A szemem sem rebbent, mikor kiejtette azt a szót a száján. Hiányozni. Megannyi emlék rohamozta meg a fejemet, a legtöbb keserű volt és szomorú. A hiány érzését már elég korán megtapasztaltam, talán ez edzett olyan erőssé és kitartóvá, mert már tudtam, hogy milyen, ha híján vagyok bizonyos dolgoknak. Azt, hogy őket mellőznöm kellett egy ideig, jó indokkal tettem, nem volt benne teljes önzőség, mert egy olyan családban, mint a miénk, ez nem fért meg. Már akkor is potenciált láttam bennük, mikor egyszerű földi halandók voltak, itt mászkált a szemeim előtt a kép, mikor új életet leheltem beléjük. De míg az egyik testvér képes volt alázatot tanulni amellett, hogy sajátos, egyedi stílust tudhatott magáénak... a másik csak pusztított, elnyomta azt, amit fáradtságos munkával felépítettem, gyermeteg csínyekkel borzolta a kedélyeket. Egyiküket sem kellett féltenem. De fejtörést igazán soha nem Quinn okozott. Soha nem bántam meg, hogy létrehoztam őket, mint tökéletes vámpír tanoncokat, akiket úgy formálhattam, ahogyan a saját gyerekeimmel tettem volna. Megvolt a saját védjegyük, nem a személyiségükre akartam hatással lenni... de mindaz nekem volt köszönhető, amivé váltak.
- Egy leckét már életünk korai éveiben megtanulunk. Mindennek nyomós oka van. Az indokaim között sosem szerepelt az, hogy figyelemre vágyódva hisztériázzak. Ha így lett volna, már régen visszatértem volna. - Ez őszinte volt. Ismét. Azt már nem tettem hozzá, de valószínűleg átfutott rajta is, hogy ezt a szerepet már jó ideje más bitorolta, és ez éppen elég indok volt arra, hogy mindannyian naprakészek legyünk, ha úgy adódna, hogy a fivére olyasmibe kerül, amiből saját maga nem lenne képes kimászni. Sosem értettem magam, elvégre talán abból tanulna végre, ha saját kárán tanulná meg, mi is az élet. Nem lenne ott Quinn, hogy mindig kirántsa a mocsokból, s a legnagyobb felelősséget rá hárítottam, mikor Keith ostobaságait magamról teljesen lelökve, elhagytam a várost.
Míg ő eltávolodott, én követtem tekintetemmel az alakját, de nem mozdultam, csupán annyira, hogy belekortyoljak a kesernyés nedűbe. Ízlelgettem a fejemben életre lépő szavakat, miként is vághatnék bele valamibe, amitől eddig tartózkodtam. Nem kívántam ilyen gyorsan belefogni ebbe. Ki akartam élvezni azt, hogy évek után végre a kedvenc teremtményem mellé sodort az élet, de az ő tudásvágya árnyként merült az én vágyaimra. De ennyivel tartoztam neki. - Keithnek fejmosásra volt szüksége. Az akkori húzása minden határon túlment. - Az alakját néztem, habár teljes mértékben tiszta sor volt, hogy ennél azért nehezebb lesz ez a menet. - Évtizedeken keresztül voltunk áldozatai a gyermeteg lelkének. Annak, hogy figyelemre vágyott. Az... én figyelmemre. - Nem kellett hozzá sok ész. Valószínűleg Quinn is felfedezte testvére ilyen törekvéseit. - Mikor kész tények elé állítottam és választásra akartam kényszeríteni, mely szerint vagy megnyugvást keres, vagy leveszem róla a kezem, a szemembe hazudott. Tudom, hogy mikor hazudtok nekem. S ő ezt szemrebbenés nélkül tette. - Kihúztam magam, arcom ezúttal sem rebbent, pedig még nem értem a végére. - Választhattam volna más utat is. Megbüntethettem volna... meg is akartam tenni. Azzal, hogy magammal viszlek téged. - Ekkor már a falon lógó festményt fürkésztem mindkét szememmel. Keith viszont abból sem tanult volna. Egy hozzá hasonló léleknek még ennyi is kevés. Már semmi nem tisztítja meg.

