|
Elküldésének ideje ♛Vas. Feb. 08, 2015 7:46 pm Ugrás egy másik oldalra ♛ | Arya Michaels • becenév: Arya • születési idő: 1986. 04. 12. • születési hely: Toronto, Ontario, Kanada • kor: 28 • play by: Laura Vandervoort • foglalkozás: végzettségem tekintve történelem és matek tanár vagyok, -tudom, furcsa párosítás-, egyenlőre munka nélküliként próbálok elhelyezkedni
| |
• faj: werewolf • család: A családom, az igazi családom elvesztettem. Ők bíztak rá Nick-re és családjára, akik számomra mára az igazi családommá nőtték ki magukat. Nekik köszönhetem a boldogságot. Van egy ikernővérem, kinek létezéséről egyenlőre nem tudok, de vele egyfajta különleges kapocs köt össze, csupán a kapocs kulcsát kell megtalálnom és azt, hogy mit szeretne elérni a rémálmokkal, amiket miatta látok.
a felszín alattSzőke, hullámos hajjal keretezett, igazi baba arcú, porcelán bőrű, kék szemű lány vagyok. De gondolom ezt leszűrted, ahogy megláttál. Ez azonban nem határozza meg azt az erős, kitartó nőt, akinek igazából érzem magam, aki igazán vagyok. Elmondhatom, hogy vannak vélelmeim, ahogy másoknak is, nem szégyenlem őket, nem rejtegetem, nyíltan vállalom, akárcsak véleményem. Szabad szájú, mégis visszafogott nő vagyok. Előszeretettel mocskolom be a kezem, legyen szó életekről vagy munkáról, nem fáj egyik sem, aminek megvan az oka. Mivel világ életemben küzdenem kellett a céljaimért, maximalista és céltudatos típusként vagyok olyan makacs, hogy amit el akarok érni, ahhoz nem kérek és nem is várok el segítséget. Kicsit talán épp ezért vagyok önző is és ezért nem hat meg, ha nem az igazságot hallom, viszont nehezen kezelem, ha hülyének néznek vagy külsőm miatt alábecsülnek. ez egyfajta megfelelési kényszer magamnak, de mindig más szenvedi el ezt. Toleráns vagyok, már ami a faji különbségeket illeti, ha valaki mégis életemre tőr, nem kell kétszer mondani, amíg szívem hajt, addig küzdök az életemért. Megértő vagyok, bizonyos határokig, de vannak dolgok, amiket nem tudok elviselni, amitől szó szerint feláll a szőr a hátamon. Farkasként kék szemeimről és hajamhoz hasonló árnyalatú, szőkés-barna szőröm van. A hétköznapokban egyszerre hordok szexi, testhez simuló ruhákat, magassarkúval megemelve nők között átlagosnak számító magasságom, de a melegítőnadrág és a kócos haj is közel áll hozzám.
user információk Oszd meg velünk, ki vagy!
| életem lapjai„…Kényelmesen végignyúlva a nem túl széles, mégis puha díványon. A szívverésem jócskán meghaladja a normálist, de akárcsak agyamban a gondolatok, úgy vérem áramlását sem tudom lassabbá tenni. Tudom, hogy mi következik, a kérdések ismerősen fognak csengeni, én pedig emlékszem a válaszokra, ami a kérdező számára lesznek ismerősek. Valamiért mégis óhatatlanul félek minden ilyen alkalomtól. Túl sok még a megválaszolatlan kérdés, és a telihold csak közeledik, ami tudom, pontosan tudom, hogy mit jelent számomra. -Nyugodjon meg, nem most van itt először.-hallom mögülem a terapeuta hangját, mire arcomra mosolyszerű képződményt erőltetek, de ez annyira őszintének sikerül, hogy inkább el is tűntetem, mielőtt megláthatná. –Most elkezdek visszaszámolni, maga pedig megnyugszik és elmondja, amit lát. Három… kettő… egy…-mintha tehetnék ellene bármit is, elmém elengedi magát, szinte azonnal olyan mélységekbe süllyedek, ahonnan nem vagyok képes kusza gondolatok ellenére sem visszatérni. A képek viszont élesen villannak be elmémbe, ahogy hátamba nyilall az ismerős érzés és ide vagy oda a nyugalom, a testemen végigfutó remegéshullámoktól kiver a víz. A terapeuta kérdése tisztán visszhangzik fülemben, és szám elhagyja a válasz, ami máskor is. Majd, mintha a valami éles szúródna hasamba, elhomályosulnak a gondolatok és hirtelen meglepően könnyed sötétség vesz körül. Vérem íze számban, majd torkomban köszön vissza, míg el nem kap a hányinger. Az elmém meglepő gyorsasággal engedi a képeket folytonos cselekvéssé gyorsítani, és ezzel olyan világba küld, amire még rémálmaimban sem mertem gondolni. Kipattannak szemeim, és felállok a kanapéról, vagyis inkább felugrok róla. Szívem hevesen ver, elmém pedig szinte ellenkezik az emlékezéssel. -Nyugodjon meg, csupán az emlékei játszanak magával csúf játékot.