A mosoly, amit a szerelem festett az arcomra, törhetetlen. Ha valaki pár nappal ezelőtt azzal kecsegtet, hogy Cedric még valaha így fog a karjaiban tartani, esztelen bolondnak néztem volna. Annyira biztos voltam benne, hogy esélytelen, mert elszalasztottam a lehetőségemet arra, hogy új alapra emeljük a kapcsolatunkat. Szilárd alapra, ami biztosítja nekünk a közös jövő lehetőségét. Most viszont minden, ami eddig történt, olyan távolinak tűnik, mintha évekre volnánk az emlékektől, pedig néhány hónap leforgása változtatott meg mindent. És persze az, hogy ezidő alatt Cedric nem szűnt meg szeretni, habár valószínűleg már közel állt ahhoz, hogy lemondjon rólunk. Talán épp időben állítottam le a folyamatot, épp időben jöttem rá, hogy kompromisszumképes vagyok és nem utálhatom azért, mert vámpír. Sosem bántott, nem könyvelhetem el olyan szörnyetegnek, mint aki végzett az anyámmal és pokollá tette az életemet. Hisz ő adta vissza azt. Sokkal tartozom neki, még ha ő ezzel nincs is tisztában.
- Eleget tudok.. - rántottam aprót a vállamon. Ha még több régi történet jutna a tudomásomra az életmódjáról, azzal valószínűleg meg tudna rettenteni egy-egy pillanatra, de a véleményem nem változna. Szerelmes vagyok belé, ha akarnék sem tudnék változtatni ezen. Más kérdés, hogy eszem ágában sincs ezen alakítani.
Bólintással nyugtáztam kérését, leheletének érintésére jóleső borzongás futott végig testemen. Nem féltem tőle, sokkal inkább vágytam a közelségét. Éppen ezért, mikor elhúzódott, keze után nyúltam, hogy összefűzhessem ujjainkat. Hogy aztán innen merre vezet az utunk, azt teljes mértékben rábíztam. Tudja, merre lakom, feltehetőleg azt is, hogy ő merre lakik, és nem hiszem, hogy ilyen tájban más ötlete támadna. Ha mégis, azt hiszem eléggé lekorlátozza a lehetőségeket, hogy mennyire kicsíptem magam egy meghiúsult vacsora miatt. Tekintélyes mennyiségű szempár szegeződne ránk.

► vigyél el, az a jó, ha meg se kérdezeeel  

Magamban is halkan, valamiféle imát rebegtem el azért, hogy ez a perc kijutott nekünk. Most, hogy már aggályaim jó része csak emlék, nem érzem, hogy a szívemen mázsás súlyok csüngnének azt várva, mikor lesz elég és mikor szakad bele. Talán akkor is így lenne, ha kudarcot vallottam volna és Cedric azt közölte volna, hogy nem képes még csak emberszámba sem venni, nem hogy megosztani velem az életének eme szegletét és nekem adni a szívét, de remélhetőleg ezt már sosem tudom meg.
Hiába gondolkodik magáról negatívan, én jól látom őt. Igenis megérdemel minden boldog pillanatot. Élhetett már ezer évet, de a szerelem nem csak egyszer jön el az ember életébe. Úgy látszik ő az egyetlen kivétel, akinek ezer évente egyszer jut ki ebből a fenséges, mégis gyötrő kínból, amit talán mindvégig hiányolt az életéből. Én nem vagyok sem megkeseredett, sem olyan tapasztalt, mint amilyennel ő rendelkezik, mégis úgy érzem, hogy érdemes megkapaszkodnunk ebben az érzelemben, és hagyni hogy kiteljesedjen.
- Ha úgy gondolod, hogy a múltad vagy a tetteid nem tesznek méltóvá a szeretetre, akkor tévedsz.. - torpanok meg, amint kiejti a halk szavakat. Olyan csendesen teszi, hogy ha nem mozogna a szája, azt hinném, csak képzelődöm. - Gondold azt, hogy mindketten méltóak vagyunk rá. Megérdemled a boldogságot és azt, hogy valaki viszonozza az érzéseidet. - mosolyodom el bizakodva, hogy sikerül beszélnem vele és hisz nekem. Én azt az oldalát látom, amit gyanítom, hogy rajtam kívül senki más. Látom benne a jót.
Szinte alig veszem csak észre, hogy új dal indul. Az is meglehet, hogy nem először váltanak, de eddig túlságosan lefoglalt az, hogy uralkodjak magamon, nem tudtam másra figyelni. Meglehet még csak a ritmust sem találtam el, habár Cedric elég kifinomult ahhoz, hogy úgy vezessen, hogy meg sem kottyan neki közben tartani az ütemet. Észre sem vettem, máris rábíztam magam, abban a percben, hogy táncra kértem. Habár arra nem gondoltam, hogyha tényleg átadja magát az érzéseinek, akkor bizony ezer évnyi szerelmét fogja nekem adni.

