Sokat kellett gondolkodnom azon, mikor és hogyan lesz alkalmas a testvérem feltámasztása. Sosem felejtettem el a pillanatot, mikor az én hibámból meghalt. Megfosztottam őt az életétől, fájdalmat okoztam, csalódást... ahogyan neki, úgy saját magamnak is. Nem tartottam számon minden bűnömet, de azt is logikus volt bevallani, hogy Zooey-n kívül más nem is nagyon érdekelt. Ő volt az egyedüli, aki vér volt a véremből, én pedig csak... felhasználtam őt egy kicsinyes bosszúhoz, mert a mágiája nélkül semmire nem mentem volna. Nem tudtam, ketőtnk közül miért ő ment el... miért nem engem ragadott magával a halál szele. Ezer és ezer könyvet rágtam át, megannyi álmatlan éjszakát köszönhettem ennek az esetnek, életem legtragikusabb pillanatának. De eljött az ideje annak, hogy visszafordítsam. Jóvá kell tennem egykori bűnömet. Már csak azért is, mert... már nemcsak magam miatt. Zooey másnak is fontos volt, volt olyan, aki az életét adta volna érte... rajtam kívül. Sosem tartoztam senkinek. De a húgomnak igen. Ennyivel. És sokkal többel. De előbb legyünk túl ezen a fejezeten, és utána ráérünk tovább gondolni, hogyan legyen. Féltem attól, hogy Zooey utálkozva, csalódva fog méregetni, de mikor kisétáltam ide, arra jutottam, hogy nem érdekel. Legyen életben, és onnantól kezdve... nyugodt lesz a lelkiismeretem. Megálltam öt sírkő metszetében. Lydia-t nem hoztam magammal, tekintve, hogy a bizalmam irányában még nem volt teljes. De szükségem volt a plusz erőre ahhoz, hogy Zooey ismét közöttünk legyen, így... Lydia tudtán kívül egy próbavarázslatnak álcázott kísérlet keretei között egy nyakláncba zártam a mágiája jelentős részét, amely most a nyakamban lógott. Nem tudtam volna elviselni a gondolatát annak, hogy egy újabb varázslény haljon meg miattam. Gyilkoltam már kegyetlenül, önzően... és Lydia irányában még voltak fenntartásaim; de teljesen más ez, mint megölni. Nem kockáztathattam. A csillagos eget fürkésztem, majd lehunytam a szemem. - Zooey, ez az... utolsó esélyünk - suttogtam halkan, mintha hallott volna, de tudtam, hogy inkább csak magamat akarom meggyőzni arról, hogy a lehető legjobban koncentráljak. Nem hoztam gyertyákat, semmi más kellék nem volt nálam, csak a nyaklánc, a varázserőm, Zooey egykori gyűrűje, amit még anyánktól kapott, és egy felettem elhaladó üstökös. Ezeknek már elégnek kell lennie... Halkan mormogni kezdtem a varázslatot, amelyet már szinte fejből tudtam ennyi év után. Nehéz volt ráakadni, de végre sikerült. És bíztam abban, hogy ennek hatására tényleg a testvéremmel együtt távozhatok majd innét. Hatalmas szél támadt, a fákról lehulló levelek a levegőben keringtek, de nem álltam meg, még akkor sem, mikor az orromból forró nedvességet éreztem folydogálni. Mikor minden elcsitult sem mertem kinyitni a szemem... féltem, hogy nem lesz előttem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Jan. 19, 2016 8:21 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
eva & zooey
Sötét volt. Fáztam. A halálom után nem sok idő tellett el, míg rájöttem, hol vagyok. A túlvilág nem éppen a legkecsegtetőbb hely a világon, hiába élnek boszorkányok százai ezen az oldalon, az ember lánya egyedül van, mint a kisujja, csupán a tudat emészti, hogy a saját testvére kárhoztatta egyedüllétre és taszította az élők sorából a holtakéba. Mit tettem ellene? Mindig támogattam, szemet hunytam a sötét mágiája és a kicsinyes bosszúi felett, csupán óvni akartam a következményektől... nem akartam, hogy a nővéremnek baja essen és nem is neki lett bántódása. Én voltam az, aki fizetett az egyik varázslatáért és úgy éreztem, mintha dobozba lennék zárva, ahonnan soha nem juthatok ki. Addig nem, míg nem segít valaki... a varázserőm hasztalan volt, hiszen halott voltam. A körülöttem lebegő boszorkányszellemek akkor sem adtak volna útmutatást, ha az univerzum összes kincsét felajánlottam volna nekik, hiszen az öregek látták,a fiatalabbak közül pedig voltak, akik meg is tapasztalták, milyen személy Eva. Nem hittem volna, hogy egyszer én leszek az, aki megissza a levét a próbálkozásainak és az üzleteinek, ám mégis itt találtam magam. Se testvér, se a szerelmem, akivel találkát beszéltem meg és arra kértem, csupán addig várjon, míg Eva-t elkísérem, mert szüksége volt az én mágiámra is. Többé nem tértem vissza és a szívem minden egyes alkalommal meghasadt a gondolatra, vajon mi történhetett mióta meghaltam. Semmit nem láttam, a külvilágot elzárták előlem... ez volt a bizalmam büntetése, a testvéri szeretetem átka. Aztán meghallottam a hangját. Rég nem tapasztalt erőt éreztem az ujjaim hegyében, a kezemben, a karomban, majd az egész testemben és rögtön tudtam, kihez van szerencsém. Ismertem Eva trükkjeit, a varázslatait, szinte magam előtt láttam a szikrákat, amelyek a tenyereiből csapnak fel és a mormolása a fülembe költözött. A gyűrűsujjamhoz nyúltam, égetett az eltűnt ékszerem helye és az arcom mintha pírba borult volna. A vérem áramlani kezdett anélkül, hogy testem lett volna... de minden egyes pillanattal egyre élőbbnek és élőbbnek éreztem magam, kevésbé érzékeltem a túlvilágot, valami egy másik helyre húzott. A nővérem. A sötét mágia. Ismét. Lassan nyitottam ki a szemeimet. Kissé világosabb volt, mint amihez hozzászoktam, odaát csak árnyakat láttam, itt viszont gyertya világította meg a helyet. Egy temető? Tekintetemet végighordoztam magamon. Elevennek, élőnek tűntem. Megcsíptem a bőröm, hogy tudjam, nem csupán álmodom, a másodpercnyi fájdalom egyszerre akart mosolyt csalni az ajkaimra és aggodalmat költöztetni a szívembe. Létfontosságú szervem nagyot dobbant, mély levegőt vettem és köhögésben törtem ki. - Eva? - Két légvétel között nővérem felé fordítottam a fejemet, megtámasztottam magam a nyirkos talajon, ami túl hideg volt, elhúztam onnan a kezeimet és az ölembe vettem őket. - Mit csináltál?