-áll fel a terapeuta, mire megrázom fejem, szememből könnyek csorognak végig és mikor az ajtó felé fordul, már tudom, hogy mi fog történni.-Vezessék vissza a szobájába a kisasszonyt.-ekkor viszont olyat teszek, amit eddig soha nem voltam képes. Felkapok az asztalról egy tollat, a nő mögé lépek, nyakába nyomom, aki felkiáltva kezd fuldokolni a vérétől. A felém nyúló két férfi ellen támadni nem sok esélyem van, hátrálni kezdek, de nemsokára a hideg üvegfelület hátamhoz simul. -Innen nincs hova szaladnia.-néz rám az egyik férfi, kezét felemelve, jelezve, hogy valóban nincs mitől tartanom, de épp annyira hiszek nekik, mint amennyire hiszek magamban is. A Hold már magasan jár, testem izmai megmerevednek, éles fájdalom szökik végig rajtam, s ahogy előre lendülök, úgy ragad meg az egyikük és csap az üveg falának, ami kitörve mögöttem, hagyja, hogy a mélybe zuhanjak. Fogalmam sincs hol, hogyan és miként élhettem túl, de amikor zúgó fejem engedi, hogy szemem résnyire kinyitva homályos pacákat lássak, akkor kedves, megnyugtató hang szól hozzám. A fények viszont még így is olyanok, mintha egy sötét szobába zártak volna, vöröses árnyékok fekete kontúrokkal. Felszisszenek, amikor megpróbálok megmozdulni, mire egy gyengéd érintés kapja el vállam, óvatosan, de határozottan visszanyomva az ágyra. -Pihennie kell, nem szabad mozognia.-bár férfi hangot hallok, meglepően hat rám, megnyugtat és álomba ringat ismét. Az álom viszont nem sokkal később felébreszt és nehéz légzésem ellenére is olyan szaporán veszem a levegőt, mintha fuldokolnék. A fény immár nem emlékeztet sötét szobára, ellenben egy olyan helységére, ahová besüt a napfény és kellemesen bizsergeti bőröm melegsége. -Jobb színben van, határozottan.-szólal meg valaki mögöttem, ijedten kapom fel a fejem, az ablakon kibámulás után, és fordulok felé, mire megemeli a kezét maga előtt, amivel még jobban megrémít. Emlékszem, mielőtt ide kerültem, bárhol is van ez az itt, egy férfi ugyanígy állt előttem, mielőtt az üvegfalnak csapott volna. Megszédülök, a kéz felém nyúl, összerezzenek, de nem enged el, inkább leültet az ágyra és elém tol egy tálcát. A frissen főzött kávé, narancslé és pirítós illatára felmordul gyomrom, mire elmosolyodok, akárcsak a férfi. -Köszönöm.-szólalok meg, mikor kezembe adja a tányért és beleharapok a ropogós kenyérbe. A falat, mintha napok óta nem ettem volna, úgy kelt bennem nagyobb étvágyat. -Van még, ha gondolja, hozhatok önnek.-indul el az ajtó felé a magas, izmos testű férfi, mire felpattanok az ágyból, keze után nyúlok és tekintetét kezdem el keresni. Az ajtón azonban újabb „látogató” lép be, s ahogy megszólal, felismerem a hangot, ami éjszaka szólított fel, hogy pihenjek. Meglepő gyorsasággal húzza el a másik férfi a kezét, biccent afelé, aki az imént belépett, majd távozik. -Bocsássson meg a fiamnak, ha megsértette a modorával, nem sűrűn fordulnak meg nálunk vendégek.-mutat az ágy felé, hogy foglaljak helyet, mire elmosolyodva biccentek és leülök ismét, így kevésbé kerület a szédülés. Mit sem törődve az etikettel vagy efféle dolgokkal, magam elé veszem a tányért, és tovább folytatom a reggelim, míg a férfi az ablakomhoz nem sétál.