Pár nappal ezelőtt találkoztam Josette-vel a Whitmore főiskola első idei partiján... mondanom sem kell, hogy meglehetősen zavarban voltam a rengeteg ember között, hisz még mindig vágyom a nyakuk után: két év halál úgy, hogy a vámpírságomhoz semmi esélyem nem volt hozzászokni, felér egy természeti katasztrófával, s valamit nem lehet olyan egyszerűen megoldani vagy eltörölni mint ezt. A vámpírságom az, amit szeretnék végre elfelejteni de ez az egész nagyjából csak hangzatosan tűnik lehetségesnek. A gyógyírnak annyi, ahogyan hallottam róla, méghozzá Katherine-nek adták oda, aki azóta is vígan éli az életét emberként.. fel sem tudom fogni, hogy milyen lehetne az én életem, ha újra.. Megállok a folyosó kellős közepén, s kihúzom magam, egy kezemben tartok két kávés bögrét, amelyeket még az épület szomszédos kávézóban vettem pár perccel ezelőtt. Tippem sem volt arra, hogy Josette hogyan issza a kávét, így gondolkodtam arról hogy ne lehessen kudarc az egész. A nők szeretik ezt a Latte Machiato-s kávékat vagy mi a szösz, úgyhogy annyira nem tévedhetek vele. Körülnézek, de nem látom sehol. Nagy forgás sincs a kórházban, úgyhogy valószínűleg nem történt még egy olyan volumenű katasztrófa, mint az a múltkori kukoricatáblás henteskedés. - Nocsak, a doktornő. - sétálok oda hozzá mosolyogva, mikor megpillantom a folyosó túloldalán. Nincs szerencsém a nőkkel, Meredith volt az utolsó akivel valamit megpróbálhattam volna, de a halálom minden efféle elképzelést keresztbe vágott. S mire visszatértem, Meredith már nem volt itt. Azonban itt van Jo. Akivel egyelőre egy halvány esélyem van egy.. barátságra? Elena múltkor kedélyesen lökdösött oda hozzá, nem voltam túl udvarias, azóta csak egy második esélyen jár az eszem.
Tökéletesen látszik, hogy ez nem az én napom, hetem... Semmi sem igazán úgy megy, ahogy azt várnám, s bár a felfordulást gyorsan lerendezzük a kollégákkal, szükség van egy ügyeletes orvosra, míg a többiek műtenek. Bár sok dolgom nem lenne, mégis ránézek a betegekre, aztán a nővérszobában kötök ki, és végre le tudom cserélni a ruhámat, ami idő közben vérfoltos lett, és sikeresen végigfolyattam rajta a rozsdavörös fertőtlenítőszert is. Általában nem az ügyetlenségemről vagyok híres, de mostanában elég dekoncentrált vagyok, ami azt illeti. Az pedig, hogy napi szinten órákat kellene gyakorolnom, hogy végre kitapasztaljam újonnan visszavett erőm hogyan is működik, nem segít a regenerálódásban. Elnyomok egy ásítást, és szép lassan konstatálom, hogy az éjszaka többé-kevésbé nyugalmasan telik. Az átlagnál mégis mozgalmasabb, de mindenki tudja a dolgát, jól összeszokott csapat módjára dolgozunk egymás keze alá. Az idő meg csak úgy telik, reggelre virrad, én pedig rájövök, hogy lassan 40 órája vagyok talpon, és ma jönnek a hallgatók is, ez pedig cseppet sem könnyít a helyzetemen. Hideg vízzel frissítem fel magam és engedélyezek egy hosszabb szünetet is, aminek a nagy részében kávé és némi ennivaló után fogok kutatni a büfében, mikor ismerős alakra leszek figyelmes. - Saltzman professzor - torpanok meg egy pillanatra. A legutóbbi találkozásunk nem sikerült olyan fényesen, hogy számíthattam volna a látogatására. És természetesen akkor egy kicsivel több időt töltöttem volna a tükör előtt azzal foglalatoskodva, hogy nézek ki, de késő bánat. - Ó, egek, Alaric, a végén azt fogom hinni, hogy gondolatolvasó is vagy.. - nem csak vámpír. De ezt már csak magamban teszem hozzá. Engem nem zavar, Elena is az, hamarabb tudtam ezt, mielőtt még ő maga rájött volna arra, hogy tudomásom van róla. Hiába inaktív a boszorkány, attól még boszorkány marad, az érzékeim megmaradtak. - Légy üdvözölve... - kapom ki az egyik kávéspoharat a kezéből amolyan 'gyereamamához' stílusban, amire azóta áhítozom, mióta megéreztem az illatát. - Meg persze te is, Rick.. - nevetgélek fáradtan. De a humorérzékem az még mindig jeles. - Mit tehetek érted? - mérem végig tüzetesen néhány korty ténylegesen is életmentő kávé után, ugyanis az, hogy egy magafajta szupererőkkel megáldott hipergyógyulékony pasas indokkal érkezik, esélyesebb, mint bármilyen más lehetőség.
