Hogy ki is vagyok én? Mit reagálsz, ha azt mondom, hogy fogalmam nincs? Persze nem vagyok amnéziás, hogy elfelejtettem volna.. Tudom, hogy szeretem a kávét, de senki kedvéért nem főznék. Ugyanúgy imádom feldobni a dolgokat egy kis fahéjjal legyen szó bármiről. Imádom a sajtot. De nem ezen a téren nem tudom, hogy ki is vagyok. Ha a tükörbe nézek szőke fürtöket látok. Igen ez is pontosan ugyanolyan. Emlékszem volt egy sötétebb korszakom még a középiskolában, mikor a hajamat feketére festettem. A legtöbb szülő kiakadt volna ennek hatására, de nem az én anyám. Tökéletes volt a kapcsolatunk. Egészen egy bizonyos napig. A halála napjáig, amikor minden megtört bennem, amit addig felépítettem. Nem tudom, hogy ki vagyok. Valamennyi fogalmam van arról, hogy milyen vagyok. De mi van, ha ez csak hazugság? Mi van akkor, ha nem vagyok kedves és nem vagyok barátságos? Egyáltalán tényleg mindig a jót látom az emberekben vagy ezt is elhitette velem, mint ahogyan azt is, hogy az ő lánya vagyok. Jelen pillanatban csak annyit tudok mondani, hogy rettenetesen összezavarodott vagyok és próbálok kiigazodni azon, hogy ki is vagyok én. Hogy merre tartok. A nővérem felé. Mert, mint kiderült van egy nővérem. Furcsa fordulat.. Azt sem tudtam, hogy van más valakim az „édesanyámon” kívül. De ne haladjunk ennyire előre.
Határozott vagyok és szókimondó. Sokszor előbb szólalok meg, mintsem gondolkodnék. Okos vagyok és talpraesett. Nem riadok vissza a kihívásoktól és bennem van egyfajta bizonyítási vágy, amit nem tudok pontosan hova tenni. Meg akarom mutatni a világnak, hogy több vagyok, mint egyszerű szürke kisegér, akit a dús, szőke hajkoronája miatt rögtön ostobának titulálnak. De elég csak a nevemet hallaniuk és tudják, hogy nem vagyok ostoba. Fiatal korom ellenére hírnevet szereztem magamnak. Nem mondom, hogy minden sarkon tudják a nevem csak a helyi emberek, de aki a kicsit nem becsüli a nagyot nem érdemli, nemde? Szóval mostanra már valószínűleg kialakult egy kép rólam a fejedben. Ne ragaszkodj hozzá túlságosan, hogy miért? Azért, mert minden megváltozhat. Főleg, hogy most igazából a nevem sem a nevem. Violet Caine. Mennyire nevetséges, hogy a saját nevemet sem tudom. Azonban hosszas kutakodás árán sikerült megtudnom, hogy Rosalie volt a nevem, mielőtt elraboltak. S ez csak az enyém. A valóság. Szóval.. Szólíts egyszerűen csak Rosie-nak.



Amint már említettem szőke hajam van. A szemeim milyen színűek… Hm. Lilák. Na, jó egyszerűen csak kékek. Foszforeszkálnak a sötétben. Már megint túlzásba esem, de úgy is van annyi eszed, hogy tudd ez csak téveszme. A ruháim hol ilyenek, hol olyanok. Többnyire próbálok csinosan öltözködni, de a kényelmet soha nem sorolom utolsónak, ami a ruhatáraimat illeti. Egy darabig szemüveget hordtam ezt mostanra már egyre többször váltom fel kontaktlencsével. De az igazat bevallva már hozzám nőtt a szemüveg és valahogy jobban kifejezi, hogy milyen szakma iránt érdeklődöm. A bőröm bársonyos és szerencsére se nem hulla fehér, se nem ropogósra sült pláza ica színű. A kettő között megtalálta a tökéletes árnyalatot.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Az a bizonyos négy aprócska mondat, ami az életem minden egyes napját beragyogta. Nem telt el úgy nap, hogy ne mondtam volna. A nőnek, aki elrabolt. Sokáig úgy tekintetem rá, mint az édesanyámra és az igazság kiderülte után is próbáltam megőrizni a felé irányuló pozitív érzéseimet azonban nem jártam sikerrel. Idővel átalakult az egész csalódottsággá és haraggá. Valami határozottan nem volt rendben az elméjével, hogy ezt tette. Nem sokkal karácsony előtt ragadott el a családomtól. Hogy honnan tudom ezt? Az utóbbi időben teljesen beleőröltem magamat a nyomok keresésébe, hogy ki lehetek és honnan származom. Hamar találtam pár aprócska információt, de ez sosem volt elég ezért mindig jobban és jobban belemélyedtem a dolgokba. Már sokszor annyira, hogy enni is elfelejtettem. Az egyetlen dolog, ami eszembe juttatta, hogy van ilyen létszükségletem is az, hogy hasogatni kezdett a fejem és a monitor is elhalványult. Ekkor már elvonultam és feladtam a dolgokat. Legalábbis egy kis ideig. De aztán újult erővel újraindultam, amíg meg nem találtam azt, hogy hol tartózkodik a nővérem. Merthogy van egy nővérem.