©redit

Az egy kósza szekundumra más felé kalandozó tekintetemet egyből visszacsalogatta a mézes madzagként elhangzó 'holnap'-pal. Nem palástolom, hogy felkeltette az érdeklődésemet... elvégre az az egyetlen szóba fontos információt tömörített magába - a városban marad. Feszült lettem. Végeredményben jó értelemben, a józan eszem nem hagyta átesni a ló túloldalára és a büszkeségem elcsalt belőle egy további darabot emlékeztetésképpen, a mérséklődés jegyében: négy évvel ezelőtt szó nélkül lépett le. Hír, ami az elmúlt évek fényében pozitív a létezése révén. Egy morzsát sem sikerült összekuporgatnunk, még Victor-tól sem. Szinte észre sem veszem, hogy megfeszült az állkapcsom, csak az enyhülés pillanatában. Egy árnyalatnyit csupán, de ennyit előcsal a visszatartott neheztelés ellenére, ami az övénél terhesebb sóhajt eredményez. Mindennyiből, pedig tökéletesen tudhatja, hogy megőrzöm a nyugalmam a későbbiekre nézve és megerősítése vállérintés formájában mutatkozott meg. Türelmes volt, nem követelőző. Ennyit jelentett az az egy szó.
A kitöltését követően vártam az ital átadásával. Felé nyújtottam, de egyértelmű célzás, noszogatás volt valamiért cserébe... azokért az el nem mondott részletekért, amik megosztására az iménti másodpercekben is lehetősége adódott volna; amik érdekében elejtettem a megjegyzésemet, mindamellett, hogy kifejeztem a jelenlétéből fakadó örömömet. Keith említésére keserűvé válik a szám íze, szúrósabbá a tekintetem: a testvérem, az ikrem... minden sz*rságát elnézem, kivétel nélkül, függetlenül attól mennyire kihasználja a helyzetét és tisztában vagyok vele, hogy a saját káromra teszem. Már megszoktam, hogy folyton a bőrömet nyúzza. Tőle megszoktam.
- Tehát hiányoztam. - foglalom össze röviden, elfogadó biccentéssel kísérve a kijelentést, egy emlékeim szerint kettőnk közt tán csak pár alkalommal használt szóval a mondandója lényegét. Finoman libbentem a poharat, éppen csak a peremének táncoló nedűből látni: vegye... s amint az ő ujjai tartják meg a súlyt nekikoccintom a sajátomat.
- A szó nélküli eltűnésért cserébe elégtétel lenne azt mondani: te nem... de sose voltam jó színész. - vonom meg a vállamat, mintha csak egy pihéről lenne szó, de nincs így, ahogyan az sem, hogy csapni való képességekkel rendelkezem a színpadi előadások terén... Játszhatnám a hisztis kölyköt, aki nem tud mit kezdeni a mérgével, de az a szerep már ki lett adva évszázadokkal ezelőtt a fivéremnek. Én kezelem és elteszem későbbre, hátha nem elégednék meg a távozásának indokával: majd akkor haragudni fogok... más asztalra tartozik, hogy jobban, mint a hűlt helyére lelve annak idején. A megmaradt bizalomból megelőlegeztem ennyit.
Egy vendég nélküli szeretet. ...csúsztatom oda gondolatban a választ és elfoglalom a helyemet a korlátnál, amit nem olyan rég hagytam el. A vas még egészen langyos, érezni a póló vékony anyagán keresztül, ahogy nekitámasztom a derekamat, ekkor csúszik le az első korty. A másodikat akadályozza meg a feltett kérdés. Sokat sejtetőn moccan a mimikám és fehérednek ki az ujjbegyeim az üveg falára tapadva...
- Egy szóval sem említette, sok más dologgal egyetemben... ezzel azt kívánod felvezetni, hogy ő tudott róla? - számon kérés? Egy fajtája... Dédelgetett sértettség? Egy bizonyos szintig... Fogalmazzunk akként: nem szívesen hallanám feleletként, hogy ultimátumot adott neki és a sikertelenség következtében elfelejtett szólni... Alkarommal a vasszalagra támaszkodom féloldalasan, miközben kiroppantom az ujjaimat és lassan döntögetni kezdem a jobbomban tartott italt - miért érzem azt, hogy nagyobb hasznát veszem a feleletét követően, mint előtte...?

