A vámpírlét sem teljesen választható opció. Én sem választottam, mondjuk nálam ez inkább szerencsés volt mintsem átokféle. Sokan átkozzák a két megnyúlt szemfogukat, a érivást, az öröklétet, ezek mind szentimentális barmok, azon siránkoznak, hogy túl fogják élni a rokonaikat, a szeretteiket. Ez mekkora vicc már, nem hogy örülne, hogy előtte a világmindenség, hogy a hatalom egy szelete igazából a kezében van. Anyám elég korán meghalt, apám pedig követte, gyerekként egyedül maradtam, a birtok visszaszállt az uralkodóra, igaz, hogyha fiúgyermek születik a családban akkor a birtok automatikusan rászáll, de az uralkodó akkoriban nem a nemesebbik fajta volt, apám hiába volt a legjobb hűbérura, akkor sem számított, hogy az árván maradt fia életben marad-e vagy sem, ez már csak így volt akkoriban, kegyetlen időszak volt, a Fekete királyságnak hívták a birodalmat, nem hiába ragadt rá ez a név. Nekem csak segített az, hogy hosszú éveknyi éhezés, rongyos élet után valaki Istenné tett. Igaz megszenvedtem eleinte a túl sok negatív, erőteljes érzelmet, de végül megszűntek létezni és most már csak áldásként tudok tekinteni a vámpírlétre. Való igaz, hogy a vérfarkasoknak havonta egyszer meg kell szenvedniük a hatalomért, de ennyit szerintem megér a dolog. A hirtelen jött éhség olyan szinten válik semmissé, mint a nyári zápor. Mondhatni megrettenek attól, hogy talán megölöm. A vérem azonban, mint mindig most sem hagy cserben és lassanként a lány arcába is visszatér a szín. Én nem mondom, hogy a vérem valami mennyei manna, de életeket képes menteni, na nem mintha úgy osztogatnám. -Nem olyan ördögi dolog a vámpírélet, kevesebb a fájdalom benne és több az élvezet, ha pedig egyedül a brutális gyilkosság az, ami nem tetszik benne, akkor felvilágosítalak, a vérfarkasok egy-egy éjszaki futásuk alkalmával képesek 5-6 embert is megölni, tudatosan, mert akarják, olyankor nincs benned emberi érzés, a vámpírok azonban mindig a tudatuknál vannak. - Kivéve ha éheznek, na akkor az ép elme tova száll, persze a vámpír többé kevésbé figyel a táplálkozásra, hisz az éhes vámpír gyenge vámpír. -Az érzelmek sohasem voltak az én asztalom. Már vagy 500 éve nincsenek, vagyis nem voltak érzelmeim. - A végét kicsit dörmögve mondom, csalódottan, élveztem míg nem voltak bajok az érzelmekkel, most hiába próbálom nem sikerül visszarakni őket a ketrecükbe, egyszerűen nem sikerül, egyre csak áramlanak kifelé és hol dühös vagyok, hol szánalmas, hol úgy érzem bűntudatom van és még sok más olyan, amit már megemlíteni se szeretnék, így is bőven sok. Jobb volt míg semmi más nem vezérelt csak az ösztöneim, a vér iránti vágyakozásom. Nem kellett felesleges, csipp-csupp dolgokkal törődnöm, mert nem érdekeltek, egyszerűen csak éltem az életem napról-napra. Ez talán a legegyszerűbb, bárki is tiltakozik ellene, míg nem kóstolt bele a gondtalanságba, addig nem tudja milyen jó érzés is az, ha nincsenek érzéseid. -Aggodalom, nos, talán erre van okod, ám ha csak aggódsz akkor a megoldás sose jön el. - Filozófikus maszlagot hagyok neki, hogy legyen min gondolkodnia. A vadászok megjelenése még engem is váratlanul ér. Az azonban amit tesznek már nem, mindenképp azt akarják, hogy végezzük ki egymást. És ha egy vámpír kegyelmet gyakorol egy farkason abból nem lesz öldöklés, még ezt legalább felfogják azzal a csökött agyukkal. A farkas hősködése nem vezet jóra és megsérül amire megint csak feltámad bennem egyfajta védelmező ösztön, hogy miért azt nem tudom, de igen erősen üvölt bennem, hogy próbáljam megvédeni, hiába, egyre gyengülök a vérveszteségtől és az égető, maró fájdalomtól ahogy a vénáimba áramlik a verbéna leve. -Legyengítettek, elvették az erőt amit a véred szolgáltatott nekem, hogy ne is legyen esélyem arra, hogy kijuttassam magunkat. - Kicsit megrángatom a bilincsem, de hiába, nem ereszt, gyenge vagyok. Összerogy előttem és tekintete riadt, akár egy őzgidáé. -Igen, most már aggódhatsz. - Valamennyire nekem is kellene aggódnom, de nem megy, egyszerűen nem tudok aggódni, úgy látszik eme érzés még nem kopogtatott be, helyes, nincs is rá szükségem. -A véred segítene, de jelenleg nincs annyi véred ami kettőnknek elég lenne, az éhségem miatt lehet addig innám a véred míg az utolsó csepp is el nem fogyna..meghalnál Cameron, még mielőtt egyet pislognál halott lennél. Megmered kockáztatni? - Sose szabályoztam azt mikor álljak le, ha én egyszer vért akartam akkor az összeset akartam, nem vártam meg az utolsó lélegzet vételt ami még visszaránthatta volna az áldozatomat a halál küszöbéről, én csak gyilkolni tudok semmi többet.
