Itt álltunk az iskola épülete előtt, mint a héten már sokadszor, és  ahogyan fogtam a kisfiam kezét meredten bámultam fel a hatalmas, impozáns épület ablakaira. Olyan volt, mintha felfelé nyúlna, fel a mennyország felé, és ha lehetne hinni benne, hogy ott fenn létezik egy másik világ, hát készséggel megtenném. De sajnos azon a januári napon nem csupán a férjemet veszítettem el, hanem a hitemet is. Sok mindenben már nem bíztam. Hogy mégis erős maradtam, hogy mégis felszegtem a fejem és bátran tekintettem az eljövendő felé, az ennek az igazán jó kiállású, csodaszép kék szemű fiatalembernek volt köszönhető, aki folyamatosan beszélt azóta, hogy megálltunk a formára nyírt sövények mellett. Leguggoltam mellé, még pár év, és ő lesz majd az aki a vállamra hajtja a fejét. Az idő olyan gyorsan repül, szinte észrevétlenül köszöntött be, amikor majd ezeket a falakon túl tölti a napjait. Kezemmel átkarolom a derekát, a másikkal a combomon támaszkodom meg és mosolyogva fordítom a fejemet oldalra.
– Ma mit gondolsz Max, melyik ablakra tippelnél? Eddig a bal szárny első emeletének legszélső ablaka kapta a legtöbb szavazatot, ma milyen megérzésed van?- a játékunk amit már két hónapja folytattunk az iskola előtt állva, és próbálva kitalálni melyik lesz majd ősztől az osztályterme. Komoly kék szemeit előre mereszti, majd koncentrál, végül hunyorog. Valahányszor rajta felejtem a tekintetem, szüntelen az apja jut eszembe, és ettől fájdalmasabb dolog olyan kevés létezik.  Mégsem hagyom, hogy a mosolyom megszökjön az arcomról, és csak nézem az én csodálatos nagy fiamat, ahogyan a mai ablakra leadja a voksát. Nem a bal szárny, ma valamiért a középső, nagy épületet választja ki, azt amelyik alatt a nemzeti zászló lengedezik a langyos nyári szélben. Felemeli a kezét, és előre mutat
– Azt választom Mami, szerintem ma azt érzem, hogy az lesz az. Tudod miért?- megrázom a fejem, a combomon pihenő kezemmel oldalra nyúlok és a kócos sötét fürtöket a füle mögé kezdem rendezgetni, majd biccentek, hogy szabad a gazda, várom a magyarázatot a választására.
– Mert az van pont középen. Azt mondtad nekem, hogy az életben fontos az egyensúly. Hogy a jó és a rossz is kell, és nem szabad egyik irányba sem elbiccenni.- kezemmel befejezem a mozdulatot, majd átsimítok a fején és most helyeslően bólintok, ámbár ki kell őt javítanom.
– Elbillenni. Úgy mondjuk helyesen, hogy nem szabad egyik irányba sem elbillenni. Igen Max, ezt nagyon fontos, hogy megtanuld.- mióta már képes volt a szavaimat felfogni és megérteni, azóta folyamatosan tanítom őt az önfegyelemre, arra, hogy soha nem szabad a haragját elengedni, hogy soha nem lehet féktelenül dühös. Mióta a családunk titkát ismerem, azóta készítem fel a fiamat arra, ami rá vár majd. Mindentől nem védhetem meg, egyedül képtelen vagyok rá, apa pedig már nagyon idős, Brian nélkül pedig minden annyira nehéz. Én nem lehetek számára minta, hiszen nő vagyok, kiről vegyen hát példát? Egyelőre csak én vagyok neki, én vagyok az aki el tudja mondani majd idővel még bővebben mivel jár ez az egész, hogy mit jelent az átok ami a családot sújtja és amelyet én még el tudtam kerülni. Apa azonban nem, évek óta küzd ezzel az egésszel, és már olyan sok teliholdnak a tanúja voltam, amikor anyával bezártuk őt a pánik szobába és hallgattuk miképpen üvölt órákon keresztül a fájdalommal vegyes dühtől, hogy ki akarna onnan szabadulni, és nem hagyhatjuk. Nem engedem, hogy Max-nek ugyanezt át kelljen élnie. Mindent meg akarok tenni ami csak erőmtől telik, hogy a fiamat megóvjam tőle. Hogy valójában mivel is jár ez azt hiszem kevesen tudják, ahogyan kevesen tudják mivel is jár az első átváltozás. Én sem tudom, még nem tudom. Minden mozdulatomat és cselekedetemet kétszer is meg kell gondolnom és már nem csak magam miatt. Figyelem a fiamat, a nagy és okos szemeit, ahogyan felém fordul és várja a megerősítésemet, hogy ma én is azt az ablakot választom ahogyan ő…ahogyan mindig ugyanazt választom. Behódolok előtte, ebben a családban ő lesz majd aki átveszi a vezető szerepet, soha, senki nem lesz képes a szívemben akár csak egyetlen pillanatra is előkelőbb helyet elfoglalni nála. Minden anya ezt érzi azt hiszem, és minden anya érzi, hogy amikor megszületik a fia, az szerelem első látásra, az egyetlen olyan szerelem ami tiszta, ami soha nem szűnik meg. Elválaszthatatlan és megmásíthatatlan kötelék ez. Egy érzés, amit csak azok érthetnek meg, akik érezték már azt, hogy egy élet az ami bennük fejlődik egy élet, amely belőlük és abból van akit a világon mindennél jobban szeretnek. Kezeimmel újra és újra megsimogatom, és magamhoz vonom, átölelem, ő pedig apró kis spagetti vékony karjait fonja a nyakam köré. Ma mindketten ugyanazt az ablakot választottuk, mint egy nyári adventi naptár, amelynek utolsó ablakát szeptemberben nyitjuk majd ki, ha beköszönt az ősz. A futball pálya felől vékony kis füttyhang hallatszik és egy vidám, szőke hajú kisfiú fut felénk, hóna alá csapva egy futball labda és nem messze tőlünk megáll, majd odakiabál.
- ’zcsokkom Mrs Roussel. Maxie hé, nem jössz? Kéne egy kapus, és te magas vagy.- az első mondat, ha elharapva is de nekem szól, és bólintok a kisfiú felé. Látásból ismerem és a fiamtól tudom, hogy Bobbynak hívják, nagyon kedveli az európai focit, és amikor csak teheti itt van a pályán és a többiekkel rúgják a bőrt. A fiam lassan bontakozik ki az ölelésemből és kérdőn tekint rám. Néha nem szavakkal beszélgetünk, néha elég csak egymásra néznünk, és az ösztönök megsúgják a választ. Lassan bólintok. Egy arcom jobb oldalára adott puszi lesz a jutalmam, majd felegyenesedem, és a mellkasom előtt karba fonom a kezem, ahogyan látom átfutni az én magas és okos nagy fiamat, csatlakozva a Bobbynak nevezett fiúhoz. Még integet egyet, végül a szürke pulóverének elülső két kenguru zsebébe dugja a kezét, és kicsit meggörnyed, ahogyan mindig szokta, ha tőle alacsonyabb fiúk mellé kerül. Egyforma akar lenni velük, noha már most magasabb az átlagnál. A mozdulat, és ahogyan teszi. Megint beharapom az ajkaimat, mert az idő múlásával egyre jobban hasonlít Brian-re. Miért olyan nehéz ez? Hiszen a fiam tökéletesen lenyomata annak a férfinak akit a világon mindennél jobban szerettem. Talán ezért, meg azért, hogy azóta sem találtam senkit, aki hozzá fogható. Igaz, egy hat éves fiúval megáldott anyuka, nem éppen a legjobb parti, főleg nem egy ilyen kisvárosban mint Mystic Falls. Integetek Maxnek, amikor még hátrafordul, majd a pálya melletti játszótér felé indulok, hogy egy padon megcélozva telepedjek le és figyeljem, ahogyan a srácok játszanak. Lábaimat kis terpeszbe rakom majd előre dőlök ujjaimat összefűzöm és alkaromon támaszkodva nézek előre. Nem is hiszem, hogy létezne ettől jobb program, vagy bármiféle jobb kikapcsolódás. Nem megyek közel hozzájuk, de annyira azért mégis, hogy ha Maxnek szüksége lenne rám, látótávolságban legyek, de mégsem legyen az az érzése, hogy az anyja szemmel tartja. Még nem voltam készen rá, hogy elengedjem, pedig hamarosan meg kell majd tennem. Én csak halogattam még ezt az időt.

A kigombolt farmer ingem alatt egy fehér atlétát viseltem, és a kedvenc napszemüvegemet, az autó lejátszójában halkan szólt a zene, elég volt , ha hétvégente üvölt a bárban, egyébként nem voltam az a bömböltetős fajta. Lenyomtam egy edzést, mostanában szinte megállás nélkül ebbe menekültem. Apám szerint már a fejem helyén is izom lesz ha így folytatom. De, nem érdekelt, így éreztem jól magamat, ez kapcsolt ki. Az öcsémet vártam, hátul játszottam a sport pályán, kosaraztam, egyedül, jobban mondva csak a kosárra dobáltam. Nem volt jó velem együtt játszani, még egy - egy ellen sem, időnként hajlamos voltam megfeledkezni arról, hogy mekkora az erőm. Pedig ennyi idő alatt nem ártott volna belátnom. Ma elviszem egy sport parkba Carlot tekintve, hogy az utolsó napokat rúgja a suliban, és jók lettek az eredményei, vagy valami csúszdás helyre kéne vinnem? Nem döntöttem el, a nyakamon a fülhallgatóm volt s úgy hallgattam a zenét ,hogy nem volt ráhúzva a fülemre. Így néha beiktattam pár táncmozdulatot is a dobásaim közé, megszokás, nem tehettem róla, de azért visszafogtam magamat, nem olyan helyen vagyok ahol a felnőtt táncokat eltűrik, nem tudtam, hogy hol késlekedik Carlo, de mindaddig nem zavart, amíg az iskola környékén nem jelentek meg vámpírok vagy vérfarkasok, amik veszélyesek lehettek volna a gyerekekre.  Nem éreztem efféle problémát, így nyugodtan játszottam egymagam, majd végül az öcsém  is megjelent a táskáját lobogtatva és vigyorogva.
Szakasztott másom, és azt hiszem, a vigyorát látva bepróbálkozott egy csajnál…Korán kezdi… De ugye itt még nem kell tartani efféle dolgoktól, mint a késő esti kimaradás, vagy bugyiba mászás. Egyik pillanatban szeretik, a másikban meg utálják egymást. A titkos kézfogásunkkal üdvözöltük egymást, a tenyérbe csapós és váll összekoccantós mozdulat, akár a banda tagoknál, a végén ökölbe zártuk a kezünket, és az ökleink élét koccantottuk össze, majd felmutattuk egymásnak a béke jelét. Vigyorogva pillantottam végig a srácon.
- Na, mit csináltál? - Carlo feltartotta a kezét és félre rakta a táskáját.
- Én, semmit! Komolyan! Kaptam egy szerelmes levelet az egyik lánytól! - a vigyorom nem hervadt, nemhiába, Auditore a kölyök!
- Mutasd csak! - tartottam érte a szabad kezemet, és amint megkaptam átfutottam. - Aranyos, de ne törd össze a szívét, tetszik? - nem fogom az öcsémet olyan csajozási szokásokra tanítani amiket én művelek, az nem az ő stílusa, lehet, hogy vagányságban igyekszik rám hasonlítani, de ő sokkal érzékenyebb lelkű, finomabb, mint én.
- Helyes, szőke haja van, és két copfban hordja mindig, egymás mellett ülünk amikor ebéd van, ő másik osztályba jár, majdnem arra lakik mint mi, egyszer haza vihetnénk. - tervezgette Carlo, no igen.  Ha az öcsémről volt szó, a kislányt, még a város másik végébe is haza vittem volna, de ez vagyok én, ha a testvéremről van szó.
- Lehet róla szó. Fogtok találkozni a nyáron? - kíváncsiskodtam, mire Carlo mosolyogva ütötte ki a labdát a karom alól, és futott utána, majd dobta kosárra.  Elnevettem magamat, majd folytattuk a játékot, nem számoltuk, hogy ki áll vesztésre vagy győzelemre, nem ez számított, mert azt hiszem mindketten tudtuk, hogy ha nem fognám vissza magamat, akkor még annyit sem sikerült volna bedobnia. Tudta, hogy vadász vagyok, és nem az átlagosabbik fajtából, így azt hiszem izgult is értem. Noha próbálta nem mutatni, de egyértelmű volt, hogy amikor haza mentem, nem csak úgy ámításból szólt az a kitörő öröm, még akkor is ha minden porcikám fájt, átölelt és rohant tovább. Vagy a szobájába, vagy  konyhába, hogy az előhűtött shake-jeim közül hozzon nekem egyet.
A mostani dobásánál észrevettem,hogy magasabban ívelte így nagyobbat is ugortam, hogy félre csapjam, de olyan jól sikerült a félre csapásom, izomból, hogy megpattant a palán tetején, és repült tovább, nem álltam meg megvárni, hogy hova érkezik, kirohantam a pályáról, és amint felmértem, hogy a csinos barna nő a célpont, arrafelé rohantam, egy Bernardo Auditore féle izomból félre pattintott labda, nem túl egészséges, ha eltalál valakit, komolyan! Jobb megelőzni a bajt alapon, és némi természetfeletti gyorsasággal, rá sprinteltem a dologra, majd bevetődtem a labda elé, mint a klasszikus focis pillanatok, amikor a kapus a kapu egyik sarkából a másikba vetődik, így jártam én is, csúsztam a földön, egész biztos, hogy a farmer gönceimnek annyi, a pad mögötti bokrok fogták fel a tovább csúszásomat, csak az artikulálatlan sziszegésem és nyögésem hallatszott, bevertem a derekamat, és fel is horzsoltam az oldalamat, nem baj, majd meggyógyul,magzat pózból bogoztam ki magamat, s engedtem el a labdát, amely legurult azon az aprócska leejtőn amin voltam, ha nem lett volna senki a labda útjában, komolyan nem hajtom meg magamat ennyire.
- Qualsiasi cosa per una donna! - közeledett az öcsém nevetve, táskájával a kezében, hallottam a hangját, igen egy nőért bármit, pontosan! Felkönyököltem és megráztam a fejemet. - Fratello!** Elmegyek focizni oda a srácokhoz! - intettem Carlonak, hogy szabad a pálya, eséstől még nem volt bajom, meg aztán tudta, hogy nem kell  félteni, főleg ha nő is van a közelemben.Felpillantottam, és a pad irányába néztem,ahol az imént még az a csinos hölgy ülhetett.



*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?
**Bátyám

♫Waiting All Night♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note:

