A szavai hallatára egy apró mosoly kúszik az arcomra, de nem mondok semmit se. A legtöbb ember, faj az alapján ítéli meg a másikat, hogy melyik fajba tartozik és sok esetben ez okozza a vesztét. Én szeretem előbb megismerni, hiszen egy ártatlan tündér néha veszélyesebb tud lenni, mint egy vámpír. Figyelem a lányt, mintha képes lennék a gondolatai között olvasni, pedig már nem vagyok képes rá. Szeretném visszakapni az erőmet és hamarosan vissza is fogom. Elég annyi, hogy még egy kicsit türelmes vagyok. S türelem bőven szorult belém, hiszen ha nem így lenne, akkor nem lenne meg ez a birodalom, hatalom. Minden közbevágás nélkül hallgatom őt. Szeretem azt, hogy az ilyenek is hozzám jönnek. Persze a legtöbben információ miatt jönnek és mesés pénzeket képesek kicsengetni, de ő valahogy másabb. Van benne valami szeretetre méltó. Na, én se hittem volna, hogy ezt fogom mondani, de így van. Én se vagyok angyal, én se segítek mindenkinek csak úgy, majd végül egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat. Lassan felállok és az ablakhoz sétálok. Figyelem a hömpölygő ember tömeget lent, de nem nézek rá. – Szerinted, ha mind azt, amit te megtettél megteszek, akkor itt tartanék? – kérdezem barátságosan tőle, majd megrázom a fejemet. Megfordulok és őt figyelem egy kisebb mosoly keretében. – Tudod Gillian, bármit megtehetsz, de attól még nem fog menni, mert nem hiszel önmagadban, vagy esetleg tévedek? – kérdezek vissza. Lassan teszek felé egy mozdulatot, de ügyelek arra, hogy semmi olyat ne tegyek, ami miatt esetleg megijedhetne. Nem akarom elijeszteni, egyszerűen csak segíteni szeretnék neki. Olyan, mint egy riadt kis őzike és hiába rendelnék ki mellé bárkit. Nem csak lehúznák, de talán egy rosszabb pillanatban magára is hagynák. Az emberek mellé akkor lehet őrzőket kirendelni, ha tudja őket uralni és szerintem ő nem tudná. Miért nem hiszel Önmagadban? Miért nem hiszed el, hogy képes lennél rá? – kérdezem tőle csodálkozva és kíváncsian. – Nem kell tartanod semmitől, mert ami itt elhangzik, az köztünk marad. – teszem hozzá barátságosan. Figyelem őt egy kisebb mosoly keretében, hiszen ha talán hinne magában, akkor nem is kellene hasznavehetetlen emberekre költenie.
Megalázó volt. Magatehetetlennek éreztem magam. Egy teljes vérfarkas selejtnek, aki még arra sem képes, hogy megvédje a saját hátsóját. AKárhová léptem, mindenhol bajba kerültem, hol törött végtagok, hol mások arca bánta, s azt hittem, ennél rosszabb már aligha jöhet, de megtörtént. Úgy csapott be, mint valami villám, s meghatározta az egész életemet. Lebuktam. És még nem tudom, hogyan kellene ebből az egészből kimásznom. Nincs, aki mellém álljon... nincs, aki a segítségemre siessen. Nem vagyok kőgazdag, de bízom abban, hogy esetleg... még jöhet valami, ami megmenti az életemet. Sosem voltam díva. Nem álmodtam nagyokat, csupán azt, hogy szabadon élhessem az életemet, miután a gyermekkoromat egy olyan férfi mancsai között töltöttem, ki bántott, ütött és mindent elkövetett, hogy sérült legyek. Nem éreztem fairnek, hogy így kell élnem, egy apró ketrecben, összezárva valamivel, ami már nem élt. Néha meglátogatott, ivott a véremből, majd otthagyott ismét, egy üveg víz társaságában, amely mellé néha kaptam egy szendvicset. Jobb napokon főtt étel várt rám. Akkor még nem tudtam hogy vérfarkas vagyok, így megöltem azt a férfit... mikor tizenhat voltam. Az azt követő telihold kegyetlen fájdalmakkal telt el. - Ez kedves öntől. - köszörültem meg a torkom. Kis híján belepirultam a vörös felsőmbe is, hiszen nem tudtam mást mondani. Csak enniy jött ki a számon. Nem a faj alapján ítélkezik, hanem mi általunk, az alapján, akik vagyunk. Vajon mit lát bennem, minek lát engem? Egy esetlen félnótásnak, valószínűleg.A tekintetem ugyan hálásan pislogott felé, de ott volt a gyomromban az a csomó, amelyen újra é sújra rántottak egyet. Én nem bíztam a vámpírokban. De ennek a nőnek van itt a legjobb híre ilyen téren. Ő tud segíteni abban, hogy megvédjem magam. - Már megpróbáltam, Miss Morgenstern! - bukott ki belőlem, és egy pillanatra kirázott a hideg. - Megpróbáltam edzeni. Erősebbé válni. Futottam, súlyokat emeltem, és próbáltam magamra olyan küllemet varázsolni, amely bizalmat, erőt sugároz a külvilág felé. De nem sikerült. Úgy vonzom a bajt, ahogyan szerencsés emberek a pénzt. - hajtottam le a fejemet. Elkeserítő ezt bevallani. - Már csak egy boszorkány segítsége adhat reményt. Vagy úgy gondolja, nem így van? Hogy akad még... más?
