint Neira, modernkori, friss, fiatalos, még a sokszor az arcára kiülő fájdalom ellenére, más oldalról pedig ugyanolyan figyelmes, mint egykori feleségem, érzelmes, érzékeny. Lehet, hogy a hirtelen feltámadt szerelem vezeti a lépteimet, amikor elfogult vagyok vele szemben, és bár tudom, előfordulhat, hogy odavágunk valamit egymáshoz, amolyan kesernyés felhanggal, ám mi ketten már összetartozunk. Ahogyan ránézek erre a porcelánbőrű csodaszép lányra, nem is feltétlenül a szenvedélyes éjszakánk jut eszembe, bár hazug lennék, ha nem számítana. Ez valahol inkább a lelkiekről szól, érzelmekről, amelyek mellett nem mehetünk csak úgy el. - Még csak azt sem mondhatom, hogy bőven túléltem őket. Farkasok voltak, akárcsak én, ellenben rajtuk nem élt a feleségem varázslata, és bár tovább éltek, mint a halandók, mégsem olyan sokáig, mint én. A családjaikkal tartottam a kapcsolatot, még a városba is hívtam őket, ám nem jöttek. – Mondom lemondó sóhajjal, az együttérző pillantásnál pedig az arcára simítom a kezemet. Az ő családjáról szinte alig tudok, eddig szinte csak az derült ki, hogy meghalt, és csak nem olyan régen támadt fel. Vagy lehet, hogy már említette, csak túlságosan arra figyeltem, hogy milyen gyönyörű a szája? – Úgy vélték, hogy amit én akarok, már egy idejétmúlt eszme, amihez már nincsen közük. Európában élnek, nem szándékoztak átjönni ide, még néhányan sem. Szomorú, de egyedül maradtam. Már csak az a kérdés, véghezvigyem, amit elterveztem, vagy a kedvedért válasszam azt, hogy minden maradjon így, veled. – Ezen a ponton kap tőlem egy vigyort, teljesen komolyan mondtam, hogy örökké vele maradok, ha mindezt nem unja meg, akár barátként is, testőrként, számíthat rám, ha úgy véli, kihuny a szenvedély. Tudom, hogy sok szenvedésen ment már át, és ha én lehetek az, aki a kárpótlást nyújtja számára mindenért... Bármikor megtenném. Már tudom, hogy bár külsőleg rosszfiús a megjelenésem, és bizonyos tekintetben ott van bennem az a világgal szembeni flegmaság, amely a nők szerint szexi, Victoria már nem érdemli, hogy bárki is lábtörlőként kezelje. - Valahol ez az öröklét átka. Mindenkit elveszítünk, aki egykor közel állt. – Bólintok, arra már emlékszem, hogy az apja nem volt túl jó ember. Azzal nincsen gondom, hogy túl sok körülöttünk az ember, nem tehetjük meg, hogy állandóan sötét, meghitt zugokban randizgatva fedjük fel a közös, vagy éppen eltérő pontokat, el kell fogadni, hogy olykor kimozdulunk, és bárhol tudunk beszélgetni. Végső soron még mindenki maradt a helyén, azt sem tudom, hogy hol lakik, hiszen csak pár napja ismerem. Tudja, hogy én a grill felett, egyenlőre főleg ott találkoztunk, ott tudunk aludni, amikor éppen olyan kedvünk volt. Tudja, hogy részemről örökre, ám attól talán meg is riadna, ha azt ajánlanám, hogy hagyjunk magunk mögött mindent, és egy tóparti házban költözzünk össze. Ha még sokáig élünk, megvalósíthatjuk. Inkább az ajkát ízlelem, a derekánál, és kissé magamutogatós módon a fenekénél magamhoz húzom, nem pusztán azért, hogy a külvilág felé is jelezzem, van valakim, s boldog vagyok. Ennél prózaibb ok is fellelhető, vágyom most. Finoman beletúrok sötét hajával, hogy kissé meg is húzva azt érzékeltessem, az éjszakát nem ússza meg. - Mindig is voltak. Amióta a városba érkeztem, még nem túlzottan tapasztaltam, de végső soron emlékezhet még rám valaki. – Fonom a derekára a kezemet, és nézelődöm, nem nagyon tudok senkit kiszúrni, ezért remélem, hogy ha mondjuk mágiát alkalmaz, akkor felfedi vele az illetőt. – Ne vonuljunk el? Hátha utánunk jön. Vagy ha kevesebben vannak a közelben, jobban kiszúrhatod.