Nem lennék vámpír, bár vérfarkas sem, ha lenne beleszólásom, csak épp nincs, egy cseppnyi sem. Nem akarom egyáltalán ezt az életet az a nagy helyzet, de csak ez jutott és még ez is kegyetlen velem, mert egyre rosszabbul alakul minden folyamatosan. Nem is értem, hogy mit vétettem, hogy nekem ez jutott. Innentől folyamatos menekülés lesz majd az életem? Pedig nem tettem semmit, sem rosszat, nem öltem meg senkit sem, akkor mégis miért kell ennek történnie. Nem akarok gyilkossá válni, most pedig mégis van rá esély újra ha egyszer itt leszek vele, és ő... vámpír, én megölöm, ha megharapom. Közben viszont ő előbb ölhetne meg, csak valami miatt nem teszi meg és én még egyelőre nem tudom, nem értem, hogy miért nem. Jó ég! Nem akarok mást, csak kijutni innen, már azt sem, hogy beszélgessünk róla, hogy ki micsoda és kinek nehezebb, vagy könnyebb, csak végre szabaduljak meg ettől az egész rettenetes helyzettől. Ennél csak rosszabb lesz, még a fájdalmat is ki kell bírnom. - Az előbb mennyire voltál a tudatodnál? Ha nagyon éhes vagy... akkor ez sem ilyen egyszerű nem? - a kérdésem után mégis csak megrázom a fejemet. Nincs is közöm hozzá és amúgy is édes mindegy nem? Vérfarkas vagyok és nem vámpír, tehát az alap helyzet így se úgy se változik, akkor meg minek gondolkodni rajta egyáltalán? Egyik se jó, embernek kellene lennem, az a normális állapot, de nem vagyok az és már nem is lehetek soha, kétlem, hogy erre van valami használható gyógymód, amitől újra ember lehetnék. Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne, akkor azt hiszem sokan lemondanának az átkukról. - Kikapcsolhatod őket, vagy hogy nem vannak? És... mi az, hogy nem voltak? Most miért vannak? - nem értem, őt sem és ezt az egész helyzetet, pedig tényleg próbálom én felfogni, de nagyon zűrös az egész fickó, és most már arra sincs idő, hogy ezt részletesen megbeszéljük. Aggódom, és egyelőre nem tudom, hogy mi mást tehetnék, amikor pedig még ezek az alakok is megjönnek, csak még rosszabb. Bár az aggodalom elszáll, addig legalábbis amíg leütnek, legalább nem kell látnom a részleteket, bőven lehet, hogy akkor még a tegnapi ebédemet is kiadnám magamból. Így viszont már arra térek magamhoz, hogy ő a székhez van kötözve és valami rémes, ahogy ki néz és látszik is rajta, hogy nagyon nincs jól, én pedig egyelőre még nem tudom, hogyan segíthetnék neki. Talán van is ebben egy kis önzés is, hiszen ő tud innen kijuttatni, de e mellett azért nem vagyok én rossz ember, aggódom is érte, mert hát mégis csak életben hagyott és valami miatt... nem is értem, valami fura érzésem van vele kapcsolatban, amit felém tanúsít. - Jobb lett volna, ha nem kell aggódnom. - igen riadt vagyok és komolyan közel már a kiboruláshoz és nem tudom, hogy mégis mi a fenét kellene tennem, hogy jobb legyen a helyzet. Én nem tudom ezt az egészet megoldani, nem tudom kijuttatni innen magunkat, azt csak ő teheti meg, tehát őt kell valahogy kiszabadítani, mert ha nem... akkor úgyis mindennek vége igaz? Nem akarok arra magamhoz térni, hogy széttéptem, hogy aztán bejöjjenek azok az alakok és engem is kivégezzenek. Épp e miatt ijesztőek a szavai, de mégis mi a fenét tehetnék, mint hogy megpróbálom, mint hogy megkockáztatjuk? - Nincs választásunk. - nekem sem és ezzel együtt igazából neki sem, különben is így úgyis vége igaz? Felé tartom a csuklómat, még ha talán egy kicsit bizonytalanul is, de tudom, hogy nem sok mindent tehetünk, mert más kiút, vagy megoldás úgy sincs. - Bízom benned és ha nem sikerül... akkor.... - elakadok és végül csak újra megrázom a fejemet. Nem akarok erre gondolni, hogy mi van akkor, ha nem jön össze, nem szabad. - Ha itt maradsz, megöllek igaz? Ha feljön a Hold, aztán... jó eséllyel velem is végeznek. Így is úgy is végem van. - mindenképpen meghalok a végén, vagy így, vagy úgy. Így viszont legalább arra van esély, hogy ő túléli, no meg arra, hogy ha tud uralkodni magán, akkor én is és kijutunk innen együtt. Más mód nincs, meg kell próbálni.
