Talán meglepő lehet, hogy a saját ragyogó boldogságomon túl képes vagyok mást is észrevenni, de annyira azért nem vakít el, hogy nem tudjam Enzo arcát fürkészni. Amennyire én látom, ő is elégedettnek tűnik, vagy legalábbis reménytelinek, ez pedig csak fokozza az örömömet. Nemrég még a lakásban sokszor éreztem felőle feszültséget, kínozták az emlékek, amelyektől nem ilyen könnyű szabadulni, főleg hogy csak nem rég lett szabad ember. Illetve vámpír. Nem könnyű magunk mögött hagyni a múltat, de örülök, hogy Enzo végre megpróbálja, mert igen, az hogy megkért engem, és hogy megvette ezt a házat, számomra azt jelenti, hogy valóban új kezdetet akar az életében. Tiszta lapot. És azon leszek, hogy ebben segítsek neki. Talán mindkettőnkre ráfér. - Minden kívánságomat? - kérdezek vissza erősen hangsúlyozva az első szót, és nevetve kapaszkodok a karjába, amint felkap. - Hát akkor először is... megmutathatnád, hogy hol is lesz a hálónk. Tudod, csak hogy elkezdhessem tervezgetni a díszpárnák színét, meg ilyen apróságok... - vigyorgok rá szemtelenül, és hagyom, hogy arra vigyen a házban, amerre csak szeretne.
A ház valóban tágasnak és világosnak nézett ki, de valami furcsa is volt benne. Utoljára akkor volt saját otthonom, mikor... Várjunk csak, olyan nem volt. Az utolsó igazi ház a szüleimé volt, már ha azt a házat merem családi háznak nevezni. Ezen a helyen boldogságot akartam, nem kínokat és emlékeket, melyektől nem szabadulhatunk. Meg akartam adni Neki is azt a lehetőséget, hogy nyugalmunk legyen, hogy élvezhesse, amihez ért. Valahogy tudtam, hogy ilyen reakciót váltok ki belőle, s miután a kulcs a kezébe kerül, belép a házba, én pedig követem, kezemben a csomagjainkkal. Ironikus nem? Csomagjaink, de szinte csak ruhákból áll. Nincs benne törni való szobrocska, képek. Esélyem sem volt eddigi életemben tárgyakhoz kötődni. -Valahogy sejtettem, hogy ezt mondod.-teszem le az ajtó mellé a bőröndöket, és én is beljebb lépek. A hely nagy és világos, már-már zavaróan virágos. -Egy-két függönyt is beleszámíthatsz a berendezésbe.-hunyorgom, ahogy a frissen lerakott parkettáról a szemembe világít az erős fény. Meg kell hagyni, hogy még ennek ellenére sem zavar, sőt még üresen is tetszik. Alig lépek beljebb, hogy körbefordulhassak a nappaliban, amikor felém siet, és szorosan megölel. Felnevetek, hisz olyan izgatottan mosolyog rám, ahogy még soha nem láttam. -Nem féltelek, inkább magam a sok pakolástól.-kacsintok rá csipkelődve vele egy kicsit, már csak azért is. Kérdésére gonosz mosoly húzódik ajkamra, és egyszerűen ölbe kapom, mintha csak egy tollpihét tennék odébb. -Te vagy a ház úrnője, ma minden kívánságod teljesítem.-emelem feljebb, és hajolok ajkaira. Jó volt boldognak látni, és bár azt hittem nehezebb lesz a keresgélés, és valami azt súgta, hogy ez még csak a kezdet, ne igyak a medve bőrére, mégsem tartottam attól, hogy csalódást okozhatnék neki. Legalábbis nem ma.
Ismét igazat kell adnom Enzonak. Jó rég óta nem telepedtem le hosszabb időre sehol. Ha valahol mégis maradtam is tovább, nem vettem magamnak házat, motelekben, hotelekben, panziókban laktam átmenetileg, szóval igen, egy ilyen saját otthon most nagynak tűnik. De ezzel egyet a jövőben, a lehetőségeimet is kitágulni látom, mintha egy új, izgalmasabb fejezetéhez érkeztem volna az életemnek. Egy fejezet, amire régóta vártam, és ami remélem, még sokáig nem ér véget. - Ha azt gondolod, hogy ezzel elijesztesz, melléfogtál, mert már most egy csomó ötletem van, hogy még nem is láttam semmit - vigyorgok a vőlegényemre, majd előre megyek, miután illedelmesen maga elé enged. Egy előszoba, nem kifejezetten tágas, de van elég fény, és lenne hely itt-ott növényeknek, amiket hamar be is fogok majd szerezni. Beljebb haladva a tervezgetéseim menete csak tovább bonyolódok, ahogy körbe járom a helyiségeket. Kettőnknek pont megfelel, és tetszik, hogy minden helyiségbe jut elég fény. Vicces lehet egy vámpírtól, hogy szereti a napfényt, de hisz nincs miért tartanunk tőle, amíg az ékszereink vigyáznak ránk. - Imádom - száguldok vissza végül Enzohoz, és szorosan átölelem a derekát. - De még sok munkám lesz vele. Időbe telik majd berendezni, de jó lesz, érzem - emelkedek fel, hogy megcsókolhassam. Ebben is nagyon sikerült eltalálnia azt, ami szerintem valóban tökéletes. - És most mihez kezdünk? - pillantok fel rá egy kíváncsi mosollyal. Még nincs sok berendezés, nincs sok teendő, amíg be nem szerezzük a bútorokat.