Nem repestem a színészetért. Olyan értékeket képviselt számomra, amelyek nem fértek meg az életemben annyi keserű íz és mocsok után. Mégis, olykor felfedezni véltem saját magamban, hogy a szokásommal ellentétben nem azt adom, aki vagyok. Egyetlen szóval élve, játszom magam, mintha erre bárki is kényszerített volna, ám velem az efféle játékot űzől nem sokáig maradtak életben. Nem vágytam többre, mint amim volt, kevesebbre sem, és kihasználtam minden adottságot, amellyel a földi teremtő olyan nagylelkűen megáldott, de mire megyek mindezzel, ha olyan gyermeteg lélekkel hoz össze az élet, mint Keith? És tudtam, Quinn is tudja, hogy milyen híre van a testvérének, ezt megírja az a bizonyos természetfeletti sajtó, aminek ugyan nincs nyomtatott formája, mégis mindenki tud mindent. - Holnap talán visszajövök pár berendezési tippet adni. - mértem végig még utoljára a kis odú minden szegletét, majd felsóhajtottam a magam nőies, egyáltalán nem túlzó módjában.
Ő már időközben elnyomta saját cigarettáját, én azonban annak érdekében, hogy higgadtságomat minden egyes ízében megőrizzem, továbbra is a kezemben tartottam. A füst, amelyet kifújtam, nyugtató hatást gyakorolt rám, ám pontosan tudtam, hogy ez csak placebo. Azt a hatást váltja ki belőlem, amit hiszek róla, hogy ki kell váltania. Az ital pedig, amit kértem, már úton volt, ám egészen meglepődtem, mikor Quinn mellettem jelent meg, tenyere a vállamra simult. Jele nem volt a meglepődöttségemnek, egy halvány mosolyt villantottam meg, mikor egy pillanatra oldalra fordítottam fejem. Gondolatok újabb gondolatokat szültek, míg ő az itallal foglalatoskodott, majd felém nyújtva azt, a pohár megállt a levegőben. - A testvéred már túl sok keserű élményt okozott az életedben. Bűn hát, hogy minél több időt szeretnék eltölteni veled anélkül, hogy az árnyéka kettőnkre borulna? - kérdeztem halkan, a szavaimból szinte folyt az őszinteség. Ezúttal nem hazudtam és nem tereltem el a szót, csupán elmondtam neki a valódi gondolatokat, amelyek az elmém egy igazán tágas zugában húzódtak meg. Már igen régóta, hiszen a távozásom egyetlen fájdalmát végig ott cipeltem a mellkasomban, amelyben nem tudtam, hogy még van-e más jéggé dermedt kősziklán kívül. Ha Quinnre néztem, tüstént jött a felismerés, hogy van. Quinn hiánya felért azzal a gyermekkori bántalommal, amellyel kezeltek bennünket abban a lelencházban. Keith kikövetelte tőlem a viselkedésével, hogy ne legyen maradásom közöttük, hogy ne tudjam elviselni feszes idegekkel a játékait, de ezzel sem őt, hanem a testvérét hagytam cserben.
Kihúztam magam, hogy a poharát átvegyem tőle, egy pillanatra sem keltettem az alárendelt szerepét ebben a színműben, de még nem kortyoltam bele, miután ujjaim közé került a poharam. - Egészen kíváncsi lennék arra, hogy mégis mi történne, ha a vendégszereteted elhagyna. - Költői kérdés volt, ám a viselkedését elemezve, már változások álltak be azóta, mióta elhagytam őket. Az imént már választ adtam. A testvére miatt jöttem vissza, miután tudomásomra jutott, hogy mit tett a helyi farkasfalka egy tagjával. Vagy csupán ürügyet szolgáltattam arra, hogy megannyi egyedül töltött év után ismét azok körébe kerüljek, kik a családomnak számítottak. - Keith sosem mesélte el, milyen beszélgetés zajlott le köztünk, mielőtt elmentem?

