Evelyn valaha fontos volt nekem, és habár az elválásunk nem volt túl szép, nem kezdtem kételkedni a szavában, mikor elém állított a hírrel, hogy gyerekem van. Nem véletlenül nem akartam én soha része lenni az életének. Szar apa lettem volna, másrészt meg nem fért bele az életembe soha, és nem is most jött el az ideje, hogy hirtelen legyen egy kamasz gyerekem, aki úgy hiszi, hogy mindent jobban tud az embernél. Pláne, hogy lány. Mit kezdjek én egy lánnyal? Rám van vésve, hogy nem túlzottan jövök ki a nőkkel, és ez alól a kis csitri sem kivétel. Ha fiú lenne, talán egyszerűbb lenne a dolgom, de így? Nem tudok én bánni a nőkkel. Egy-egy éjszakára még oké, csakhogy itt épp ez a bökkenő... A nagyobbik baj viszont az, hogy nem is akarok vele foglalkozni, nem csak most, hanem később se. Én jól megvoltam, és gondoskodtam róla, hogy ő is meglegyen, ezzel le volt róla a gondom. Egyszerű és problémamentes. Szép és szolid megoldás, nem utolsó sorban könnyű. - Az anyád tartozik érted felelősséggel, ha történik veled valami.. Hazamész! - köröm az ember a karóhoz, mielőtt még újra vitatkozni kezdene, de kezdem magam úgy érezni, mint aki a falnak beszél. Meg merem kockáztatni, ha ennyiszer elmondanám egy téglának, hogy mi a szitu, önként és dalolva indulna útnak. - Hát ez kurva jó... - nevetek fel kínomban, és elkerekedett szemekkel nézek rá, aztán elszakítom tőle a pillantásom és végigsimítok elnyúló képemen, aztán marokra fogom a hajamat, mintha meg akarnám magam tépni. Nem most kéne, tizenhét évvel ezelőtt lett volna rá szükség, hátha nem kúrtam volna el az életem. Szó szerint. A lelkem mélyén azt remélem, hogy ez csak egy kibaszott rossz álom, és majd felébredek. De nem. Egyelőre nem akarnak kipattanni a szemeim, és nem ülök fel hirtelen az ágyamban hogy konstatálhassam a rémálmot. Helyette megélem, és minden perccel közelebb érzem magam a téboly határához. Nem tudom, mi lep meg jobban, hogy ennyire határozott, vagy hogy akaratlanul is összehasonlítom az én kamaszkori énemmel és egálba billen a mérleg nyelve. Hülyeségeken gondolkozok már megint. Meg tud enni egy tacot két harapással? Hogy megy neki a gimi? Vannak tervei? Egy sor kérdés fut végig rajtam, pedig nem kellene, hogy ez így történjen. Egyáltalán nem is kellene, hogy érdekeljen. Ebben a pillanatban sokkal tompábban ugyan, mint a dühöt, de mást is érezek. És utálom. Legszívesebben a falba verném a fejem, vagy bezúznám a környező üzletek kirakatait mérgemben. Már csak azért is, mert képtelenségnek tűnik kezelni a helyzetet. De aztán pár mondattal visszaránt a jelenbe, ahol nem tudok nyíltan törni-zúzni, még én sem. Arra viszont egyáltalán nem vagyok felkészülve, hogy a szavai ostorcsapásként hasítanak a levegőbe és legalább annyira kellemetlenül és fájóan érintenek majd, mint egy kiadós gyomorszájon rúgás. Vannak határaim, amiket nem lépek át, ennek ellenére most mégis ezt készülök meglépni. Nézem a könnyes szemeit, és legszívesebben ráüvöltenék, hogy ne merjen itt bőgni nekem. Egy síró nővel még kevésbé tudok mit kezdeni, mint egyébként, de lenyelem a kifakadni vágyó indulatomat és elengedem. Kattan valami. Egy emlék, csupán a hanghordozása hozta a felszínre, én viszont rádöbbenek, hogy pont akkora seggfej vagyok, mint amekkora az én apám volt. Csakhogy kettőnk közül én vagyok az, aki tisztában van vele, hogy nem vagyok egy apafigura. - Figyelj, én egy szar alak vagyok. Tudom. - veszek vissza egy kicsit, hátha jobban figyel, ha azt látja rajtam, hogy higgadtabb vagyok. Pedig igazából nem vagyok higgadt, egy ilyen helyzetben ezt senki se várhatja el tőlem. - Teljesen mindegy, hogy azért utálsz, mert szar apa voltam, vagy azért, mert nem voltam az apád. Oké, pipa. Igazából mindkettőt teljesítettem. Viszont itt nem maradhatsz, pár évet még kibírsz az anyádnál, aztán oda mész, ahova akarsz... Addig befejezed a gimit, lesz valami állásod. Frankó életed - vázolom fel előtte az egyetlen lehetőséget, amit én elfogadhatónak találok. - De ma mindenképp visszamész New Yorkba. - erről nem nyitok vitát. - Mit is mondtál, hogy hívnak? - mérem végig újra. A helyzet elég komikus, és tuti hogy ezrét nem szerzek jó pontot, de nem is különösebben érdekel. Nem kell kedvelnie, én se kedveltem az apámat. Ez már csak ilyen Godbert-vonás. - Szállj be a kocsiba. - intek az autó felé, és átsétálok a másik oldalára. Nagyon remélem, hogy nem szalad el, vagy csinál valami hasonló ostobaságot, amit csak egy nő tenne.. Nincs kedvem hajkurászni, van annál jobb dolgom is. - Éhes vagy? - jut eszembe hirtelen. Ha már meghívatta magát egy pulcsira és ki akart zsebelni, akkor nagy valószínűséggel nem veti fel őt a pénz. Ha másért nem, talán ezért velem tart majd. De szükség esetén még mindig kész vagyok arra, hogy betuszkoljam a csomagtartóba. Ezzel talán ő is tisztában van. Vannak szép és kevésbé szép módszereim. A választás az övé.
Jobb kezem önálló életre kelve olyan lendülettel indult meg, hogy bemutassak neki, alig bírtam megállítani és azt hiszem észre is lehetett venni, hogy mire készültem, még így is, hogy a mozdulat végül félbemaradt. A meglepetés ereje, miszerint tényleg, igazából, száz százalékosan az apám áll előttem és és neki pofáztam végig, teljesen elmúlt. Helyét átvette a... düh? Talán. De nem teljesen, mert mellé valami más is társult, valami ami nem illett oda és teljesen összezavart. Egyszerre akartam leköpni és megölelni. Valahogy mégis jobban hajlottam az előbbire, mert amilyen bunkón viselkedett velem még azután is, hogy ő is rádöbbent mi a helyzet, rátette a pontot az i betűre. Oké, nem vártam én, hogy körbepusziljon és felajánlja, hogy tizenhét évnyi szülinapot bepótoljon, bár bevallom még régen eljátszottam a gondolattal. De azóta már a realitás talajára helyeztem a talpam, és jól tudtam, ha eddig nem akart látni most sem fog. Mégis el kellett menekülnöm. Jelenleg azonban ő az egyetlen esélyem és kapaszkodni fogok ebbe a kis szalmaszálba, amíg csak tudok. A szarkazmus úgy pattan le rólam, mintha csak páncél védene tőle. Én is ugyanúgy használom, mint ő, mondhatni ezzel születtem és... ó, te jó ég. Valószínűleg ő az akitől örököltem, meg még néhány negatív és pozitív tulajdonságaimmal együtt. Méreget. És én is így teszek, mintha a homo sapiens egy újabb fajával állnék közbe. Persze, ez nem így van, hiszen csak az apám van itt. Kezeit a vállaimra helyezi, én pedig ösztönösen bújnék ki alóla, mint egy rémült gyermek, de nincs olyan könnyű dolgom, pont mint az előbb, mikor a csuklómmal tette ugyanezt. Mintha valami fétise lenne az emberek megragadásával, legalábbis mikor meg akarja értetni magát. Pedig szerintem látszik rajtam, hogy nem vagyok értelmileg fogyatékos, maximum annak tettetem magam olykor, ha szükség van rá. De pontosan tudom mit akar, és akkor sem fogom azt tenni. Olyan higgadtan teszem egyik kezem az ő vállára, ahogy csak tudom, pedig bennem is fortyog valami, majd közelebb hajolok hozzá amennyire tudok, hogy határozottan jelenthessem ki, amit akarok. - Hét szentség, hogy nem - majd hátradőlök. - Ugyan már, nem azt kérem, hogy írass a nevedre és hagyj rám mindent a végrendeletedben. Még csak foglalkoznod sem kell velem, ha ennyire púpnak érzel a hátadon. De nem. Megyek. Vissza. Anyámhoz. Nehogy én szenvedjek már, mert hülyék voltatok védekezni - támadok újfent egyre vehemensebben és lábaimmal cövek egyenesen állok a betonon, mintha gyökeret eresztettem volna. Már csak a virágok hiányoztak a hajamból. - A csomagtartód nem érdekel és már a rohadt kocsid sem. Tudod mit, felejtsd el, hogy itt voltam, tegyél úgy, mintha nem láttál volna. A létezésem tagadásában úgyis nagyon jó vagy már, biztos nem fog nehezedre esni most sem... apa - teszem hozzá a végére még azt a kis jelzőt is nem kevés gúnnyal meg egy erős grimasszal az arcomon. Nem jött szívből, mint ahogy annak lennie kellett volna, de ahogy most állnak a dolgok, úgy néz ki most látom először és utoljára. Mintha a szépen összerakott kártyaváramba valaki belerúgott volna. És most mi a franchoz kezdjek? Ha már csak a nevelőapámra gondolok elfog a sírhatnék, amit eddig sikeresen visszafogtam, de most mégis könnyes arccal tekintettem fel az biológiaira. Egy próbát megér, hogy megmelengessem azt a szőrös szívét.