-A nevem Nick. Farkas vagyok, akárcsak magácska, ámbár én jobb szeretem a természet közelségét, mintsem a nagyváros hangos zaját. Mégis….-pillant felém és most az eddig nyugodt tekintet úgy villan rám, hogy borsózni kezd a hátam. –Emlékszik arra, hogy mi történt magával, ugye? Nos, a életét bár a fiam merészségének köszönheti, amiért ide hozta, én voltam az, aki összevarrta a sebeit.-a szerénységnek éppen annyi nyoma van hangjában, mint ahogy eltüntette a kedves figurát is. –Kérem, fogyassza el a reggelijét, majd öltözzön fel és csatlakozzon hozzám egy sétára.-szavai szinte parancsként hatnak rám, és engedelmesen követem az utasítást, miután távozik a szobából. Ellentmondást nem tűrő megjelenése nyomán elfog a rettegés, mégis úgy érzem, hogy itt jó helyem van, nincs mitől tartanom… A nyakamra kulcsolódó kéz nem fog elég erősen ahhoz, hogy ne tudjam oldalba vágni a fojtogatóm, aki így még szorosabban kezdi el fogni nyakam. Felnyögök, és amikor a szorítás gyengülni kezd, minden erőm összeszedve ragadom meg másik kezemmel ingét, és fordítom át hátamon, a földre terítve. -Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen bedőlsz a gyenge kislány alakításomnak.-nézek megvetően a földön, szó szerint lábaim előtt heverő testét pedig könnyedén lépem át, mire megérzem a lábszáram köré fonódó kezeket, és a hátamra esve terülök el mellette. -Aisha kedvesem, elfelejti, hogy a fiam az én tanítványom, és minden cselének megvan az oka.-hallom az elégedett hangot, mire felülök, és kissé oldalra billentve fejem, Nick-re nézek. -Legyen rá büszke, bár azt hiszem, ő volt az, aki először padlót fogott, és nem én.-szólalok meg némi megvetéssel hangomban, hisz tudom jól, hogy ő is érti, mire gondolok. A fia ide vagy oda, ő tanított engem is, és eddig még nem hoztam rá szégyent. Mentegetőzve emeli fel fejét, és biccent a ház felé, tehát a vacsora készen van. Ahogy eltűnik az ajtó mögött, úgy sikoltok fel halkan, ahogy a hideg kéz a derekamra kulcsolódik, és közel húz magához. Ajkamat apró sóhaj hagyja el, ahogy érintése nyomán végigsiklik testemen a kellemes melegség. -Ideje lenne tudatni vele, amit már így is tud.-suttogja fülembe, amit elmosolyodva nyugtázok, mégis távolabb lépek tőle, és felvont szemöldökkel haladok az ajtó felé, vállam megvonva, mint aki jól végezte dolgát. A vacsora csendesen telik, ahogy már megszokhattam azon pár év alatt, amit itt töltöttem. Mégis el kellett ismernem, hogy a város zaja hiányzott, hívott és vonzott, bármennyire is szerettem itt élni. Amikor az utolsó falat is eltűnt a tányéromról, illedelmesen megköszöntem az ételt, majd hátat fordítottam és a szobám felé vettem az irányt. Ahogy beléptem, s becsuktam magam mögött az ajtót, az ágyamon egy parányi doboz fogadott, benne csillogó gyűrűvel. Szívem vad kalapálásba kezdett, de remegés lett úrrá rajtam. Kinéztem az ablakon, ami hiába volt átlátszó, és hagyta a fogyó Hold fényét átengedni magán, szinte a tükörképembe ütköztem és megrémültem. Szememből könnycsepp gördül alá és mikor közeledő léptek zaját hallom, mozdulatlanná dermedve várok, míg tova nem halad ajtóm előtt. Elmém ellenkezve járja át a képsor, ahogy a kezem között fekszik a férfi, akit szeretek, akit szerettem, vére az én tenyeremhez tapad, de nem érdekel, tovább szorongatom a kést, és vájom húsába. Kinyitom a szemem, felkapom a táskám, beledobálok pár tiszta ruhát, fehérneműt, az irataim, és amit fontosnak találok, majd feltépem az ajtót, felkapom a kocsikulcsot a komódról és a volán mögé ülve, a gázra taposok, hagyva, hogy könnyem leperegjen arcomon. Menekülhetek, amíg akarok, végül mégis a fékre taposok, bevágva magam mögött a kocsi ajtaját, és a kocsi mellett a földre csúszva magam elé, a sötét messzeségbe révedek….”