Megannyi időm volt azon gondolkodni, hogy ha egyszer elérem, amit akarok, és sikerül visszahoznom őt az életbe, miként fogom kezelni az egészet... azon kívül, hogy megpróbálom elnyerni a bocsánatát, hiszen ha valamit, hát azt ebben az esetben egyáltalán nem érdemeltem. Próbálkoztam azt hinni, hogy... a véletlenek összjátéka volt az egész. Elhitettem magammal, hogy... ami megtörténik, az akárhány késleltetjük, úgyis bekövetkezik, tegyünk mi bármit. Aztán rájöttem, hogy ezek lapos kifogások. Az egyetlen dolgot akartam, ami jobbá tette, a testvéremet. Kontrollállni tudott, és most... talán visszakívánkozik majd a túlvilágra, ha rájön arra, hogy még mindiig háborúban állok Victorral. Minden alkalommal, mikor eszembe jutott, szinte hallottam a hangját, ahogyan erről beszél. Bölcs volt, látta azt, amit normális ember nem látna... és pontosan ezért volt jobb, mint én. Tisztább, szerethetőbb, önzetlenebb... mondhatjuk úgy, minden volt, ami én nem. Gyakran azt sem értettem, a családunk után egyáltalán hogy születhetett egy ilyen tisztaszívű boszorkány pont ebbe a famíliába. Annyira összeegyeztethetetlennek tűnik... Éreztem, hogy egy könnycsepp kicsordult a szememből. Aggodalom érzése telepedett a gyomromra, ahogy csak vártam... pedig a szemem sem mertem kinyitni. Egészen addig, míg meg nem hallottam egy hangot. Össze nem keverném soha senkiével. Ennyi idő után úgy simogatta a fülemet, mintha valami drága értékre tettem volna szert, bár... nekem ő mindennél drágább darab volt. Kinyitottam a szemem. Megkönnyebbült sóhaj szabadult fel a torkomból, és kicsi híja volt, hogy az iménti kis könnycseppet ne kövesse még több. - Zooey - suttogtam én is, teljes egészében végigmérve. Ő volt, semmi kétség. Nem tudnám kivel összekeverni, a képzeletem pedig már régen cserbenhagyott ahhoz, hogy csak úgy magam előtt lássak valakit, aki nincs itt. Fel sem fogtam igazán a kérdését, még a pillanat hatása alá kerültem. Nem mintha sokat kellene találgatnia ahhoz, hogy megint mit csináltam... visszahoztam egy olyan embert, akinek ideje volt a második esélyre. - Visszahoztatalak - mondtam csak ennyit, ez el is mondott mindent. Tudta, mi kell az ilyesmihez. Lydia történetéről viszont még nem készültem beszámolni. A pillanatnyi lefagyás után azonban megindultak a lábaim. Nem tartott vissza az sem, hogy ő még a földön van, három másodpercen belül már ott voltam vele szemben, és úgy öleltem át, mintha sose lennék képes többé elengedni. - Drága Zooey - motyogtam csendesen. - Bocsáss meg... - tettem aztán hozzá őszintén. Sosem szoktam bocsánatot kérni. De soha nem öltem meg olyat, akinek a halála érdekelt volna. Kivéve Zooey-t.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Feb. 04, 2016 7:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
eva & zooey
Minden annyira más volt, mint amihez hozzászoktam, az egyetlen kapaszkodót Eva hangja jelentette nekem. Évek óta nem láttam és nem hallottam őt és hirtelen azt sem tudtam eldönteni, örülnöm kellene-e annak, hogy újra élőnek érezhettem magam és a testvérem közelében lehettem. Magához ölelt, én pedig a karjaira fontam az enyéimet és azt hittem, otthon vagyok. Mindegy melyik időben és hol, de újra megölelhettem a testvéremet, pedig nem lehetett volna tekintve, hogy a halál magával ragadott. Összezavarodtam és bele sem mertem gondolni, hogy Eva mibe keveredhetett, mit használhatott fel ahhoz, hogy én most itt lehessek... egyáltalán mi a biztosíték arra, hogy nem csupán álmodom, hanem tényleg az élő környezet levegőjét szívhattam? Mi a biztosíték arra, hogy nem csupán a régi, a nővéremre neheztelő boszorkányok szellemei unatkoztak és gondolták úgy, jó móka lenne megtréfálni némi illúzióval? Aki szerette volna megtalálhatta a kiskapuját annak, hogy holtként is hasson a mágiára és volt egy-két elvetemült személy, akiből kinéztem volna a szórakozás ezen formáját. Emiatt szerettem inkább meghúzódni és amennyire elképzelhetetlennek tartottam, hogy a túlvilágon is létezhet klikkesedés, éppen annyira voltam magányos annak ellenére, hogy szerettem a társaságot. Ám akik normálisabbak voltak azok vagy helyet találtak maguknak a saját édenkertjükben vagy szintén a hozzám hasonló létezési formát választották. Csak néhány egyénnel boszorkánnyal kötöttem szorosabb ismeretséget. - Nem lett volna szabad ezt csinálnod. Bajod lesz belőle... - Motyogtam Eva vállába. Az oxigén szinte égette a tüdőmet, elhúzódva tőle arcára néztem és önkéntelenül húzódott halvány mosolyra a szám. Bocsánatot kért? Nem volt szokása, a legkivételesebb helyzetekben sem, könnyek szöktek a szemembe a gesztustól. - Eva, a képzeletem játszik velem vagy tényleg... ismét élek? - Kérdeztem utalva arra, amit eddig lehetetlennek tartottam. - Hol vagyunk? - Sírköveket láttam magunk körül, de a helyszín nem volt ismerős... bár azóta, mióta meghaltam túl sok minden változhatott.
Csak egy keserű mosolyra futotta, mikor első szavait meghallottam. Még hogy nem lenne szabad, nem engedhettem volna meg magamnak hogy ezt tegyem... jelenleg az mindent felülírt, hogy viszonozta az ölelésemet. Azt sem tudtam, hogy mikor volt lehetőségem utoljára magamhoz ölelni, valamiért nem vettem latba azt, amikor a karjaim között lehelte ki a lelkét évekkel ezelőtt. Az én hibámból történt, nekem pedig muszáj volt végre törlesztenem... nem csupán azért, mert tartoztam. Azért is, neki is és magamnak is azzal, hogy visszahozzam őt. Csak mellette voltam képes némileg jónak lenni, bár az utóbbi időben túl sok minden kényszerített térdre. Olyan érzelmek, amelyekről azt gondoltam, már nem lakoznak bennem. Érzések... már kimondani is furcsa volt, vagy gondolni rá, aztán velem egy mondatban említeni. A világom sajátosan alakult, miután Zooey eltávozott belőle. Minden apró szikrát kiirtottam belőle. Nem akartam feleslegesen bízni, remélni, pedig tudtam, hogy képes vagyok rá. És most itt volt előttem, a saját erőmmel hoztam őt vissza - némi közbenjárással. Lydia persze nem is sejtette, hogy mit csinált, vagy hogy némileg... kölcsönadta az erejét, hogy használni tudjam a testvérem feltámasztásában. De benne sem tudtam csak úgy megbízni, hogy beavassam őt ebbe. - Nagyobb bajom? A mostanit nehéz lenne felülmúlni - suttogtam halkan, még mindig lehunyt szemmel ölelve őt magamhoz. Nem féltem holmi boszorkányok büntetésétől, hiszen... jelenleg Victor volt a legnagyobb problémám. És ennél nagyobb problémát nem tudnának a nyakamba sózni. Megfosztanak az erőmtől? Találok megoldást. Mint mindig. Az erőm már nem is annyira fontos most, hogy amit akartam vele, már megvalósult. Zooey élt. Elhajoltam tőle, majd egy hajtincset kisöpörtem az arcából, közben egy halvány mosolyt küldve rá, de már magam sem tudtam visszatartani pár könnycseppet, amely fátyolossá tette tekintetemet. - Ismét élsz. Ez nem egy álom, ez... a valóság. A huszonegyedik század - nyeltem, majd lassan megfogtam kezeit, hogy talpra állítsam őt is, ezzel együtt magamat is. Nem tudtam betelni vele, még mindig annyira hihetetlen volt, hogy velem van... nem tudtam, valaha elég érdemes leszek-e arra, hogy ismét vele legyek. - Mystic Falls. 2016. Isten hozott a modern világban. - Végigpásztázott rajta a tekintetem. Az biztos, hogy egy ruhatárújítás rá fog férni, habár nem évszázadokkal ezelőtt halt meg, de ezen darabok már kimentek a divatból.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Ápr. 12, 2016 9:28 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
eva & zooey
Mondhattam én neki bármikor bármit, most sem igazán figyelt az intő szavaimra, én viszont rögtön azon kezdtem el gondolkozni, mikor és hogyan fogjuk megszenvedni Eva döntését. Kettőnk közül mindig én voltam az egyszerre optimista és pesszimista is: szerettem látni a fényt az alagút végén, de féltem az addig elvezető úttól és egyre csak a veszélyeket pásztáztam, minthogy most is csak örültem volna annak, hogy kaptam még egy esélyt. Nem az univerzum döntött úgy, hogy megérdemlem… még csak nem is segítettek egy jobb túlvilág megélésében, sokkal inkább gyötörtek a nővérem miatt. Szinte éreztem, hogy meg voltak győződve arról, hogy segítettem neki az általuk vélt gonoszságaiban. Persze, hogy mellette álltam… a nővéremről volt és van szó, akiért az életemet is nehéz szív nélkül áldoztam fel. - Mystic Falls? – Értetlenül néztem rá, összevont szemöldökkel. Ismerős volt a helyiség neve, bár abban biztos voltam, hogy soha nem jártam itt. Bulgáriát sem ismertem volna már fel, főleg, hogy régen eljöttünk onnan… utoljára talán két évszázada jártam az óhazában, akkor is csupán a szüleink sírját látogattam meg… de az idő kegyetlen játékos volt, hajlamos volt elvenni az embertől a kötődés igényét is, így a látogatásaim egyre ritkábban és ritkábbak lettek, míg meg nem szűntek. Elég volt Eva mellett talpon maradni és összerakni, hogy mivel foglalatoskodik éppen, nemhogy hazautazgatásra fordítani az időt. – Ez az a hely, ahol az a nő élt… Katherine. Most is az ő kedvéért vagy itt? Eva, mondd azt, hogy nem szövetkeztél vele megint. – Eszembe jutott, honnan volt ismerős a helység neve. Az a nő hiába volt Eva barátja engem annyira taszított, mint senki más. Velejéig gonosz, ravasz és sunyi volt, ami hatással volt az én nővéremre. Ha ők ketten összekerültek, akkor ott kő kövön nem maradt, csoda, hogy leginkább azért küzdöttem, hogy minél távolabb legyenek egymástól? Reméltem, hogy most nem ezért van itt. Feltápászkodtam a földről és ugyan a lábaimban nem sok erőt éreztem, Eva kezét fogva sokkal könnyebb volt lábra állni. Mély levegőt vettem és tudtam, hogy egy ideig minden lélegzetvétel kincs lesz számomra. A levegő kissé hűvös volt, de friss, csak a gyertyák füstje szennyezte be kissé, ám a lángok és a viasz illatát mindig szerettem. – Milyen problémáról beszéltél az előbb? Bajba keveredtél? – Nem lenne újdonság, de rögtön aggodalom töltött el. És más is eszembe jutott… ha életben vagyok, talán most lesz esélyem elrendezni a lezáratlan ügyeimet. Will… vajon még életben van?