Fáradtnak tűnik, ám ez nem olyan dolog, amiért bárkit hibáztatni lehetne. Egy kórházban az élet soha nem áll meg, mindig is volt bennem tisztelet az orvosok iránt, hisz hatalmas elkötelezettségről tesznek tanúbizonyosságot. Csodálom emiatt ezt a nőt, s még így fásultan, valószínűleg egy túlórás műszak után is gyönyörű. Az egyetlen, aminek pedig szívből örülök, hogy nem kezdek el sületlenségeket beszélni, habár erős szokásom, de igyekszek lenyelni minden ide nem illő gondolatot. - Is? - kérdezek vissza a hirtelen megvillanó mosolyom után, miután a gondolatolvasást teszi szóvá. - Ezek szerint több pozitív tulajdonságot is felfedeztél bennem az előző, kicsit félresiklott találtánk alatt? Ezt mindenképpen megjegyzem. - vigyorodom el egy cseppet szélesebben, majd ujjaimmal eleresztem a kávés poharat. Azon tűnődtem, hogy meghagyom neki a másikat is, amelyet még mindig szorongattam, tekintve hogy neki nagyobb szüksége lehet rá. Az én napom annyiból tevődik össze, hogy megtartok pár előadást, majdnem minden délutánom szabad. Nem szokásom ezzel dicsekedni, hisz a tanár lét sem egyszerű, de nem is hasonlítható össze a medikusok világával. Amiért vámpírként hálás is vagyok, még csak az hiányozna, hogy vér tapadjon a kezeimhez. Nem tudnék ellenállni. így is amióta beléptem ide, érzem a kifinomult szaglásommal, hogy a közelben vér van.. talán a fagyasztójuk. Vagy vérzik egy páciens. Nagyot sóhajtok, egy pillanatra lehunyom a szemem, majd ismét Jo-ra figyelek. Halk nevetés tör ki belőlem. - Jó látni, hogy a humor még nem veszett ki belőled. - mosolygok őszintén, majd körülnézek, s amikor meglátok két szabad üölőhelyet, leülök az egyikre. Belekortyolok magam is a kávéba. - Gondoltam, eljövök, és lefixálok egy második randevút. Semmi kukoricaföld meg... autós baleset. - dől oldalra a fejem amolyan hitetlen mosollyal, hogy ez tényleg velünk történt meg legutóbb. - Vagy olyan kritikán aluli volt az a találkozás, hogy inkább fogjam menekülőre? - sóhajtok. - Elfogadom. Nincs túl sok szerencsém nők terén, öhm... a feleségem halott, a legutóbbi barátnőm pedig meghalt, szóval valószínűleg már velem van a baj. - húzom el a számat, majd hirtelen kapcsolok. - Bocs! Hozzászoktam, hogy mindig én beszélek.
Az életem közel sem tökéletes, de én választottam. A maga minden nyűgével együtt mégis boldoggá tesz, hogy olyan hivatásom van, amivel az emberiség javát szolgálom. Csupán ezért nem hallani tőlem egyetlen zokszót sem azért, mert a túlóra minden műszakom velejárója. Nem mintha lenne családom, aki esténként hazavár, vagy egyáltalán hiányolna. Esetleg a szobanövények tudnának reklamálni, amiért a redőnyöket elég ritkán húzom fel, tekintve, hogy mikor hazaesem, akkor is csak aludni szoktam. Nekem már teljesen mindegy, milyen napszak van éppen, a szervezetem olykor egy-egy apró elbólintásért is nagyon hálás tud lenni. - Igen, van néhány dolog, amit észben tartok azóta.. - viszonzom mosolyát. Szinte hihetetlen, hogy a kedvem hatványozottan nőtt meg, mióta megláttam őt. Hiába minden, a kávé persze erős segítség, de tudom, hogy hirtelen felbukkanására reagálok így. Mosollyal az arcomon, leküzdve a fáradtság árulkodó jeleit, ami eddig sikerrel elüldözött mellőlem mindenkit. Pláne akkor nem látok releváns esélyt, ha egy félresikerült randi után bukkan fel, én pedig kellően nyúzott vagyok ahhoz, hogy labdába se tudjak rúgni. - Humor? Csak a fáradtság teszi.. - legyintek egyet, újabbat kortyolva a kávéból. Én így vezetem le a feszültséget és a kialvatlanság csak rátesz egy lapáttal. Vissza kéne vennem egy kicsit a tempóból, én sem leszek már fiatalabb, és így csak a ráncaim számát növelem, meg a táskákat a szemem alatt. De ha nem lennék agyonhajszolt, talán még ennyire sem lennék szórakoztató társaság, jelenleg pedig a humor az egyetlen, amiből még előnyt kovácsolhatok. Elvégre nézzük csak a tényeket, itt van ő, jól fésült, valószínűleg volt ideje tusolni és mit ad isten, talán még aludni is tudott az éjjel. És itt vagyok én, minden szempontból... hogy is mondta? Kritikán aluli.. Igen, azt hiszem ez a jelenlegi állapotomat jobban tükrözi, mint az elmúlt randinkat, ami a véletlen folytán tömegbalesetté fajult. - Lesz helyette tópart és...? Örülnék, ha maximum egy vízbe pottyant kismacskát kellene megmenteni, nem a fél campus-t. - próbálom oldani a helyzetet, de úgy tűnik közel sem olyan egyszerű ez, mint ahogy én azt gondoltam. - Nem szeretek a körülmények áldozatává válni.. - sóhajtok nagyot, mielőtt azzal folytatnám, hogy örülnék egy második elsőrandinak, de aztán a torkomra forr a szó. Az imént még attól tartottam, hogy ha leülök mellé az nem csak félreérthetetlen gesztus lesz, hanem tökéletes pozíció is ahhoz, hogy azt üzenjem az agyamnak, ideje lemenni alfába, így meglepettségemmel együtt sikerül megejtenem egy ásítást is - bár ez utóbbit akaratlanul. - Részvétem.. - komolyodok meg a helyzethez mérten. Ezt nem szándékozom elviccelni főleg azért, mert eddig nem volt tudomásom arról, hogy nős volt, arról pedig még kevesebb, hogyan is viseli a témát. - Jól gondolom, hogy ez még azelőtt történt, hogy te idejöttél volna az egyetemre? Ne haragudj, ha ez túl indiszkrét. Nálam az a szakmai ártalom, hogy beszéltetem a betegeimet.. Persze tudom, hogy te nem vagy a betegem.. - próbálkozom finoman kicsikarni néhány információt, persze erre a válasz nekem is majdnem világos. Már-már kézenfekvő. De aligha lenne jó belebonyolódni valakibe, akinek a szíve nem egészen szabad.