©redit

Megfontolt gondolkodású. Higgadt. Kiegyensúlyozott, olyan mértékben, amit sosem leszek képes megérteni miként lehetséges, ha számításba vesszük a B-kvócienst.. Az ő hagyatékának nevezhető a vérmérsékletem, képletesen értve, de hozzá hasonlóan nem tudok minden alkalommal elsiklani a fivérem baromságai mellett. Előfordul, hogy ingerülten az állkapcsába építem az öklömet a nyugalmam visszaszerzésének céljából.. Jha`, hogy sokat nyom a latba a tetteinek következménye, ami az esetek többségében felém orientálódik, mint az ábrázatát birtokló másik fél? Megeshet ez csalogatja elő a haragomat, megeshet, de nem vennék rá mérget..
Látszólag készséges mozdulattal tartom oldalra az elpattintott zippót, hogy megpörköljem a cigarettaszálának legvégét. Az elmúlt négy év távolléte mindössze csacskaságszámba megy, nincsen mit megtárgyalnunk a külön töltött idők eseményeiről és felesleges szájtépés lenne őt kérdeznem, ha mégis; tudását nem szükséges megosztani, ha csak másként nem vélekedne róla és szemmel láthatóan, a jelentéktelenül megragadott téma köré formázva a szavakat, valóban nem is áll szándékában másként tenni. Látom a tekintetéből, hogy magabiztosan illegetik magukat ezek a gondolatok az aranyszőke szálak rejtekében, amiket a további füstpamacsok is jótékonyan körbeölelnek, miután szabad utat biztosít a számukra és reptetésükbe kezd. A puhán levegőre eresztett füstfelhőről emelem vissza az íriszpáromat az övét kutatva. A kezemmel babráló bundásra ügyet sem vetek, az előbb elhangzott megjegyzése teljesen leköti a figyelmemet. Elfoglalt..
- Gondolom nem is azért, hogy felmérd a lakás körülményeit. - a fal külső burkolatához dörzsölöm a saját szálamat, nem szívtam egyet sem mióta a meglepetés erejével tért be, Prádát viselve, mint maga az ördög. Róla, pedig tudjuk, hogy mindig a részletekben lakozik. A ki és ki nem mondottakban az egyszerűség jegyében. Várok tehát. A pillanatra, amikor magyarázattal akar szolgálni két dolgot illetően: miért ment el és miért most tért vissza? Ismerem Imogen-t, nem szeszélyes kislány, hogy egyik pillanatról a másikra minden ok nélkül lelépjen világot látni vagy térjen vissza a körutazásból. Műgonddal építi fel a terveit, lépésről lépésre s nem hibáztathat érte, mert érdekel mi sarkallta ezek megtételére.
Mélyebbet szippantok a levegőből, hogy legyűrjem a hajszál híján kikívánkozó megjegyzést a templomra visszavágva. A kiragadott lényeg nem dob a hangulatomon és nem szolgál új információval, éppen ellenkezőleg. Csak további kérdéseket szül, de egyben emlékeztetőként is szolgál: a nők fogják a vesztemet okozni a nyakatekertségükkel, a bonyolultságukkal. Ellököm magam a korláttól és megingatom a fejemet. Kinek, ha nem neki áll jogában mindezt megtenni..? Neki hagyom.
A szoba másik felén található a bárszekrény, egyenest felé indulok meg, de egy szekundumnyi időre megállok közvetlen Imogen mellett és vállának gömbölyded ívére helyezem a kezem, hogy későbbi szavaimat megerősítőn finoman szorítsak rá.
- Örülök. Tényleg. - elhagyom az oldalát és egy utolsó pillantást vetek rá ezt megelőzőn. - ..de jobban örülnék, ha nem fukarkodnál a részletekkel, amiket visszatartasz. - nem újkeletű, hogy lusta macska módjára abba hagyom a forró kása kerülgetését és egyenest leülök vele szemben. A hangszínemből kiérződik a kijelentés ártatlansága, ez csak egy javaslat, amit vagy figyelembe vesz, vagy más irányt vesznek a dolgok, de azt ő kell kijelölje.
Két pohárral térek vissza és egy régebbi évjáratú bourbonnel. Szó nélkül töltök, de nem nyújtom át egyből a formára metszett kristályt, amint kétujjnyit kimérek az elsőbe. Látszólag nem siet sehová, én érzek ingert a kapkodásra. Elnyújtva a procedúrát kapom ujjaim közé, felülről megfogva a poharat és tartom a levegőben az övét.