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 21, 2015 12:24 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
to Thadeus
we started a new life together
Elmosolyodtam azon, ahogy kiejtette a nevemet. Nem sokan hívtak már így, a teljes nevemen... de akik igen, azok rémisztően furcsán tették, mintha valami ókorból jövő szörnyeteg lennék, és ez viszont zavart. Thadeus ezt másképpen tette, az ő hangja egészen másról árulkodott, és ezt ebben a helyzetben nem is bántam... furcsa volt az ő szájából hallani, megannyi édes becézés után, amellyel engem illetett a napokban, de éreztette velem, hogy nem egy kislánynak tekint, aki nem tudja még eldönteni azt sem, hogy melyik a jobb és melyik a bal keze. Szükségem volt arra, hogy egy ilyen ember legyen mellettem... a küllemem alapján sokan hitték azt, hogy valójában ennyi van bennem, egy kicsi lány, aki soha nem vágyott ennél többre. Hogy... nem vágyik arra, hogy végre valaki komolyan vegye. Talán pontosan ez volt a baj Gabriel esetében. Talán ő sem vett soha igazán komolyan ahhoz, hogy ne szó nélkül menjen el. De volt egy remek hírem agyterekvényeim minden azon részének, amelyek még hiányolták őt: márpedig az, hogy az agyam többi részét már nem érdekelte. Előfordulhat hogy sosem volt valódi szerelem. Csak vágy, amely testiség formájában bukott a felszínre. Thadeustól viszont többet kaptam. És csak bízni próbáltam abban, hogy vagyok elég ahhoz, hogy én is többet adjak. - Szóval a három testvér - összegeztem a dolgot egy apró sóhajjal. Valamiért a történetekben mindig az ifjabbik testvér volt az, aki valamire vitte, de nem tudtam a részleteket, ebben az esetben Thadeus győzedelmeskedett. Bár sosem akartam átélni, milyen elveszíteni a családot... a testvéreket. Én pont akkor kaptam vissza az életem, miután a nővérem meghalt, és nem kellett gyászolnom. Mondhatni, sosem ismertem őt, tekintve, hogy mikor a tizenkilencedik század végén meghaltam, ő még pólyás gyermek volt. Nehéz is volt megmondani, mi is ez a dolog... hiszen akkor az újszülött húgom volt. De mikor visszatértem az életbe, én voltam a fiatalabb, ő az idősebb. Mindig is bajban voltam azzal, hogy minek is nevezzem, húgomnak vagy nővéremnek. - Sajnálom. Biztosan nehéz volt elveszíteni őket - bukott ki belőlem őszintén, és együttérző pillantást vetettem felé, miközben egy pillanatra sem szakadtam el tőle. Nem is tűnt jó ötletnek ebben a tömegben. Csak keserű mosoly rajzolódott ajkaim köré. - Természetes halált halt. Elég nagy kort élt meg, de a haláláig majdnem mindent elveszített. Anyát... a testvéremet, aki nem volt kíváncsi rá. Amint tehette, megszökött. Olyan szerencsés volt, amilyen én nem - sóhajtottam fel, majd megráztam a fejem. Nem egy fesztiválon akartam kimondani, hogy mi is törétnt a múltban, és hogy milyen gyilkosság áldozatává váltam teljesen véletlenül. Ezt valószínűleg egy kanapén ülve, kandalló előtt illik megtenni, borral a kézben... vagy túl sok romantikus filmet néztem, de mindig ilyenkor zajlanak a nagy, egetrengető beszélgetések. Mintha bármin változtathatnánk. A csókja miatt végül nem tudtam az aggályaira válaszolni, pedig felmerült bennem egy kérdés. Az, amit még nem mondtam ki, mert nem tudtam, mennyire vájkálok vele a magánéletében. Az volt a gond, hogy a csókja le is kötött annyira, hogy elfelejtsem a kérdést, míg el nem szakdtunk egymástól. Egyértelmű jelzés volt ez a külvilág felé, hogy ez a préda - vagyis én - már egyáltalán nem szabad. És valamiben tetszett is. De ez fordítva is igaz volt. - Vannak ellenségeid? - kérdeztem. A félelme valamiért erre engedett következtetni. Én majdnem minden ehhez hasonlót kiirtottam az életemből, tekintve, hogy mindegyikük meghalt már. De neki nem volt kihagyás az életében, bármikor kerülhetett olyan bajba, amelyből talán... nem tudott kimászni?