Remek kérdést tesz fel és magamban igen jót mulatok, igaza van, valóban az életünk nagy részében az eszünknél vagyunk, de az éhség mindent felülír, míg Ők minden hónapban változnak szőrős lábtörlővé addig míg akkor leszünk vérengző, gondolkodásban hiányos lények amikor az éhség már nagyon magas szintet üt meg. És bizony ez nem ritkaság, sokan, akik nem akarnak ölni és folyton a megfelelő prédát várják akár csak az emberek a sült galambot bizony többször vesztik el a fejüket úgy, mint Én az előbb. Persze nekem nem emiatt volt, egyszerűen csak rég ette egy igazán kiadósat, az előbb ugyan nem akartam ami megtörtént, de tény, hogy jóllaktam, méghozzá annyira, hogy napokig nem kell vadásznom, ami azért jó, mert utálom hallgatni a lányos sikolyokat. -Csupán csak akkor nem olyan egyszerű, ha éhesek vagyunk, ha meg van a normális adag vér amire szükségünk van akkor nagyon is kiegyensúlyozottak vagyunk. - Mi ez már? Történelem vagy biológia óra? Kioktatom az ellenséget, hát ez kész, mikor lettem ennyire szórakozott? Ja meg van, úgy 200 éve. A bennem levő bűntudat idegesít, próbálom leplezni, egy vámpírnak nincsenek érzései, csupán akkor igazán erős és valódi gyilkológép, ha képes az érzéseit eltemetni, most azonban érzem a bűntudat súlyát amiért olyan csúnyán helyben hagytam. -Igen, kitudom kapcsolni az érzéseimet, vagyis régen kitudtam, most úgy látszik mégsem. Én már több évszázada érzelmek nélkül élek, ki kellene próbálnod, egész nyugis. - Nincs semmi miatt aggodalom, sem düh, de öröm sem, egyszerűen hideg fejjel vagy képes gondolkodni, nem csapongsz vagy lázadsz, tervezel és úgy ölsz, nincs hiba, ha nincs érzelem akkor nincs buktató sem, csak ezt sokan nem tudják, balga lelkek. Sok vámpír is inkább érzelmekkel viaskodik, persze fele nem éli meg az 200-at, hazudok, a negyede sem. A titok az érzelem nélkülözésében rejlik, Én már csak tudom. Filozofálgatásom közepette törnek ránk, a lányt kiütik a ringből engem pedig rendesen helyben hagynak, de csak vigyorogni tudok, hát jó, talán mégsem kis takonypócok, mint elsőre gondoltam, ám remélem nem hiszik azt, hogy ennyivel képesek megölni, mert komolyan? Azért jobb, ha ennyire nem bízzák el magukat. -Figyelj, nincs minden veszve, igen, lehet aggódni, ha úgy gondolod, de jobban járnál ha higgadt fejjel gondolkodnál inkább. - Én is azon vagyok, de persze más nem jut eszembe csak az, ha a vérét veszem, ami kockázatos, mert így is elég sokat vettem tőle, ha nem tudok megállni, ami igencsak lehetséges akkor meghal, ez biztos. De tekintetében nem látok akkora félelmet, mint elszántságot, hát jó, ha úgy gondolja próbáljuk meg, Én nem állok a dolog útjába. Ezúttal nem fogom letámadni, ez a saját döntése. -Ne, ne bízz bennem, abból soha senki nem jött ki jól, tegyük amit tenni kell, de ezekkel a szavakkal ne élj, hidd el, nem éri meg. - Bennem bízni olyan, mint a halált vendégségbe hívni, a vége mindig egy hosszú út lesz a pokolba. -Nem, nem mindenféleképpen a halál lenne a részed, majd figyelek. - Többet nem tudok megnyugtatás gyanánt mondani. Rajtam múlik konkrétan az élete, hát ettől nem vagyok feldobódva. Az előbb ugyan még megakartam ölni, most azonban valahogy nem fűlik hozzá a fogam. -Nyújtsd ide a csuklódat, egy apró harapást ejtek rajta, csak egy egészen kicsit, nem fog fájni úgy, mint az előző, sőt, akár élvezheted is. - Cinkosan vigyorgok bár úgy érzem, hogy nem fogok a poénommal zajos sikert aratni. Ha odanyújtotta a csuklóját egy apró ikerharapással már a vénáját szakítom fel, a meleg vére csordogál végig a torkomon, bizsergető érzés, olyan akár a selyem. Igyekszem nem mohó lenni, de egyszerűen nem könnyű visszafogni magam. Két perccel később nehezen, de elszakadok a csuklójától majd a bilincseimet egy erős mozdulattal töröm el. -Van kedved rendet tenni a kis patkányok között. - Mondom erővel telve majd a csuklómat megharapva felé tartom. -Igyál egy keveset, szükséges lesz rá. - Halott sápadt arca mindenképp ezt sugallja, csak aztán nehogy meghaljon nekem, kezdem kedvelni a nagyszájú prérifarkast.