- A csend jótékonyan hűtené az italainkat, de remélem nem áll szándékodban ezt kihasználni a vendégszeretetemmel egyetemben. Kár lenne érte. - sandítok rá megjátszottan, ami valahol felhívásként is szolgál a még meg nem kezdett keringőnkre..

Rögtön felvettem vele a szemkontaktust. Nem volt mitől félnem, és nem is abból a fajtából szalajtottak, aki rögvest elpirul, ha egy férfi ránéz. Belőlem csupán szemforgatást váltott ki, ha tanúja voltam egy efféle jelenetnek egy kellemes kis kávézóban vagy egy étteremben, hisz bemocskolta az ott eltöltött üde perceimet. A szerelem sosem volt nekem való, nem éltem vele, mert olyasvalaminek tartottam, ami leginkább csak megnehezíti az életet, semmint élhetőbbé teszi. Sosem estem bele egyetlen férfi csapdájába sem, de mindezt okkal tettem. A szívfájdalomnak semmi helye az életemben, s ha egyszer úgy adódna, hogy ilyesmire sor kerül, én magam kérném meg az egyik drága gyermekemet, hogy tépje ki a szívem a mellkasomból, és hajítson a Mississippi néha felvaduló hullámai közé.
Megtettem azt a pár lépést, majd mikor a cigaretta vége narancsszínt öltött, számba véve szippantottam bele. Pár másodperc múlva fújtam ki a füstöt. - Ahhoz túl elfoglalt vagyok, hogy némi tűzért térjek be... szerény hajlékodba. - néztem körül pár másodperc erejéig, mindezt elég látványosan téve, majd egy mosoly rajzolódott a szám köré. - Szerény, ám látványos. - fűztem aztán hozzá, majd ismét megtettem pár lépést, és én magam kötöttem ki ezúttal az ablak előtt, szemügyre véve a kinti tájat.
Nem voltam rest szavakat formálni, ha úgy hozta a helyzet, ám Quinn és Keith társaságában nem gyakorta fordult elő, hogy erre szükség lett volna. Nem kívántam a beszédet, hiszen megadatott velük kapcsolatban az az állapot, melyben nincs szükség verbális kommunikációra. A tekintetem éppen annyira beszédes volt, mintha szavakkal mondtam volna. Ám lehetséges, hogy Keith emiatt nett ilyen neveletlen. Vele kapcsolatban más taktikát kellett volna választanom. - Ha hinni kívánsz valamit, tudod, hová kell menned. - vált komollyá az arcom, az ablakból a távoli templom tornyát figyelve meg. Úgy magasodott a többi épület felé, mint egy uralkodó, bekebelezve mindent és mindenkit. A hittel semmi problémám nem adódott. Hinni nem bűn. Ám a vallás már megannyi háborút szított. - Ezúttal csak örülnöd kell a viszontlátásomnak. És bízni abban, hogy a fivéredről nem hallasz olyasfajta híreket ama távoli városból, mint amilyenek az én érkezésem okát szolgáltatták. - Ezzel már adtam némi magyarázatot, miért is tértem be szerény hajlékába. - Az illem úgy diktálja, hogy itallal kínálj, Quinn. - véstem bele pillantásomat mélyen az ő szemeibe, majd újabbat szívtam a cigarettából.

©redit

Egy ismeretlen számára, ki odalentről tekint fel nehéz lenne megállapítani kedvtelt, unott vagy az évek során már berögzült mozdulatokkal szántom a bajszos egérfogó tömött bundáját. A nyílt kérdésre egyetlen vállrándítással utasítanám el a válaszadás lehetőségét, egyértelmű; magam sem tudom. Nincs célja, ahogyan oka sem a szőrmés jószág cirógatásának, ugyanaz az erő vezérli a kezemet, mely visszavezeti a darabjaira zúzott lelket elpusztítójához vagy újra rábírja az embert egy általa nem szívlelt szórakozó hely meglátogatása - a beletörődött érdektelenség. Nincs rá szükség. Nem lényeges, nem értékes, egyetlen érdeme a létezése, az adott pillanat higítása.