- Tüneményes kis bolond vagy Victoria. – Jobban szeretem a teljes nevén hívni, ezzel is jelezve, hogy komolyan veszem őt. Találkozásunk hajnalán becézgettem mindenféle mondvacsinált neveken, már más a helyzet. Ha most azt mondom neki hogy hercegnő, abban van némi vicces felhang, hiszen érte képes lennék meghalni, na és persze gyengédség is. Ha pedig a nevén szólítom, az egyértelműen annak szól, hogy jól érzem magamat a társaságában. Halhatatlan életfonalunkhoz képest ez a pár nap, mint szemvillanás elszaladt, még javában ismerkedünk, mintha holmi tinipárocska lennénk. S valahogy ez így természetes. Szeretem őt az alapján, amit mutatott, képes voltam a sebekkel tarkított gyönyörűen fájdalmas lelkébe látni, igaz, minden szegletet sosem fogok tudni megismerni,a nők ettől jóval bonyolultabbak. A barna szempár mögött rejlő titkokat sorjában fedhetem csak fel, az ő tempójában haladva. A magam nyers arroganciájával kimondom amit gondolok, legyen az tapintatlan, vagy sem, ezt lassacskán megszokja, megtanul vele együtt élni, ráébred, nem bántanám, az élet tett keserűvé. Ez nem olyan dolog, ami megváltozhat, csupán csiszolódhatunk egymáshoz. - Voltak. Két öcsém. Én voltam a trónörökös. – Ez akár viccnek is hangozhat, a három fiú közül én voltam a legidősebb, és szándékosan élek ezzel a hasonlattal, hiszen a szüleim eljöttek Angliából, ahol a királyi vérvonalnak köszönhetően egyszer talán mégiscsak várt volna minket az esély, hogy miénk lehet az uralkodó család. Erre most már sosem derül fény. Azon pedig kár merengeni, mi lett volna ha. – Mindannyian aktiváltuk az átkot, de ők nem éltek olyan sokáig, mint én. – Arra utalok, hogy bár a vérfarkasok élete valószinűtlenül hosszúra nyúlhat, elélhetnek akár százötven évig, ha nem találkoznak egy náluk is erősebb természetfelettivel, ám a halhatlanság mint nekem, másoknak nem adatik meg. A vérfarkasok ugyan bestiák, ám közelebb állnak az emberekhez, mint a vámpírok. Lényegében élnek, majd meghalnak. No és persze az átok, a megnövekedett vérszomj, és hasonlók. Sosem szörnyetegként gondoltam magamra, sokkal inkább afféle modern glatiátorként. Aki küzd az elveiért, a családjáért. A varázsnak hála akkor változom át, amikor jól esik, a telihold immár nem az ellenségem. Szeretett feleségem az életét áldozta mindezért. Hibdid mindezzel együtt nem lettem. – Ez miben nyilvánult meg? – Kérdezem oldalra nézve. Sokszor erősnek mutatja magát, holott tudom, hogy nagyon is törékeny, s mindez nem a gyönyörű külsőből fakad. Vélhetően az alapjelleme is kedves és érdeklődő volt, csupán az utóbbi időben lett ilyen kedvemre való rosszkislány. Mindketten alaposan össze vagyunk zuhanva, a másik felünket keressük egymásban, s már tudom, nem kell pótolnom Gabrielt. Vicki elmondása alapján más vagyok mint a vérfarkas testvérpár egyik fele. Nem hinném, hogy ez gond, hiszen én itt vagyok mellette, s nem lépek le. Nem fogom újabb csalódásba taszítani. Úgy vélem, hogy egész életében olyanok vették körül, akik kihasználták, a vérét szívták. Nem vagyok egy szent, ez tény, ám következetes vagyok, még ha ez csökkenti is kissé az izgalmi faktort. Azt más téren kell pótolni. Együtt, párként. Kérdésem feleslegesnek bizonyul, hiszen a lány folytatja, Ez sokmindent megmagyaráz. – Bizonyos fokig más volt, igen. Végül mi lett az apáddal? – Nem akarom kijavítani, hogy mi meg kétkezi munkát végeztünk, szembeszállva a rabló hordákkal, és a birtokot is állandó fenyegetettségben kellett védeni, de legalább család voltunk. Sajnálatos, hogy én házasodtam legkésőbb, és nekem tartott legkevesebb ideig. A hotdog említésére összefut a nyál a számban, még mindig csúcsragadozó vagyok, és be kell vallanom, igazán cuki megjegyzés, hogy már nosztalgiázik. Még halvány mosolyt is kap tőlem, amikor viccelődik. Nem félek ugyan, de óvatosságra int a megérzés, hogy valaki figyel minket. - Nem is tudom.. mintha... valaki figyelne. Valaki a múltból. Vagy a te múltadból? Nem tudom. Nem vagyok boszorkány. – Elindulunk végül a hotdogos felé, ez mindenképpen jó ötletnek tűnik. Bárhogy is legyen, ebben a pillanatban most boldog vagyok vele, kihasználom a helyzetet, hiszen ki tudja, hogy mi jön. A derekánál fogva magam felé fordítom, és az ajkaira tapasztva a sajátomat megcsókolom. Igazán szenvedélyes, évődő csók ez, nem érdekel, hogy mindez a tömegben. Van bennem egy nem csekély birtoklási vágy, amelynek érvényt is szerzek.
