Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Igen. Akkor, és csak akkor ér véget, ha az a fattyú meghalt. – bólintok a szavaira. Olyan korban nőttem fel, ahol az eskü még jelentett valamit. Apám mindig is úgy nevelt, hogy egy férfi betartja, amit ígért. Hogy egy férfi bosszút áll az őt sérelmekért, hogy egy férfi soha nem mutatkozhat gyengének. Az, amit Esther tett, hogy összefeküdt azzal a vadállattal…megalázott, azzal még inkább, hogy felnevelte Niklaust, aki annak az undorító kapcsolatnak a nyoma volt. Megesküdtem, hogy bosszút állok a fattyún, aki megölte a feleségemet, és aki most kiskirályt játszik a városban, ahonnét egyszer már elüldöztem. Szüksége van rá, hogy fontosnak érezze magát, holott senkit nem érdekel. Ők szemmel láthatólag nem akarják másfelől megközelíteni ezt. Nekik jó ez! Uralkodóként élnek itt, pedig még magukon sem képesek uralkodni. – morogtam dühösen. Ez időnként szerencsés vonás, máskor azonban csak hátráltat. Niklaus a legkevésbé sem vezetőnek való, a legrosszabb, ami történt ezzel a várossal, hogy visszatért ide. Hogyan vennéd ezt el tőlük? – pillantottam rá kíváncsian. Tudtam, hogy mire gondol, nem kellett kimondania, és én is feleslegesnek tartottam. Általa valóban boszorkánynak születtek a gyermekeink, azonban nem értettem, hogy mégis miféle módon csinálhatná mindezt vissza. A boszorkányokat mindig is nehezemre esett megérteni, túlzottan is sokat titkolóztak a történelem során. Esther is imádta a kis trükkjeit. A segítség kölcsönös. Kívánt valamit, amit én meghallottam. – és szerencsémre különösen erős boszorkánynak bizonyult, így képes volt visszahozni. Beszélnem kellett hozzá, győzködni, de csak sikerült. Nikalus halálát akarja, és erre a lehető legjobb ember én vagyok. Ki hibáztathatná azért, amit tett? Még csak gyermek, tele dühvel és gyűlölettel. – Megmented őket, és elpusztítod a nyomaikat. Valóban képes vagy erre? – Esther rendkívül erős boszorkány, jól tudom ezt, azonban meg van az oka annak, hogy ezzel csak most állt elő. Kitudja meddig volt halott, de nem hinném, hogy a halál számára olyan dolog lenne, ami visszatarthatná a tervei megvalósításától. – Nem kell emlékeztetned rá. Több, mint ezer évet éltem, hű maradtam ahhoz, amire megesküdtem. Az utolsó vámpírként fogok meghalni, ha meg kell halnom. – nem féltem a haláltól, emberként is jutottam már a közelébe. Ezer év után az ember nem féli a halált, főleg, ha meg is járta azt. A halálom ebben az esetben csak azt jelentené, hogy sikerrel jártam. – Ennek így kell lennie. Úgy tűnik, én nem közelíthetem ezt meg másfelől. – csakhogy az ő szavaival éljek. Nem álltatom magam, sok szenvedést okoztam, nemcsak azzal, amit Estherrel együtt tettünk. A halál akkor is elkerülhetetlen, ha természetfeletti az ember. Mindig ott van, és egyszer eljön. Késleltetni lehet, legyőzni azonban nem. Kivéve, ha valaki boszorkány, akkor jó esélyük van rá.
- És ha megölöd Klaust, a bosszúd végre véget ér. - mondtam, de halvány mosollyal, amely ugyan nem jókedvű volt, de attól még az arcomon időzött. Régen még nem azok az idők jártak, mint most. Nem azok a szokások voltak hagyományként tisztelve, mint ebben a modern korban. Ahogyan a házasság, a családalapítás sem ezeken az eszméken alapult. Volt, hogy nyoma sem volt szerelemnek egy megköttetett frigynél, és ezt ma már elképzelhetetlennek gondolják. Legalább abba még nem kötöttek bele, hogy a gyerekhez sem kell feltétlenül szerelem. Mikael és én idővel elfogadtuk egymást, habár mai szemmel a mi történetünk sem love story. Nem azon volt a hangsúly, hogy kit mennyire szeretünk. Hanem hogy mennyire tudjuk túlélni a kor viszontagságait. Mi pedig... elég jól túléltük. Kihúztam magam, és éreztem, hogy minden csepp vérem az agyam felé közeledik. Kezdtem dühös lenni, pedig nem volt kedves jelenség, ha begurultam. Sőt. De Mikael ellen sosem cselekedtem. Tiszteltem azért, ami volt, családfő, apa. Eszembe sem jutott, hogy kritizáljam vagy elmondjam, ha valamit máshogyan gondoltam. De ennek ellenére volt példa haragra és veszekedésre. Arra hol nincs példa? - Neked már nem azok. De nekem mindig is a gyerekeim maradnak, akkor is, ha már régóta felnőttek. Megérdemlik a büntetést azért, amit tettek. De talán... ezer év után máshogyan kell megközelítenünk. - Ennek értelmében jött létre Finn és Kol új profilja. Boszorkányok lettek, és ebből nem engedtem. Nem ismertek menekvést ebből az állapotból. Legalábbis egyelőre. Nem hagyhattam rájönni őket arra, hogy van visszaút. És mi több, Mikael sem tudhatja, mert ha megsejti, hát ismét kezdhetem elölről. Így sem fogja elfogadni, hogy Klausszal is ugyanazt akarom, mint a többiekkel, bár ő körülményes lesz. - A legnagyobb fegyverüket éppen én adtam nekik. A halhatatlanságot. Az erőt. A legyőzhetetlnség érzését. Azt, hogy mindenek felett állnak ezer év történelemmel maguk mögött. Ha ezt elveszem tőlük, gyengék lesznek. Olyanok, amilyennek lenniük kellett volna. - Ki sem kellett mondanom. Boszorkánynak születtek. Általam. Nem kellett viszont újra elgondolkodnunk azon, hogy mennyire rosszul döntöttünk Henrik halálát követően. Én önző voltam, Mikael pedig... végtére miattam döntött. - Talán nem jó jel rám nézve, hogy már más boszorkányoktól kérsz segítséget. Bár ki hibáztat, eddig azt sem tudtad, hogy élek - vontam egyet alig láthatóan a vállaimon. Engem nem győzhetett le olyan egyszerűen a halál. És úgy tűnt, amíg olyan alagútakat talál visszafelé, mint Davina, addig számára sem lesz végzet. - Ha meghalnak, és boszorkányként térnek vissza, a vérvonaluk nem születik újjá. Megszűnnek létezni a vámpírok - mondtam aztán összegezve a nyilvánvalót. Legalábbis nekem az volt. Másnak még nem annyira. - De te... te más vagy. Ember voltál a vámpírságod előtt. - Csak megjegyzésként tettem hozzá. Ő arra esküdött, hogy elpuszítja őket, majd meghal, véget vetve a vámpírságnak. Nehéz volt nem szem előtt tartani.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Jún. 19, 2016 11:46 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Igen, ezt mondtam. Ahogy bosszút is esküdtem érted. – megesküdtem, hogy nem nyugszom, míg a feleségem gyilkosát a föld alatt nem tudom. Niklaus gyáva módon viselkedett, nem méltó a Mikaelson névre, soha nem volt az! Megölte az anyját, majd rám fogta és menekült a testvéreivel a fél világon át előlem. De most, itt, ebben a városban megállt. Felborítottuk a természet egyensúlyát azon a napon, mikor vámpírrá tettük őket. Elkövettünk egy szörnyű hibát, egy olyan hibát, amit minden szülő elkövetett volna, elveszti egy gyermekét. Már nem gyermekek! Minden tettükért vállalniuk kell a felelősséget, minden bűnükért. – amit nyilvánvalóan nem tesznek meg, ebben pedig élenjár az a fattyú. Erős férfiaknak neveltem őket, mégis, most olyanok, mint a gyermekek, akik azt hiszik, hogy bármit megtehetnek. Az a hatalom, ami megadatott nekik nem egészséges, sem rájuk, sem másra nézve. Természetellenes, egy olyan seb, amit meg kell gyógyítani, ez pedig csakis a haláluk révén érhető el. – A legnagyobb fegyverüket? Mi lenne az? – pillantok rá kíváncsian és értetlenül. Nem értem, hogy miről beszél. Miféle fegyver? Elszakítaná őket egymástól? Ebben rejlene a legnagyobb erejük? Hiszen széthúznak, egyedül Elijah talán az, aki megpróbálja őket összetartani. Mit várnak? Több idő adatott meg nekik, nekünk, mint kellett volna, mint amit érdemeltünk volna. Rosszabb? Mi az, ami rosszabb és, ami végleges? – tudom jól, hogy miről beszél. Meghaltam, most mégis itt vagyok. A halál nem végleges, a halál egy átmenet, amiből kiragadhatnak, vagy örökké ott ragadhatsz. Számomra előbbi azért történt meg, mert a kis boszorkányt olyan veszteségek érték, amit nem bírt már feldolgozni, és megoldásra szánta el magát. – Gyerek még, tette, amit a legjobbnak és legegyszerűbbnek látott. – na meg persze, amiről meggyőztem őt. Nem akart egyből visszahozni, de sikerült megértetnem vele, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes lehet Niklaus-szal végezni. Végezni is fogok vele, ahogy azt már ezer évvel ezelőtt megfogadtam. Közelebb léptem Esterhez és hitetlenkedve néztem rá. – Hogy lehetséges az? Hogy lehetnek életben, ha nem vámpírok? – Esthernek mindig is meg voltak a maga trükkjei és titkai, ez viszont olyan titok volt, amiről tudni akartam. Miként lehetséges az, hogy visszahoz egy vámpírt a halálból boszorkányként? Ez nem kéne, hogy lehetséges legyen. – Nem lelem kedvem a gyermekeim megölésében. Nem azért teszem, amit teszek, mert élvezem! – egyetlen egy kölyök van, akit élvezettel fogok megölni, az pedig Niklaus. Az a fattyú a szégyenem. – Mit tervezel, Esther? Mindannyiukat visszahozod, mint boszorkányt? Elpusztítva a szörnyek faját? – ha nincsenek ősivámpírok, nincsenek vámpírok sem. Helyrehozná azt, amit mi elrontottuk ezer évvel ezelőtt.