Egyáltalán mit keresek itt? A lehető legmesszebb kellene kerülnöm ettől a nőtől. Óvni magamtól, mielőtt még az álmomban látott képsorozat valóra válik, s én leszek a halálának az okozója. Még mindig magam előtt látom a vérben fuldokló Jo-t, ahogy kúszik előlem, arcán rémület, még mindig fülemben cseng a sikolya... és mégis itt vagyok, kávét hozok neki, úgy vigyorgok rá, mint bármelyik másik napon. Alig ismerem ezt a nőt, mégis féltem saját magamtól. Az első két nő, akihez komolyabb viszony fűzött, halott, a harmadikat pedig azért veszítettem el, mert én haltam meg. Ezt persze semmi esetre sem akarok közölni vele, csak mosolygok, mint egy tökkelütött, mert már attól jobb kedvem lett, hogy látom. Hogy mennyi fájdalmat képes elviselni egy ember? Hé, csak nézz rám! Még élek. Illetve... már megint élek. Ősi vámpír vagyok, aki ha elengedné magát ebben a szent pillanatban, képes lenne néhány perc leforgása alatt lemészárolni a kórház teljes létszámát. Felsóhajtok, mintha nem magamat ostoroztam volna az elmúlt tíz másodpercben, és felvont szemöldökkel megragadom az előbbi szavait. - Néhány dolog, ami... pontosan mi is? - el nem tudom képzelni, mi lehet az a néhány dolog, ami pozitív benyomást tett rá. A vértől való "émelygésem", a baciktól való félelmem, amiért flaskát nem nyújtottam át neki, vagy talán az, hogy a jelenlétemben robbant ki a Whitmore buliján az eddigi legnagyobb tömegbaleset? Egyik sem tűnik valami biztató jelnek, sőt, ezek alapján egy dilis, rigolyás professzornak is tűnhetek, aki senkinek nem való, egyedül saját magának. - Nem. Nem fognám a fáradtságra. Amúgy meg az orvosok nem állandóan fáradtak? Ez alapján a humorod sosem hagy cserben, a részed, ahogy a szabadidőd hiánya is. - Talán épp ezért jó ez a nő az életembe. Aki sosem ér rá, kevésbé kerülhet ki halálos fenyegetéseknek, mint az, aki a nap huszonnégy órájában otthon ül. No meg aztán én sem a szabadidőről vagyok híres, hiszen ha van némi időm, jobban mondva lenne saját magamra, az életemre, még azt is dolgozatok javításával, és a tanórák felállításával töltöm. Mintha a sok teendő el tudná feledtetni velem azt, aki... ami vagyok. A helyzet az, hogy ez csak ront mindenen, a sok tennivaló közben néha a vérszomjamról is megfeledkezem, nem fogyasztok vért órákig, olykor egy nap is majdnem eltelik, mire újra vért veszek magamhoz, minek következtében addigra már alig tudok uralkodni magamon. Múlt héten majdnem szerencsétlen portás lett a vacsorám, s ha nem borult volna már rég sötétségbe a folyosó, láthatta volna eltorzult arcom, megnőtt szemfogaim, amik csak arra vágyakoztak, hogy nyakába fúródjanak. - Piknik. Rengeteg kávéval! - nevetek, mert ha valamit tudok a nőkről, az az, hogy amelyikük éjszakázik, jóformán kávén él. Isobel is képes volt este tízkor egy jókora adag fekete löttyöt legurítani a torkán. Bár amíg ő az új, saját, misztikus életét kereste a tudtomon kívül, addig Josette életeket ment. Hatalmas különbség. Az egy dolog, hogy az ex feleségem gyakran felbukkan gondolataimban, valamint még az álmaimban is, az nem jelenti azt, hogy meg is kellene említenem. Befoghattam volna a szám, de már mindegy, már kint van, nem szívhatom vissza. Emiatt pedig nem igézem meg Jo-t. Magamra vessek... - Nem kell így elkomorodni. Évekkel ezelőtt történt, arról nem beszélve, hogy csak azután halt meg, hogy szó nélkül lelépett, a rendőrök eltűntnek nyilvánították, majd mikor felbukkant, borzasztó szemét módon elbánt velem. Aztán meghalt. Persze, szörnyű volt a történtek ellenére is, de ő inkább csak egy örök emlékeztető, hogy ne bízzam el magam, ne nyugodjak meg akkor sem, ha egy csodás nővel találkozom, mert még az is lehet, hogy elüldözöm őt. - Pillantok rá, mélyen a kék szemekbe nézek, amitől rögtön egyértelművé válik, hogy bizony rá terelődött közben a szó. Nem tehettem mást, ha már kiraktam a halott feleség kártyát, meg is kellett magyaráznom, már amennyire a körülmények engedték. Ahogy ő, úgy én sem szerettem a körülmények áldozatává válni, de mikor visszatértem a halálból, pontosan ez történt. Ráadásul visszafordíthatatlanul.
