Szerintem a kinézetem teljesen lényegtelen, tekintve, hogyha rám nézel, akkor magad is jól láthatsz. Ha pedig ez mégsem menne, nos sajnálom, nem mindenkinek vagyok látható.
Igazából mit is mondjak magamról? A személyiségemet az alakítja, hogy érzéstelen egyed vagyok, így könnyűszerrel eljátszhatok akárkit a világ számára. Lehettek jó, és rossz egyaránt. Így lehettek a rémálmod, vagy éppen a barátod, bár ez sose leszek... nem barátkozom. Zárkózott típusú vagyok, így nem mesélek magamról semmit sem, vagy ha mégis, akkor sem azt fogom elfecsegni, hogy milyen satnya életem volt, hisz mit ragozzam? Olyan volt, amilyen. Ez van, és ezt el kell fogadnom! Lehettek kedves, udvarias, segítőkész, de akár gonosz, kegyetlen, és gyilkos is, mindez csak hangulatfüggőség kérdése, hisz úgy ingázom a jellemek közt, mint ahogy egy nőfaló a női közt. Eredetileg megviselt a fájdalom a hosszú évek telése miatt, de ki nem kapcsoltam. Mindvégig megtartottam ezen fontos jelzőket, míg végül a lelkem ki nem iktatta saját magát. Az érzelmekkel együtt élve sokkal könnyebb, nem? Így megtanultam elviselni a fájdalmat. A testi, és lelki fájdalmak sem tesznek tönkre. A boszorkány varázslat teljes mértékben hatástalan rám, és nem holmi varázseszköz miatt, hanem mert boszorkányok ezrei kínoztak, így megtanultam tűrni, és elviselni. Semmi sem fáj nekem! A vasfű is hatástalan, s keverhetsz belőle nekem teát is, hisz könnyedén megiszom. Még valami, kedvesem? Jó, akkor úgy hiszem mindent elmondtam magamról, ha jobban meg akarsz ismerni, akkor elég annyit tudnod, hogy utálom azt, ami vagyok, és vadásszá váltam, hogy gyilkoljak. Tehát ennyi vagyok én. Akárki, egy látszatkép, egy kegyetlen gyilkos személy.

A nevem Stefan.

Akárhányszor elkezdeném a történetem mindig elakadok valahol ott, hogy mit is mutassak be az ötszáz évemből? Felesleges lenne minden apró négyzetmomentumot leírni, hisz a végtelenségig írhatnám a sztorimat, s még azt követően azt kellene leírnom, hogy hogyan is írtam le, és mire azt megírom, már kezdhettem eme leírás következményeivel. Egyszóval élve nem fogok regényt írni önmagamról. Ugorjunk azon fejezetre inkább, hogy az életemben történt dolgok befolyásoltak engem mindig is. Így eshet meg az is, hogy mély fájdalmak sokaságán átmenve, és a magányok kínzó perceit túlélve is még mindig élek. A családi résznél már kirészleteztem, hogy az ottani fájdalmi sorozatom mi volt, vagyis gondolom világos, hogy fájt, hogy eldobott az eredeti anyám, hogy semmibe nézett az eredeti apám, hogy megölte a nevelő szüleimet egy vámpír, hogy a nagybátyám bántott, majdan én öltem meg őt, s az is mély nyomott hagyott bennem. Fájt, hogy öltem, de idővel megtűrtem ezt a nyomot, s mostanra ékesen rájöttem, hogy mik az előnyeim ebből. Hosszú évek alatt az emberek átvertek, kihasználtak, és kellőképpen arra használtak fel, hogy semmibe vegyenek. Jó voltam nekik egy ideig, majd ellöktek szépen. A teljes összeomlásom szélén pedig újból remény fogott el, ha valaki a társaságom kereste. De hát persze... miért is ne újabb elárulás jött volna? Az emberi életem szörnyű volt, s hogy utána átváltoztattak egy szörnnyé... csak hab volt a tortán. Megutáltam magamat, de persze emberien akartam élni, mert miért is ne? S igen, ekkor jött egy újabb fordulópont. Boszorkányok, és vadászok kaptak el, sőt ejtettek foglyul, hogy aztán halálra kínozzanak.. verbéna (vasfű), varázslatok, eszközök, szerv eltávolítások, éhezés.. sok mindent kibírok, s ím élek! Egy igazi túlélő vagyok, és ezért is kaptam el mindenkit, aki miatt szenvedtem, hogy aztán kínok közepette megöljem őket. Igaz nem lettem jobban a ténytől, hogy halottak, de legalább jól esett a bosszú. S most már csak egy valaki maradt: Curtis. Oh, ha tudnád, hogy pont miattad érkeztem a városba. De még fogalmad sincs róla, hogy a rémálmod van úton hozzád.

Visszaemlékezés - még az emberi évekből:
-Azt hittem a mai nap minden egészen különlegesebb lesz, de tévednem kell, hisz minden ugyanolyan, mint a minap.-Jegyzi meg Slade, ahogy végül konokul elmosolyodik, és majdan nevetésben tör ki.-Áh, de hogy is.. most minden egészen másabb, hisz vannak nők.-Mutat körbe az ujjával, én pedig önakaratomon kívül is elmosolyodom.
-Ne aggódj az élet, amely kint van szörnyű.. inkább ezt élvezzük; az alkoholt, és a szép napot.-Szól oda hirtelen egy másik résztvevő.
-Oh ugyan már, fiúk!-Iszom meg az italt, amikor is egy idegen közelebb jön hozzám, és a fülembe suttogja, hogy; "ideje menni".-Most ha megengeditek.. vár egy kis feladat.-Teszek úgy, mintha egy nővel mennék el, de közben nem. Az idegent kezdem követni, aki egészen hátravezet, majdan egy kést szegez a torkomnak, és egyúttal egy másik személy ugyanolyan eszközt ad a kezembe.-Most meg.. ez minek?-Teszem fel a kérdést óvatosan, amikor egy foglyot vezetnek elém azon pillanatban. Élesen hallom a fülemben a parancsot, miszerint öljem meg.-Nem vagyok gyilkos..-Mondom ki, mire szorosabban fogja a kést a torkomnak, én pedig végül jelzek a kezemmel, hogy nem kell; megteszem. Előzőleg már megöltem a nagybátyámat.. de akkor is csak egy ember vagyok még most is, aki érezz. Nagyot nyelek, majd lezárom a szemeimet, ahogy érzem a forró meleg vérem végig csordulni a nyakamon. Egy laza mozdulatsor kíséretében végül pedig kikötöttem a fogoly előtt, amint az ismeretlen nő elengedett, majd egy sima mozdulattal szíven szúrtam az előttem álló áldozatomat, aki azon nyomban holtan esett össze; pontosan a lábaim elé hullt a teste. Elöntött a bűntudat, s ellenkezni akartam, de a gond az, hogy valahol élveztem. Gyilkossá váltam.