Akárhogy is nézzük nekem azért akkor is nehezebb dolgom van, mint neki. A vérfarkasság más és még csak nem is jár olyan nagy előnyökkel, hogy az ember halhatatlan pl mert ő szinte az. Engem meg lehet sebezni könnyedén, és nem csak ezüsttel, más fegyverrel is egy erősebb sérülés ugyanúgy megöl, nem jövök vissza bármiből. Tény, hogy nem vagyok halhatatlan és nem is élek örökké, de kapok helyette fájdalmat, havonta egyszer kínokat. Védenem kell önmagamtól az embereket, mert ha ölnék beleroppanna a lelkem is. Nem csoda, hogy nem viselem jól ezt az egészet, bár persze azt sem viselném jól, ha vámpír lennék, csak épp egyikbe sincsen beleszólásom. - Egyáltalán hogy lettél... ilyen? - talán nem ez a jó kérdés, talán nem most kellene kitárgyalnunk hogyan lett vámpír, nem most kell elmesélnie az élettörténetét, sőt amilyen undok volt talán egyáltalán nem is akarná, ha rajta múlna, de... mégis valahogy érdekel. Olyan furcsán viselkedik, azt hiszem valahogy szeretném kiismerni őt és talán ha ismered valakinek a múltját, akkor jobban átlátod, hogy mit miért tesz. Bántani akart egyértelműen, de nem tette meg, pedig azt az embert megölte gond nélkül, engem még sem. Nem érez azt mondja és most mégis valami változott benne, de vajon miért? Olyan jó lenne tudni a válaszokat és a válaszokhoz kérdeznem kell. Ha más nem... hát nem most azonnal válaszol nem igaz? Ettől még tudni szeretném, főleg ha talán nincs is esélyem rá, hogy megérjem a holnapot, hiszen nem tudjuk, hogy mi lesz, ha nem jutunk ki innen, ha átváltozom és ő itt lesz és... Nem akarok erre gondolni, de mégis folyamatosan a szemem előtt lebeg. Nem tudom, hogy mit kellene tennem ellene, nem tudom, hogyan kéne megpróbálnom elfelejteni azt,hogy milyen sors vár rám és hogy nem tehetek ellene az ég világon semmit sem. - Gondolom így nem érzel bűntudatot, de... ettől még ugyanúgy nem az jó ez így. Az érzések... azok szabnak gátat és vannak jók is köztük. A jót sem érzed így... rémes. - rázom meg a fejemet. Én nem lennék képes érzések nélkül élni. Igaz, hogy nem kellene félnem, aggódnom, de nem éreznék boldogságot sem, jó érzést, meglepetést, semmit, amiért viszont érdemes élni. Nem is értem, hogyan bírta eddig, hogy mi értelme van így létezni egyáltalán. Bár gondolom az ilyen durva helyzeteket is sokkal jobban viselte, mint ez a mostani. Még jó, hogy nem látok belőle sokat, hogy előbb leütnek, mert nem tudom hogyan viselném el a látványt, ahogyan kínozzák. Az egész rettenetes és talán... talán megérdemli. Tett biztosan rossz dolgokat, tudom, látni a szemén, de most csak rá számíthatok és valami miatt engem nem bántott. Most is csak ő vihet ki innen, ha nem kockáztatok... így is úgyis végem van nem igaz? - Nekem nem megy ez csak úgy... higgadt fejjel gondolkodni... főleg nem ilyen helyzetben, amikor valamelyikünk jó eséllyel meghal... vagy ők halnak meg. - mert az biztos, hogy vér fog folyni. Nem juthatunk ki innen úgy, hogy szimplán minden rendben legyen, arra semmi esély sincs, hiába is szeretném. Épp e miatt aggódom, hiszen nem vagyok gyakorlott ebben az egészben, nem tudok csak úgy elvonatkoztatni, úgy tenni, mintha semmi baj sem lenne, hiszen van baj, nagyon is nagy baj van! - Jelenleg pedig nincs más választásom. Ha te nem tudsz kivinni innen... akkor mindennek vége. - én nem akarom megölni őt, ha átváltozom, nem akarom végignézni ahogyan meghal és azt sem akarom, hogy más végezzen vele, vagy velem... mi másokkal. Sehogy sem jó ez, de még mindig az a jobb megoldás, ha mondhatni ráhagyom a piszkos munkát, neki van már ebben gyakorlata. Ez az egyetlen jó megoldás. Ezért tartom oda végül szó nélkül a csuklómat és csak lassan bólintok egyet. Csak az utolsó szavaira kapom fel a pillantásomat. Tény, hogy az előző fájt, durva volt és gondolom éhes is, nem volt benne semmi élvezetes, nem is tudom elképzelni, hogy hogyan lehetne az. Most mégis így van. A kis vágásnál felszisszenek ugyan, de hamar elmúlik a rossz érzés, helyette tényleg valami kellemes extázis árad szét a testemben. Azt hiszem ez nem is olyan rossz módja a halálnak, amikor az utolsó érzetek benned csupa jók, kéjes és felszabadító... A hangja szakít ki az alélt állapotból. Gyengének érzem magamat és kis zavar is van most az arcomon, enyhe pír, mert a jó ég tudja, hogy ő mit tapasztalt abból, ami történt, könnyen lehet, hogy még élvezkedő hangok is kiszöktek a számon, amit nem tudtam most kontrollálni. - Rendben... menjünk el innen. - zavartan bólintok. Bár ez a vérivás dolog még most sincs az ínyemre. Nem tetszik az íze, hogy én vért iszom és az egész helyzet, de mégis mit tehetnék ellene? Jelenleg jó eséllyel fel se tudnék állni, tehát nincs más választásom, mint inni belőle, hogy erőre kapjak. Így is az övé lesz a munka oroszlánrésze. Nem vagyok képes embert ölni és nem is akarok... rémes lenne, ha erre kényszerülnénk és akárhogy is nézzük én vagyok kettőnk közül az, aki még mindig rosszabbul fest, kétszer csapolt le majdnem szárazra... azért ez olyan gyorsan nem jön rendben, hogy nagyon emberkedni tudja. Jó ha lábra állok és haladni tudok.
