Határozott nőnek tartom magam, és e mellé külsőm azt hiszem adott is. Viszonylag magas vagyok, testem formábban tartom, hogy formás idomaim ne veszítsenek alakjukból. Csábító barna szemem van, mely a megszokottnál kicsit keskenyebb, arcom formáját csillogó barna fürtjeim emelik ki. Utóbbit az éppen aktuális kedvemhez mérten formálom, hagyom hullámosan vállamra omlani, vagy fogom szoros copfba. Ruhatáramban sportos és elegáns ruhák egyaránt helyet kapnak, de többségében ez épp azt és ott hangsúlyozzák ki, ahol és ahogyan kell. Ritkán viselek erőteljes sminket, így arcomon meg-meg pillanthatók apró szeplőim.
A megjelenés mellett, bár kissé ridegnek gondolhatsz, ha nem ismersz, igazán erőteljes jellem vagyok, amivel tisztában is vagyok. Távolságtartó típus vagyok, a magam dolgát csak a magam dolgának tekintem, és mástól sem kérem, hogy számoljon be élete összes eseményéről. Aki viszont ismer, az tisztában van vele, hogy mindemellett vágyom rá, hogy figyeljenek rám, hogy a központban lehessek és akivel törődöm, azt soha nem hagyom cserben. Előre tervező típus vagyok, de még így is higgadtan tudom kezelni a hirtelen jövő, váratlan helyzeteket, bár a sorsba vetett hitem az évek alatt megkopott már. Amit el akarok érni, azt meg is szerzem és addig hajtom magam, míg sikerrel nem járok, de ez után is újabb célt tűzök ki. Bizonyítási vágy vagy sem, de nem vagyok az a tengő-lengő típus. Tudom a helyem a világban, nem vagyok lenéző az emberekkel vagy más fajokkal szemben, csupán szeretem éreztetni, hogy kinek hol a helye, valamint hogyan is kellene viselkednie. Vannak titkaim és félelmeim, ahogy mindenkinek a világon, csak az a kérdés, hogy más harcol e ellenük úgy, ahogy én harcolok a démonokkal, akik engem űznek utamon...Nem szeretem, ha hazudnak, vagy ha hazugságokkal tömik az emberek fejét, persze azt, hogy boszorkány vagyok, én is titkolom, de semmi esetre sem választom a hazugságokat, ha nem tudok a helyzetből szabadulni. De azt sem szeretném, hogy nagyon kiismerjenek még az előtt, hogy valóban lehetőségük lett volna rá....

Sok arcom van itt, talán felismersz a stílusomról, talán nem

Kecses léptekkel sétálok végig az utcán, minden tekintet szinte rám szegeződik. Élvezem, bevallom ki is használom ezt, nem is egyszer. Sötétbarna, már--már fekete hajam vállamra omlik és ahogy a szél belekap, hátamhoz csapódik. Sötét szemem csalafinta, és kirívó pillantást vet mindenkire, aki elmegy mellettem vagy csupán a látóterembe kerül. Úgy érzem eleget letettem már ahhoz az asztalra, hogy felsőbbséget érezzek egyes emberek felett. Ez pedig arcomra kiül, ahogy az előttem belépő férfi szinte rám csapja az ajtót. A főnöke lehetnék, de először is minimum a huszonhatodik felmenőjének korában vagyok. Keresztbe fonom mellkasom előtt a kezem, kissé oldalra billentem a fejem, és szemeim összeszűkülnek. Lehiggadhatnék és visszavehetnék a testemen eluralkodó, nevezzük nevén a gyereket, nagyképűségen vagy egón, de eszem ágában sincs. Mégis, mielőtt meggondolatlan lépést tehetnék egy férfi lép mellém, kinyitva előttem az ajtót. Arcomra, sok idő óta először őszinte mosoly ül ki, eltüntetve a fölényes és minden ízben lenéző énem.
-Furcsa, nem igaz? Manapság ez sem szokás.-ütközik tekintete enyémbe, és óvatos, de rám jellemző mosollyal arcomon, bólintok. Valóban, nem szokás mostanság, hogy udvariasnak mutatkozzanak a férfiak. Elismerem ugyan, hogy mind a két nem tagjai képesek meglepően sokra és nagyra tartani magukat, s azzal is tisztában vagyok, hogy én is ilyen vagyok, mégsem ezért várom el az udvariasságot. Nem is a korom miatt, hisz az nyilván valóan nem látszik és még kevesebb azok száma, akik tudják.
-Köszönöm, valóban meglepett.-ismerem el, táskám kezemben tartva továbbra is és elindulok a lift felé. Mire hátrapillantok a férfi már sehol sincs. A gombot lenyomom, belépek a kis üvegkabinba, s ekkor újra szemem elé kerül a szürke akót viselő férfi. Kellemes érzés tölt el, ami furcsa, így mikor az ajtó kinyílik összevonom szemöldököm és határozott léptekkel sétálok az asztalomig. A kedves reggeli üdvözlésekre elmosolyodva, de cseppet sem őszinte mosollyal válaszolok, s mikor a kezembe forró kávé kerül, helyet foglalok a görgős széken, lábam keresztbe fonva. Az első dolgom, hogy az előző heti összesítést átolvassam. Hegyes, vörös-fekete körmöm halkan kattog a billentyűn, miközben meghallom, hogy valaki belép az ajtómon.
-Látom, kopogni nem tanították meg. Meglepő lenne...-dünnyögöm, de mikor tekintetem a nemrégiben megismert tekintetbe ütközik, egy pillanatra elgondolkodom, hogy elnézést kellene e kérnem. De miért is kellene? Nem tartozom én senkinek sem, hogy bocsánatért esedezzem, és egyébként is, az ember kopog, ha egy olyan helyre megy be, ahol az ajtó jól látható mód zárva van.
-Az asszisztense mondta, hogy jöjjek be nyugodtan. De ha tudom, hogy maga vár rám, először kopogtam volna.-lép vissza az ajtóból, becsukva maga után vagy inkább maga előtt, s pár másodperccel később kopogást követve lép be. Elnevetem magam, hangom harsány és felvont szemöldökkel nézem, ahogy közelebb sétál az asztalomhoz. Felállok, szoknyám megigazítva, magassarkúmban viszont még így is alacsonynak érzem magam mellette, holott sosem voltam az az aprócska, tömegben elvesző típus.
-Nos, ezek szerint Ön lenne az új befektető. Örülök a találkozásnak.-veszem fel az üzleti életben használt hangnemet, míg végül meglepő mód, mikor kezet nyújtok felé, kézcsókkal viszonozza a gesztust.
-Nem is igen értem, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mit keres egy ilyen szakmában.-néz szemembe, mire felvonva egyik szemöldököm elfordulok tőle, kezembe véve a papírokat, és a székre mutatva, noha jómagam nem foglalok helyett, inkább a magasba nyúló épület ablakán bámulok ki. Érzem a tekintetét, ami rám szegeződik, s papírjaim helyett a tükörképem szemébe, így a sajátomba nézek...