Próbáltam kitalálni, hogy mit is csinálhat, miért jöhetett ide, de egyre nehezebben ment. Nem szoktam barátkozni, ahogyan kedves se szoktam lenni másokkal. Szeretem fent tartani azt, hogy én vagyok itt a főnök, míg mások szívességet kérni jönnek ide, amit én akár el is utasíthatok. De most ennek ellenére próbáltam kedves lenni, bizalmat adni a lánynak, hogy nem ártani szeretne nekem. Újra és újra végig mértem a vérfarkast, de annyira jámbor volt, mint egy bárány, mint aki nem is illik oda, ahova tartozik. Én se voltam mindig ennyire harcias, de az élet magával az ördöggel hozott össze és nem volt sok választásom. Vagy meghalok kínok között, vagy pedig talpra állok és bebizonyítom azt, hogy még se vagyok annyira gyenge. Már csak az erőmet kellene visszakapnom, ami annyira nincs is messze. Érzem az ereimben, hogy hamarosan az enyém lesz újra. Addig pedig mások hűségére hagyatkozom a védelmem érdekében. Csendesen figyelem őt, miközben hallom ujjainak a roppanását. Vámpír vagyok, így még a legkisebb szokatlan zajt is meghallom. Sok esetben azt is, amit nem kellene. – Nem szoktam ítélkezni a faj alapján. Sokkal jobban szeretek az emberek természete alapján megítélni valakit. – válaszolok neki csendesen, hiszen én is utálom azt, amikor faj alapján valakire ráhúznak valamit. Az emberek se egyformák, így az azonos fajú lények se. Mondhatni olyan tarka, mint egy virágos rét. Tele van érdekesebbnél érdekesebb személyekkel. Pár pillanattal később, hogy kiszóltam az innivalók miatt már meg is érkezett. Legalább ehhez ért a titkárnőm, valami haszna is van. Csendesen töltök magamnak, miközben figyelem őt, majd közelebb tolom hozzá a tálcát, hogy szolgálja ki nyugodtan magát. Végül lassan leülök vele szemben, de nem szólalok meg. Egy darabig csak figyelem őt és próbálom kitalálni azt, hogy pontosan mire is van szüksége, mert nem hiszem, hogy boszorkányra. – Ha jól értem, akkor szeretnéd magad megvédeni másokkal szemben? – kérdezek vissza csendesen, majd megrázom a fejemet. – Miért lenne jó, ha szereznék neked egy boszorkányt? Miért nem próbálsz meg erősebbé válni magadtól? - a kérdéseim barátságosan csendülnek, hiszen nem áll szándékomban nemet mondani egyik kérésére se, de előbb tudnom kell, hogy pontosan mit miért szeretne, hiszen boszorkányt is pontosan ahhoz kell keresnem. Ujjamat lassan végig húzom a csészém szélén, majd lassan felemelem és egy kisebb fújdogálás után belekortyolok, majd pedig türelmesen várok a válaszára, miközben újra és újra végig mérem őt.