Minden alkalommal nehéz volt elengednem a kezét. Ez azt jelentette számomra, főleg mióta barátai voltak, több gyerekkel együtt önfeledten játszhatott, hogy eljön majd az idő amikor nem lehetek örökkön mellette, meg kell tanulnom elengedni, meg kell tanulnom kevésbé félteni őt. Vajon egy anya képes lesz valaha arra, hogy kevésbé féltse a fiát? Azt hiszem nem...nem igazán. Ott ültem a padon és még mosolyogtam akkor is amikor már nem látott. Pedig a mosoly az utóbbi időkben csak akkor volt vendég az arcomon, ha Max is ott volt a közelemben. Mi okom lett volna egyébként arra, hogy bárminek is örüljek rajta kívül? Ha a dolgok egyszerű oldalát nézzük, akkor volt egy félbemaradt életem, egy félbehagyott házasságom, egy gyermekem akit egyedül kell felneveljek. Ez a kisváros valahogyan mégis menedéket adott nekünk, magába zárt minket és azt hiszem ezért örökké hálás leszek. Elrejtett a kíváncsi szemek elől, azok elől akik még ismerhettek engem, vagy éppen a férjemet. Nem akartam, hogy a fiam úgy nőjjön fel, hogy mindenki ujjal mutogat rá, ő az a fiú aki túlélte a balesetet amiben az apja szörnyet halt. Csoda lett volna? Igen, a maga nemében biztosan az volt, de én meg sosem voltam az a tipus, aki hitt volna akármilyen csodában is. Most sem tettem.Előre dőlve meredten bámultam előre, ujjaim a maguk útját járva akár egy élő malomkerék taposták az utat, az idő lassan telt, a labda pattogó hangja jutott el hozzám, a gyerekek nevetését kapta szárnyra a könnyed nyári szellő. Játékosan túrt át a hajamon, és amikor láttam a fiamat, miképpen véd ki egy nagyobb lövést, vagy éppen ugrik fel majdnem a kapu tetejéig megint elmosolyodtam. Azt hiszem a büszkeség az arcomra volt írva, noha igyekeztem ezt mindig diszkréten kimutatni. Soha nem hoztam volna őt kellemetlen helyzetbe a barátai előtt, ahogyan nem tettem volna ezt a későbbiekben sem. Egy ennyi idős fiúban, amilyen ő volt már tökéletesen kialakult valamiféle büszkeség, az önállósodás felé tett első lépések. Én pedig nem akartam ennek útját állni, bár apa időnként elmondta  a telefonban, hogy nagyon vigyáznom kell rá. A legóvatlanabb mozdulat is végzetes lehet a mi szempontunkból. Szerettem volna mindezért hibáztatni valakit, de jól tudtam, hogy nem tehetem. Apa csak gyermekre vágyott, ahogyan anyám is, még abban a tudatban is, hogy tisztában voltak a következményekkel. Talán csak annyiból hibáztattam őket, hogy nekem nem mondták mindezt el. Bár ha jobban belegondolok nem változtatott volna semmit. Brian és én mindenképpen szerettünk volna egy gyermeket. Ha jobban belegondolok többet is. Hogy ez mégis így alakult, az már egy keserű fiaskó a sorsunktól. Nem adatott meg számomra, hogy elbúcsúzzak tőle, csak remélni mertem, hogy élete utolsó másodperceiben is tudta mennyire szerettem, mindig...elmondhatatlanul. Kicsit megemelkedtem ahogyan láttam, hogy Maximilliant, eltalálja a labda a mellkasánál, zihálva teszi a két tenyerét a térdére, előre hajtja a fejét, sötét haja szinte eltakarja az arcát, a háta púposan görnyed, mint a nyújtózkodó vadállaté, olyan kecses, annyira gyönyörű, én mégis féltőn és szinte reszketve emelkedem meg a padról. Féltem őt, de tudom, hogy nem mozdulhatok innen, hagynom kell, hogy a saját fájdalmával egyedül birkózzon meg. Egy anya mindig legyen ott ahol kell, lássa amit kell de beavatkozni csak akkor szabad, amikor már nincs más megoldás. Ez ösztönből jön, ezt megérzi az ember, tudni kell mikor kell mozdulni, mikor kell a félbehagyott lépést megtenni. Nem, most még nem. Max nevetve emeli fel a fejét, és integetni kezd az egyik fiúnak, aki odafut hozzá, valamit mond neki, majd megveregeti a vállát, és már folytatódik is tovább a mérkőzés. Lassan helyezem vissza a súlyomat a padra ám ebben a pillanatban olyasmi történik amire nem számítottam. Mással voltam elfoglalva, másra figyeltem, a környezetemet szinte teljesen kizártam. Öreg hiba, ezt a luxust soha többé nem engedhetem meg magamnak. Először egy kerek valami repült felém, majd a következő pillanatban mert egy test vetődött el előttem, amire riadtan dőltem hátra a padon, amire szinte lehuppantam, végül a fejem fordult, és figyeltem, ahogyan az alak, aki valami furcsa gyorsasággal érkezett meg a látómezőmbe, a bokrok felé esik. A következő pillanatban már én is felugrottam a padról, azonban most nem a férfit figyeltem, hanem a másik irányból közeledő nevető szemű kisfiút, aki nem sokkal lehetett idősebb az én fiamnál. Más nyelven beszélt...talán...olasz? Nem voltam ebben olyan jó sohasem, szóval azt hiszem abban maradtam magammal, hogy ez minden bizonnyal olaszul lehetett, de nem értettem mit mondott, úgyhogy csak elmosolyodtam és figyeltem, ahogyan a férfi felé indult. A jelenetet immáron álló helyzetben néztem végig, de nem mozdultam. Egy időre elszakítottam a tekintetem a párosról, amikor meghallottam Max hangját, ahogyan nekem kiabál.
- Mamiiii...még maradhatunk egy kicsit?- jól láthatóan bólogattam, és a kezemet megemelve még integettem is neki, hogy nem szaladunk, ráérünk, a mai délutánom az övé. Nem mintha bármelyik másik nem a fiamé lett volna. Senki soha nem volt fontosabb nála. Ha volt is alkalom amikor elhívtak bárhova is, néha mondvacsinált indokokkal igyekeztem ezeket a találkozókat elbliccelni, bár azt hiszem amikor kiderült, hogy egy hat éves kisfiú özvegy édesanyja vagyok, nem is nagyon erőltették a további találkozókat. Náha azon gondolkodtam, hogy mi lehet ezzel a probléma, amikor apa volt az aki megfejtette számomra azt a kérdést, amit nekem magamnak nem sikerült. Egy másik férfi gyermekét nevelem, és soha nem lesz egyetlen hímnemű sem a közelemben aki akár csak felvehetné a versenyt a fiam iránt táplált odaadó és végtelen szeretetemmel. Még akkor sem, ha Brian emlékén sikeresen átküzdi majd magát. Ebben volt valami igazság, és talán ezért volt az, hogy az utóbbi egy évben feladtam azt a reményt, hogy valaha találni fogok magam mellé valakit. Miért is keresném, ha itt van nekem Max? Óvatosan ülök vissza a padra miközben tekintetemmel keresem az idegen férfi pillantását, aki a bokrok felé csúszott és egy finom, óvatos fejbiccentés mögé rejtett diszkrét mosollyal mondok köszönetet amiért megmentett minden bizonnyal a felém száguldó labdától. Figyelmetlen voltam ez nem is kérdéses, ahogyan ezt a figyelmetlenséget a továbbiakban egyszerűen nem engedhetem meg magamnak. Talán időnként görcsös volt bennem a félelem nem is tudom, esetleg túlzottan féltettem a fiamat, mások számára érthetetlen lett volna az a figyelem amit felé fordítok. Én pedig nem magyarázkodtam, nem adtam volna soha választ senkinek, ha ezt firtatja. Miközben azt néztem hogyan fut el a vagány kissrác a többiek felé a pálya irányába, valami belső indíttatástól vezérelve felálltam a padról és a férfi felé indultam. Utólag visszagondolva ostoba, gyerekes és meggondolatlan cselekedet volt és nem is igazán jellemző rám. Láttam, hogy a padot nézi, aztán a szemeivel észrevette ahogyan közeledem felé, és mire idáig jutottunk a kis távolságot hamar sikeresen legyűrve ott álltam tőle, talán egy fél lépésnyi távolságban. Miért is voltam itt? Személyesen köszönetet mondani, és valami buta szöveggel elrebegni mennyire hálás vagyok, hogy egy kóbor labdától megmentett? Nem azt hiszem nem ez volt a valódi ok. Beszélgetni akartam valakivel...valamiről, bármiről, hogy az utóbbi időkben bennem lévő gondolatoknak szabad utat adjak. A könyvtár csendes nyugalma erre nem adott lehetőséget, oda egyébként is olvasni, elmélkedni és a gondolataikba temetkezni jártak az emberek. Én viszont éppen elég időt töltöttem a magányos elmélkedéssel, hogy a továbbiakban is ezt akarjam tenni. Max és én valami közös, mások számára ismeretlen nyelven beszélgettünk, és megvoltak a magunk kis titkai, a magunk kis ügyei amikbe más nem láthatott bele. Ha elkezdett egy mondatot én befejeztem. Az anyja voltam és a bizalmasa. De ugyanúgy nő is voltam, és egy asszony, aki vágyik arra időnként, hogy másokkal is kapcsolatot teremtsen. Még akkor is ha ennek többnyire az lett a vége, hogy egyetlen alkalomra szólt, semmi többre. A pálya felé néztem, a mosolygó szemű olaszul beszélő kissrácot örömmel fogadták a többiek, bár Max láthatóan még nem ismerte. Neki kell majd egy kis idő mire elfogadja Hagyom őket, hogy a saját törvényeik és szokásaik között meg is tegyék ezt. A gyermekek társadalmának s megvannak a maguk farkastörvényei, még ha mindez képletesen is igaz. Újra a férfi felé fordulok és a két kezemet hátratéve a farmerem hátsó farzsebébe rejtem el őket, amikor megszólalok. Kicsit döcögős, kicsit nehezen megy, de mégis valami társalgás kezdeményezés, a magam módján.
- Én...igazán hálás vagyok az előzőekért - a farmerre pillantok, a lába alatt apró rojtok árulkodnak arról, hogy a földre érkezést bizony nem nagyon szerette az anyag. Pedig tartós lehet.
- És sajnálom a ruháját...ha esetleg gondolja...- nem fejeztem be a mondatot, mert azt hiszem végtelen nagy ostobaság lett volna. Ha gondolja megvarrom? Ha gondolja kifizetem? Ha gondolja akkor újat veszek? Az ég szerelmére, ez csak egy apró mindennapi baleset volt, úgyhogy azt hiszem nem is kellene neki nagyobb jelentőséget tulajdonítanom, úgyhogy a mondat, amely eredetileg ostobaságnak hatott volna, végül egészen másképp végződött. Bár este ha végig gondolom az eseményeket minden bizonnyal nem is fogom érteni magamat, honnan volt bátorságom egyáltalán ezzel a verzióval befejezni?
-...ha gondolja, akkor egy kávéval valamikor kárpótolhatom, ha a könyvtár környékén jár.- fiatal férfi volt, azt innen is megállapítottam, túl fiatal, hogy a kisfiú a fia legyen. Talán az öccse vagy az unokaöccse. Nem tudom, hogy rá merjek kérdezni vagy inkább mégsem? Ez a beszélgetősdi valahogyan nem volt jó ötlet, nem ment ez olyan egyszerűen nekem, hiszen a könyvek mögött elbújva és elmenekülve ez mindig olyan könnyű volt. A történetek ahogyan szépen egymásba fűzve álltak eggyé...valahogyan soha nem szerepelt bennük az a kínos csend, ami a szavaim nyomán megszületett és ott maradt kettőnk között, én pedig nem tudtam miképpen törhetném meg. Hallani lehetett ahogyan levegőt veszek, még azt is, ahogyan formálom legbelül a szavakat, de végül mégsem lett értelme az egésznek, végül nem sikerült kimondani...nem ment még nekem. Lassan sóhajtottam egy mélyet és a pálya felé mutattam ahol a gyerekek játszottak, a langyos szélben néhány levél lassan reppent alább az ágakról, mint a hulló zöld pettyek a kéklő, szikrázó nyári égbolt alatt.
- A fiam a kapus...úgy látom az ön...- megint egy félig sikerült mondat, amelynek a végén csak egy halk sóhajtás volt aztán megráztam a fejem és elnevettem magam. Kínosan éreztem magam, nem is tudom mit és hogyan kell csinálni. Elfelejtettem kontaktust teremteni másokkal, elfelejtettem hogyan kell beszélgetni, hogyan kell megismerni másokat. De igazából magamat sem értettem, hogy miért is akarnám én megismerni ezt az a férfit? Én csupán azért vagyok itt mert Max még maradni akar. Amint azt mondja, hogy induljunk haza, akárhol is tartana a beszélgetés, én azonnal kapnám magam, zavarodottan kérnék elnézést, és már indulnék is vele. Még akkor is ha a nevét sem tudom ennek a sötét szemű fiúnak. Fiatalabb, nem sokkal de mindenképp fiatalabb lehet nálam. Ámbár ezt soha nem lehet tudni, ez a világ a feje tetejére állt, szinte semmi nem az aminek látszik, az emberek pedig még kevésbé. Ha azt vesszük alapul, én sem tartozom az egyszerű halandók közé. Bár most még annak mondhatom magam elég lenne csupán egy rossz mozdulat, nekem is és a fiamnak is. Onnantól megváltozna az életünk. A következő teliholdkor haza kell mennünk Seattle-be, apa számít ránk, és azt hiszem itt az ideje, hogy Max is megtudja kik is vagyunk pontosan és mi vár majd ránk. Már úgy érzem készítem őt egy ideje arra, hogy szembe tudjon nézni az igazsággal. De nekem sem egyszerű, ahogyan neki sem lesz az. A férfira nézek megint és láthatóan a gondolataim egy időre tökéletesen lekötöttek, csak a zavarodott nevetésem nyomai maradtak meg a lehajtott fej, amit lassan emelek fel, hogy ránézzek. De nem a szemeibe, csak a mellkasa irányába.
- Ne haragudjon kérem, nem szokásom idegeneket megszólítani, csak gondoltam amíg várom a fiamat, és ha már a ruhája is tönkrement....szóval ha már ez a sok véletlen így találkozott. De ha egyedül szeretne maradni...- én voltam ma a félmondatok mestere, szinte egyetlen megkezdett gondolatomat sem fejeztem be, ami leginkább a zavarodottságom számlájára volt írható, de igyekeztem. Hosszú idő óta először próbálkoztam meg kibújni a csigaházból, amibe én száműztem magam, és ehhez egy eltévedt labda kellett, ezen a különös, nyári délutánon.

Nee! Komolyan nem hittem el,hogy egy ekkora vetődés után csak egy szolid fejbiccentést kaptam. Végül is a lepattanó labdám leszedhette volna a fejét… Vagy betörhette volna a bordáit. Visszabiccentettem, majd maradtam ott ahol voltam, csak egy kis pihenő, még ha a földön a hársfák alatt teszem is azt, tetszett ez az illat, ilyenkor Olaszországban szoktunk lenni, az estike, az olajfák, és a homokos tengerparton, mind-mind honvágyat ébresztett bennem. Miután megszülettem, életem első pár évét ott töltöttem. Ha utálom is az olasz rokonokat, ezért irigyeltem őket. Pár éve, a FIFA bajnokságra átugrottunk Brazíliába, és ha szünetre esett egy-két olasz honi meccs, odahaza, akkor haza hívtak minket a rokonok. Egy idő után, itt ebben a kényelmes helyzetben kezdtem figyelni a srácokat, közben gondolkodtam, hogy mi üthetett ebbe a nőbe, más csaj már rég itt térdelne mellettem, és hálálkodna ezerrel. De várjunk csak! Ő, mit is mondott az a srác? Mami, tehát szülő. Pech, jobban elnézve még idősebb is, magnifico! A haja is sötét és az ajkai… különlegesek. De anyuka! Férje is van, biztos. Kis Bernardo jó helyen van a helyén, legalább ő nem sérült meg, de miért is jutott az eszembe? Ja igen, mert roppant csinos nő ücsörög velem szemben, érett és pont olyan sötét színű a haja mint amit én szeretek. Figyeltem a félszeg mozdulatait miközben előkészült a beszédre, ezek szerint nagyon tartózkodó, megtanultam olvasni az emberek testbeszédéből.
- Per niente! Nem, tesz semmit! - mosolyogtam fel a nőre, akinek még a nevét sem tudtam, de felkeltette az érdeklődésemet, vajon, miért viselkedik ilyen óvatosan? Hiszen most mentettem meg a labdám elől. Egészen biztos nem én lehetek az oka. De akkor mi? Látom, hogy kényelmetlenül is érzi magát, istenem, ennyire zavarban még soha sem volt senki a közelemben, na jó, talán a bárban, igen, hiszen elég zavarba ejtő mozdulataim vannak.
- Feketén. - vágtam rá mosolyogva, feljebb ültem, de kinyújtott lábakkal, a térdemen a horzsolás és fájt, ahol felszakadt a nadrágom, de mik ezek az apró karcolások ahhoz képest, amiket időnként esténként szedek össze? Az a csoda , hogy jelenleg nem lila a fejem! De, komolyan! Akkor biztosan valami verekedős fajtának nézne, még inkább és nem merne még ennyire sem megközelíteni. Pedig ha tudná, hogy mit teszek titokban a városért, sok társammal együtt. Megelőzöm a bajt, mielőtt ideérne.
- Az öcsém, söpörgető, középpályás: védekező vagy támadó, vagy csatár, amelyik poszt épp üres, oda áll be, most kevesen vannak, ezért többen játszanak több posztot. - szorítottam szisszenve az oldalamra a tenyeremet, a frissen nyírt fű átka, főleg ha száraz, az, hogy vág, rendesen vág, így tele voltam néhány mélyebb vágással, és pár kisebb karcolással is. Fél szemmel az atlétám alá lestem, majd beletörődtem a sorsomba, otthon sebfertőtlenítés és ragtapasz. Kibogoztam magamat a fejhallgatóm zsinórjából, és félre raktam magam mellé, somolyogva hallgattam ezt a hölgyet, mert tényleg az, még akkor is ha anyuka. Újra végig pillantottam rajta, ha kihúzta a zsebeiből a kezét, akkor végre láthattam megcsillanni rajta a gyűrűt is. Tényleg férjes asszony, pedig manapság az egyedülálló anyukák a divatosak, mármint… az a divat, ha a nő önállóan neveli a gyerekét, mert vagy annyira önérzetes, hogy szarik a pasira, vagy a pasi fél gyereket nevelni és passzolja le az egészet a nőre. Na ilyenbe nem akartam belefutni sosem, mert nekem nem lesz gyerekem, nemhogy karikagyűrűm! Nekem?! Ugyan! Képzeletben felhorkantottam.  De attól még beszélhetünk nem? Nem kell mindennek a szex körül forognia, ráadásul könyvtárban dolgozik, amit pedig nagyon kevesen tudtak rólam, az-az , hogy gyűjtöm az első kiadásokat, és imádok olvasni. Bármit. A vörös és  fekete a kedvencem, akkor ott van még a Három testőr, a Verne regények, azok mindegyikét imádom! Ráadásul franciául olvastam mindegyiket. A sok titok közül a másik, egyes könyveket eredeti nyelven is képes vagyok elolvasni, ezért pedig a nyelvet is megtanulom, mondjuk, ott ahol felnőttem, ez kötelező is volt, míg Olaszországban voltam, franciául és olaszul és angolul is beszéltek velem.
De nem akarom ezzel untatni, így mielőtt túlságosan belelovallnám magamat bármibe is, a pálya felé pillantok, megnézem magamnak a két kapust, és visszapillantok a felettem álló nőre.
- Üljön le, kérem, azt hiszem, így kényelmesebb lesz, tekintve, hogy nem tudjuk, meddig óhajtanak játszani. - lapogattam meg magam mellett a földet. Amellett ,hogy kényelmes volt, még nem akartam felkelni, mert jelenleg nem hasított sehol sem fájdalom a testembe.
- Egyébként, a nevem Bernardo, Bernardo Auditore, a testvérem pedig Carlos, de csak simán Carlo. - mutatkoztam be gyorsan, reméltem ,hogy megtudom a nevét hamarosan én is.
A szégyenlősségének tudtam be, hogy inkább a szemeim helyett a mellkasomra pillant, de én sem voltam rest, lejjebb hajoltam, pont úgy, kíváncsian, és felmosolyogtam Rubyra, szép neve van egyébként, tetszik. Szóval, nem hagyhattam, hogy sokáig a mellkasomat nézze, szerettem volna látni a szemeit, hiszen az is sokat elárul a viselkedésből, hogy miért nem pillant rám, miért kerüli a pillantásomat, de egyre jobban kezdek rájönni, hogy ő ilyen visszafogott, magának való nő. Finom.  
- A magas srác, a maga fia? - kérdeztem kíváncsian, ügyesen kivédett egy rúgást, Carlo a csapattársa volt, egyébként ő hamar barátkozott, sosem volt gond vele ilyen téren, ahogy velem sem.
- Jövőre fog iskolába járni, ugye? Még nem láttam őt itt olyan sűrűn. - tekintve, hogy én jövök az öcsémért a suliba többnyire, és hozom is, na meg… egy ilyen nőt megjegyeznék magamnak, azonnal, ha már láttam volna. Bár… ha jobban belegondolok, ő volt az első aki nem dobta hanyatt magát tőlem. Mint a többi szülő, hamar tisztáztuk persze az egyik szülői értekezleten, amikor apám helyett mentem el rá, hogy én a bátyja vagyok, érdekes módon egyszer jegyeztem meg, hogy nem élek cukros süteményekkel, és azóta cukormentes förmedvényekkel traktálnak, még apám és az öcsém sem eszi meg, de ha a cukrászdából hozok… kő kövön nem marad, nem érdekes, hogy diétás, és Bernardoé, és az ő mérgük ott van a másik csomagoló papíros tálcán. Minek is fáradozom különböző sütik vásárlásán, ha úgy is az enyémet eszik, legközelebb, majd így veszek sütit, a magam szájíze szerint.
Ideje volt visszakanyarodni a beszélgető partnerem felé. Ő nem tudta rólam, hogy sztriptíz táncos vagyok, csak azt hiszem, és reméltem, hogy egy egyszerű srácnak tűnök a szemében. Egyébként mindjárt megállapítottam, hogy jó az alakja, miközben közeledett felém még korábban.
- A városi könyvtárban dolgozik? - ideje lenne ellátogatnom oda,tekintve, hogy úgy éreztem, nem fogunk mi innen elköltözni egyhamar,azt hiszem; hiszen már itt vagyunk egy ideje, és idővel minden helyen, ahol laktam, felkerestem a könyvtárat is, szerettem ott időzni, de még inkább szerettem parkokban olvasni. Ám, esetemben ez sem sétagalopp, többnyire, hiszen a végén úgy is vadászat lesz, még akkor is ha egyszerű kikapcsolódásnak indul a dolog. S most már, egyre inkább hajlok afelé, hogy lemondjak a sportteremről, és inkább autót vegyek magamnak, kezdem belátni, hogy az én életmódommal valóban lehetetlenség bizonyos álmok hajszolása. Egy pillanatra árnyék suhan át az arcomon miközben félre pillantottam, a fejhallgatómra. A héten elmegyek, és megveszem, hiszen egy ideje már eldöntöttem, hogy milyen autóm lesz, egy Dodge Rampage, múlthéten beszéltem a nagyapámmal, az Olasszal,- igen, nagy betűs olasz, mert megvan a maga története, és híre.- és elújságoltam neki az elképzeléseimet, örült, hogy végre megértettem a sorsomat, és elfogadtam. Jó neki. Addig is, töltekezem, ezekkel a pillanatokkal, amit még a családommal tölthetek. Sosem terveztem meghalni, nem is akartam, de veszélyes életet szántak nekem az őseim. Ezért is fordult meg a fejemben, hogy milyen parti lehetne a mellettem ülő, ha nem lenne férjes asszony. S ő nem tűnt annak a fajtának, aki belemenne a házasságtörésbe, mindig arra törekedtem, hogy ne szedjem szét a házasságokat, mert, mindig is anyám és apám boldog példája lebegett a szemem előtt.


