Arrogáns, beképzelt, önző, nagyképű, önimádó, agresszív, érzéketlen, bunkó, hirtelen haragú... ezeket hallom a leggyakrabban. Vagyis csak hallottam, mert a leginkább apám vágta ezt mind a fejemhez, de egy ideje nem élek odahaza. Hála istennek! Na mindegy, ezekből a legtöbb....igaz rám. Legalábbis néha. Nem vagyok arrogáns, na jó, néha igen, de ez is helyzetfüggő azért. Beképzeltnek nem nevezném magam, az nem beképzeltség ha tudom, hogy jó vagyok és ezáltal azt is tudom előre, hogy simán megnyerem az éppen aktuális ügyemet. Önző... végül is, ha nem lennék önző és gátlástalan akkor nem lennék valami jó a munkámban, igaz? Önimádó nem vagyok, agresszív igen, főleg a tárgyalóteremben, valakivel összeverekedni nem szokásom, de imádom a verbális hadakozást, nagyon jó is vagyok benne. Érzéketlen is vagyok néha, de most őszintén, kinek nincsen időnként egy-egy rosszabb napja? Az is igaz, hogy elégé heves alkat vagyok, könnyű kihozni a sodromból, kényszeresen a mániám az, hogy nyerjek, maximalista vagyok, utálok veszíteni, elég nehezen tudom feldolgozni az ilyet. Kényszeres bizonyítási vágyam van magam felé. Utálom az agresszív embereket, holott én is az vagyok. Vannak azonban pozitív tulajdonságaim is. Jól hallgatok, jól forgatom a szavakat, elég sokat dolgozok méghozzá jól is, és... jól hazudok. Nagyon jól.
Kezdjük akkor az alapokkal. Nem vagyok valami magas, mindössze 176 cm-re nőttem, és testfelépítésben sem vagyok valami izom kolosszus, de azért nem vagyok gyenge, valahol a kettő közé esek, de nem szokásom ezt fitogtatni, elvégre minek, ha az én kezemben van minden ász? Barna színű hajam van, és a szemem színe is barna, és bár én szerintem semmi különös nincsen bennük, sokakat megfog, ez ellen pedig nem fogok felhozni semmit sem, nem hátrány az, ha az ember jóképű, igaz? Van egyfajta kisugárzásom, ami miatt kedvelnek az emberek, és a gyengébbik nemmel is igen jól elboldogulok, de azért nem kell azt hinni, hogy megrögzött szoknyavadász lennék. Szóval nem lenne önámítás, ha azt mondanám, hogy kifejezetten kedvelnek engem a nők. Nem szokásom kinyalni magamat civilként, persze, adok azért a megjelenésemre, egyébként is elégé megvannak tömve a zsebeim, jól keresek. A bíróságon magától értetődő az, hogy kicsípem magam, adni kell a látszatnak is, nem elég, ha jó vagy valamiben, elvégre a kinézetünk egyfajta…önkifejezés, én pedig azt akarok sugározni a környezetem felé ilyenkor, hogy jobb vagyok náluk. És persze jobb is vagyok.

Én vagyok Darius Alpert, Augustus LaPierre, Nicholas Fray és Duncan Dumont is. Fiatal játékos vagyok, nem valami nagy tapasztalattal, de dolgozom az ügyön

- Nem én tettem. – rázza meg a fejét a férfi. A teremben sokan vagyunk, szinte dugig van az egész hely. Érzem, hogy mindenki minket figyel. Valahogy meg kell fogni ezt a rohadékot.
