Nem igazán tudtam aludni az éjszaka. Mondhatni csak forgolódtam folyamatosan és az agyam azon kattogott, hogy mégis mire várok még és miért nem ölöm meg őt most rögtön. De bármennyire is utáltam beismerni magamnak eléggé meggondolatlan személy vagyok. Talán pont a halálomba sétálnék be azzal, hogy meggondolatlanul rátöröm az ajtót. Nem tudom, hogy hány ember sikerült maga mellé állítania, de egy gyengeponttal már tisztában vagyok csak meg kell találnom a megfelelő időpontot arra, hogy lecsaphassak. Azonban arra is figyelnem kell, hogy a saját gyenge pontomat senkinek ne legyen lehetősége még csak felfedeznie sem. Kimászok az ágyból és beletúrok a kócos hajamba, majd úgy döntök, hogy mielőtt még bármit is kezdenék magammal kisétálok a konyhába, ahol gyorsan lefőzöm a kávét, majd pedig elkészítek egyet magamnak és a bögrével a kezemben bámulok kifelé az ablakon. Figyelem, ahogy szállingózik a hó. Valahogy ezt sokkal jobb bentről nézni, bár soha nem volt bajom a hóval. Egyszerűen csak kényelmesebben érzem magam, ha mindezt egy meleg szobából figyelhetem meg, mintsem kinn az utcán kapjon el. Kellemetlen, mikor siet valahová az ember és a képébe jön folyamatosan egy kisebb hó adag. Az órára pillantok alig múlt el hét óra. Gyorsan nekilátok összedobni egy kis reggelit, majd mindent egy tálcára rakok és egy narancslé és kávé társaságában indulok meg a Naevia hálószobája felé. Ez a legkevesebb, amit megtehetek annak köszönhetően, hogy befogadott. Vagyis inkább megengedte, hogy nála húzzam meg magam. Lerakom az éjjeliszekrényre a tálcát, majd lágyan simogatni kezdem az arcát, mikor látom, hogy nyitogatja a szemét mosolyogva szólalok meg. – Jó reggelt. – Már talán az első pillanattól kezdve vonz hozzá valami, de nem tettem még semmilyen lépést annak érdekében, hogy megtudjam ő miképpen érez. Vagy egyáltalán érdeklik-e egyáltalán a nők.. Nehezebb, ha az ember mindkét nem felé kacsingat, mint azt bárki gondolná.
▲ music: centuries▲ ▲Words: xx▲ ▲Note: remélem jó lesz! ▲
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jan. 31, 2015 5:32 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Deborah & Naevia
I feel myself confused
Az utóbbi időben púpból a hátamon egyre több lett, ahogy pedig a jövőbe tekintettem, nem számítottam jobb kilátásokra. A vámpírrá lett boszorkány barátnőm és a szerelmi ügyletei, a lány, aki az életét részben nekem köszönhette, a ég, amit vezetnem kellett, de a piac egyre kevésbé volt jó kilátásokat tartogató. Magam pedig akkor sem hanyagoltam volna el, ha már is függött volna az én jelenlétemtől. Arról pedig akkor már ne is beszéljünk, hogy magányos vérfarkasok keresését és megtalálását is nekem kellett elintéznem, amolyan baráti szívességből, jó kis árat remélve érte. Semmit nem csináltam ingyen, természetemből fakadóan vagy sem, én magam sem szerettem, ha feleslegesen ölök energiát valamibe, ami veszett ügy. Ezeket nem láttam azoknak. Az ágyban feküdve szinte egész éjszaka járt az agyam, alvásról szó sem volt, egészen addig, míg a gépem ki nem kapcsoltam és kisebbfajta megnyugvással nem mondtam búcsút a napnak, ami igazából az előzőnek szólt, mégis a mai napon következett be. Az óra ekkor hajnali fél 4-et mutatott, a karikákat a szemem alatt előre magaménak tudhattam. Lágy érintést érzek arcomon, de míg hang nem párosul mellé, nem reagálok. Lassan nyitom ki a szemem, és a fény eleinte arra kényszerít, hogy sűrűn pislogva térjek magamhoz. A fogadtatás netovábbja. A másik viszont... Zavaros. Az érzéseim zavarosak. Nem most születtem, mégis furcsa, hogy ennyire kiszámíthatatlan legyen a természetem nekem is. -Neked is. Bár nem hiszem, hogy most keltél fel.-biccentek, a tálcára, kedves hangon megszólalva, ami tőlem nem megszokott ugyan, de haragudni nincs okom rá, ahogy a távolságtartás sem indokolt. Kócos fekete hajam összefogom, a csuklómra húzott hajgumival, és felülök az ágyban. -Az illata mennyei.-állapítom meg, elsőre mégis a habos kávéra csapok le. Beszívom az illatát, majd belekortyolok, és szinte érzem, ahogy végigfutva testemen, felébreszt. -Ezt pontosan minek köszönhetem? Mert, ha rajtad múlik, el fogok késni.-pillantok az órára, majd elmosolyodva nyugtázom, ma szombat van. Megrázom a fejem, és újabb kortyot iszok a kávéból. Lábaim magam alá húzom, törökülésben ülök, félig betakarózva, és remélem, hogy észreveszi, ez egy célzás arra, hogy üljön csak le.
Amikor egy ellenkező neműről kell megállapítanod, hogy vonzódik-e hozzád az sokkal könnyebb, mert nem kell úgy viszonyulnod hozzá, hogy vajon elég nyitott-e. Én magam sem tudtam mindig, hogy a nők is felkeltik az érdeklődésem. A megszokott dolgokat követtem, ami nem más volt, mint az ellentétek vonzzák egymást. Persze nem bántam meg, hogy az éveimet férfiakról ábrándozva töltöttem el, mert velük sincsen a mai napig sem bajom. De mégis, ha egy férfira ránéztem tudtam, hogy akar-e tőlem valamit avagy sem. Olyan egyszerű volt. Könnyedén olvastam a testbeszédükből. De most abban a helyzetben vagyok, hogy egyáltalán azt is úgy kell megállapítanom, hogy vonzódik-e a nőkhöz, hogy nem teszek semmilyen komolyabb lépést. Nem csókolhatom meg, hogy meglássam, hogyan reagál, mert azzal mindent tönkretennék. Azt pedig be kell vallanom, hogy az elmúlt időszakban fontos része lett az életemnek és nem hiszem, hogy képes lennék elengedni. Vagy egy fellángolás miatt eldobni magamtól ezt az egész helyzetet. Mert egyenlőre nem tudok többet elmondani erről az egészről. Mindig odafigyelek, hogy ne legyenek félreérhető helyzeteink egymás között. Nem akarom kényelmetlen helyzetbe hozni, de sosem tagadnám le, hogy vonzódom hozzá. Mégis ki ne vonzódna? Egyszerűen csak rá kell nézni. –Inkább mondhatjuk úgy is, hogy le sem feküdtem. – Mondom halovány mosollyal az arcomon, majd mikor maga alá húzza a lábait leülök vele szemben és felhúzom a lábaimat a fejemet a térdemre támasztva ölelem magamhoz a lábaim. – Gondoltam, ha már nem tudok aludni, akkor csináljak valami hasznosat és ezt tűnt a legjobb megoldásnak.– Megrántottam a vállamat mosolyogva és végigmértem minden egyes arcvonását aztán inkább a takarót kezdtem bámulni, mert nem akartam túlzásokba esni. – Jól aludtál? – Teszem fel a kérdést, már szinte lyukat égetve a takaróba. Félek, hogy a tekintetem túlságosan sok mindenről árulkodna, amit nem szeretnék még teljes mértékben feltárni előtte. Mert, ha megteszem, akkor minden megváltozik és a helyzetek talán kínossá válhatnak. Én pedig örülök, hogy van egy olyan személy, akivel jól el tudok lenni.