Persze, hogy ismertem. Jó pár évet töltöttem együtt vele, valószínűleg többet, mint amit más el tudott volna viselni. Együtt vívtuk meg a harcainkat, jóban és rosszban, tekintve, hogy más választásunk amúgy sem lett volna. - Igen, ismerlek. És emlékszem, hogy mire esküdtél, mikor vadásszá lettél. Addig nem lesz békéd, amíg nem nyugszanak mindannyian a föld alatt. - Henrik halála a legrosszabbat hozta ki belőlem. Mindannyiunkból. Nem akartam többé megismerni az érzést, milyen elveszíteni egy gyereket, vagy látni a vérben ázó holttestüket, mert nem bírták ki, hogy telihold éjjelén a fenekükön maradjanak. Nekem sem az volt a célom, hogy életben tartsam őket, tekintve, hogy... ha ők meghalnak, többé nem lesznek vámpírok a világon. A vérvonalak megszüntetésével pedig eljöhet az a béke, amire régóta vágynak a földön lévők. - Már sosem lesznek ártatlanok. Túl sok vér folyt miattuk és általuk - sóhajtottam fel. Magam is tisztában voltam azzal, mik a hibáim, és hogy ennek ellenére nem ahhoz kellene ragaszkodnom, hogy boldog család legyünk, hanem hogy egyszer és mindenkorra eltűnjenek a föld színéről, magukkal cipelve minden mocskot a pokolba. Talán ez lenne az a pont, amikor már Mikaelnek sem maradna célja, ahogyan nekem sem. Kivéve Kolt és Finnt, akikért már mindent megtettem, hogy boszorkányként térjenek vissza, ne vámpírként. - De remény mindig van. Sosem fognak változni, de elvehetem tőlük a legnagyobb fegyverüket - fordítottam hátat neki, hogy visszasétáljak a pult mögé. Ahogy hallgattam, egyre inkább kitűnt, mennyire eltérőek a módszereink. Ő egyszerű útját választaná annak, hogy megszabadítsa a világot. Én pedig azt, amelyik jobban fájna mindegyiküknek. Nincs rosszabb büntetés egy trónfosztásnál. - Ezer év alatt rájöhettél volna, hogy van rosszabb a halálnál - bukott ki belőlem némileg vehemensebben, mint az eddigi mondatok. - A halált ki lehet játszani. Újra és újra - néztem a szemeibe. Élő példája voltam mindennek. Klaus már koporsóba tett ezer éve. Majd megtette ezt pár évvel ezelőtt is. Ahogyan Mikael sem úszta meg. - A fiatal boszorkány nem tudja, mibe vágta a fejszéjét. De azt hiszem, valahol félúton elmaradt az információáramlás. - Tudtam én, hogy ki a hiányzó láncszem ebben a történetben. Kol. Aki szédíti azt a lányt, és nyilván inkáb dolgozik a saját szakállára, minthogy nekem segítsen. Pedig jó ötletnek tűnt az, hogy őt küldjem utána, bizalomgerjesztőbb, mint Finn. - Nem, nem akarom megmenteni. De rosszabb büntetést tudok nekik, mint a halál. Finnt évekkel ezelőtt megölték Mystic Fallsban. Kolt szintúgy. Mindketten vámpírokként haltak meg, velük együtt meghalt a vérvonaluk is. Most mindketten boszorkányként járnak New Orleans utcáin. Klaus számára nincs rosszabb, mint elveszíteni a hatalmat. Öld meg őket, ha szeretnéd. Én csak nyerek rajta - tettem hozzá, majd elfordítottam a fejem. Legalább nem nekem kell végeznem velük, habár tudtam, ennél némileg bonyolultabb a történet. De őt úgysem tudom lebeszélni arról, amit tenni akar.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Május 15, 2016 9:05 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Talán hallott róla? Én átéltem! Mesékből megismerni a múltat nem éppen ugyanaz, mint megélni. – az emberek azt hiszik, hogy hallanak valamit és az már igaz is. Mintha minden szóról szóra úgy jegyeztek volna le, ahogy történt. Mintha, ami történt, csak egy szerencsétlen véletlen lett volna. Nem volt az. Tudtuk, hogy mit teszünk, és vállaltuk a kockázatot, hogy ne veszítsünk el még egy gyermekünket. A sors azonban fura dolgokra képes, és ezt megmutatta akkor is. Fény derült Esther árulására, arra, hogy a fattyút, akit abból az undorító kapcsolatból magával hozott, mellettem nevelte fel. Mindig is éreztem, hogy Niklaus gyenge. Soha nem volt harcos. – Ismersz, asszony. Amíg nem érem el, amit akarok, nem fogok pihenni. Elég sok háborút vívtam már, itt az ideje, hogy ezt befejezzem. – ha akarnám sem tudnám meghazudtolni mindazt, ami szerint neveltek. Apám harcos volt, engem is így nevelt. Fájdalmas volt, de soha nem engedtem, hogy lássa ezt rajtam. Büszkévé akartam tenni, inkább meghaltam volna, semmint csalódást okozzak neki. Emberként is rengeteg háborút vívtam már meg, ha valaki tudja, hogy milyen vagyok ilyenkor, az Esther. Amíg Niklaus nem fekszik egy karóval a szívében, addig nem fogok leülni és megpihenni. Túl régóta űzöm őt, hogy csak úgy letegyem a fegyvert és elnézzek a bűnei felett. Akkor mégis miért akarod ezt mindenáron meggyógyítani? A gyermekeink nélkülünk és több száz életre elegendő kínt okoztak egymásnak. Sem nekünk, sem egymásnak nem képesek megbocsátani. Mégis úgy véded őket, mintha ártatlanok lennének. – nem azok, senki nem az. Az elmúlt ezer évet nem lehet már kitörölni senki fejéből sem, mindenkit értek sérelmek, olyan sérelmek, amik nem feledhetőek könnyen. Sebek, amiket az idő nem gyógyít, csak elfeledtet, és a megfelelő időben feltépi ezeket, olyan fájdalmat okozva, amiről nem lehet nem tudomást venni. A családunk halott, és benne mindenki halottnak akarja látni a másikat. Ezt mégis miért védi annyira? Nagyot nyeltem a szavait hallva. Ezt én is sejtettem már, évszázadokkal ezelőtt is. – Milyen férj az olyan, aki nem bosszulja meg asszonya és gyermeke halálát? Akár helyre lehet hozni, akár nem, meg fogom tenni. Ezer év, Esther! Túl sok idő ez. – a szégyen, ami engem ért, nem kitörölhető, ott van bennem, mint egy vírus, belülről emészt, eszembe juttatja, hogy mi történt, hogy kik árultak el, és mi lett ennek a következménye. Niklaus vagy én, egyikünk meg fog halni. Soha nem olyan férfi voltam, aki félbehagyott volna valamit, amit elkezdett. Akit, ha sérelem ért, nem állt bosszút, aki egy sértés hallatán ne húzott volna kardot, hogy revansot vegyen. A bosszúmat akarom. – Feltehetőleg. Ismered Niklaust, mindig is jobban jeleskedett ellenségek, mint barátok szerzésében. Főleg az elmúlt évszázadokat nézve. – valószínűleg már az a fattyú sem tudja, hogy ki az ellensége, és ki nem. Engem azonban meg fog ismerni, és a karót is, amit a szívébe döfök majd. – Te pedig megakarod menteni, nem igaz? Láttad már, hogy mi lett belőle? – és ennek ellenére is? Megölte őt, a saját testvéreit koporsókba zárta hosszú évszázadokra, csak mert egy kis szabadságot akartak, amit Niklaustól nem kaphattak meg.