Nem igazán tudok magamhoz térni a sokkhatásból. Nem az dermeszt le, hogy hallom a nő hangját, akivel egykor gyűrtem a lepedőt, hanem az, amit mond. Ez a kölyök a gyerekem. Hát a jó büdös picsába is, hogy lehetne már az enyém?! Az övé, én meg pénzelem, hogy ne kelljen az apjának lennem. Nem volt könnyű odáig jutni, ahol most vagyok és nem fogom hagyni, hogy egy kis taknyos a felbukkanásával tönkre vágjon mindent. Tompán hallom a kis vörös fenyegetőzését, hogy sikítani fog, de ez elég kevés ahhoz, hogy egyáltalán számításba vegyem. Ha ennyire fel akarná hívni magára a figyelmet, nem jelentené be előre, hogy aztán be tudjam fogni a száját, ami egyébként nem is egy rossz ötlet, tekintve, hogy még mindig alig tudok tőle gondolkodni. Nagyon kell koncentrálnom, hogy összepasszintsam a puzzle kis darabkáit és összeálljon a képlet. Vagy valami ahhoz hasonló. Nézegetem egy darabig, vizsgálgatom, keresem a hasonlóságokat, de az agyam képtelen feldolgozni azt az információt, hogy a gyerekem itt áll előttem. Nem is hasonlít rám, se vörös nem vagyok, se szeplős, de még csak ilyen töpörödött se. Viszont amilyen tűzről pattant... Nem, az még nem jelenti egyértelműen azt, hogy tőlem van. Az anyja simán kamuzhatott, ami egészen addig nem érdekelt, míg kimaradtam ebből az egészből. Az a kis lóvé soha nem hiányzott a számlámról, és elégnek bizonyult ahhoz, hogy ne halljak felőle jó sok évig. Miért éppen most kell mindent elbaszarintani? - Úgy nézek ki, mint aki vicces kedvében van, nem?! - morranok rá, a szemeim indulattól fénylenek, a tagjaim is megremegnek az elfojtott idegtől. De gyorsan kapcsol, nem tűnik ostobának, leesik neki, hogy valószínűleg én vagyok az, aki miatt megtette az utat és én leszek az, aki vissza is küldi, de még most rögtön. Mentem, ami menthető. Más lehetőségem amúgy sincs. - Na ide figyelj! Nem érdekel semmi, főleg nem a szövegelésed.. - fordítom magam felé és két kezemmel megragadom a vállait, hogy aztán rázzak rajta egy kicsit. Nem fájhat neki, de talán ettől elhallgat. - Vagy beszállsz magadtól az anyósülésre, vagy megvárhatod, míg összecsomagollak és a csomagtartóban találod magad. Nem érdekel, mi van akkor, ha összehányod a bőrülést. Visszamész az anyádhoz, mert neked ott a helyed. Nekem eddig se volt lányom, és ezen nem kívánok változtatni. - intézem felé a szavakat fojtott hangon, hogy minél kevesebb legyen a fültanú, de azért ő mégis jól kivehesse és értelmezhesse, hogy nem akarok az apja lenni. Nem véletlenül nem állt szándékomban soha még csak egy kép erejéig is figyelembe venni őt. Persze, lehet, hogy én tehetek arról, hogy egyáltalán létezik, de azt egyáltalán nem jelenti, hogy nem mondhatok le a jogaimról, ha ahhoz támad kedvem. - Szóval mész magadtól, vagy inkább teszteled, hogy milyen a csomagtartóm színvonala? - szegezem neki a kérdést fenyegető hangsúllyal, hogy realizálódjon benne, velem aztán nem érdemes ujjat húzni, mert ő jár szarul. Vagy így, vagy úgy. Választhatja a nehezebbik utat, körülbelül egy percembe kerülne elkapni és behajtogatni őt az autó hátuljába feltűnés nélkül. Talán jobban járnék, ha nem adná be a derekát, akkor legalább a szövegelését nem kellene hallgatnom. Rémesen sokat dumál, de mégsem attól fáj a fejem. Az émelyítő indulatoktól robban szét majdnem, viszont neki köszönhetem. Nincs kizárva, hogy az agyvérzés közeli stádiumába jutok perceken belül. Szar vég lenne, nem így terveztem...
Kedvem támad hanyatt vágnom magam a betonon és elterülni, mint egy darab kolbász, mikor kijelenti, hogy nem tűnök huszonegynek. Wáó, ez aztán a felfedezés, Mr. Nyilvánvaló, de hangosan inkább nem kezdek el akadékoskodni neki és hanyatt sem vágom magam végül. Azért egy fintorra futotta tőlem, ami miatt nagyjából olyan képet vághattam, mintha épp egy keserű citromba haraptam volna. Valahogy úgy is éreztem maga, ami azt illeti. A Sors úgy néz ki csak citromokkal kínál én pedig folyton elfelejtem, hogy limonádét kéne csinálnom belőlük. Vagy valami standot nyitni, amivel kő gazdagra keresném magam. - Közöd nincs hozzám, szóval ergo, te sem döntesz, hogy hova megyek - direkt használom ugyanazokat a szavakat, amiket ő, hogy egy kicsit felpiszkáljam, hátha végül szabad utat enged nekem. Most már az is mindegy, hogy odaadja-e a pénzt vagy nem. Persze, rohadt jól jönne, de annyira azért nem, hogy sittre kerüljek miatta. Kivéve, ha ott kapok forró csokit fahéjjal. Azért a kincsért most ölni is képes lennék. Vicc nélkül. Komolyan. Olyan hirtelen kiabált rám mérgesen, hirtelen azt sem tudtam fiú vagyok-e, vagy lány. Az előbb még itt viccelődik velem, most meg teljesen kifordult magából. Tényleg valamiféle rohamot kaphatott. Idegrohamot. Meg sem merek mukkanni és úgy tökéletes alkalom ez a lelépésre, hogy a telefonját piszkálja, de elkapja a csuklómat mielőtt egy lépést is tudnék tenni. - Beléd meg mi a franc ütött? Sikítani fogok, ha nem engedsz el most azonnal! - fenyegetem meg, bár valószínű, hogy nem sok értelme van, azért csak próbálok kiszabadulni szorításából, de túl erős, belém pedig nem szorult túl sok erő, bárhogy is erőlködhetnék. Egy nagy sóhajtással adom fel a dolgot és közelebb araszolok hozzá, hogy kihallgattassam kivel és mit beszél. Ha lehet, akkor még jobban ordít a telefonba, mint velem. Igazán sajnálom azt a személyt, akivel... várjunk csak egy lepkefingnyi pillanatot! - Ki a pumukli? Várj, te most anyámmal beszélsz? Mi a franc! - őszinte meglepettség sugárzik hangomból, mert mégis honnan tudja ez a vadidegen az anyám számát és mégis miféle pénzről beszél? Komolyan, lassan úgy érzem magam, mintha egy krimi film közepébe csöppentem volna. És hogyan penderítik fel a detektívek a történet végét? Úgy, hogy figyelmesen hallgatnak, szóval én is azt teszem, hátha elkapok még pár foszlányt a beszélgetésből. Aha, bár ne tettem volna. Vajon fájna neki, ha beleharapnék a kezébe, amivel még mindig szorít engem? Merthogy én ugyan haza nem megyek, és ahhoz ki kell szabadulnom. Végül elenged, de az én lábaim lecövekelnek, mintha gyökeret eresztettem volna és úgy meredek rá, mintha maga a Sátánt látnám életnagyságban. - Ugye most ugratsz? - az igazságot azonban leolvasom az arcáról. Szóval, ő lenne az, akiért végig nyösztettem anyámat? Akiért éjszakánként sírtam? Egy férfi, aki azért fizet, hogy még véletlenül se találkozhassam vele... az apám. Olyan szépen elterveztem magamban ezt a találkozást, őszintén szólva elég csalódott vagyok, hogy egyiket sem sikerül végrehajtanom. De ha azt hiszi, hogy ennyit kapott belőlem, akkor téved. - Én abba be nem szállok, pánikrohamot kapok kicsi, zárt helyeken és végig fogom okádni az utat, ha nem veszem be előtte a bogyómat. Amit egyébként elhasználtam idefelé jövet a buszon - közlöm vele a féligazságot, mert tényleg egy kis apró félelmem a zárt helyektől és tényleg nem érzem jól magam, ha hosszú útra kényszerülök egy mozgó járműben, de azért rókázni nem szoktam. - Szóval, ezek szerint, te tudtál rólam, és anyám még pénzt is kapott, nehogy kiderüljön, hogy létezem. Most meg minél előbb ki akarsz juttatni a városból. Rejtegetni valód van, vagy nem lenne ellenedre, ha közölném a város lakóival, hogy van egy lányod? - vonom fel a szemöldököm, miközben nyíltan zsarolni kezdem. Oké, lehet, hogy mégis egy fából vágtak minket, mert nem fogom engedni, hogy vissza vigyen New York-ba. Vagy így, vagy úgy, de maradok.