*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?

♫Heroes♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note:

Fél szemmel még mindig a pályát néztem, meg a gyerekeket ahogyan önfeledten játszanak, de félig már itt voltam a férfi társaságában, próbálva beszélgetést kezdeményezni. Új volt még nekem minden tekintetben ez az egész helyzet. Egyrészt nem volt szokásom idegen férfiak társaságát keresni, másodsorban az ismerkedésben sem jeleskedtem olyan nagyon. Nem azzal volt a problémám, hogy nem szerettem volna beszélgetni. Sokkal inkább azzal, hogy meg volt erre a saját közegem, a saját barátaim, a saját kis környezetem. A megszokások és az állandóság rabja voltam mióta csak az eszemet tudtam, és még az egyszerű spontán dolgok is nehezemre estek. Most, hogy ezzel az olasz ajkúval beszélgetni kezdtem, most döbbentem rá, hogy ez igazából hiányzott nekem már egy ideje. Az, hogy valakit megismerjek, még ha az esetleg csak rövid ideig tart. Csak addig amíg várjuk, hogy a gyerekek abbahagyják a játékot, csak addig amíg én még megengedhetem magamnak, ezt a néhány percet, jobb esetben néhány órát. Max kiszámíthatatlan volt, és akárcsak az apja roppant hirtelen haragú. És pont mint Brian, olyan gyorsan képes is volt lecsillapodni. Talán ez volt az egyetlen olyan negatív tulajdonsága amit nem lehetett belőle egyszerűen sehogyan sem kinevelni, nem tudtam vele mit kezdeni, csak próbáltam hatni rá, próbáltam megszelidíteni. Olyankor amúgy is mindig engem keresett és én ott voltam neki, ahogyan amúgy is mindig ott voltam, neki szenteltem az életemet. Bár azt hiszem ezt a környezetemben sokan nem nézték éppen jó szemmel. Szerintük túl fiatal vagyok még, hogy eltemessem magam, túl fiatal vagyok még, hogy csupán neki éljek, mert eljön majd az idő amikor magamra maradok, amikor már nem lesz majd mellettem, csupán csak a távolodó alakját láthatom. El kell engednem jól tudom én ezt, mégis minden pillanatát élvezni akartam a közösen töltött időnek. Ami még járt nekünk, ami még kijutott. Nem voltam szűkszavú, csupán a helyzet volt nekem új, ha sikerül feloldódnom akkor bizonyosan sok mindenről képes lennék beszélgetni vele, most még a zavaromat enyhítem és igyekszem a mondataimat befejezni. Hálás vagyok neki, hogy segít, hogy a gondolataimnak, amelyek végtelen kuszaságban tekergőznek a fejemben, némi támasztékot ad, segítséget nyújt. Azt hiszem ellenkező esetben még nagyobb zavarban lennék. Azt már távolról is megállapítottam, hogy egy jóképű férfi, napbarnított bőrű, minden bizonnyal a származásának köszönhetően, nagy sötét gomb szemei akár két apró kis drágakő, szinte állandóan mosolyognak. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el én is, kivált amikor a kávét említi. Feketén. Én tejjel és cukorral iszom, a tetején helyes kis tejszínhabsipkával. Ebben úgy tűnik különbözünk, és talán még másban is, nem tudhatom. Zavarodottan húzom ki a farzsebemből a kezemet és fűzöm össze magam előtt, a mosoly lassúdad finomsággal terül szét az arcomon. Óvatos vagyok és talán megfontoltabb is mint mások, de erre neveltek és az élet is erre tanított. Sosem voltam a gyorsan mindenen túl lenni dolgok híve, nem is engedhetem meg már magamnak egy ideje. Sok dolgon keresztül mentem, és azt hiszem elég sok poklot megjártam, amíg idáig eljutottam. A visszafogott és finom modorú asszony maszkja csupán az utóbbi években jellemző rám, a férjem halála után sokáig nem is igazán találtam a helyem. Még akkor sem, amikor Max-re néztem. Akkor volt csak leginkább nehéz, a mozdulatai, a hatalmas kék szemei, egyszerűen a saját gyermekemre pillantanom is nehéz volt. Én adtam neki életet, de nem csupán belőlem volt, és nem is rám hasonlított a legjobban. A pálya felé nézek, az olasz kis srác és Max összeütik a tenyerüket, éppen egy gólnak örülnek, én pedig visszafordulok alkalmi beszélgetőtársam felé.
- Az öccse...- bólintok lassan, tudomásul véve a rokoni kapcsolatot közöttük, és megértve a hasonlóságot is mostanra már. Valóban ügyes, fürge fiúcska volt, hatalmas mosollyal az arcán, és folyamatosan beszélt, irányította a többieket. Ahogyan láttam Max-el is hamar megtalálta a közös hangot, az efféle bizalmas kézfogások nála ritkaság számba mentek
- Úgy látom igencsak gyorsan oldódik társaságban, sajnos az én fiamról ez nem mondható el, de nem bánom, nem lehetünk mindannyian egyformák.- figyelem ahogyan megpaskolja maga mellett a füvet és kicsit elbizonytalanodom, a pad irányába tekintek vissza, hogy talán megköszönhetném és visszautasíthatnám, de nem akarok udvariatlan lenni, és végső soron miért ne beszélgethetnénk egymással, abban igazán nincs semmi rossz. Végül némi apró kis hezitálás után elfogadtam az invitálását és letelepedtem mellé, és magam is kezet nyújtottam neki amikor bemutatkozott.
- Nagyon örülök Bernardo. Én pedig Roselia Roussel vagyok, az a magas fiú a kapuban pedig valóban a fiam, Maximillian.- büszkén ejtettem ki a nevét. Mindig büszkeséggel töltött el a tudat, hogy az én fiam, hogy olyan gyönyörű, hogy magas, hogy okos, hogy figyelmes. Tudom, sok dolog múlik a nevelésen, de én hittem abban, hogy ez ösztönösen megvan benne, ahogyan megvolt egykor az apjában is. Magam elé húztam a lábaimat és a két alkaromat a combomon támasztottam meg. Úgy ültem, hogy Bernardonak se kelljen háttal lennem, de a pályát is szemmel tarthassam a továbbiakban is. Két nagyobb fa volt az útban, de szerencsére nem volt olyan vastag a törzse, hogy mellette ne láttam volna a fiamat, még ha csak egy kicsit is, időnként azért eltűnt a látószögemből.
- Igen, jövőre...illetve idén ha azt vesszük, és már most nem lehet vele bírni. Tele van tudásvággyal, ugyanakkor imád játszani, itt meg különösen, mert nyáron minden gyerek itt van. Gondolom Carlo is így van ezzel.- végre egy téma amiben nem érzem magam zavarban, bár talán Bernardo nem éppen a gyerekekről akarna beszélgetni. Ha jobban megnézem magamnak túlságosan jóképű ahhoz, hogy itt legyen az iskolánál az öccsével. Meglehet hamar vonok le messzemenő következtetést, amibe nem kevés előítélet szorult. Egy egyszerű fiatalember, aki törődik az öccsével, ugyan miért ne lehetne ilyen? Ekkor pillantom meg a karján a horzsolást.
- Ó te jó ég, nagyon megütötte magát amikor az előbb megmentett a labdától? Van nálam egy kis víz, meg tiszta zsebkendő.- nyúltam a táskám felé. Minden anyuka, hozzám hasonlóan, ha  a gyerekéről volt szó általában kétszer akkora táskával közlekedett mint amire valóban szüksége lett volna. Ez alól én sem voltam kivétel. Ásványvíz, zsebkendők, ragtapasz, jegyzettömb, füzet, tollak, legalább öt darab, különféle színűek, cukorkák, szőlőcukor, csokoládé. Ezeket most szépen elkezdtem kipakolni a táskámból a földre, hogy előtúrjam belőle az egyik tiszta kendőt amit Bernardonak akartam adni. Volt még a táskában egy elemes zseblámpa, két darab plüss figura, három kulcs csomó, kozmetikai tükör. Végre a kezembe akadt a szénsavmentes ásványvíz is, és természetesen a táska legaljáról előkerült a fehér kendő is, amit átnyújtottam Bernardonak.
- Tessék, nyugodtan törölgesse le vele...és ha gondolja van itt egy..őőőő- megfogtam az egyik ragtapaszos dobozt és a férfi felé mozgattam
- Batman-es ragtapasz is, van rajta Batmobil és Joker és Méregcsók. Még válogathat is.- mosolyodtam el, ahogyan eszembe jutott, hogy Max miatt volt erre szükség, gyerekkorától úgy próbáltam a sérüléseit ellátni, hogy komplett kis meséket szőttem köré, és ennek tartozéka volt a különféle figurás sebtapasz.
- Igen a könyvtárban, a városiban. Kicsi de a méretéhez képest igazán széles és nagyon sokféle könyv áll a városiak rendelkezésére. Vannak egészen a polgárháború előttről is fennmaradt írások a város alapításáról egész falnyi könyvek mesélnek. Tudja a könyvek...a könyvek soha nem hagynak magunkra bennünket. Minden amit elolvasunk, minden kicsit a részünkké válik, a lelkünk részévé. Én ebben nőttem fel, a könyvek és az irodalom világában. Maga mivel foglalkozik?- kérdeztem aztán hirtelen, úgy gondoltam ez a pár percnyi beszélgetés, és a Batman figurás ragtapasz a többi kellékkel együtt feljogosít egy ilyen kérdés feltételére. Valóban érdekelt a férfi, valóban érdekelt, hogy mit csinál, és vajon milyen személyiség lakozik benne? Egy fiatal férfi aki elhozza az öccsét játszani az iskola udvarára. Ilyen is ritkaság számba ment, és ezt szóvá is tettem neki.
- Tudja jó ideje járok már ide Max-el, lassan egy éve, és meg kell valljam, olyat aki az öccsét focizni hozza nem sokkal találkoztam még. Gyakran járnak ide? Még sosem futottunk össze, meglepő. Emlékeznék magára.- állapítottam meg, és megint egy tőlem szokatlan mondat hagyta el az ajkaimat, s hogy némi finomságot adjak eme szavaimnak finoman és diszkréten mosolyodtam el, és továbbra is kerültem a tekintetét. Nehéz volt nem belenézni a szemeibe.

Örültem, hogy végül leült mellém Roselia, furcsa neve van, először azt hittem, hogy rózsának hallom, ám végül mégis az, csak fel cserélődtek benne a betűk. De vajon, miért? Szándékosan, vagy véletlen anyakönyveztetési hiba? A szavai hallatán mosolyogva biccentettem, nem szólaltam meg azonnal, mert elgondolkodtam azon, hogy végül milyen utat voltunk kénytelenek bejárni idáig, hogy eljussunk idáig. Ez lesz az a hely, ahol végül letelepedhetek? Mármint… nem a szó klasszikus értelmében, hiszen vadász vagyok, hajt a vérem, és nem úgy ahogy a mezei vadászokat, a nyomok és a megérzések, engem az ösztön hajt. Önző módon szerettem volna, ha nem fogy ki a város természetfelettikből, mert szerettem itt lenni. Apám kitalálta, hogy a hátsó kertbe csinálhatnánk egy medencét, nem rossz ötlet. Támogattam, azt hiszem neki is hiányzott a tenger, és mindannyiunkat ezzel akart kárpótolni. Amellett pedig jó medencés bulikat lehet rendezni, még akkor is, ha leginkább Carlo ismerősei jönnének, ha én rendeznék bulit, nos… minimum nyaralnia kellene mennie a faternak, és az öcsémnek hogy kellően ki tudjuk használni a helyet, mert szimpla medencébe ugrálásnál nem állnánk meg. Magamat ismerve, főleg ha szép csajok is jönnének. Detroit egyáltalán nem hiányzott, inkább a tengerpart volt az ami jobban fájt, az onnan való elköltözésünk, mert ott még anyám is velünk volt.
- A sok költözésünk ellenére is megmaradt benne ez a nyitottság, és ennek örülök, de remélem ez az utolsó megálló, vagy a sokadik de hosszabb. Vagy afféle olasz sajátosság, tudja, hangosak, és nyitottak vagyunk mindenre. - eresztettem meg egy félmosolyt Roselia felé. Nyilvánvaló volt számomra, hogy büszke a gyerekére, s ez kicsit felidézte bennem a saját édesanyámat, ő mindkettőnkre büszke volt, az első eredményem a harci küzdő sportokban, vagy legyen akár szó arról, hogy egyedül bicikliztem, vagy arról, hogy Carlot megtanítottam biciklizni, vagy a srác egyedül oldotta meg a matekháziját. Ezt a fajta büszkeséget hallom a hangjából, amikor a fiáról beszél, és egy pillanatra megirigylem azt, hogy neki még van édesanyja. Mosolyogva kapom a fejem a hangjára, amikor meghallom a csodálkozását, már legyintenék, hogy semmi baj, de úgytűnik beindultak a reflexei, és kissé talán elhűlve pillantok az elém kerülő táska tartalmára. Csak tamponos dobozkát ne lássak! Nem mintha baj lenne,de azért… az elég intim dolog. Kibújtam az ingemből, továbbra is mosolyogtam, hitetlenkedve csóváltam a fejemet, felhúztam az oldalamról az atlétát, amin átszivárgott a vér, azt hiszem itt szükségesebb az itatás. Lenyitottam a flakont, s kicsit bevizeztem a kendőt, majd az állam alá fogtam a póló alját, és elkezdtem finoman törölgetni az oldalamat.
- Maga szerint hány, Méregcsók férne el ezen a részen? - húztam végig a kendőt az egyik vágás mellett, kicsit megrázkódtam, néhány szálka is kikandikált, azt hiszem, valami fakérgen is végig szánkóztam. A kendőt leraktam a combomra, még úgy, ahogy tiszta volt az a rész, és szakértő módon kezdtem vizsgálgatni a vágást.
Közben, figyeltem arra is ,hogy mit mond nekem az anyuka. Egész megeredt a nyelve, aminek örültem, bátortalan, de ha egyszer elkezd beszélni, csicsereg, és nem csupa hülyeségről, hanem érdekes témákról. Érdekelt a város ahol lakom, és a saját könyvtárunkban is utána olvastam ennek, annak. Viszont, amit tény, az az, hogy a városi könyvtárban sokkal több minden lehetett ami számomra is érdekes lehet, mint amit mi őriztünk. Például az alapítók történelme, az mindig is foglalkoztatott, hogy mi mindenről tudhattak, miket álcáztak ilyen-olyan eseménynek, mert tudtam,hogy véresebb múlttal rendelkezik a város.
- Apámmal egy régiségkereskedést üzemeltetünk, ott segítek be időnként és másod állásban, sz…személyi edző volnék. - bicsaklott meg a hangom, senki sem dicsekszik el azonnal azzal, hogy sztriptíz bárban táncos, mégis sikerült zavarba jönnöm, nem hazudtam, csak eltitkoltam egy apróságot, különben sem nézett ki annak a fajtának, aki bárokba járna, pasikat stírölni, egy gyerek mellett és egy férj mellett. Megdörgöltem a tarkómat és félre pillantottam, lényegében személyi edzősködhetnék is, igen, a képesítésem megvan hozzá, de én nem akartam másoktól függeni, és saját termet szerettem volna, mindegy, nem így alakul az életem.
- Nem mondhatnám, tudja, nemrég költöztünk ide, viszont az apám azt mondta, hogy úgy néz ki maradunk is, csak nehéz elhinni annyi költözködés után, szóval, addig Carlo sem akart túlságosan beolvadni, amíg biztos nem lesz a dolgában, így többnyire otthon a kocsi beállón játszottunk, vagy hátul a kertben fociztunk. De én sem érek rá mindig, és viszont mostanában egyre többször játszik a haverjaival. Ha végzett rám telefonál és érte jövök, vagy apám autójával viszem haza , vagy pedig gyalogolunk. - ami azt illeti az én nyelvem is megeredt, eddig sohasem történt ilyesmi, ami meg is lep, talán ennek a nőnek van valamiféle kisugárzása, ami miatt jól esik beszélgetni. Hogy leplezzem a zavaromat, visszafordultam a kis karcolások, és szálkák irányába, hogy addig is elfoglaljam magamat azzal. Egyébként hízelgőn hangzott, hogy emlékezne rám, amúgy is emlékezetes voltam, főleg ha összegabalyodtam valakivel pár menet erejéig, de, utána nem maradt más csak az emlékem, nem találkoztam vele túl sokat, és valahogy mindig fizettek miután velem voltak, azt hiszem ezt a sztriptízelésnek tudtam be.
- A belvárosban van a kereskedésünk, nálunk is van néhány könyv, bár azok nem eladók. - vigyorodtam el, kerestem Roselia tekintetét, olyan szép szemei vannak, miért pillant másfelé? - Itt… ezt megnézné? Segítene?-A kelleténél jobban fájt és szúrt az egyik horzsolásból kiálló szálka vég, s most már izzadtam is egy kicsit, s le vettem az atlétámat is, nem gondoltam volna, hogy egy egyszerű labdás manővertől még a végén orvosnál fogok kikötni, mit nekem még egy tetanusz, de utáltam, mindig fájt pár napig utána a seggem. Az atlétámba töröltem a homlokomat, bárki hihetné, hogy a nagy meleg miatt teszem, de jelen esetben inkább a szúró fájdalom miatt volt.
- Melyik napokon van a könyvtárban? - érdekelt, mert elmentem volna a fekete kávémért, amit általában a kis édesítő porommal szoktam édesíteni, de annak híján egyes helyeken inkább simán szoktam inni. Nem vethettem a szemére, hogy nem néz rám , de mégis érdekelt, hogy miért kerüli a tekintetemet, de nem kérdezhettem rá, hogy hé, figyu? Miért nem nézel rám, ha együtt beszélgetünk? Így, ismét megkerestem a tekintetét és beúsztam a látóterébe, ám most kicsit meg is vonaglott az arcom, a rossz mozdulatomtól. Ha így folytatja tényleg kénytelen leszek az ujjaim közé csippenteni az állát, csak néhány pillanat erejéig, hogy rám nézzen, a szemeimbe. Hogy lehet, hogy valakinek ennyire nincs önbizalma?
- Mondta, hogy sokat járnak ide, ezek szerint ennyire várja a fia, hogy végre iskolába járhasson? Úgy tudom, hogy itt van a közelben az óvoda, mindig maga jön érte, és aztán tesznek egy kerülőt erre? - kíváncsiskodtam, próbáltam rátérni arra a momentumra, hogy valahogy óvatosan kipuhatolózzam, a férj témát. Hát, na ná! Nem én lennék, nem volnék Bernardo Auditore, ha nem próbálnék meg valahogy többet kideríteni erről a nőről, így vagy úgy. Különös módon, most kicsit normálisnak éreztem magamat, ez a nő nem tudott arról, hogy van természet feletti, nem volt varázsereje, mert azt hiszem megérezte volna,hogy az ötök tagja vagyok, nem volt hibrid, se farkas és… egyszerűen csak jól esett ismét kicsit hétköznapinak éreznem magamat.