Elmosolyodtam. Sikerült kihoznom belőle azt, amit amúgy régen nem mertem. Bár tény, hogy szükség volt az erőfitoktatásra. Fegyelmet kellett tartania, és ha ehhez az kellett, hogy kezet emeljen valakire, hát nem sokat gondolkodott rajta. De azóta megváltoztak a szabályok, és míg ember próbál megfélemlíteni, észre sem veszi, hogy inkább tőlem kellene félnie, semmint hogy ostoba bábuként tartania a sakkpályán. - Úgy véli? Fogalmam sincs az elmúlt ezer évről? - kérdeztem aztán elbűvölő mosollyal. Tény, még nem is sejthette, hogy miről is volt szó. Többet láttam, többet hallottam, mint azt szükséges lett volna. Elborzasztott Niklaus kegyetlensége, amellyel testvéreit illette. Az, ahogyan sírba küldte Finnt, majd Kolt is, csupán mert nem azon szabályok szerint játszottak, ahogyan ő azt elvárta. Ebben a helyzetben kicsit sem véltem felfedezni benne azt a Klaust, akit felneveltem, és akit megvédtem volna Mikaeltől. Egy hataloméhes bestiává nőtte ki magát, aki képes volt eltüntetni bármit és bárkit az útjából. Nem véletlenül kapott Mikael feladatot. Döfje át mindegyik szívét azzal a tőrrel, végezzen velük, vessen véget ennek az örökös, évszázadok óta tartó rémálomnak. De ahogy mindenki, aki megpróbálta megakadályozni az ámokfutást, úgy mi is kudarcot vallottunk. Nagy levegőt vettem. Utoljára ezer éve beszéltem ezzel a férfival, és most sem akartam úgy végigcsinálni, hogy egy fiatal suhanc bőrében csak elbeszéljek mellette. Komolyan kellett vennie, közben pedig ugyanezt próbáltam megtenni vele. Bár mi nem ismertünk tréfát. - Jól érzed. El akarom állni az utad. Nincs mit tagadnom rajta - mondtam ki teljesen őszintén. Már gondolkodnom kellett azon, hogyan csiszoljak előnyt Mikael hirtelen feltámadásából. A boszorkány keresztül húzta a számításaimat, nem sejtettem, hogy vissza akarja őt hozni. Az egészet nem kellett volna Kolra bízni, szemmel láthatóan nem tudja, mit csinál. Vagy mindaz, amit én bíztam rá, hirtelen másodrangú lett, csak mert nem bír az amúgy állandóan tomboló vérével egy fiatal boszorkány közelében. - Nem, tényleg nem létezik - bólintottam, amikor a családunkról beszélt. - Talán már soha nem is fog. Egy családban nem fér meg gyűlölet és harag. És mi mindannyian osztozunk rajta - értettem egyet, de ezt sem lett volna értelme tagadni. Tudtam, hogy Kol szívesen hátba támadná Klaust. Rebekah egy köztes állapotban ragadt, Finn pedig tudta, hogy hová kell állnia ahhoz, hogy életben maradhasson. Arról nem is beszélve, hogy élete szerelmének halála az egyik testvéréhez köthető. Talán vissza kellett volna néznem a múltba. Kérdőre vonni saját magam, hogy mit tettem. Mit alkottam. Miért tettem tönkre mindannyiunk életét, pillanatnyi elmeállapot miatt? Henrik halála túl mély sebet ejtett. - Egy olyan hibát próbálsz helyrehozni, amire már nincs bocsánat. - Éreztem kezemen a szorítását, és habár az arcomon nem láthatta, továbbra is gondolkodtam. Szükségem volt egy kiskapura. Hasznot kellett kovácsolnom Mikaelből, nem ellenségemmé tenni. Bár sosem álltunk egymással szemben szó szerint, más és más elveket vallottunk. És azt hiszem, a tüske, amit a szívébe süllyesztettem, amikor megtudta, hogy Niklaus nem az ő vére, sosem fog eltűnni onnét. Sosem lesz újra kölcsönös bizalom kettőnk között. - A boszorkány ezért hozott vissza? Hogy megöld? - kérdeztem. Mivel én nem tudtam kzel kerülni a lányhoz, Kol pedig csak hézagosan csepegtette az információkat, szükségem volt egy másik forrásra. És talán végre közelebb kerülhetek.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Ápr. 07, 2016 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Volt már dolgom a magafajtával. Láttam,hogyan lépik át a saját maguk húzta határokat, míg másokkal betartatják azokat. – hatalomvágyóak, épp úgy, m int minden ember. Nagyhatalom összpontosulhat a kezükben , ez pedig megrészegíti őket, elfelejtik a hatására, hogy ők sem halhatatlanok. De egy hatalomvágyó ember nem gondol a halálra. Csak visszafogná őt. Vigyázzon a nyelvére! – sziszegtem dühösen. Boszorkányok. Talán meg sem kéne már lepődnöm az arcátlanságukon. – Fogalma sincsen arról, hogy mi történt az elmúlt ezer évben. Hogy mit tettem, hogy miként tért vissza NIklaus ismételten ide. A gyáva embert pont azért nehéz utolérni, mert gyorsabban fut, mint bárki más. Niklaus pedig ebben mindig is jeleskedett. – most azonban hazatért, úgy látszik elhitte, hogy itt nem érheti őt el a kezem. Ezer éve üldözöm már, nem most fogok leállni. Addig nem pihenek meg, míg nem küldöm őt a más világra. Ő az a törés az életemben, ami tönkretett mindent. Az ő léte az enyém legcsúfosabb foltja. Felhördülök, mikor ugyanazon alakjában jelenik meg, amelyikben megismertem őt. Mennyire más volt minden akkoriban. Egyszerűbb. Nem égett bennem olyan gyűlölet, mint amilyen most. Olthatatlan, most azonban, ahogy végignéztem rajta, nem fogott el semmi nosztalgikus érzés. Eljátszotta a bizalmamat. Megalázott azzal, amit tett. Ezt pedig nem csak akkor, de most sem bocsátottam meg. –Mindig is meg voltak. Egykor még ezt becsültem is benned. De most úgy érzem, hogy csak az utamat akarod ezekkel elállni. – egy fattyúért. Egy kölyökért, aki miatt meghalt egy gyermeke, egy kölyök miatt, aki végzett vele, majd gyáva mód elmenekült és hazugságokkal mocskolta be a nevemet. A saját gyermekeimet küldöd harcba ellenem? Meg sem kéne ezen lepődnöm. – Finn mindig is olyan volt, mint egy kutya. Követte Esther-t, mindent megtett, amit mondott. Túl nagy befolyással volt rá. Kol viszont mindig is… önfejű volt. Benne meg volt az, ami Finnben soha. Nagy kár érte, és még inkább kár lesz, ha az utamat állják. – A gyermekeink egy része, akiket védelmezel, kutyaként követ, a másik felük pedig holtan látna. A család, amit össze akarsz tartani, nem létezik, Esther. Többé már nem. – aznap, ezer éve elpusztult. Ő mégis mindent megtesz, hogy életet leheljen egy már régen meghalt családba. Túl sok a sérelem, túl sok a büszkeség. – Soha nem fogod Niklaust megváltani. Ahogy Elijah-t sem. Utálnak minket, Esther. Ezen nem változtathatsz. – ezen semmi sem változtathat. Értékelnem kéne azt, hogy az anyai ösztönei milyen erősen munkálkodnak benne. De már túl sokat láttam belőle, túl nagyot csalódtam benne, hogy azt higgyem: nem csak magáért teszi. Hogy bízhatnék benne én, vagy akárki más. Megaláztál engem, Esther. Szörnyet teremtettél. – a tekintetem egy pillanatra a kezére siklott, ami a vállamon nyugodott. – Én pedig helyre fogom hozni ezt a hibádat. Utána, megpróbálhatod egyesíteni a családunkat. De te is tudod, hogy csak egy ábrándot kergetsz. – a keze felé nyúltam, és megszorítottam azt. – Azzal, hogy őt véded, pedig újra csak elárulsz engem. Niklaus a fertő, ami tönkretett mindent. – lehúztam a kezét a vállamról, majd a szemébe néztem. Szeretem a gyermekeimet, Esther. Ha meghalnak, mert ellenem küldted őket, arról csakis te tehetsz majd. Tégy Finnek és Kolnak egy szívességet! – szólnia kell nekik, hogy kerüljenek el. Egyikük sem fog tudni megállítani. Ha mégis erre adják a fejüket, a következményeket vállalniuk kell. Ahogy az anyjuknak is. – Csak egy valakinek kell meghalnia. – épp elég baj az, hogy Elijah oly elvetemülten védi azt a fattyút. Nem szeretném a gyermekeim vérét kiontani, de ha nem hagynak más választást a számomra, harcolni fogok. Ahogy teszem születésem óta azt.