Én magam sem tudtam, hogy tulajdonképpen mi ez az egész. Mit érzek, és amit érzek, az mennyire normális. Persze reális szemmel nézve a mostani világot, a normális tág fogalom lett. Voltam elég idős ahhoz, hogy ismerjem, hogy változnak az eszmék, az emberek és velük együtt a felfogásuk, mégis egyszerre soknak tűnt ez a jelenlegi helyzet nekem, és az érzéseim. A mosolyom őszintesége mindig megkérdőjelezhető volt, akárcsak a szavaim, most viszont ez a fajta megjátszás érvényét vesztette. Kedves szavaim és mosolyom őszinte volt, indokom lett volna arra, hogy tartsak tőle, mert mindenkitől tartottam, hogy hátba támad, viszont benne mégsem ezt a valakit kerestem. A szőke fürtökkel keretezett arcú lány, épp annyira volt őszinte hozzám, hogy meglepődjek a nyitottságán. A reggelim illata felébreszt, és kissé összekuporodva az ágyon, helyet engedek neki, hogy le tudjon ülni. Míg a kávém kortyolgatom, arcát fürkészem tekintetemmel, ami furcsa tükröt mutat. Épp annyira összezavart, mint amennyire titkolózó és nem tudom mire vélni a viselkedését. Vagy talán mégis, csupán ebben a helyzetben nem látok túl az orrom hegyénél, holott ez rám abszolút nem jellemző. -Minden estre örülök neki, hogy így hasznosítottad az időt. Bár úgy látszik, a bárányok meg a kerítésük egyikünknek az agyában sem akartak megjelenni időben.-mosolyodom el haloványan, célzást téve ara, hogy a karikás szemek királynői lettünk rövid idő alatt. Bár tudom, hogy az agyam még álmomban is képes úgy forogni, hogy felébresszen, nem gondoltam, hogy ennyi mindenre kell majd figyelnem mostanság. Sőt.Az volt a furcsa, hogy nem csak egy dologra koncentrálódtak a gondolataim, hanem legalább három különbözőre. -Aludhattam volna jobban is, de néha ki kell használni a kozmetikumok előnyét.-mondom, az üres kávés bögrét a tálcára helyezve, majd magam elé véve az összeütött, mennyei illatú reggelit. Mégis, ahelyett, hogy enni kezdenék, a tányért ölembe helyezem, és egyik ujjam álla alá csúsztatva arra ösztökélem, hogy felemelje végre a fejét, s így a tekintetét is. -Ne mond, hogy minden rendben, mert látom, hogy nincs. Mi nyomja a szíved kicsi lány?-érdeklődöm, a már megszokottnak tekinthető jelzővel illetve őt, ami nem lenéző vagy kicsinyítő jelentéssel bír, inkább csak amolyan becenév. Komolyan érdekel, hogy mi baja lehet, kezem pedig a villára siklik, remélve, hogy nem kell újra felemelnem a fejét, hogy olvashassak szeméből. Felesleges volt titkolóznia, s bár nem használtam volna ellene az erőm, tudhatta, hogy előbb vagy utóbb kiderítem, hogy a hangulata miért olyan, amilyen. Szinte biztos voltam benne, hogy nem a kialvatlanság teszi ezt vele.
Az egész éjszaka nem csak arról gondolkoztam, hogy mégis miért nem lépek Wyatt-el kapcsolatban, hanem azért is, hogy miért nem lépek vele kapcsolatban. Végül is ez az egész nem tudom hányadán állunk dolog egyszerűen megőrjít és talán a legjobb lenne előbb letudni a kínos dolgokat, hogy utána a lehető leghamarabb álljon vissza a kapcsolatunk a normális szintre, ahol most is szeretném, ha lennének. Ha tudnám, hogy mire számíthatok tőle. Mert egyszerűen bármennyire próbálok olvasni belőle félek, hogy félreértelmezem a jeleket. Miért olyan nehéz ez az egész? Persze, ha valaki nyilvánosan felvállalja, akkor a másiknak olyan sokat nem kell gondolkoznia, hogy megpróbálja-e. Igaz ott is megvan a visszautasítás jelentősége, mert nem lehet mindenki, mindenkinek az esete. Ahogy az én ízlésem is egyedi. Nem tudom miért, de sosem azok a férfiak vonzottak, akik a többséget. Nem szeretem az üres fejű vagy éppenséggel üres lelkű egyedeket. Nekem úgy kell egy csomag, ha jól össze van rakva és egyetlen egy hozzávalót sem felejtettek ki belőle. –Jó étvágyat. Remélem ízleni fog. – Soha nem voltam egy konyhatündér, de mivel Anya mellett én voltam az egyedüli lány az egész háztartásban ragadt rám valami. Míg ők vadászni voltak én otthon végeztem a dolgomat. Ez pedig rendkívül eltérő volt. Lehet, hogy csak főznöm kellett. Az is előfordult, hogy a takarítás maradt rám vagy éppenséggel a használatban nem lévő kések megtisztítása és megélezése. A fegyverraktár rendszerezése. De ezekkel egész jól elvoltam. Szeretem, ha van egy kis rendszere az életemnek. Még, ha ez nem is mindig tűnik úgy. – Akkor ez egyikünknek sem volt a legjobb éjszakája. – Mondom halovány mosollyal az arcomon, miközben még mindig a paplant bámulom, de mikor az állam alá nyúl egy pillanatra megrezzenek, hiszen az érintése, mintha valamilyen vibrálást küldene a testembe. Felnézek rá és egy nagyot nyelek. Nem tudom, hogy mit mondhatnék. Hogy egyáltalán szavakkal képes lennék-e megfogalmazni azt, amit érzek vagy, ami úgymond zavar engem. Sosem voltam túlságosan a szavak embere. Főleg, ha arról van szó, hogy mit is érzek, vagy mit gondolok arról, hogyan érez ő. Nagyot nyeltem, majd pedig előrehajoltam és gyengéden megcsókoltam. Azt hiszem így mindent világossá tekinthetünk. Elhúzódom tőle és csak némán a szemeibe nézek és próbálom kiolvasni belőlük, hogy még mit gondol, mit érez.
Sok mindenre mondhattam, hogy ennyi idő alatt, amióta élek, megismertem, megtanultam, ez most mégis új volt. Azok után, amit a tulajdon húgomról hittem, majd miután kiderült, hogy az egyetlen igaz szerelmemnek hitt valaki megölte a családom, megölte az anyám, a világba vetett hitem és érzéseim teljesen kifordultak és egyszerre lettem magányos, de erős. Ismertem magam, tudtam, hogy mi mindenre képes vagyok olyan valakiért, akit tényleg szeretek, de fogalmam sem volt arról, hogy amit Vele kapcsolatban éreztem, az ugyan az e, mint amit egyszer érezhettem egy férfi iránt. El kellett hinnem, hogy képes vagyok tovább lépni a múltamon, de nem sodorhattam olyas valamibe, amibe most voltam. A zavaros világomban neki nem sok hely maradt, tudván, hogy Maisie maga sincs tisztában azzal, hogy hogyan legyen vámpír. Túl sok mindent ígértem, és kezdtem úgy érezni, hogy egyre kevesebbig ér el valójában a kezem. -Nem kételkedem benne.-mosolygok továbbra is, és bár az illatok is erről árulkodnak, szinte látom arcán a magába vetett kételkedést. Azzal, hogy az éjszakám nem töltöttem a legjobban, nem voltam egyedül, de ez nem nyugtatott meg, inkább még jobban fokozta bennem a kétségeket. Vajon jó ez így, ahogy van? A szeme a takarót pásztázza, de szinte szuggerálva nézi, s nem állhatom meg, hogy ne kérdezzek rá, mi nyomja a szívét. Ennyire ismertem, még ha nem is jobban, hogy arcának rezdüléseiből tudjak következtetni arra, mit érezhet, gondolhat. Óvatosan emelem feljebb fejét, hogy szemébe nézhessek, még inkább megpróbáljam megfejteni, de bár látom rajta a zavarodottságot, valami, mintha megváltozna benne, valami megcsillan szemében, ami ismeretlen, de kellemes érzéssel tölt el. Ahogy előrébb hajol, a felismerés szinte maró érzéssel száguld agyamból keresztül testemen, végül szívemben megtelepedve. Elhamarkodott döntése lenne ez, vagy inkább az igazságot leplezi le, nem érdekel, s bár nem mozdulok, mikor elhúzódik tőlem, elmosolyodom, és kezem végigsiklik arcán. -Olyan vékony a határ a szeretet és a gyengédebb érzelmek között, mint a barátság és a gyűlölet között.-idézem anyám szavait, és hiába a hátam mögött tudott jó pár évszázad, mégis tehetetlennek érzem magam. -Nem gondoltam, hogy érhetnek meglepetések, de te csupa rejtély vagy előttem és csupa kellemes meglepetést okozol.-hangom békés, kedves és némi boldogság is érzékelhető rajta. Magamat is meglepem, hogy ilyen könnyen beismerem, az érzéseim hasonlóak az övéhez, mégis érzem magamon, hogy az érzelmekhez való viszonyom megváltozása még távolról sem teljes. A kételkedés szemembe is kiüt, hiába próbálok némileg elrejteni, előtte nem igazán megy a színlelés.