Még mindig próbáltam megállapítani, hogy hol is húzódnak meg azok a bizonyos határok. Sosem voltam elég körültekintő, mindig csak későn jutottam el a felismerésig, hogy valamit nem úgy hajtottam végre, ahogyan kellett volna. Megannyiszor hibáztam, de a végére már nem maradt senki, akinek beismerhettem volna a kudarcomat. Dimytri, majd Zooey hagyott magamra, mindkettejük az én hibámból távozott egy másik világba... annyi különbséggel, hogy míg a szerelmet én magam löktem el magamtól, és döntöttem úgy, hogy pihentetem egy kényszeres álomban... Zooey-t nem akartam bántani. Ő volt a mindenem. De végül a bosszúm legnagyobb áldozata lett. Nem szabadott volna belekevernem, ő mindig is tudta, hogy nem lesz jó vége az állandó hajkurászásomnak. Bele kellett volna törődnöm abba, hogy nincs gyógyír a bánatomra, a bajomra, arra, hogy az a féreg milyen módon tett tönkre, árult el, és... hallgatnom kellett volna a húgomra. De már hiába tettem volna, sokáig úgy tűnt, nem lesz semmilyen visszaút az árnyékvilágból. Bólintottam. Emlékeznie kellett Mystic Fallsra. Meséltem neki róla, mikor a nyomok ide vezettek annak idején. Katherine nem volt itt idegen, nem most először járt itt, én pedig bizonyos értelemben mindig a nyomában voltam. - Igen, ez az a város. De... ennek már régen nincs köze Katherine-hez - nyeltem nagyot. Victornak már nem ő kellett. Nekem is csak addig jöhetett szóba, míg Victornak gyengéd érzései voltak felé. Most már... lényegében értemét veszítette mindez. Nem az emberré változott vérszívó kellett neki, a szívét egy vadász rabolta el... valami Olivia. És ha kell, őt használom fel eszköznek, hogy kitépjem annak a nyamvadt vámpírnak a szívét. - Vele többé nem kell foglalkoznunk - tettem hozzá, de egyelőre úgy véltem, jobb, ha hallgatok arról, mennyi ismerőssel találkozhat még itt. Köztük azzal a férfival, a tolvajjal. Akit ki nem állhattam, mert nem volt méltó a tiszta, jóságos testvéremhez. Erőszen szorítottam a kezét, miközben lábra állt, és utána sem engedtem. Tudtam, hogy nem sok időm lesz kiélvezni ezt az egészet, minél előbb hallani akarja majd, miért van itt... pedig ő az, akit nemcsak a haszon kedvéért hoznék vissza. De minél előbb vissza kell juttatnom Lydia erejét a testébe, mielőtt észreveszi, hogy... némileg kölcsönvettem. - Más miatt vagyok itt. Emlékszel még rá. Victor. Katherine gyerekének az apja - mondtam ki végül. Nem akartam sokáig húzni az időt, tisztán kellett látnia, bár nem szándékoztam rögtön felfedni, hogy valamelyikünk szív nélkül fogja folytatni az életét. Vagy Victor vagy én. - De nem ő az egyetlen, aki ismerős lesz számodra. Dimytri is életben van. És... a banditád is a városban van - tettem hozzá némi szemforgatás mellett.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Csüt. Jún. 09, 2016 3:44 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
eva & zooey
Valamiféle isteni nyugalom szállt meg amellett, hogy felettébb feszült és ideges voltam. Eddig elképzelni sem tudtam, hogy ez a két érzés egyszerre is jelen lehet egy ember szívében, ám én megerősíthettem, hogy lehetséges: nyugtalanított, hogy ismét életben voltam, de be kellett valljam, hogy örültem neki. És az, hogy Eva szavai elvetették azt a bennem megfogalmazódó borzalmas lehetőséget, hogy amiatt a szerencsétlen, velejéig gonosz vámpír miatt van, vagyis vagyunk itt, megengedte, hogy fellélegezzek. Végre! Elérkezett az idő, amikor már kikerült annak a nőnek a társasága alól? Mindig is gyűlöltem... csak megerősítette a testvéremben egyébként is jelen lévő rossz hajlamot. Nem hiányzott Eva életébe egy ilyen idézőjeles barát, de régebben még én sem tudtam meggyőzni arról, hogy hagyja, csak rosszabb lesz, ha Katerina társaságát keresi... talán Eva azt hitte, talált valakit, aki megérti őt, mert ugyanolyan gondolatokkal rendelkezik, mint ő. - El sem tudod képzelni, mennyire örülök annak, hogy már nincs közöd ahhoz a nőhöz. - Szó szerint fellélegeztem, ez az oxigénfelvétel sokkal jobban esett, mint mikor kinyitottam a szemem. Egy problémával kevesebb, hatalmas kő esett le a szívemről, csakhogy ezzel egy időben két másik is nehezedett rá. Victor és Dimytri. Az előző talán még a párjától is rosszabb volt, miután összetalálkoztak Eva-val és kihúzták egymásnál a gyufát és az, hogy ő életben volt és ugyanabban a városban tartózkodott, mint mi, nem adott nyugalomra okot. Miért volt olyan érzésem, hogy most is igyekeznek a lehető legtöbb borsot törni egymás orra alá? - Dimytri... őt is te hoztad vissza? Vele minden rendben van? - Kérdeztem a testvéremre pillantva, akit szemmel láthatóan szintén megviseltek a történtek, ezért inkább azt a témát próbáltam megragadni, amelyik pozitívabb lehet a számára. Eva szerette Dimytrit és Dimytri meghalt volna Eva-ért, én pedig a legnagyobb szurkolójuk voltam és nem csak azért, mert a férfi jó irányba terelgette a nővéremet, hanem azért is, mert őszintén kedveltem a testvérem párját. Az, hogy szükség volt varázslat használatára ahhoz, hogy egyszer ismét együtt lehessenek... ismét csak szomorú volt. Valahogy soha nem úgy alakultak a dolgok, ahogyan kellett volna. - Will? - Amint meghallottam azt a jellegzetes hangsúlyt, ahogy Eva csakis Will-ről beszélt, egy percre megállt a szívverésem is. A városban van ő is? Itt? Nem messze tőlem? - Biztos? Találkoztál vele? Hogy... hogy van? Mi van vele? - Kaptam a nővérem keze után.