- Higgye csak ezt. Higgyen bennünket holmi csalónak. Én figyelmeztettem - tettem hozzá lassan, kevésbé fenyegetően , mint ahogyan általában egy ilyen üzenetet megfogalmaztak mások. Nekem nem származott volna előnyöm abból, hogy eltüntetem őt. Habár a kis boszorkány elég erős lehet, ha képes volt őt visszahozni az életbe, de bíztam abban, hogy még nem erősebb, mint én. Ha igen, alapos átgondolásra szorul minden tervem, és az egyetlen, ami miatt még ráadásként aggódhattam, az maga Kol volt. Vagy Caleb, ahogyan mostanában hívatta magát másokkal. Engem nem hatott meg a drámai játék, a hős szerelmes ifjú és bájos hercegnője, hisz Kol mindig is igényelte az ilyesfajta tragikomédiákat maga köré. De nem jó szereplőket választott. - Ha képes lenne megtenni azt, amit annyira rebezsget, már régen megtehette volna. Vagy Niklaus ilyen nehéz eset? - kérdeztem, nem téve hozzá, hogy ő még csak nem is tisztavérű Mikaelson, csak egy fattyú a családban. Legalábbis az ő értelmezése alapján, hisz én minden gyerekemet egyformán szerettem. Mikaelnek mindig is a kezében volt az eszköz ahhoz, hogy végezzen velük, mégis mindig kudarcot vallott, és ennek bizonyára megvolt az oka. A boszprkány csak nehezítette a terveimet azzal, hogy ismét élővé tette, nem volt benne a számításaimban, hogy még vele is foglalkozzak.
Felsóhajtottam, és megforgattam a szemeim, mikor a visszajövetelem felől érdeklődött. Először bántam igazán, hogy egy fiatal lány bőrébe kényszerítettem magam, annak érdekében, hogy ne buktassanak le. De míg a gyerekeimnek nem volt más választása, nekem igen. Végignéztem magamon, majd pár másodpercen belül már nem a fiatal lány testét láttam, hanem a sajátomét. Talán így komolyabban vesz, mint a fiatal, kamasz lány testében. - Megvannak az eszközeim, Mikael - vettem fel vele a szemkontaktust, majd negédes mosolyra húzódott a szám. - Voltam elég erős ahhoz, hogy örök életet adjak a gyerekeimnek. Habár az tény, hogy hiba volt, és már régen békében nyugodhatnánk, ha nem teszem - sóhajtottam fel lemondóan, habár ez most részemről volt színészi játék. - Talán holmi erőfitogtatás, de azt hiszem, jobb lesz figyelned Kolra és Finnre is. Hiszen tudod, hogy Finn milyen - billent oldalra a fejem, felfedve a tényt, hogy a két egykoron meghalt fiunk is újra az utcákon sétálgat. Finn mindig is azt tette, amit én mondtam neki. A parancs számára parancs volt, és ha azt kértem volna tőle, hogy akadályozza meg Mikaelt, megteszi. Legalábbis, próbát tett volna rá. Kol az még mindig... Kol. Szembefordultam vele, majd a vállára helyeztem a kezem. Régen is mindig ezt tettem, amikor tudtam, hogy nyugtalan, de most egészen más szerepek betöltésére szántuk el magunkat. - Tedd, amit jónak látsz - tettem aztán hozzá. Nem tudnám lebeszélni Niklaus meggyilkolásáról.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Márc. 11, 2016 10:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Hát, akkor mi? A természet egyensúlyának védelme? – horkantottam fel megvetően. – Maguk csalók! – olyanok, mint a bűvészek. Úgy tűnik, mintha olyat tudnának, amit az átlag ember nem, de valójában nagyon is olyanok, mint mindenki más. Próbálnak kitörni, azt hiszik, hogy a hatalmuk feljogosítja őket a felsőbbrendűségre. Hány olyan boszorkánnyal találkoztam már, akik azt hitték, hogy nincsen náluk erősebb. Azt hiszik, hogy a kor önmagában már mindent jelent. Naivak, ha azt hiszik, hogy mások, mint a vámpírok. Ugyanaz hajtja őket. A hatalom. Csak míg egy vérszívó ezt beismeri, addig a boszorkány hamis indokok és okok mögé bújva igyekszik mindezt elérni. Csalók, mint mondtam. Valóban? Tévednék, mikor azt mondom, hogy minden eszköz a kezemben van, hogy megszabadítsam tőle a világot? Nézzen rám, úgy nézek ki, mint aki tévúton járna?! – nálam van a karó, csak át kell döfnöm annak a fattyúnak a szívén és már is meghalt. Ezer év története fog abban a pillanatban lezárulni. A boszorkány viszont kezdett idegesíteni. Úgy beszélt, mint aki ismerné a történetünket, mint aki ott lett volna, mikor ez az egész kezdődött. Mit tudhatna ő erről? Több, mint ezer éve történt már, azóta sok minden változott. Az ember, a világ, a gondolkodásmódunk… de egy dolog nem: az emberi természet. Lehetünk, akik akarunk, de állatok maradunk legbelül végig. Mikor utoljára hallottam felőled, halott voltál. Hogy jöttél vissza? – valaki vissza kellett, hogy hozza. Nem vagyok otthon a mágiában, nem tudom, hogy miként zajlik, de annyira még ő sem lehet erős, hogy csak úgy legyőzze a halált. Volt segítsége, én pedig tudni akarom, hogy ki. – Emlékszel még rá? Ezer éve volt, több, mint egy másik életben. Az alapok nem változtak. A harc megmaradt, csak… időtlenné vált. – egészen eddig a pillanatig. Niklaus menekült előlem egész életében, itt azonban most megtorpant. Egyszer már kiűztem őt innen, akkor nem öltem meg, most viszont ezt be fogom pótolni. A szavai hallatán felmordultam. Nem tudtam csak úgy elnézni afelett, amit tett. Azzal, hogy összefeküdt azzal a rühes kutyával, megalázott engem, elárult, ezt pedig nem tudom csak úgy megbocsátani. Főleg nem azok után, hogy ebből az undorító félrelépésből született meg Niklaus. A fattyú, akit sajátomként neveltem, míg ki nem mutatta a foga fehérjét. –Mindegyiküket? – kérdeztem vissza mosolyogva. Vajon ezalatt kikre gondolt? A gyerekeinkre? Esetleg rám is? Családunk… az elmúlt évezred úgy szétzihált minket, hogy már elvesztette az értelmét e szó. –Nem állok az utadba, de jól tudod, hogy mindegyiküket nem kaphatod vissza. Már, ha azt a fattyút gyermekednek hívod. Ő meg fog halni. – ez ellen pedig nem tehet semmit. Ha megpróbál, szembe fogunk kerülni egymással. Ezer évet vártam, hogy beteljesítsem a bosszúmat. Nem fog ebben megállítani.