*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?

♫Heroes♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note:

Hosszú évek óta ez volt az első beszélgetés amit én kezdeményeztem egy férfival. Nem mintha bármiféle hátsó szándékom lett volna vele, az utóbbi időkben amúgy is megtanultam, hogy a társadalomban betöltött szerepem szerint hol is van pontosan az én helyem. Nem mondom, hogy lázadtam volna ellene, hiszen világ életemben nyugodt és beletörődő tipus voltam. Voltak nehéz időszakaim, igen ezek mindenkinek vannak és voltak olyan stációk amikor nem tudtam, hogy merre is induljak tovább, mintha kicsúszott volna a lábam alól a talaj, mintha célját vesztett teremtménye lennék az életemnek. És minden alkalommal, valahányszor ez eszembe jutott, szinte ugyanabban a pillanatban jelent meg előttem Max arca, a kérlelő vidám kék szemei, ahogyan elbiggyeszti az ajkait olyan durcás módon ahogyan egykor azt a férjem tette. Láttam őt magam előtt és tudtam, hogy ha valaha is céltalannak érezném magam elég csak rá gondolnom, elég csak annak eszembe jutnia, hogy mit is jelent nekem pontosan ő. Az anyai szeretet minden depressziót, minden negatív érzést képes felülírni ha elég erős az emberben, és bennem az volt. Mindennél erősebb. Apa gyakran mondogatta, hogy úgy ragaszkodom a fiamhoz, ahogyan farkas a kölykéhez. A hasonlat esetünkben nem is állt messze a valóságtól, hiszen valahol a lelkem mélyén tudtam mi vagyok. Mégis szerettem azt gondolni, hogy egy átlagos nő vagyok, egy átlagos feleség és egy átlagos anyuka. És ha az élet nem gondolta volna másképpen még ma is ez lehetnék, azt hiszem.Persze teljesen felesleges olyan dolgokon meditálni, amiről már sosem fogom megtudni mi lett volna ha. Büszkén pillantok a pálya irányába még akkor is ha időnként csak a feje búbja tűnik fel a fiamnak, és azt hiszem ez az érzés az arcomra van írva. Minden tekintetben tökéletes, a számomra legalábbis, bár jól tudom, hogy az anyák többsége rettentően elfogult a gyermekét illetően és ez alól én sem vagyok kivétel. Kevés dolgot örökölt tőlem, és amit mégis arra azt hiszem...nos igen arra nem vagyok a legbüszkébb. Az átokra semmiképp, ahogyan arra sem, hogy mindezt nem vagyok képes megszüntetni, megtörni pedig túlságosan fájdalmas lenne a számára, így aztán inkább óvom minden lépését. Most még talán könnyű, vagy legalábbis könnyebb, mint amilyen majd később lesz. De most, ahogyan itt ülök Bernardo mellett ez most valahogyan mégsem olyan fontos. Ahogyan a hétköznapi dolgokról beszélgetünk, ahogyan szóba kerül az öccse, a munkája, az, hogy mivel is foglalkozik, hogy neki is van családja, most ezek az egyszerű dolgok kapnak hirtelen jelentőséget. Nincs bennük szó olyanról, hogy mennyire kell majd vigyáznom ha éppen nyaralni megyek Max-el, hogy nem engedhetem a többi gyerek közé egyszerűen úgy mint bárki mást, hogy az életünk bár külső szemlélők számára könnyednek és lassúnak, megszokottnak és átlagosnak tűnik, valójában nem az. Azt hogy eddig eljutottunk rengeteg mindennek köszönhetjük, de leginkább annak amire anyám felkészített, amit megtanultam Brian halála után, amit minden holdtöltekor megtanulok, amikor a pincéből hallom a hangokat, apámat...aki akkor abban a pillanatban nem az apám. Megrázom a fejemet és próbálok valamiféle mosolyt varázsolni az arcomra, bólogatni a szavaira, és persze bíbelődöm a táskámból előhalászott cuccokkal, amelyeket sikeresen szétterítettem a füvön. Előre hullik az arcomba néhány tincse a hajamnak amit nem seprek ki, addig is, ezeknek a rejtekéből vetek a férfira egy futó pillantást. Valóban emlékeznék rá, gyönyörű, déli arcél, szabályos vonások. Nem jövök zavarba amikor felhúzza a pólóját és a sebet kezdi tisztogatni, viszont a segítségemet sem ajánlom fel, az túl bizalmaskodó lenne, persze nem azt mondom, hogy már így is nem léptem át egy bizonyos határt, a magam mércéje szerint, ahogyan mellé telepedtem és a ragtapaszos kérdésre el is nevetem magam. Igazán jó érzés, hogy valaki meg tud mosolyogtatni, szeretem az emberek ezen tulajdonságát, és kifejezetten keresem is a vidámabb társaságot, úgy tűnik a sötét szemű olasz pontosan ilyen.
- Hát őszintén szólva nem is tudom, azt hiszem egy teljes Méregcsók hadsereg kevés lenne, hogy befedje, lehet jobban járunk ha két Batmobil-al takarjuk be. Azok a nagyobb fajták. És örüljön, hogy nem Max látja el magát. Időnként elő kell szednünk azt a játékot...óóó várjon mi is a neve nem emlékszem.- elgondolkodva forgattam meg a szemeimet az ég felé, valóban nem akart eszembe jutni a játéknak a neve, csak az, hogy mit kell benne csinálni.Csettintettem a nyelvemmel, mintha arra számítanék, hogy ettől majd megszáll az ihlet, és eszembe jut, de egyszerűen nem sikerül, úgyhogy egy lemondó mosoly után hajtom le a fejem és rázom meg, ismételten útjára engedve néhány hajszálat ami előre bukik a vállamon.
- Szóval a neve nem jut eszembe a játéknak, de az amikor műtőset játszunk. Van egy ilyen rémesen aranyos mókás manófejjel megrajzolt szegény beteg, akinek a testében mindenféle lukak vannak, és oda kell dugdosni ilyen pici ceruzát.- a szavaimat segítendő megemeltem a kezem és mutattam a mutató és hüvelyk ujjammal ennek a kis játék kelléknek a magasságát
- Ha rosszul műti meg a beteget sípol, ha jól, akkor pedig kigyullad a zöld kis ledlámpa és ujjongó hangot hallat a készülék. Egy éve vettük neki meg ezt a játékot, amikor az a kórházsorozat elindult a televízióban. Akkoriban találta ki, hogy orvos akar lenni, de azóta már eljutottunk a profi rögbi játékostól a porcelánfestőn át, az asztronautáig, és a hegyimentőig. Szóval azt hiszem elég széles a repertoárja, és elég szerteágazó. És mondja mit árulnak abban a régiségüzletben?- amíg a hajam az arcomat takarta és kevésbé látszott, hogy merre is nézek újfent jobban megnéztem magamnak bár ezúttal is igyekeztem kerülni a pillantását, ami még mindig nagyon nehéz művelet volt, mert azt hiszem már ő is észrevette, hogy nem nézek a szemébe, és mintha keresné a tekintetem. Az utolsó kis dobozka is visszakerült a táskámba, majd elővettem egy másik ásványvizes üveget, lecsavartam a tetejét és kortyoltam néhányat a vízből, majd érdeklődve fordultam vissza felé.
- Személyi edző? Sportolók vagy magán emberek mellett végzi ezt a tevékenységet? Akkor ezek szerint mozgásban nincs hiánya. Látja, ez az ami nekem is kellene, többet mozogni. A könyvtári munka eltekintve attól a néhány alkalomtól amikor azokról az óriási létrákról bűvészkedjük le a lexikonokat nem éppen olyan munka amiben az ember meg tudja mozgatni a testrészeit. Ezért is szoktunk időnként a fiammal uszodába menni, vagy csak szimplán kirándulni. Néha hazalátogatunk apámhoz Seattle-be, tudja mi meg onnan költöztünk ide. De itt most jó, a fiammal együtt megtaláltuk a nyugalmat.- nem mondok neki többet arról, hogy mi történt a családunkban, vagy arról, hogy nincs férjem, meg arról sem, hogy özvegy vagyok. A beszélgetések többnyire ezen a ponton szoktak véget érni, a Bernardohoz hasonlatos férfiak társaságában. Nem mintha akarnék bármit is a beszélgetésen kívül, de azt sem szeretném, hogy kellemetlen módon elnézést kérve igyekezzen mindenfélére fogni a távozását mellőlem. Valahogyan az évek alatt az ember megtanulja, hogy bizonyos dolgokat jobb nem kimondani, hogy bizonyos dolgok csak hátráltatják a könnyedre tervezett csevegést, bizonyos dolgok mélységei annyira személyesek, annyira szinte csak önmagunkra tartoznak, hogy nem szeretnénk ha emiatt szakadna meg bármi...megszakadni? Mintha talán elkezdődött volna akármi. A könyvek említésére kapom fel megint a fejem és az eddig menedéket adó, tekintetemet elrejtő hajszálak libbennek, odább is seprem őket, mert kíváncsian pillantok felé.
- Egyszer szívesen benéznék magukhoz. Kedvelem a régi holmikat, még akkor is ha nem eladóak. Könyvtárban dolgozom, megszoktam, hogy a valóban értékes dolgokat nem birtokolhatja csupán egy ember, mert akkor a többinek nem maradna, nem csodálhatná meg. Így vagyunk időnként tudja egy csodaszép festménnyel vagy éppen egy antik szekreterrel. Bámulatos mestermunkaként számon tartott, faragott intarzia berakásos székekkel. Apám mindig azt tanította nekem, hogy az értékes tárgyak nem tűnhetnek el a szemünk elől, mert mindig emlékeztetni fognak bennünket arra, hogy mennyi csodát képes alkotni az ember és nem csak rombolni.- a segítségkérését nem utasíthattam vissza
- Persze, mutassa!- ujjammal finoman érintettem meg a horzsolás környékét, és igyekeztem nem túl fájdalmasan megszabadítani a szálkától. Eltorzultak a vonásaim és felszisszentem amikor végül kiszedtem a bőre alá fúródott fadarabkát.
- Nem ártana megmutatni egy kezelőorvosnak, el ne fertőződjön.- mondtam kicsit talán ösztönösen, aggódó hangon, ahogyan általában Max is megszokhatta ezt tőlem. Nehezen tud másmilyen lenni az ember mint általában a hétköznapokon.
- Mr Auditore, én minden nap a könyvtárban vagyok, ugyanis ott dolgozom. Hétfőtől péntekig és minden hónapban egyszer szombaton is. Reggel héttől délután 4-ig. Egy óra kedvezményt kaptam, hogy el tudjak menni a fiamért az óvodába, mert másképpen nem tudnám megoldani. Tudja nem nagyon ismerünk itt a városban olyan sok embert, akiket meg igen azok is dolgoznak mindannyian. Nehéz ennyi mindent összehangolni, de egy anyuka hamar megtanulja, hogy egy nap nem huszonnégy, hanem legalább negyvennyolc órából áll. Legalábbis így szoktam magam érezni a nap végén.- feleltem neki már némiképp derűsebben, és ha jobban belegondolok, ebben a kis mondatban rengeteg mindent elárultam neki magamról önkéntelenül is.
- Egyébként igen, az óvoda itt van nem messze, két saroknyira az iskolától, szóval annyiból könnyebb lesz talán, hogy már a környéket ismerjük. Egyébként ha leltározom évente három alkalommal a könyvtárban, olyankor Mrs Marsowsky megy a fiamért, egy nagyon kedves hölgy a második szomszédunk.- azt már nem tettem hozzá, hogy az illető hölgy egy médium, és elég érdekes beszélgetéseket szoktunk folytatni egy-egy pohár almabor mellett. A férjem halála óta kezdtem hinni a szellemvilágban, és annak hírnökeiben. De erről azt hiszem végképp nem fogok neki beszélni, mert még a végén valami bolondnak tartana, aki a halott hitvesével akar kapcsolatba kerülni. Ülő helyzetből feltornáztam magam úgy, hogy térdeltem, és lazán helyeztem a testsúlyomat a sarkamra. Magasabb is voltam, így már a bokrok felett jobban ráláttam a pályára. A srácok nagyon belefeledkeztek a játékba, úgy tűnt Max egy időre elfeledkezett arról, hogy én is vagyok és rá várok. Egyre többször lesz ez majd így tudom, és hozzá is kell szoknom ezt is tudom, mégis olyan nehéz lesz...sosem leszek képes igazán elengedni a kezét. Oldalra fordultam és észrevettem, hogy akárcsak korábban most is keresi a tekintetemet, mintha direkt valamiféle játékot játszana velem, de én nem akarom, mégis derültségre ad okot ahogyan a szemöldökét húzgálja, annyira vicces, gyerekesen ugyanakkor vonzó is egyben. Lassan borulnak a szempilláim alá, és mosolyogva ingatom meg a fejem, elfordulva a fák irányába a gyerekek irányába, és amikor megszólalok még mindig nem nézek a szemeibe, ez...ez nem megy.
- Ne csinálja ezt, kérem!- a hangom elég sokféle érzelmet tükröz jelen pillanatban, egész skáláját bejárja a zavarodottnak, a derűsnek, a nyugodtan, a kétkedőnek, a kérlelőnek. De hiszen sosem lehetünk egysíkúak.

