A lelkem megtört és sebzett. Nem akarom összeforrasztani vagy megjavítani. Ez tesz engem egésszé. Emiatt vagyok az, aki vagyok és én tökéletesen boldog vagyok a személyiségemmel. Nem nyitok senki felé, ha nem érzem szükségesnek. Nem vagyok túlzottan társasági lény. Megtartom a titkaimat és azt, hogy honnan is jöttem magamnak. Nem játszom azt, hogy zárkózott lennék egyszerűen csak az is vagyok. A megnyílás soha nem tartozott az erősségeim közé. Még akkor sem, amikor már a harmadik vagy negyedik sört gurítom le. Az alkohol sem képes áttörni a falaimat, amit az évek során magam köré építettem. Van pár dolog, amiért megnyílnék egy másik személynek. Az, hogy tud valamit, amit én nem, mert rettentően kíváncsi természetemnél foga képtelen lennék visszafogni magam attól, hogy a nyomára bukkanjak az igazságnak. A másik ok pedig az, hogyha segíteni akarok valakin. Segítőkész vagyok és néha még az is előfordul, hogy túlzásokba esem.  De egykori hibámból tanulva próbálom összeszedni magamat és a lehető legtöbbet nyújtani önmagamból. Szenvedélyem a főzés. Ezért fordultam már meg jó pár étteremben, ahol szakácsként dolgoztam, de természetesen szeretnék egyszer egy saját éttermet vezetni a helyzet azonban csak az, hogy jelen pillanatban egy szőke szépség megmentése jobban lefoglal, mint a legújabb vágyálmom. Már annak is örültem, hogy szakács lehetek aztán most már a vágyaim egy újabb lépcsőfokra léptek. Na, de akkor ennyi elég is belőlem, mert mint mondtam nem beszélek túlságosan sokat magamról és szeretném is ehhez tartani magamat.
A külsőm egyszerű. Van haj a fejemen. Szemöldököm is. Két szemem. Fogaim, szám, nyelvem orrom. Két fülem, két karom, két lábam. Tökéletesen össze vagyok rakva. Belül sem hiányzik semmi. A szívem is jó helyen van, ha keresnéd esetleg. Van szívem csak kevesebbet használom mostanság. Legalábbis próbálom félretenni. Sötétszőke hajam van. A szemem színét elemezd ki te. Nem fogok a tükörhöz közel hajolni, hogy megállapítsam. Úgy sem láthatom soha csak, ha a tükörbe nézek. De ez az egész külsőmre igaz mondhatni. Szóval te vagy az, aki nézegeti nem én. Neked jobb belátásod van rá, úgyhogy állapítsd meg saját magadnak.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Minden történetnek van egy kezdete. Csakhogy most egy olyanba kezdtél bele, ami tele van sötét foltokkal és a kezdett pontos időpontját sem vagyok képes meghatározni. De nem ez az igazán érdekes? Hogy valakinek a múltjában vannak bizonyos időpontok, amiket nem színez ki teljesen és esélyt adva később valami váratlan fordulatra? Legyen az jó vagy rossz. Azonban, akkor elkezdem az első sötét foltomnál. A születésnapom. Nem emlékszem rá, ahogyan gondolom egyikőtök sem. Vagy, ha valami szuper memóriával vagytok megáldva, akkor talán lehetséges, hogy nektek az elmétekben maradt mindez. Árvaházban nevelkedtem és még azt sem tudják, hogy mikor is van a születésnapom. Mindig más napon ünnepeltették velem. Tudom jól, hiszen amióta rájöttem, hogy mire is jó egy naptár mindig feljegyeztem. Azért arra ügyeltek, hogy késő tavasszal vagy még nyáron megejtsék a születésnapi köszöntéseket, de mivel úgy hagytak az ajtó előtt nem igazán csatolták a papírokat hozzám. Az egyik ott dolgozóval egész jól kijöttem. Szívesen segítettem neki a pakolásban és a főzésben is. Azt hiszem a főzés iránti szenvedélyem már akkor kialakult. Ő volt az, aki beavatott egy apró titokba. Talán még jobb is, hogy az árvaházban nevelkedek, hiszen ő látta azokat, akik kiraktak engem és nem éppen voltak a mintaszülők. Persze ezt nem egy hatéves gyerekhez vágta hozzá. Meg mindig is kíváncsi természetem volt, ha valaki valamibe belekezdett én addig nem nyugodtam, míg meg nem tudtam a történet végét. Mint, ahogyan te is várod már ennek a történetnek a végét, hiszen egy árvaházi gyerek, na és? Mégis miért kellene meghasson ez az egész? Ahogy említettem minden történetnek van kezdete. Egyeseké nehezebb másoké könnyebb. Nekem pedig olyan dolgot kell elmesélnem, amire nem is emlékszem teljesen. Vagy éppenséggel másoktól hallottam. Tudom így már a valóságalapja is megcsúszik a történetemnek, de nem kötelező senkinek sem figyelnie. Csak csinálj úgy, mint akit érdekel és megkönnyíted vele a dolgomat.