Zooey sosem támogatta azt, amit csináltam. Velem tartott, mert... már magam sem tudom. Annyira más volt, mint én. Fordított helyzetben azt sem tudom, én mit csináltam volna. A húgom életnél aligha volt fontosabb ezen a világon, mellette minden másodrangúvá vált. Meghoztam egy nagyon rossz döntést, ezért pedig az életével fizettem. Pedig ha valaki megérdemelte volna a halált, az én voltam. Több évtizednyi gonoszság után méltó juss lett volna számomra, ha végre én húzom a rövidebbet. Nem tudtam, miért Zooey-nak kellett elmennie. Csak sejtéseim voltak, de az élet csak azt bizonyította vele, hogy kicsit sem igazságos. A jót elvette, és itt hagyta azt, ami már kicsit sem volt alkalmas arra, hogy jó lehessen. Hol van ebben a tisztességes játék? - Tudom... már régen sem akartad, hogy vele foglalkozzak - utaltam az egykori barátnőmre. Túl sokat szenvedtünk miatta. Én Katherine miatt, Zooey pedig azért, mert én szenvedtem. Szerettem volna azt hinni, hogy létezik még tiszta, igaz megbocsátás a számomra, de túl sokat vétettem ellene. Itt már egyetlen kiút volt, az pedig egy pont a mondat végén, ami során vagy boldogan élünk, míg meg nem halunk, vagy ő él tovább boldogan, míg meg nem hal. Victor nem fogja feladni, valamelyikünknek ki kell szállnia a ringből, de a sértettség túl nagy ahhoz, hogy küzdelem nélkül tegyük. Lehetnénk okosak, elengedhetnénk, de... mindketten tudjuk magunkról, hogy ebben az ügyben nem az eszünkért fognak szeretni bennünket. - Dimytri jól van. Bár még szoknia kell ezt a modern világot, ő többet pihent, mint te - mosolyodtam el keserűen. Felesleges lett volna tatgadni, hogy ez is az én hibám volt. Önként mondtam le róla, hogy évszázadokon át csak az emlékével gyötörjem magam. - De nem tudom, hogy ő és Victor... - sóhajtottam fel. A legjobb barátok voltak. Mondhatni, az a férfi van két tűz között, akire mindig számítottam, ha nem a barátjáról volt szó. Most pedig egyetlen kiiktatnivalóm van. Az pedig Victor. Megráztam a fejem. Kicsit sem kedveltem azt a férfit, aki banditából lett még nagyobb bandita, annyi különbséggel, hogy már nem embereket zsebelt ki a járatlan erdőkben. - Nem beszéltem vele, csak... láttam - vontam egyet a vállamon. Talán kellett volna annyi elfogadás belém, mint amennyi Zooey-ban volt, de én mindenkitől féltettem a jószándékú húgomat. Hát még egy ilyen utolsó tolvajból lett vámpírtól. - Úgy tűnt, egészen jól van. És nyilvánvalóan szeretné kitekerni a nyakam, amiért annak idején miattam haltál meg - nyeltem. Sosem éreztem tisztemnek, hogy foglalkozzak ezzel az egész üggyel, ami kettejük között bontakozott ki. Talán azért, mert mindig is úgy hittem, csak a mesékben létezik ilyesmi, de Zooey tartozik majd nekem egy történettel kettejükről, mert... talán nem véletlenül voltak előttem is titkok.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Aug. 08, 2016 6:31 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
eva & zooey
- Persze, hogy nem akartam. Az a nő velejéig romlott, semmi jó nincs benne… és rád sem volt jó hatással, ezt nem tagadhatod. – Sóhajtottam. Ahogy az oxigén ellepte a testemet, egyre erősebbnek éreztem magam, ahhoz legalábbis, hogy a véleményemet ne rejtsem el már elég jól éreztem magam. Eddig sem voltam szívbajos azzal kapcsolatban, ha meg kellett mondani, hogy mit gondoltam, de mindig próbáltam szépen tálalni a dolgokat, a rosszallást… soha nem akartam megbántani Eva-t, de amikor a legrosszabb irányba indult el, akkor már nekem is muszáj volt kinyitnom a számat és a helyeslésről vagy az óvatos intéstől elrugaszkodva kicsit keményebb eszközökhöz nyúlni. Már ami a szavakat illeti… az erélyesség egy ideig túlságosan messze állt tőlem ahhoz, hogy gyakoroljam, de talán kicsi ragadt rám Eva stílusából. – Ha nem lett volna ő és Victor, Dimytri-t sem kellett volna elaltatnod. Ez a történet túlságosan is sok sebből vérzik és nem tetszik, hogy a szereplői még mind életben vannak. – Ezzel arra is utaltam, hogy talán nekem sem kellett volna visszajönnöm. Megbontottuk a természet rendjét. A vámpíroknak megadatott a képesség, hogy évszázadokat éljenek le gondtalanul, de nekünk, boszorkányoknak vagy éppen vérfarkasoknak csak a nekünk adott idővel lehetett volna gazdálkodnunk, semmi mással. Azzal rontottuk el, hogy egy kicsit még élni akartunk annak ellenére, hogy már régen meg kellett volna halnunk… azóta már nyugalomra lelhettünk volna, így azonban maradt az állandó csatározást. Csak sóhajtottam egyet. - Nem kellene foglalkoznod Victor-ral sem. Miért nem próbálod elengedni, ami kettőtök között történt? Az már a múlt, Eva és az egész történetetek csak mérgezi az életedet… megéri évszázadok óta harcolni vele? – Költői kérdés volt, pontosan tudtam, hogy Eva-nal ez a helyzet már felemelkedett az elvi kérdések sorába, amelyeknél nem volt helyes döntés, mert úgyis addig ment az ember, amíg elért egy szakadékot, amibe beleesik és onnan nem lesz kiút. Ez a régi vitát régen fel kellett volna adniuk mindkettőnek és élni tovább az életüket, nem a másikkal foglalkozni. - Azóta nem beszéltél Will-el, mióta meghaltam? – Most először mondtam ki, mi történt velem és hirtelen ért a felismerés. Sóhajtottam egyet. Eva soha nem kedvelte Will-t, csodálom, hogy ők ketten nem próbálták meg eltenni egymást föld alól. A jelenlegi helyzetben az volt a legpozitívabb, hogy Dimytri él. Ő talán hatással lehet a nővéremre és a jó irányba terelheti… vele kellene megejtenem egy beszélgetést, miután az én gondolataim is tökéletesen kitisztultak és eldöntöttem, mihez akarok és mihez kellene kezdenem. – Mihez kezdünk most? – Kérdeztem tőle kissé elgyötört tekintettel. Biztosan volt egy terve vagy jövőképe, ami nekem eddig meg sem fordult a fejemben.