Szép volt a nevetésének a csengése. Mosolyogtam  magam is, mindig üdítő volt hallani ha nem kényszerűségből nevetnek, vagy azért hogy jó-jó vicces vagyok, de haladjunk már, húzd le a bugyim és kész. Olyankor én sem kepesztek, hogy jobban próbáljuk érezni magunkat, csak gyorsan meghúzom, a lényeg utána hogy nekem jó legyen, egyébként királynőként vagy épp úgy bánok a nőkkel ahogy szeretnék. Mindig tőlük függ.
Máskor betapasztanám a bárban felszedett lány száját, hogy pofa be, nem érdekel amit mondasz, de, mégis, újra eszembe jut az, hogy milyen lehet egy normális ember élete, akivel hétköznapi dolgokról beszélgetnek, az iskola parkolójában, vagy parkjában. Eddig azért nem elegyedtem beszédbe az anyukákkal, mert mind egyrészt sütikkel traktált, másrészt arról kérdezősködtek, hogy egyedülálló vagyok-e. De tudtam, ezt azért kérdezik, hogy vagy egy gyors numerát szeretnének ,vagy elképzeltek Jeremy vagy Jean pótapjaként. De én nem az a pót apa stílus vagyok, hanem az a magányos vadász típus, asszony nélkül, jó ez így.
- Akkor legyen Batmobil. - biccentettem mosolyogva, s az asszonyra bíztam a továbbiakat, ilyet… nem is játszottunk, nekünk nem ilyen játékaink voltak, pedig Carlo idejében jöhetett ez be. Igazából, az anyám játszott velünk, de valahogy mindig a kiképzéshez kapcsolódott a dolog. Ilyen jópofa és mókás dolgok nem igen jöttek szóba. Bájos volt, ahogy gondolkodott,  azt hiszem nem tudtam hirtelen semmi kritizálnivalót találni a gesztusaiban sem. Nem ismerem azt a játékot, de kipróbálnám biztos, olyankor amikor senki sem lát, s le is tagadnám ,hogy valaha játszottam vele.
- Nálunk a twister a menő, verhetetlen vagyok benne. Míg élt az édesanyám, addig ő pörgetett, nagyon rég játszottam. - eresztettem meg egy mosolyt, fene sem értette,hogy miért pont ezt osztottam meg Roseliaval. Talán a fecsegése lehetett az, ami engem is közvetlenebbé tett.
- Lajos korabeli festményekkel, vagy a  reneszánsz, esetleg az azelőtti időket idéző faragott bútorok, kerámiák, toalett asztalok, és azok felszerelései, el se hinné mennyi mütyürje volt egy akkori asszonynak, babának álcázott púderes dobozok, vagy babának álcázott egyéb tároló dobozkák, ezenkívül fegyverek, könyvek, de nem csak a franciák és olaszok történelmében áskálódunk, Ming vázák, és más egyebek, és persze könyvek, többnyire első kiadások, de azokhoz inkább én ragaszkodom, ha sikerül belőlük megszerezni a második kiadást, akkor azokat igyekszem eladni. Szeretek olvasni ugyanis, a Vörös és Fekete, a Muskétások összes története, és persze a korábbi történetek, minden érdekel, tudja kíváncsi vagyok a történelmi témájú feljegyzésekre is, vonz a múlt de csak azért, mert érdekes dolgok és események történtek egykor, és minél több oldalról vizsgálom meg, annál több részletre derülhet fény. Hogy, mi húzódhat egy-egy viszály, vagy polgárháború mögött. Ezen kívül egyébként nagy sport rajongó is vagyok - tettem hozzá miheztartás végett, csak úgy mellesleg, hogy igen is érdekelnek a modern dolgok is. - soha senki nem hinné el, de nagy irodalom rajongó vagyok. Volt egy kedvenc írója  édesanyámnak, Brian Roussel, sokszor olvasott fel belőle hangosan nekünk, tudja megnyugtatott a hangja…khm…- köszörültem meg a torkomat, majd félre pillantottam, azt hiszem ez kicsit túl sok infó volt, talán azért lehet, mert anyuka és látom rajta, hogy mennyire szereti a fiát, még akkor is ha csinos. Jól van Bernardo, csak lassan a testtel. Tudsz te jó fej srác is lenni.
- Személyi inkább, meg van a papírom, dolgozhatnék sportteremben is, de így inkább hobbi szinten segítek másoknak,  nem kérek cserébe mást csak fehérje shake alapanyagot, egy nagyobb kiszerelésűt. Ahonnan jöttünk, ott már jól kialakult a rendszer, tíz hónapra előre megvoltak a dobozaim, még most is van belőlük néhány. Szóval… igen, személyi edzősködöm, de kint a szabadban inkább, van egy street workout pálya a játszótér mellet, nem itt, a város másik végében, és oda szoktam kijárni, szereztem is már néhány ismerőst. - te jó ég Bernardo! Magamra sem ismertem! Komolyan! Úgy hablatyolok mint egy tini, holott már rég elmúltam… talán, ki sem éltem magam rendesen. Mindegy is.
- Szívesen látom, én csütörtök és péntek vagyok bent, de olykor szerdán is bent szoktam lenni. - Halkan szisszentem fel amikor eltávolította a tüskét, letisztítgattam a sebemet, papír zsebkendővel, majd két Batmobilos tapasszal tapasztottam le, ezután felöltöztem, és a farmer ingemet is vissza vettem. Gyengéd keze volt, azt hittem, hogy jobban fog fájni.
- Mindenképp. - biccentettem, mindenképp megmutatom, mert apám szinte paranoiás módon oltatott be mindenféle szarság ellen, után, közvetve vagy közvetlen. Szóval, a tű a fenekemet, már szinte ismerősként üdvözli, más kérdés, hogy én kevésbé vagyok oda a zsibbasztó tetanuszért, és utána napokig nem tudok rá ülni, ráadásul borogatni is kell… Máson hamar túl vagyok de egy tű szúrástól azt hiszem eljátszom a hattyúk halálát.
Elismerően hallgattam a monológját a munkájáról, és azt, hogy ezt hogyan egyezteti össze a munkájával, nálunk anya nem dolgozott, legalábbis civil munkát nem végzett, csak elment vadászni olykor-olykor, csatlakozott néhány vadászatunkhoz. Figyelem amit mond, és akaratlanul is felmerül bennem a kérdés, hogy mindezt egyedül csinálja.
- Hívjon csak Bernardonak, ritkán hívnak a vezetéknevemet. - mosolyodtam el szelíden, ha ezt hallottam, a vezetéknevemet, akkor általában valami fontos dolog vagy mulasztásra való figyelmeztetést kaptam otthon, de, ez a lány nő másképp ejtette ki, játékos anyai feddéssel, amely inkább megmosolyogtatott, meg is ráztam a fejem, jókedvűen. Nem vitás, ha a szomszéd néni megy a fiúért, biztos hogy egyedül neveli a gyereket, de nem az én dolgom rákérdezni arra, hogy miért, és hol a férje, egyszerűen az már túl személyes lenne. Most is inkább olyan témákat érintettünk amikről szívesen beszél az ember, munka, esetében a gyerek, nálam a családom egyes tagjai, és ezek elég semleges területek, témák ahhoz, hogy senki se hánytorgasson fel magáról olyat amit nem szeretne, szóval nem merültem bele jobban a témába. Felkeltem és egyre szélesedő mosollyal kerestem Roselia tekintetét.
- Miért ne? Zavarja? Kényelmetlenül érzi magát, vagy gond, hogy szeretném látni a csillogó tekintetét, amikor épp a fiáról vagy a munkájáról beszél? Vagy arról, hogy sikerül összeegyeztetnie azt a szomszéd hölggyel, hogy elmenjen a fiáért az óvodába?    Csak egy apró pillantás, még nem dől össze a világ. - édes Juno-ra, annyira aranyos volt ahogy elpirult, - Vallja be, hogy tetszik! - nógattam finoman. - Kérem! - vigyorodtam el játékosan, és elé léptem egy pillanatra, majd el is léptem előle,hogy lássa a fiát még jobban, észre vettem, hogy amikor nem épp a beszélgetésünkre figyelt akkor olykor rá is rá pillantott. Carlot nem féltettem, vigyázott ő a többiekre is, meg magára is. Illedelmes gyerek, ezt anyánk is bele nevelte, meg azt hiszem, én is példa voltam a számára, valahogy mindig érezte és látta rajtam, hogy vigyázok a gyengébbekre, és ez nem csak a szatyor cipelésben merült ki, hanem abban, hogy ha tudtam, előre láttam, terveztem, vagy… ösztön nem is tudom mi, de figyeltem rájuk. Nem sértettem felségterület határokat, csak távolról flörtöltem, hiszen láttam, hogy vevő rá valamelyest.
- Vagy… nem szabad, mert… a férje ? Ez esetben ha ő, akkor szóljon, és nem zaklatom ilyenekkel többet. - álltam meg tőle nem messze, és a srácokat figyeltem. Lehajoltam a saját vizes palackomért, azt hiszem nem bánta, hogy a magamévá tettem ezután a kis baleset után, és belekortyoltam.
- Szeretném meghívni magukat legalább egy fagyira, van a közelben egy kis cukrászda, szeretném meghálálni a segítségét. - pillantottam komolyan, kérlelőn az asszonyra.

*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?

♫Un Corazon♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note:

Különös, kettős érzésem volt vele kapcsolatosan, ahogyan itt beszélgettünk. Egyrészt éreztem valamiféle késztetést, hogy jobban megismerjem, hogy hagyjam, hogy a társalgásunk könnyedebb formát öltsön. Ugyanakkor azt is éreztem, hogy nem szabad jobban nyitnom felé, mint amennyire már eddig megtettem. Hogy több információt nem szabad elmondanom neki. Ki tudja miért volt ez a különös és furcsa érzésem. Talán pontosan a szokatlan volta miatt a diskurzusnak, talán azért mert ezt nem sokszor csináltam az utóbbi években, talán mert titokban egy kicsit még élveztem is, hogy valaki nőként fordít rám figyelmet. Ez volt az érzésem, igen így gondoltam, hogy nem mint egy anyuka, hanem mint egy nőt vett észre. Ugyanakkor a távolságtartásomat nem voltam képes legyőzni vele szemben. Nekem és a fiamnak megvolt a magunk megszokott életritmusa, megvoltak a napi rutinjaink, amelyeket csak néha törtek meg efféle váratlan dolgok. A pálya irányába néztem amikor nem éppen Bernardoval beszélgettem és magamban azon morfondíroztam vajon képes leszek valaha arra, hogy csak egy pillanatra több figyelmet fordítsak másra semmint a fiamra? Talán lesz valaha olyan, hogy kicsit én legyek előtérben és ne ő? A gondolat is összerezzenésre késztetett és magamban jól tudtam a választ, hogy ilyen soha nem lesz, hogy egyetlen pillanatra sem leszek képes bármilyen módon a háttérbe szorítani őt. A ragtapaszos dobozért nyúlok és kiveszek belőle két Batmobilosat. Mulatságos látvány lesz, de jelen pillanatban csak ezzel tudok szolgálni a számára. Mármint, hogy más nincs nálam, amivel a sebet legalább addig elfedhetném, amíg majd orvos nem látja. Nem vagyok egy szakápoló, csak a legszükségesebb elsősegély alapismeretekkel rendelkezem, de ez bőven elég ahhoz, hogy ha úgy alakul tudjak magunkon segíteni. A vér látványa nem borzaszt el, megszoktam már. Ha nem lennék az aki vagyok, akkor is édesanyaként az ilyesmit megszokja az ember. Lehorzsolt térd, könyök, vagy éppen a legrosszabb pillanatban elvágott ujj. A gyerekek mindig olyan helyzetekben produkálnak sérüléseket amikor a leginkább nem számítunk rájuk. Visszafordultam Bernardo felé, amikor a twistert említi és bólintok.
- Ó igen, ismerem, a hosszú téli esték egyik legmulatságosabb játéka. És én mindig veszítek benne. Max az ügyesebb, bár azt hiszem néha egyszerűen csak hagyom őt nyerni.- kacsintottam mosolyogva, majd szelíden pillantottam újfent a pálya irányába, ahol a fiúk éppen egy gólnak örültek, amit Carlo rúgott. Az önfeledt nevetésük engem is magával ragadott, ahogyan mindig így történt ha éppen itt voltunk és csak egyedül a padon ülve néztem őket. Csak töltekeztem belőlük, az ártatlan jókedvükből, abból a fajta egyszerűségből, amivel képesek voltak az életet szemlélni.Ilyenkor elfelejtettem egy kis időre mindent, képes voltam azt is elfelejteni amin túl voltunk és ami még várt ránk. A férjem mosolyát éreztem a lassú nyári napsütésből, ahogyan a fiát nézi. Büszke lenne rá, mindig is az volt, és azt hiszem valahol itt jár még közöttünk, nem tudott elszakadni, ahogyan én is képtelen vagyok elengedni. Mrs Marsowsky szerint nem is kell, talán nem véletlen ez az egész. Apa szerint ostobaság az efféle dolgokban hinni, ahogyan én azt mondtam neki, a normális emberek azt sem hinnék el, hogy mit művel ő holdtöltekor. Hogy normális dolog a saját apánkat láncra verni a házunk robbanásbiztos pincéjében? Ilyen alkalmakon szeretném ha mindettől megóvahatnám Max-et, ha soha nem kellene ezt megtapasztalnia, ahogyan nekem sem kellett. Eddig sikerült magunkat megóvni, és csupán csak bízni tudok benne, hogy a későbbiekben nem fog mindez változni. Olyan átéléssel kezd el mesélni a régiségekről, hogy mi mindent tartanak a boltjukba, hogy a figyelmemet észrevétlenül fordítom rá vissza, és hallgatom. Nem szólok közbe, nem teszek megjegyzést, egyszerűen csak élvezem, hogy milyen könnyedséggel mondja mindezt nekem. Nem meglepő, hiszen az életéhez ezek a régmúltból itt maradt dolgok, valakinek az apró emlékei, éppen úgy hozzá tartoznak, mint amennyire a miénkhez a könyvek. Elképzelem mi minden lehet ott, mintha egy régi, feltáratlan kincsesbánya lenne, telve emlékekkel, A bútorokból még érződik a messzi múlt illata, ahogyan a kárpit lenyomatként őrzi még valakinek a körvonalait. Az apró kis rekeszek, dobozkák, bonbonierek, a tükrös szekrénykék, a kicsi festmények, vagy a nagyobbak, arcvonásokat magukba záró karcolatok, valaki keze munkáját dícsérő gobelinek. Mindezeket magam előtt látom ahogyan Bernardo az üzletükről beszél, és azon gondolkodom, hogy valóban el fogok oda látogatni Maximillian-el. A fiam odavan a fafaragványokért, az efféle szobrokért. Azt mondja nekem néha, hogy különös illata van a megmunkált fának, az erdő illatát érzi benne. Ilyenkor megrémülök és boldog is vagyok egyszerre, mert tudom, hogy ott van benne, valahol mélyen elásva a vad, ahogyan bennem is, és néha kiszakadni vágyna, vissza az erdőre, a menedékébe, az ősi otthonába.De még emberek vagyunk, noha óvatosabbak vagyunk a többinél. A titkunk, amelyet nem mondhatunk el senkinek, mert vagy megölnének bennünket, vagy vadásznának ránk. Éppen ezért kerülöm mások társaságát, vagy éppen nehezebben oldódom és ettől távolságtartóbbnak tűnök. Apa szerint túlságosan bezártam, és elzártam magam a jótól a boldogság lehetőségétől, és ha egyszer majd Max felnő és messze megy tőlem azon kapom magam, hogy olyan tökéletesen egyedül vagyok, hogy hallom majd a szobám nyugalmában miképpen születik meg a csend. nem akarok erre gondolni, ahogyan arra is egyre kevesebbet, hogy már nem kéri, hogy bújjak mellé esténként, már nem kell égve hagynom a lámpát, már nem kell többször benéznek hozzá ha rosszat álmodik. Max változik, és ezt a változást el kell fogadnom. Nekem már csak a jóéjt puszik és a "Szeretlek, Mami!" jut esténként. Már nem olyan apró a keze amikor búcsúzóul az arcomra simítja. Már minden olyan más, változó. A világ sosem az állandóság otthona volt, bár én küzdök azért, hogy néhány dolog az maradhasson a számunkra, az persze más kérdés, hogy a sorsom viszont ennek tökéletesen ellenkezőjét teszi velem. A két Batmobilos tapaszról lassan húzom le a fóliát és óvatosan a sebre simítom az egyiket, majd rögtön utána a másikat, és ekkor pillantok fel rá először úgy, hogy az arcát nézem, de még mindig nem a szemeibe. Nálam ez már  a bizalom jele, valami ami megsúgja a másik számára, hogy feltétlenül és kérdések nélkül kérdezhetsz és én mondhatok neked bármit, mert a lélek tükrein át beleláthatsz a lelkembe, tudhatod, hogy ki vagyok. Ő még idegen volt nekem, még egy olyan valaki, akivel mióta csak elkezdtünk beszélgetni kellemesen érzem magam, és  feloldódni látszom, de annyira nem, hogy hagyjam közelebb jutni ennél magamhoz. Értékelem, hogy ezt ő is észreveszi, és finoman próbál közeledni, nem pedig erőszakosan. Az állát nézem, az arccsontját, aztán felsiklik a tekintetem a szeme ívére, a szemöldökére, és látom, hogy szinte folyamatosan mosolyog. Nem tudom, hogy ez nekem szól, a helyzetnek, vagy ő alapvetően ennyire vidám jelenség, mindenesetre ragadós a mosolya. Összegyűröm a kezemben a papírkákat és a táskámba csúsztatom, majd magam is az ásványvizes palackért nyúlok, kortyolva belőle, hogy aztán az utolsót majdnem sikeresen félrenyeljem, amikor kiejti a férjem nevét. Kell egy pár másodperc, amíg a számban tartott ásványvizet sikerül kisebb baleset nélkül lenyelnem, majd újabb másodpercek, hogy annyira összeszedjem magam, hogy képes legyek megszólalni, némi torokköszörülés után.
- Tudja, vannak emberek akik azt gondolják, hogy az irodalom szeretete és a sport távol áll egymástól, pedig nem így van. Azért mert valaki ügyel a külsejére, még nem jelenti feltétlenül azt, hogy a lelkével is ne tenné ugyanezt.- visszacsavartam a kupakot az üvegre, majd magam mellé helyeztem, és a füvön simítottam át a tenyeremmel. Nem tudom miért jutott eszembe, talán mert Bernardo az édesanyját említette, és a szavaiból úgy vettem ki, ő már nem él, ahogyan Brian sem él már, mégis az írásai valahogyan úgy tűnik közelebb hoznak egymáshoz. Idézni kezdtem lassan, finoman görgetve magam előtt  a szavakat, még emlékszem, a mai napig emlékszem amikor ezt a művét írta, a nőről, aki feladta az álmait és egy másik világba költözött, így menthette meg a családját. A lelkét adta cserébe, az egyetlent amit adhatott.
- És menj tovább az úton a végtelen felé vigyenek a lépteid, hogy aztán rátalálva a helyre, örök életre rabja legyél a sorsodnak, amelyet magad választottál, hogy megmenthesd őket.- a füvön végigsimító kezemmel folytattam a megkezdett mozdulatot, majd felpillantottam rá, nagyjából a nyaka vonalánál megállapodva, noha láttam, hogy folyamatosan próbálja keresni a szemkontaktust. Egyszerre volt zavarba ejtő, ahogyan visszarántottam magam a múltba révedésből és az, ahogyan ezt a furcsa kis játékot játszuk.
- Nem valóban nem dől össze a világ, csak ez egészen mást jelentene nálam.- feleltem végül ahogyan megráztam a fejem, és megint félrepillantottam, majd követtem a mozdulatot, ahogyan felállt mellőlem, és bármennyire is igyekeztem nem tudomást venni róla, megint magával ragadott az a folyamatosan szélesedő mosolya, és a végére már én is kénytelen voltam egy picit vele nevetni, mire meg is feddtem magam. Nekem....nekem ez nem szokásom, én ilyesmit nem csinálok, kivált nem az iskolánál, miközben a fiam éppen....mit is csinál? Játszik a többi gyerekkel. Igen, ragyogó szemekkel tudok beszélni róla, ahogyan arról is, hogy szeretem amit csinálok, szeretem a munkámat. Max-nek és ennek köszönhetem, hogy sikerült kimásznom a gödörből amibe sikeresen majdnem belecsúsztam, amikor Brian meghalt. Egy ideig az újságok is foglalkoztak vele éppen merre láttak és milyen állapotban...nem akarok erre visszaemlékezni, jobb ha bizonyos dolgok a múltunkból homályban maradnak, és inkább elfeledkezünk róla, az egészről ami történt. Megfogtam az ásványvizes flakonomat, és beletettem a táskámba, majd összehúztam és a vállamra kanyarítva magam is felálltam a földről. A meghívás más esetben sem lett volna a legjobb ötlet, de most azt hiszem...menekülök, menekülök mint mindig ha úgy érzem egy pici jó is történik velem. Mindig van mentségem: dolgom van....Max...Nem használom néha pajzsként a fiamat, ami megóv attól, hogy kitekintsek a világba és egy csöppnyi önfeledséget magamnak is engedjek? Ha jobban belegondolok de igen, csak éppen még nem próbáltam meg rajta változtatni. Amikor megint a férjemet említi, összerázkódom, már másodszor kerül szóba a röpke kis beszélgetésünk alatt, és ez picit feszélyez azt hiszem,pedig nem kellene. Kényelmetlenül érzem magam, láthatóan zavarodottan törölgettem a tenyeremet a farmerembe, igazgattam a kabátomat és pislogtam a pálya irányába. Annyira vártam, hogy a fiam majd azt mondja, hogy induljunk, hogy menjünk haza, vagy bárhova, csak el innen, hogy menekülni tudjak. Pajzs...nem szabad pajzsként használnom. A srácok a pályán harsányan nevettek fel, és láthatóan annyira belefeledkeztek a játékba, hogy Maximillian tudomást sem vett most rólam, nem nézett felém.
- Brian Roussel a férjem...ő volt a férjem.- válaszoltam neki egyszerűen, de nem fordultam vissza felé karomat összefűztem magam előtt a mellkasomon, mintha bezárkóznék, bezárkóznék oda ahova eddig is voltam bezárva, és ahonnan egy csöppnyi időre engedtem ki magam. Azt hiszem attól tettem függővé a meghívásra való igent, hogy mit reagál a kijelentésemre. Jó ötlet...a a fagyi, kivált ilyen melegben, de nem akartam megszakítani a srácok játékát. Igaz minden nap itt vagyunk, de az teljesen biztos, hogy a fiam ilyen jól ritkán érezte eddig magát, és ez köszönhető volt a csapatba beállt Carlo-nak aki kicsattant az életvidámságtól, a jókedvtől, amelyből jócskán ragadt át a többiekre is, és persze Maxre is. Nem meglepő, én is jól éreztem magam a bátyja társaságában, és engem inkább ez ijesztett meg...azt hiszem ezt nekem nem szabadna. Még mindig tudom hol a helyem, és onnan nehéz kimozdulni. Özvegyasszony vagyok, egy hat éves gyerekkel, és rengeteg belső küzdelemmel. Nem biztos, hogy az életvidámságának jót tenne ha tovább beszélgetnénk. De azt hiszem nem akarok messzemenő következtetéseket levonni.