- Nem tudom - vontam egyet a vállamon. Hogy jutott eszembe a kérdés... hát, csak érdekelt, hogy milyen volt emberként. Bennem elég sok maradt meg abból a lányból, aki egykoron voltam, mégsem esküdtem volna meg teljes mértékben arra, hogy még említhetőek vagyunk egy oldalon. Változunk, és bennünket igencsak komoly dolgok változtattak. Az átkunk, mely szerint vérfarkasok vagyunk, és a holdhoz vagyunk kötve... bár, a boszorkány énemnek köszönhetően nincs szükségem arra, hogy át kelljen változnom, hála a csodálatos adománynak. De a boszorkányság sem elegendő mindenre. Szükségem lenne valakire, aki megtanít bánni azzal, ami megadatott, szükségem lett volna arra a bizonyos nővérre, aki meghalt, mikor visszatértem... de így is kiderült, hogy közel sem ő hozott vissza, hanem adott valamit egy Serah nevű nőnek, csak azért, hogy engem visszahozzon. Talán nem is a nővéremre, hanem arra a bizonyos Serahra lenne szükségem mentornak? Vicces gondolat lenne, valószínűleg két hét után feladná, és elküldene Afrikába önkéntesnek. - Szóval voltak testvéreid? - kérdeztem. Na jó, azért ő is rájöhetne, hogy nő vagyok, engem minden érdekel, és az meg már bizonyára feltűnt neki, hogy túl sokat tudok kérdezni, illetve magyarázni. Ez mondjuk egy eléggé csúnya népbetegség, ami nagy eséllyel a nők körében terjeng. Ő inkább... csendes motoros, ha lehet ezt mondani, és ami azt illeti, én beszéltem eleget kettőnk helyett is. Bár lehet, ez idővel változik majd... nem tudok egyelőre még semmit sem. Azt sem, hogy mit élünk meg együtt és mit nem. - Akkor volt kitől tanulnod. Az én apám egy barom volt - forgattam meg a szemem egy nagy sóhajtás kíséretében. Hát igen, az őszinteség nagy erény, főleg ha nem köntörfalazunk, és simán kibökjük, amiről csak simán szó van. Irigyeltem, amiért ilyen apát kapott, de talán az volt az oka, hogy ő mégis férfi... és minden apa fiúról álmodozik. Az én apámnak két lánya volt. Isten jól megáldotta. - De már tudom, kitől örökölted a magabiztosságod - kacsintottam végül rá. Az, hogy magamról beszéljek, kicsit nagyobb falatnak bizonyult, el is felejtettem, hogy gyakran szó esik kölcsönösségről, szóval én kérdezek, ő elmondja, de cserébe én is jövök pár szóval. - Az én apám mindig is fiút akart. De csak én és a húgom volt neki. Nem adott nekünk semmit azon kívül, hogy ha nem pénzes nagybirtokoshoz megyünk hozzá, akkor kitagad. Anya pedig pont az ellenkezője volt, de nem volt elég ereje ahhoz, hogy szembeszegüljön apával. Irigylem azt az életet, amit te éltél. Ott talán más megítélése volt a nőknek. A pénz nem boldogít, és ezt a leckét egy életre megtanultam - sóhajtottam fel. Ha nem lett volna az egész család nagybirtokos nemes akármicsoda, talán nem lettünk volna olyan boldogtalanok. Végül csak elvigyorodtam. - Jó, szóval kóla nincs. Hotdog az biztos van - emlékeztem vissza az első találkozásunk utáni kis kajálásra. Amit viszont ezután mondott, megbolygatta a biztonságérzetemet. - Öhm... hát, tényleg nem vagyunk - néztem körül én magam is, próbálva viccesre fogni a figurát, hiszen szó szerrint nem vagyunk egyedül. De láttam a pillantásán, hogy valamitől komoly félnivalója van, vagy... nem tudom. Nem nagyon beszétl arról, hogy milyen démonokkal küzd. Ezt még személy szerint nem is kérdeztem, de hát ez normál embereknél sem úgy zajlik, hogy a második randin kérdés: neked vannak démonjaid? - Minden rendben? - kérdeztem, habár nem álltunk meg, csak folytattuk tovább. Azt inkább nem mondtam ki, hogy eléggé paranoiásnak tűnik. Vagy talán tényleg van oka a félelmének? Egyáltalán... mi is történik most?