- Nekünk nem is az a célunk, hogy szeressenek bennünket - jegyeztem meg, mikor hallottam hangjában azt az élt a boszorkányokkal kapcsolatban. Maga a tudat, hogy ez a férfi ennyire megveti azt, ami vagyok és voltam már akkor is, mikor ezer évvel ezelőtt a felesége voltam, megborzongatott. Az arcomon nem adtam jelét annak, hogy felzaklatott ezzel az egésszel, ezt az örömet még most sem adtam volna meg neki. Túl sok idő telt el, akkoriban jó ötletnek tűnt mágiát használva megköttetni ezt a vérséget, ma már csak bánnivaló baklövés. Szükségszerű lett volna minél előbb véget vetni az egésznek, de nem volt itt mindenki annyira közreműködő. Finn-nek és Kolnak nem volt választása. Őket már elpusztították. A halálból kellett visszahoznom mindkettejük lelkét. Ezért az egyik képes hálát mutatni, míg a másikuk erre alapjáraton mindig is képtelen volt. - Azt hiszem, nem ismeri a gyógymódot erre a lappangó kórságra. Ha azt is hiszi... téved - fűztem tovább a gondolataimat. Nem volt mit szégyellnem. Ő megölni akarja őt. Niklaust, aki mindig is kivételes volt. Talán nem abban, mint a többiek. Nem az ereje volt kiemelkedő. Más volt, mint a testvérei. Ő a vérére áhítozik. Én arra, hogy ismét boszorkánnyá tegyem a gyerekeimet. De Klaus más. Ő vérfarkas, és ebből kifolyólag más bánásmódban kellene részesítenem, mint a többieket. Elmosolyodtam, de nem a vidámabbik fajtából szedtem elő ezt a gesztust. - Valami sosem változik. A trükkjeim még mindig ugyanolyanok, csak kicsit... hatásosabbak - vontam egyet a vállaimon. Valójában erősebb lettem, mint akkoriban voltam. Ezer évem volt rá, aminek nagy részét ugyan koporsóban töltöttem, de volt segítségem. Az mindig is volt. - Ha valamire megtanított bennünket a halandó élet, hát az az, hogy nincs idő szomorkodni. Nincs helye könnyeknek, bánatnak... csak a harc, az állandó. Semmi más - fordítottam el egy pillanatra a fejem. Mosoly már nem volt az arcomon, de ismét úrrá lett rajtam az a régi szellem, amelyben még akkoriban éltem. Éltünk. Ismertem a szabályaimat. Az övéit is. - Talán elég lett volna annyi is, hogy hiányoztam - fordultam aztán vissza, miután elhangzott az örökös vád. Összefeküdtem egy vérfarkassal... drámai fordulat volt, az egyszer szent. És ennek eredménye lett az, akire közellenségként tekint. Joggal. - A családomat akarom. Ezer éve elveszítettem, most vissza fogom szerezni. Mindegyiküket. - Némileg hevesebbé vált a hangom. Hiába tűnt úgy, hogy csak egy kis éretlen kamasz vagyok, valamiért azt gondoltam, ő átlát ezen. Ismert, együtt vívtunk meg jó pár harcot. Az egyik ilyennek lett az eredménye az, hogy Niklaus koporsóba fektetett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Feb. 13, 2016 12:28 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Hát persze, maguk boszorkányok mindent tudnak. – nem próbáltam leplezni a gúnyt és a megvetést, amit éreztem az iránt, ami. Boszorkányok… mindig is csak a bajom gyűlt meg velük. Esther más volt, ez tény, de később a boszorkányok csak hátráltattak, fanatikusok, akik azt hiszik, hogy van bármilyen beleszólásuk a sorsuk alakulásába. – Az már az ő baja, nem az enyém. – a kis boszorkány engem a legkevésbé sem érdekel. Azért kerestem meg, mert tudtam, hogy milyen erős, ahogy azt is, hogy Niklaus sikeresen megutáltatta magát vele, leginkább azzal, hogy végzett a fiatal lány szerelmével. Tragédia, de szerencsés fordulat a számomra. Nem volt nehéz őt meggyőzni, hogy csakis nyerhet, ha visszahoz engem az élők sorába. – Boszorkányok… ugyanolyan mind. – köpöm a szavakat. Finoman szólva sem voltam oda értük. Gyávák és álmodozóak, mindenkit hibáztatnak saját magukon kívül, pedig leginkább ők élnek vissza azzal a hatalommal, amit kaptak a természettől. Ők tették ezt, ők teljesítették két elkeseredett szülő kérését, hogy megmenthessék a gyerekeiket. Ez persze a döntéseinkkel járó felelősség alól nem ment fel. Egy betegség, ami túl régóta lappang már. – ha előbb tudom meg, hogy mi ő, akkor megöltem volna, megfojtottam volna még csecsemőkorában. Tudhattam volna, hogy nem a fiam. Amilyen szerencsétlen volt, amilyen gyenge… a csodával határos az, hogy nem ölette meg magát gyerekként. Gyanakvóan méregettem őt. Ennyi idő után, ennyi minden után, már nem bíztam meg benne úgy, mint régen. Mi is maradt meg abból, ami egykoron a mienk volt? Semmi. A családunk szétszéledt, vért hagyva maga után mindenhol, ahol csak megfordult. Ezer évet töltöttem el azzal, hogy üldöztem azt a fattyút, most pedig meg is fogom őt ölni. Nincs hová menekülnie már. – A régi trükkjeid, már megint. – mondom, nem válaszolva a kérdésére. Nem is értem, hogy miért vagyok meglepve. – Képzelem, hogy mennyire fájhatott ez neked. – elvégre, nem próbált meg visszahozni, nem keresett meg. Sebaj, megtett én magam, elértem, hogy a boszorkány visszahozzon az élők közé. Sebzett volt, én pedig kihasználhattam ezt. Az érzelmek… tönkreteszik az embert. – Hiányoztál, asszony. – kezdek bele, de még mielőtt elégedett lehetne, folytatom is. – De ez nem változtat semmin sem. Elárultál engem, mikor összefeküdtél azzal a kutyával! – ezt nem felejtettem el, és nem is fogom. A fattyú ennek az undorító kapcsolatnak a származéka, egy seb, ami örökké emlékeztetni fog arra, ami történt. – Mit tervezel, Esther? Mit keresel itt? – biztos vagyok abban, hogy nem ok nélkül tartózkodik a városban. Boszorkányok… Esther mind közül a legrosszabb tud lenni.