Mindenkinek az okoz fejtörést ami éppen éri. Eleinte nekem volt sok a vámpírlét, az állandó kényszeres vérivás, mert anélkül elpusztultam volna, szottyos lettem volna, mint egy aszott szilva. Mert teljesen a vér hiány nem képes minket a másvilágra küldeni, csupán annyira legyengít, hogy képtelenek vagyunk mozdulni hosszú idő után, akár évszázadokig is elkonzerválódhatunk, bizarr nem? Természetesen nem mondom, hogy aranyélet, de jobb, mint vérfarkasnak lenni, azonban ne tegyük félre a tényt, hogy nekünk semmi fegyverünk sincs ellenük míg nekik bőven elég megcsócsálniuk minket és nekünk abszolut befellegzett. Lehet, hogy lényegében rövidebb ideig vannak a földön és havonta egyszer ázott kutyaszaguk van, de épp olyan jó fegyverek, mint a vámpírok, nem siránkozni kell hanem ezt kihasználni,d e erről nem fogom teljességgel felvilágosítani a lányt, az kellene még, hogy ezek után egy vérfarkas koslasson a nyomomban azzal, hogy megakar ölni, mert most már tudja milyen frankó is az. Nem, nem, gyerekkoromban volt házi kedvencem, meghalt szegény. -Na ez egy 10 pontos kérdés Szívecském. Én ez akartam lenni, persze a harapás nem volt egy kellemes fordulat, ez tény, sőt, nem is voltam teljesen tisztában a dolgokkal, csak hatalmat akartam, erőt mások felett, megkaptam, persze senki nem figyelmeztetett az apró betűs részre, hogy vért kell magamhoz vennem, ha élni akarok és, hogy a napfény igencsak erősen süt, ha kimerészkedem fedett biztonságomból, az érzelmek erős feltörése még inkább bekavart az egyenletbe, de túl vagyok rajta, mint látod, több, mint 500 éve. - Nem nagy sztori, ennek az egésznek az előmenetele az, ami komolyabban hat a jelenlegi állapotomra, de hát azért mindent nem fogok feltárni egy farkasnak, nem? Nem hiszem, hogy Ő olyan nagy örömmel áradozna arról, hogyan is lett farkas, hogy kit és hogyan végzett ki ahhoz, hogy az átok aktiválódjon benne. Ez a szennyes mindkettőnk magánügye, Én is valamiért akartam vámpírrá válni, Ő pedig valamiért nem, itt a mese vége, nem tartozunk egymásnak magyarázattal. -Tévedsz farkas, az érzelmek zárnak korlátok közé, ha nem érzel semmit akkor nincs ami megállítson, minden a tied lehet anélkül, hogy bánnád kin gázoltál át azért, hogy megszerezd. Nem rémes, nem borzasztó, nem undorító, ha nem érzel nincsenek jelentőségek, nincsenek felesleges gondolatmenetek, csak az ösztöneid maradnak amik hidegek, kimértek, mint a jég. - Sose bántam meg amikor sikerült kirekesztenem a fejemben zajongó mindenféle kavalkádot, hol bűntudatom volt, hol majdnem beleroppantam a fájdalomba, vagy éppen boldog voltam egy kurva emlék hatására. Ezek kergetik őrületbe az embereket is, mily kár, hogy képtelenek kikapcsolni a vesztük egyetlen okozóját. -Pedig muszáj lesz, ez a baj az emberekkel, mindig arra alapoznak amire épp tudnak, ha a félelem jár elől akkor arra, ha a túlzott öröm akkor arra, ezeket zárd most ki és csak a logikus tényeket nézd! - Hogy is magyarázhatnám el ezt sokkal jobban? Ha nem nyugszik le akkor nem jutunk egyről a kettőre, pedig biztos vagyok benne, hogy ki akar jutni innen méghozzá nem egy hullazsákban és egy rakparti gödörbe. -Na ezzel egyetértünk Farkaska. Itt nekem van csak valamelyest lehetőségem arra, hogy kijuttassam magam és ha nem csinálsz őrültséget még téged is. - Vonakodva de csak odanyújtja a csuklóját, beleharapok majd magamba engedem az édes vérét. Nem vicceltem mikor azt mondtam, hogy élvezetes is lehet ha iszom a véréből, ahogy az arca kipirul és ahogy egy kis nyögéshez hasonló hangocska kiszökik a torkán..bizony, nekem van igazam, élvezi. Ám sajnálatos vagy éppen nem, az élvezetek ideje lejárt, cselekedni kell különben itt ragadunk és az egyikünk számára sem kéjes utazásnak bizonyulna. Szó sincs róla, bírom ha egy kis harapás is vegyül az élvezetbe, de nem valami halálos méreggel vegyítve. Egy kevés vért adok számára, nem sokat, szerintem nem szívesen akarna a végén valami komolyan rosszat. -Ez a beszéd! Na akkor indul a mandula! - Tépem fel a zárral "erősen"biztosított vasajtót, hmm, talán többször kellene kutyát megcsapolni? -Maradj mögöttem. -Direkt hangosan vágtam földhöz az ajtót amire léptek zaja kezdett a folyosó mindkét végéből felhangzani. -Upsz, a maradj mögöttem talán nem a legjobb ötlet. - Vigyorogtam. -Ugyan már fiúkák, csak nyugalom. - Emeltem fel a kezeimet majd a bűnbánás színlelése után se perc alatt kiirtottam a jobboldali részt és magammal ragadtam a lányt és eltűntünk onnan. Még mielőtt bármelyik is utolért volna minket kijutottunk a csillagos égre, de valami nem stimmelt...rohadtul nem, a Holdnak nem kellene még teljesen kerekdednek lennie hacsak..hacsak az időérzékünk be nem csapott minket. -Baj van Kislány, percek kérdése és a Hold a megfelelő helyén lesz te pedig megkezded az átváltozást! - Néztem rá és most az egyszer, a nyavalyás érzelmeknek hála kezdtem egy pinduri sajnálatot érezni a lány iránt.