- El tudsz engem képzelni holmi békésen pipázgató, és olykor rádmászó öregúrként? Valószínű... – Sötét mosollyal felelek, aprót ingatva a fejemen, amióta visszatértem, minden oly intenzív. Fejest ugrottam a bosszúhadjáratba, hogy aztán a dögös barna tökéletesen eltérítsen mindentől. Még vissza kell rázódnom, de akarok ugyan egyáltalán? Azt ígértem, hogy sosem hagyom el. Ez vajon összeegyeztethető azzal, hogy földig rombolnám Mystic Fallst? Meglehet, tényleg félre kéne tennem egykori célomat, ahogyan a családom sem zavartatja már magát, hiszen kit érdekelne egy több száz éves történet, és én is csak elfeledett igéretek rabja vagyok. Nem az volna a végcél, a boldogság, hogy Victoria oldalán végre megtalálhatom elvesztett önmagamat? Nem túl romantikától fűtött gondolat mindez? Attól félek, nem tudnám lekötni. Boszorkány, a természet szülötte, a csak szeretkezés vajon lelkileg is kielégítené? Alig hiszem. Mindketten a saját fájdalmaink rabjaként harcoltunk a démonaikkal, a nyugodt élet csakis ideiglenesen adódhat meg, az öröklétben kell az állandóságon túl valami, ami éltet. A tömeg közepén is úgy vélem, ketten vagyunk csupán, mindenki más mellékszereplő a történetünkben. Ajka édes, mint a mézesmálna, pár nap alatt aligha lett volna lehetőségünk ennyire összecsiszolódni, valami mégis egymás közelében tart, szenvedélyünk atomreaktorhoz méltó hőfokon ég. A lány nyakán nincsen póráz, erős kezem csupán a derekát fogja most, a lelkét nem láncolom le. Olyan, akár a macska, társra, szövetségesre, nem pedig gazdára vágyik. Kalickája nyitott, s tudom, hogy ha elmegy, jó eséllyel visszatalál hozzám. Mert vissza akar találni. Ha erőnek erejével tartanám ott, esélyem sem lenne arra, amit egymásnak természetes valónkban nyújthatunk. - Ez hogy jutott eszedbe? – Hökkenek meg, igaz, magabiztos mosolyomat nem törli le. Oly sokáig kételkedtem magamban, keserű voltam, így ezt az arcomat Vicki hozta ki belőlem hosszú idő után. A pimasz viselkedésével egyértelműen letérít az eredeti utamról. S hogy bánom? Fenét. A válaszon ellenben gondolkoznom kell. Rég volt már. Hihetetlenül régen. – Dolgos, kemény, családszerető. Nekem lett utoljára feleségem, holott én voltam a legidősebb. Valahogy nem siettem el, a többieket vezettem, segítettem, nem rohantam sehova. Tanultam az apámtól, aki egyenes, magabiztos ember volt, s mint kiderült, ő már a születésem előtt farkas volt. – Az utolsó szavakat kissé halkabban mondom, biztos ami biztos. Úgy vélem, hogy aki tudni akarja, hogy mi vagyok, az amúgy is felfedné a titkot, ez inkább az átlagemberek elől menti ki az információt. – Azért megnézném, hogy milyen volt a kis Victoria. – Nem kérdezek bele most külön témákba, tekintetemben inkább az ül, kiváncsi volnék, mit tart fontosnak elmondani nekem. Beljebb lépünk a forgatagba, hirtelen olyan érzésem van, mintha figyelne minket valaki... vagy tévednék? Az utóbbi pár napban teljesen elvarázsolt a fűszer, amellyel a lány ízesíti az ébrenlétet, ám nem árt figyelni az ösztöneimre. Lopva pillantok körül, de csupán arcok, egymással beszélgető, szórakozó fiatalok. – Lerí? Az fasza.. pedig olyan jól álcázom magam. Na de kóla? Mikor láttál engem kólát inni szivi? – Vigyorgok vissza, és ahogyan az ajkát harapdálja, hirtelen feltámad bennem a vágy, hogy ne legyünk emberek között. Folyamatosan a véremet szívja, játszik az érzékeimmel. Ám nem, ennyi önuralmat gyakorolhatok, és pusztán sötét tincseit húzom meg a kelleténél leheletnyivel határozottabban, majd bólintok a mutatott placc melé, ellenben odasúgom a vélt gondoltot. – Nem vagyunk egyedül. Ki tudod terjeszteni a tudatotodat? – Egykori párom képes volt ilyesmire, talán a barna boszi is be tudja lőni, kinek állunk most a fókuszában. Addig viszont elindulunk arra, amerre javaslatot tett.