- Tudom - mosolyodtam el, mikor azt modnta, ő több, mint egy vámpír. Nálam jobban ezt senki nem tudta. Nem volt ostobaság azt a célt választania, hogy elpusztítja azt, aminek létre sem kellett volna jönnie. Ostoba voltam, az anyai érzések elvakítottak... Henry szétmarcangolt testét látva szinte rögtön tudtam, mit kell tennem, csak hogy még egy gyermeket ne kelljen elveszítenem utána. Előtte már megtörtént... elveszítettem a lányomat. De Henry volt az utolsó a sorban. Szinte paranoiásan ragaszkodtam ahhoz, hogy megvédjem a gyerekeimet. És íme, meglett az eredménye az őrületemnek. Nem lehettem büszke magamra. Nem volt mire. Minden, amit magukkal hoztak, az vér volt, szenvedés és halál. Felsóhajtottam. - Hát persze. Nyilvánvaló, hogy egyszer majd ő is tanul a hibáiból - utaltam a boszorkányra, aki segédkezett abban, hogy visszatérjen. Nem fejtettem még meg, honnan volt ehhez elég ereje. Miből fakadóan volt képes visszahozni az életbe ezt a... bérgyilkos vámpírt. De továbbra is mosolyt csalt elő belőlem. Követelni próbált, de ha ő nem is, én tudtam, hogy az irányítás az én kezemben van. Csak mert még nem tudja, mivel áll szemben, az nem jelenti azt, hogy mentesül a következmények alól. - Maga mindig ilyen kíváncsi volt? Sajnálatos, hogy ezt a boszorkányos suttogást nem hiszi el - jegyeztem meg lemondóan, ajkam egy másodpercre tényleg lebiggyedt, mintha bármit is sajnálnék. A forrásom persze Kol volt, aki tudta, mit hogyan szedjen ki a kislányból. De Mikael nem tud Kolról, arról, hogy újra életben van, akárcsak Finn. - Niklaus egy ösztönlény. Mindig is az volt. És tudta, hogyan érje el, hogy a testvérei szeressék majd védelmezzék - billent oldalra a fejem ismét. A múlt nem tűnt annyira távolinak, mikor róluk beszéltem. Emlékeztem arra, ahogyan Elijah védelmezte az öccsét Mikael haragjától, vagy ahogyan Rebekah bújt hozzá ahhoz, akit Mikael szimplán csak a fattyú névvel illetett. De amikor végre meghallottam a nevem a szájából, elégedetten, megkönnyebbülve sóhajtottam fel. - Ezer év hosszú idő. Ez még a legjobb házasságokat is tönkreteheti, nem igaz, kedvesem? - sétáltam át az ő oldalára. Szerettem volna a saját szemeimmel méregetni, úgy állva meg előtte, ahogyan annak idején. De másokkal szemben ez a fiatal kamasz kinézet volt az egyetlen, ami rejtegetni tudott. - De valahogy mindig elkerültük egymást. Mire én kikeltem abból a koporsóból, te már halott voltál - mondtam úgy, mintha elszomorodtam volna, majd megálltam mellette. - Szeretném azt hinni, hogy a fiam iránti gyűlöleted mellett az én halálom is ott van az okok között, amiért meg akarod őt ölni - jegyeztem meg némi kíváncsisággal a hangomban. Niklaus nem volt gyáva megölni, de Mikaelt sosem tudta kiiktatni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Jan. 12, 2016 2:43 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
A gyenge elhull. Megvívni mások csatáját ostobaság. – azzal nem érnek el többet, minthogy nyomorékot csinálnak az emberből. Megfosztják őt attól, hogy saját maga vívhassa meg a harcait. Ez a baj a falkában. Védik egymást. Pedig a gyenge a többieket is mérgezi. A természet rendje ez, az erős a gyenge kárán él tovább. – Több vagyok, mint vámpír. – mindig is többre tartottam magamat, azoknál a tehetetlen vérszívóknál. Én magam nem táplálkozom emberi vérrel, hozzászokott a szervezetem a vámpírokéhoz, így számomra az emberi vér nem jelent semmit. Nem tisztem ártatlanokat ölni, aki a célkeresztembe kerül, nem lehet patyolat tiszta. De egy ilyen mocskos világban kis lehetne az? Hát persze…. a fülébe súgták. – ismételtem meg őt rosszallóan. Boszorkányok. Tipikus. Soha nem adnak egyenes választ egyetlen kérdésre sem. Soha életembe nem kedveltem őket. Bár talán találóbb lenne azt mondani, hogy a mágia iránt éreztem így. Akárhogy is, kezdem megelégelni a játszadozásukat, kezdve a kis boszorkánytól, aki visszahozott. A szavait hallva meglepetten pillantok rá. Mégis honnan a pokolból tud ez a lányról? –Inkább csak érzelmes. Azok mindig tévútra csalják az embert. – el kellett ismernem, hogy nem ostoba a lány. Elvégre kijátszott engem. –Mégis honnan tud erről? Ezúttal örülnék, ha egyenes választ adna! – mint mondtam, megelégeltem, hogy a boszorkányok képtelenek válaszolni. Legalábbis úgy, hogy mondanának is valamit. Van. – bólintottam szűkszavúan. Ez lennék én magam. Nálam van a tőr, amivel átszúrom majd Niklaus szívét. Végzek azzal a fattyúval, megteszem azt, amit már ezer éve meg kellett volna cselekednem. Nem fog hiányozni senkinek sem. Aki pedig tévesen mégis ezt érezné, majd tovább lép. – Niklaus mindig is jeleskedett abban, hogy miként szerezzen ellenségeket magának. – nem lep meg, hogy a várost, amit egykoron otthonának nevezett, most belülről marja szét az iránta érzett gyűlölet. Miért is szeretné bárki? Egy gyilkos, egy szörnyeteg. Rábeszélés helyett megfélemlít, békéről beszél, de közben áhítozza a harcot. Egy ilyen embert nem fognak soha sem kedvelni. Nem egészen. – csóváltam meg a fejemet. Nekem csak a fattyú kell. – De, ha nem állják utamat, hogy bevégezzem a feladatomat, akkor a többi hidegen hagy. – meg tudják magukat védeni. Tudom, hogy így van. Viszont Niklaus… neki meg kell halnia. Már rég nem kéne, hogy éljen. Értetlenül állok a szavai előtt, majd pillanatok múlva egy fáradt sóhaj hagyja el a számat. Ez nem lehet igaz… Esther. – ejtem ki a nevét, és így kimondva, a megérzésemben egyre biztosabb vagyok. – Nem hittem volna, hogy még valaha is látlak. – ki számolja már, hogy mióta? A családom szétszakadt azon az estén, mikor meghoztuk a döntést, ami megváltoztatott mindent. Azóta… mégis mi értelem lenne bármit is számolni?