Akárhogy is egészen más a helyzetünk és neki egész más kezelni ezt, mint nekem. Én nem választhattam, így születtem és egy véletlen miatt lettem az, ami. Még csak nem is maradok fiatal, nem mintha akarnék, tehát ha idősebb leszek még csak esélyem sem lesz megvédeni magamat, annyit pedig már tudok, hogy bőven vannak, akik nincsenek oda a fajtámért mint ahogyan a vámpírok sem és a vadászok, akik miatt most itt vagyok. Egyelőre még azt sem tudom, hogy mi a fene lesz, hogyan jutunk ki és mi van akkor, ha felkel a hold, bár addig elvileg még van időnk, de ettől még nem kevésbé kiborító az egész helyzet. - Igen, erről van szó, neked... egész más. Én nem dönthettem és nem lesz több száz évem elfogadni a helyzetet. - na nem azt mondom, hogy inkább lennék vámpír, az se lenne jó. Ember szeretnék lenni leginkább, de arra sincs semmi esélyem. Nem leszek soha sem már átlagos, nem hiszem, hogy ezt a kórt ki lehet űzni belőlem, főleg hogy ezzel együtt születtem, pedig más vágyam sincs. Ha normális lennék, átlagos, akkor most itt sem kellene lennem, de nem vagyok az és nem is leszek jó eséllyel soha már az életemben. - De ez pont e miatt rémes és borzasztó. Bárkivel végezhetsz lelkiismeret-furdalás nélkül, tehát... valahol volt ilyened és ha lennének érzelmeid... lenne is talán újra. - valahol értem, amit mond, hogy nem akar effélét, hogy kizárt mindent, amit érzés. Rosszat és jót is mondjuk, de ez már az ő döntése, de ettől még jónak nem fogom titulálni, mert igenis rémes, hogy bármit bárkivel gond nélkül megtehet, amit és amikor csak akar, mert úgy sem tudja, hogy vannak etikai határok, mert számára nincsenek. Én már az egyetlen baleset miatt is ki vagyok, ami miatt ilyen nagy a büntetésem, ha többeket is megölnék... nem is tudom, hogy mit kezdenék a lelkiismeretemmel, hogy egyáltalán képes lennék-e feldogozni valahogy. - Nekem ez nem menne és nem is akarom, nem akarok olyan lenni... - nem fejezem be a mondatot, most nem vagyok abban a helyzetben, hogy vitázzam is vele, de nem akarok olyan lenni, mint ő. Nekem kellene az érzéseim, az érzelmeim, azok tesznek azzá, aki vagyok, azok tudják hol a határ mit tehetek meg és mit nem és pont e miatt aggódom érte és magamért is és e miatt tudom rávenni magamat, hogy odanyújtsam neki a csuklómat. Félsz van bennem, meg is ölhet, de attól jobban félek, hogy durvább dolgok történnek, vagy hogy ártok neki és esetleg másoknak is és aztán ölnek meg. Mindenképpen végem, ha nem jutok ki innen, akkor már jobb, ha ez kellemesen történik meg, ha mégis erre kerül sor, mert ami következik tényleg kellemes, sőt élvezetes is. Bármennyire is próbálok arra koncentrálni, hogy nem épp az a hely, ahol vagyunk, ahol nekem ezt ki is kellene nyilvánítani, mégis csak megtörténik. Egy-egy elfojtott nyögés is vegyül a csendes nyeldesésbe, ahogyan a véremet apasztja szépen lassan, amíg végül meg nem áll, én pedig szinte már csalódott sóhajjal húzom vissza a kezemet, csak pillantok múlva fogom fel, hogy ezt végképp nem kellett volna. Kipirulva, zavartan nyelem le a még mindig nem kellemes ízűnek mondott vért, csak aztán tápászkodom fel. Most jön a neheze... végezni fog velük, nekem pedig végig kell néznem az egészet, ha ki akarok jutni innen. Engedem, hogy ő cselekedjen. Gyorsan történik minden, én pedig akkor eszmélek csak fel, amikor már odakint vagyunk a csillagos éjszakai ég alatt. Még... nem kéne estének lennie igaz? A szavai megerősítenek abban, hogy baj van, nem is kicsi. Rémült tekintetemet vetem rá, majd az ég felé. - Nem az... az nem lehet. Most mi lesz? Hova menjünk és... és... - a hold előbukkan a felhők mögül, ahol cseppnyi takarásban volt, én pedig megérzem azt a furcsa és kellemetlenül szorongató érzést, ami talán az egész kezdetét jelenti? A szemem az, ami először sárgás színűre vált és szinte átszakítják az élesebb szemfogak az ínyemet, amire már felnyögök és a szám elé kapom a kezemet. - El kell menned... el kell... tűnnöd innen, már nem tudsz elvinni oda, ahol biztonságos. Távol kell tartanod innen mindenkit. - embereket, mindenkit akinek árthatok, de egyben őt magát is. Riadt a tekintetem, de egyben kérlelő is, hiszen már csak ez az egy momentum is fájdalmas volt és ez csak rosszabb lesz. Láttam azt, amikor az apám átváltozott, és ő akkor már sokadik alkalommal tette. Iszonyatos lesz és én már előre rettegek.