Kiderítettem, hogy hol élnek a szüleim. A házuk előtt ácsorogtam és lehunytam a szememet. Mindössze tizennégy éves lehettem. Iskola után tettem egy kisebb kitérőt. Elég lepukkant környéken éltek, de engem még ez sem rettentett vissza. Látni akartam a valóságot, amiért nekem annyival jobb lenne egy árvaházban felnőni, mint a szüleimmel, akik talán még a génállományomat is meg tudják magyarázni. Mert tudom, hogy nem vagyok tiszta ember. Erre már rájöttem. Ezért is töltöttem egyre több időt a könyvtárban olvasgatva, de persze ott semmi érdemlegeset nem találtam.
Na, de térjünk vissza arra a pillanatra, amikor a szüleim háza előtt álltam. Tettem pár lépést a házuk felé, hogy bekopogjak az ajtón, de nem tettem. Az ok egyszerű. Üvöltözést hallottam ezért a kíváncsi természetemnek köszönhetően benéztem az ablakon. A férfi, az apám annyira szét volt esve. Vörösen izzó szemeit még az ablaküvegen és a vékony függönyön keresztül is tökéletesen láttam. Aztán láttam egy gyereket, aki nem lehetett több hat évesnél. Egy pofon csattant az arcán, de akkora, hogy rögtön a földre esett és a fejét is beverte a padlóba. Aztán apám tekintete rám szegeződik a külső szemlélőre, a leskelődőre. Ahogy megemeli a lábát úgy fordulok meg én magam is és olyan gyorsan kezdek futni, hogy észre sem veszem a lábaim eltűnnek alólam lassan pedig már négykézláb futok egy kutya alakjában. Hátrapillantok, hogy mögöttem van-e még és pontosan ugyanazt látom. Csak ő sokkal nagyobb. A tüdőmben már alig van levegő a lábaim bizseregnek és elég közel kerülök ahhoz, hogy elájuljak, de végül megérkezem sikeresen az árvaház területére, ahol magamra erőszaklom emberi alakom és besétálok az ajtón magam mögött hagyva a fenyegetést. Ekkor láttál meg te is. Pusztán csak ekkor jutott el az agyadig, hogy igen is létezem. Megkezdődött a kettőnk története, amit tudom te is átéltél, de azért hadd számoljak be arról, hogy én mégis, hogyan éltem meg ezt.
Ezután mindig éreztem magamon a pillantásodat. Tudtam, hogy figyelsz, de azt hittem, ha figyelmen kívül hagylak, akkor nem fogod folytatni, de hát tévedtem. Sokat gondolkoztam éjszaka arról, hogy vajon én is olyan elcseszett leszek, mint az apám. Rájöttem azonban, hogy a döntéseink alakítanak minket. Én pedig másképpen akarok dönteni. Nem akarom engedni, hogy a düh egyszerűen csak átvegye a gondolataim feletti irányítást és minden további nélkül cselekedjek. Azt akarom hinni, hogy mindaz, amit művelt a drogok miatt volt és nem azért, mert a természetéből fakadt. Abban a hitben akartam élni, hogy a döntése, amivel fejest ugrott a tudatmódosító szerek tengerébe változtatta meg őt. De nem így volt. A természetében ott rejtőzött a gyűlölet és az abból megkívánt bosszú. Ezt már te is tudod. A természetem egy darabkája volt, amit már jó ideje megvetek. Tisztellek annyira, hogy többé nem engedem, hogy a negatív érzéseim elmagasodjanak felettem.
Őszintén szerettelek te pedig a lelkembe tiportál és ezzel kiváltottad bennem azt, ami az apámban is ott volt. A visszafoghatatlan dühöt. Tudom, hogy soha nem nyíltam meg neked őszintén és őszintén bevallom, hogy ezzel az egésszel csak talán magamnak kedvezek. Én magam könnyítek a lelkemen, hogy elmondom neked ki is vagyok és honnan is származom. Már amennyire emlékszem a dolgokra.
A kettőnk kapcsolata. Fogalmad sincs, hogy egyetlen mosolyod mennyi mindent jelentett a számomra. Hogy a szívemet mekkora boldogság járta át. Na, meg persze volt más is, ami a közelségedtől megőrült, de azt szerintem inkább hagyjuk. Mikor a karomban tarthattalak úgy éreztem, hogy egy kincset tartok a kezeim között. Mikor kimondtad, hogy szeretsz a mennyországban éreztem magam, hiszen egy angyal voltál. Vörös fürtjeid, ahogyan az arcomat csiklandozták egyszerűen maga volt a mámor. Nem kerestem a társaságot az árvaházban, hiszen úgy voltam vele én is egy vagyok a sok gyerek közül, akinek nyomorult az élete és lehet, hogy megértenénk egymást, de inkább a világról akartam tudni és önmagamat akartam megismerni, mintsem másokat. Téged ez pedig egy csöppet sem érdekelt. Közeledtél felém és kis híján ledöntötted minden egyes falamat. Rájöhettél volna, hogy mennyire érzékeny a lelkem. Férfi vagyok, de ez nem azt jelenti, hogy az érzéseim semmibe vehetőek. Talán még egy két nőnél több is szorult belém. De nem szégyellem. Most már nem. Bánom, hogy nem mondtam el eddig, hogy mennyi mindent jelentesz nekem. Az éjszaka, mikor odaadtad magad nekem a legjobb éjszaka volt egész életemben. Boldogabb voltam, mint valaha. Ma már az okát is értem, hogy miért kerültél utána. Azt még mindig nem értem azonban, hogy miért szúrtál egy kést a szívembe, hogy egy másik férfival enyelegtél és tudtam, hogy azért tetted, hogy ellökj magadtól. Mindketten tudtunk. Mégis hagytam, hogy felemésszen a düh és hátat fordítsak neked és később könnyben áztatott szemeidnek. Összetörted a lelkemet én pedig azzal akartalak büntetni, hogy összetöröm a tiédet. Úgy hiszem én még nagyobb sikert is ajánlottam, mint te magad.
