Hogy mit keresek itt? Nyilván nem a lelki békém. Igazából magam sem értem, hogy miért, minek is jöttem ide.. talán emberként, kicsit tesztelni akartam magam, hiszen.. már majdnem el is felejtettem hogy milyen e gyenge lénynek lenni. Csak figyeltem a hozzám hasonló fiatalokat, ahogy fejvesztve nem itták.. hanem vedelték az alkoholt, amit nem mellesleg egyáltalán nem bírtak. Az összes idegesített.. lehet hogy látszólag megegyezett a korunk, de valójában sokkalta idősebb vagyok náluk, s ezért szót nem hogy nem tudtam érteni velük, de nem is akartam. Kicsit untam ezt a bulit, egészen addig, míg valaki, vagy valakik jó lelkűek fel nem dobták. Nem kellett szuper - mega vámpír hallás ahhoz, hogy a sikolyt meghalljam..  egy pillanat alatt forrni kezdett vérem a kíváncsiságtól, annak ellenére is , hogy védtelen emberként vagyok jelen a bulin, sokkalta sebezhetőbben. A tömeg ketté szakadt. Míg a gyávák rohantak ki, addig a másik része kíváncsian próbálta keresni a sikoly irányát. Az utóbbiba tartoztam én is. A lépcső felé vettem az irányt, szinte már - már halálos nyugodtságommal, s zsebre tett kézzel. Amiből valaki bátor, szó szerint visszarántott, ahogy léptem volna fel az első lépcsőfokra. Egy nő volt az, kinek nem fordítottam túl nagy érdeklődést, és igyekeztem kijátszani őt, hogy felérjek, az első szintre. Végül, az áramló tömeg szó szerint felsodor minket. Az első emeleten csak páran maradunk.. ahogy felérünk, egy férfi maga mögé ránt, amit őszintén szólva kezdek már kicsit unni. De nem teszem szóvá. Figyelem ahogy a férfi, s a nő összesúg, amit vámpír hallással simán meghallhattam volna, s zavaró hogy ezek a fülek alig érzékelnek valamit. Konkrétan , süketnek érzem magam. - Tudod.. most már négyen vagyunk. Össze kell tartanunk. -Rosszat sejtek. Tudom, hogy vámpírként nem sűrűn mondtam volna ilyet, de tisztában vagyok gyenge adottságaimmal, és tudom, hogy szükségem lesz rájuk a későbbiekben, így, jó benyomást kell tennem rájuk. A férfi megindul, mi pedig követjük őt. Egészen addig, míg  meg nem látjuk az előadó terem alól szivárgó vér tömkelegét. A férfi újabban védelmez, kitárja kezeit. Kikerülöm őt, egyenesen az ajtó elé állva, hogy belökhessem lassan azt, de mielőtt megtennem, körbe nézek. - Valakinek valami ellenvetés? - Teszem fel a kérdést.

Egyre gyakrabban érzem úgy a campuson, hogy a praktizálás közben szerzett gyakorlatom a higgadtság magamra erőltetésében, csak az előnyömre válik. Most is ahhoz kell folyamodnom, hogy minden tudomásomat számításba véve a lehető legjobban megfékezzem a kitörni készülő pánikot. Többen felveszik a viselkedésem fonalát, de mégsem haladok. Tekintetemmel Ric után kutatok és meg is pillantom, ahogy egy kisebb csoportosulással megindul a lépcső felé. A randijaink sorra halálra vannak ítélve, talán érdemes lenne komolyan elgondolkodni azon, hogy érdemes-e egyáltalán próbálkoznunk. Mi ez ha nem jel?!
A nyugtatásban nem jeleskedem túlzottan, így arra jutok, azt kell megakadályoznom, hogy minél többen feljussanak, hogy a saját szakállukra nyomozgatni kezdjenek mi a fészkes fene folyik itt. Ha együtt maradnak, abból nem lehet baj.