Régóta nem foglalkoztam azzal, hogy elgondoljak a saját hibáimon a múltammal kapcsolatban. Legalábbis, egy bizonyos részével nem akartam foglalkozni, az pedig épppen ahhoz a nőhöz kötődött, aki miatt valószínűleg még mind életben voltunk. Ha nincs ő, Victor békében meghal emberként. Igaz, gyáva féreg formájában bizonyára újjászületett volna azok után, hogy cserben hagyta Katerinát terhesen. Meghalt volna Dimytri is, mert... ha én magam nem kényszerülök örök életre, őt sem zargattam volna tovább azzal, hogy mindig ott legyen, ha szükségem lesz rá. Önző voltam, mikor meghoztam ezt a döntést, néha meg is bántam, hogy ezzel tönkretettem az életét. És itt voltunk mi ketten... Zooey kétlem, hogy örökké akart volna élni, habár mellettem ez már több sebből is vérzett. Sejthette volna, hogy előbb vagy utóbb teszek valamit, ami közbeszól. Tettem is. Évekig volt a holtak sorában, és még mindig nem hiszem el, hogy képes emiatt csak úgy... megbocsájtani. Nem érdemeltem meg ezt a kegyességet - még a saját testvéremtől sem. - Ha elengedem... ő nyer. Ő nem fogja feladni csak azért, mert én feladom - ráztam meg a fejem, de a tekintetem nem remegett meg. Nem féltem, legalábbis nem Victortól. Inkább a csalódástól, a veszítéstől. A haláltól. Mert az egy dolog, hogy én elengedem a múltat. De Zooey példája tökéletes bizonyíték arra, hogy képtelen vagyok rá. Addig nem nyugodtam, míg vissza nem hoztam az életbe. Hát addig sem lesz nyugtom, míg Victor oda nem kerül, ahová való. - Nem kérem, hogy végy benne részt. Nem azért hoztalak vissza - tettem még hozzá megerősítésképpen, hogy bizonyosságot nyerjen a szándékaimról. Nem mintha nem ismertem volna a testvéremet. Akkor is ott lesz, ha nem kérem. Ha mást nem, az utolsó percig próbál majd rendet teremteni, és meggyőzni bennünket arról, hogy amit csinálunk, az már évszázadok óta elavult ügy, és próbáljuk meg elviselni azt, hogy a másik is lélegzik. Ismét megcsóváltam a fejem. Nem voltam beszélő viszonyban Will-lel, nem is készültem barátságra lépni vele, sőt. Nem bíztam benne, a múltjából tökéletesen kiderül, hogy miért nem, és az, hogy ő is szívesen megtépkedne vagy letépné a fejemet azért, amit a húgommal tettem, tényleg nem játszik nálunk a lehetőség, hogy barátok legyünk. - Nem. Bár talán... az kicsit vigasztalta volna, hogy próbálkoztam jóvá tenni a hibámat és azt, amit ellene vétettem - néztem aztán Zooey-ra, hogy értse, mire is gondolok. Nem mintha az, hogy most már ismét életben van, feloldozna a bűneim alól. Felsóhajtottam, és egy pillanatra a távolba néztem, mintha onnan vártam volna az isteni sugallatot. - Hosszú ideje egyetlen kitűzött célom volt. Téged visszakapni. Még Victort is háttérbe tudtam szorítani miatta. De most... először azt akarom, hogy újra közöttünk légy, ismerd meg ezt a kissé már új világot - mondtam teljesen őszintén. - Eltettem minden holmidat, amit akkoriban hátrahagytál. De előbb... meg akarok győződni arról, hogy a mágia, amit használtam, nem fog visszaütni - tettem még hozzá. A gyomromban ott gyökeredzett valami félelem, hogy... a revans nem engem ér majd utol, hanem... a saját feltámasztásáért ő fog bűnhődni, nem pedig én, aki végrehajtotta. Csak bízni akartam abban, hogy nem lesz következménye.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Dec. 12, 2016 4:53 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
eva & zooey
Az volt a legnagyobb félelmem, hogy a testvérem egyszer a saját bosszújába fog olyannyira belemerülni, hogy észre sem veszi, mit csinált magával. Aztán az előrevetített rossz be is igazolódott, csak én ittam meg a levét: haragudhattam volna, éveket töltöttem a másvilágon és próbáltam valahogy továbblépni vagy megbirkózni annak a világnak a sajátosságaival, mégsem tudtam se kiabálni, se sírni, semmit tenni, amivel a nemtetszésemnek adhattam volna hangot. Egyszerűen örültem annak, hogy ismét láthattam Eva-t és hogy neki nincsen semmi baja. Nem tudtam, mi van vele, nem láttam, nem hallottam róla, rosszul voltam a tudattalanságtól és a tény, hogy kutya baja, jelenleg minden más érzelmet elnyomott. - De ha tovább folytatod ezt a harcot, akkor sem nyerhetsz. – Eva nem az a típusú volt, aki engedte az ellenségeit nyerni, legyen szó átvitt vagy konkrét értelemben vett győzelemről. Én sem szerettem hátat fordítani a csatáknak, hajlandó voltam kiállni a saját igazamért és ügyeimért, de ami kettejük között folyt, az régi és mára már túlságosan is értelmetlen üggyé vált ahhoz, hogy egyáltalán foglalkozzanak vele. Mint két kiskakas a szemétdombon. - Miért hoztál vissza? – Kérdeztem rá hirtelen. Nem mintha bajom lett volna azzal, hogy ismét élek, csak... annyira furcsa volt. Nem voltam biztos abban, hogy ez tényleg megtörténik. Lehet, hogy csupán egy látomás, tévképzet lenne és ha felébredek, akkor ugyanabban a rosszindulatú semmiben találom magam, ahol eddig voltam? – Félre ne érts, örülök, hogy itt lehetek, de… olyan régen volt már. – Sóhajtottam egyet. A halálomra, az életem utolsó perceire gondoltam. Mintha nem is emlékeznék rá pontosan, nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, milyen érzések kavarogtak bennem. Össze voltam zavarodva, féltem, tartottam a következményektől, attól, milyen a mostani világ, meg fogom-e szokni az újdonságokat, képes leszek-e ezeket összeegyeztetni saját magammal… megannyi dolgom lesz. - Segíts nekem megtalálni! – Megfogtam a nővérem kezeit, kérlelően néztem rá. Will-re utaltam, hiába tudtam, hogy milyen a viszonyuk, a férfi sem maradhatott ki a szórványos gondolataim közül. Látnom kell őt, beszélnem vele. Életben van még? Az, hogy Eva szerint igen, nekem nem elég. – Az erőm vajon működik? – Kicsúszott a számon, pedig egyáltalán nem volt fontos kérdés, mégis, a varázslat azóta a részem volt, mióta megszületettem. Belém égett, elveszíteni olyan lett volna, mintha a kezemet vágnák le. – Egyáltalán mit csinálhatnak velem? – Nagyon butának tűnhetett a kérdésem, de elképzelni sem tudtam, mivel büntethetnének. A felsőbb erők tesznek arról, hogy megbomoljon az agyam, ne érezzem jól magam az új életemben? Ismét megfosztanak azoktól, akiket szeretek? – Ez a világ… sokkal másabb, mint a régebbi?
Komótosan, némán sétálok a sírok között, kezemben egy üveg bontatlan Chardonnay és azon tűnődöm, vajon nyugszik-e itt békében rokonom. Bár valószínűleg ha igen, akkor se tudnék róla. A telefonom hiába lapul a zsebemben, nincs senki, akit felhívhatnék, de jól van ez így. Nem is kell nekem senki, egyedül is tökéletesen tudok boldogulni ebben a nyomorult világban. Ezen felnevetek. Ha ez teljes mértékben igaz lenne, akkor most nem sétálgatnék fel-alá egy idegen város temetőjében. Vagyis nem idegen a város... itt születtem, már ha a kutatásaim nem hazudnak. De azt sem tudom pontosan mit keresek. Egy nevet egy fejfán? Arról beugrana bármi is? Mert most, hogy jobban belegondolok, ennél nagyobb hülyeséget aligha tettem életemben. De ezen is nevetnem kell. Te jó ég, egy külső szemlélőnek tényleg úgy festhetek akár egy elmebeteg. És nem is tévedne sokat, hisz alig másfél hete engedtek ki egy elmegyógyintézetből. Csak azért mert leköptem annak az embernek a koporsóját, aki majdnem három évtizeddel ezelőtt elrabolt. Jó, nem csak leköptem, bele is rúgtam. De érthető volt a reakcióm és talán pár napnyi fogdát megérdemeltem volna, de több hónapig tartó gyógyszeres kezelést egy diliházban, na azt már nem hiszem. Sokat gondolkoztam már azon, mit tennék, ha megtudnám, kik az igazi szüleim. Noha nem lakják túl sokan Mystic Falls-t, azért mégse állíthatok be mindenhova és tehetem fel azt a kérdést, hogy "Önöktől raboltak el egy kisbabát, huszonnyolc évvel ezelőtt?". Bár, ha ezt nem tehetem, akkor fogalmam sincs, miként deríthetem ki az igazságot. A kórház ilyen információkat aligha adhatna ki, az meg, hogy lefussam a hivatalos köröket... túl hosszú folyamatnak tűnt. Tudom, ha már kibírtam huszonnyolc évet, akkor nem bírok ki még egyet? Nem. Ha még egy évet egyedül kell töltenem, anélkül, hogy megtudnám az igazságot a szüleimről, a származásomról, akkor abba minden bizonnyal valóban beleőrülök. Aztán joggal küldhetnek majd vissza Atlantába abba az intézetbe. Épp azon ügyködöm, hogy bármiféle dugóhúzó segítsége nélkül kibontsam a boromat, épp ezért a hirtelen elém bukkanó sírkövet nem is látom, ebből adódóan pedig a földön landolok. De legalább az üveg nem törött el. Ahogy felülök és lesöpröm a kabátomról az avart, összerezzenve veszem észre, hogy alig pár méterre áll tőlem egy fickó, aki alig lehet pár évvel idősebb nálam, és engem néz. Csúcs. - Legalább az egész szerencsétlenkedésemet láttad? - jó is így megérkezni egy városba. Leégetni magam az első adandó alkalommal, mit ne mondjak, szép munka. Felállok a földről, leporolom a nadrágomat is, majd lehajolok a boromért és újra kiegyenesedem. - Ugye nem az egyik rokonod sírjában estem hasra? - remélem, hogy nem, mert az aztán még kínosabb volna. Megrázom a fejem, a továbbra is rendetlenkedő hajtincseim közül párat pedig eltűrök a fülem mögé és közelebb lépek az idegenhez. - Nem tudom, hogy ez az a fajta kisváros-e, ahol mindenki ismer mindenkit, mert most költöztem ide. De üdv, Sonja vagyok. Sonja Dreyfuss. - nyújtom felé a kezem, hátha elfogadja és akkor megmentem magam attól, hogy én legyek a temetőben hasra vágódó új lány. Vagy épp a város újdonsült bohóca. Inkább szeretnék egy szürke kisegér maradni, akire nem figyelnek fel túl sokan. Ez túl nagy kérés lenne?
