Hajam olyan sötétbarna, hogy már-már feketének látják a körülöttem élők, eredetileg rövid és göndör, bár sokszor vasalom ki és alkalmazok póthajat, hogy hosszabbnak tűntessem fel, szemei szintén barnák, ha pontosítani akarok, akkor a nyolcvan százalékos étcsokoládéhoz tudnám hasonlítani az árnyalatát. Piercingem nincs, de már volt pirosas-rózsaszín hajam is, és bal csuklómon van egy Stay Strong tetóválás, ami valamilyen módon mindig emlékeztet arra, hogy erős maradjak.
Az indulataimat a fajtám túlnyomó többségéhez képest képes vagyok magamban tartani, de csak, hogy utána szabadon engedjem, valahol az erdő mélyén, vagy az edzőteremben. Mindig is örökmozgó voltam, sose lehetett lelőni, és annyi energiám volt, hogy az már kísérteties, ez pedig nem változott. Alapjában véve kedvesnek számítok, de ha valaki ellenszenves, vagy ahogy én mondom: nem bírom a pofáját, akkor nem jópofizok vele, hanem a tudtára adom, hogy nem bírom a képét. Elég bevállalós csaj vagyok, valami sportos-elegáns-fiús keverék, tehát egyáltalán nem vagyok a plázacica kategória erősítője, viszont simán felveszek egy kicsit kivágottabb cuccokat is, és néhanapján az ékszereket sem vetem meg, nagyritkán még sminkben is látható vagyok.
Tehát röviden: egy indulatkezelésre képes, szókimondó, makacs, magányos farkas vagyok.

Oszd meg velünk, ki vagy!

1991-ben láttam meg a napvilágot – extra taps a természetnek, hogy Londonra napsugarakat bocsátott, ráadásul ősszel – október negyedikén, az általában csapadékos Londonban David Thunder és Raina Johnson gyermekeként, akik akkor még nem voltak házasok, pedig második kölyökként születtem a családba, hisz engem megelőzött az ikerbátyám – akivel egyébként alig hasonlítunk, tehát nem csoda, hogy soha a büdös életbe nem hitték el, bizony ikrek vagyunk. Ja, amúgy nem hanyagolható, hogy meglehetősen jóképű bátyámat Rhydiannek hívják. Vele osztozom a szenvedésen, hisz az öcsénk volt olyan szerencsés, hogy megúszta az egész vérfarkas-hisztit.
Tizenhárom éves koromban aktiválódott az átok, méghozzá nem más hibájából, mint a lecsúszott, alkoholista, általam azóta is gyűlölt apám – fuj, még kimondani is fáj rá azt a szót, hogy apa, de mivel nem akartuk ebbe a családot is belerángatni, mindenki azt látja, hogy jól megvagyunk, nekem pedig akármennyire is böki a csőrömet az, hogy így kell hívnom kezdek hozzászokni.
Most jogosan kérdezhetitek: hogy lehet az apám hibája, hogy közöm volt egy ember halálához? A válasz egyszerű: mi épp az egyik unokatesómnál, Elizabethnél voltunk, és apa jött értünk, naná, hogy részegen. Mi mondtuk neki, hogy így meg se próbáljon vezetni és haza autókázni velünk, inkább alszunk Bettyéknél, de hajthatatlan volt, így mi a hátsó ülésen ültünk. Egyébként nem ivott annyira sokat, nem akadt el a nyelve és nem voltak koordinálatlanok mozdulatai, de autóbalesetünk lett. A másik sofőr részegebb volt, útitársa bele is halt a karambolba. Így történt hát, hogy a Hold gyermekei lettünk, és azóta sem szabadulunk ettől a rémes szörnyűségtől.
A szüleim tizenöt éves koromban házasodtak össze hivatalosan. Akkor az öcsém, Liam már tizenhárom volt. Gyönyörű szertartás volt, és habár anyu teliholdas esküvőt szeretett volna, hisz ez volt minden vágya, hajlandó volt erről lemondani „élete szerelméért”, akiről pontosan jól tudta, mi a csuda. Azt hiszem, mind tudjuk, milyen vicces helyzetet szült volna egy teliholdas esküvő. Én elvoltam a rokonokkal és ismerősökkel, bár párszor viszketett azért a mancsom, hogy képen töröljem az egyik ismerős beképzelt, bunkó fiacskáját, de tartottam magam, aztán persze ennek másnap az lett az eredménye, hogy miután vagy száz kört rohantam az egyik fenyvesben, még edzőterembe is mehettem, hogy valamilyen szinten lenyugodjak.
Aztán amikor tizenkilenc voltam, akkor jött az egyik legnagyobb csapás a család életében. Elvesztettük az egyik nagynénémet és nagybátyámat, Elizabeth szüleit, akiket nagyon szerettünk. Egy maszkos gyilkos tönkretette a család életét, mert onnantól kezdve mindannyian tudtuk, semmi sem lesz ugyanolyan, és nem is lett. Mindenki máshogy élte meg a gyászt, én például a megszokottnál is többet bunkóztam, tűntem el, ez pedig mindenkinek fel is tűnt. Anya aggódott értem, de én megmondtam, hogy csak egy kis magányra vágyom, nyugodjon meg.
Jelenleg fotósként dolgozom, vállalok ballgásokat, esküvőket és egyéb alkalmakat, magán személyeknek portfoliót, vagy csak totál abszurd árnyalatban tüntetek fel teljesen hétköznapi dolgokat. E mellett egy internetes, amolyan blog-szerű „újságot” írok, mert nem bírnám például egy pletykalap skatulyáját, hisz a blogon csak én vagyok, senki sem irányít, és szabadon fejezhetem ki a hozzászólásomat egy-egy ügyhöz. Szeretem Londont, de aggódom, mert Elizabeth eltűnt. Videókat csinál továbbra is, meg minden, de a lakása üres, a cuccai egytől egyig eltűntek, és semmit sem hagyott hátra. Nekem viszont van tippem, hogy hol keressem, így a családot hátrahagyva elutaztam Amerikába, bár Rhydidant, az ikertesómat szinte szívszaggató volt elhagyni, mert mi tényleg olyanok vagyunk, mint két fél, akik csak együtt teljesek. Most mégis sikerült ideérnem, és házat vennem. Ez a hely pedig nem más, mint… New Orleans.