Tekintetemmel pásztázom nedves utat, ahogyan lassú léptekkel haladok előre. Karomat felemelem, amelyen a karóra található, és az időt nézem. Este hét óra van, s ahogyan felpillantok az ég peremére, látom, hogy a nap nyugodni készül. Szeretem a korai estét, hiszen akkor az idő is nagyon kedvező. Nincs meleg, de még sincs, olyannyira hideg. Ilyenkor sokkalta éberebb vagyok, mint világos nappal, így jobban tudok koncentrálni a munkámra is. Nem tagadom, de egyre jobban kimerültnek érzem magam. Nem csoda, elvégre a korom sem mindennapi, elég kevés boszorkány él el eddig. Legalábbis... az éveim során nem igazán találkoztam olyan boszorkánnyal, aki meghaladta volna még az ötszázat is. Nem zavar, pusztán csak én magam is meglepődöm, hogy idáig sikerült elélnem. Érzem, hogy nem sok van hátra nekem, de addig még bőven van idő. Addig is, szeretném a betegeimnek szentelni magam, elvégre az a munkám, hogy másokon segítsek. Mindig is érdekelt az emberek gondolatai. Sok hátránya van pszichológusnak lenni, de ugyanakkor van előnye is. Itt nem a pénzről van szó, elvégre én korántsem azért dolgozom. Engem mindössze az emberek gondolatai érdekel, és sokat fejlődök mellettük jó magam is. Gyerekektől elkezdve az öregebbik nemzedékkel foglalkozom. Sok okos elmével hozott össze a sors, de ugyanakkor voltak teljesen menthetetlenek is. Együtt kellett éreznem mindegyikkel, ha segíteni akartam nekik. Sok esettel futottam össze. Foglalkozom emberekkel is, de természetfelettiekkel is. Hiába erősek az utóbbiak, de akkor is van nekik is lelkük, nekik is vannak tragédiáik, amiket nem tudnak megemészteni. Ezért vagyok én, hogy segítsek. És ha már itt tartunk, akkor például most is az egyik páciensemhez megyek. Többnyire házhoz megyek, hogy a betegeimnek kényelmesek legyenek a beszélgetések, hiszen még is csak jobb egy saját környezetben kibeszélni magunkból a gondokat, mint egy idegen lakásán.
A lánnyal már egészen régóta foglalkozom, már jó magam sem emlékszem igazán, hogy mi óta. Sok emberrel foglalkozom, ezért is többnyire nehéz megjegyeznem néhány ember nevét, vagy a személyes dolgait. Természetesen mindezek nem merülnek feledésbe, elvégre én hivatalosítom mindazt, amit a betegeim mondanak. Feljegyzem, s ezzel a nevük is felkerülnek a rendszerbe. Eléggé bonyolult dolgok, de már régóta ezzel foglalkozom. Régen, amikor még gyerekkoromat éltem, még fogalmam sem volt arról, hogy egyszer egy ilyen emberré válok, aki másokon akar segíteni. Kiskoromban is abszolút segítőkész voltam, szerettem foglalkozni másokkal, és úgy néz ki, ez az évek múltával sem tűnt el. Részben a lelkiismeretem is ott van, hogy a szüleimet elveszítettem, és nem tudtam őket támogatni. Nem tudtam őket szeretni. Jobban mondva, nem volt rá alkalmam, hogy szeressem őket igazán. Mikor tudtam volna, addigra már megölték őket. Mára már túltettem magam a gondokon, s új életbe léptem, ahol nem létezik a múlt, csak a jelen és a jövő.
Annyit gondolkoztam már, s olyan sokáig, hogy én magam sem vettem észre, hogy csak a lábaim vezettek el ösztönösen a lakáshoz, és csak arra leszek figyelmes, hogy a lépcsőn sétálok fel a lépcsőházban. Öltönyöm végét megigazítom, s ezt követően pedig a nyakkendőmet is. A táskámat az oldalamon megigazítom, majdan egyet fordulva az ismerős ajtó felé megtorpanok. Hajamba beletúrok ujjaimmal, s mindkét karomat magam mellé helyezem kényelmesen. Az egyiket felemelem, s négyszer kopogok, ahogyan azt illő. A lány tudja az érkezésemet, elvégre mindig hétfői napokon jövök hozzá ez óra környékén, így biztosra veszem, hogy itthon van. Mindig azért érkezem hétfőn, mert sajnos ilyenkor érek rá. New Orleansból jövök, elvégre én ott lakom, de nyilván itt Mystic Fallsban is van egy kisebb nyaralóm, így kényelmesen váltogathatom a helyet, éppen hol s mikor akarok lakni.