Sokkal rosszabb az, amikor a másik félnek nem vagy tisztában az érzéseivel. Mert a sajátjaimmal tisztában vagyok. Felé löknek és a vágyaim is. Nem csak puszta érzések. Ha még csak érzésekkel kellene megküzdenem, de a vágy, amit az irányába érzek egyszerűen leírhatatlan. Még egy nő iránt sem voltak ilyen érzéseim pedig azért nem eggyel volt dolgom. Bár férfiakkal még mindig több, de összességében egyik nem képviselője sem tudta azokat az érzéseket felébreszteni bennem, amit ő. Az egész porcikám sóvárgott az érintése után, ugyanakkor küzdöttem ezzel, hiszen nem akartam, hogy kényelmetlenül érezze magát mellettem. Egyáltalán nem ez volt a célom. Inkább lenyelem és magamba fojtom az érzéseket, mint elveszítsem őt. Lehet, hogy ezzel leginkább önmagamat kínzom, de fontos a számomra. Talán a családom után ő az első, akivel őszintén törődök és, akinek érdekel a sorsa. Egy apró pillanatra fúrja magát az a gondolat, hogy mennyire jó érzés lenne megcsókolni, hogy mennyivel könnyebben tisztázhatnánk a dolgokat, ha egyszerűen csak megtenném. Ez az apró pillanat elég ahhoz, hogy cselekvésre ösztökéljen. Ajkam az övét érinti, de finoman és nem túl követelőzően. Miután elhúzódom tőle látom a szemeiben a zavarodottságot és megérzem kezét az arcomon, ahogyan lágyan végigsiklik rajta. Nagyot nyelek és még mielőtt gondolkozni kezdenék kinyitom a számat, de ez nem nagy újdonság tőlem. – Nem akarom, hogy kényelmetlenül érzed magad mellettem, de úgy gondoltam jobb, ha nyílt lapokkal játszunk. Ha kell, akkor elmegyek. Látom a szemeidben, hogy összezavarodtál és ezt tényleg megértem. Én is voltam a te helyzetedben, bár azt hiszem én mindig is éreztem, hogy milyen vágyaim is vannak, úgyhogy nekem kicsit könnyebb volt feldolgoznom a helyzetet, de ha időre és térre van szükséged mondd és magadra hagylak. Nem akarlak elveszíteni. – Az utolsó szavakat már csak suttogom és, miközben beszéltem felkeltem az ágyról és hátrálni kezdtem nem akartam, hogy a közelségem miatt essen zavarba, vagy esetleg csak azért tegyen valamit, hogy jobban érezzem magam.
Mindig tudtam, hogy mit akarok az életemtől. Sosem féltem semmitől, amíg az erőm birtokában voltam, leszámítva persze a múltam azon sötét részét, melyben túl sok helyet kaptak az érzelmek. Azóta csak azokra vagyok képes igazán odafigyelni, akik többet jelentenek nekem holmi ismerősöknél. A barátságaim őszinték és szorosak annyira, hogy a feltétlen bizalom nyíltan kijelenthető legyen. A jelen helyzet viszont más volt. Annyi minden volt az életemben, ami bizonytalanságról árulkodott, ami nem segített előrébb lépni, inkább csak hátráltatott az életem élésében. Nyilván megéltem már egy s mást, de a barátnőm hirtelen jött vér fétise és D védelmezése, egyszerre zsúfolt programot állított elém. Utóbbiról azt sem igazán tudtam, milyen érzéseket mozgat meg bennem igazán. Soha nem gondolkodtam még el ilyenen, de itt volt az ideje, nagyon is. Gyengéd érintése ajkainak, a választ hamar felállítják bennem, szavaim mégis kételkedésről árulkodnak, akárcsak szemem. Egy részem félt mindennemű érzelemtől, és pont a fáradtság volt az, ami mindig előhozta belőlem az örök gyanakvót. Az illúziók sose változtak a tökéletes életről, és féltem, ebbe nem fér bele más csak én és én. Most mégis nyitni akartam a világ felé, igazán próbálkozni olyasmivel, amit még sosem érezhettem, élhettem át. Hallom, amit mond, tisztán és érthetően minden szavát, a szívem mégis összeszorul és ellenkezni kezd, mikor meglátom, hogy hátrál. -Várj.-lépek közelebb felé, miután a tányért a tálcára teszem, és a takarót odébb húzva, két lábra kényszerítem magam. -Igazad van. Össze vagyok zavarodva, de nem miattad, magam miatt. Annyi ideje élek már, hogy elfelejtettem, mit jelent igazán szeretni, mert kiöltem magamból valamit, amit nem szabadott volna, most pedig fogalmam sincs, hogy találjam meg újra.-mondom, szinte suttogva a szavakat, célozva az érzésekre, miknek azt hiszem már túl rég óta nem voltam birtokába. Elsietni nem akartam semmit, ahogy elveszíteni sem akartam őt, hisz tudtam a szívem mélyén, hogy több, holmi barátnál. -Olyan fiatal vagy még, és oly kevés boldogság volt az életedben. Nem én leszek az, aki elvesz tőled még egy lehetőséget a boldogságra, én adni szeretnék.-sétálok elé, és fogom meg kezét, visszavezetve ágyamhoz, amire leülök, kezét azonban nem engedem el továbbra sem. Percekig csendben nézek a szempárba, ami annyi mindenről árulkodik, hogy a tulajdonosa még csak fel sem foghatja. -Van, akiket meg lehet menteni a sötétségtől. De vannak, akiknek fény kell, mely irányt mutat, nekem pedig te kellesz, hogy irányt mutass.-mosolyodom el óvatosan, s még ha a múltamról nem is tud túl sok mindent, el akarom neki mesélni minden részletét. Késztetést érzek rá, hogy szavaim alátámasszam, mégis várok a reakciójára, mielőtt olyasmibe avatnám be, amibe még Maisie, a legrégebbi barátom sem kapott soha bepillantást.