A számból kifújt füstöt nem értékelvén emeli fenyegetőn a mancsát, amiért hagytam orrának tódulni a megfoghatatlan pamacsot. Kivillantotta karmait, fogait tartalékolja egy tűrésküszöbét jobban megugró tettre. Lepöccintem a cigarettaszál végén felgyülemlett pernyét és már-már gyermekinek ható kíváncsiság által vezérelten nyomom a hideg ujjbegyem a rózsaszín orrnak, melynek felső részét egy apró fekete pötty tarkítja. Ez a gomb nem indítja be a vészriasztót. A reakció egy suta nyervogás, mit egyből egy már sokkalta ismertebb hang taktusa követ. Kezem a levegőben marad, a másodperc megfagy a felismerést következtében. Ösztönösen fordítom a fejem a hang hordozójának irányába. Évek óta egyetlen hír, morzsa, kis cafat nem érkezett tolla nyomán, jelet sem hagyott a gyorsan pergő homokban és az első kérdése nem más, mint kölcsön adnám-e egy gyújtás erejéig az öngyújtóm koholt tüzét; rá vall. Nadrágzsebembe nyúlván kaparom ismét holdvilágra a gyújtót, miközben a kezdeti meglepődésből feleszmélvén észre veszem a megnyesett haj hosszát. Szokatlannak hat, kecses állának ívét mégis kétséget kizáróan méltón kiemeli.
- Pár szikráért tértél be szerény hajlékomba? - pattanó hang és lángvilág áll a rendelkezésére a gyors mozdulat után, várván a szál odanyújtására, végén felparázslására. Könnyedén toppant be, mintha tegnap intettünk volna búcsút egymásnak; könnyedén fogadom, mintha az a tegnap sose lett volna.. Féloldalasan köszöntöm, könyökömmel töretlenül a korlátnak támaszkodva, mire az elterelődő figyelmet megelégelve piszkálódik felkaromnál a kisméretű kósza ragadozóm - irigy a nagyobb vadra. Nehezteléstől vegyes érdeklődéssel találhatja magát szemben. Újdonság lenne? Aligha.
- Egyébiránt mit kívánsz, mit higgyek? A rajtad kívül álló okok kényszerítettek gyors távozásra vagy az ok-okozatot hagyjam a temető egyik gödrében megrohadni..? - veszem számban a lassan leégő dohányrudat és megszívom. A nyers valóságot preferálom, selyemben vagy anélkül; nem számít. Fivérem csalinkázása bőszen kimeríti a türelemtáramat, maradék tiszteletemből szelek egy vékonyabbat a szeretettnek vallott nőszemély jól lakatásának céljából.
Várok, ezt a pár percet meg sem érzem ennyi idő után, ha a végeredmény segítségével lekerekíthetem kettőnk ügyének éles sarkait; szimulációk voltunk az övében, hol eltemetett érzelmeit tesztelhette. Manipulált, sokszor s oly` mesterien hitetett el bizonyos dolgokat másokkal, csodálatom nem rozsdásodott be művészete iránt, ám megfakult; hol volt, míg üresen, a világ legalján várakoztunk, mindvégig felfelé mászva, érte..?

Nem vagyok képes mellőzni a luxust. Már hozzám nőtt, mint máshoz valami ócska karóra, esetleg egy ódivatú, koszos, hibás táska. Egykoron sokat mellőztem, nélkülöztem, s most, hogy már van rá lehetőségem, mindent akarok, ami csak járhat. Önzőség talán, esetleg mohóság. Ez az élet félelemnélküli, úgy élem, mintha minden nap az első lenne abban a bizonyos Paradicsomban.
Ám ezt az érzést pár nappal ezelőtt ismételten elrontották. Megfogadtam, hogy soha többé nem ártom bele magam Keith ügyleteibe, ám ezzel túl messzire ment. A híre még hozzám is elért, ám valószínűleg azért, mert továbbra is figyelemmel követem életüknek balgaságait, lépéseit. Quinn még mindig a kiegyensúlyozott fivér, míg Keith mindennek az ellenkezője. Egyszerre szeretem őket, s érzek óriási haragot egyik gyermekem iránt, aki még mindig nem volt képes felnőni a feladathoz. Amely valójában a világ legegyszerűbb feladata: ne adjon esélyt senkinek arra, hogy bántsák az anyját, apját, fivérét. S ő mit csinál? Veszélybe sodorja azt, ki ugyanolyan küllemmel rendelkezik, mint ő. Az ereimben áramló vér minden egyes alkalommal felforrósodik, ahogyan erre gondolok, s képes lennék darabokra szedni egy egész ékszerüzletet.