Elmosolyodtam. Hát igen. A régi szép mondás, szeretkezz és ne háborúzz. Thadeus szavai egyértelműen életre keltették bennem azt a korszakot, habár ő eléggé máshogyan fogalmazta meg ezt az apró kis mottót. - Inkább csak szeretkezz - kacsintottam rá szemtelenül. Talán előbb-utóbb hozzászokik a sajátos pimaszságomhoz, a ritka modoromhoz, és ahhoz, hogy nem mindig úgy reagálok, mint ahogyan arra előre számítani lehetne. Nem szoktam gyakorta hisztizni, veszekedni, ezeket szerencsére száműzni tudtam az életemből, miután megismertem Thadeust pár nappal ezelőtt. Előtte... gyakorta úgy estem be a hotelszobám ajtaján, hogy végigcsúsztam az ajtó lapján, és ott, átölelve a térdeimet, könnyáztatta arccal vártam meg a reggeleket. Olyan voltam, mint egy kiskamasz, akit elhagyott a nagybetűs remény, de azt hiszem, hogy megtaláltam annak az esélyét, hogy visszakapjam. Legalábbis... bíztam benne, hogy mindenkinek van második esélye. És mi... mindketten egymás második esélyei vagyunk. Viszonoztam csókját, mely egyszerre volt heves, vadóc, mégis tökéletesen érzékeltem benne a férfit, akit megismertem. Éreztem benne a farkast, azt a vágyat, hogy birtokoljon, mégsem úgy tette, ahogyan más férfiak tennék. Mintha létezne egy láthatatlan bélyeg, amit rányomnak a nőkre, és azt hiszik, ezek után állandóan az övék marad. Thadeus ezt nem tette... úgy értve, hogy nem követelt tőlem semmit. Azt hiszem, a legjobb, ha hagyunk mindent úgy történni, ahogyan annak történnie kell. Eleinte azt gondoltam, hogy meg fog változni a véleménye rólam, hogy miféle nő vagyok... tekintve, hogy már az első adandó alkalommal ágyba bújtam vele. Mindannyiunknak vannak normái, elvei, és próbáltam kipuhatolózni, nála hol is kezdődnek azok a bizonyos határok. Csak hogy ne nagyon erőlködjek az átlépéssel. Egy kis feszegetés talán belefér, de az sem túlságosan... - Te milyen voltál embernek? - bukott ki belőlem hirtelen a kérdés. Az, hogy gyakran áldozatokká válnak... semmi kétség. Tényleg pech, ha az ő szavaival akarok élni, de néha nem tudom őket sajnálni. Persze minden eset más. Én is voltam ember, és Thadeus is, mielőtt farkassá változott. Kíváncsi voltam, vajon hogyan váltotta ki ezt a bizonyos átkot... vajon mennyire volt más előtte? És mi sarkallta arra, hogy embert öljön? Nem akartam túlzottan faggatózni... inkább visszafogtam magam kissé, és nagy levegőt vettem. Követtem őt, ujjaimmal szorosan fogva az övéit. Valamiért felrémlett előttem pár tragikus kimenetelű film, amikor hasonló volt a történet, és az lett a tragédia egyik fő oka, hogy elengedték egymás kezét. Na, ha ezt kimondanám bizonyára marha jót röhögne a hülyeségemen. De tényleg. Ilyesmi is csak nekem juthat eszembe... de itt sem a Titanic nem készül elsüllyedni, sem marslakók nem jönnek, szóval bízzunk benne, hogy nem jön semmi olyasmi, ami félelemre ad okot. Igazából rengeteg paranoiám van. Mire mindegyiket megtudja, lehet, hogy kétszer megszökik. Vagy megszokja? Ne bízzuk el magunkat, inkább maradjunk a realitás talaján, így nem érhet túl nagy meglepetés. Próbáltam magam felkészíteni mindenre, ami megtörténhet... amit tehet velem. És amit én tehetek vele. Két ennyire hányatott sorsú ember... egymás nyakán. Ez vagy valami nagyon rossznak a kezdete, vagy éppen ellenkezőleg. A gyógyulás kezdete, amire mindkettőnknek szüksége lehet. - Hát, előfordulhat, hogy rólad lerí esetleg az, hogy farkas vagy, és adnak egy adaggal a kóládba - vontam egyet a vállamon. - De tudd, ha kell, képes vagyok a mesterséges lélegeztetésre - kacsintottam rá. Ismét pimasz voltam, éppen ezért haraptam az alsó ajkamba vigyorogva, és körbenéztem. - Esetleg ott... lenne némi szabad placc. Mit gondolsz, előbb csodáljuk meg a kék eget, vagy vessük bele magunkat a tömegbe? - kérdeztem morfondírozva.