Általában magabiztos vagyok és tudom, hogy mit akarok, de az a bizonytalanság, amit láttam a szemében még engem is elbizonytalanított. Persze nem azzal kapcsolatban, hogy mit érzek és mit szeretnék, hanem azzal kapcsolatban, hogy megéri-e kockáztatni a jelenlegi kapcsolatunkat azért, mert a mellkasomban olyan nyomasztóan elhelyezkedett egy érzés, amitől nem tudok szabadulni. Egyszerűen nem is az, hogy nem tudok, de teljes szívemből nem szeretnék. Még életemben egyszer sem éreztem, hogy a szívem ennyire megbolondulna valaki iránt és mégis annyi fájdalmat okoz ez a felfedezés, hiszen nem vagyok benne biztos, hogy ő is így érez. Vagy valaha így is fog. Egyáltalán képes-e rá, mert ez az egész túlságosan is bonyolult. Nem a legtermészetesebb dolog az, hogy két azonos nemű egymásba szeret. Sokan természetellenesnek gondolják, egy betegségnek. Ők azok a kívülállók, akik ebből semmit nem fognak fel. Pedig ez csak pusztán nyitottság a világra és régebben is biztos vagyok, hogy jelen volt csak senki nem vállalta fel ennyire nyilvánosan. Én mondjuk még mindig azon a véleményen vagyok, hogy a normálisnak tekintett párok sokkal undorítóbbak tudnak lenni, mint a melegek. Semmi visszafogottság nincs bennük. Bár, ha belegondolok, akkor talán egy pár évszázad és semmilyen pár nem fogja visszafogni magát. Kíváncsi vagyok, hogy ezen a téren hova fog fejlődni a világ, hiszen pár száz év alatt is rendkívül sokat változott már. Hallgatom a szavakat és jól esik, hogy érezhetem az érintését, majd követem az ágyhoz, ahova leülök és folyamatosan a tekintetét figyelem, miközben a szívem hevesebben kezd verni attól, amit mondd. – Nem akarlak összezavarni. Fontos vagy a számomra. Talán jobban is, mint kellene és, ha tényleg csak ezért vagy összezavarodva, akkor mindent apró lépést lassan teszünk meg. Nem kell sietnünk, hiszen időnk van, mint a tenger. – Megszorítom a kezét, majd lágyan elmosolyodom. – Tényleg hiszem, hogy mi ketten jók lehetünk együtt és.. Még soha nem éreztem senki iránt ilyen intenzíven semmit sem. – A vallomásomba egy kicsit belepirulok. Legszívesebben magamhoz vonnám és megölelném a karjaimban tartanám még egy jó ideig csak, hogy hallgassam a szívverését, a lélegzetvételeit. Csak ennyire vágyom. Nem többre. Nem akarom elsietni a dolgokat, hogy azzal végül ellökjem magamtól.
Belecsöppenni más volt ebbe a mai korba, mint benne élni. Én pedig hiába igyekeztem tartani az iramot, ha a friss sebeim nyalogatására sem jutott időm, ellenben másokéra, minden energiámmal oda akartam figyelni és begyógyítani őket. Talán ezért nem sikerült látnom, ami az orrom előtt van, meglátni őt. A szépsége mellé társuló szókimondó, mégis valahol saját világába burkolózott lány, nem azzal hívta fel magára a figyelmem, hogy megmentésre szorult, hanem a kitartásával, majd az akaratával. Erős volt, erősebb, mint amilyen hihette magát, és még nem ismertem ahhoz eléggé, hogy még inkább alátámaszthassam ezt, de ahhoz elég jól ismertem, hogy ezt a kijelentést ne kiabáljam el. Próbálom a zavaros gondolatokat, érzéseket helyükre pakolni, de nem akarom, hogy most, így távozzon. A közelsége megnyugtat, amit sok ideje nem érezhettem, most mégis újra éreztette valaki velem, hogy fontos vagyok számára. Ezzel elérte, hogy a zavarodottságomból kiutat kezdjek keresni, kapaszkodót egy jobb élet felé, egy lehetőséget kereshessek, ami boldogságot ad. -Köszönöm, hogy megérted.-mondom, szinte suttogva, míg kezem kezébe temetem, és érzem, ahogy elfutja testem a jól eső bizsergés. A hozzáállása kellemesen meglep, még több erőt ad, hogy megnyíljak neki igazán, és ez jó. -Ezt hasonlóan látjuk, de úgy vélem, ehhez elengedhetetlen, hogy megismerj. Tudom, hogy nem volt könnyű életed, s bár nem akarlak a gondjaimmal traktálni, örülnék, ha veled olyasmiket is megoszthatnék, amiket másoknak még sosem mondtam el.-nézek szemébe, látom, hogy előbbi kijelentése nyomán az arcára kiült pír kezd eltűnni. Elmosolyodom, és lehunyom szemem, hogy gondolataim szépen sorba rendezzem, hogy képes legyek összeszedni minden olyan dolgot, ami őszinte vallomásom elengedhetetlen részlete lesz. Azt akarom, hogy megismerjen, hogy megérthessük egymást, hogy érezze, bizalmam őszinte felé, és úgy érzem, számíthatok rá, mint támaszra. -Amikor kislány voltam és naiv, azt hittem megtaláltam azt a valakit, akit kerestem. A húgom viszont idővel rámutatott, hogy hazugságok mögött élek, aki tanítani akar, az az ördög maga és úgy rángat egy madzagon, hogy észre sem veszem, én magam vagyok a bábja. Miután megtudtam, hogy ő ölte meg a szüleim, elhagytam, de a testvéremhez fűződő viszonyom eddigre már megromlott.-kezdek neki, lassan kinyitva eddig csukva tartott szemem, melynek köszönhetően emlékeim minden éles képe elmémben újra és újra lejátszódik előttem.-Az üzleti életben nincs helye érzelmeknek, és ez jó álca volt ahhoz, hogy leplezzem, képtelen vagyok igazán érezni, hiába vagyok erős, az erősségem a gyengeségem is. -hangom halk, de szememben még így is ott csillog a kitartás és a megtörhetetlen nő, akivé váltam, aki nem hajlandó behódolni senkinek és semminek, makacs és a saját feje után megy, legyen szó akármiről.
Egyszerre voltam jelen pillanatban összezavarodva és teljesen tisztában a dolgokkal. Nevetséges, nemde? Tisztában vagyok azzal, hogy mégis milyen érzéseket táplálok iránta és, hogy mit szeretnék. Azonban pontosan ezzel zavarom össze magamat. Tényleg megéri, hogy eldobjam magamtól a barátságát és a jelenlegi szeretetét, hogy megpróbáljuk hátha működne több is közöttünk? Önmagamat fogom ostorozni, ha ez az egész dolog romba dől, de jelen pillanatban nem tudok gondolkozni csak arra tudok fókuszálni, hogy ő is ezt szeretné és meg kell próbálnunk. Persze nem vagyok az a típus, aki már akkor beleugrik a medencébe, amikor még csak pár centi víz van benne. Meggondolatlan vagyok és hirtelen cselekszem, de ilyen téren soha. Főleg, mivel tudom, hogy ez az egész neki újdonság és nekem is hozzá kellett szoknom az érzéshez, amit annyira abnormálisnak próbálnak betitulálni. Szerencsére a családom ezt is elfogadta. Különlegességnek vélték, hogy nem vagyok olyan szürke és hétköznapi egérke, mint a többi ember. Szinte mindennap elmondták, ami iszonyatosan jó érzés volt. Idővel pedig hozzászoktam, hogy számomra ez a normális. Nem tudnék csak ilyen vagy csak olyan lenni. – Ez csak természetes. – Mondom mosolyogva, majd finoman cirógatni kezdem a tenyerét. Annyira gyönyörű. A bőre puha, selymes. Legszívesebben végigcsókolnám minden egyes tökéletes porcikáját, de visszafogom magam. Nem fogom ráerőszakolni magam. Egyrészt, mert szerintem nem is tudnám, másrészt pedig soha nem tennék ilyet senkivel. Nem erőszakolnám rá azt, amit nem akar és ő egyértelműen nem akarja még ezt az egészet és igaza van. Alig ismerjük egymást, habár már egy ideje egy fedél alatt vagyunk. Nem lettünk nyitott könyvek egymás irányába az elmúlt időszak alatt, úgyhogy valahol el kell kezdeni. Azt hiszem az én történetem nagy részét, már tudja, úgyhogy én nem igazán tudok mit mesélni. Az életcélom túlságosan is nyilvánvaló. Wyatt Slyfield fejét akarom. Némán hallgattam, miközben mesélni kezdett a kezét egy pillanatra sem eresztettem el. De, ahogy egyre előrébb haladt a meséjében leküzdhetetlen vágyat éreztem arra, hogy átöleljem. Óvatosan mellékuporodtam és gyengéden magamhoz húztam és simogatni kezdtem a hátát. Úgy éreztem, hogy szüksége van arra, hogy érezze én nem egy hazugságba vezetem bele. Én nem csak kihasználni akarom. Én őt akarom, úgy ahogy van és nem érdekel, hogy milyen következményekkel jár ez az egész. – Sajnálom, ami történt. – Suttogom, majd egy csókot nyomok a feje búbjára és egy pillanatra sem eresztem el magam mellől.