- Minden kovenben vannak erősebb és gyengébb láncszemek, akárcsak a falkákban. Vagy a vámpírok terebélyes ágában, nem? - kérdeztem, habár meglehetősen költői volt a kérdés. Nekem nem kellett bemutatni, hogy milyen, ha valaki önmagát gyűlölve éli a mindennapokat. De Mikaelt nem az én tisztem volt megmenteni. A gyermekeim elméje annak idején még könnyen befolyásolható volt, Mikael viszont felnőtt férfiként önálló döntéseket tudott hozni, gondoskodni a családjáról mint családfő. Az már egészen más kérdés, hogy rossz döntéseket mindannyian hozunk. Ő is megtette. A gyógynövényekre néztem, amik előttem kaptak helyet a pulton, miközben egy apró sóhajjal gondolkodtam el azon, mit lenne logikus válaszolni a kérdésére. - Talán a fülembe súgták, hogy Mikael Mikaelson eljön. - Nevetséges magyarázatnak tűnt, de míg a túlvilág egyik fogvatartott boszorkánya voltam, rájöttem, hogy ez a suttogás valóban ott él minden élő boszorkányban. Minden elhunyt boszorkány részese annak az egésznek, ami segíti egy boszorkány helyes úton tartását. Az, aki letér egy útról, már nem hallja, nem is véletlenül. - És hogy a boszorkány, aki visszahozza, fiatalságából fakadóan ostoba - fűztem hozzá köntörfalazás nélkül, arcomon pedig nem mutatkozott meg, hogy megbántam volna ezt a kijelentést. Hacsak nem óhajt újranősülni és a nászban új boszorkányt elvenni, nem hiszem, hogy túlzottan védelmezné a fiatal kis boszorkányt, akit első adandó alkalommal, amint nem lesz rá szükségem, én fogok elföldelni. Biccentettem. - Ezt egy olyan boszorkány, mint én, csak gyűlölettel tudja nézni. A szülőföldem az, amin úgy csámcsognak, mintha osztani való eledel lenne. De nem az. Ez megannyi boszorkány és farkas otthona volt, míg ide nem tolták a vértől csöpögő orcájukat, és nem kezdték el birodalmukat kiépíteni. Olyanok, mint a lepra, ha engem kérdez. De talán erre van gyógymód - mosolyodtam el. Ő ne tudna arról a karóról, amely megöli őket? Ez az éltetője, az életcélja, mindent jelent neki. Ravasz mosoly jelent meg ajkam szélében, mikor azt mondta, a halál kijátszható. Én pontosan tudtam, hogy igaza van. - Véget fogok vetni a Mikaelsonok itteni uralmának. És el fogom érni, hogy megkapják azt, amit már ezer évvel ezelőtt kellett volna. Ez a te célod is, Mikael, vagy tévedek? - kérdeztem kíváncsian. Nyilván ez hajtotta. Utálta Klaust, ez pedig még inkább hajtotta. Legalábbis kellene, hogy hajtsa. - Minden eszközöm megvan hozzá. Nálam jobban senki nem ismeri őket. - Már nem volt értelme elfordított kártyalapokkal játszani. Ha rájön, hogy ki vagyok, legalább tudni fogom, hogy az ezer év még nem vette el minden eszét.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Nov. 26, 2015 4:58 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
A családról mindenki másként vélekedik, de még sincsen senkinek sem igaza. Egyeseknek megadatik a békés élet, mindenféle nagyobb és komolyabb tragédia nélkül. Mások nyomorban élnek az utolsó pillanatukig. Megint mások, mint az én családom, pedig lassan, de biztosan hullik darabokra és fordulunk egymás ellen. Engem a bosszú, míg őket a nem létező család gondolata tartja egyben. Ősrégi trükk, hogy az ember saját magának hazudik. Elhiszi, hogy van esély, bármiféle remény egy jobb életre, nem látja meg a nyilvánvalót és ezért a bukása is sokkal fájdalmasabb lesz. A vakságának ez az ára. Így fognak járni a gyermekeim is. Túl sokat remélnek olyasvalakitől, aki már rég nem érdemelné meg a bizalmukat. Persze, ódákat zengnek a boszorkányok egységéről. – húztam el a számat kissé gunyorosan. Engem nem érdekelt a mágia, bizonyos mértékben meg is vetettem azt, a gyávák fegyverének tartom. Abban a szellemben neveltek, hogy az ellenségemmel mindig szemtől szemben végezzek, a mágia által erre nem lenne szükség. – De mindig akad egy, aki több, mint a társai. – a gyengék közt még inkább kilátszik majd az erős, elkerülhetetlen az, hogy valaki előbb-utóbb mások fölé nőjön, éppen ezért elképzelhetetlen az a kellemes, de naiv gondolat, hogy létezhet egyenlőség. Az erős vezeti a gyengét már az idők kezdete óta, ez jól is van így. Mondja csak, Cassie, honnan tudja, hogy ki vagyok? – kevesen ismernek fel, hiába hallottak már rólam. Képek pedig nem maradtak fent rólam, nincs semmi sem a múltban, ami hozzám lenne köthető, kivéve persze a legendákat és a meséket, de ezekben mindig kétes az igazságtartalom. – Kissé fiatalnak tűnik ehhez. – jegyzem meg. Persze, hallottam és tapasztaltam is már azt, hogy egyes boszorkányok képesek végül az elveiket feladni elérni, hogy több száz évig is éljenek, de… a halhatatlanság más. – Szóval itt született. Felteszem gyűlölettel nézi azt, ami folyik benne. – Niklaus híresen paranoiás, a boszorkányoktól pedig még okkal is tart, soha nem tenne semmi olyat, amivel az érdeküket szolgálná. Bizonyára ezt már megelégelte a város mágiahasználó közege. – Ön boszorkány, magának kell a legjobban tudnia, hogy a halál kijátszható. mosolyodtam el. Persze, ehhez szükség van egy boszorkányra, de ez már csupán csak mellékes dolog. . – – Elintézetlen ügyek hoztak ide, amiket nem lehet már tovább halasztani. – ezer éve kezdődött minden, ez pedig jóval több idő, mint amire rászolgált volna az a fattyú. Az élete itt fog véget érni, a városban, amit épített, és végül tönkretett. –De térjünk a lényegre. Mégis miféle közös érdekünk lehet? –említette, én pedig nem hunyok szemet a dolog felett. Érzem, hogy Niklaus-ról van szó.
Soha nem volt gondom azzal, hogy kivegyem a részem az életből. Tulajdonképpen nemcsak a saját életemet éltem úgy, ahogyan azt megkövetelték tőlem egykoron, de a családom életét is szerettem előre tudni, és ha ez nem is állt módomban teljes egészében, hát gondoskodtam arról, hogy minél több beleszólásom legyen az ügyeikbe. De ezek az ügyek egy idő után már kicszsútak a kezemből, mindez pedig egyetlen történéshez vezettek vissza; mikor vámpírok lettek, elveszítették azt, amit előtte birtokba vettek, bár úgy is mondhatnám, hogy elveszítették magukat. A legokosabb lépésnek az tűnt, hogy Mikaelt olyan harcossá faragjam, amely egyszer majd végetér a gyerekeink ámokfutásának, és mindegyikük megkapja a méltó helyet abban a bizonyos sorrendben... méghozzá egy kripta falain belül. Ez lett volna a logikus, ennek kellett volna történnie, és Henryk halála sem válthatta volna ki belőlem azt, hogy önző módon szörnyetegeket teremtsek. Nem gondolkodtam, és most ennek a következményét viselem napról napra. Évről évre. Már kétszer ölt meg a tulajdon fiam, és újra és újra itt vagyok, ezúttal viszont célom az újraegyesítés. Azokká kell válniuk, akik egykoron lettek volna idővel. A mágia használóivá. Igaz, komoly áldozatokat fog maga után vonni az, ha mindez sikerül. - Mr. Mikaelson, a boszorkányok is mind ugyanabból a könyvből tanulnak, méghozzá ugyanattól a boszorkánytól. - Sosem fényeztem magam, de mindenki hozzám kötötte a családomat, és ha meghallották a Mikaelson nevet, tudták, hogy az anyjuk, Esther tette velük azt, amit. És ha ismerték az én nevemet, már tudták a többiekét is. Ez így volt rendjén. - Neveletlen vagyok. A nevem Cassie - emeltem fel egy pillanatra a fejem, hogy a szemébe nézzek, a mosolyom nem szünetelt, de ugyanúgy aprítottam közben a kis leveleket, ahogyan eddig. Nem akadályozott meg a jelenléte semmiben, és bíztam abban, hogy ha fény derül mindenre, nem ő lesz az első, akit ismét koporsóba kell juttatnom. Nem számítottam arra, hogy Davina kis meglepetése nyomán Mikaellel fogok szembesétálni. Nem terveztem be a jelenlétét a képletbe. - A városban tanultam meg használni a mágiát, kiismerem magam a belvárosban. Szemtanúja voltam megannyi harcnak, hogy tudjam, hová kell nyúlni ahhoz, hogy megkapjam, amit akarok. - Nagy szavak voltak ezek, láthatóan egy törékeny, még fiatal boszorkánytól, de tényleg tudtam, hogy mit beszélek. - És mondja csak, miért sétálgat ismét a városban? Úgy tudtam, ön halott. Esetleg segítője akadt?