- Nem, megkérném, hogy ne menjenek fel az emeletre! - szólok rá erélyesen egy párra, aki nekiiramodna a lépcsőfokoknak és közben épp azt latolgatják, hogy valami fogadásból lett csúf tréfa áldozatává vált valaki. Egy más irányból elkapott mondatfoszlány viszont elülteti a bogarat a fülemben, miszerint akik felmentek eddig, azok mind halál fiai lesznek perceken belül. Nem kell gondolkodnom ahhoz, hogy megfordulva saját kérésem ellen szegüljek és utolérjem Ric-et. Ha tényleg van ok a pánikra, akkor az a legjobb, ha én is ott vagyok, elvégre egyedül nekem van erőm, amit ugyan nem teljes mértékben tudok uralni.
Mire odaérek megpillantom, hogy épp két fiatalt próbál feltartóztatni a folyosón. Mellé lépek, kezem az övébe csúsztatom és próbálok figyelni a halk szavakra, amiket a fülembe suttog. Csak bólintok, hogy értem, amit mond és biztosítsam, hogy az én fejemben is hasonló dolgok keringenek. - Odalent perceken belül teljes lesz a káosz.. - sóhajtok nagyot, majd pedig az előadó ajtaja felé fordulok, ahonnan a sikolyok jöhettek. A fiatal srác már elé állt, de mikor megpillantom az ajtó alatt kiszivárgó vért, én nyomom le a kilincset és közben Ric kezét elengedve már tűröm is fel az ingem ujját. A látvány elég ahhoz, hogy tudjam, ide orvosi segítség kell. Az ajtó résnyire nyitva volt, elég lett volna csak belökni, ahhoz hogy bejussunk, de a kockázattal és a többiekkel nem foglalkozva lépek előre, kissé eltolom az utamban álló srácot, hogy be tudjak lépni, de a látvány, ami fogad... Láttam már néhány súlyos esetet, de meg sem közelítette ezt a jelenetet. A földön fekvőkhöz térdelve igyekszem ellenőrizni a pulzust, de a vér mennyiségéből következtetve előre tudnám bocsátani, hogy mindkettő halott. Ezt az érzékeim is csak megerősíteni tudják.
- Meghaltak, mindketten. Hívnunk kell a rendőrséget. - nézek fel a három társamra. Meg sem fordult a fejemben, hogy előzetesen veszély után kutatva jöttünk fel, hisz abban a pillanatban, hogy megláttam a vért, átváltottam orvos üzemmódba, anélkül, hogy körülnéztem volna a sötét előadóban. Utólag csengnek a fülemben Ric óva intő szavai.

Levegőnek érzem magam. Legalábbis, bármit is mondok.. nem igazán figyelnek rám. Valószínűleg egy egyszerű tizen,huszonéves diáknak tekintenek, pedig talán az összes közül én vagyok a legidősebb. Kérdésemre válasz nem érkezik, annál inkább egy tett. A felnőtt nő átveszi a helyzet felett az irányítást, és lenyomja a kilincset, ezzel pedig egy olyan kép tárul elénk ami még számomra is.. talán kicsit meglepő. A brutalitás ami fogad minket.. a két fiatal, kiket a felismerhetetlenségig vér ,vágások borítanak..  nos.. egy biztos, nem lennék a szülők helyébe. Zavartan a tarkómat kezdem vakarni, és hallgatom a többiek ötleteléseit, majd mikor a lány kezdi a telefonját bűvölni hogy felhívja a rendőröket, oda lépek hozzá és elveszem a készüléket a kezéből. - Mégis mi értelme lenne? 3 éve tettek bármit is? Nem? Akkor meg? - Rendőrök.. ugyan már. Semmit nem érnek. Talán még sok diáknál is jobban félnének a jelenlegi helyzetben.. és ki tudja.. lehet, hogy még tényleg itt van a gyilkos, hisz a vér olyan annyira friss hogy ha még vámpír lennék, nem lenne könnyű ebben a helyzetben ellenállást biztosítani. A lány ha meggondolta magát, ha nem, visszaadom a telefonját, és ott hagyova többieket a holt testeknél kuporogni,  detektívesdit játszok.  Egyre csak beljebb és beljebb haladok, elszakadva többiektől, míg nem a szertár elé érve lehetséges nyomokat nem találok. Leguggolok, hogy felvegyem a kést, és jobban szemügyre vegyem, de mielőtt megtenném, hátra szólok a többiekhez. - Azt hiszem találtam valamit. - A nyomokra, illetve a szertárra  figyelek felváltva, majd végül a holttestekre.. a nyomok frissek.. valószínűleg ki nem juthatott innen a gyilkos, hisz egyszerre jöttünk.. ha ideértek a többiek, ha nem, engedve a kíváncsiságomnak a szertár ajtaja felé veszem az irányt, hogy kinyithassam azt.