A helyzet újdonsága hirtelen ért, vagyis inkább az, hogy nem is fogadtam olyan meglepően. A szívem nem tudom becsapni, soha nem is tudtam, erre még én sem voltam képes. Voltak olyanok, akikkel törődtem, akiket mindennél jobban féltettem a való élettől, és voltak olyanok, akiket egyszerűen nem akartam a magam közelében tudni vagyis az ellenségeim is ide tartoztak. A gyenge pontjaim viszont az utóbbi időben lecsökkenő számban voltak, én magam lettem a megrögzött rideg és már-már idegesítően elutasító boszorkány, aki annyira ad a látszatra, hogy mások ne tudjanak a páncélja alá hatolni. De ő képes volt valahogy meglátni azt, aki vagyok, és olyan könnyen nyíltam meg neki, mintha legalább egy emberöltőnyi ideje ismertem volna. Az igazság azonban abban rejlett, hogy nem akart megváltoztatni, vagy erőltetni olyasmit, amit nehezen tudtam volna kezelni. Olyan egyszerűen fogadja amit mondok, amit kérek, hogy szinte keresni kezdem benne, honnan lehet szívében ennyi jóság mindazok ellenére, ami vele történt. A választ nem lelem, de úgy érzem, idők kérdése és megértem majd ezt is. Előtte nem kellett erősnek mutatkoznom, sőt. Életemben talán először, ha érezhettem, hogy elvárásoktól mentes életem lehet vele, és ez jó érzéssel járta át testem. Bőrömön sikló érintése nyomán szinte égni kezd a tenyeremen a bőr, de kellemes értelemben. Nyitnom kell felé, hogy éreztessem vele bizalmam, és nyitok felé, mert úgy érzem, erre vágyok, ezt akarom. Őt akartam, amihez őszinteség kellett, hogy ismerjük a másikat, persze szépen lassan lőre haladva, nem pedig mindent egyből a másik nyakába zúdítva. Elmesélem neki röviden hosszú életem egy parányi darabját. Szinte elvesztem magam előtte és, ahogy magához ölel újra megtalálom magam, s ölelésében veszek el. A furcsa párhuzam mégsem zavar, amíg tudom, hogy biztonságban van itt, amíg tudom, hogy megbízhatok benne, hiába nem nyitott könyv még számomra. -[color=#4B243E]Ne tedd. Az élet pofonjait mindenki elszenvedi, de ahogy halad az idő előre, megtanul emelt fővel járni mindennek ellenére.[color]-simítok végig tenyerén, megemelve fejem, és felé fordulok, tekintetem övét keresi, s találja meg.-És az élet képes meglepetéseket is okozni.-hajolok hozzá közelebb, ajkait gyengéden megcsókolva, ami szinte áramütést mér testemre. Annyi mindenkit elvesztettem és őt nem akartam elengedni, elveszteni. Megannyi alkalom volt már az életemben, ahol megbántam, amit tettem, és azt akartam, hogy ez ne azok közé tartozzon. Élni akartam, igazán élni, még ha a világ felé nem is akartam a gyenge jellemem mutatni, neki bármit megadtam volna azért, hogy továbbra is páncélom mögé lásson.
Életemben először őszintén akartam elnyerni valakinek a bizalmát. Azt hiszem kezdtem úgy érezni, hogy mellette újra egy olyan családra találtam, amire mindig is vágytam. Persze megadatott nekem, hiszen őszintén nem is lehetett volna jobb helyem Anya-éknál. Még mindig nehezemre esett elhinni, hogy befogadtak magukhoz, mikor tudták, hogy mi vagyok én. Nem kellett volna semmi több csak egy kis vér és már be is következett volna a baj, amiből nem lett volna visszaút. Ahogyan most sincsen visszaút, de az igazság az, hogy én már régen nem akarok visszatáncolni. A családomnak szüksége van arra, hogy a haláluk ne legyen hiába való. Most pedig egyedül kell szembeszállnom egy férfival, aki a bizalmukat elnyerte és elárulta őket a legrondább módon, ami ezen a világon lehetséges. Mondhatni hátba szúrta őket. Elvett minden jót tőlem, elvette a családom. Igaz most kezdem újra megtalálni azt a boldogságot, amit akkor éreztem egy igazi szépség oldalán, de a düh és a gyűlölet, amit Wyatt irányába érzek soha nem fog elmúlni. Majd csak akkor, ha megtudja mégis mit vet el tőlem, hogy milyen érzés, amikor elszakítják tőle a családját és én is pontosan ezt fogom tenni. Nem szívesen keverek bele egy még gyermeknek mondható boszorkányt, de őt sem érdekelte, hogy én még szinte gyermekded lélekkel rendelkeztem, mikor egyszerű könnyedséggel mészárolta le a családomat. De a munkája közel sem olyan tökéletes, mint hiszi. De jobb is, hogy nem tudja, hogy életben vagyok. Mert akkor rettegne minden áldott nap, hogy a bosszúm egyszer lecsap. A tudatlansága most rendkívül a hasznomra van. Az árnyékban húzódom meg egészen addig a pillanatig, míg szükséges. Csak akkor fedem fel az arcomat, ha már eljött ennek az ideje. Ez pedig még közel sincs így. Lehet, hogy az erőm megvan, de ki kell következtetnem milyen következményei lehetnek annak, hogy kiontom fiának az életét. Nem csak ránézve, hogy milyen bosszúszomj önti majd el minden egyes porcikáját. Ezzel nagyon is tisztában vagyok, hiszen jelen pillanatban én magam is ezt érzem. Ez az egész most nem erről szól. Hanem arról, hogy én miképpen birkózom meg egy élet kiontásával, ami szinte éppen elkezdődött. Ahogy ajkai az enyéimet érintik egy pillanatra minden porcikámat elönti a tömény öröm és nem is tudok tisztán gondolkozni. Kezeim az arcára siklanak és finoman cirógatják azt, miközben nehezemre esik elengedni az ajkait, hiszen megígértem neki, hogy nem leszek mohó, hogy nem teszek semmit, amit ő nem akarna. Ez a helyzet új a számára, míg nekem már nem annyira. Rövidebb volt az életem, de önmagam megismerése ezen a téren könnyebb volt, hiszen ma már ez is elfogadott. – Soha nem engedem, hogy bárki is bántson. Nem engedlek el. Vigyázni fogok rád és mindig itt leszek neked. Legyen szó bármiről, tényleg bármiről.
Talán nem elhamarkodottság kijelenteni, hogy most először éreztem minden porcikámban, hogy jogom van boldognak lenni és megtaláltam ezt, nincs mit keresnem a jövőben. Ugyanakkor a kétségeim nehezen vetkőztem le magamról, pláne, hogy csalódtam már olyanban, akiben megbíztam. Hiába volt ott mellettem valaki, akárki, akiben azt hittem, hogy bízhatok, ha egy óvatlan döntésének köszönhetően a bizalmam megszűnt létezni. A nap, bár nem volt olyan rég, tudatomba égett. Tudtam, hogy mit élt át, elvesztette a családját, és volt mersze kiállni saját magáért is, de csak belátta, hogy míg nincs megfelelő erőben és segítségben része, egyedül nem biztos, hogy képes lesz harcolni. Nem szánalomból fogadtam be, vagy azért, mert nem volt hol aludnia. Távol állt tőlem, hogy minden jöttmenttel leszerződjek, inkább a harcias, makacs természete keltette fel a figyelmem, ami emlékeztetett a kislányra, aki egykoron voltam. Viszont míg én naivan hittem a szememnek, ő nem esett ebbe a hibába, és kezdetektől csak azt látja, amit ő gondol, nem ad mások véleményére. Annyira hasonlított rám, amennyire különbözött is, mégis elérte, hogy megnyíljak neki, elmeséljem életem egy nem túl nagy, de annál meghatározóbb részét. Hálás voltam azért, hogy ennyire nyugodt és megbízhatóságot sugárzó teremtés, és azért, amiért mellettem volt. Eleinte csak úgy éreztem, hogy bízhatok benne, mégis tudtam, hogy mást is megmozdított bennem, újra előhívta az érzéseimet. Az ágyon kuporogva közelebb hajolok hozzá, apró csókkal jutalmazva, amiért ilyen megértően viselkedik, viselkedett. Arcom cirógatva enged el, de szinte érzem rajta, mozdulataiból, hogy többre vágyna, s bár nem rémít meg, nem érzem úgy, hogy erre a lépésre kész lennék. Még nem. -Te vigyázol rám? Egészen pontosan hogyan képzeleted ezt el?-vonom fel szemöldököm, és nézek szemeibe, igazán kíváncsivá tett ezzel a mondatával, ami arcomra is kiül, ahogy egy tőlem nem túl megszokott mosoly is. -Félre ne értsd, vonzó ajánlat, de említettem már, hogy a ráncaim ellenére több, mint öt és fél évszázadnyi tapasztalatom és erőm van. Bár csak meg kell győznöd, és talán még hinni is fogok neked.-kacsintok rá, belekortyolva a narancslevembe, és szinte kiül arcomra az az önelégült mosolyom, amit még nem igen láthatott, de most inkább volt kihívó jellegű, mint valódi önelégültségről árulkodó.