- Ugye tudja, hogy nem hazudhat? – nézek rá kérdőn, de nem várok választ a kérdésemre, elvégre magától értetődő az. Itt nem hazudhat. Különben csúnyán megütheti a bokáját. – Nézzük meg újra, rendben? Látja itt ezt a képet? Őt ölték meg. – persze, egyből hangzana is fel a jól ismert felháborodás, amiért ilyen érzéketlenül mondom ezt, de azonnal beszélek tovább, nem adok erre most esély, nincs itt az ideje, rövidre kell ezt fogni. – Azzal a késsel ott, ami az asztalon pihen. – mutatok a bizonyítékra az előtte lévő kis asztalon. – A kérdés ugye adott. Mindenki akit megkérdeztünk egy kedves, önzetlen, segítőkész nőnek írta le az ön feleségét, szinte már a gondolat is fura, hogy valaki megakarná ölni, igaz? – pillantok az esküdtek felé, a legtöbbjük bólint, mások pedig csak figyelnek tovább feszülten. Őket kell meggyőzni, nem a bírót, persze, a bírót is a saját oldalunkra kell állítani, de az már megvolt még két tárgyalással ezelőtt. – Azonban ellenben a feleségével, önt senki nem kedveli különösebben. Ami azt illeti börtönben is ült, igaz? Liliomtiprásért ült, jól mondom? – a fickó csak bólint egyet. De utálom az ilyet. Újra rákérdezek, ekkor már hallom azt a bizonyos igent. – Tehát ön még véletlenül sem egy béketűrő, tisztes állampolgár, hiszen a szomszédok beszámolói szerint gyakran jött haza ittasan, összeverve, néha úgy kellett magát hazavonszolni. – nem értem, hogy az ilyen vesztes emberek mellett, hogy tarthatnak ki az emberek. A család még rendben van, de mégis miért nem vált el a nő? Nem kellett volna meghalnia, ha egy kicsit okosabban cselekszik és előbb. – A gyereke is gyakran monoklival a szeme alatt ment iskolában, és mikor megkérdezték, hogy mi történt, azt mondta, hogy leesett a lépcsőn. Jobb kifogás nem jutott az eszébe? – erre már felhördül mögöttem az ügyvéde, a bíró is mérgesen pillant rám, majd egy elnézést kérő pillantással folytatom azt, amit elkezdtem. – A kérdésem az lenne, hogy ezek fényében miért az én ügyfelemet gyanúsítják? És miért az gyanúsítja, aki valójában az éppen tárgyalt tettet elkövette? – persze, most aztán a felháborodott moraj még erősebb, de gyorsan csendre intik, én pedig folytatom. Még nem végeztem. – Ügyfelem ismerte az ön feleségét, munkatársak voltak és jó barátok, arra alapozzák a vádat, hogy.. idézem önt: „láttam a jeleket. Későn ért haza mindig és túlságosan sokat mosolygott”. Már megbocsásson, de mihez képest mosolygott sokat? A tanúvallomások alapján a felesége elég messze állt egy depresszióra hajlamos embertől. A DNS vizsgálatok sem mutatták jelét annak, hogy ügyfelem és az ön megboldogult felesége valaha is szexuális kapcsolatot folytattak volna. Féltékeny volt, igaz? – a férfi egy halk igent mond, amit a bíró kérése egyből hangosan ki is mond. Nem ámítom magam, tudom, hogy akit védek egy aljas görény, és minden bizonnyal gyilkos is, de jó pénzt kapok érte, így nem különösebben izgat a dolog. Nem egy sorozatgyilkost védek, de akit most támadok annak ellenére, hogy nem az lenne a dolgom, az egy beteg és agresszív ember, veri a gyerekét is, jobb lesz neki egy börtönben. – Az a kés pedig egész véletlenül pont a maguk konyhájából van. Ezen a képen itt…tessék, itt van, látja? Ez pedig a helyszínen lévő fotó. – a férfinak persze nem adom oda a képet, előbb inkább az esküdtekhez lépek, hogy megmutassam nekik, csak aztán vissza a férfihoz, immár letéve elé a képeket. – Miért ölte meg? Féltékeny volt? Aztán azzal nyugtatta a bűntudatát, hogy nem a maga hibája? – erre már nem csak rázza a fejét, dühösen néz fel rám és tagad. – Elvette a gyerekétől az anyját, erre nincs mentség. – most már egyre közelebb kerül ahhoz, hogy kiabáljon. – Kérdem én! Ha az én ügyfelem a bűnös, miért szól minden bizonyíték ön ellen? A gyilkos fegyver, az indíték, a DNS vizsgálatok alapján a részleges ujjlenyomatok is az önével mutatnak 70%-os megegyezést. Ráadásul még csak rendes alibije sincsen, mert a: „kocsmában iszogattam a másik három elítélt bűnöző barátommal” nem éppen valami jó alibi. Az ügyfelemnek pedig csak huszonhat ember igazolja a hollétét a kérdéses időpontban. Ráadásul mikor a felesége meghalt, ügyfelem az ország másik végében volt, maga pedig mindössze öt utcára. Ittas volt, amúgy is hirtelen haragú, érthető, ha begőzölt attól, hogy megcsalják. – erre már fel is áll a fickó és úgy ordítja nekem vöröslő fejjel azt, hogy nem ő volt. Persze, hogy nem ő volt, de ez engem most nem érdekel. – Látja ezt itt? Távoltartási végzés. Ezért ül a terem végében a kislánya. Ez az első lépcsőfoka annak, hogy elvegye magától. Elvesztett volna mindent. A feleségét, a lakását, a lányát… - mondom együtt érzőn, majd a bíróra nézek és megköszönöm a lehetőséget, elégedetten ülök vissza a székemre, az ügyfelem pedig elképedve néz rám. – Ezt mégis hogy csinálta? – mosolyogva nézek a megsemmisült fickóra, aki időközben visszaballag a helyére. Egy világ omlott most benne össze. Az ügyvédje, a bíró és az esküdtek is csak meglepetten néznek maguk elé, eddig ezt nem látták. Nem véletlen. – Ne legyen naiv. A törvények azokat védik, akik tudják is használni őket. – mosolygok rá az ügyfelemre. Egyszerű kis hamisítás. A törvényeket könnyebb áthágni, mint betartani. Ha betartjuk akkor csak a baj van velük.