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 14, 2016 11:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Alaric && Josette
you are my shining knight from all stories
Hiába békésebb a környezet, ez mit sem változtat azon, hogy megéltük, ami legutóbb történt. Vagy azon, hogy én vagyok Jo Parker, és szinte csak úgy vonzom a veszélyt, mint valami mágnes a vasat. Bár jó néhány évre kiirtottam az életemből minden potenciális veszélyforrást, és arra az egyre koncentráltam, amihez igazán értek, a gyógyításra, most minden szépen lassan visszakerül a saját medrébe. Többségében akaratomon kívül. Nem csodálkozhat rajta senki, hogy dupla műszakot vállalok, csak hogy addig se kelljen túl sokat filozofálnom a keserű tényeken, és ha végzek több mint 48 óra után, úgy zuhanhassak ágyba, hogy még csak álomképeket se lássak. Tudom, hogy hosszú távon nem ez a megoldás, de ahogy régen nem tudtam elfogadni a történteket, most sem egyszerű szembenéznem velük. Talán szerencsém van, hogy Rick jelenléte sem arra ösztökél, hogy az elfuserált életemmel törődjek. - Azt egyelőre megtartom magamnak.. - mosolyodok el bizonytalan arcát látva. Bármily meglepő, egy nő fejében nem csak a katasztrofálisan mellésikerült dolgok maradnak meg egy áhított randi után. Én pedig precízen ügyelek a részletekre is, amik olykor hasznomra is válnak. Példának okáért sikerült megbizonyosodnom arról, hogy nem válik belőle közveszélyes gyilkos pánikhelyzetben. Ez azért több, mint ami elvárható egy vámpírtól. - Ó, dehogynem. De fel lehet minket ismerni a karikás szemről és arról, hogy csipogó nélkül nem közlekedünk sehova. De tényleg sehova... - nevetgélek zavartan. Nekem már sikerült hozzászoknom, hogy a zsebemben ott lapul a telefonom mellett a kis szerkezet, ami a legromantikusabb találkákat is simán kenterbe veri, mert képes a legrosszabb pillanatban pittyegni. Hiába van a fix beosztás, történhetnek olyan drasztikus kimenetelű és durva balesetek, mikor a pihenőnapból hirtelen a műtőbe kerül az ember, hogy a halállal keljen versenyre. A siker pedig sosem borítékolható egyszerre. De pokoli napok azok. - Alaric Saltzman, te el akarsz csábítani engem? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, de közben jót mosolygok azon, hogy kitüntetett szerepet szán a kávénak. Nyilván nem venné ki magát túl jól, ha randi közben egyszerűen az ölébe zuhanva kerülnék kómaközeli állapotba. Meg tudom érteni, én sem túlzottan élvezném a helyzetet, ha a partnerem jót horpasztana fordított esetben. - Még a végén sikerül.. - fogom szorosabban a poharamat és közelebb is húzom magamhoz, láthatóan óvva, nehogy valaki ádázul elcsenje tőlem az életető koffeinadagomat. Semmi kétségem afelől, hogy ha ez most nem lenne, én már nyitott szemekkel aludnék. - Nem ezért, csak.. tudom milyen elveszíteni a szeretteinket. Orvosként pedig azt is, mint minden élet értékes. Talán nevetséges, de közel 20 év tapasztalat után még mindig nem barátkoztam meg a gondolattal, hogy elveszítsem a betegeimet.. - sóhajtok nagyot, de veszem a lapot. Vagy legalábbis azt hiszem, hogy vehetem célzás értékű megnyilvánulásnak. Minden esetre képes arra, hogy visszarántson abból a melankolikus hangulatból, amibe majdnem sikerült belesodródnom az imént. Ez minden alkalommal megtörténik, mikor azokra gondolok, akiket elveszítettem. Őrültség lehet, de mindegyik arcot megőrzi a tudatalattim, onnantól kezdve, hogy Joey, a kisöcsém a kezeim között lehelte ki a lelkét. A következő fázis pedig az, hogy mérhetetlenül dühbe gurulok, amiért Kai ezt megúszva újra felbukkant. - Igazság szerint, nekem lenne félnivalóm.. - iszok újabb kortyot, miközben végigjátszom a következő napokat gondolatban. Kai kiszámíthatatlan, meg akar mérkőzni velem, és semmi sem tudja garantálni, hogy én kerülök ki győztesen a párbajból. Egy részem azt súgja, nem kellene Rick-et hiú ábrándokba ringatni..
Hazudnék, ha azt mondanám, egy csöppet sem félek. Vámpír vagyok, méghozzá erősebb a legtöbb fajtársamnál, de nem vagyok sebezhetetlen. Jonál pedig nem fehér tölgyfa karó van, sokkal inkább az érzéseim, a szívem van veszélyben, bármilyen nyálasan is hangzik ez. De megéri a kockázatot, hiszen itt állok, kávéval a kezemben, a nő előtt, és reménykedem, hogy ezúttal másképp lesz. Nem ismerem túlzottan, és azt sem merem biztosan állítani, hogy tudom, mit érzek iránta, mert egyáltalán nincs így, valami mégis van köztünk. Ezért pedig már érdemes megerőltetnem magam, küzdeni egy kicsit, elővenni a legelbűvölőbb mosolyom, kedveskedni neki, mert bizony ebből még bármi lehet. Ha valaki tudja, hogy az esélyt mindig meg kell adni, hát az én vagyok, s nem fogok lemondani a boldogságról. Azért sem, mert egy ezer éves boszorkány úgy döntött, végezni akar a gyermekeivel, a feladat elvégzéséhez pedig éppenséggel engem választott. Nem árnyékolhatja be az életemet a döntése, sokkal inkább örülnöm kellene, hogy visszatértem a halálból, ha pedig vámpírként, hát vámpírként. Nehéz elfogadnom, hogy többé már nem vagyok ember és nem is lehetek, de együtt kell élnem vele, s kihozni a legjobbat belőle. - Talán legközelebb a sármom nagyobb hatással lesz rád, és elárulod. - nevetek fel kissé erőtlenül. Még mindig alig hiszem, hogy jó benyomást sikerült keltenem benne az "első randi" során. Elenának mindenesetre meg kellene köszönnöm a kis bravúrját, ha ő nincs, a közelébe sem megyek Jonak, ez egészen biztos, s még most is azon gondolkodom, nem-e kellene hátat fordítanom neki és hagyni, hogy egy teljesen átlagos, normális múlttal rendelkező férfit találjon magának helyettem, aki nem álmodik arról, hogy végez vele. - Akkor talán jobb lesz, ha a csipogódat a piknikkosár aljára rejtjük. - mondom ki az első dolgot, ami eszembe jut, anélkül, hogy átgondolnám. No, igen, rám