Sose gondoltam, hogy életemben ennyit fogok beszélni valami kis tinivel, ráadásul úgy, hogy nem akarom őt rögtön lekapni mind a tíz körméről. Valami olyasmitől tartottam, hogy a szomszéd kölykök összegraffitizik a ház falát, vagy a motorháztetőt az autómon. New York-i ártalom, hogy ilyesmi miatt aggódom, pedig legalább tizenöt éve nem jártam arra. Már csak elvből sem. - Nekem nem tűnsz huszonegynek.. - nézek végig rajta ismét. Naná, alig látszik ki a földből, és a viselkedése alapján sem ítélem többnek egy lázadó kamasznál, aki jól elcseszte ezt a kiruccanást. - Ergo nem te döntesz róla, engem meg innentől fogva nem érdekel a dolog. Vagy hazamész magadtól, vagy visszahívom a pajtást, szerintem lett volna hozzád még egy-két kérdése - intek a rendőrök felé, akik ugyan épp most hajtanak el, de tudok akkorát füttyenteni, hogy a város másik felén is meghallják. Amikor viszont újabb akadályba ütközöm, szemforgatva fújom ki a levegőt. Na ezért nem kell nekem gyerek, értetlen, egyetlen érvet se hallgat meg, csak a sajátját, azt meg ráadásul tolja az ember képébe. Elviselhetetlen lenne, bele is őszülnék. De úgy tűnik akad más, amibe beleőszülhetek. Az isten nem ver bottal. A frászt nem. Kattognak a fogaskerekek a fejemben, miközben számolgatok és még csak véletlenül se merem ténylegesen számításba venni a lehetőségeimet. A név viszont annyira ismerős, hogy rohadtul nem tudom összekeverni mással. Evelyn. Naná, hogy ő. A kis kurva, aki azt állította, hogy van tőle egy gyerekem. De neki is csak akkor jutott eszébe, mikor megtudta, hogy megszedtem magam és már nem vagyok utcagyerek. - Akkor inkább fogd be a szád! - dörrenek rá, mielőtt még folytatná azzal, hogy mentőt hív hozzám.. - Telefonálnom kell. - kapom kézbe a mobilomat és keresem ki a számot a tiltólistámról, amit aztán fel is oldok. Évek óta ott pihen, ahogy a többi is, amiről hívni próbálkozott. A fülemhez tartott készülék kicseng, de azért a biztonság kedvéért a zsebembe csúsztatom a tárcámat és elkapom a kiscsaj csuklóját, hogy nehogy véletlenül le tudjon lépni. Most még az se érdekel, ha túl erősen szorítom, mert majd szétcseszi az ideg a fejemet. - Mondd csak, mi a retkes életet csinálsz? - ordítok a telefonba, de amint rájövök, hogy nyílt terepen vagyok, egy kisit moderálom magam. De valóban csak egy kicsit. - Nem hiányzik valami? Körülbelül egyhatvan magas, és úgy néz ki, mint Pumukli.. Tudtommal még mindig kapod a pénzt, és csak egy dolgod lett volna, egyetlen egy a kurva életbe is.. Mi olyan nehéz abban, hogy kussolj? - szívom be a levegőt a fogaim között, közben le nem veszem a szemem a lányról. Az még mindig nem fér a fejembe, hogy az állítólagos gyerekem csak így besasszézik a városomba, hogy szétbasszon mindent, amit eddig felépítettem magamnak a semmiből. - Ha már ez nem sikerült, tégy meg annyit, hogy a reptéren várod. Én majd gondoskodom arról, hogy felszálljon a gépre. Estére otthon lesz.. - zártam rövidre a telefonhívást, mielőtt túlságosan belemerült volna az aggodalma ecsetelgetésébe. Hát kutyámat meg egyéb háziállatomat se érdekli a rinyálása, mikor van egy egyhatvanas problémám, aki jóval többe fog nekem fájni, mint az ötszáz dolláros repjegy vissza New Yorkba. Kell is egy perc, mire rendezem a gondolataimat. - Nos, anyád szerint én vagyok az a.. Hogy is mondtad az előbb? Marha nagy seggfej.. De amilyen gyorsan jöttél, mehetsz is vissza hozzá. - intek a kocsim felé, itt az alkalom, hogy ilyennel is utazzon. A megálló a reptér lesz természetesen, mert innentől kezdve nem bízom abban, hogy egyedül is odatalál. Nem véletlenül nem foglalkoztam soha azzal, hogy van egy gyerekem. Már ha tényleg az enyém a kölyök...
Igazán érdekel, hogy vajon miért érzi szükségét ez a fószer, hogy továbbra is egy levegőt szívva velem kérdezősködjön, sőt, még meg is mentsen a rend őrétől. Remélhetőleg, ne valami perverzbe botlottam bele rögtön, bár, ami az én szerencsémet illeti, abszolút lehetséges. Majd maximum elkezdek sikítozni, ha bepróbálkozik, mert olyan csak nincs már, hogy akkora ember legyen, hogy az ilyet is elnézik itt. A legnagyobb gond az, hogy nem ismerem a várost és annak lakóit. De amint rávilágít a férfi is, a rendőrök azt hiszik, hogy a Gyémántvárost őrzik, és még maga Óz is itt lakozik valamerre. Ha szembejönne velem, az utat kérném tőle az apámhoz. - Kösz a tippet, észben tartom, Nagyfőnök - vigyorgok rá, mert tényleg viccesen fogalmazott, és különben is megérdemelte, mert végre nem abban a lekezelő stílusban beszélt hozzám, mintha nem ő lenne az, aki eme poros városkának a lakója. Nem vagyok egy nagy világot látott ember, tény és való, hogy New York utcáiról még nem tettem ki a lábam, ami sajnos látszik is. De ott aztán tutira fel kell készülni, mert bármelyik sarokból kiugorhat valaki, hogy leteperjen vagy ellopja a cuccait, ezért sem érzem magam teljesen elveszettnek. Szúrós tekintetemmel próbálom megfélemlíteni, mikor anyámról hadovál. Oké, ez azért egy kicsit betalált, de nem mutatom ki a megbántottságomat. - Nem hogy egy ideig, de remélhetőleg soha többé nem fog látni. Nekem aztán nem kell az az élet, amiből épphogy sikerült elmenekülnöm - nem igazán érdekel, hogy épp az előbb mondta, hogy rohadt sokat beszélek. Ez az első emberi interakcióm napok óta, hadd legyen egy kis szófosásom végre. Ha meg valamit nem akar hallani, akkor azt figyelmen kívül hagyja, ennyi. - A lényeget sikerült leszűrnöd - bólintok nagyokat, ahogy felsorolja, amit eddig mondtam. Na, legalább figyelt és nem szálltak el teljesen azok a szép monológok, amiket letoltam itt neki. Nevetni támad kedvem, mikor azt mondja, hogy a pénzén menjek haza és még kérjek is bocsánatot. Én tuti nem fogok. - Épp az előbb mondtam, hogy haza tuti nem megyek, bocsánatot meg inkább tőlem kéne kérnie a nevelő apámnak, amiért kék-zöld foltosra vert. A pénzt viszont hülye lennék nem elfogadni, mert az utcán tényleg szar. Tudsz egy olcsó motelt a közelben? - érdeklődöm és közben szemeimet le sem veszem róla, várom, hogy elővegye a pénztárcáját és azzal együtt a pénzt is. Nem köszönöm meg, az majd ráér akkor, mikor már a kezemben lesz a zöldhasú. Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy kitéphetném a kezéből a tárcáját, mikor veszi elő a pénzt, de tekintve az előbb lezajlottakat, inkább nem kockáztatok. Még a végén a dutyiban kötnék ki. - Sajnos az anyám nem valami bőbeszédű, én meg még soha életemben még csak egy fotót sem láttam róla, szóval, ja... nincs konkrétabb dolog tudtommal - nyúlok is a pénzért, amint ő azt előveszi és venném is el tőle, de valamiért nem engedi el. A baj csak az, hogy én elég hevesen kaptam volna ki a kezéből, így egy kicsit el is szakadt a szélén, de még talán elfogadnák... már ha odaadná. - Jesszus, hányszor ismételjem még magam neked? Nem járatom a számat tovább. Inkább csak add ide a pénzt, aztán már itt sem vagyok, oké? Nem lesz velem több bajod - nézek fel rá és csak most veszem észre a tekintetét. - Elég fehér vagy, ha lehet, akkor ne kapj rohamot, mert nincs elsősegély nyújtási képzettségem - közlöm vele, hogy jobb lenne nem most agybajt kapnia. A pénzt közben inkább elengedem, hadd lógjon még egy kicsit a levegőben, de remélhetőleg nem gondolta meg magát, mert akkor jó nagy szarban vagyok. Megint.
Későn gondoltam bele abba, hogy megint elszalasztottam a lehetőséget, hogy végre mehessek a dolgomra, már miért is ne így lenne. Szokásom a legáltalánosabb kapcsolataimat is elbaszni, de az órámra pillantva megállapítom, hogy legalább annyi időm van, hogy az apját bevárjam és átadjam neki egy-két jótanács mellett a gyereket. Rohadt nagy felelőtlenség így gyereket nevelni, arról már nem is beszélve, hogy ha ki akar zsebelni, akkor sok jót amúgy se várjon tőlem. Ehhez képest most még jófej is vagyok, a franc se érti, lehet, hogy pont jó napot fogott ki.. Nevethetnékem támad hirtelenjében, ahogy engem és a polgármestert egy mondatban említ, hát kössz nem. Elég nekem a Librában betöltött szerep, a bánat se vágyik arra, hogy a város összes firkásza még közelebb kerüljön a titkaimhoz azáltal, hogy kénytelen lennék majdnem mindent a nyilvánosság előtt intézni. Ettől függetlenül mindenki ismeri a nevemet, néhányan pusmognak is rólam ezt-azt, de a pletykák még idejében elülnek hála annak, hogy fölényesen jól mozgatom a szálakat a háttérben. - Nem para, kölyök, csak a zsaruk előtt ne szídd ezt a szemétdombot, ők véresen komolyan gondolják, hogy a közbiztonságot a Fehér Ház szintjén tartják, ez is komoly terrornak minősül... - próbálkozok valamivel emberibben viselkedni vele, de hát nem vagyok én ahhoz szokva, hogy tinikkel kommunikáljak. Azt se igazán tudom, hogy veszi-e a poénomat. Még szerencse, hogy annyira nem érdekel, hogy megvárjam míg elneveti magát. - Meg tudom érteni az anyádat... - sóhajtok nagyot és megmasszírozom a halántékomat. - Ha otthon is ennyit beszélsz, valószínűleg rohadt boldog, hogy egy ideig nem lát.. - morgolódok, tényleg megfájdult a fejem tőle, csak úgy csicsereg, be nem áll a szája és gyanítom, hogy ha én nem hallgatnám meg, akkor odamenne a második számú álldogáló akárkihez és előről kezdené a mesélést. - Összegezzük. A fatert nem ismered, elindultál bele a vakvilágba.. New Yorkból? Eszement kölyke.. Pénzed nincs, pulcsid van és telefonod is, amit furcsállok, de gondolom jóanyád pénzelt idáig. - méregetem, mintha ettől bármit változna a szituáció. De nemhogy az nem változik, az ötlet sem, ami megszületett a fejemben. Most már csak az a célom, hogy ne tapadjon rám, mint valami nyomorult kis pióca. - Adok húsz dolcsit, felülsz egy buszra és hazadöcögsz vele, bocsánatot kérsz, amiért ellógtál, és voila, probléma megoldva. A helyzet az, hogy felőlem rohadtul maradhatsz itt is, de gondolom a bajt vonzod, mint egy kicseszett mágnes.. Szóval a helyedben nem gondolkodnék sokat. Szar az utcán, kölyök. - lógatok elé a húszast, ezzel együtt megvolt egész évre, sőt az elkövetkező tízre is a jótékonykodásom, de én érezném magam szarul, ha utána este a hírekben látnám a vörös loboncát kilógni valami árokból. A szalagcímeket nem is firtatnám. Amekkora beszélőkéje van, könnyen elintéztetné magát ezen a környéken. - És ezzel most mihez kezdjek? Valami konkrétabbat nem tudsz? - forgatom a szemeimet, sokkal inkább TB szám és bankszámlaszám alapján vagyok ismeretes az ilyen ügyekben, de ha ezt így tálalnám, még azt hinné, valami bérgyilkos vagyok. De a mozdulat közben kattan valami. Eltelik pár másodperc, érzem, hogy el akarja venni a pénzt a kezemből, de új rászorítanak az ujjaim, hogy maximum annak van esélye, hogy kettészakad a papír. Rohadt rég hallottam ezt a nevet. De hallottam már. - Mondd még egyszer! - szólok rá szinte parancsoló hangon és úgy nézek rá, mint aki szellemet látott. Hát bassza meg, lehet, hogy ez még annál is rosszabb. Akurvafrancosrosseb..