"... -Nem is értem, hogy egy ilyen gyönyörű nő, mit eszik egy olyanon, mint amilyen én vagyok.-suttogja az ismerős hang fülembe, a nap sugarait viszont előbb pillantom meg, mint arcát. Hasamon fekszem, míg ő gerincem vonalán simít végig. Újra lehunyom a szemem, és apró, halk sóhaj hagyja el torkom.
-Hát egy biztos, enni nem eszik rólad semmit. Sőt. Ha rajtad múlna semmit sem enne.-suttogom, mikor ajkait is megérzem hátamon, kiráz a hideg. Csend van, hiába a Nap sugarai már magasan járnak. Elfeledkezem róla, hogy távol vagyunk a város zajától, sőt arról is megfeledkezem, hogy rajtunk kívül errefelé senki sem járt jó ideje. A természet lágy ölén, a szó szoros értelmében nem sokan fordulnak meg mostanság. Az emberek többsége azzal van elfoglalva, hogy a háború előszelét érezve biztonságot keressen, óvjon mindent, ami fontos neki.
-Hát nem vagyunk önzők? Itt fekszünk, mintha a világ a rendes módja szerint haladna előre, míg mások épp ezek elől a problémák elől próbálnak menekülni.-fordulok a hátamra, és ütközik tekintetem értetlen pillantásba.
-Neked nem kell ebbe belefolynod. Nem vagy ember, sokkal több vagy, egy másik világ problémáival kell törődnöd.-kapom a választ, és a pillantása meglágyul, ahogy arcát végigsimítom, majd magamhoz húzom.
-Soha nem engedném, hogy bajod essen.-suttogja, mielőtt ajkaink összeforrnának, s forró táncba kezdenének..."