Arra konklúzióra jutottam, hogy érzelmi kifejletlenségben szenvedek, már ha létezik egyáltalán ilyen. Ha pedig nem, mostantól már van, mert én azzal diagnosztizáltam magam. Úgy egészen pontosan két perccel ezelőtt, amikor átléptem a sírkert kapuját. Luke öcskösöm erejének elnyerése után, mintha akadnának pillanatok, amikor, nos, érzek dolgokat. Mintha az a hely a bensőmben, ami eddig üresen állt, most feltöltődött volna. Mintha lenne lelkem. Utálom, és legszívesebben visszaadnám, mert rettentő érzés tud lenni, amikor nem tudom, hogy mi a bajom, és minden látszólagos ok nélkül sós víz ömlik ki a szemeimből. Rettentő. Azt akarom, hogy vége legyen. A vámpírok bezzeg ki tudják az ilyen marhaságokat kapcsolni, amiért hihetetlenül irigylem őket. Érzelmek. Mégis miféle épeszű embernek kellenek? A gyengéknek, akik nem bírják el, hogy esetleg bántanak másokat. Egy mély nevetés készül felszakadni torkomból, de nem találja az utat. A másik, új felem bizony úgy érzi, hogy itt nincs helye a nevetgélésnek. De hamar kiderül, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki az egész helyzetet egy nagy viccnek véli. Fejemet a hang irányába fordítom, és épp elkapom, amint egy nő (vagy fiatal lány, nem igazán tudom elkapni a korát a hátsó részéből) végig zúg az egyik síron. Átfut az agyamon, hogy odaszaladhatnék segíteni neki, mint minden jószívű ember, de azt hiszem, túl sok vicces videót néztem néztem az interneten, amiben a gyerekek elesnek. Valami ilyesmi látványt nyújtott az előbbi jelenet. Szerencsére magától felpattan, és pillanatokkal később észre is vesz. Nem mintha rejtőzködtem volna. Egy őzike szemű nő áll előttem a nadrágját porolva, meglepettségem pedig szerencsére nem tükröződik arcomon. Igazából sok mindenre számítottam, például szellemekre, de élő-lélegző, ide nem illő személyre nem. - Minden egyes pillanatát – erősítettem meg felvetését egy bólintás kíséretében. Persze, lehettem volna kedves és mondhattam volna, hogy pont lemaradtam az attrakciójáról, de annyira azért nem fertőzött meg engem a kisöcsém szelleme. - Esti hullagyalázgatás, mi? Ismerős. Én a fiatalabb testvéreim sírjánál csináltam ugyanezt, még régebben. Ne aggódj, ők nem errefelé vannak eltemetve – vallom be a bájos idegennek, teljesen őszintén, hangom a szokványos módon kellemesen csevegős. Mintha csak a kedvenc ételemről kérdezett volna, amire én örömmel válaszoltam. Ami egyébként a carbonara. Csak akkor veszem észre a társaságát, vagyis az üveg bort, mikor lenyúl érte a földre. - Ami azt illeti - lépek közelebb az említett kőtömbhöz egy sóhajtás kíséretében. Kezemmel megpaskolom, mintha csak ismerőst üdvözölnék. - Az én drága Dave bácsikám mindig is azzal dicsekedett, hogy csábereje miatt a nők esnek-kelnek érte, de én valahogy sosem hittem neki. Abban meg főleg nem, hogy halála után is kitart ez a varázserő. - próbálok úgy csinálni, mintha épp a lelkembe - ami egyébként továbbra sem létezik - tiport volna, amikor átesett a síron, de nem sokáig tudom fenntartani a komoly látszatot az arcomon. - Egyébként fogalmam sincs, ki volt az ürge. Lelépett a kovenből, mielőtt megszülettem volna, de állítólag sok volt bennünk a közös - vonom meg a vállam egyszerűen, meg sem fordul a fejemben, hogy a koven szót nem mindenki használja napi szinten. Egy pillanatig méregetem felém kinyújtott kezét kezét, nem fogadom el rögtön. Túl barátságosnak velem, és elfog a kétkedés – meg talán az enyhe paranoia – hogy ez egy csapda. Valaki azért küldte, hogy elkaphasson egy óvatlan pillanatomban, mikor nem figyelek. Mindez csupán pár tizedmásodpercnyi szünetet eredményez részemről, A következőben már sikerül lenyugtatnom pattogó idegeimet azzal, hogy ez csupán a tudatlanság velejárója, mert nem ismer engem, és nem valami ördögi összeesküvés van a háttérben. Hacsak nem üdvözöl minden szembejáró szociopatát ilyen kedélyesen. Ebben az esetben vele is elég nagy gondok lehetnek. - Oh, én sem igazán vagyok idevalósi. Mondjuk úgy, hogy családi látogatás miatt vagyok itt. Az ilyenek ki tudják belőlem szívni az életerőt… meg én is belőlük - mondom, miközben elfogadom kezét, és a kelleténél talán kissé tovább tartom a levegőben. Mágiát érzek rajta, de nem azért mert termeli, mint ahogyan családom nagy része, hanem mert használva volt rajta. Túl kicsi volt ahhoz, hogy érintkezés nélkül megérezzem, de amint megfogtam kezét ráéreztem, hogy mi az. Hirtelen engedem el, karom visszahullik testem mellé. Apró mosoly jelenik meg szám sarkában, ahogy a lehetőségek kitisztulnak előttem. Oh, szegény pára. - Örülök az összefutásnak, Sonja. Kai vagyok. A teljes nevem Malachai, de azzal nem szívesen mutatkozom be másoknak, főleg ilyen későn, a temetőben. Különben is úgy hangzik, mintha egy death metal énekes választotta volna ki előadói nevének. Megsúgom, egyik felmenőm sem volt énekes, és ami azt illeti, csak most tudtam meg, hogy létezik ez a hörgő műfaj. - megforgatom a szemeim, aztán ugyanolyan hirtelen témát is váltok. - Ugye sokszor előfordul veled, hogy szeretnél emlékezni valami fontos dologra, de nem jut eszedbe? Aztán mindig visszatérsz rá, de nem megy. Remélem, mert annyira gáz lenne, ha összekeverném valami mással. – húzom el kissé számat, mikor számításba veszem, hogy lehet félreértelmeztem a jeleket, és nincs is rajta mágia, csupán az enyém az, ami túlteng. Úgy tűnik, manapság nem igazán bízok magamban. Erősen beszívom a levegőt fogaim között, mintha csak valami eget rengető válaszra várnék. Részemről talán így is van.