Hát, basszus ez nem jött be. Ez volt az első gondolatom, mikor a rendőr kételkedő arccal kezdett el méricskélni. Bizony a hazug embert előbb utolérik, mint a sánta kutyát, és ez a kopó nem tűnik sántának. A hitem most már csak az állítólagos apámban van, hátha ő kihúz a slamasztikából, ami így is lesz. Habár nem úgy, mint ahogy én azt elképzeltem, de legalább a rendőr elhúzott a fenébe és nem kérdezősködött tovább, hogy ki vagyok és honnan jöttem. Meglehet, meg kéne köszönnöm, de nagyon nem akaródzik, mert még mindig mérges vagyok, hogy az utolsó pénzem is oda van, amit egyébként motelra költöttem volna, ahol nincs fűtés. Oda kellett volna a pulcsi, de most már a híd alatt fogom használni, mint párna, vagy takaró. Legalábbis, amíg meg nem találom az apámat. Ha kell odamegyek minden egye emberhez Mystic Falls-ban és követelek egy DNS vizsgálatot, de megtalálom. Ezt az elhivatottságot sem anyámtól örököltem az már biztos. Még egy ok, hogy meg akarjam tudni, ki is az apám. Olyan látványosan forgatom meg szemeimet, amennyire az csak tőlem telik, mikor azt mondja, hogy őt bizony az egész város ismeri és csak lejárattam magam ezzel. Ezt mégis melyik kisujjamból kellett volna kiszopnom? - Mégis honnan tudhatnám, hogy te itt valami polgármesterjelölt akárki vagy? Úgy nézek én ki, mint aki sűrűn jár ezen a lepra telepen? - nem akarok én ilyen bunkó lenni, mégis kicsúsznak ezek a szavak. Az már biztos, hogy Mystic Falls nem egy New York, de végül is nem annyira rossz. Az már rögtön pozitívum, hogy a nagyságos nevelőapám és anyám nem tartózkodik a közelben. Ennyi épp elég. - Bocs, ne vedd magadra, hogy a városodat cikizem, csak fáradt vagyok már, meg minden - vonok vállat bocsánatkérően és egy picit elhúzott szájjal. Beismerem a hibáimat és mindig próbálok rajtuk javítani is. És az igazság az, hogy tényleg fáradt vagyok, de nem abban az értelemben, hogy aludnék egy jó nagyot, hanem belefáradtam a folytonos keresésbe és kudarcba. Eredményt akarok végre. Félig hangos nevetés hagyja el számat, mikor azt mondja, hogy ismeri az apámat, de nem az örömtől. Ja, ő lehet, hogy ismeri, de én nem... még. ezen azonban minél előbb javítani kell. Habozok a válaszadásra, mikor a nevemet kérdezi, de úgy döntök eleget hazudtam ma már, ideje lenne végre egy egyenes és tiszta választ is adni. - A nevem Grace. Anyám biztos azt hitte, hogy áldás leszek számára, de nagyot koppant. És ha tényleg ismered az apámat, akkor mutass már be neki, légyszí, mert hogy én soha életemben nem láttam, az hétszentség - kérem tőle, bár szinte ezer százalék ,hogy nem tudja miről beszél. - Haza? Én oda biztos nem megyek, főleg, hogy hála neked, már pénzem sincs, valamint New York-ból jöttem. Az meg nem a szomszéd kis falu, ahová elbiciklizhetek - karjaimat összefonom a mellkasomnál, egyfajta védekező mechanizmus ez nálam, minden alkalommal előjön, mikor az otthonról kell beszélni. Mert akkor akaratlanul is eszembe jutnak az ottani dolgok. - Nem tudom feltűnt-e, de a 21.-ik században élünk, persze, hogy van telefonom, de nem hívok fel senkit. Főleg nem az anyámat, akit rohadtul nem érdeklek. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam az apámat, oké? És ha már itt pedálozol azzal, hogy ismered akkor segíthetnél is - vetem fel az ötletet és már folytatom is. - Annyit tudok róla, hogy 17 évvel ezelőtt összefeküdt az anyámmal, Evelyn Brisbane-nel és több, mint valószínű, hogy egy marha nagy seggfej.
Nem gondoltam én át egészen ezt a helyzetet, mikor egyáltalán beleavatkoztam. Az egyetlen, ami a szemeim előtt lebegett, hogy itt aztán nem lesz rendbontás, amíg nekem szavam van. Nem csak az itteni ügyekbe szólhatok vele, elég nagy a tekintélyem a felsőbb körökben is, ami azt illeti. Precíz, pontos, tökéletes végrehajtó. Nem igazán jellemző az, hogy ész nélkül, csak egyetlen benyomás, egyetlen impulzus alapján csapok bele valamibe, ezért is tartom furcsának az egészet, de már csak akkor, mikor nyakig benne vagyok a szarban. Abban a hullámzós fajtában. Tudat alatt biztos magamat látom a kölyökben. Nekem elkélt volna olykor egy-egy ember, aki beleavatkozik az ügyekbe, akkor egyrészt nem lőttek volna meg, másrészt valószínűleg nem olyan körülmények uralták volna a fiatal éveimet, amilyenek. De ahogy eddig se voltam szent, ezután se szándékozok semmit tenni az ügy érdekében. Csak megvárom, míg elcsitulnak a dolgok. Vagyis várnám, ugyanis a srácot elkapják, valószínűleg kellemes éjszakái lesznek a hűvösön, pár drogteszt, vér- és vizeletvizsgálat után. A karperec frankón elszorítja majd a csuklóját. Megérdemli a kis takony. Rosszabb, mint amilyen én voltam. Eszembe se jutott soha, fegyvert szegezni egy gyerekre. A következő mondata hallatán majdnem lementem hídba. Az apjával? Ez mind szép és jó, a bökkenő ott van, hogy Mystic Falls az otthonom,a hely, ahol mindenki ismer és azt is tudják, hogy normál esetben még egy tartós kapcsolatra se futja, nem hogy egy tinédzser gyerekre. Meg most őszintén, ha valaki ránk néz, pillanatok alatt megállapítja, hogy rohadtul nem hasonlítunk. De látszólag nem csak én lepődtem meg ezen a sztorin, hanem a rendőr is, akivel nekem is meggyűlt már a bajom párszor. Rám szegezte a tekintetét, kérdőn nézett és várta a választ, amivel nem tudtam szolgálni. Végül csak legyintettem egyet és a kiscsajra nézve hozzátettem: - Hosszú sztori... Rég hallottam rövid idő alatt ennyi kamu sztorit, az teljesen biztos. Megvárom míg a rendős cimbora arrébb áll, aztán ismét szemügyre veszem a lányomat. Röhej, bassza meg. - Legközelebb valami hihető sztorit találj ki, főleg ha olyannal futsz össze, akit itt az egész város ismer... - forgatom a szemeimet. Egy kissé talán ideges vagyok, és azért feszülnek úgy a tagjaim, de teljesen biztos vagyok benne, hogy nem bántanám. - Most pedig menj haza, vagy hívd fel a szüleidet. Hogy is hívnak? Biztos ismerem az apádat... - nézem meg alaposabban, hátha a vonásai alapján beugrik, hogy kiknek a gyereke lehet. Olyan gimis korú. Rég nem vagyok már jártas azokban a körökben. - Van telefonod vagy adjam oda az enyémet? De figyelmeztetlek, ha az is véletlenül a kezedhez nőne, én magam viszlek be a kapitányságra... - teszek egy apró fenyegetést. A frászt viszem, nincs nekem időm arra. Így is közelebb kerültem a rendőrséghez, mint szerettem volna a közeljövőben.