Bizonyos szempontból ez a helyzet nem volt új a számomra, mégis valahogy furcsán éreztem magam. Talán azért, mert nem biztos, hogy ő tudja ezek az érzések mégis miképpen működnek. Vagy egyszerűen rettegtem attól, hogy meggondolja magát félúton és úgy dönt, hogy ő még sem kíván ilyen dolgokat kipróbálni. Ez is benne volt a pakliban, ha az ember nem olyasvalakibe habarodik bele, aki ugyanúgy tudja magáról, hogy két irányba vagy egy bizonyos irányba halad, amiről nem kíván letérni. Ha valaki két irányt választ, vagy inkább mindig adott neki a két irány sokkal bonyolultabb, mintha csak egy irány lenne. A párkapcsolatok már önmagukban is bonyolultak az, hogy melyik nem iránt vonzódunk csak még bonyolultabbá teszi ezt az egészet. Ha például valaki csak a saját neméhez vonzódik soha nem tudja elhessegetni igazán azt a gondolatot, ha a partnere biszexuális, mi van akkor ha az egészet csak játéknak tartja és végül visszatér a normális, elfogadott képhez? Ez egy örökös stressz forrás, amitől úgy igazán képtelenség megszabadulni bármennyire is szeretné az ember. De én még mindig úgy vagyok vele, hogy azzal kell lennünk, akit szeretünk és, aki boldoggá tesz minket. Bár eleve nem egyszerű ezt a személyt megtalálni utána pedig megtartani talán még ennél is nehezebb, de ha igazán szeretünk valakit a legkevesebb, hogy az utolsó leheletünkig végig küzdünk értük. A csókja teljességgel feltöltött úgy éreztem, hogy már túlságosan régóta vágytam erre pedig ezt nem is mondhatnám annyira igaznak mégis úgy érzem, hogy így van. Többre vágytam. A testem ennél sokkal többet akart és nem csak önmagamat akartam megajándékozni, hanem őt is, de nem fogok tovább menni ameddig ő nem kívánja azt, hogy menjünk tovább. Nehéz visszafognom magam, hiszen a puszta látványa is csábít, de ahogy ajka az enyémet súrolja nem igazán segít a helyzetemen. – Lehetséges, hogy a korod igen csak magas, de ez nem azt jelenti, hogy állandóan, fárasztóan önmagadra kellene vigyáznod. Néha átengedheted ezt a szerepet nekem is, mert nem vagyok törékeny és hála az apámnak örököltem a képességeit, illetve egy vadász családban nevelkedtem, aminek köszönhetően a seggem nem nőtt bolygó méretűre, mert nem álltak másból a hétvégéim, mint kimerítő edzésekből. Ezt pedig nem csak azért köszönheted meg, mert képes leszek megvédeni a hátsódat, ha úgy alakulnak a dolgok, hanem más miatt is. – A mondandóm végén beleharapok az alsó ajkamba és elveszek a gyönyörű, sötét szempárban.
Egyszerre harcoltam a saját démonaimmal és győztem le a gátlásaim egy részét, mégis megmaradt belőle annyi, hogy a gondolataim nyughatatlan zakatoljanak agyamban. Harcoltam volna érte, megbíztam volna benne, de bizonyos dolgok nehezítették a lehetőségeim és egyre kevésbé tudtam, hogy én magam építettem ezeket, vagy a helyzet adta újdonság váltotta ki belőlem. A szívem körül így is vaskos fal emelkedett, mely megdöntése az ő feladata volt, de repedéseket már sikerült rá ütnie, ami több volt annál, mint amennyit elsőre várhattam magamtól és tőle. Nem akartam eltaszítani magamtól, de távol álljon tőlem, hogy leányálmokba ringassam azzal, hogy könnyen nyitok felé és a világ felé. Lehet, hogy idősebb voltam, de pont annyira meglepett, hogy könnyen beismertem valamit, ami újdonság, mint azt valószínű ő is várta. Lehet, hogy nem volt hétköznapi vagy mindennapos lépés ez tőlem, de éreztem a súlyát, és boldogsággal töltött el, amit régen nem éreztem igazán. Az örökös rideg viselkedés mellé az a kevés barát, aki csatlakozott, inkább voltak kapaszkodók a valósághoz, és átéreztem a terhüket, óvni próbáltam őket, mintsem nyomták el bennem a gátlásaim. Közelebb hajolok hozzá, ajkait érintve, nem követelőzően, mint inkább kíváncsisággal teletömve. Érdekelt a reakciója, és éreztem rajta, hogy harcol magával, többet akarna, mégis megálljt tud parancsolni, ami ráébresztett, hogy érzései az őszintébbnél is őszintébbek, még ha eddig sem kételkedtem ebben. Elnevetem magam, de nem a tőlem megszokott, harsány és kissé lenéző, gonosz nevetésemmel, hanem őszintén virulva szavain. -Örülök, hogy apád nem hagyott elhízni. Lehet, hogy nem tudnék egy nagy hátsóval együtt élni.-jegyzem meg felállva és a tükör elé sétálva, nem törődve vele, hogy a póló és az apró rövidnadrág mennyit mutat meg belőlem, vagy mennyit sem. A tükörbe pillantva elmosolyodva nézek rá, és veszek ki a kis ékszeres dobozkámból, egy egyszerű, nem túl díszes, bőr karkötőt, amin apró kövecske lifeg.-Kérlek, ígérd meg, hogy vigyázol magadra, bárhová is mész egyedül, és fogadd ezt el. Nem akarlak elveszíteni, és így legalább meg tudlak találni gyorsan, ha szükséged lenne rá, hogy egy vén boszorka mégis megvédje a hátsód. -mutatom felé a karkötőt, de nekitámaszkodva a komódnak, nem igen áll módomban közelebb sétálni az ágyhoz, inkább távolról mérem végig és várom ki reakcióját.