▲ music▲ ▲ remélem, a sok duma nem sokkol le túlságosan ▲
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Nov. 06, 2017 6:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
•• Kai && Sonja ••
Be kell vallanom, nem igazán számítottam arra, hogy ilyen későn társaságom adódik, pláne nem itt, a temetőben. Ha nagyon félős volnék, most sikítófrászban kitörve, fejemet vesztve rohannék el innen. De ehelyett nagyot esek, a váratlan társaságomnak pedig még örülök is, holott mostanában az ilyen élményeket inkább rosszul reagálom le. Ami nálam annyit tesz, hogy dühösen, morcosan motyogok valamit, majd amilyen gyorsan csak lehet, eltűnök a helyszínről. Most viszont... beszélgetek. Talán a temető nyugtatott le ennyire, talán a tudat, hogy a borom épségben megúszta az esést, de az is lehet, hogy a kellemesen hűvös időjárás van kedvező hatással az idegeimre. Mindenesetre jó, hogy nem pont a sírkertben szólalkozok össze valakivel. Mikor az idegen őszintén bevallja, hogy a megaláztatásom minden egyes pillanatát kitűnően látta, ökölbe szorítom kezeimet és a hüvelykujjaimat a magasba emelem, hogy ezzel a kéztartással is jelezzem, mennyire örülök ennek. Pedig már azt hittem a feledés homályába veszhet, hogy szerencsétlen vagyok, de úgy tűnik ez a mai se az én napom. - Valahogy úgy. Köszi, hogy mentes vagy az előítéletektől. - viccelődöm el a helyzetet. Én, mint hullagyalázó? Végül is... nevelőapám se úszta meg, még halála után se, hogy nekimenjek a koporsójának. A fiatalabb testvéreire direkt nem kérdezek rá, hisz nem tudom eldönteni, vajon viccel-e vagy épp halál komolyan beszél. Mindegy, hisz nem az én tisztem ítélkezni felette. Ha igaz is, amit mond, a testvére talán rászolgált arra, hogy így vélekedjen róla. Pont úgy, mint az én nevelőapám, akinek gondolkodás nélkül újra leköpném a sírját. Még akkor is, ha belőlem ezt senki nem nézné ki. Figyelem, ahogy közelebb lépve megpaskolja a kőtömböt és ezzel együtt a szívem a torkomban akad. Komolyan az egyik rokona sírjában estem el? Ne. Ennyire még én se lehetek szerencsétlen. De ahogy elpoénkodja a helyzetet, úgy tör ki belőlem egy megkönnyebbült sóhaj, s veszem is fel a poén fonalát. - Hát... Dave bácsi sármjának egyszerűen képtelenség ellenállni. - mosolygok, de a komoly ábrázata megijeszt. Lehet, hogy nem is viccelődött az előbb, csak én értek mindent félre? Egy pillanattal később mégis rájövök, hogy viccelt. Oké, gratulálok, szépen behúztál a csőbe, 1-0 neked. - Koven? Ez jó. Én a családomat csak szektaként szoktam emlegetni. - zavaromban elnevetem magam és jobban a mellkasomhoz ölelem az üveg bort. A felé nyújtott kezemet nem fogadja el hirtelen, ebből rögtön arra következtetek, hogy megbánthattam valamivel az előbb. Valamit biztos viccnek vettem, amit nem kellett volna. De aztán kinyúl a kezemért és hosszasan üdvözöl. Ez pedig csak azt bizonyítja, hogy még véletlenül sem tudok kiigazodni rajta. - Akkor igen csak fárasztó lehet az a családi látogatás. - én is ismertem energiavámpírokat, akik fél órányi szüntelen dumálással még az életet is kiszívták belőlem. Szépen le is építettem őket, mert nem volt olyan emberekre szükségem, akik ilyen szinte leszedáltak. Gondolataimból visszaránt, ahogy hirtelen elengedi a kezemet és kíváncsi, nagy szemekkel nézek fel rá, ahogy mesélni kezd. Reagálnám, hogy pedig szerintem jó, amiért ennyire különleges neve van, hisz nem sok Malachai szaladgál még a világon, s leszólnám a death metalt is, mert utálom a hörgést, de olyan gyorsan vált témát, hogy szinte belém fojtja a szót. Hátrébb kell lépnem egy apró lépést, mert a kérdését hallva hirtelen túl közel érzem őt magamhoz. - Ilyesmi mindenkivel előfordul, velem is. Vagy talán veled nem? - rántom meg a vállam értetlenkedve. Nem tudom honnan jött neki ez a kérdés és hogy mire is szeretne kilyukadni vele. Fura egy fickó, de nem tudok tőle félni, még akkor sem, ha a zsigereim viszont azt súgják, ez volna a helyes reakció. - De mit keversz össze mivel? - nem értem miről beszél, a szemének van egy bizonyos különös csillogása, ami miatt lehetséges, hogy tényleg fel kéne húznom a nyúlcipőt. Viszont mozdulni sem tudok. A szívem ismét a torkomban dobog, az egész lényem küzd az ellen, hogy továbbra is itt ácsorogjak előtte. Szinte érzem, hogy az estének rossz végkimenetele lesz, de semmit nem tudok tenni ellene. A szemein viszont továbbra is érdekesen csillan meg a növekvő Hold fénye, ezért még egy lépést hátrálok. - Valamiért... kezdek félni tőled. Pedig nem vagyok egy ijedős fajta. - suttogom magam elé, majd beszívok egy mély levegőt és elpillantok az egyik távoli kripta felé. - Kell félnem tőled? - magam sem értem, honnan jön a kérdés, de muszáj megtudnom rá a választ, így érdeklődve a szemeibe pillantok. - Mit csinálsz itt ilyen későn? - újabb kérdés, bár jogom az nincs a felelősségre vonására, mégis kiszalad a számon. Még azonban mielőtt bármi más hülyeséget kérdezhetnék, összeszorítom az ajkaimat. Hogy még véletlenül se szólaljak meg újra. Legalábbis addig ne, míg nem kapok pár új szónoklatot újdonsült ismerősömtől.
Alapjáraton nincs semmi bajom a temetőkkel, sőt, kifejezetten kedvelem őket, a maguk borzongató módján. Van egyfajta hangulatuk, ami megmásíthatatlan, és persze az sem kizáró ok, hogy Bon-Bon családjának hála elég sok varázserővel bíró személyt temettek el errefelé. Érzem, ahogy a földbe rekedt erejüket, és ha akarnám, elvehetném akár ebben a pillanatban. Végül azonban az őzike szemű lányra pillantok, aki lassan összeszedi magát. Kissé elveszettnek tűnik, mintha nem tudná hol a helye, és kicsit megszánom, mert valahogy én is így érzem magam mostanában. Nem tartozom sehova, és senkihez. Szóval, ezt nevezik empátiának? Amikor együtt tudsz érezni másokkal, meg megsajnálod őket? Belenézve azokba a nagy barna őzike szemeibe, amiket félig eltakar az enyhe sötétség, valami ilyesmi érzés fog el, de rögtön le akarom vetkőzni magamról a gondolatot, ami átfutott az agyamon. Összeszorítom fogaimat, ami remélhetőleg nem látszik Sonja - egy pillanatig ízlelgetem nevét gondolatban - számára, ha meg mégis, talán csak azt gondolja, hogy a fogaimat csikorgatom. Csupán legyintek egyet felé, mikor megköszöni együttérzésemet, amit mutatok, mintha semmiség lenne, pedig egészen emberien viselkedtem az elmúlt pár percben, senkinek a torkához nem nyomtam tőrt, de még csak nem is fenyegetőztem; anyu meg apu büszke lehetne rám. Habár, sosem lesznek azok. De nem baj, legalább nem kell semmiféle elvárásoknak megfelelnem, amik általában az elsőszülött vállát nyomják. Csak a sajátjaimnak, azok pedig elég rugalmasak, bárhogy is nézem. - Dave bácsi teljes szívéből köszöni - ütögetem meg utoljára a tömböt, majd kezeimet elvéve a hideg köről a gyűrűimmel kezdek babrálni. Össze-vissza forgatom őket ujjaimon, mintha csak muszáj lenne, majd pont olyan hirtelen ejtem le kezemet, ahogy elkezdtem a játékot. Abban a pillanatban nézek fel rá, mikor a családját szektának hívja. Hiába, nagoyon megfogott ez a szó. Egy félmosoly villan meg szám sarkában, de szemeim sötéten égnek. - Aranyos. Lemerném fogadni, hogy véráldozatok is voltak esténként. Tuti gyerekkorod lehetett, minden mókával. Gondolom, ezért is járod most a temetőt egymagadban - a mondat végén nem viszem fel teljesen a hangsúlyt, így kicsit állítás, kicsit pedig kérdés lett belőle. Így próbálok rátapintani arra, hogy milyen különös az, hogy itt találtam egy üveg borral a kezében. Persze, kinek