vall. Ha a szerencsétlenség fájna... - Okéé, ezt nem egészen úgy értettem, ahogy mondtam. Nem akarom megakadályozni, hogy egy esetleges sürgősségi műtét, vagy baleset esetén a kórházba juss. - a szememet forgatom enyhén lehajtott fejjel, miközben nagyon halkan elmormolom az idióta szót, ami jelen esetben túlságosan is illik rám. Túl egyértelmű, vagy inkább átlátszó, mire megy ki a játék, s kicsit titokzatosabbnak kellene lennem, ahelyett, hogy a homlokomra írom a szándékaimat. Egy nő sem szereti, ha az adott férfi túl rámenős, bár én inkább valahol a szerencsétlen és a gyámoltalan közt lehetek, amiért legszívesebben elásnám magam. Zavarba is jövök, mikor felhangzik a kérdés, de kicsit azért hízelgő, hogy úgy tesz, mintha nem lenne világos, túl világos, hogy de, bizony el akar csábítani, nem sok sikerrel. Megy ez nekem jobban is, de nem Jo az egyetlen, akinek sötét karikák vannak a szeme alatt, tekintve a múlt éjszakát és azt a néhány másikat, mikor rémálmok gyötörtek. A fene se gondolná, hogy egy vámpír képes frászt kapni egy álomtól, sőt, biztos vagyok benne, hogy az ősi vámpírcsalád egyenes körberöhögne és gúnyt űzne belőlem, ha látnák, micsoda szánalmas utánzat lett belőlem, mikor az anyjuk célja az volt, hogy felsőbbrendű lényt hozzon létre. - Ó, igen. Nyugodtan bevallhatod, hogy csak a kávénak köszönhetem, hogy nem küldesz el. Ha kávé nélkül bukkanok fel... - ingatom a fejem és inkább nem is folytatom, mert bele sem merek gondolni, mi lenne akkor. Josette egy erős, független nő, akinek nem feltétlen van szüksége egy olyan férfire, mint jómagam. Valahogy mégis megnyugtató a közelében lennem, mintha csak ilyenkor lennék képes jókat nevetni saját magamon. Persze az önirónia mindig is megvolt bennem, csak épp mióta visszatértem, valahogy a humorom se a régi. Talán csak nem iszom elég bourbont... Vagy éppenséggel túl sokat, ami megmagyarázná az álmaim is, ha nem tudnám, hogy a félelem kreálja a képsorokat. Sőt, még arra is képes, hogy kimondasson velem olyan dolgokat, amiket amúgy nem mondanék egy nő előtt, akit alig ismerek, s akinél jó pontokat próbálok szerezni. A halott feleség nem épp az a téma, amit fel szeretek emlegetni, valahogy mégis túl hamar terelődik erre a szó. Mintha egy örökös körforgásban élnék, csak épp a szereplők cserélődnek. - Isobel nem igazán nevezhető annak. Egykor szerettem, hiszen nem véletlenül vettem el, de... mindegy, a múlt, az múlt, fölösleges bolygatni. - mosolyodok el, végre egy épkézláb mondat, ami nem hangzik baromságnak. Igazság szerintem nem szoktam rá gondolni, ő az egyetlen olyan nő az életemben, akinek elvesztése nem okozott fájdalmat, hiszen már évekkel azelőtt elveszítettem. A vámpír, aki újra felbukkant, már nem a feleségem volt. Az álmaimban mégis felbukkan, mintha a tudatalattim azt próbálná közölni velem, én is arra a sorsra jutok. De nem hiszek neki, engem nem változtatott meg a vámpírlét, csak óvatossá tett, valamint felélesztette bennem azt a fajta félelmet, amiről nem gondoltam, hogy újra érezni fogom. De, legalább ilyen formán érzem, hogy élek. A kellemetlen érzések is érzések, ami bizonyítja, hogy nem vagyok érzéketlen, tehát halott sem. - Ha félnivaló alatt azt érted, hogy elüldözöl, azt hiszem tévedsz. Sőt, biztosan tévedsz. De valamelyest megnyugtató, hogy ettől félsz. - A hangulat igencsak komolyra fordul néhány mondattól, ami elhangzik a köztünk zajló beszélgetésben, mert részben érthetetlen, hogy ugyanattól tart, mint én, másrészt viszont bizonyítja, hogy nem vagyok egyedül az érzelmekkel, melyek iránta kezdenek kibontakozni. Még a mosoly is eltűnik a szám sarkából, tekintetem is komolyabb lesz, és még mindig úgy gondolom, hogy nagy hibát követnék el azzal, ha engedném, hogy a félelmeim üldözzék őt el. Az esélyt meg kell adnunk kettőnknek.
Próbálkozhatok azzal, hogy meggyőzzem magam, ez nem egy jó ötlet olyan kilátásokkal, amilyenek nekem vannak, de hiába van rajtam a fehér köpeny, ilyen esetekben az érzelmeim felülírják a józan ész szabályait. És talán egy kicsit önző is vagyok. Végre kilátásba kerül valaki, akinek a közelében meglepően jól érzem magam és még az sem riasztja el, hogy ha a találkát a kórházi folyosón kell is megejteni. A sors fintora, hogy a jó dolgok mellé minden bizonnyal rossz is társul. Én mindig úgy tartottam, hogy a világegyetem pontosan tudja, hogy mikor melyiknek jött el az ideje, és kíméletlenül beleavatkozik, annak érdekében, hogy a körforgás mozgásban maradjon. A családi tragédiám után néhány év alatt felépítettem a karrieremet. Most pedig visszatért az életembe az öcsém, akit a pokolra kívánnék, és betoppant egy férfi, aki sosem volt kilátásban. Merje valaki megcáfolni, hogy nincs meg a természet egyensúlya. - Talán.. - válaszolom sejtelmesen, de a mosoly még mindig ott nyugszik az arcomon. Máskor nagy teljesítmény, most teljesen ösztönösen jön, mert órák óta nem vágyom másra, csak arra, hogy egy kicsit kikapcsoljon az agyam. Ne teljesen, az Rick közelében nem vezetne sok jóra és a végén magyarázkodnom kellene. - Ne aggódj, értem a célzást. - nevetek jóízűen a reakcióján. Igazság szerint nem hangzik ez olyan szörnyen, mint ahogy ő azt gondolja. - Vannak pillanatok, mikor legszívesebben olyan messzire hajítanám, hogy legközelebb akkortájt bukkanjanak rá, mikor az én nevem már hírből sem ismeri senki. - engedek utat gondolataimnak. Így kimondva nem tűnök olyannak, mint aki szereti azt, amit csinál. Pedig így van. De örülnék, ha a hivatásom nem menne a magánéletem rovására, ezzel egyetemben viszont azt is tudom, hogy egy orvos sosem lesz a megszokott értelemben vett civil. Bármikor és bárhol szükség lehet a segítségnyújtásra, és ezzel már akkor is tisztában voltam, mikor belevágtam ebbe az egészbe. Nem