Az életem mozgalmassága valahol akkor kezdődött, amikor megszöktem. Eljegyeztem a nőt, akit szerettem, házat és autót vettem, és fellobbant a remény egy boldogabb és kiegyensúlyozottabb élet felé. Ott volt az öcsém, akivel egyenlőre nem igazán tudtam, hogy hányadán is állok, de gondoltam, az idő majd ezt is megoldja. Nem igazán siettem, s a kép alapján, valamint a házszámokat nézve jöttem rá, hogy pontosan hol is kellene megállnom. A ház a maga méreteit tekintve normálisnak tűnt, hangulatosnak és legfőképp nyugodtnak. Ez egy előny volt. Ahogy kiugrik a kocsiból, úgy próbálom meg követni azon két táskával, amit kiveszek a csomagtartóból. A kulcsok nálam vannak, de egészen addig, míg le nem teszem a táskákat a teraszra, sem az autót nem tudom bezárni, sem a házunk ajtaját nem tudom kinyitni. A hátsó udvar viszonylag nagy zöld területként ölelte körül a házat. -Nagy, ha sokáig csak hotelszobákban laksz.-mosolyodom el, és próbálom elképzelni magam, ahogy a verandán várom, hogy hozza az aznapi újságot a postás. Hát nem sok sikerrel valósult ez meg, még elmémben sem. A következő elképzelendő gondolat egy szombati fűnyírás volt. Hát egyenlőre ez sem sikerült. Gondolom majd kialakul ez is, mint minden más. Igyekeznem kell a szépségét keresni ennek is, még ha kevesebb sikerrel is, mint azt elsőre gondoltam. -A leírás szerint a berendezés ránk van bízva, bár az alap dolgok benne foglaltattak. Tehát van egy üres házunk, ahol van víz, gáz és villany. Azt hiszem egy ágy és egy kád eleve benne volt az árban. De mi lenne, ha belülről is letesztelnénk ezt?-nyújtom felé a kulcsot, megadva neki azt az örömöt, hogy közös otthonunkba ő lépjen be először. Ez a legkevesebb, amit megtehettem érte. -A berendezés a te dolgod, azt előre leszögezném. A pakolásra adom csak a fejem.-emelem fel kezeim magam előtt, ezzel is jelezve, hogy nekem aztán eszem ágában sincs azon gondolkodni, hogy a sötétbarna parkettához megy e a zöld függöny, vagy sem. Eddigi életemben maximum azon gondolkodhattam, hogy a pokróc a cellám jobb vagy bal felén legyen, később már azon sem. Abban viszont nem kételkedtem, hogy ő ne tudná berendezni, lakhatóvá tenni ezt a házat.
Megnyugodva bólintok a válaszára. Ennek van értelme. A sietség közepette, ahogyan az eljegyzésünk majd az összeköltözésünk lezajlik, nem árt ezt a szobát fenntartani még egy ideig, a biztonság kedvéért. Bármi közbejöhet, és hasznunkra válhat még, hogy ha bebiztosítjuk magunkat, persze eszem ágában sincs az ördögöt a falra festeni. Elmosolyodok az udvarias gesztusára, amikor elveszi tőlem a táskámat. Aztán követem őt az épület elé, és hamarosan már száguldunk is az új kocsiban az új otthonunk felé. Különös de boldog érzések járnak át, melyeket nem tudnék semmihez sem hasonlítani. Boldog, de van benne valami félelmetes is. Talán a gondolat, hogy egyszer csak felébredek ebből a hirtelen jött tündérmeséből. Még nehéz elhinnem, hogy ez tényleg megtörténik. Olyan gyorsan jött mindez. - Ez lenne az? - pattanok ki a kocsiból, amikor Enzo leparkol egy feljárón. Hát a kulcs nincs nálam, de izgatottságomban nincs kedvem sokáig várni, és mivel betörni természetesen nem szeretnék a saját házunkba, választom a B opciót, és megkerülve az épületet, felfedezem magamnak a hátsó udvart. - Ó, jó nagy, és csodaszép - állok meg a közepén, és egyszerre próbálnék mindent megnézni, a fejemben pedig már egy csomó ötlet sorakozik, mivel tudnánk megtölteni ezt a területet. Már előre félek, mennyi elképzelés fog a fejemben tolongani, ha belül is szétnéztem...
Kezdőlap