Sosem szerettem beismermi, hogy ha valamiben vereséget szenvedtem. Nagyjából azért, mert túl gyakran fordult elő... én mindig a földön kötök ki, legyen szó egy harcias vámpírról, egy kegyetlen boszorkányról vagy éppen egy szirénázó macskáról. Az életem egy rémálom, és hiába próbáéltam bármit kitalálni arra, hogy végre a lábamra tudjak állni, valaki mindig akadályoz benne. Nem tudom, hogy mit tettem, miért ez az élet járt nekem... főleg mióta vérfarkas lettem... már ehhez is egy kegyetlen történet vezetett, mégpedig az, hogy megöltem valakit. Véletlenül. Nem is lehetne szebben mondani, mint hogy rám jár a rúd. De nem két hete, hanem egész életemben. Az okokat szeretném megérteni... de már tényleg kezdem azt hinni, hogy átok ül rajtam. Valami olyasmi átok, amelyből sosem fogok felállni, és egyfolytában vissza fog húzni. Nagyot nyeltem, és halványan elmosolyodtam, miután végre helyet foglalhattam, és az asztal alá rejtttem kezeimet. Tördelni kezdtem az ujjaimat, majd megköszörültem a torkomat. - Én tudom, hogy.. nem ez a szakterülete. És vérfarkas vagyok, a maga ősi ellensége... de bízom abban, hogy nem ez alapján ítélsz meg. Már elegem van az ítéletekből. - hajtottam le a fejem, és láthatta is rajtam, hogy eléggé megterhel az élet egy ideje. - Egy teát elfogadnék, köszönöm. - iktattam be végül a mondatot, majd lassan felemeltem a fejemet, és bizakodóan néztem rá. - Bárhová megyek, úgy érzem, hogy... hogy valami miatt egyfolytában a nyomomban vannak. Ha vámpírral találkozom, általában én húzom a rövidebbet. Miközben én nem akarok ártani senkinek. - ráztam meg a fejem. Elgyengültem. Féltem, és remegtem, és szégyenteljes viselkedés ez egy felnőtt nőtől, de nem tudtam ellene tenni. - Nem tudom, mit tehetnék ez ellen. És bízom abbanm, hogy esetleg ön.. el tudna látni valami jó tanáccsal. Esetleg tudna ajánlani egy boszorkányt, aki tényleg segít, nem pedig újabb teherrel lát el.
Igazán meglepődtem Gillian reakcióján, hiszen vele mindig kedves és barátságos voltam. Szeretem azt, ha az emberek tartanak tőlem, de nem értettem, hogy ő mitől fél. Lehet,hogy ezmár a megjelenésemmel jár, nem tudom. De most nem is az a lényeg, hanem az, hogy még éppen idejében toppantam be. Nem örültem volnaannak, ha uitólag tudom meg azt, hogy itt jáért Miss Andrews, de az ostoba titkárnőm kidobta volna őt. Akkor biztosan búcsút is mondhatott volna az állásnak, mert már egyszer hibázott, még pedig Gabriella kisasszonnyal. Nyugodtan szólíts csak Maybelle-nek, hiszen azért annyira nem vagyok idős. - mondom neki mosolyogva és egyre szélesebb a mosolyom, amikor látom, hogy mennyire zavarban van. Lassan bólintok arra, amit mond, hiszen igaza van. Jobb lenne egy nyugisabb helyen beszélgetni. Van egy szabad tárgyaló. Esetleg oda mehetünk. - mondom neki mosolyogva, majd elindulok abban az irányba. Kinyitom előtte az ajtót, majd pedig besétálok utána és becsukom az ajtót. Esetleg kávét vagy teát kér Miss Andrews? - kérdezem tőle kíváncsian, miközben a jól megszokott helyemre sétálok és helyet foglalok ott. Ha kért valamit,akkor kiszólok telefonon a titkárnőnek, hogy készítse el azt is a teámon kívül, majd mosolyogva pillantok a lányra. Tőlem nem kell tartanod,így nyugodtan mond el,hogy mi a baj Gillian.- szólalok meg végül barátságosan és a tekintetemmel nem eresztem el őt.
Kezdőlap
|| 
|| 
||