tántorított el. Mindig van kompromisszum, csak a megfelelő partnert kell hozzá megtalálni. - Talán mázlink lesz és kibírnak nélkülem egy fél napot.. - rántok vállat. Kicsi az esély rá, sosem voltam egy szerencsés alkat, a sor végén álltam, mikor osztogatták. Az életben mindenért komoly munkával és verejtékkel fizettem meg, de ennek köszönhetem azt a Jo-t, aki ma vagyok. Aki nem riad meg, ha egy élet-halál harcot vívó beteget tolnak a műtőbe, de szívügyekben nincs a helyzet magaslatán. - Kávé nélkül is szívesen látlak.. - nyugtatom meg, még mielőtt azt hinné, hogy a viccelődés mögött bármi alapja van az aggodalomra. Nincs. - De ez igazán életmentő volt. A nővérek váltás után két perc alatt megisszák a friss adagot, nekem pedig általában mindig akad jobb dolgom is, mint a kávéfőzés. Az automatát pedig ne próbáld ki. Soha. Olyan, mint valami istenkáromlás. - rázkódom meg látványosan, már csak a gondolattól is, hogy valami instant löttyöt neveznek kávénak. Az ember azt hinné, hogy ennyi év és ennyi koffein után már édesmindegy, mit öntök le a torkomon, pedig nem. Ó, de még mennyire, hogy nem. Látszik rajta, hogy nem igazán akar a volt feleségéről diskurálni, talán feszélyezi is őt ez a téma, amin csodálkozom. A múlton ugyanis nem lehet változtatni, ebben akár egyet is érthetek vele. De rengeteget tudunk tanulni belőle. Én legalábbis ezzel a céllal engedem felelevenedni magamban a múltam azon részeit, amiket ha lehetne, meg nem történtté tenném. A családom egyik részével nem tartom a kapcsolatot, a másik fele meg halott. Ez elég nagy holtpontja az életemnek, amin átlendülni nem kis erőfeszítést jelentett, és a mai napig okoz álmatlan éjszakákat az, hogy nem voltam sem elég erős, sem elég bátor ahhoz, hogy szembeszálljak Kai-al. - Ne tégy elhamarkodott kijelentéseket. Annyi dolog van, amit még nem tudsz, Rick.. Nem hibáztatnálak, ha megköszönnéd a részvételt és odébbállnál.. - bukik ki belőlem hirtelen, talán túl őszintén a reakció. De mit tegyek, ha sosem voltam túl jó a köntörfalazásban?! Elég sok terhet cipelek magammal és egyetlen épeszű férfi sem volna hajlandó ezeken osztozkodni. Ha ejtenék néhány szót a családomról, még azt is el tudnám képzelni, hogy nem kellene a könyvtárban kutakodnia utánuk, ha mást nem, talán szóbeszédeket hallott már a kovenről. Fejvesztve menekülne. Ha pedig mégsem, akkor igazolódna csak be igazán a gyanúm, miszerint klinikai eset, amiért egyáltalán próbálkozik. De túl komor lett a hangulat, egy kis csend is beállt, amit nem tudtam mire vélni, így hamar kapcsoltam és önkéntelenül kezdtem oldani a helyzetet. - Például paprikás csirkén kívül nem sok mindent tudok főzni.. - túrom hátra a hajam egy kicsit idegesen. Ez az egész már most kezd bonyolulttá válni, pedig még csak belegondoltam, hogy mennyi mindent kellene elviselnie. Nem mintha nem tartanám rá képesnek, sőt olyan férfinek tűnik, akiért bármelyik nő összetenné a két kezét, ezért is tartok tőle, hogy mást várunk, másra készülünk. A fene egye meg. Jo Parker, szedd össze magad, nem hátrálhatsz meg most!
Egyszerűen képtelen vagyok dűlőre jutni saját magammal és a cselekedeteimmel. Mintha ugyanúgy kikapcsoltam volna a tiltakozó hangot a fejemben, ahogy a magam fajták az érzelmeiket. Nem teljesen, alig hallható suttogássá enyhült a figyelmet magának követelő hang, én pedig úgy hagyom figyelmen kívül, mintha nem tudnám, hogy neki van igaza. Távol kellene maradnom ettől a nőtől, hogy megkíméljem az életét, hogy megóvjam saját magamtól, mégsem teszem. Mintha egy roppant erős mágnes húzna felé, aminek nem mondhatok ellen, s nem tehetek semmit, húz-von felé, mintha muszáj lenne a közelében tartózkodnom. Helyette az ellenkező irányba kellene rohannom, de a fenébe is! Most az egyszer meg akarom adni magamnak az újrakezdést, mert nem tudhatom, mennyi időt szánt nekünk a sors. Jennát olyan sokáig próbáltam távol tartani magamtól, titkolózni, megóvni őt, hogy nem töltöttem vele elég időt, mikor pedig végre elhatároztam, hogy lehorgonyzok mellette, s jöjjön, aminek jönnie kell, olyan hamar csúszott ki ujjaim közül, mintha egész végig egy szellemet próbáltam volna megragadni. - Ezt kihívásnak veszem! - nevetek fel, s hirtelen eloszlanak a korábbi gondolatok, mintha csak Jo elfújta volna őket. Képes rá, hogy távol tartsa nem csak a nem ideillő gondolataim, de a negatív, már-már kellemetlen érzéseket is elűzi. Talán épp ezért vagyok képtelen elengedni őt, ezért nem tudok távolságot tartani, de mindennek ellenére önző dolog veszélyeztetni az életét. A bűntudattal együtt kell élnem, ha nem hagyom őt magam mögött, ez a legkevesebb, amit megérdemlek, mert állandó veszélybe sodrom az életét. - De ez az életed és nem akarom, hogy azt hidd, ellenzem a munkád. Tisztellek érte, csak abban bízom, hogy egy normális randit végig tudunk csinálni anélkül, hogy tragédia történne, vagy közbeszólna a csipogód. - jegyzem meg, mintha csak az számítana, hogy sikerüljön összehoznunk egy normális randit. Nem csak ennyit akarok tőle, de jobb, ha szép sorjában haladunk, tekintve a múltam. Ki akarok élvezni minden vele töltött pillanatot, mielőtt még valaki meghalna, vagy vámpírrá változna. Már egy normális randi is túl nagy kérés, tekintve, hogy a létezésem sem normális, vagy az a tény, hogy néhány hónapja kerültem vissza az élők sorába. De ez a minimum, amit ez a nő megérdemel, az nem számít, hogy én kevesebbel is beérem, mert nem rólam van szó. Más boldogságát pedig nem fogom tönkretenni, csak mert magamat nem tartom annyira, hogy megkapjam a "boldog befejezést". - Ha kávé társaságában bearanyozom a napod, holnap is beugorhatok. Nem megy olyan jól az életmentés, mint neked, de a kávézóba bármikor beugrok, ha ezen múlik az életed! - kész vagyok rendszeressé tenni