Úgy érzem, szétrobban a fejem, sikítva ébredek fel, és kapkodok levegőért. A sötét szobában az árnyékok játéka a falon, mintha megannyi furcsa szerzet árnyéka lenne, ami rám akar támadni. Hallgatózom, tudom, hogy sehol senki nincs, mégis érzem a vérszagot. Lenézek ökölbe szorult kezemre, körmöm a tenyerembe vájtam és a hófehér lepedő már vörösre festetett alatta. A mosdóba rohanok, hátam a falnak vetem, próbálom csillapítani a érzést, majd a konyhába sietve kinyitom az ablakot, és mély levegőket veszek. A rémálom szerű életrészletek bizonyos darabjai az enyémek, a többi viszont…. mintha más szemén keresztül látnám azt, ami velem történt, vagy ami történhetett volna. Az álomban a békés gyerekkornak és a család megértésének nyoma sincs, nem értem, hogy ki az a valaki, akit látok mégis kizuhanni az ablakon, miért látom az én arcom, miért látom magam. Ez soha nem történt meg velem, és biztosra veszem, hogy a képzeletem torz humora köszön vissza. A szobámba sietve leveszem a kamerát a polcról, amit minden éjszaka gondosan felvételre állítottam. Visszatekerem a felvételt, és a földre roskadva figyelem, ahogy az ágyban ide-oda forgolódva, szinte vonaglok. Remegő kezemből kiesik a kamera, a telefonhoz sietek, és tárcsázom a számot. -Megtörtént. Megint…-suttogom erőtlenül, összekucorodva a sötétben. Magam elé meredve folynak könnyeim, és mikor kopognak az ajtón, lassan, szinte hangtalanul lépdelek, s nézek ki, hogy ki az. Amikor az ismerős arc visszaköszön rám, karaiba borulva hagyom, hogy könnyeim szabadon áztassák arcom. -Itt vagyok, nyugodj meg.-csitít, felkap és visszavisz a szobába, az ágyra fektet, és miután leveszi a cipőjét és a kabátját, érzem, ahogy hátamnak simul testével, karját átkulcsolva rajtam, szorosan magához von. Lehunyt szemmel rázkódik testem, ahogy a sírás előtör belőlem újra, mire még szorosabban ölel, és álomba nem zokogom magam ölelésében. Arra ébredek, hogy valaki csókot lehel homlokomra. Kinyitom szemem, és elmosolyodom, majd magamhoz vonom, mintha nem tudnám, hogy hogyan került ide éjszaka. Próbálok ezeken az eseteken túllépni, de ez nem ilyen egyszerű, és ezt mind a ketten tudjuk. -Tudod, hogy nem úszod meg holmi lekenyerezéssel. Mit láttál éjszaka?-érdeklődik, mikor elhúzódik tőlem, megtörten sóhajtva kénytelen vagyok felülni az ágyban, mert más választást nem hagy. -Amikor nálatok vagyok, de mégis más volt. Mintha idegen lettem volna, te mentettél meg valamikor, valahol. Kilöktek egy ablakon, valami terápiaszerű után és...-dadogom, de újra elkap a pánik, amin meg kellene lepődnöm, de nem tudok. -Apám szerint lehet egy testvéred vagy valaki, aki az álmaidon keresztül akar kommunikálni veled. Tudom, hogy nem hiszel ebben, de farkasok és vámpírok is vannak, ez sem lehetetlen.-mondja, mintha ezzel meg tudna nyugtatni, de helyette csak még idegesebbé tesz. Felkelek és a konyhába megyek, hogy nekikezdjek a napomnak, mintha az éjszaka meg se történt volna, mintha egy pár órás alvás nem lett volna számomra olyan hosszúnak tűnő, mintha legalább egy fél életet éltem volna már le.
Egy független dolog, mégpedig az, hogy mit keresek itt... Egyszerű, nyomra akadtam és keresem a testvérem, akinek létezésében bár kételkedek, egyenlőre a rémálmaimra nincsen jobb magyarázat. Ha a világ eleve káoszos és semmi sem az, aminek látszik, miért kellene megfontolás nélkül hagynom egy ilyen kérdést?
|
|
|