A franc vigye el az egészet, hogy semmi sem úgy alakul, ahogy terveztem. Jó, persze ez a lopás tényleg csak egy elkeseredett próbálkozás volt, de az ég szerelmére, mit tesznek a tinédzserek, ha figyelmet akarnak? Valamit olyat, amivel felhívják magukra a figyelmet. Én pedig figyelmet akarok, mégpedig rohadt nagyot. Akkorát, hogy még az apám is észrevegyen, aki egyébként lehet, hogy már hat méterrel szagolja alulról az ibolyát. Most meg oda a maradék pénzem is, hát csak gratulálni tudok magamnak! Azért normálisabb dologra is elkölthettem volna, de már olyan mindegy ezen rágódni. És mikor már azt hiszem, hogy magam mögött hagyhatom ezt a tetves boltot, meg azt az idegesítő fazont, aki valami megmentő félének képzeli magát, naná, hogy ki akarnak rabolni. Engem! Még jó, hogy az előbb adtam oda az utolsó centemet egy ronda pulcsiért. A balsors valamiért nagyon a nyomomban lohol manapság. A férfi érintésére összerezzenek, mert pontosan ugyanolyan vadsággal ér hozzám, mint anyám szeretője.Pontosan úgy néz rám mint egy vadász a prédájára, mint mikor én alig értem el a fürdőszoba ajtaját, és alig tudtam magamra zárni azt időben, hogy el ne kapjon és a hajamnál fogja ráncigáljon vissza őhozzá. Ezért sem mozdulok azonnal, holott tudtom, hogy menekülnöm kéne, amerre látok. Ja, meg persze ott van az pisztoly is, de az kevésbé izgat, mint maga a szorítás. Tudom, hülye gondolkodás, de ezt nevezik automatikus reflexnek, vagy minek. Fegyverrel még sosem bántottak, bár biztos vagyok benne, hogy az is fájdalmas. Legalábbis a filmekben annak tűnik. Elgondolkozok azon, hogy elkezdek kiabálni, mint egy őrült, hátha valaki észrevesz és segít, de már ahhoz sincs kedvem. Néma maradok. De valaki nem. Az előző pasas, aki rávett, hogy kifizessem a majdnem ellopott holmit közbe szól. Ez meggárgyult? Tutira, mert biztos látta a fegyvert, ahogy azt is, hogy még őt is szépen lelőheti, ha közelebb jön. Erre meg csak jobban felidegesíti a rablómat. Hát, kösz bazdmeg, nagy szükségem volt rád. Ha eddig nem voltam megijedve, most, hogy össze-vissza rángat engem tutira megteszi. Azt hiszem mérgesebb vagyok arra a személyre, aki segíteni akart, mint a akinél a fegyver van. Jogosan. Ha nem fognának le épp, kedvem lenne felpofozni. De a szorítás enged és két egyenruhás férfi szépen lefegyverezi majd eltoloncolja a férfit. Na, ennyi izgalom elég volt mára. Azonban az egyik rendőr visszajön, biztos valami igazoltatás vagy mi a szösz miatt és egyenesen rám néz, aki mint valami kuka, állok ott. - Remélem minden rendben. Egyébként nem iskolába kéne lenned ilyenkor? - szegezi nekem a kérdést é tuti nem sok választja el, hogy elkérje az irataimat, amiben az áll, hogy nem is idevalósi vagyok, na meg hogy mennyit utaztam., Gyorsan kell kitalálnom valami épkézláb választ. - Köszönöm szépen biztos úr, de nincs mitől tartania, mert az apámmal vagyok - vetem felé legtündöklőbb mosolyomat, majd a másik férfi felé lépek. Ha már ennyire meg akart menteni, akkor itt a lehetőség. - Sürgősen találnunk kell valami ajándékot az anyukámnak, mert hamarosan szülinapja van és a múltkorit elfelejtettük, szóval most ki kell engesztelnünk valahogy - nézek rá hatalmas szemeimmel, ami hatni látszik, mert a rendőr úgy néz ránk, mint aki tudja miről beszélek. Na, legalább egy személy van, mert én sem tudom, hogy pontosan mibe is keverem magam. Kérlek, kérlek játszd el az apám!
Elégedett mosoly ül ki az arcomra azon nyomban, hogy úgy érzem, végre sikerült vele megértetnem magam. Nem értek én a kamaszokhoz, de van pár évnyi élettapasztalat a hátam mögött, amihez nyúlni tudok, ha ilyen esetet látok. Persze az itteniek azért tisztában vannak azzal, hogy kivel nem érdemes ujjat húzni, ez is egy árulkodó jel, a lány vagy nagyon vak, vagy tényleg nem tudja, hogy a város nagy részét irányításom alatt tartom. Szinte minden ügybe van beleszólásom tekintettel arra, hogy a korrupciós ráta ennél magasabb még sosem volt. Az embereket meg lehet venni, ennyi a történet. A kis fruskára viszont ez aligha igaz, az utolsó pillanatban mégis túljár az eszemen és kereket old, de olyan gyorsan, mintha egyenesen ágyúból lőtték volna ki. Hiába lopott meg voltaképp így is, az eladó bamba képét látva és a lomha biztonsági őt reakcióját figyelve intek egyet, hogy hagyja csak és egy jóízűt nevetek. Nem vagyok egy jótékony alkat, jobb szeretem, ha a pénz maximum az egyik számlámról a másikra vándorol át, de 5 dolcsiba valószínűleg nem halok bele. Ez legalább eredeti húzás volt, nem úgy, mint a meglök és elveszi a tárcámat akció. A bankkártyámat gyorsan lehúzom, aztán a női fehérneművel távozom. A feleségem igazán megérdemli, hogy falatnyi selyembe és csipkébe öltöztessem. Épp kilépek a boltból, miközben elképzelem, hogy milyen szexi lesz benne Faye, már ha nem tépi le a fejemet női szeszélyből, ha meglátja a meglepetésemet, mikor is azt kell látnom, hogy a kis vörös mégsem szelelt el olyan gyorsan, ahogy arra számítottam. Gondolhattam volna, hogy nem dolgozik egyedül, ezért fogta menekülőre azonnal. De a páros túl furcsa volt ahhoz, hogy csak elsétáljak mellettük. Az érzékeim így nem olyan kifinomultak, mint farkas alakban, de így is jól hallom, hogy akadozva beszél, a hangja magas árnyalatot ölt és a félelemtől megremeg. Egyik helyzetből ugrik át a másikba. Hihetetlen, hogy egyáltalán még szabadlábon van, ha ekkora mázlista. És ekkor látom meg a fegyvert is. A pumpa felmegy bennem azon nyomban. Engem lőttek már meg, kurvára nem kellemes érzés, de nem is az a problémám, hogy fenyegeti a lányt. A lány nem az én gondom. De a városomban tuti nem fog szarakodni, még legközelebb valami befolyásos emberem fiára fogja a pisztolyt. Kell a francnak a konfliktus, még belterületen is. - Haver, van fél perced, mielőtt feltűnne az embereknek, hogy miben mesterkedsz. Aztán további fél, míg meglát egy biztonsági őr és erősítést kér az őrstől. Aztán szépen bevarrnak emberölési kísérletért, meg tiltott fegyverviselésért... - szegezem rá a szemem és minden szavammal egyre közelebb lépek hozzá. Arra számítok, hogy felismer, elég népszerű vagyok a belvárosban, és emellett elég rossz a hírem a környéken. Korábban voltak indulatkezelési problémáim is. De úgy tűnik, rohadtul nem hatja meg őt a fellépésem. - Maradj ott, vagy kinyírom.. - üvölt rám. Két pillanat alatt fordítja felém a kiscsajt és a fejének tolja a stukkert. Azért van vér a pucájában, hogy fényes nappal egy elég forgalmas helyen azzal fenyegetőzik, hogy fejbe lő egy gyereket. Na de ennél több se kell, most már aztán mindenki felfigyel ránk. Sikerült rontanom a helyzeten, de a tököm se gondolta, hogy ennyire idióta ez a suhanc. Nem akartam én rendőrségi ügyet, még holmi piti lopás miatt se, nem hogy tanúskodnom kelljen járni, hogy ez a hülyegyerek tényleg fegyvert fogott egy tinédzser fejéhez, mert nem volt pénze anyagra. A rend éber őrei viszont a szokásosnál hamarabb érnek a helyszínre, innentől kezdve a srácnak inába száll a bátorsága és lelécel. Nekem is azt kellene, és már fél lábbal le is léptem a helyszínről, mikor észbe kapok, hogy a lány meg egymagában ledermedve áll. Valószínűleg sokkot kapott. Na de hát én meg mihez kezdjek vele? Mindenki azt hiszi, hogy velem van, nem akarok gyanút kelteni, hogy tévednek, így oda megyek hozzá. Oda én, de még mindig tanácstalan vagyok. Most meg kéne ölelnem, vagy adnom neki egy csokit?
A faterom egy seggfej… szó szerint! Szóval ezzel telibe is találta a dolgok lényegét. Nem elég hogy sose láttam… de még csak nem is kíváncsi rám. Legalább csak annyira, hogy szevasz, csak jöttelek megnézni, de többre ne számíts. Csak látni akartam az arcát… hogy valóban tőle örököltem e a szemeimet. Óhatatlanul megváltozott bennem valami. Ám most mégis minden olyan furcsa. Azonban ahogy megfogadtam magamnak, nem húzom fel magam, nem szólok be, higgadt maradok, higgadt… HIGGADT! Na jó, egyre inkább jó esély van egy hatalmas pofonra, de addig is. Néztem őt és gondolatok száza tobzódott bennem, hogy mit kéne tennem, hogyan, miképp úszhatom meg az egészet. Egyszerűnek tűnhetett mindezt összeegyeztetni, mégis a valóság ennél sokkal összetettebb volt. Bizonyos szempontból én is rohadt idealista vagyok, amiért abban bízok, hogy ebből kijöhetek jól. Legalábbis ezt szeretném elérni, aztán majd elválik, hogy mire jutok, minden esetre... bármennyire is legyen beteg dolog, attól még élvezem ezt az egészet. Volt egy főterv, de a bili borult, kénytelen leszek a B tervet bedobni. Holott sokkalta szebben is meglehetett volna oldani a helyzetet. Hagyja a picsába a dolgokat és vihetem a tárcát…nem veszi figyelembe és kész. Cseppet sem jó pofizok vele, a szavaim mögött igen is ott van, hogy véééégtelenül unom már a szájtépést, meg a jelenlétét…. Utamra enged, alighogy ellépdelek mellette, ismét megragad…. Szavaira elnyílnak ajkaim, és óvatos pillantást intézek a másik irányába, miközben ajkaimat összepréselve próbálok meg ellenállni az arcomba szökő vérnek, hogy látványost pír kerüljön oda. Szavai az egyébként sem túl barátságos hangulatomat és kedvemet ha lehet, még jobban felpaprikázzák. Arcvonásait figyelem, veszek egy mély levegőt és lassan eresztem ki azt tüdőm mélyéről, de nem kezdek bele azonnal, mert meg kell rágjam magamban, egyáltalán hol kezdjek hozzá. De aztán a kasszához igyekszem és a saját kis pénzemet veszem elő a zsebemből, majd nyújtom is az eladónak. Mivel tudom, hogy az összeg kevés, komoly arckifejezéssel és szavakkal megerősítem a dolgokat. Ha már volt kedves megállítani…. ennyi még belefér. – Az úr…- mutatok az előbbi „ellenfelemre”, közben a pillantásomat is rávezetem. - … fizeti a maradékot…. - csintalanul - nem, ez nem a leghelytállóbb kifejezés -, pimaszul rákacsintok. Majd átadom a pénzt, a szatyorba került pulcsit és kioldalgok a boltból, egy utolsó pillantást még vetek az úrra, végig mérem, majd magam elé révedve hagyom el a boltot. Időközben a kirakatot is megbámulom... cipők, táskák, pólók... aztán neki ütközök valakinek...lassan felpillantok, de az illető kapucnit visel. Megragadja a karom és a fegyverét nekem szegezi. - Add a lóvéd. - hangja karcos és ijesztő....fényes nappal? a szívem gőzgép módjára kalapál... - Figyi...semmi pénzem nincs...én... - felszisszenek, a szorítása erősebb lett....Kétségbeesett pillantásom az ismeretlen arcát figyeli.