Nem akadályozott meg az ajtó. Sosem voltam az a fajta, aki egyszerűen csak becsenget, vagy kopogtat. Nem, én szabadon besétáltam bárhová... ahol nem ember lakott, s nem ütköztem a küszöbbe. Cigarettafüst illatát szívtam be, s hallásomnak köszönhetően a szavak is eljutottak hozzám, melyek valószínűleg Quinn száját hagyták el. Persze, hogy az övét. Már tíz napja vagyok a városban. Volt időm megfigyelni a szokásaikat. Pontosan így terveztem; nem akartam felfedni az ittlétemet rögtön az érkezésem után.
Szemem elé került a férfi látványa, ahogyan az ablak előtt szívja a cigarettát, s közben egy doromboló teremtmény szőrméjébe mélyül pár ujja. Egy mosoly, abból is a leghalványabb, ám a tőlem megszokott jelenik meg ajkam szegletében, s előhúzva a zsebemből egy szál cigarettát dugom azt ajkaim közé. - Van egy kis tüzed számomra is? - kérdeztem a sajátosan erős, nőies hangomat felhasználva, s most már nem voltam rest beljebb merészkedni, ezúttal engedve, hogy cipőm sarkának kopogtatása bejárja az egész házat.

©redit

A szivarvágót dobálom a levegőben, amíg nem fogadják a kezdeményezett hívást... egy, kettő, három csörrenés és nyájasan szól bele a készülékbe annak tulajdonosa. Vacsoraidőt jelez a halott szervezet és a szeszélyes hangulat.
- Negyed óra múlva legyél a ház előtt, rendben? - Illendő szócska, noha semmi jelentősége nincsen a mondat végén, ami kijelentés helyett kérdéssé alakul általa. Nem afelől érdeklődtem jó-e neki az időpont, sokkal inkább azért hajlott meg a hangsúly, hogy érthető-e számára a kérelem - emígy szebben hangzik, mint egy parancs...
- Rendben, persze.
- Remek. - Nevezzük búcsúszónak, mielőtt befejezem a hívást és magára marad a vonal túlfelén lévő nő. Tiszta, minimális káros szenvedéllyel, nem él kicsapongó életet, visszahúzódó - problémamentes, tökéletes. Kiélvezem minden egyes nyugodt percét annak, míg öcsém távol marad és nem zavarja meg semmi a falak közt kongó csendet... kivétel ez alól a dorombolás, melyet a felső szomszédtól elszökött egérfogó produkál. Hűtlen cédaként csattog le a tűzlétra lépcsőjén, hogy az ablaknál ülve várakozzon a beeresztésre és potyakajára. Elegendő volt egyetlen egyszer lekaparnom a tányérra majd` odaszáradt húst a puha, karmos mancsok elé...
A párkányra támaszkodva vesznek el ujjaim simogatások közepette a dús bundájában. Semmi bajom nincs a macskákkal, tulajdonképpen az is elmondható róluk, hogy egészen kedvelem a fajtájukat... rengeteg párhuzamnak köszönhetően. Hangos purrogás jelzi az elégedettségét az utolsó falatok elfogyasztásakor, miközben áttérek fülének finom morzsolgatására - egyúttal meggyújtok egy cigarettát, amihez az eszközöket a zsebemből halászom elő.
- Hála gyanánt nincs kedved a bokán harapni, ha haza eszi a fene, hm? - A szavakkal együtt távozik a füst, hogy kígyózón haljon el a levegőben, hol még utána kap a szőrös szörnyeteg. Játék... kis buta. Sóhajtok, végül megcsóválom a fejemet. Nem füllik a fogam az utómunkálatokhoz, rendet tenni a ház körül, míg a gyerek a játszótéren tivornyázik felügyelet nélkül. Kurvára unalmas már.