A halál szellője, már oly közelről simogatta az arcomat, hogy már egy pillanatra féltem attól sikeresen bekebelez magába és nem ereszt. Nem gondoltam volna, hogy a hős megmentőm pont a kis hasonmásom lesz. A fél évezredem során nem volt szerencsém még csak egy ehhez hasonló meglepetéshez sem, de meg kell mondanom őszintén, hogy a végsőkig kételkedtem benne. Abban sem vagyok teljesen biztos, hogy az egész, teljes ígéretét betartja. Már nem vagyok olyan közel a halálhoz, mikor sajnálni kezdett. De nem elégszem meg én pusztán ennyivel. Végigsimítok a hideg sírkő felszínén, majd a puha és újra tökéletesen feszes bőrömre ragadott porcicákat lehessegetem. Egykor még talán én is itt végezhettem volna. Ugyan kit akarok átverni. Én vagyok Katherine Pierce. Előbb, vagy utóbb találtam volna valamilyen megoldást arra, hogy kijátsszam a halált. Nem ez lenne az első alaklom. Főleg, mivel elég könnyedén megtalálom a kibúvót, amire abban a pillanatban éppen szükségem van. Most pedig Damian-nel az oldalamon, aki az egyetlen hű szövetségesem a lehetőségeim egy másodperc alatt kibővültek. - Vigyázz Victor, még a végén azt hiszem, hogy a lelkeden viseled a sorsom. – A hangomból csak úgy süt a gúny. Óvatosan megfordulok a tengelyem körül és a karomat összefonom a mellkasom előtt. – Ne haragudj meg, de a te véleményedre inkább nem bízok semmit. – Az a varázslat tényleg megtette a hatását, hiszen sokkal erőteljesebbnek érzem magam. Igazán fiatalnak. Persze közelébe sem ér annak az időszaknak, mikor vámpír voltam, de ezt az álmomat is a végsőkig kergetni fogom. Csak a vámpírléttel lehetek teljes. Ez az egész addig nem más, mint egy rossz vicc. Átmeneti rémálom.
A táplálkozás reménye hozott a temetőbe. Hosszú hónapok óta nem jártam Mystic Falls területén, tekintve, hogy már majdnem minden New Orleansba kötött. Azonban szerettem értesülni a legújabb hírekről. Na, nem az újságból, hiszen sosem mondott semmi újat. A polgármester halott, új polgármester foglalta el a város vezetőségében a megfelelő helyet, és egy sorozat arról, hogy milyen állattámadások történtek a közelben. Rémes, vagy mi. Bár még mindig nem érdekel az emberek keserves nyomora. Mióta Olivia szerepet kapott a nyomorúságos életemben, hajlamos vagyok elragadtatni magam, de rá kell jönnöm, hogy én még mindig az vagyok, aki voltam. Anastaisa múltkor sikeresen elcsábított... nem számoltam be róla Oliviának, hiszen mi értelme lenne kiváltani egy újabb vihart? Épphogy az előző lecsendesült. Ahogy megközelítettem a kriptákat, majd a sírkertet, akaratlanul is megpillantottam egy magas, vékony nő alakját. Háttal helyezkedett nekem, egy sír előtt állt. Fogalmam sincs, hogy kit gyászol, vagy hogy gyászol-e egyáltalán... ennél hasznosabb információkra vagyok jelenleg éhes. Ja, és természetesen vérre. De csak szépen sorjában. Zsebre vágtam a kezem, de ahogy közeledtem felé, megéreztem lágy, ismerős illatát. Hallottam a pletykát Katherine Pierce-ről és a gyógyírról. - Miért lep meg, hogy itt látlak? - sóhajtottam fel, beállva mellé. - Talán sírt keresel magadnak? Vagy valami úton-módon sikerült elérned, hogy ne kelljen meghalnod? - kérdeztem tárgyilagosan. A valóság azonban az volt, hogy mégis érdekel, mi van vele. Mégiscsak a lányom anyja. Vagy lányaim anyja. Bele vagyok zavarodva ezekbe a családi históriákba. - Ha nem, hát... ez egy tökéletes hely lesz neked. - böktem a sír melletti üres placcra.