Örültem, hogy nem néz egy agyatlan izompacsirtának, vagy sport embernek, tényleg! Jól esett hallani a szavait, amik kicsit meg is nyugtattak és talán fel is bátorítottak egy kicsit. Talán túlságosan is, hiszen bár éreztem, hogy óvatosan kell bánni ezzel a nővel, de én meg… nem sűrűn beszélgettem, úgy igazán, úgy ahogy most. Szomorú történet volt amit felidézett, a főhősnő, sosem értettem meg, hogy miért áldozza fel az életét, mindig is sokat beszélgettünk erről anyámmal, végül arra jutottunk, hogy nézzünk engem, aki jó ideig csak vadász volt, aztán testvériség tag lett, felhagynék-e ezzel az élettel csak azért, hogy nekem nyugtom legyen, miközben mások meghalnak, csak azért mert én nyugodt életet akartam? Egy termet, ahol egészséges életre taníthatok minden arra tévedőt? Ért-e ez az álom annyit, hogy ne segítsek tovább az embereken úgy, hogy megvédem az életüket az éjszaka teremtményeitől? Így szép lassan megértettem,hogy mik azok az áldozatok, amiket Carlo miatt is meghoztam, őt is védem, jobb sorsot akarok neki a magaménál, noha gyakorolunk mi is önvédelmet, tanítgatom, de szeretném ,ha minden probléma nélkül kijárhatná az iskolát, és építész vagy tengerbiológus legyen belőle, még nem tudott dönteni, de Floridához húzott az ő szíve is, és az ottani vízi élőlény parkhoz. Szóval, a magam módján, ironikus módon azt csináltam amit a könyvben szereplő nő, megmentem a szeretteimet.
- Mit? - bukott ki belőlem az óvatlan kérdés, érdekelt, hogy mit jelentene neki, fontos? A bizalom jele? Csak egy kicsit zavart, hogy nem látom a szemeit, mintha valami szégyellni valója lenne. Bár mosolyogtam, de nem akartam zavarni, nem akartam még kényelmetlenebb helyzetbe hozni. Ráadásul, csakhogy megkoronázzam az egész zavarba ejtő szemkontaktus kerülést, még a férj témával is beletenyereltem a paszta közepébe, rendesen. Megnyúlt az arcom, mérhetetlenül bunkónak éreztem magamat, életemben először próbálok társalogni valakivel, és túl messzire megyek. A vadászok közt egyértelmű hogy időnként megejtjük a család témát is, és hogy egymás szemébe nézünk, de szerintem minden embernél így működik ez. Ha beszélget, akkor a másik szemébe néz. Vagy… tud a természetfelettiről, és azt hiszi, hogy vámpír vagyok? Ezért nem néz a szemembe, egy pillanatra átfutott rajtam ez a kétely , de aztán… megráztam a fejemet, nem ő túl finom teremtés, honnan tudhatna effélékről, mint a vámpírok? Váltók, vagy a tündérek, vagy a boszorkányok?
- Sajnálom - rá néztem, nem tudtam máshová nézni, de a hangomból hallatszott a bocsánatkérés, s az ,hogy őszinte, reméltem, hogy érzi. - Mi dispiace, non è stato intenzionale! Non volevo che di offendere, volevo solo parlare normalmente di nuovo …*- ideges lettem, még szép, beletúrtam az éjfekete színű hajamba és felszusszantottam. Alig ismertem magamara, kicsit zavarodott voltam, kétségbeesett, és pofátlannak éreztem magamat. - Sajnálom, nem volt szándékos, nem akartam megsérteni. Én… csak… szerettem volna… beszélgetni. - hogy miért volt ez nekem fontos? Mert kedvesnek éreztem. Olyasvalakinek, akivel jó barátságban lehetnék, még akkor is ha nő. S hogy nem fordítottam le teljesen az utolsó mondatomat? Szándékos volt, nem akartam, hogy tudja, hogy valami nem stimmel velem. Hogy miért örültem annak,hogy megpróbáltam valakivel normálisan, könnyedén társalogni? Még így is érezhető volt a beszédemen az olasz akcentus, hadartam egy kicsit, ami csak akkor szokott előfordulni, ha ideges vagyok, vagy zavarban vagyok, és most mindkét eset fennált a helyzetemben.  Ökör vagy Bernardo! Hatalmas. Életemben először nem meghódítani akartam valakit, csak egyszerűen beszélgetni akartam vele, és… megismerni, de túl messzire mentem, ez volt a baj az olaszokkal, túl érzelmesek, nyíltak vagyunk és ami a szívünkön az a szánkon is, főleg ha érzelmileg fel vagyunk dobódva. Elfordultam a pályával szembe így oldalt állt nekem Roselia. Így nem kellett látnom, ha szó nélkül sarkon fordult, mereven pillantottam el a pálya irányába, az öcsémet figyeltem volna, de nem láttam. Csak a pályát és a srácok körvonalait. Tudtam, hogy több ilyen lehetőségem nem lesz, hogy ha valakit látok, azt ne azonnal megfektetni akarjam, hanem beszélgetni vele. Hiszen, eddigi életemben szinte minden velem szembe jövő nő fenekét és melleit néztem meg, meg a derekát, és a haját. Ráadásul… neki sötét haja van, pont az esetem, de mégsem szeretnék rá mászni azonnal. Hogy miért? Jó kérdés, egyszerűen nem tudom. De amilyen hamar jött ez az egész, olyan hamar fog véget érni. Kigomboltam a farmer ingem ujjait és elkezdtem feltűrni azokat könyékig, ezzel is elfoglaltam magamat, talán az tetszett meg benne, hogy a rövid társalgás alatt kiderült, hogy számára és számomra is fontos a család és a testem mögött megbúvó bensőmnek is adott esélyt, hiszen maga mutatott rá, hogy a test mellett, az elmét is lehet pallérozni, és én ezt tettem.
Aztán rá jöttem, hogy kár ön-sajnáltatnom magamat, ennek a nőnek nagyobb a problémája mint nekem, nem holmi barátságra való lehetőséget vesztett el, hanem a férjét, a gyerekének az apját.
- Mi dispiace** - igen, sajnálom. Felszusszantottam, és két kézzel túrtam a hajamba majd felborzoltam a tarkómon a pihéket felkaptam a labdát, nem menekültem, csak állva a horzsolás - szúrás helye fájt. Odasétáltam a padhoz ahol eddig ült.  Nem tudtam, hogy elment vagy maradt, vagy a fáknak suttogtam el a bocsánatkérésemet, azon gondolkodtam, hogy mit rontottam el, rámenős voltam? Túl nyílt? Csak nagyon kíváncsi. Leraktam a bokáim közé a kosár labdát és a mutató ujjammal pörgetni kezdtem a földön, a másik kezemmel pedig a homlokomat támasztottam a térdemen. Mit mondhattam volna másképp? Bunkó voltam, igen az. Nincs mese. Nekem is hiányzott az édesanyám, de ez más nem? Vagy ugyanolyan érzés?Majdnem pörögni kezdtek a szavak a számról, hogy anyámat vámpírok ölték meg, de egy nagy levegővel visszafogtam az egészet, és inkább elhaló morranás lett belőle. A tekintetemmel őt kerestem, ha nem ment el, bocsánatkérőn mosolyogtam fel rá, feltéve ha látta, ha nem…akkor is. Miért éreztem fontosnak ezt az egész ismerkedős dolgot? Mert nem vártam el semmit a másiktól, tudtam, hogy nem lesz a végén ágytorna, és… bolond mód beleéltem magamat a fagyizás lehetőségébe, még akkor is, ha én magam diétásat kértem volna, mert abban kevés a cukor, de jobb szerettem a fehérje poros fagyikat otthon, amiket magamnak készítek el, fagyis bödönbe és azt szopogatom a meccsek előtt. Finom. Akkor, inkább maradok a cukormentes süteménynél, de az sem lesz.
Azelőtt sosem próbáltam meg megbarátkozni senkivel sem, mindig kevés volt, és a költözésekkel mind kevesebb lett, rá jöttem, hogy nem akarok nyomot hagyni az emberekben, hogy… ha eljön az időm, ne fájjon senkinek, hogy ismert engem valaha is. Azt hiszem jó lesz így… hogy elrontottam a beszélgetést. Jó lett volna megismerni, de még így, hogy az elején tönkre tettem, nem volt min rágódnom. Csak egy srác voltam aki kapott tőle Batmobilos tapaszokat, semmi több. A bunkó srác leszek, aki tapintatlan és jó eséllyel hamar el is felejt.

Sajnálom, nem volt szándékos, nem akartam megsérteni
Én csak beszélgetni szerettem volna egyszer normálisan…*
Sajnálom**


*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?

♫Kings Never Die♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note:

A férjem említése tengernyi emléket hozott a felszínre akár a megvadult folyó amely hordalékát lerakva száguld tovább. Én meg ott ülök a partján és az apró kis kacatok között matatva az emlékeim darabkáit kutatom. Azokat amelyek előre segítenek, amelyek bizonyosságot adnak arról, hogy most már jó irányba haladok, most már az ahova tartok, az a hely ahol egyszer majd lennem kell. Világ életemben vágytam a biztos támaszra, a menedékre, és számomra ez elveszett, így aztán a fiam számára nekem kellett azzá válnom. Erősebb lettem, noha azt hiszem valahol legbelül megőriztem valamit a régmúlt törékenységéből. Ki is voltam én egykor? Egy lány akiben ott munkált a kíváncsiság, aki számára a világ soha nem az volt amibe nap nap után megérkezett, hanem aki a könyvek által teremtett magának egy saját birodalmat. És most mi lettem? Valaki, aki elveszítette magát félúton, aki csupán ezekből a hordalékokból igyekszik kirakni egykorvolt alakját. Csak álltam ott karba font kézzel és a gyerekeket néztem. A kellemes, langyos délutáni szélben talán idillikusnak is lehetett volna nevezni ezt a kis időt, de éppen az előbb zúztam saját magam porrá azzal, hogy nem válaszoltam a férfinak semmit. Mit kellett volna mondanom az olasz szavaira, melynek csupán a csengéséből éreztem ki keserű voltát? Mit kellett volna mondanom neki, hiszen mi csupán beszélgetni kezdtünk én mégis olyan elutasító vagyok vele. De hiszen nem akar az égvilágon tőlem semmit, kedves volt velem, és előzékeny, én mégis hátat fordítok neki és úgy teszek mintha ugyan tudnia kellene azt ki is volt az én férjem és mi történt az életünkben. Csak beszélgetni akart...igen, ha jobban belegondolok én is azt szerettem volna, de talán megijedtem attól, hogy hosszú idő óta először én is képes vagyok erre. Hogy hosszú idő óta először veszek tudomást arról, hogy létezik azon kívül is valaki, hogy MI...hogy ott vagyok ÉN is, aki most itt volt egy kellemes hangú igazán figyelmes férfi társaságában és semmi mást nem kellett volna tennem, csak felvenni ismételten a társalgás messze gurult fonalát, és tovább folytatni. Én azonban kitartóan álltam ott és nem fordultam meg, csak hallottam a hangokat. Ruha surrant ahogyan a bőrhöz ért, neszező finom mozdulatok közé megérkező kissé zizzenő zörrenések. A füvön végigsimító kéz mozdulata, a labda tompa puffanása. Érzékeim kiélesedtek és azon kaptam magam, hogy bár nem fordulok meg mégis figyelem, hogy éppen mit csinál. Összeszűkült szemekkel meredtem magam elé, de már nem a pályát láttam, csak elmosódó árnyvonalak voltak, a zöld összeolvadt az ég kékjével, a távolban az épületek elfolytak akár az olvadó viasz. Nem tudom meddig lettem volna képes állni ebben a kimerevedett pózban csak azt tudtam, hogy nem akarok most odamenni hozzá, és egy kis ideig, talán néhány percig megszólalni sem bírok. Az emlékek felidézése rettentő fájdalmas volt, bár azt hiszem inkább az volt benne a különös, hogy most mondtam ki a férjem nevét először egy idegennek. Azt hiszem sok ideje már, hogy ilyesmit tettem, és leginkább ez volt benne az ijesztő. Miért fontos ez nekem annyira? Hiszen egy fiú, akivel pár szót váltottam, és aztán az utunk majd két irányba fut tovább, talán nem lesz több ilyen véletlen, hogy megint összefutunk a pálya mellett, amíg a gyerekek játszanak, hogy ezt a kis időt itt töltsük a fűben ülve. Rádöbbentem, hogy még akkor is szívesen ülnék a társaságában ha csak hallgatna. Kellemes kisugárzása volt, valaki akitől nem féltem, bár talán a nyíltsága, és a temperamentuma megijesztett. Nem szoktam ehhez hozzá. Brian csapongó volt, ahogyan a művészlelkek általában, és kiszámíthatatlanul hangulatember, de nem neveztem volna vehemensnek vagy éppen ennyire közvetlennek amilyen Bernardo is volt. Zavart ahogyan keresi a pillantásom, noha én ezt nem akartam, ahogyan nem tudtam volna még abban a pillanatban megfogalmazni neki, hogy ez számomra miért olyan furcsa, miért olyan kellemetlen, miért nem akarom. Aztán már csak azt tudtam neki mondani, hogy nekem ez valami egészen mást jelentene, és ő tudni akarta pontosan mit. Nem válaszoltam erre a kérdésére sem, mert nem tudtam hogyan kezdjek hozzá, az már valami egészen más lett volna, mint egy könnyed csevegés az iskola melletti parkban egy átlagos nyári délutánon. Indulnunk kellett volna, de úgy tűnt Max annyira jól érzi magát, hogy nem akar még menni. Integetett nekem, és némi fáziskéséssel én is emeltem a kezem és visszaintegettem neki, aztán ismételten csak figyeltem a mögöttem hallható hangokra melyek nem voltak már. Mintha nem lenne már itt, mintha elment volna. Egyetlen köszönés nélkül? Csak az utolsó olaszul kimondott lemondó szavait hallottam még könnyed kis visszhangként, aztán a távolodó léptei neszeztek a tikkadó fűben. Eltelt egy perc, talán több mire végül lassan fordítottam meg a fejem és csak a felső testem mozdult, hogy megnézzem merre mehetett. Ez volt az a pillanat amikor rádöbbentem azt hiszem, hogy ha valaki a szavaival egyszerre képes jót is kiváltani belőlünk és valamiféle ellenállást is, akkor arra figyelni kell, azzal még beszélgetni kellene tovább és nem elküldeni. Szembogaraim sötéten fénylettek, amikor végül megpillantottam nem messze tőlem a padnál. A labdát a bokái közé helyezte, ujja ritmikusan pörgette a labdát, és ahogyan a homlokát a kezén támasztotta úgy tűnt tökéletesen bezárkózott a saját gondolataiba. Sóhajtottam egyet, majd a percek óta felvett póz töretlen merevségét megtörve lehajoltam a táskámért, meg a mellette heverő félig kiürült ásványvizes palackomért és magamhoz véve a lépteimet lassan irányítottam felé. A pad mellé érve nem szólaltam meg, egyszerűen csak néztem őt, most én tehettem meg mindezt büntetlenül, ám anélkül, hogy sérteni akarnám a személyes terét. Nem a pillantását kerestem hanem egyszerűen csak végigmértem, majd a tekintetem megállapodott a bogárfekete haján, és csak a szemem sarkából láttam ahogyan felpillant, és nagyon finoman mosolyodik el. Ismertem ezt a fajta mosolyt, hiszen volt már benne részem, főleg a fiamat illetően, aki olyankor csinálta ezt, ha valami nekem nem tetszőt művelt. Behúzta a nyakát a vállai közé, és csak nézett rám óriásira kerekedő szemekkel, ajkai rezzentek egy csöppet, még tán valamit motyogott is hozzá. Nem haragudtam rá, sosem haragudtam, ahogyan most Bernardoval sem tettem, pusztán nem voltam az a fajta ember, akivel könnyű szót érteni, akivel könnyen megy a csevegés, vagy éppen vevő lenne a finom bókokra. Kétségtelen, hogy jól esett, de én nem így működtem. Megráztam a fejem könnyedén, mintegy jelezve a számára, hogy nem haragszom egyáltalán nem, mert ha így lenne most nem lennék itt mellette a padnál, sőt igazából már itt sem lennék a közelben sem. A pad távolabbi szegletébe ültem le, és a táskámat, akárcsak ő a labdát a bokáim közé helyeztem, előre dőltem kissé és a tenyereim közé simítva az ásványvizes üveget tekercs mód görgettem. Nagyon finoman fordítottam oldalra a fejemet, sötét hajam valamiféle válaszfüggönyként takarta arcomat, de nem törődtem vele. El lehetett mögötte bújni, még ha csak félig is. Amikor megszólaltam hangomban ott rezgett az előző szótlanság okozta fáradt rekedtség, és valamiféle közeledési szándék is. Hiszen én voltam aki elzárta magát előle, nekem kellett hát ismételten nyitnom. Kicsit talán meg is ijesztettem, talán nem számított ilyesmire, vagy nem is tudom....talán nem számított semmire és pont ez lett volna a lényeg, én meg éppen ezt törtem össze. De helyre akartam hozni, vagy legalábbis megpróbálni helyre hozni.
- Tudja, ha valaki a másik szemébe néz mifelénk, azzal elárul magáról valami sokkalta többet. Mintha azt mondaná a másiknak, hogy itt vagyok, megnyílok számodra, olvass bennem. Én...- elakadtam, kicsit még küzdöttem a szavakkal, mert nem megbántani akartam, csak elmagyarázni neki, választ adni a korábban feltett kérdésre.
- Én nem akartam, hogy maga belém lásson. Ezért kerültem a tekintetét. Nem ismerem még annyira, hogy felfedjem önnek magamat. Itt vagyunk, egy iskola mellett, a fiam és a maga öccse együtt fociznak. Talán majd összefutunk valamelyik születésnapi partin, amit egy közös barát rendez, talán még süteményt is eszek magával, és iszom azokból a rémes cukrozott üdítőkből...ó egek!- forgattam meg a szemeimet leheletnyi vidámságot csempészve a hangomba, ahogyan eszembe jutottak ezek az alkalmak. Amikor elkísértem Max-et és megkínáltak a bizalmatlan színű frissítőkkel. Nem akartam udvariatlan lenni, így többnyire elfogadtam, és ugyanabban a pillanatban mindezt meg is bántam. Megállt a kezemben az ásványvizes flakon ahogyan abbahagytam vele a görgetést, és csak tartottam benne lazán, kissé előre billentve, majd magam elé néztem tekintetem elvezetve róla, és egy ideig csak figyeltem a szemben magasodó fát, lombjainak hűs árnyéka alatt egy nő pihent, előtte mózeskosárban a gyermeke aludt békésen. mennyire idillikus kép, és minden bizonnyal ezt látják rajtunk is a külső szemlélők, nem is sejtve, hogy valami sokkal rosszabb húzódik meg a háttérben, valami ami miatt én és a fiam jobban össze kell, hogy tartsunk. Igaza volt apámnak: úgy óvom a fiamat akár a farkas a kölykét, de nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen az vagyok. Bernardo az embert látja bennem, azt aki itt van minden nap Maximilliannal és várja az őszt hogy iskolába mehessen. Itt vagyok amikor önfeledten játszik és a többiekkel van, de közben telve vagyok szorongással és aggodalommal, hogy vigyázzak rá, hogy vigyázzak magunkra, hogy  törékeny kis emberi létünk biztonságát megóvjam. Ezért ment nekem olyan nehezen az ismerkedés és beszélgetés, mert aki egy ilyenbe belekezd, óhatatlanul titkokat fed fel egy idő után, én pedig nem voltam benne biztos, hogy ezt meg akarnám tenni a melegbarna szemű fiúnak, aki itt ül mellettem a padon. Mégis aztán már nem az anyukát néztem a nagy fa árnyékában, hanem újfent őt, és megint táncolni kezdett a kezemben a flakon, ahogyan beszélni kezdtem.
- Nem haragszom, őszintén nem. Maga nem tudhatta, én pedig nem tisztáztam ezt rögtön az elején. De tudja az emberek többsége úgy kerüli az özvegy asszonyokat mintha talán valamiféle vírust hordoznánk magunkban. Mintha a halál járna a nyomunkban.- ez így is volt velem kapcsolatosan, noha azt hiszem egészen másfajta jelentéssel bírt ez esetemben. Újra megállt a kezemben a palack, és egy óvatos mozdulattal helyeztem kettőnk közé, majd kényelmesen hátradőltem és a jobb lábamat átvetettem a balon. De most nem fűztem karba a kezemet, most egyszerűen csak a combomon pihentettem őket.
- Néha megpróbálok beszélgetni emberekkel, néha megpróbálok nyitni a világ felé, de rá kell döbbennem, hogy a világ számára csak azok léteznek akik tökéletesek, akiknek az életében nincsenek tragikus változások, akik szépen és szinte már a végletekig bűntelenek. Mintha a világ csak a sterilitást értékelné, de ha egy aprócska porszem kerül a gépezetbe, az okozójától szabadulni vágyna. Bocsánat, kissé elragadtak a gondolataim.- mosolyodtam el végül azon, hogy észrevétlenül is valamiféle filozófiai okfejtésbe kezdtem, noha még a korábbi apró kis konfliktust sem sikerült tisztázni teljesen. De talán nem is kell erőltetve tenni, talán egyszerűen csak hagyni kellene, hogy elkezdjünk beszélgetni, hogy kérdezhessen amit szeretne, és én válaszoljak neki. Tétova csend tört magának utat közénk, és azt hiszem ekkor fogalmazódott meg bennem egy gondolat, melynek aztán hangot is adtam. Igaz kicsit sután és bizonytalanul, de mégis.
- Tudja mit? Kezdetnek mit szólna hozzá ha Max és én elkísérnénk ezzel a sérüléssel az orvoshoz?- biccentettem fejemmel abba az irányba ahova a mókás, színes ragtapaszok kerültek.
- Addig figyelhetnék Carlora is, nem félek attól, hogy a srácok nem fognak kijönni, ahogyan látom az öccse remekül illeszkedik be bármilyen társaságba. Nos, utána pedig megejthetnénk a nap zárásaként azt a fagyizást. Mit gondol, tetszene magának az ötlet?- a kérdést szándékosan így tettem fel, mert ez egy pici, alig érzékelhető bocsánatkérés volt a részemről. És egy gesztus, egy jelzés, hogy szívesen beszélgetek vele ha akarja...ha még akarja.

Míg itt ültem magányosan, azon gondolkodtam, hogy mi szükségem nekem barátokra? Hiszen csak a felelősséget vonják magukkal, megkedvelem őket, megszeretem őket, és vagy ők unnak meg, vagy pedig történik velük valami végérvényes,vagy halál, vagy… példának okáért az áldozataim lesznek. A gyűlölt lények akikre vadászom. Fájlaltam az oldalamat és felsóhajtottam, kicsit beletúrtam, és bele is markoltam a hajamba a fejem tetején, megráztam a fejemet. Az órámra pillantottam a karmon, mennünk kellene, még vadásznom is kellene az est beálltával, de a sérülésemnek sem szabadott volna visszatartania. Megráztam a fejemet ismét, ma inkább csak pihenni szerettem volna. Nem vagyok az a depis fajta, de ma jó lett volna csak a szobámba visszavonulni és nem csinálni semmit, másnap felkelve pedig újult erővel flörtölni szét az összes nőt, és leimádkozni róluk a bugyijukat, igen… ezt fogom tenni. Ez lesz a legjobb.
A következő szavai megleptek, érdekes dolgokat vetett fel, vajon…ha a szemembe nézné, megtudná, hogy ki vagyok? Hogy mi a munkám? Megvetne ezért? Félne tőlem? Vagy csodálna? Kizárt, a szemében lehet, hogy azt hinné, hogy embereket ölök. Nem, ennyire nem gondolatolvasók az emberek. Ha pedig boszorkány lenne volna sejtése afelől, hogy természetfeletti vagyok én magam is. Talán most az egyszer igazat adtam egy nőnek életemben. Elkezdtem tartani attól, hogy mit látna a szemeimben. Mit tudna kiolvasni belőlem.
Születésnapi partik? Ennek említésére már felkaptam a fejemet és rá pillantottam, láttam, hogy a gyönyörű szépen csillogó haja mögül figyel , de nem néz rám teljesen. A hirtelen mozdulattól az oldalamhoz kaptam s kicsit grimaszoltam, az ép oldalamon könyököltem rá a térdemre s támaszkodtam az alkarommal rajta, miközben óvatosan rá néztem, most már nem akartam minden áron a szemeibe nézni, nem azt mondom,hogy nem volt fontos, de megértettem az érzéseit ezzel kapcsolatban. Kerülni fogom a pillantását vagy legalábbis, elkapni onnan a sajátomat ha netán összeakadna a tekintetünk. Furcsa lesz, de… megpróbálom.
- Hát, velem az ásványvizes és salátás részlegnél hamarabb fog összefutni mint a cukrozott üdítőknél, az biztos. Legutoljára egy tortát próbáltak belém gyömöszölni, mikor még… amikor még élt az édesanyám, elkísértem Carlot vele… Azóta…azóta pedig nem voltunk. Az öcsém nem mert még elfogadni egyetlen meghívást sem, mert nem tudja, hogy maradunk-e vagy sem, itt a városban. - csendült a hangomba némi magányos és szomorú felhang, elpillantottam az iskola irányába és összeérintettem az ujjbegyeimet, majd a tenyeremet is és kicsit összedörzsöltem a kezemet, értékeltem, hogy megpróbál beszélni velem. Mindenképp jó jel volt, hogy nem hagyott itt azonnal, mert megtehette volna.
Az özvegységről alkotott véleményét hallva elhúzom a számat keserű édesen.
- Pedig, ők igazán…- torkot köszörültem. - igazán…-még egy torokköszörülés, bele fog törni a bicskám esküszöm. Pedig nem akartam ezzel sem felvágni sem, csak… mibe csöppentem? - ig'z'n - kezdtem hadarni. - jó partik… - dőltem hátra ültömben, kicsit görnyedve, s öleltem át a hasamat, kényelmi szempontból, egy fájdalomcsillapító jól esett volna. Csúnya nagy darab szálka volt, de azt hiszem nem szúrta át a bőrömet úgy hogy bajom, úgy értem komolyabb belső bajom legyen tőle.
Most én voltam aki kerülte a pillantását, s inkább Carlo felé néztem. A hebegésemből biztos bekövetkezett az amitől tartottam, hiszen aki kicsit is gondolkodik az tudni fogja, hogy engem nem érdekel, hogy ha valaki özvegy, az visszatart attól, hogy rá startoljak, de most nem így volt, most nem a bárban voltam, és direktbe nem terveztem volna meg így a vetődést, sosem szednék fel így nőt.
Füleltem arra, hogy mit mond, érdekes okfejtés. Mindenképp az, mert… én magam is kívülállónak éreztem magamat, noha próbáltam elvegyülni, hétköznapinak tűnni. De, ez nehezen ment. A testépítésbe menekültem, a küldetésembe, ott nem kellett attól tartanom,hogy az emberek átvernének. Fekete és fehér volt minden. Élek, vagy halok. Ösztönök, tapasztalat és előre látás, tervezés, taktika. Azt hiszem, kissé túl katonás is vagyok ebből a szempontból.
- Tudom mire gondol. - nem tettem hozzá,hogy érzem is. Azt hiszem most fog eldőlni,hogy fogunk-e találkozni avagy sem, többet, a fagyis meghívásomról teljesen le is mondtam, éppen ezért lepődtem meg, s horkantottam is fel hangosan, meglepetten, miközben egy szisszenés kíséretében Roseliara kaptam a tekintetemet. Ennél jobban még sosem örültem egy ajánlatnak. Még azt is elfelejtettem, hogy otthon apám házhoz hívná a dokit. De végre kimozdulhattam, és talán normálisan is viselkedhetek más közelében, úgy értem igazán jól érezhetem valaki közelében magam, anélkül hogy furcsának gondolna, vagy sejtené, netán tudná,hogy ki vagyok. Jól esett úgy beszélgetni valakivel, hogy nem folyvást támadott, oktalanul, ez… tényleg ilyen egy hétköznapi beszélgetés?
- Jó! Perssze! - szisszentem fel, miközben felegyenesedtem. Noha nem a fagyi ötletén lelkesedtem fel, ami egyébként is az én fejemből pattant ki, hanem a lehetőségnek, hogy… nem zárta le annyival a társalgásunkat mint korábban.
Elmosolyodtam, s felkeltem, Roseliara vigyorogtam s tettem pár lépést a padtól, majd hangosan és élesen füttyentettem el magamat. Ezután integettem Carlonak , az intés egyébként is felesleges volt, így szoktuk egymást hívni házon kívül amúgy is.
- Mármint… - mosolyogtam a fütty után Roseliara ismét. - jó ötletnek tartom, és persze,  örülnék neki. Akkor… én vezetek, annyit még kibírok. - nem hajoltam le a labdáért, inkább az elém futó öcsém felé pöccntettem lassan a földön, aki miután lassított, lehajolt és felvette.
- Szép Napot Asszonyom, a nevem Carlo Auditore. - biccentett aprót az öcsém, tudta hogy Roselianak kell nőként elsőnek nyújtania a kezét a kézfogáshoz, ezért csak biccentett, kicsit még ki volt fulladva, az arca is kipirult, de vigyorgott. Mosolyogva távozott a barátaitól, s jött oda hozzánk, egy szava sem volt, hogy miért megyünk. Elfogadta.
- A hölgyet Roselia Rousselnek hívják, és elkísér engem, pontosabban minket orvoshoz, közben vigyáznak rád a fiával, Maxel,hogy ne unatkozz, aztán pedig fagyizunk, te pedig mesélhetsz a fiának, bármiről amire egy hamarosan iskolába kerülő srác kíváncsi lehet - közöltem vele, mire elgondolkodva mért végig és biccentett. Kihalásztam a zsebemből a kocsi kulcsot , és mosolyogva adtam át neki, mire elindult apám autója felé. Tiszta volt, apám erre mindig is ügyelt, egy  jó pár éves platós Ford, jól bírja. Sosem értettem, hogy miért nem adja nekem oda ezt a küldetések alkalmával, bezzeg az öcsmért járhattam vele, vagy a kereskedésig, de máshova? Nem, még csak bulizni sem, jó mondjuk… bulizni minek is nem? De én nem iszom részegre magamat, alkohol menteset iszom, mert nem vagyok hajlandó felrúgni az életmódom szabályait.  Láttam, hogy Carlo előveszi a telefonját, valószínűleg vázolja apánknak, hogy változott a programom, a programunk, és épp orvoshoz tartunk, egy kisebb sérüléssel. Nem direkt csinálta tudtam, csak… egyszerűen így működtünk. Ha egy kicsit is eltértünk az átlagos tervtől, jelezni kellett, nem azt mondom,hogy azonnal, de belátható időn belül. Ennyit csak megtehettünk büntetlenül, mindig is azt hajtogattam, hogy legalább Carlonak legyen normális élete, s emellett ki is tartottam, ő róla volt szó, a végén fagyizhatott is és barátot is szerezhetett, talán… ez lenne a közös jövő, mármint… esély a találkozásra a születésnapi partikon. Elég Bernardo ne ringasd magad hiú ábrándokba. Az apám még ki sem jelentette, hogy maradunk-e a városban vagy sem. Bár, a kereskedésbe való járással,hogy ott dolgozom kezdtem afféle otthonnak érezni a helyet a sok bőven ellátott feladattal a hely. Mintha egyfajta gyűjtőpont lenne ez a városka, mi pedig azért jöttünk, hogy megvédjük azokat akik olyanok mint Roselia és a fia. Újra rá mosolyogtam és vártam készen álltunk.
- Ha nem bánja, induljunk, ki tudja mennyit kell ülni kórházban, és… nem szeretném feltartani magukat, szívesen kihagynám a kitérőt és mennék a cukrászdába, a régiségkereskedés mellett ugyanis van egy nagyon kellemes hely, kiülős, és van cukormentes mindenből, meg mindenféle cukros amivel tömhetik magukat a srácok... - csillogtak a szemeim, fellelkesedtem, akár egy gyerek, rég volt már hogy valami ennyire beindított és nem erotikus téren, hanem…a nyugodtabbik talán ha lehet azt mondani kisfiúsabb énemet. Mert volt, csak elrejtettem, mélyen. Hiszen nem engedhettem meg magamnak efféle megingásokat a harctéren. Ennek ellenére mégsem ugráltam mint egy kölyök, csak rendíthetetlenül mosolyogtam. Kicsit persze izgultam is, hiszen szimpatikus Roselia, és jókat lehet vele beszélgetni, ezt néhány perc, fél óra, vagy negyed óra leforgása alatt sikerült eldöntenem, lehet elhamarkodottan, bár szerintem nem, hiszen… Néhány szóból, taglejtésből már tudni lehet ezt-azt az emberről.