Nem is tudom, hogy most hol lennék nélküle. Mármint valószínűleg halott lennék, de az is lehet, hogy nem lenne bennem ez az őrületes düh, amit a családom gyilkosának az irányába érzek. Lehet, hogy képes lettem volna felül kerekedni rajta. De ha Anya nem volt rá képes és a többiek, akik igaz alkoholt fogyasztottak, de sokkal több tapasztalattal rendelkeztek, mint jómagam? Mit tehetettem volna? Tehettem volna egyáltalán bármit is? Azt hiszem ezt soha nem fogom megtudni nem számít, hogy hányszor vetődik fel bennem ez a kérdés. Annyira szeretnék válaszokat kapni és megvilágosodni bizonyos dolgok terén, de azt is elfogadtam, hogy vannak dolgok, amik sosem lesznek elég bátrak ahhoz, hogy kisétáljanak a fényre és megmutassák az igazi arcukat. Azt hiszem a lelkem egy része is pontosan ilyen. Egyik részét megfertőzte a színtiszta sötétség. Azonban a lelkem nem csak ebből a sötétségből áll még mindig felfedezhető benne a fény. De amit tenni készülök az talán az utolsó cseppet is felemészti belőle. El fogom venni tőle azt, amit ő elvett tőlem. A családját. Lehet, hogy egyikünknek sem volt joga ahhoz, hogy önbíráskodóak legyünk és eldöntsük ki érdemli meg az életet, de neki aztán még inkább nem volt joga ahhoz, hogy lemészárolja a családomat, akik legtöbbször szörnyetegeket pusztították. Nem mondom, hogy ártatlanok voltak, mert tulajdonképpen gyilkosok voltak, de ő sem különb. Nem ártottak neki. Legalábbis nem személyesen tudtommal mégis képes volt egy ilyen lépést megtenni, amiért örökké gyűlölni fogom és a lelkem csak akkor nyugodhat meg, ha már ő is érezni fogja a fájdalmam. -Egy kicsit meg is sértődtem volna, ha valami kifogásod lenne a formás fenekemre. - Mondom huncut vigyorral az arcomon, miközben figyelem, ahogyan felállt. Őszintén jó érzéssel töltött el, a csókja, de nem szabad túlzásokba esnem. Tiszteletben tartom, hogy számára ez az egész újdonság és nem fogok tovább haladni, amíg ő nem akarja ezt az egészet. Már azzal is meg vagyok elégedve, hogy ilyen könnyedén fogadta a dolgokat és nyitott rá. Pusztán azzal boldoggá tesz, hogy lehetőséget ad kettőnknek. Szavaira elmosolyodom és kimászom az ágyból, majd felé nyújtom a karomat. - Ha téged ez boldogabbá tesz örömmel viselem és megígérhetem, hogy vigyázok magamra. Azt hiszem nyugodtan mondhatom már, hogy benőtt a fejem lágya.- Mondom kuncogva, majd miután a karkötőt a kezemre rakta közelebb léptem hozzá és gyengéden megízleltem ajkait, miközben a kezeim a derekára simultak. Egyszerűen nem tudok betelni mézédes ajkaival.
Tudtam, hogy a saját múltjától nem tudom megvédeni, vagy tenni ellene, hogy ne gondoljon rá, de a sajátom sem tudtam kezelni, máséba így hogyan is szólhatnék bele? Csak annak örültem, hogy itt van, legalább a jelenemmel nem kell feleslegesen harcolnom, energiát pazarolni arra, hogy tovább tudjak, vagyis csak próbáljak lépni valamin, ami egykor meghatározott. Saját magam áltathattam, hogy tovább léphetek, de őt nem tudtam, időre volt szükségem, amit megértett. Hálás lettem a sorsomnak, de féltettem a sajátjától, jobban, mint hihettem volna. Ha már egyszer megmentettem a saját halálától, akkor a jövőét rejtő borús felhőktől is meg kell próbálnom annyira óvni, hogy ne essen újra baja a lelkének, és ne higgye el, hogy a sötétség eluralkodik felette. Viszont nem tudtam, ha az egyetlen személy, aki ismeri minden titkom, ő lesz, akkor képes lesz e megbízni bennem a jövőben. Mert bár nem változtathattam a múlton, önző indíttatással cselekedtem oly sokszor. -Ami késik, nem múlik.-kacsintok rá egy sejtelmes mosoly kíséretében, hangom ugyanennyire hordozza a kétértelműséget, holott egy szavam nem lehetett, csak rá kellett nézni. Kimászok az ágyból és elindulok az ékszereim -már ami van-, rejtő dobozka felé, és előveszek belőle egy apró karkötőt, amit mindig is magamnál tartottam, s bár különösebb értéket nem képviselt, számomra fontos volt, az egyetlen dolog volt, ami a családomra emlékeztethetett. A húgomra, s mivel már Ő is a családom volt, örültem volna, ha hordja, ezzel is bebiztosítva, ha bármi baja esik, könnyen megtalálhassam. Közelebb nyújtja kezét, és óvatosan becsatolom a parányi ékszert, szavaira pedig elmosolyodok. -Valóban benőtt?-billentem kissé oldalra fejem, felvont szemöldökkel, de válasz helyett magához húz, ajkai pedig lesújtanak enyémre. Bizsergés fog el, és kezem szinte automatikusan siklik nyakára, túrok hajába, és nem engedem. Egyre követelőzőbb csókokkal ízlelem ajkait, és bár túl idős voltam a meglepetésekhez, testem bizsergése furcsán hat, ismeretlenül, de kellemesen. Másik kezem végigsiklik oldalán, végül mégis elhúzódok tőle, és elmosolyodom. -A mosogatás gondolom rám maradt...-hajlok vissza előbbi mozdulatsoromhoz, oldalra billentve fejem, kipillantok az ajtómon, és a mosogató felé nézek. -A meglepetéseknek mindig van kevésbé előnyös oldala? Mert akkor a másik oldalt szeretném sűrűbben látni.-húzódok el tőle, egyik kezembe felkapva a tálcát, míg pincéri manőverezéssel másikkal óvatosan fenekére csapok, ajkaimba harapva, hogy tudtára adjam, melyik is a gondolataimban az előnyös oldal jelen pillanatban.
Amikor a családom hagyományaihoz hűen vadászom és maszkot helyezek az arcomra a lelkemet rejtem el a külvilág elől és nem akarom, hogy lássák mit tett velem a családom kétszeres elveszítése. Úgy tűnik, hogy nekem nem túl sok boldogságot jósolt a sors és most, hogy kezdem úgy érezni, hogy ő is a családom és rendkívül fontos nekem félek attól, hogy el fogom veszíteni. Hogy újra kegyetlen lesz velem szemben a sors és úgy dönt, hogy én nem érdemlem meg őt. Nem fogom elveszíteni. Ha kell az utolsó lélegzetvételemig küzdeni fogok érte, hiszen az életemmel tartozom neki. Nem elég, hogy azon az estén megmentett, de most is az ő fedele nyújt védelmet engem a hideg éjszakák ellen. Az ő csókjai után sóvárgom és nem másé után. Ez az egész ennyire egyszerű. Nem tudom, hogy mikor lopta be magát a szívembe, hiszen eleinte gyűlöltem. Vagy talán, már akkor is ilyen érzéseket tápláltam volna iránta, egyszerűen csak nem akartam elfogadni, hogy ez így van? Az is lehetséges azonban, hogy így próbáltam a gyászt kezelni, ami máskülönben talán felemésztett volna és a saját halálomba sodort volna. De egy pillanatra sem fogom elereszteni a bosszú gondolatát. Meg fogja bánni Wyatt, hogy az én családomat szemelte ki. Mert ezzel elkövette életének talán a legnagyobb hibáját. Képes vagyok arra, hogy megöljem a fiát. Csak a maszkra van szükségem, ami mögé elrejthetem önmagam. Egy más emberré válhatok, aki képes élni a tetteinek a következményeivel. Míg jelen pillanatban minden gondolatomat Naevia köti le. A maszkom nélkül csak vele tudok foglalkozni, hiszen csak rá kell néznem és a szívem kihagy egy ütemet annyira gyönyörű. Tetszik a karkötő és ezzel is egy kicsit úgy érzem, hogy ő is komolyabban veszi a dolgokat, mintha ez a karkötő egy kicsit azt jelentené, hogy immáron hozzátartozom és senki nem szakíthat el tőle. A csók igazán követelőzőre váltott a részéről és nehezemre esett visszafogni magam, hogy ne kezdjem el az ágy felé tolni és szépen lassan megszabadítani őt a felsőjétől, hogy felszabadítsam a feleslegesen elrejtett területeket a gyönyörű bőréből. – Nem kell aggódnod. Ebben sem hagylak cserben. – Mondom vigyorogva egy kicsit még kábultan a csóktól, majd előre engedem, hogy a tálcával a kezében a konyhába induljon. Nem azért, mert udvarias vagyok. Szó sincs ilyesmiről. Egyszerűen csak meg akartam figyelni őt egy kicsit hátulról. Szeretem rajta legeltetni a tekintetem. Egyszerűen tökéletes. Számomra tökéletes.