Én nem gondolom azt, hogy a helyzetünk olyannyira más volna, lássuk csak, a farkasoknak igaz, hogy nincs választásuk azzal, hogy akarnak e Holdra vonyító korcsok lenni, de mégis csak van egy fegyverük, ami éppenséggel a legerősebb fajt kiírtja röpke két-három nap alatt, már ha éppen nem hamarabb. Mi viszont, ha nem akadunk rájuk sose kapjuk el őket, az egész életünk során minket kísérő erőfölény átlagos, bármit megtudunk ölni, ez igaz, viszont Ők az ellenségeink, kivédhetetlen a harapásuk és ez itt ami számít. -Most úgy mondod mintha ez a havi kis kisiklás annyira pokoli volna. Más is megtanult vele együtt élni, kezelni, fegyverként használni stb..el se hiszem, hogy épp egy farkast tanítok meg használni azt a fegyverét, amivel képes lenne megölni..tiszta vicc, úgy érzem utolért a Stockholm szindróma, szabályosan kényszert érzek arra, hogy a barátainknak könyörögjek a végtisztességért. - Dramatizálom kissé túlon túl az egészet. Valóban nincs életfogytiglan gondolkodási és elfogadási ideje egy vérfarkasnak, de nem is olyan az életük ami miatt annyit kellene rimánkodni. havi egy kisebb probléma, ami inkább hasonlít egy jó kis elvadult bulira aztán a másnaposság után már minden okés megint. vagy hasonlíthatnám a női havibajhoz is, azt is túlélik nem? Inkább tekinthetne erre az egészre úgy, mint valami lehetőségre, hogy több legyen egy átlagos halandónál. De úgy vélem ezzel a szöveggel nem mennék sokra nála, teljesen meg van győződve arról, hogy márpedig ez az egész egy átok. Mondjuk majd meggondolja, ha egyszer csak túl lesz az első bunda váltáson.Csak remélni tudom, hogy ezt már tőlem mérföldekre fogja megtapasztalni. -Valahol vannak, de nekem nincs szükségem rájuk, csupán hátráltatnak, megakadályozzák a haladást, a racionális döntéseket. Márpedig ha egy vámpírt az érzései manipulálják akkor egy idő után vagy éhen döglik vagy éppen valaki rendesen helyben hagyja egy csinos kis karóval a szívében, ami eddig diktálta neki a döntéseket. - Még mindig úgy vélem, hogy amikor úgy döntöttem nem kellenek az érzelmek és elzártam őket, jól cselekedtem. Így nem érzek bűntudatot, haragot, félelmet sem semmi emberi alantas érzést. Hideg vérrel tehetek meg bármit és még csak nem is érzem azt, hogy ez most éppen jó vagy rossz döntés volt-e, mert nem érdekel, mert nem számít. Nem várhatom, hogy ezt megértse egy ízig-vérig halandó. Nekik az érzések olykor a józan észnél is magasabb rangot érdemelnek, baromság. -Bárkinek menne, hidd el. - De erről nem futtatok hosszabb vitát, épp eléggé körülírtuk már az érzelmek kavalkádját. Neki így jó, hát akkor rendben, majd idővel, ha megölt már vagy két tucat érzelgőst rájön, hogy nem is olyan rossz, ha nem érez sajnálatot egyetlen egy kioltott élet miatt sem. Azok a vérfarkasok akikkel összefutottam már az évek hosszú során, mint kegyetlen szemétláda volt, megtanulták acélosítani az idegeiket és nem törődöm stílusban tenni azt, amire teremtettek, ölni, és harcolni, mert ahogy a vámpírok úgy a farkasok is azért vannak, hogy az egyensúly fenn maradjon, egy szörnyet egy másik szörny képes korlátozni. A francos boszik mindig is oda voltak ezért a természet egyensúly dologért. A vére édes és kellemes, szívesen fogadom az ízét és ahogy látom neki sincs ellenére még talán az sem, hogy neki szintúgy nyeldekelnie kell az enyémből. Az apró kis nyögéseit máshol is eltudnám képzelni, mi tagadás, farkas létére csinos kis darab. A kijutás nem éppen megy zökkenő mentesen, de végül csak kint termünk, azonban nem az a látkép fogad amire számítottam. Éjszaka van és a Hold szinte centikre van a megfelelő helyétől. A Hold a felhők mögül úgy úszik elő, mint valami hóhér, aki tudja eljött az ideje arra, hogy elkaszálja a vétkest. A sárgás szem, az erős tépőfogak intő jelként hatnak, mennem kellene. De ennek ellenére még mindig ott állok ahol eddig és nézem a lány átváltozását. -Szivi, ne utasítgass, ha megkérhetlek. - Még, hogy elmenni? Teljesen más tervem van. Játszunk macska-egér játékot, egye fene leszek Én az egér. -Nem csinálod egyedül végig. - Mondom kurtán, a franc se érti miért akarok segíteni neki, de úgy érzem...