A kávésbögrémet szorongatom, miközben kifelé bambulok az ablakon. Édesanyám szokás szerint dudorászik, miközben a reggelit készíti. Mindig ugyanúgy. Nincs szükségem a változatosságra. Tökéletesen megvagyok ebben a totálisan rendszerességben. Nem vágyom változásra. Az apám, mikor kicsi voltam elhagyott minket, hiszen úgy gondolta túl korai lenne lekötnie magát édesanyám mellett. Felnézek rá, amiért ilyen erős volt és kitartott. Ugyanakkor akárhányszor ránézek semmi hasonlóságot nem veszek észre rajta. Éjfekete haja van és mélyen ülő sötét szemei. Teljesen az ellentétem, de ezt azzal magyarázta, hogy totálisan az édesapámra ütöttem én pedig nem kérdezősködtem tovább, mert tudtam, hogy ez egy olyan téma a számára, amiről nem szívesen beszélget. Idővel pedig megtanultam már, hogy egyáltalán rá se kérdezzek. A levegő megtelik az isteni sült szalonna és tojás illatával. Már attól, hogy a levegőbe szippantok megmordul a gyomrom. – Csak még egy kicsit várj és készen van. – Mondja édesanyám ragyogó mosolyával az arcán én pedig ugyanilyen mosolyt villantok felé. Újra kipillantok az ablakon és megpillantom Finnick-et. Éppen a kutyáját sétáltatja és, mintha észrevenné, hogy őt bámulom felém fordítja azt a rendkívül szívdöglesztő arcát és rám kacsint, majd egyszerűen tovább sétál. A szívem kihagyott egy ütemet. Nem szoktam hozzá a férfiak figyelméhez, de nem is mondom azt, hogy különösebben nélkülöznöm kellett volna. A középiskolai barátom túl messzire ment, aminek a következménye az lett, hogy börtönbe került és végül felakasztotta magát. Összetörtem, mikor meghallottam a halálhírét. Azóta megváltoztam. Erősebb lettem azt hiszem. A seb nem gyógyult be, de legalább emlékeztet arra, amit átéltem. A fájdalom megköveteli, hogy érezzük, de nem feltétlenül kötelességünk szenvedni miatta. Hiába tökéletes Finnick külső szemmel.. Nem tudok férfiakra gondolni Wyatt halála óta. Félek a csalódástól. Lehet, hogy erősebb vagyok, de a második a régi sebemet is felszakítaná, ami miatt képtelen lennék újra felállni. A tányérok csörömpölése riaszt fel a gondolataimból, ahogyan anya az asztalra ejti őket. – Minden rendben? – Kérdezem és már mellette is termek, mire hevesen bólogat. Nagyon sápadtan tűnik. Úgyhogy ellenállást nem tűrve rákényszerítem, hogy helyet foglaljon, majd megterítek magunknak és felszolgálom a reggelit. Békében esszük meg a reggelinket és a végére egy kicsit jobban is néz ki. Ma be kell ugranom dolgozni. Nem nagy munka mondhatni lealacsonyító a számomra, de be kell segítenem anyának, hogy képes legyen ezt a lakást fenntartani. Felöltözöm és a vállamra kapom a táskámat, majd mielőtt kilépek az ajtón elhangzik az a bizonyos négy mondat én pedig mosollyal az arcomon indulok meg a munkámba.



A szokásos telefonhívások és az üzletben ügyetlenkedő vevők. Én pedig pozitívan állok hozzájuk, hiszen nem szeretném elveszíteni a munkámat. A fülemre csatolt kis készülék jelezni kezd, hogy egy újabb bejövő hívás van én gyorsan fel is veszem és a szokásos szöveget mondom, már túlságosan is sok lelkesedéssel. Azonban a mosolyom úgy hervad le az arcomról, ahogy van. Nem tudom elhinni, amit hallok. Megremegnek a lábaim talán le is sápadok, mert a főnököm rögtön mellettem terem, hogy megtámasszon. – Nekem.. most el kell.. mennem.. – Motyogom, majd csapot-papot ott hagyva fejvesztve indulok meg a kórházba. Ott kibővítik az információt azzal, hogy az édesanyámnak vérre van szüksége. Egy liter vért rögtön le is vesznek, miután készségesen beleegyezem a dologba. A második tasak felénél járnak, amikor azt mondják, hogy nem vesznek tőlem több vért, mert felesleges. Összezavarodottan pillantok az orvosról az ápolónőkre és nem értem, hogy mit akarnak nekem mondani. Aztán közlik velem, hogy az egész életem hazugság. Hogy az a nő az ágyon nem az anyám. Sőt, mi több. Semmi közöm nincs hozzá. Porig rombolták az eddig tökéletesnek mondható életemet és olyan hullámokat keltettek életre, ami talán örökre megszűnteti az állandóságot az életemben.