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Okt. 29, 2015 10:13 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Én is voltam harcos, aki a békéről álmodott. De előbb-utóbb mindenkinek fel kell ébrednie. Ahogy férfivá értem, úgy megértettem, hogy a béke nem más, csak egy jól megkreált hazugság, amivel a gyengék áltatják magukat. Aki békéért szól, az is háborúra gondol. Mint minden jó hazugság, a béke is eszköz, amit felhasználhat az ember. Csalóka látszat, ami a figyelmetlen és óvatlan embert könnyedén becsapja, elkápráztatja, és hamis biztonságérzettel tölti meg. Így uralkodik az ember mások felett. Gyengévé teszi őket, megvakítja az érzékeiket. Akarva-akaratlanul is, de így többnek fogják látni a vezetőjüket, mint egyszerű embernek. Színjáték és megtévesztés ez csupán, a harc elengedhetetlen kellékei. A világból viszont szép lassan kihalt a harciasság, elfelejtette az ember, hogy mi teszi erősé. Hatalmat kívánnak, és ha megkapják azt, képtelen használni, felemészti őket. Akinek mégis megadatik a hatalom, amivel élni is együtt tud, képtelen megfelelően felhasználni. A harcos áldozatokat hoz, nem a mámorért és a túlélésért küzd, hanem mindazért, ami jelent neki valamit. Sajnálatos módon a boszorkány, akitől függök, nincs ennek tudatában. Azt mondja, hogy a barátait védi, de ezáltal több száz embert sodor veszélybe. Tétlensége alatt sokan fognak meghalni, ennek következményei pedig kísérteni fogják. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem helyeztem egykoron a családomat minden elé. Más idők jártak akkortájt, a világ pedig nagyot változott, akárcsak mi magunk. A családomat megmérgezték a titkok és hazugságok. Meglepetten vonom össze a szemöldökömet, de a döbbenet csak néhány pillanatig tart, miután tudtomra adja, hogy tudja ki vagyok. Érdekes. – Abból ítélve, hogy tudja ki vagyok, feltételezem ön nem akármilyen boszorkány. – már megtapasztaltam, hogy akárcsak legutóbbi látogatásomkor, New Orleans továbbra is a vámpírok és boszorkányok játszótere. Azonban a legtöbbjük gyenge és teljesen érdektelen, főleg számomra. Viszont az előttem álló boszorkány most jelét adta annak, hogy ő más. – Úgy beszél, mint aki tud valamit, amit én nem. Miféle közös érdekeink lehetnek? Én még nem hallottam a nevét sem. – ő tudja, hogy ki vagyok, én ellenben semmit sem tudok róla, és ha nem mondja el, hogy ki ő, akkor nem is tehetek semmit az ügyben. A kis boszorkány terve, miszerint elrejt engem már most kudarcot vallott. Habár a gondolat megfogantakor már buksára voltak ítélve a tervei. – New Orleans igen figyelemreméltó hely. Szeretnék róla többet megtudni. Esetleg segíthetne. Felteszem ön kiismeri magát itt. – nem hinném, hogy csak újonnan érkezett ebbe a városba. Akkor nem tudná, hogy ki vagyok. Köze kell legyen hozzám, vagy valamelyik gyermekemhez. Egyelőre azonban nem faggatom. Úgy érzem felesleges lenne.
Minden fejezet okkal íródik az Élet nagykönyvében. Akadnak szálak, melyeket félbevágnak, míg egy másik új kezdetet vesz. Akadnak emberek, kik hivatásuknak érzik elvágni ezeket a szálakat, majd újakat teremteni. Én teremtettem őket. A saját gyermekeim azok, kik végül megannyi ártatlan lény életét ontották ki, döntöttek sorsukról, adtak nekik új életet. Egyetlen apróság, mégsem változtatható meg. Nem egy készülődő könyv, melyet radírozni lehet. Ezt már kinyomtatták. Olvassák. A folytatás viszont még készül. Az én feladatom, hogy megírjam, s mérföldkövet hozzak létre a történetben. Csak pár nap telt el azóta, hogy én magam visszatértem az életbe, magammal hozván Finnt és Kolt is. Mindkettejüknek megvolt a maga szerepe ebben a tervben, ám úgy ítéltem, hogy nem küldhetem még őket komolyabban terepre. Egyrészt mert tudom, mennyire nem értették meg egymást soha. Két ellentétes oldala egy éremnek, és egy közös feladat csak ahhoz vezetne, hogy egymást ölik meg, nem pedig a kijelölt feladatot hajtanák végre. Mindkettejük feladata más és más. Egyelőre csak feltérképezni a várost, azt, hogy mi minden történt, míg nem voltunk itt. Körülnézni Elijah és Klaus körül. A gyermek körül, aki állítólag halva jött világra, ám megannyi pletyka keringett a városban erről az egészről. Én mindenesetre nem éreztem semmit a gyermekkel kapcsolatban, kénytelen voltam elhinni, hogy tényleg nincs életben. Keresztülhúzott azonban minden számítást az, hogy a kis boszorkány visszahozta az életbe Mikaelt. Mindegyikük közül őt ismertem úgy, mint a tenyeremet, tekintve, hogy már egyszer összekötöttem vele az életemet. A közös gyerekeink a záloga mindannak, amit képviseltünk, és hogy egykoron képesek voltunk egymást szeretni és tisztelni. Mára már talán egészen más értékeket képviselünk. Valószínűleg ezen már nincs mit változtatni. Felém fordult, miután egy ideje már a nyomában voltam. Minden kis jel ide vezetett, az üvegkertbe, ahol az utóbbi napokat eltöltöttem. De egy boszorkány csak a gyógynövények között képes jól érezni magát, és ezt már meg is tanultam annak idején is. - Ne becsüljön alá egy boszorkányt, Mr. Mikaelson - mosolyodtam el, leszakítva pár növény virágát, majd kezembe fogtam egy kést, és aprítani kezdtem őket. - Talán csak a kíváncsiság, talán a közös érdekek, ami miatt úgy érzem, hogy még egymás hasznára lehetünk - vontam egyet ártatlanul a vállamon, mintha tényleg egy naív, fiatal kis fruska lennék. De ő ennek lát most. És egyelőre nem akarom leleplezni magam előtte sem. - Vagy esetleg gyógynövényeket kíván vásárolni, ami miatt betévedt ide? - A mosolyom őszintének tűnt, de nem állt szándékomban kivívni a haragját. Habár tudtam, ha megpillantaná valós énemet, nem tudna rám kezet emelni.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Aug. 04, 2015 2:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Esther & Mikael
Az anyák szeretik a gyermeküket, az apák pedig erőssé teszik őket.
Az idő csak múlik és múlik, de a kis boszorkány semmi eredményt nem tud felmutatni. Talán itt lenne az ideje, hogy belássa, bármilyen erős is, nem képes arra, hogy a barátai életét különválassza Niklaus lététől. Talán itt lenne az ideje, hogy meghozzon még egy utolsó áldozatot. Elvesztette a barátját, Timothy-t, szenvedett, engedelmeskednie kellett, segítenie őt, de Niklaus csak fájdalmat és halált visz oda, ahová megjelenik. Egy szörnyeteg, akinek még csak léteznie sem kéne. Én pedig ezt elintézem. Elintézném… ha a kis boszorkány nem lett volna előrelátó, ha nem becsülöm le őt. Nem számítottam erre, és tessék, Niklaus még mindig él. A gyermek boszorkány miatt nem fedhetem fel magamat, nem támadhatom meg Niklaus-t, míg a barátai életét nem biztosította. Visszahozott, adott egy esélyt magának és a világnak, hogy megszabaduljon Niklaus-tól, de a döntő pillanatban viszakozik a barátai miatt. Gyenge. Az érzelmei teszik ezt vele, egy erős embernek nehéz döntéseket kell meghoznia, olykor fel kell áldozni a kisebbséget, hogy a többség élhessen. Áldozatok nélkül ugyanis nincsen győzelem. Mindenkinek meg kell hozni a saját áldozatát, és ha ő nem teszi meg, akkor többet fog veszteni, mint két ember. Én pedig elvesztem a lehetőséget, hogy karót szúrjak annak a fattyúnak a szívébe. Magam sem tudom, hogy miként kötöttem pont itt ki. Bejárom a várost, szeretném feltérképezni, megismerni, és addig sem várakozom ölbe tett kézzel. A tétlenséget gyűlölöm, a várakozást, főleg akkor mikor a cél több, mint egyszerű. Egy élet több száz megóvása érdekében. Nem látok ebben semmi rosszat, és a kis boszorkány sem látna, ha félretenné az érzéseit. – Nem hinném, hogy ismernénk egymást. – mondom, ahogy hátra fordulok , hogy a mögöttem álló nőre nézhessek. Vagy inkább lányra, nagyon fiatalnak tűnik. – Mégis azóta követsz a szemeddel, hogy beléptem ide. – a kérdés tehát igen egyszerű. Mégis mit akar tőlem? Nem láttam még soha ezelőtt, és ha csak nem él már lassan egy évszázada, akkor ő sem engem.
Kezdőlap
• 