Megígértem magamnak, hogy megóvom mindentől, saját magamtól viszont nem tudtam, míg nem tudja, hogy ki is vagyok. Nem zúdíthattam rá a problémáim, a múltam egyszerre, de akartam, hogy elkezdjen megismerni. Attól tartottam, ha a sötétebbik énem megismeri, akkor egyszerűen el fogom veszteni, így arról egyenlőre lapítottam, mintha nem lennék már annyira érett, hogy ne így tegyek, és nyíltan vállaljam. Könnyebb volt nem törődni ezzel a résszel, mint feleleveníteni és nyíltan vállalni. Viszont tudtam, hogy bár itt vagyok mellette, nem irányíthatom, de éreztem, hogy tervez valamit, aminek nem fogok örülni, és amiből nem biztos, hogy úgy fog kijönni, ahogy szeretne. Akkor viszont a karkötő, amit visel mostantól és remélem nem vesz le, még hasznos lehet. A csók, ahogy viszonyozza mindent elárul, mégsem adom meg magam teljesen, elhúzódok és a feladatokat kezdem el végigvenni. A konyhába megyek, érzem magamon tekintetét, amin elmosolyodok, de nem zavartatom magam. Lépteim könnyűek, mintha nem érezném, hogy valami olyasmi fog történni, amit nem biztos, hogy szeretni fogok megoldani. Az előérzeteim pedig olyanok, mintha egy macska lennék, mindig bejönnek és mindig beigazolódik a gyanúm arról, hogy nem lesz könnyű segíteni rajtuk. A telefonom megcsörren, mikor már azt hiszem, hogy a reggelem békésen fog telni, és ahogy beleszól az ismerős, ám kissé ideges hang, szinte villám sebességgel suhannak át gondolatok fejemen. -Várj meg ott.-teszem le a telefont, ideges pillantást vetve Deb-re, és rohanok a szekrényemhez, felkapva az első kezeim közé akadó ruhákat, összefogva hajam, és gy kabátba, majd cipőbe bújok. -Nemsokára visszajövök. Kérlek ne tűnj el. Most ne...-nyomok csókot ajkaira, és ellenben vele, én eltűnök az ajtó mögött és a kormány mögé pattanva, a gázra taposok és már útban is vagyok, hogy barátnőm összeszedjem. Csak reménykedem, hogy nincs nagyobb baja, de kétlem, hogy így lenne. A hangja mindent elárult és bár eddig is aggódtam azért, hogy hogy fogja ezt a vámpír létet viselni, örültem, hogy a gyűrűje is segítségemre van, hogy megtaláljam, pontosan hol van.
I like it when you smile, but I love it when I'm the reason
Jó pár hónap eltelt azóta, hogy először találkoztunk. Magam sem gondoltam volna, hogy ilyen jól fognak alakulni a dolgok. S még az önös érdek is háttérbe szorult. Részben szükségem volt egy boszorkányra, aki segít megtalálni nekem az anyámat, de úgy éreztem, hogy ez még se Naevia lesz. Sokkal inkább mást leltem meg mellette. Sose tagadtam azt, hogy a férfiakkal is jól érezném magam, hogy ők is képesek ágyba csábítani és eljutatni a kéjes vágyak tengerére, de meg kell hagyni, hogy Nae is profi volt benne. Sose sejtettem azt, hogy egy nő ekkora hatással lehet rám, de már nem a múltban éltünk. Nem mondom azt, hogy a jelenben az emberek könnyedén lenyelnél az azonos neműek kapcsolatát, de még se olyan durván torolják meg legtöbb esetben, mint ahogyan régen tették volna. Hallottam a madarak dallamát, ahogyan a szellő gyengéd simogatását is éreztem a bőrömön, hiszen az ablak nyitva van. A szemeim lassan kezdtek el nyílni, hiszen hozzá kellett szoknom a reggeli fényhez, majd mosolyogva tornáztam fel, ahogyan a mellettem fekvő nőre tévedt a pillantásom. Gyengéden simítottam végig az oldalán, vagy a hátán, amelyiket éppen értem, mire egy apró nyöszörgést hallottam. Sietve bújtam ki az ágyból, majd magamra kaptam egy atlétát, meg egy fehérneműt, hogy utána a konyhába vegyem az irányt. Készítettem kávét, meg teát is. Én utóbbi mellett döntöttem, hogy utána neki álljak reggelit készíteni. Gondoltam tojásrántotta tökéletes lesz egy kis zöldséggel és kenyérrel. Főleg, ha még esetleg elmegyünk edzeni is, akkor kelleni fog az energia is. Igyekeztem nem túl nagy zajt csapni, megterítettem közben és próbáltam kitalálni azt is, hogy miként keveredhettem ebbe a fura viszonyba, vagy inkább már kapcsolatnak kellene neveznünk? Ki tudja, s valahogy nem is akarom megfejteni, mert az a lényeg, hogy jól éreztem magam benne. Sietve szedtem ki az ételt, amikor meghallottam a közeledő lépteket, ha pedig elég közel ért, akkor könnyedén leheltem csókot az ajkára, ha hagyta. – Jó reggel álomszuszék! – szólaltam meg jókedvűen, miközben egy tincset a fülem mögé igazítottam. – A reggeli tálalva, remélem jó lesz. – pillantottam mosolyogva az asztalra, majd helyet is foglaltam, hogy lassan neki lássunk enni.
Fogalmam sem volt, minden hogy változhatott meg körülöttem ilyen gyorsan. Deborah elvesztése valamennyire felnyitotta a szemem azzal kapcsolatban, hogy hogyan éljek. Bár Poppy-nak sem meséltem el még sok mindent, elég volt pár éjszaka, hogy rájöjjek, így is több mindent tudott meg rólam ezen idők alatt, mint máskor. Napközben ugyan a munkámmal is foglalkoznom kellett, órákat adtam, és másokat tanítottam harcolni, de belépve a lakásba valahogy ittléte óta nem érzem azt a magányt vállamra nehezedni, amit sok ideje mindig éreztem. A változás pedig modoromra is kiült. A makacs, és meglehetősen rideg nő jelmezét levéve, próbáltam minden erőmmel arra koncentrálni, hogy minél jobban leolvasszam a falaim, hogy már ne kelljen az éjszakáktól tartanom, s így a rémálmaim is csillapodtak. A mocorgást érzem, hogy a testemen végigsikló ujjak érintését is, de nem mozdulok, csak jóleső sóhajt hallatok, és megvárom, hogy felöltözzön, majd kilépjen a szobából, s ezzel a kis csalással elérjem, hogy ez egy olyan reggel legyen, ahogy ő elképzelte. Nem vitatkoztunk eddig, és örültem, hogy ez az egyensúly ilyen jól fenn áll és kitart. Kilépek az ágyból, halkabban mozgok, mint egy szellem, amíg felöltözök, azaz magamra kapok egy egyszerű ujjatlan felsőt, egy fekete csipkével, majd fejem tetején összefogom hajam egy részét, hogy a konyhából feláramló illatokból adódóan a reggelire is gondoljak, hajam megóvjam a rántottától. Elindulok, és alighogy a konyhába érek, már suhan is felém, mint a villám. Lépteim ekkor már szándékosan nem voltak óvatosak. A csókot viszonozni sem tudom, de elmosolyodom a jelző hallatán és beljebb lépek az asztal felé, amit először végigmérek, majd vele együtt a széken ülő lány alakját is, már amit látok belőle. -Ezért a fogadtatásért megéri álomszuszéknak lenni.- lök végül le vele szemben, és mérem immár végig a tányéromra halmozott rántottát, mely mellé a felvágott zöldségekből teszek, és végül egy kenyérét nyúlok.-Mióta vagy fent?-érdeklődöm olyan ártatlan arcot vágva, mint aki nem tudja, hogy úgy egy órával előttem kelt, vagy valamivel többel, és pár trükknek hála tevékenykedésének jó részét végig is néztem.-Ez egyébként valami lekenyerezés, hogy ne verjelek nagyon el, vagy valami másra megy ki a játék?-érdeklődöm, mikor a villámra szedek némi tojást, majd a kifejezetten ól fűszerezett rántottát egy elégedett mosollyal fogadva dicsérem szótlanul, és folytatom a falatozást. Fogalmam sincs, mikor ébredtem utoljára ennyire kipihenten, és élveztem már a Nap első sugarait is, s nem azon aggódtam, hogy nem tettem-e olyasmit éjszaka, amit esetleg megbánhatnék a nap folyamán.
Kezdőlap
•• 
redit