Érzem, ahogy szemembe apró könny szökik, és kell egy pillanat, mire észbe kapok.
-Nos, mit gondol a tervekről?-hallom a nekem szegezett kérdést, mire megrázom fejem, alig láthatóan, de eléggé ahhoz, hogy megpróbáljak ne a múltamra gondolni.
-Megvalósíthatók. Aláírtam a papírokat, a további fejleményeket ráérünk később megbeszélni.-zárom rövidre a témát, mit sem törődve azzal, hogy mi forog kockán. A munkám volt az első, évek óta, de valami emlékezetet ebben a férfiban olyan valakire, aki sokat jelentett nekem. Ezt pedig nem lehet a munkámmal összevonni, nem törhetek meg most, s nem feledkezhetek meg a céljaimról.
A szék pár másodperccel később alig hallhatóan, de hátrébb siklik a szőnyegen, én viszont továbbra sem fordítom az ügyfelem felé a tekintetem, csak magam elé bámulok, a szememből kicsorduló könnycseppel mit sem törődve.
-Mindenkinek megvan a maga keresztje, s ha erre egyszer valami vagy valaki emlékezteti, akkor nem menekülhet tovább, szembe kell vele néznie.-hallom a jól ismert mondatot, mire azonban hátra nézhetnék, az ajtó becsukódik. Nagyot nyelek, lábaim pedig megremegnek. Tudtam, hogy valami nem stimmel. Az ismerős szempár és a jól ismert mondatok után szinte biztos vagyok abban, hogy nem képzelődöm. Két lépéssel vágom át az ajtó és a köztem lévő távot, szinte kirántva a kilincset helyéről. De mire mindezt véghez viszem, a szürke zakó már hátat fordítva nekem a liftben halad lefelé, s tűnik el a földszint után, ahonnan majd a parkolóházba érkezik meg.
Végigsietek a folyosón, majd a lépcsőt szelve rohanok a parkolóba, magamra vonva a megszokottnál is nagyobb számú tekintetsereget.
-Egész sok időbe telt, mire rájöttél.-szólal meg a hang mögöttem, mikor az autók közé lépek, s fordulok irányába egy szempillantásnál is kevesebb idő alatt.
-Nem vagyok a játékszered, akit irányíthatsz. Nem hagyom, hogy újra megtedd.-hangom megremeg, de nem a méregtől, inkább a rám törő félelem és harag elegyétől. Tenyerem izzadni kezd, de mire feleszmélek, már késő, fejem a földön koppan, a fájdalomtól összeroskadó testem követve.
-Ugyan, bennem mindig bízhattál...-hallom szavait, majd minden feketébe borul, és arra eszmélek fel újra, hogy egy székhez vagyok kötve, kezem és mikor kinyitom szemem, akkor jövök csak rá, hogy milyen helyzetbe is kerültem...

"...-Nem menekülhetsz örökre az elől, aki valójában vagy. Nem öregszel, és rendkívül sok erő dúl benned, de hagynod kell, hogy kitörjön belőled, különben fel fog emészteni. Gyakorolnod kell.-a szavak ellenére lehunyt szemmel is tudom, hogy honnan jön a hang, majd ugyan abból az irányból egy nyílvessző suhanása csapja meg fülem, vagyis inkább az érzékeim és az erőm hatásának köszönhető helyzetfelismerésnek köszönhető. Kezem a levegőbe kapom, s egyensúlyom megtartva állok fel, a nyílvessző pedig összecsukódó tenyeremben állapodik meg.
-Ügyes. Ha így haladunk, nem lesz probléma.-elmosolyodva nyugtázom szavait, közelebb lépve hozzá és csókot lopva tőle. Majd elszakadok ajkaitól, és kisétálok a levegőre. Lépteim viszont nem állnak meg a tisztáson, hanem a tó felé veszem az irányt és ruhástól csobbanok a vízbe. A kellemes hűsítő érzés bőrömön felfrissít, de mintha a mély szédítő fogságába esnék, úgy szippant magával, és tüdőm elkezd megtelni vízzel. Küzdök, kapálózom, mind hiába.
-Csak az erődre gondolj.-szólal meg fejemben a hang, mire próbálok alkalmazkodni a nemrég hallott szavakhoz, s a víz felszínére bukok, de kapkodom a levegőt, és a partra nem sétálok, inkább kikúszok, felsértve tenyerem az éles kavicsokkal..."

Az erő pezsegni kezd ereimben, mígnem ki nem tör belőlem, elszakítva a kezem fogságban tartó köteleket, de sokkal többre is ösztökél. Ideje, hogy véget vessek annak, aminek egykor nem tudtam. összeszűkült szemekkel meredek magam elé, s figyelem, ahogy a teste a falnak préselődik.
-Nem vagyok a szolgád. Soha nem kaphattad meg, amit akartál, most viszont tessék. Tudtad, hogy erősebb leszek, mint te valaha lehettél, csak nem merted beismerni. Üdvözöld a családom többi tagját helyettem is. Biztos tárt karokkal várnak már.-sziszegem a szavakat, szemében még utoljára megcsillan valamiféle félelem, mert soha nem számított rá, hogy épp azzal fogok ellene támadni, amit épp tőle tanultam el. Mellkasába vájom ujjaim és tépem ki szívét a mellkasából. Szememből mégis kicsordul egy könnycsepp, mikor az élettelen test lábam előtt elnyúlik. Megölte a családom, elhitette velem, hogy soha nem szerettek és ellentétben velük, ő mennyire szeretett. De csak a kis terveihez használt. Egy éve láttam utoljára, akkor sem a legjobb állapotában. Gyenge volt már, mint a harmat, s alattomos játéka végül ellene fordult. Így ért véget a nagy mágus uralma, és kezdődött az én szabadságom. Négyszáz év küzdelme véget ért pár másodperc alatt. Arra ő sem számított, hogy a hely, ahol a családom tagjai kínok közt haltak meg, számomra olyan energiákat tartogat, amivel képes leszek szembeszállni vele, rövid idő leforgása alatt.
Lassan ötven éve, hogy valóban szabad vagyok, s foglalkozhatok a munkámmal, a barátaimmal, a kapcsolataimmal, az életemmel.