ezt a szokásom, ha így több időt tölthetek vele, kezdetnek ez is megteszi, amíg nem jutunk el egy normális találkozóra kettesben. - Én a bourbont preferálom inkább, mintsem a koffeint, de én sem szívesen innék whisky-t automatából. - halvány mosolyra húzódik szám sarka, s bár nem akarok egy részeges semmirekellő professzornak tűnni Jo előtt, nem rejtem véka alá, mennyire szeretek olykor az italhoz nyúlni. Ha csak sejtené, hogy az utóbbi időben a vérszomj ellen használom, mintsem elkeseredésemben, megértené, de szó sincs róla, hogy erről beszámoljak neki. Még nem. Rajta múlik, ha nem kér belőlem, sose derül fény a titkomra, ha pedig mégis lesz köztünk valami kapcsolatféle, még ráérek megbirkózni a dologgal és kitalálni, hogyan tálaljam neki. - Azt hiszem ezzel egyetérthetek. Rólam se gondold, hogy egyszerű eset vagyok, vagy a múltam az, esetleg a jövőm. Még én magam sem tudom, mi lesz a következő mérföldkő az életemben, de az is lehet, hogy nem is akarom megtudni. - Lágyan ejtem ki a szavakat, mintha nem szörnyű jelenetek pörögnének végig az elmémben, amíg beszélek, amíg a múltamra gondolok. S bár mosolygok, s nagyon közel vagyok, hogy kicsússzon belőlem egy halk nevetés, a téma megborzongat. Meglepő dolgok bármikor történhetnek, a gonoszság ott bujkál mindenhol, csak idő kérdése, hogy valahol lecsapjon, s talán újfent engem szemel majd ki áldozatának. Talán megint én leszek a következő rongybaba, akit kedve szerint rángathat, akivel megjáratja a poklot, vagy épp valamelyik szerettem veszi el tőlem, ahogy már korábban sokszor megtette. A jövőm annyira kiszámíthatatlan, hogy bele sem merek gondolni, mit tartogathat számomra. - Ha ez megnyugtat, elég ha fagyit és bourbont teszel elém. Azzal remekül megleszek! - nevetek fel szívből jövően. Hihetetlen és borzasztóan jól esik, mennyire képesek vagyunk elterelni a szót a kellemetlen dolgokról, s nevetni fel jóízűen a következő pillanatban, mintha nem gondolnánk mindketten, hogy pocsék életünk van. Merthogy valamilyen oknál fogva Jo is olyan keserűen áll a dolgokhoz, ahogyan én, az okokat pedig inkább nem firtatnám. Amikor kész rá, majd megtudom, ha pedig nem, boldogan ugrom a rózsaszín kis álomvilágunkba fejest, tudatlanul.
Majdnem sikerül meginognom az elhatározásomban, hogy egyelőre nem lovalom bele magam semmibe. Túl kecsegtető ahhoz ez az egész, hogy csak úgy figyelmen kívül hagyjam, milyen hatással van rám, főleg mert elég rég nem éreztem még csak hasonlót sem. Nem is akartam. Most pedig érzem, de nem tudom, hogy van-e bármi jövője a kettőnk között pattogó apró szikráknak. Részemről biztosan. Viszont az is teljesen biztos, hogy neki menekülnie kellene, hacsak nem akar belekerülni egy olyan életbe, amilyet a családom képvisel. Menekülnie kellene, de mikor a társaságában vagyok, önfeledtnek érzem magam, természetes módon terül mosoly az arcomra, és még egy ilyen zűrös nap is kevésbé tűnik most problémásnak. Az viszont teljesen biztos, hogy inkább látnék el egy tucat sérültet egymás után, minthogy mélyenszántó beszélgetésben legyen részem az érzelmekről. Sose voltam túl jó a szívügyekben, pláne akkor, ha beszélnem kellett róla. Hajlamos vagyok úgy kezelni a komoly helyzeteket is, mintha tréfa dolga lenne... Könnyebb. - Tégy próbára.. - bukik ki a számon, talán egy kissé kacéran a félmondat. Örülök neki, hogy nem várja el, hogy ledobjam a fehér köpenyt és kisétáljak vele az előkertbe, és nem akar kizökkenteni a munkámból sem. Tolerálja a helyzetet, mi egyéb lenne a magyarázat arra, hogy rám áldozza az idejét a kórházban, ráadásul kitérőt tett a kávézóban is. - Valóban rendszeresíthetnénk. Bár nem bánnám, ha legközelebb kipihentebb lennék.. - nyomok el egy ásítást. Hiába a jó erős fekete, a koffeinnek kell idő, míg felszívódik és kiváltja a remélt hatást, de még egy sem helyettesíti az alvást. Szeretnék egyszer Ric szemébe nézni anélkül, hogy a nehezedő pilláim ellen kellene küzdenem. - Viccet félretéve, szívesen látlak, kávé nélkül is.. - mosolyodom el végül, és megfordul a fejemben, hogy túlzásba estem. Nem akarom, hogy úgy érezze, túlságosan sok vagyok, és azt sem várom el, hogy tűzzünk ki randit a folyosóra. Igazából fontolóra vehetném, hogy én is meglátogatom őt az egyetemen, de az én munkaidőm viszonylag könnyeben behatárolható. Ez azt jelenti, hogy 70% az esély arra, hogy valamelyik kórházi szárnyban fellelhető vagyok, vagy saját műszakban, vagy azért mert helyettesítek. Épp itt az ideje, hogy egy kicsit elszakadjak a betegeimtől... - Szavad ne feledd, kérlek.. - pillantok végig a bejárat felé siető két nővéren. Túl gyorsan kapkodják a lábukat, és már nekem sem az jár a fejemben, hogy az alkoholt nem szeretem túlzottan, de olykor egy pohár vörösbort szívesen elkortyolgatok, hanem hogy mi a frász történt már megint. A papírpoharat előzékenyen átcsúsztatom Ric kezébe, majd felállok és már észre is veszem a csipogómon a rövid üzenetet, amivel a műtőbe kéretnek. Késve érkezett, ha már itt a sérült, épp ezért a hangosbemondóból is a nevem szól. Csak egy pillanatig hezitálok, futó pillantást vetek a férfi felé, és bevillan, hogy igen, ez valószínűleg bármelyik találkozónkon megtörténhet, amíg ilyen kevesen vagyunk az osztályon. Bocsánatkérő pillantást küldök felé, de a lábaim már visznek előre. Pár lépést sikerül megtennem, mire a hordágy elém gurul. Nem állnak meg, csak lelassítanak, hogy vethessek egy pillantást a sérültre, ami egyáltalán nem biztató. Az egyes műtőt már elő is készítették nekünk. Nincs időm szólni Ricnek, hogy majd hívom, az orvos átveszi felettem az irányítást, élesedik a fókusz, a fáradtságomat mintha elfújták volna, és eszembe sem jut azon aggódni sikeresen faképnél hagytam a férfit, aki képes volt reggeli kávét hozni a munkahelyemre.