Nem véletlenül kezeltem úgy a helyzetet, ahogy. Ugyan elég rég voltam már az ő korában, még mindig emlékszek arra, hogy is kezdtem. Piti tolvajlásokkal. Aztán drogbiznisszel emelkedtem egy kicsit feljebb a ranglétrán, de még idejében kiszálltam. Ha akkor nem teszem meg, lehet hogy néhány napon belül az egyik csatornába fulladva talált volna rám az egyik new yorki halottkém. Viszont én is azért ébredtem rá az egészre, mert volt aki kirángatott belőle. Fogalmam sincs, mi a frászért érzem úgy, hogy most viszonoznom kell ezt a szívességet. Nem jellemző rám. - Azért, mert a faterod egy seggfej, nem kell lecsukatnod magad. Értem?! - veszem vissza tőle a tárcámat. Egy kicsit vissza kellene vennem a kioktató hangnemből, de jó ha időben a lelkére van beszélve a kölyöknek. Az már nem olyan biztos, hogy az én hátteremet nézve pont nekem kéne szentbeszédet tartanom, de nem látom, hogy bárki integetne, hogy átvállalja ezt a nemes szerepet. - Nézhetsz rám úgy, mint akit épp meg akarsz gyilkolni, de jártam a te cipődben. Menj haza, és ne lopkodj semmit. Nem úgy nézel ki, mint aki rászorul.. - nézek végig rajta, ahogy magát átkarolva, kissé görnyedten áll és várja a leteremtést. Még mindig értetlenül állok azelőtt, hogy miért éppen a fiatal önmagamra asszociálok, ha ránézek, de vállat rándítok. - Meg van bocsátva.. - válaszolom végül és intek neki. - A kassza a másik irányban van.. - kapom el ismét a könyökét, és fordítok rajta egyet. A pulcsit még ott szorongatja a kezében. Ha más kapta volna rajta, már rég két rendőrrel diskurálna. Azt viszont csak remélem, hogy elég ijesztő voltam ahhoz, hogy máskor ne próbálkozzon ilyen szar módszerrel lopni. Könnyűnek tűnhet, ha a filmekre hagyatkozik az ember, valójában azonban megvan a maga technikája. Az is meglehet, hogy nem bukott volna le, ha nem pont engem pécézett volna ki magának. Pech.
Szavaira pislogtam párat, mint aki most ébredt, de legalábbis jobban felfogja, mi történik éppen körülötte. Nem-tetsző fintor suhant át vonásaimon, szinte reflexszerűen, ám ezzel majdhogynem egy időben leesett, hogy mire föl voltak szavai. Bocsánatot kéne kérnem tőle. Ez járt a fejemben… Tartottam magam, mert muszáj volt. Csak amíg elül a vihar. Elégedett voltam… A szomorkodás luxus és mindennek ára van. A lelkem mélyén tartok tőle, hogy ma ezt a leckét nagyon meg fogom tanulni, meg fogja tanítani, de ezt igyekszem elnyomni magamban. Az azonban nem nyugtat meg, ahogy ezzel fogad, sőt, mintha csak ráerősítene arra, amitől félek, ami egyébként nevetséges, csakhogy továbbra is ösztönösen menekülnék ebből a helyzetből. Nincs megfogalmazható, kézzel fogható ok, csupán a puszta késztetés. Hiába tűntem olyan átkozottul magabiztosnak és megingathatatlannak, amikor a jövőt ecsetelte, valójában féltem… Nem szóltam egy szót sem, még csak méltatlankodást sem kapott felőlem. Némán figyeltem, hallgattam minden szavát és nem állítottam meg benne, nem hazudtam, hogy erre semmi szükség, magamba ittam a vallomást, a beismerést. Egy pillanatra megfeszültem. A tárcát előkaptam a kabátom alól és visszanyújtottam a tulajdonosának… - Fullra örülnék, ha egyáltalán eljönne értem az őrsre… - pillantottam a férfi szemeibe, amolyan megvetéssel, mintha őt hibáztatnám az egészért. – De mivel ennek az esélye már most halva született ötlet… - húztam fintorra újból a szám, majd eleresztettem a tárcát és a kezem automatikusan a másik karom könyökére vándorolt és azt markolásztam. –-Bocsánat, uram! – adtam meg magam a kérésének. Aztán sietve távoztam a közeléből... ha egyáltalán hagyott elmenni. Jobb kicsit? Nem...még így sem jobb. A döntéseink és a következményeik...
Úgy néz rám, mintha egyszemélyes kivégzőosztaggal nézne farkasszemet. Pedig nem vagyok ennyire ijesztő. Ráadásul a legcsekélyebb mértékben sem akartam halálra rémíteni, habár ennek is van előnye. Azt viszont még nem értem, miért lop az, aki megijedne még a saját árnyékától is? Vagy talán mégsem.. Nagyra nyíló szemekkel konstatálom, hogy voltaképp ez a bárányka nem is annyira elveszett. Felvágták a nyelvét egészen szépen, más esetben szórakoztatna is, viszont azzal vádaskodni, hogy fényes nappal, egy üzlet kellős közepén molesztálom. Na ez még nekem is erős egy kicsit. - Ha rajta kapnak zsebtolvajlásért, szerinted mennyi az esélye annak, hogy még hisznek neked? - intem meg szavaimmal, még mielőtt ennél is nagyobb szarba keveri magát. Két szavamba kerülne és a fogdába mehetnének érte a szülei, aztán lenne meglepetés. - Egyébként is, nem most jöttem ám a falvédőről és a hátam se tollas, hogy madárnak nézz.. - firtatom, hogy valaha visszakerült volna hozzám a tárcám. Nem mintha sok mindenre jutott volna vele, készpénzt alig tartok magamnál, jó ha egy húszast zsebelt volna. A kártyákat meg egyszerű letiltani. Ez egy halva született terv. - Na már most, rendezhetjük szépen, ez annyit jelent, hogy visszaadod a tárcám és elnézést kérsz, vagy rendezheti a hatóság. Ez esetben él a hat hónap és egy kis szobafogsággal talán megúszod, ha apádnak kell érted mennie az őrsre. Van körülbelül fél perced dönteni - vezetem fel a lehetőségeit. Elvehetném tőle, de az nem lenne megalázó a számára és a tanulságot mindenképp le kell vonnia. Ha nem tanul meg ügyesebben lopni, még sok ilyesfajta eset vár rá.
Az előbbi tag meglepetésére leszek figyelmes, főleg ahogy a hangjára leszek figyelmes. Nyelek egyet és ahogy maga elé ránt, hogy szemben legyek vele… kissé talán ijedten kapom rá a tekintetemet. Na meg sikerült egy Hé-t is kinyögnöm. a tekintetébe kapom bogaraimat, kissé meglepett, de mégis talán ijedtség is vegyül ezekbe, főleg egy ilyen alak miatt. Megfeszülve állok előtte...mint valami préda esküszöm. Szavait hallva lassan, de biztosan mosolyra húzódnak ajkaim, talán még egy kis nevetés kezdemény is kicsúszott. – Maga meg biztosan nem szeretné, ha valami perverz vénembernek titulálnám ki magát… -húzódik fintorra arcom, majd enyhül is abban a pillanatban. – Otthagytam volna a pulton, eskü. Csak 6 dolcsival lett volna könnyebb… - pillantok vissza a pulcsinak az árára, majd vissza az úrra. – Nem kellett volna az egész szajré… igy is lelkiismeret furdalásom van….már most. – suttogom eleresztve a tekintetét és végig mérve őt a cipőin állapodik meg a tekintetem.