*Gyönyörű nő! Hol voltál eddig?

♫Siamo uguali ♫ ϟ Ruha ϟ Ruby Note:

A bocsánatkérés sosem tartozott az erősségeim közé, az valahogyan soha nem alakult ki bennem az évek során. Már kora gyermekkoromban is ilyen voltam, hogy ha valakinek sikerült belegázolnom a lelkébe, hatalmas, bűnbánó szemekkel néztem rá meredten, de egyetlen hang sem hagyta el a torkomat. Képtelen voltam olyankor szavakba önteni, hogy mennyire sajnálom, hogy mennyire másképp tenném amit az előzőekben csináltam, és ez sokszorosan erősen előjött olyankor amikor valóban magamat éreztem felelősnek. Alapvetően mindig is csendes és visszahúzódó természetemnél fogva nehezen viseltem, ha piszkálnak, ha ok nélkül sértegetnek és ilyenkor előfordult, hogy sokkal erőteljesebben, sokkal inkább sértően sikerült visszavágnom. Persze az ember nem mérlegel, nem gondolkodik adott helyzetben, egyszerűen csak hagyja, hogy a szavak maguktól jöjjenek, rendezetlenül és meggondolatlanul. Brian  ismerte ezen oldalamat, ismerte azt aki voltam ezekben az esetekben, és ismerte, hogy ilyenkor kell néhány perc, rosszabb esetben egy óra is akár, hogy magamra találjak, hogy képes legyek higgadtan és mindenféle mondvacsinált sértődés nélkül beszélgetni. Ismételten. De a férjem nincs már velünk, és nincs már az édesanyám sem, akinek szelíd szava mindig képes volt arra, hogy csendesen forrongó haragomat lecsillapítsa. Nem kiabáltam, egyszerűen csak martam, a betűkkel, ok nélkül többnyire. Ahogyan most is tettem ezzel az életvidám fiúval, pusztán azért mert többet gondoltam affelől, hogy mit is szeretne tőlem, többet gondoltam mögé, és még akkor is előítéletes voltam a külsejét illetően, ha nem adott rá az égvilágon semmi okot, és nekem sem volt jogom hozzá, hogy ez alapján ítéljem őt meg. Ahogyan a játszadozó gyerekek felé fordultam és néztem őket, miközben valahova a hátam mögé is figyeltem az általa keltett zajokra, hogy halljam szinte az utolsó lélegzetvételét is, azt hiszem megértettem magammal ezen percek leforgása alatt, hogy ebben a helyzetben én vagyok az aki nem illendően viselkedett, de annyira idegen volt még, hogy nem voltam képes megfordulni és azt mondani neki, hogy ne haragudjon. A magam sajátos módján intéztem ezt is, és sétáltam oda mellé a padhoz. Kezdtem beszélni hozzá mintha az előbbi apró kis momentum le sem zajlott volna, és próbálnám megtalálni a kettőnk között jelenleg fellelhető legrövidebb utat, amit egy könnyednek tetsző beszélgetés eredményezhet. De a tények mellett nem tudok elsétálni, és azt hiszem az utóbbi idők rossz tapasztalatait kénytelen vagyok neki szavakba önteni, hogy mit él át az ember, ha a férje meghalt és egyedül nevel egy gyermeket. Először akkor emelem rá a tekintetem és vezetem le az arccsontján át az ajkai ívére, amikor az édesanyjáról tesz említést. Ez az a másodperc amivel azt hiszem megfogott, legelőször az alatt az idő alatt amióta elkezdtünk egymással beszélgetni. Nem a sajnálat ébredt fel bennem, noha én magam is elveszítettem a mamámat, sokkal inkább magának a veszteségnek az érzése. Mindannyian megélünk felnőtt korunkra bizonyos eltávozásokat, amik véglegesek amik megmásíthatatlanok, és amelyekről talán csak akkor értjük meg mennyire fontosak voltak amikor már nincsenek. Valakinek a hiánya betölthetetlen marad, valakinek a hiánya olyan űrt hagy maga után amit nem pótolnak az itt maradt fényképek, a szívünkben őrzött emlékek, de még a kissé megviselt filmkockák sem, amiket lepergetünk magányosabb éjjeleinken egy pohár fehér bor társaságában. Én ilyenkor látom az édesanyámat, ahogyan halovány bézs szoknyájában fut a tengerparton, sötét hajába belekap a feltámadó sós tengeri szél, és nevetve sepri ki az arcából, karját ölelésre nyitja, és a következő képkockán egy piciny, két éves forma kislány dundi kis lábain fut oda, apró kezeivel hadonászva a levegőben. Ez voltam én, azon a gyönyörű tengerparti nyaraláson valahol Floridában sok évvel ezelőtt. Igazából ha nem lenne ez a felvétel fel sem tudnám idézni, csak a szemeit és a kezének a finom selymes érintését, ez az amire emlékszem meg a finom olcsó gyógyszertári szappan illata, amit maga készített, és ami igazán jellemző volt rá. Soha, senkinek nem volt olyan illata mint az én anyukámnak. Nehezen jönnek a szavak, hogy elmondjam Bernardonak én tudom min megy keresztül, és talán azt is tudom min fog keresztülmenni a fiam, ha én már nem leszek neki. Nem akarok hosszú életet, de annyit mindenképpen, hogy lássam őt felnőttként, hogy tudjam az élete alakulása olyan lett amilyet mindig is szántam neki. Hogy megtanulta azokat a dolgokat amiket egészen korán elkezdtem neki tanítani: miképpen kontrolállja  a benne feléledő haragot, miképpen legyen úrrá az indulatain, és hogyan kerülje el azokat a helyzeteket amelyek fizikai konfliktushoz vezetnének. Nagyjából egy éve, mióta már komolyabban felfogja a szavaim értelmét kezdtem neki erről beszélni, és mostanra már egyre nyíltabban teszem, próbálok válaszolni a kérdéseire, amik nem mindig egyszerűek. Ahogyan azt sem sikerült még neki elmagyarázni, hogy apu miért ment el, és pontosan hol is van, ahogyan azelőtt a tény előtt is értetlenül állok, amikor kijelenti, hogy Brian egyszer majd haza fog térni. Azt hiszem a maga gyermeki módján próbálja feldolgozni az apja halálát. De ezt a dolgot, mint az elmúlás a gyermekek még nem képesek megérteni, nem képes az elméjük befogadni, így aztán egy utazás lesz a számukra honnan van visszatérés.
-  Sajnálom az édesanyját. Főleg Carlo miatt.- ahogyan őt néztem, tudtam, hogy érti a szavaimat, ahogyan azt is érti, hogy ezzel nem azt mondtam, hogy őt nem sajnálom, hanem azt, hogy az öccsének kétszeresen kell majd megélnie a fájdalmat. Egyszer így, egyszer pedig úgy, hogy az édesanyja nem térhet vissza. Ahogyan az én fiamnak is így kell feldolgozni hogy Briant nem fogjuk látni többé. Talán titokban vagy olyan éjjeleken amikor a telihold fénye mellett különösen kiélesednek az érzékeim és sokkal élesebb lesz számomra a világ magam is elmerengek, és szeretnék hinni abban, hogy egyszer majd találkozunk ő meg én, hogy egyszer majd valahol, egy másik életben egy másik dimenzióban…szóval valahol máshol Max láthatja az apját. A meghívások kapcsán megértem őt, mi az állandóság hívei voltunk, én szerettem ragaszkodni helyekhez és emberekhez, ahogyan ragaszkodtam a régi bútorokhoz, a falak színéhez, az ágynemű garnitúrámhoz, ami rémes volt, babarózsák, halovány zöld levelek között, de az első házassági évfordulónkon vettük egy kiárusításon, akkor éltem a rózsák iránti nagy rajongásomat. Mindig ugyanott éltünk és csupán a férjem halála után kezdtem új életet, amelyen azóta sem változtattam. Számomra ez adott biztonságot és el sem tudtam volna képzelni, hogy ezt esetlegesen fel kellene adnom. A szégyenlőse és kissé sután kiejtett megjegyzését azonban nem sértőnek éreztem, sokkal inkább megnevettetett vele. Nem tudom, hogy tényleg komolyan gondolta, vagy tréfálkozik velem, de ahogyan utána elfordul úgy érzem, hogy a maga egyszerű és kedves módján bóknak szánta.
– Igazán jó partik? Bernardo, azt hiszem ez a kijelentése igazán magyarázatra szorulna.- egyáltalán nincs szemrehányó éle a hangomnak, egyszerűen és magától értetődően ejtem ki a szavakat, és még némi huncut vidámságot is sikerül belecsempésznem, ahogyan  a mosoly is maradandó vendég lesz az ajkaimon ahogyan rátekintek. Észreveszem az apró jeleket, azt a fajta gesztust, amelyet a szavaim váltottak ki belőle, és igazán értékelni kezdem, hogy már nem erőlteti annyira a szemkontaktust. Én sem tudom, hogy akarnám e látni a tekintetét, hogy akarnék e bármit is felfedezni benne, hogy vágyom rá, hogy jobban belelássak? Nem készültem még fel erre, de arra, hogy kapcsolatokat építsek ki, hogy valakit a bizalmamba merjek fogadni, azt hiszem ideje lenne azokból a falakból egy keveset lefejteni, hogy helyükre vékony, lebbenő áttetsző függöny kerüljön, melyet a jövő ujjai szőhetnek a számunkra. Öröm ül ki az arcomra, hogy végül elfogadja a meghívásomat, és a javaslatomat azt illetően, hogy elkísérjük őket és utána együtt fagyizunk. Csak ennyi, apró kis lépésekkel előre, de mégis bátran, nem ártok vele senkinek. Erről győzködöm magam már egyébként egy ideje, főleg, hogy visszaültem a férfi mellé. Az olasz srác, aki kedves akart lenni hozzám mindenféle hátsó szándék nélkül, és mindenféle mellékes ítélet nélkül. Különös módon hívta oda az öccsét, amire csak megcsóváltam a fejem és elmosolyodtam. Az itáliai különös vehemencia még szokatlan volt a számomra, de mindenképpen tetszetős. Carlo helyes, vidám és huncut mosolyú, de végtelenül udvarias kis srác volt, és amikor lelkesen odarohant és bemutatkozott, magam is felálltam, és kedvesen simítottam végig a feje tetején, éppen azzal a kedves és anyáskodó mozdulattal, ahogyan a fiamén is szoktam. Nálam ez volt az elfogadás jele, hogy beengedem őt a környezetembe, a saját kis világomba. Gyönyörű és érdeklődő tekintetű gyerek. A táskámat megigazítottam a vállamon, és leguggoltam a fiú elé, hogy egy magasak legyünk. Újabb gesztus, hogy egyenlőnek tekintem magammal, hogy a bemutatkozásunk alkalmával szeretném őt egy olyan ismerősként kezelni aki felé szeretettel fordulok.
– Szép napot neked is Carlo. Ahogyan láttam remekül beilleszkedtél a csapatba.  Igazi csatár jellem vagy: jól irányítasz és tökéletesen fogadod a neked passzolt labdát.- innen, guggoló helyzetből pillantottam vissza Bernardora és egy helyeslő és elismerő mosoly kíséretében.
– Igazán helyes és jól nevelt fiatalember az öccse Bernardo.- végül aztán a kezemet a combomra helyezve újra álló helyzetbe tornáztam magam, és amíg az olasz férfi és a kisfiú elpakolnak, én a pálya felé indultam, hogy látó távolságba kerüljek Max számára. Visszafordultam a vállam felett, úgy beszéltem Bernardohoz
– Mindjárt mehetünk, csak szólok Maxnek, hogy igyekezzen mást találni a kapus helyére. Őt valahogyan nehezebben szokták elengedni.- mosolyodtam el a hangomban nem kis büszkeség csendült, majd fejemmel újfent a pálya irányába pillantottam és reméltem, hogy a fiam megérzi, hogy őt figyelem. Már egészen korán kialakult közöttünk ez a fajta néma kommunikáció, amelyre egészen pici korában tökéletesen ráérzett. Fekete tincsei játékosan lebbentek és csatakosak voltak még akkor is amikor végre odafutott hozzám, én meg ujjaimmal ösztönösen a tarkóját túrtam át, és lehajolva belefúrtam a fejem a hajába. Azt hiszem sikeresen megleptem időnként ezzel más anyákat, de számomra ez a világ legtermészetesebb mozdulata volt, hogy körülszimatolom, érezni akartam, hogy épségben van, hogy minden rendben van nála. Egyszerűen így fejeztem ki a szeretetem, és ez az emberek számára időnként különös volt.
– Gyere kincsem, be akarok neked mutatni valakit.- fontam ujjaim közé az apró kis kezét, és vontam magammal az olasz ismerősök irányába. Láttam az arcán a széles mosolyt, meg, hogy a kezét felemelve int egyet Carlonak, és furcsán méregeti Bernardot. Minden férfival szemben így viselkedett. Bár kedves és udvarias volt, mindig ott munkált benne valamiféle pozíció féltés. Gondolom ez a fiúk sajátossága az anyjukkal szemben, nem tudom. Nem sűrűn volt alkalmam bárkit is bemutatni neki, ezzel mindig óvatosan bántam. Talán kettő ilyen alkalom volt eddig a férjem halála óta és egyik sem végződött túl szépen, úgyhogy emiatt is volt valamiféle távolságtartás az idegen férfiakkal szemben a fiamban.
– Carlo-t már ismered Maximillian. Az úr pedig itt Bernardo Auditore, a bátyja. Itt beszélgettem vele amíg ti játszottatok, és egy kóbor labdától próbálva megmenteni kicsit megsérült.- próbáltam a történetet valamiféle viccesebb formában elmondani a fiamnak, hogy a szemében még mindig ott csillogó, és rezgő bizalmatlanságot feloldjam benne. – Arra gondoltam, hogy elkísérjük Bernardot orvoshoz, addig ott lesz velünk Carlo is, és utána közösen fájdalomdíjként elmegyünk fagyizni.- itt kezdett már némiképp feloldódni, mert a fagyi, és újdonsült cimborájának említése némiképp enyhítette benne azt a pillantást, amit a férfi felé küldött egészen eddig. Még valamiféle helyeslő bólogatást is kaptam tőle, egy vérszegény, de legalább őszinte mosolyt.
– Üdvözlöm uram, ha tényleg megmentette a mamámat, akkor benne vagyok bármiben.- erre már én voltam aki kissé elpirulva sütöttem le a szemem és előre bukó fejem csóváltam meg a kijelentés hallatán, de nem javítottam ki, vagy fedtem meg őt. Sosem tettem. Meg kell korán tanulni, hogy a szavainak súlya van, amire a viszontválaszt is el kell bírnia. Sokan valószínű kegyetlen anyának titulálnának, pedig én csak megpróbálom őt mindenre felkészíteni amire csak tudom.
– Valóban tud vezetni? Ha gondolja én nagyon szívesen vezetek ön helyett. És tudja mit? Szívesen megkóstolom a maga kedvéért azt a cukormentes fagylaltot.- szelíden terült szét az arcomon egy biztató mosoly amit felé küldtem, miközben a fiam kezét fogtam. Nem is tudom mikor éreztem magam utoljára ennyire izgatottan és jókedvűen. És ahogyan Max-re pillantottam, bele a gyönyörű kék szemeibe, éreztem, hogy tudja, hogy érzi rajtam ezt az egészet, és apró kis ujjaival biztatóan simította át a kézfejemet. Hát ezért volt számomra olyan különös az egybefonódó tekintet. Mindent ki lehetett olvasni az enyémből, és talán egyelőre jobb ha ez megmarad az én titkom.