Ígéretett tettem Vickinek, hogy nem fogom elhagyni, fordítva már nem várok ilyesmit. Túl fiatal még, megvan rá az esélye, hogy az igazán elsöprő szerelmet találjon, ha nem feltétlenül az én oldalamon, akkor sem szabadulna a barátságomtól. Nem szándékozom túlzottan romantikusan körbeugrálni, ahhoz már mindketten elég sebet kaptunk, lényegében próbaidőre tettük magunkat, az is lehetséges, hogy meg sem érjük a második hét végét, és túlzottan hasonlatos lelkivilágunk alapján úgyis beletiprunk annyiba a közös idilbe, hogy a hátunk közepére sem kívánjuk majd a másikat, nem hogy újabb szenvedélyes lepedőgyűrésbe. Hogy akkor mi módon teljesítem az igéretemet, az még egy másik kérdés, ráérek vele foglalkozni, ha véletlenül odajunknánk. Azon túl, hogy gyönyörű, a lelke az igazi csoda, amelyet nem tudnék oly könnyen elengedni, kivéve ha ő oldaná fel egyeségünket, amely édes virtusként kelt életre, lényegében puha párnák között. Mystic Falls ellenben más kérdés. Ő a gyenge pontom, s nem tudhatom hogy a farkastestvérpár valaha visszatér nem. Nem pusztán azért, hogy visszavegyék, úgy vélem, a többszáz éves boszorkány felnőtt fejjel dönthet a saját sorsáról. Attól már inkább tartok, hogy valami sötét rejlik a háttérben, amelyet csak orrontok, ösztönből sejtek, nem másztam bele a titkaiba mélyebben, csupán amennyire a felszínt engedte kapargatni. Még a mai napig is észreveszem magamon felejtett tekintetét, mint aki nem hinné el, hogy adott esetben párosunk sorsa összefonódhat, valóban rá vágyom e. Megnyugtatólag szokásom elmosolyodni, a magam sötét, kemény stílusában, amely magában hordozza az egykori germán származék kék vért, s azt a feloldhatatlan átkot, amely örökkévalóságra kárhoztatott kihunyó feleségem keze által. - Ma már máshogy tenném. Szeretkezek, és háborúzok. Nem hozok felesleges döntéseket. – Húzom magamhoz egyetlen elmart, vadabb csók erejéig, hogy felhívjam rá a figyelmét, hogy amíg csak lehet, kihasználom óvatlan döntését, hogy megpróbáljuk együtt. A derekára simuló kezeim erősek akár egy ezeréves tölgy, a csók azonban csak röpke üdvözlésként kiállt felé, többre ekkora tömegben nem ragadtatom magam. Még. - Azt hiszem mindig is nekik kéne meghatározónak lenniük, csak valahogy mindig a préda, vagy áldozat szerepkörbe kényszerülnek. Pech. – Vonom meg a vállamat somolyogva Vicki kuncogásán, valahogy ezzel a kislányos magatartással vett le az elején is a lábamról. Képes voltam átlátni fájdalmán át ahhoz a lánykához, aki egykor volt, és remélhetőleg egy nagy adagot meg is őrzött belőle. - Az őseim azok voltak. Bár... azok inkább vásárok voltak, mutatványosokkal. A fesztiválok elődei. Hogy én? Fogjuk rá, hogy minden ilyesmit élményként kell megélni. Legalább nem vagyunk egyedül. – Fogok rá a kezére, hogy beljebb húzzon a tömeg irányába, még mindig azon merengve, hogy mennyire felvágták a nyelvét. – Gondolod, hogy kifejezetten farkasölő fűvel bolondítanák meg a bólékat? – Kérdezek rá a boszorkánynál, párosunkban én vagyok a forrófejű, ő a higgadt típus. Nézelődök, hogy vajon a zene felé induljunk el, a sültek irányába, netán marjunk el egy pokrócot, hogy leheveredjünk.
Nehéz lenne emlékezni arra, hogy mikor is töltöttem el ennyi időt valakivel egyhuzamban. Főleg az elmúlt időszak után. Mindig a magányt üldöztem, és nem is vágytam arra, hogy valaki felfedezze a bennem rejtőző lehetőségeket, azt, hogy valójában nem erre vágyom... de nem jött senki, aki kirántott volna ebből a buborékból. Vagyis, de. Thadeus. Hirtelen ötlet volt az, hogy felültem mögé, és egy hotdogozás után már az országútakat jártuk, egyik éjszaka egy motelben, a következőt pedig már egy attól is távolabbi helyen eltöltve. Nem érdekelt az, hogy mások mit mondanak. Végre azt éreztem, hogy valaki visszacsempészett az életembe egy apró lángcsóvát... egy szikrát, és ismét égett bennem valami. A nő, aki erre a figyelemre vágyott. Minden nő erre vágyik, nem? Valahol mélyen... megvetjük a magányt. Azt hisszük, hogy csak a magány az, ami megért bennünket, és biztosan megold a sebektől, hiszen ha egyedül vagyunk, nincs, aki megsebezzen. De az ég