mi a különös, hiszen én is itt vagyok, nem igaz? Persze, én már egymagamban nem a normálisok csoportját erősítem, de én ezt legalább fel is vállalom. - Halálosan. - bólintok egyet, mikor fárasztónak nevezi a családi összejöveteleket, és jobban nem is lehetne igaza. Például ott van Liv, aki meg esküdte, hogy majd ő bizony bosszút fog állni, és megkapom a magamét. Még most is drámai sóhajt tudnék csak megereszteni erre a kijelentésére. Mintha lenne esélye ellenem. Bevallom, néha én vagyok a legfárasztóbb, de dolgozom az ügyön. - pár lépéssel közelebb lépek hozzá, már majdnem emberi közelségben folytatódik a beszélgetésnek nevezett dolog. - Nem tudom, nem találkoztam még mindenkivel, és nem is szívesen beszélek a nevükben. Lehet, hogy nem tetszene nekik. De a magam nevében mondom, hogy csomószor előfordult már ilyen velem is. Kiskoromban például... de ebbe most inkább nem megyek bele, kicsit hosszú történet lenne. - húzom el a számat, úgy érzem eleget meséltem már a múltamról, vagy legalábbis utalgattam. Mély sóhaj után folytatom. - Nem tudom, valamiért rám jött ez a segítő szándék. - úgy ejtem ki a szavakat, mintha a legundorítóbb dolog lenne a világon segíteni másoknak. Számomra az is. Legalábbis nagyon új. - Tudod, mint mikor meglátsz az út szélén egy ázott, szerencsétlen kismacskát, és át akarsz hajtani vele a kocsiddal. - egy pillanatra összevonom a szemöldököm szavaimra, de gyorsan kijavítom magam. - Várj, nem az a másik, szóval, segíteni akarsz neki. Elnézést, kissé még keverem a dolgokat, az öcsém a hibás. Azért az átjött, hogy te vagy a kismacska a szcenárióban, ugye? - vigyorodom rá, újfent, és teljesen figyelmen kívül hagyom következő kérdését. Előfordul, hogy figyelmen kívül hagyok dolgokat, amiket nem tartok fontosnak, és ez esetben is így van. Majd még egy kérdés, és még egy, mire már a szemeimet forgatom. Jesszus, pihenőt kérek! Nem interjúra jöttem, bár az bizonyos, hogy felugranak szemöldökeim és az adrenalin is megindul ereimben, mikor kijelenti, hogy elkezdett félni. Miért is ilyen jó érzés ez, hogy félelmet tudok kelteni másokban? Annyira... izgató. - Oké-zsoké, csak ne kezdj el futni, meg ilyenek. Nem fogok utánad rohanni, és lemaradsz a legjobb részről - halál komolyan beszélek, hogy megértse a helyzet súlyosságát. Most jövök csak rá, milyen izgalmas bevezetni egy mondént a varázslat világába. - Jöttem ellenőrizni, hogy Dave bácsinak meg a többi halott boszinak - tekintek körbe a sírok között, ahol akad még pár - maradt-e ereje, amit felhasználhatok. Elszívhatok. Mint warlock a warlock-tól, tisztelettel - tényleg ezért indultam el, hiszen amit Luke-tól kaptam - vagyis vettem el - az nem teljesen kompatibilis velem. És többre van szükségem. Többre, többre, többre. - Ami azt illeti - kapom el hirtelen két vállánál erősen, hogy ne tudjon mozdulni. Egyenesen az ő őzike szemeibe nézek, ahogy folytatom, mindenképp próbálom tartani a szemkontaktust. - benned is találtam egy keveset. Feltételezem, egy vámpír igézett meg, azért nem tudsz bizonyos dolgokra emlékezni. Mivel pedig ma adakozós kedvemben találtál, felajánlom, hogy eltávolítom rólad, hogy ne nyomasszon. Te úgy sem tudsz mit kezdeni vele. - azt már nem rakom hozzá, hogy nem ingyen. Először csak a reakciójára vagyok kíváncsi, majd azután sokkolom az apró részletekkel.
Ironikus, hogy első estéim egyikét egy temetőben töltöm. Pedig annyira ellenkeztem, mikor elmebetegként kezeltek, mondván, én nem vagyok az. Most mégis idegenek holttestei fölött sétálok, alkohollal a kezemben és kutatok. Csak még magam sem tudom, hogy pontosan mi után is. Az, hogy összefutok valakivel, már meg sem lep, pedig talán azért annyira még nem elterjedt szórakozási lehetőség egyedül mászkálni esténként a temetőben. Bár ki tudja, mi errefelé a szokás. - Valahogy úgy. - szűkszavúan felelek, de csupán azért, mert fogalmam sincs, vajon komolyan beszél-e vagy viccelődik velem. Véráldozatot talán nem mutattunk be minden este, de a nevelőapám a nevelőanyámat is bántalmazta, nemcsak engem, sokszor pedig vér is folyt, tehát túl nagy hazugságot nem mondok. Ez lenne a válasz arra, hogy most a temetőben vagyok? Nem igazán, de ebbe most nem megyek bele. Amúgy sem kéne kiselőadást tartanom magamról, több okból kifolyólag sem. - Én azt mondom, hogyha a családod ennyire lefáraszt, akkor megérdemlik, hogy te is fárasztóan viselkedj. És ameddig ők nem változnak, neked sem kéne. - nem hiszem, hogy szüksége lenne a tanácsomra, így inkább csak feltárom előtte a véleményemet, hogy én miként látom a helyzetet. Mondjuk ez utóbbi kijelentésem enyhén instabil, hiszen nem ismerem a családját, se azt, hogy milyenek is ők valójában. De én már meguntam, hogy mindig mások kedvében járjak, így ha valaki nem bizonyítja, hogy ugyanolyan értékes vagyok a számára, mint ő az én számomra, akkor nem erőlködöm feleslegesen. És valami ilyesmit tanácsoltam az előbb Kai-nak is. Épp felelném, hogy van időm, nyugodtan meséljen, amennyiben kedve tartja, de olyan hirtelen lép közelebb hozzám, hogy szinte megijedek. Újból kérdeznék, de akkor meg jön azzal a fura szerencsétlen kismacskás hasonlattal. - Igen, átjött. - bólintok - Csak az nem tiszta, hogy el akarsz-e gázolni a kocsiddal vagy segítenél inkább. - ideges mosoly húzódik ajkaimra, de a szemforgatása miatt abbahagyom a kérdezősködést, amibe már pont olyan jól belemerültem. Ne kezdjek el futni? Ha akarnék, se tudnék, könyörgöm! Annyira remegnek a térdeim, hogy az első adandó lehetőségnél összecsuklanék valahol, ami talán még két lépésnyire sem lenne onnan, ahol most állunk. Aztán beszélni kezd, én meg talán többet pislogok a kelleténél. Sokkal többet. Vele együtt tekintek körbe a temetőn és hitetlenkedve rázom közben a fejemet. - Boszorkányok, warlock-ok... hm. - közelebb lépek egy lépést, hogy a szemeibe nézhessek. - Mond csak, Kai... jól vagy? - komolyan kérdezem, hisz össze-vissza beszél, ha pedig orvosra lenne szüksége, akkor minden további nélkül bekísérném a kórházba. Lehet, hogy esetleg elesett és beütötte a fejét? Mert akkor könnyedén lehetne némi agyrázkódása, ami meg magyarázatot adna az eddigi megnyilvánulásaira. Most nem rezzenek össze, ahogy hirtelen a két vállamra helyezi a kezeit, gondolom, hogy tényleg valami agyrázkódás lehet a dologban, ezért nem is ellenkezek vele, még akkor sem, ha látszólag teljesen komolyan beszél. Inkább belemegyek a "játékba". - Jó, persze. Ha el tudod távolítani rólam, akkor hajrá. Boldogan átadom az energiákat, ha hasznosítani tudod őket. - mondom teljes komolysággal és érdeklődve vizslatom a szemeit. - Csak mondd, mit csináljak. Egyszerűen csak álljak itt vagy gondoljak valamire? - kíváncsi vagyok, hogy szeretné kivitelezni a tervét, a kérdéseim inkább hatnak valódi kíváncsiságnak, mintsem sértő feltevéseknek. Remélem legalábbis. Nem akarom, hogy azt gondolja, nem hiszek neki vagy hogy játéknak fogom fel az egészet. - Ha pedig sikerrel jársz, itt a pezsgő, ünnepelhetünk. - mosolygok rá kedvesen, de lehet, hogy nem kellene túlságosan alkoholizálni, hátha azzal csak jobban ártanék neki. Lehet még jobb ötlet lenne inkább sétálni menni és akkor útba ejteni a kórházat. Majd meglátjuk. Előbb vesse be minden "warlock" képességét és szabadítson meg attól az igézéses valamitől, amit emlegetett az előbb. A többit meg majd később kitaláljuk.
|| ne haragudj, hogy megvárakoztattalak és amiért ilyen béna reag lett most ez || ® || Inspirate by ®
Kezdőlap
|| 