Minden lélekjelenlétemmel csak a két fiatalra koncentrálok, akik előttem terülnek el az előadó padlózatán. A sok vérből már megítélhettem a helyzet súlyosságát, és a vizsgálatok is mind azzal az eredménnyel zárulnak, hogy esélyem sincs tenni bármit annak érdekében, hogy legalább az egyiküket megmentsem. Tudom, hogy Ric-nek igaza van, mégis ott térdelek még a terebélyes vértócsa mellett és lemondóan sóhajtok fel. A torkomban gombóc növekszik, hisz ennyi év után sem szoktam még hozzá ahhoz, hogy milyen érzés elveszíteni valakit. Aki orvos létére azt meri mondani, hogy nem viseli meg, az hazudik.
Kissé tompán hallom a hangokat, közben gondolataimba mélyedve felrémlik az ominózus eset, amiről a hátam mögött a diskurzus folyik és talán most először megkönnyebbülök, hogy a pletyka nem hagyott alább és elég részletesen elterjedt ahhoz, hogy évek múltán is beszéljenek róla. - Emlékszem rá. Én voltam az ügyeletes, én írtam a jelentést. Minden jel arra mutatott, hogy nem öngyilkosság volt. A hatóság mégis figyelmen kívül hagyta a szakvéleményemet. - jelentem ki monoton hangon, aztán elfogadom Ric felém nyújtott kezét és visszahúzódom mellé. Azt még mindig nem értem, hogy miért nem tetszik egyiküknek sem az verzió, hogy értesítsük a hatóságot, és már én nyúlnék a mobilom után, hogy intézkedjek, mikor megpillantom, hogy a nő, Annable megteszi helyettem. A véres kezem a blúzomba törlöm Ric felé intézek néhány óvatos pillantást. Bár a többiek nem tűnnek meglepettnek, amiért holttesteket találtunk, hisz egész már reakciókat kellene kiváltania a helyzetnek belőlük, Ric felől mégis érzek némi nyugtalanságot. Nem vagyok benne biztos, hogy látott már hullát, arról meg pláne nincs fogalmam, hogy viseli ezt.
- Jól vagy? - kérdezem halkan, hogy a többiek még csak véletlenül se hallják. Az én gyomrom már rég megedződött ahhoz, hogy ne forduljon fel néhány élettelen testtől, de talán ez nem mondható el mindenkiről. Ám míg én Ric-kel törődöm, addig a fiatal srác saját szakállára kezd körbeszimatolni, amit nem tartok túl jó ötletnek. Annable-re ráhagyom a telefonálást, miközben sietve elmormolom neki, hogy a nevem Dr. Jo Laughlin, ha az őrsre telefonál, az én nevem mindenképpen ismerősen fog csengeni a rend őreinek, eszükbe sem fog jutni, hogy kamuhívást kaptak.
- Ne nyúlj semm... - ihez. Próbálom időben kinyögni, de nem sikerül, a tompa fényben meglátom, hogy a fiú valamilyen tárgyat tart a kezében, de messziről nem tudom azonosítani. Az első számú szabály viszont egy tetthelyen az, hogy nem pakolok arrébb semmit, mert egyetlen mozdulat is gyanúba keverhet később. Hát nem néz elég krimit?! - Nagyszerű, most tettél tönkre egy tetthelyet! - dörrenek rá mérgesen és talán egy kis zaklatottság is vegyül a hangomba. A katasztrofális randink egyre csak rosszabbnak néz ki, pláne, hogy Annable sikeresen elülteti a bogarat a fülembe. Mi van, ha tényleg többen vannak?
- Nem fogunk szétválni! - jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon a np felé nézve. Eszem ágában sincs legközelebb az ő holttestük fölé hajolni. Nem mi vagyunk az egyetlenek a szervezők közül, akik nyakukba vették az irányítást, hamarosan pedig minden tisztázódni fog. Ugye?!