Hosszú hónapok óta nem éreztem már élőnek magam, annak ellenére, hogy a halálból visszatértem az életbe. Jo mellett mégis újra a régi vagyok. Nem az emberi Alaric, a középiskolás tanár, de egy részem a régi életemből visszatér a közelében és ez már haladás. Sem Elena, sem Damon, egyik szerettem sem váltott még ki belőlem hasonlót, s ez valószínűleg az érzéseimnek volt köszönhető. Hogy szerelembe estem volna? Nem. Kizárt. De igencsak közel voltam ahhoz az érzéshez, ami minden jó ellenére megrémített. Féltem, hogy bántom a nőt, rettegtem, hogy elveszítem, az esély pedig még inkább a frászt hozta rám, hogy valamelyikünk meghal. Nem volt szerencsém sem az életben, sem a szerelemben, most pedig mindkettővel egyszerre kell megbirkóznom. Mintha csak az ég szakadt volna a nyakamba, vagy az egész világot kellene a hátamon cipelnem. - Ó, csak várd ki a végét! - feleltem épp olyan kacéran, mint ő, remélve, hogy nem megyünk túl messzire és legalább itt, a kórház közepén nem avatkozik bele senki és semmi a lopott perceinkbe. A lágy, óvatos mosolyom újra széles vigyorrá szélesedett ki, úgy terpeszkedett el az arcomon, mintha semmi okom sem lenne a szomorúságra. Abban a szent pillanatban tényleg nem volt. Josette elvarázsolt, ezt le se tagadhattam volna, s nyilván észnél sem voltam a közelében, mert egyszer nem jutott eszembe, hogy lassítani kellene, netán hátralépni és békén hagyni őt. Nem sok hozzáfogható nővel találkoztam életem során, de akivel mégis... nos, talán jobb, ha nem gondolok az okára. - Semmi akadálya. Várok, ameddig szükséges és amint lesz egy szabad perced, nekem szólj elsőként! - nevettem halkan, bizakodóan pillantva rá. Még mindig úgy éreztem, bármelyik pillanatban rájöhet, hogy nem vagyok hozzá illő, hogy jobbat érdemel nálam és elküld, vagy nem keres többé, aztán majd nem válaszol a hívásaimra és kerülni fog. Eddig nem történt meg és okom sem volt hasonlót feltételezni, de a félsz attól még bennem volt, egy kellemetlen érzésként növekedett bennem, böködve az oldalam, mint egy örökös emlékeztető, hogy nekem nem jár meg a boldogság. Ahogy Jo megszólalt, tüdőmből hangosan kiszakadt ki a levegő. Reméltem, hogy ha hallotta is, nem teszi szóvá vagy nem szentel neki túl sok figyelmet. - Ezt örömmel hallom, már féltem, hogy ha egyszer kávé nélkül érkezem, elzavarsz. Azért ezentúl sem kockáztatok. - a szavak könnyedén erednek útjukra, mindenféle erőfeszítés vagy idegeskedés nélkül. Nem csak beszélgetés, de a viccelődés is könnyen ment a nővel, gondolkodás nélkül válaszolgattam, kivéve, ha komolyabb témákra terelődött a szó. De még akkor sem rágtam át magam kismilliószor a mondandómon, mintha bárki mással folytatnék beszélgetést. A barátaimon kívül persze. Ámbár a nőt még nem ismertem régóta, mégsem voltam vele túlzottan bizalmatlan, sőt.. S megint megérkezett a sors, szavunkba vágva, egy lélegzetnyi időt nem hagyva arra, hogy búcsúzkodjunk. Valójában nem szerettem a búcsúzásokat, az egész életem az elköszönésekről szólt. Hol a holtaktól, hol az életemből kilépő emberektől, vagy az ideiglenesen távozó szeretteimtől kellett búcsút intenem. Jo-tól nem akartam elválni, de a csipogó hangja és a felé tolt hordágy nem hagyott más választást. Bólintottam egy zavart és gyors mosoly kíséretében, és leszobrozva álltam a folyosó közepén egészen addig, míg a sérült kíséretében nem rohant a műtő irányába a nő. Egy darabig még bámultam az üres folyosót, ugyanolyan üres tekintettel, aztán a kávét a szemetesbe hajítva elhagytam az épületet. Részben még éreztem a vér illatát, ahogy a hordágyon a műtő felé gurították a beteget, de túlzottan meglepett Jo távozása, így az illat hamar elillant és nem öntött el a vérszomj. Ezúttal nem.
Kezdőlap