Sebtében vásárolni, nem olyan kellemes. Igazság szerint amúgy is rühellek vásárolni, a saját ruhadarabjaimat is rábökésre választom ki, miközben átsiklok az üzleteken. Ez valahogy sosem ment nekem, de valószínűleg senki nem mondta volna meg, mert valahogy mégis szorult belém annyi stílusérzék, hogy jólöltözöttnek tűnjek. Na de a női ruhák között.. Ott aztán meg végképp el vagyok veszve. Gondoltam inspirálom egy kicsit drága nejemet azzal, ha kap tőlem valami csipkés kis apróságot, amiben illegetheti magát előttem. Abszolút élvezném a helyzetet, de arra nem gondoltam, hogy előtte bizony komoly választék- és méretkombinációkkal gyűlik meg a bajom. Jóllehet az eladók bizonyára szíves örömest segítettek volna, sőt, semmi kétségem, hogy fel is próbálták volna előttem, ha arra kérem őket. Vagy legalábbis az a szőke a kasszánál biztosan, aki azóta csak méreget mióta bejöttem, mintha akkora újdonság lenne egy férfit látni a kombinék között. De inkább magam maradok és válogatok a tőlem telhető gondossággal, s bár volt már dolgom hasonlóval, sőt alap követelmény, hogy ránézésre megállapítom a nők mellméretét, mégis nehéz zöldágra vergődnöm. Sőt, már-már lehetetlennek látszik, és feladnám, mikor arra leszek figyelmes, hogy meglöknek. Pontosabban fogalmazva nekem jön egy kislányka. Nem nézem többnek tizenhatnál, fiatal és szórakozott. És szemlátomást borzasztóan keres valamit. Remegő hangja megmosolyogtatna, de nem sok kedvem van nevetgélni, mikor abszolút nem volt tervben, hogy ez a kis vásárlás ennyire elnyúlik. Már épp szóra nyitnám a szám, mikor megérzem, hogy keze a belső zsebembe kúszik. Gyors, de mégsem annyira, hogy elkerülje a figyelmemet. Szép is volna, ha nem egy olyannal lenne dolga, aki kamaszkorában ebből élt meg. Mégsem dörrenek rá azonnal, csak biccentek egyet, de a szememet továbbra is rajta tartom. Míg én immár teljesen érdektelenül kotorászom a holmik között, azt lesem, hogy mennyire nem tud uralkodni magán. Ha nem én, akkor a biztonsági őr biztosan rájönni, hogy valami probléma van. De jobb ennek elejét venni. - Egy szóra, kishölgy.. - lépek mögé és kapom el a karját azonnal, nehogy valahogy mégis egérutat nyerjen. Nem szorítom túl erősen, de azért mégis elég határozottan ahhoz, hogy eszébe se jusson kiabálni és természetesen enyém a meglepetés ereje. Nem vagyok híve annak, hogy a rendőrség majd megoldja. Sőt, nem szeretnék pont most rendőrségi ügybe keveredni, de ezt ő aligha tudhatja. - Ha nem szeretnéd a következő hat hónapot közmunkával tölteni, jobb lenne, ha még most meggondolnád magad.. - fordítom magam felé. Nem vagyok durva, mégiscsak egy gyerekről van szó, aki azon kívül, hogy enyves kezű, nem ártott nekem. De nem tűröm, ha lopni akarnak tőlem. Pláne nem, ha ennyire amatőr módon.
Erőtlen vagyok, gyenge, melankóliával mérgezett, de a dühöm... mintha semmi nem tudná megfékezni. Azért valahol félelmetes belegondolni, milyen ellenálló is az emberi test. Gyűlölöm. Istenemre mondom, gyűlölöm. Haragszom rá. Hogy kire haragszom? Arra a fószerra, aki bántott….visszabántottam, aztán eltűntem. Messzire otthonról. Csak azért, hogy felkeressem apámat. Bárhol lehet. Én meg akárhogy is de megtalálom, kerüljön bármibe. Nem nyelhette el a föld. Senki sem sebezhetetlen. Legyen akármilyen érzéketlen, magányos, utolsó savanyú alak, szerettek és hozzátartozók nélkül, de mindenkinek van gyenge pontja. Talán még apámnak is. Bárki is legyen, nem lehet egy szívtelen dög…. Míg az eszem egyértelműen az utóbbiban hitt – hisz az is ritka mint a fehér holló, hogy egy ilyennel találkozzon az ember, mennyi esélyem lenne? Semmi – addig a szívem mindenképp hinni akartam abban, hogy minden logikátlanság ellenére mégis lehetséges… Igaz, hiába kerestem ésszerű magyarázatot rá, ez eddig nem sikerült elfogadhatót találnom. Azt hiszem, arra mérget vehetek, hogy nem lesz könnyű dolgom vele. Ennek ellenére azért még próbálom élvezni a kis kirándulásomat. Főleg, hogy valami pulcsit akarok venni itt. De minden olyan… drága. Nincs is ennyi pénz nálam? Megragadok egy kapucnisat… ehhez még kellene 5 dolcsi. Visszateszem az akasztóra a darabot. Tovább sétálok, szemmel láthatóan gondolkozom… addig míg meg nem látok egy új alakot bejönni. Hm…A pénztárcáját látom is hova teszi el. Most komolyan erre készülök? Igazság szerint a legrosszabb az lesz az egészben, hogy nem csinálhatom úgy, ahogyan más körülmények közt tenném. Meg se kellene tennem, anya nem erre nevelt. De ha egyszer ez a helyes? Egy-két lépés, én pedig már a szememmel követem a férfi minden mozdulatát – azonban bárhogy is figyelem, akármennyire is próbálom felidézni az arcát az elmúlt évekből, be kell valljam – nem ismerős… Mozdulnék. Valamit tennem kell. Valamit muszáj. Lesütöttem a tekintetem pár másodpercre, s ahogy felnéztem rá ismét meg is indultam, de egy másik sorra kanyarodtam, bevártam, míg erre jön. – Francba, nem itt van. – engedtem hangot a tévedésemnek és kifordultam vissza, neki csapódva a bizonyos illetőnek. Kezem hamar a zsebébe mászott és megragadtam a pénztárcát. Felpillantottam rá kissé ijedt szemekkel. – Huhh, bocsásson meg. – aztán már siettem is el mellette, kezem a zsebembe rejtve és ezáltal az úr tárcáját is. Vissza siettem az előző pulcsis sorhoz és azt a ruhadarabot kezdtem sietve keresni. Libabőrös vagyok és kiráz a hideg, pedig ez messze nem volt rám jellemző, most viszont eddig nem tapasztalt nyomás nehezedik rám. Fogalmam sincs, mi ez, de érzem. Az érzelmeim pánikszerűen váltakoznak, próbálva győzködni magam a helyzet igazság tartalmáról, helyességéről, holott a lelkem mélyén tudom, piszkosul nem helyesen cselekedtem.
A mesterséges benti fényhez már régóta hozzászokott a szemem, és a legtöbb butikkal ellentétben itt egészen barátságos, meleg fényt árasztottak magukból a lámpák. Amíg a kiegészítős sorhoz sétálok, elhaladunk pár visszafogott két-háromrészes kosztümszett – én magamban csak dáma nagymamák ruháinak tartom őket – mellett, egyszerű szabású ceruzaszoknyák mellett, amely bármely nőn előnyösen állnak, ha a megfelelő felsőrészt válassza hozzá. A táskákhoz érve gyorsan akad kezem közé a keresett kék darab, amióta itt dolgozom, az üzlet minden szegletének minden darabjával tisztában kell lennem. Nem munkaköri leírás, azonban alapos munkát szeretnék végezni, és ehhez ez elengedhetetlen. Arcának játékát figyelem, ahogy kezei közé veszi a puha bőrből készült egyszerű darabot. Látom rajta, hogyan születik meg az ő fejében is az a kép, ami az enyémben már pár perccel ezelőtt elkészült. Egy mosollyal köszönöm meg dicséretét, ahogy a tükör felé fordul, a háttérből félrebillentett fejjel figyelem őt. - Sajnos egyelőre te vagy az első, aki ezt mondta. Szívesen csinálnék ilyesmit, de ebből a kisvárosból elég korlátozottak az ember lehetőségei.. Még az is ritkaszámba megy, amikor valaki tényleg kíváncsi a véleményemre, és nemcsak lekezelően parancsolgat – mosolyogva vonom meg a vállamat. Megtanultam már, hogy ne nehezteljek ezekre az emberekre. Látható, hogy rengeteg pénzzel rendelkeznek, de mire mennek vele? Nem boldogok az életben, csak többet és többet akarnak, ahelyett, hogy értékelnék azt, amijük van. Nekem is vannak vágyaim, de nem áldoznám fel a barátságaimat, vagy jókedvemet azért, hogy meg tudjak vásárolni egy méregdrága táskát. - Van még itt valami, de.. Ez igazából már a 2015/16-os téli kollekció része lesz, igazából még ki sem raktuk őket, de annyira el tudnám hozzád képzelni.. – elgondolkozva figyelem a tükörben magát néző nőt. Végigvezetem tekintetemet kecses alakján, vékony derekán akad meg tekintetem, szinte biztos vagyok benne, hogy amire gondolok, az tökéletesen illene hozzá. Elegáns, szexi, de nem fordul át alpáriba, hanem azt a kissé hideg bűvöletet emelné még magasabb szintre, amit most is sugárzik magából. – Egy pillanat, meg kell mutatnom. – Ujjamat felemelve mutatom, hogy mennyire kevés ideig kell csak nélkülöznie társaságomat. Addig hátraszaladok a raktár felé, és szinte egyből – kiemelt helyen van – megtalálom a keresett darabot. Könnyed léptekkel sietek vissza hozzá, majd egy mosollyal mutatom felé az elbűvölő darabot. - [You must be registered and logged in to see this link.] beszéltem.
Nem nagyon szokott érdekelni a kiszolgáló srácok vagy egyes helyzetekben lányok lelki világa. A válasz egyszerű: miért érdekeljen bárki, aki nem én vagyok? Régen nem voltam ilyen önző, de azt kell mondanom, hogy ebből egy bizonyos vámpír alaposan kigyógyított. Azóta kerülöm az emberséges kapcsolatokat, ezzel a sráccal viszont olyan egyszerű beszélgetni, mint gyerekeknek hülyeséget csinálni. És ha nagyon őszinte akarnék lenni, élvezem is ezt a társalgást. Nagyon... kellemes. Nem ismerem, ő sem ismer engem, talán ebben van a helyzet varázsa, és nem is hiszenm, hogy életre szóló barátságot fogok kötni egy emberrel. De most erre a húsz percre - bár nő vagyok, lehet ebből még két óra is - remek társaság. Ráadásul van ízlése. Vajon miért? Istenem, csak ne mondjak semmi olyasmit, amivel vérig sértem! Elég gyorsan leszűrtem, hogy hová is... tartozik az érdeklődése. Ez viszont egyáltalán nem zavart. Minden lány egy meleg barátra vágyik, megkockáztatom, hogy velük érdekesebb és szórakoztatóbb cipőt vásárolni mint egy nőnemű barátnővel. Követtem őt, közben az órámra néztem. Még teljes mértékben ráérek. Ha dolgom is lenne, valószínűleg visszamondanék mindent. Van egy olyan érzésem, hogy neki sem gyakran van dolga normális vendéggel, teljesen tisztában vagyok azzal, hogy milyenek tudnak lenni a nők. Vagy éppen férfiak. Főleg ha felveti őket a pénz. - Hm - vettem át tőle a táskát, és a fejemben összetettem a kiergészítőket a ruhával. - Nem is rossz. Sőt! Mintha egész életedben ezzel foglakoztál volna - szólaltam meg elismerően, majd egy mosolyt villantottam felé. Átfordultam a tükör felé, hogy ismét magam elé képzeljem az egész költeményt. - Nem is értem, miért itt pazarolod el a tehetségedet. Simán lehetne belőled... olyan szakember, aki ilyesmivel foglalkozik - vontam egyet a vállamon. - Én megfizetném a tudásod és az ízlésed - kacsintottam rá. - Vagy... nincs rá lehetőséged? - kérdeztem. Nem vagyok nagy beszédes tényleg. De ő kicsalogatja belőlem a szavakat. Emberi... nagyon. És emiatt belőlem is embert varázsol.