Most pedig itt van egy újabb lehetőség, hogy ugyanolyan hibát elkövessek. A neve Lillian. Megpillantottam egyszer az étteremben, ahova beült, mert ugye most már hivatásos szakács lettem. Megvalósítottam az álmomat. Éreztem a belőle áradó keserűséget és a sötétséget, ami miatt úgy éreztem, hogy segítenem kell rajta, ha már a te lelkedet hagytam elveszni. Annyira makacs. Makacsabb, mint te magad. Már annak örülhetek, hogy egy gyilkosságtól sikerült eltántorítanom. Meg kell mondanom, hogy békaként az élet nem mókás. Főleg, ha nem tehetsz semmit, hogy megszabadulj attól a formádtól. Ritkán használom a képességem. Ha a helyzet úgy adja. De ő boszorkány és mondhatni csak egy csettintésébe kerül, egy gondolatába, hogy azzá varázsoljon, ami neki éppen tetszik. Nem tudom meddig leszek képes küzdeni azért, hogy megmentsem a lelkét. Segíteni akarok rajta, mert úgy érzem, hogy ez a kötelességem. Próbálok megnyílni neki ezzel is rávezetvén őt arra, hogy megtegye ugyanezt. Pár dolgot már így is sikerült megtudnom róla, de ez közel sem elég. Mosolyt csalok az arcára, ami ha csak egy röpke ideig is tart, de legalább őszinte. Ez pedig jelent már valamit, nemde? Úgy érzem, hogy jó úton haladok vele. Kezd a szívemhez nőni. Nem mondom, hogy szeretem. Mégis hogyan mondhatnám? Alig tudok valamit róla. Egyszerűen csak segíteni szeretnék rajta. Nem a kezét akarom megkérni. Csak a lelkét akarom kitisztítani addig, míg nem késő. Eleget láttam a gyűlöletet és a bosszút. Megtanultam, hogy mind káros az emberi egészségre. Sokaknak halálát is okozhatja, hiszen ezer meg még ezer háború alakult ki gyűlöletből, irigységből és bosszúból, ami annyi ártatlan ember életét követelte, amit csak nem szégyellt. Az én gyűlöletem pusztán két ember életét követelte. A tiéd és gyermekünkét. Ezt pedig nem értem, miért nem mondtad el nekem. Talán féltél tőlem? Hogy én is olyan leszek, mint az apám? Igaz, hogy olyan voltam az utolsó pillanatokban, mint ő, de ezt csak te műved volt. Meg akartál védeni, hiszen úgymond urad és parancsolód visszatért ki birtokába kívánt venni újból? Hát egy cseppet sem szerettél? Egy cseppet sem hittél abban, hogy képes lennék küzdeni érted? Nem. Te az utolsó leheleteddel hívtál magadhoz. A haragom nem engedte, hogy rögtön cselekedjek. Pedig, ha ezt teszem még életben lehetnél és nem kellene ilyen nyomorultan érezni magam, mint aki cserbenhagyott téged. Lehet, hogy cserben hagytalak, de te is cserben hagytál engem, hiszen nem bíztál bennem. De ezúttal másképpen lesz. Nem hagyom, hogy kicsússzon a kezeim között egy törékeny női lélek. Bármennyire is erősnek állítja a lelkét. A sötétségből táplálkozott. A megtörtség vezette idáig. Azt hiheti megerősödött, de nem így van. Csak megforrasztotta. Ezekben pedig mindig fellelhető egy kisebb hiba, amin áttörhetek. Harcolni fogok, ha nem is olyan szerelemből, amiért érted harcoltam volna, de szeretetből és jósából fogok cselekedni Ambrosia. Miattad. Mert őszintén szerettelek mégis hagytalak elveszni..

S azzal leteszem a fehér rózsát a sírja elé. Ez volt a kedvence. Ha valamit biztosra tudtam arról, hogy ki is volt az a nő, akit szerettem, akkor ez az volt. Kezem egy pillanatig megpihen a sírkövén és felidézem a fájdalmas emlékét, amikor megtaláltam a vértócsában elhelyezkedő törékeny testét. Ebből merítek erőt ahhoz, hogy még egyszer ne kövessek el ilyen hibát.