szerelmére... akkor mi sebezzük meg magunkat. Nyaldossuk azokat a sebeket, amelyeket önmagunkon vágunk, és néha már szándékosan, megszokásból tesszük. Thadeus képletesen ugyan, de kivette a kezemből azokat a pengéket. Eldobta. És azt hiszem, amíg velem van, nem is engedi, hogy ismét megtaláljam őket, és önmarcangolásba kezdjek. Nehezen beszéltem az érzéseimről... hogy bíztam-e benne? Azt hiszem, hogy igen. Annyi sérülés után bíztam abban, hogy tudja, velem nem érdemes játszania, mert... még egyszer nem fogom túlélni, ha kiasználnak. De ő nem is ezt tette. Gondoskodott rólam. Ez a pár nap erről szólt... kalandokról, és olyat tapasztaltam meg az oldalán, amit előtte senkivel. Ahogy lépkedtem a füvön, ezúttal némileg kellemesebb és kényelmesebb, nyitottabb ruhát viselve, körbenéztem. Nem láttam ismerős arcokat, bár nem is érdekelt volna, ha akad itt olyan, akit a múltban már láttam... az életem egy új szakaszba lépett. Azt hiszem, ezt a szakaszt hívják Thadeus-szakasznak. És béna voltam matekból, de vannak egyes szakaszok, amik vagy sokáig elhúzódnak, vagy soha nem is érnek véget. - Mikor legutoljára fesztiválon voltam, hippik feküdtek az autók tetején, és hirdették a Szeretkezz, ne háborúzz izét - gondolkodtam el. Emlékeztem még azokra a vicces ruhákra, azokra a virágkoszorúkra, amelyeket a fejükön viselktek. És viseltem én is. Egy ideig. Utána rájöttem, hogy a hippi sztori nem nekem való. Igaz, nem váltottam át a világbékét hirdető szépségkirálynőzésre sem. - Szóval... ideje volt visszatérni ide - vontam egyet a vállamon, ennyivel reagálva a szavaira. - Nem árt, ha néha emberek közé is járunk vagy mi - kuncogtam. - És te? Te az a fesztiválra járó típus vagy, vagy azt hiszed, hogy én ezeket élvezem? - vontam fel a szemöldökömet szemtelenül, miközben már sétáltam is tovább, szinte magam után húzva őt, hogy pár perccel később már mindkettőnk kezében pohár legyen. - A házszabályok. Nem fogadunk el idegenektől italt - motyogtam, miközben belekortyoltam az italba.
Pár rövid napot töltöttünk el Vickivel a várostól talán kicsit távol, motelekben, panziókban megszállva. Magam sem tudom, hogy én mit jelentek számára, nem is vártam, hogy kimondja. Úgy vélem túl komoly sebeket szerzett, amelyet néhány együttlét, összebújás közel sem tud elfeledtetni, még mindig hiheti azt, hogy bármikor kisétálok az életéből, hiszen ilyen rövid időt kibírni bárkivel ki lehet, így nem hiszem, hogy komoly erőtételnek hiszi a részemről, bármennyire is komolyan gondolom vele. Majd az idő eldönti, hogy mennyire lesz türelmes, hogy elhiggye, az elmúlt kétszáz év után benne találtam meg valamit, ami alapján talán tényleg új életet kezdhetek. Nekem sem egyszerű, ám az én sebeim már oly régiek, hogy kész vagyok előre nézni, és azzal összeköti, hogy ha Mystic Fallsba érkezem, meglehet minden megváltozik. Ugyan elsőre feladtam volna, hiszen nem találtam önmagamat, ám a lánnyal való sorsszerű találkozás után úgy érzem, ismét kész vagyok erősnek lenni. Ha ő az oldalamon van, akkor nem mondom, hogy rózsaszínben látok mindent, de hogy bizakodóbban, az biztos. A bosszút első körben félretettem, legalább még pár hétre, viszont a grillel foglalkozni kell, a fesztiválra felajánlottam pár pincéremet, így csordogál némi haszon, és ha már így alakult, visszatértemkor úgy döntök, hogy ha a boszorkány is benne van, legalább egy tiszteletkört teszünk a rendezvényen. Szerencsére Mystic Fallsban a nyarak sem a hőségről, vagy kánikuláról szólnak, így nem kell nagyon kivetkőzni magunkból, az nem az én világom, habár az alkatom alapján szálkás izomzatommal közel sem kell szégyenkeznem. Egyszerűen a ködös városokat szoktam meg, ahol kényelmes, sportos ruházatot hordhatok. Biccentek az ismerősös pincéreknek, hogy aztán a rockzene hangjai felé induljunk. - Szereted az ilyesmit, vagy csak a kedvemért jöttél el Victoria? – Fogom meg a kezét, mert bármennyire is furcsa, nincs mit szégyelni azon, hogy ha együtt jövünk. Kissé szokatlan, hogy nem zsebrevágott kézzel jövök, és még csak cigit sem szívok, a boszorkány mintha allergiás lenne az ilyesmire.
Kezdőlap
|| 
redit