érzem..na klassz, szóval úgy érzem, ennyit még meg kell tennem a farkasnak, bár fogalmam sincs ugyan miért. -Gondoskodom arról, hogy ne szedj darabokra egyetlen egy táborozót sem vagy erdőben kóválygó részeg idiótát. Helyette felkínálom magam, próbálj megölni. - Tárom oldalra a karjaimat védtelenné téve magam és mosolygom fogaimat elővillantva. Egy vérfarkas átváltozására nincs is jobb hatás a vámpír jelenléténél. El fogja hamarosan kapni a vadász ösztön és többé már nem a fájdalomra koncentrál majd hanem arra, hogy belém mélyessze a kis fogacskáit.
Azért eléggé forgatom a szemeimet a szavaira. Hát na... nem kellene még gúnyolódnia is, nem tettem ellene semmit sem, amivel megérdemelném. Én vagyok rosszabb helyzetben és nem tetszik, hogy ennyire érzéketlen. - Lehet, hogy te ilyen könnyen veszed, én nem. - vágom rá kissé morogva. Hát na, nem fogok örömködni, hogy törnek majd a csontjaim, hogy ropog majd minden össze-vissza és valószínűleg istentelenül fog fájni. Ezt is csak pár percre felejtem el, amíg a véremet veszi, hogy egyáltalán kijuthassunk innen. Ha tudnám, hogy milyen hangokat adok ki, biztosan rendkívül zavarban lennék, de valahogy nem tudatosul bennem a dolgok, csak úgy megtörténik magától. Az első alkalommal nem ilyen volt, az ténylegesen fájt, most viszont nem igazán érzek ilyesmit. Végül ki is jutunk, hála annak, hogy erőt adtam neki a vérem által. Már csak az a kérdés, hogy mi lesz akkor, ha kint vagyunk. Keresni kell egy helyet, hogy estig... Észreveszem a tényt, hogy este van. A hold az égen és határozottan teli, és ez nem jó hír. Ő vámpír, én vérfarkas... és akármennyire is akartam odázgatni ezt az átváltozást, úgy néz ki, hogy esélyem sincs, mert itt és most meg fog történni bármit is próbálok tenni ellene. - De ez veszélyes... rád. Nem... maradhatsz... itt. - már a szavakat is nehéz kimondani. Minden porcikám recseg. Csak arra eszmélek, hogy a körmeim a talajba vájnak, fogalmam sincs, hogy mikor estem térdre, de valamikor sikerül ez biztos, mert négykézláb próbálom támasztani magamat és elviselni azt, ami elviselhetetlennek tűnik. Sikítok, ahogyan kifordul a karom, majd valami rettenetes hangú reccsenéssel megint vissza. Mintha még olyan mozzanatok is lennének ebben az egészben, amikre nincs is szükség, csak bekövetkeznek, hogy ennél is rosszabb legyen. Könnyes szemmel nézek fel rá, amikor újra megszólal. Nem értem őt, ahogyan az indokot sem, hogy miért akar itt maradni és miért akar segíteni nekem. Mi az oka rá? Játék... vagy mégis csak vannak valamiféle érzései, annak ellenére, hogy olyan rossznak gondolta eddig őket és tagadta, hogy léteznek? - Miért... csinálod? - küzdve szűröm csak a szavakat, mert érzem, ahogyan már az arcom sincs rendben. Éles fogak, már-már agyarak, amik akadályoznak a beszédben. Újabb reccsenések, újabb sikítás. Szenvedek istenesen, nem csoda, hogy könnyes a szemem. - Elég... - nyöszörgök már csak, próbálom megállítani, de ezt nem lehet én is tudom. Lassan eltűnik a fájdalom, átveszi a helyét valami egészen más, valamiféle ösztön és elsötétül minden. A képek megszűnnek, a hangok is még a szagok is, csak őt látom magam előtt, senki mást. Érzem az illatát... egészen másképp, mint az előbb. Dühöt érzek, pusztító erőt a kín helyett, ami arra ösztönöz, hogy végül egy gyors mozdulattal elrugaszkodjam...
Kezdőlap
|| --- || 
ϟ 
|| --- || 