Szinte már egészen magam előtt láttam, hogyan mutatna abban a ruhában – vagy esetleg egy másikban, tulajdonképpen minden jól mutatna az alakján, igazán nem is a ruha a lényeges -, egyértelműen fekete magassarkú, talán bokapántos, hogy hangsúlyozza a lábait, és mellé kevés szín, éppen csak annyi, hogy odavonzza a tekintetet. Bár ez egyébként azt hiszem, hogy egyszerű melegítőben is menne neki. Sokan gondolják azt, hogy azért, mert férfiakhoz vonzódom, nem értékelhetem a nőket, pedig valójában ugyanúgy lenyűgöznek, szeretem, hogy kecsesek, jól esik a szememnek, és a boltban dolgozva kicsit úgy érzem magam, mint amikor kisfiúként átmentem a szomszédba, és a szomszédlány babáit öltöztettük. Talán azért is élvezem ezt a munkát, mert a gyerekkoromra emlékeztet. - Dolgoztam már más üzletben előtte, szóval azért nem itt kezdtem, de végül is igen, nem annyira régen. – Bólintok egy mosollyal az arcomon. Még mindig furcsa ez a személyes hangnem, egy ilyen üzletben meg főleg. Modoros, hideg, gőgös emberekhez vagyok szokva, akik lekezelően bánnak az eladókkal, bármennyire is elegáns üzletbe tévednek be, és bár először Ő is ilyennek tűnt, valahogy most közvetlennek tűnik, és ettől nekem is jobb lesz kicsit a hangulatom. Arra már nem válaszolok semmit, hogy lehetnék komolyabb helyen is, csak enyhe fejrázással jelzem felé, hogy azért hallottam. Egy hozzám hasonló kisvárosi fiúnak ez az üzlet is elég nagy dolog, ezzel talán mindketten tisztában vagyunk. - Erre. – A fejemmel intek egy picit, és elindulok a kiegészítőink felé. Nem akarom letagadni a lelkesedésemet, hiszen én magam is szívesebben vásárolok olyantól, akin látszik, hogy szereti, vagy legalább kicsit érdekli, amit csinál. És most tényleg élveztem is, kár lett volna tagadnom. - Én konkrétan erre a táskára gondoltam, nem túl sok, egy egészen pici leheletnyi szín, és esetleg párosítani hasonló kékfülbevalóval, vagy.. karkötővel. – Magyarázat közben nyújtom a felé a [You must be registered and logged in to see this link.], és kíváncsian várom a reakcióját. – De ha kék nem, akkor hasonló variációk lehetnek akár pirosra is, vagy.. sárgára, szerintem a sárga is dögös lenne rajtad.
Az egész helyzet kissé nevetséges. Bár nem is miatta, hanem miattam. Nem szoktam közösségi helyeket választani ahhoz, hogy vásároljak, jobb szeretem azokaz az üzleteket, amelyek... jobban passzolnak hozzám. Igaz, drágábbak, de megengedhetem magamnak. Igen, miért is ne tehetném? Nem mintha ez a bolt nem lenne kissé drága, de láttam már drágábbat is. Szegény fiú itt bizonyára szép kis fizetésre tehet szert. Főleg ha kap a borravalómból. - Akkor még igencsak kezdő vagy - jegyeztem meg. - Nem akarom lebecsülni a képességeidet, ne is értsd félre. Csupán... meglep, hogy ilyen fiatalon máris egy ilyen komoly helyen vagy. - vontam meg a vállam. Nem szokásom ecsetelni a dolgokat egy egyszerű eladóval, de a srác szimpatikus nekem. Fene sem érti, hogy miért. - Bár lehetnél komolyabb helyen is. - vigyorodtam el. Például Párizsban... a divat fővárosa. Életem kedvenc időszaka, amit ott töltöttem el, és ami azt illeti, nagyon tetszett, amit ott láthattam. Ez a srác pedig még bele is illene abba a képbe. Ezzel nem is hazudom olyan nagyot. - Hm - fogtam meg a vállfát, amelyre megjegyzést tett, és a tükör felé fordulva magam elé tartottam a ruhát. - Nem is rossz - mozdultam meg pár irányba, hogy mindenhogyan szemügyre vegyem, de közben a tükör segítségével láttam, hogy engem bámul. Erre csak mosolyogtam. Már csak azért is, mert tudtam, hogy nem azzal a célzattal néz rám, ahogyan más férfi tenné. Nyilván nem is véletlenül. - Vág az eszed. Még nem is gondoltam kiegészítőkre. Tökéletes kiszolgálás - mosolyodtam el elismerően. Ezzel nem szoktam tréfálni. Félrebillentettem a fejem. - Mit tudsz ajánlani? Ilyen téren nincsenek konkrét elképzeléseim - adtam a lehetőséget egyenesen a kezébe.
Villámsebességgel cikáztak a gondolataim. Azt gondolná az ember, hogy egy egyszerű kis butik a plázában, nem lehet nagy ördöngösség ide bekerülni, de bizony elég nehéz beugrókon keresztül jutottam ám el ide. Ismerni kell az összes eladásra kínált ruhát, pontosan tudni, hogy mi hol található a raktárban, és persze a jó ízlés az alapfeltétel – szerencsére ezzel nem is volt sok problémám. Kattogtak a kerekek az agyamban, hogy milyen ruhák tetszhetnének neki, mi az, amit inkább felvenne, és mi az, amivel meg se próbálkozzak, mert egészen biztosan zsákutcába kerülök. Örülök, amikor az első körben felmutatottak közül egyet választ, ez kicsit segíti a gondolatmenetemet, már látom, hogy talán mi az, amit kedvel, így sokkal hatékonyabb tudok lenni. - Akkor.. erre lesznek olyanok – válaszolok mosolyogva csipkelődésére. Tudom, hogy nem szabad túlságosan közvetlennek, és személyesnek lennem, ezért igyekszem a vékony határon táncolni, nem távolságtartónak tűnni, de nem is túl soknak. Azt hiszem, hogy ezt a képességemet illene egyébként is jobban fejleszteni. – Nem olyan régen, úgy.. másfél-két hónapja kezdtem. - Kicsit meglepődök kérdésén, nem ahhoz vagyok szokva, hogy utánam érdeklődnek a munkahelyemen, de végül könnyedén jön a válasz, és egy egészen aprót bólintok is. - Ez.. bénán mutat a vállfán, de szerintem istenien állna – nyújtok felé egy darabot hirtelen, aztán picit gondolataimba merülök, kicsit talán hosszabb ideig felejtve rajta a pillantásomat. Gondolataimban már megjelent, ahogy valamelyik egyszerűbb fekete ruhát azzal az isteni kék-fekete táskával párosítjuk, meg persze fekete magas sarkú cipővel, esetleg a kék még visszaköszönne egy apró fülbevalóban, vagy esetleg egy karkötőben. – Öhm, ne haragudj, nem bámulni akartalak, csak közben már kiegészítőkön is járt a fejem. Abból is ragaszkodunk a klasszikus eleganciához, és ezüst-arany vonalon maradjunk, vagy.. Abból lehet színes is? – Persze az sem okozna problémát, ha nem élhetném ki a szín-szeretetemet. Hiszen ez nem rólam szól, neki kell, hogy elnyerje a tetszését.
Ahogy végignéztem rajta, rájöttem, hogy ha én magam ebben a romlott világban lennék fiatal lányka, vajon milyen szívesen dolgoznék ilyen puccos helyen. Neki nyilvánvalóan megéri, hiszen ezeknek a ruháknak az ára drágább, mint középkorban a bors volt, szóval egészen szép kis fizetésre tehet szert, nem is beszélve azokról, akik még borravalót is hagynak. Ide csak a jómódúak járnak. Valószínűleg ők nem szórakoznak az öt centesekkel, mint borravaló. Mikor ilyet látok, kedvem támad nyakba harapni az illetőt ezért a pofátlanságért. Mit gondolnak magukról, hogy így, ilyen módon játszanak egy másik ember érzéseivel? Hát igen, hiába vagyok vámpír, ezek az emberi problémák még belőlem is kihozzák a Terézanyát. Követtem őt, szemügyre véve minden csinos ruhadarabot, mely a szemem elé került, és felsóhajtottam a különböző cikkeket látva. Nincs kifejezett esetem, szeretek változatos lenni, bár ez nyilván azért igaz, mert eléggé régóta sétálgatok az emberek világában, és ma már nem vehetek fel egy olyan ruhát, amit az ötvenes években például felvettem. - Nos. - kezdtem el gondolkodni a szavait meghallva, bár volt egy olyan érzésem, hogy ha rám néz, ő maga is tudni fogja a választ, habár a kérdést már feltette. Ravasz kis mosoly jelent meg a számon. - Nem szeretném az adottságaimat elrejteni, úgyhogy ha eme kettő közül választhatok, akkor inkább a szexi elegánsat választom. A hossz és a dekoltázs miatt. - cukkoltam kissé, de semmi negatív fennhang nem volt benne. Szerettem jókedvűen vásárolni, ezt nyilván ő is észrevette rajtam, és próbáltam őt is bevonni, hogy velem együtt érezze ezt. - Hm, ez egy eléggé jó darab. - böktem rá az egyikre, amelyet felmutatott, és átvettem tőle. - És mióta dolgozol itt, Sam? - váltottam végül témát, közben tovább csemegézve a ruhákból, amelyeket mutatott. A végén szoktam próbálni, miután összegyűjtöttem pár tetsző darabot.
Kezdőlap