► beautifully unfinished  

Eddig féltem. Volt mitől tartanom. Szorongtam attól, hogy találok valakit, akit majd elveszíthetek. Bepánikoltam, mikor ez a tény be is igazolódott, aztán rettegni kezdtem, mikor kiderült, hogy bárhogy is legyen, ezt már nem úszom meg. Benne vagyok nyakig. Ha nem így lenne, nem lennék most itt, nem próbálnám helyrehozni életem egyik legnagyobb ballépését, és nem remélné lelkem egy kicsiny része, hogy akár sikerrel is járhatok. Csekély esélyem van ugyan a happy endre, de nem fogom feladni, mielőtt még megpróbálnám. Könnyű lett volna beletörődni a vereségbe, bár a lényem egy része belehalt volna. Az olyan lett volna, mintha elárulnám a szívemet és én döfném bele a tőrt, hogy ne dobbanjon többé.
Ezt a lehetőséget viszont most Cedric kezébe adtam. Egyetlen gesztussal jeleztem felé, hogy a döntés immár az övé. Oldalra billentett fejjel vártam, mikor sújtja rám az utolsó csapást. Ez volt az a pillanat, mikor a feltétlen bizalmamat élvezte. Nem sajnáltam volna tőle semmit, nem tagadtam volna meg tőle semmit. Sőt. Mindenemet felkínáltam neki, a testemet, a lelkemet, a véremet. Vegye, amelyikre szüksége van, vagy mindet. Az érzelmeim teljesen elhomályosították az elmémet, s csak akkor tértem magamhoz, mikor meghallottam, ahogy mély hangján a fülembe suttog. A lehelete csiklandozta a fülemet, megborzongatta a testemet, annyira kiéleződtek rá az érzékszerveim. Aztán úgy éreztem, hogy hirtelenjében légszomjam támad. A tüdőmben rekedt a levegő, de nem  csókja miatt. Elmém még iménti szavait igyekezett feldolgozni, miközben fájdalmat nem, elégedettséget annál inkább éreztem. Fogai könnyedén hatoltak bőröm alá, én pedig halk sóhaj kíséretében útjára engedtem egy kósza könnycseppet, ami már egy ideje szabadulni akart. Az se érdekelt volna, ha ez lett volna az utolsó evilági percem. A karjaiban voltam s ennél jobban már nem tudtam volna neki adni magam. Ez volt a tökéletes pillanat az életre és a halálra egyaránt. Az életre vele, a halálra nélküle. De ha egy mód van rá, inkább az előbbit választanám. Elvégre ő sem úgy állt a dologhoz, mintha az életemet is el akarná venni, csak.. Elfogadta az ajándékomat. Nekem pedig most ez jelentett mindent.
- Én.. - nyeltem nagyot, mikor kinyitottam a szemeimet és a pillantásával találtam szemben magam. - Köszönöm. Azt szeretném, ha látnád, hogy nem félek és bízom benned. Szeretném, ha hinnél nekem. De azt is tudnod kell, hogy én nem vagyok ő.. Nem tudom őt pótolni az életedben, és nem is akarom.. - nyögöm ki a végén kissé akadozva. Én már tanúbizonyságot adtam arról, mit szeretnék, de ehhez az egészhez az kell, hogy komolyan is gondolja. Hogy tényleg akarja, hogy én legyek az egyetlen.

► beautifully unfinished  

Az igazság néha a legmocsokabb dolog a világon, de a szükséges rossz ahhoz, hogy tisztázni tudjam a helyzetet. Eddig nem gondoltam bele, milyen lesz majd, ha szemtől szemben állunk egymással, most viszont itt a megfelelő alkalom, és ha nem ragadom meg ezt a lehetőséget, akkor igaza van Clarissának és tényleg gyáva vagyok. Mindenhez, még az élethez is. De nem csak neki és magamnak akarok bizonyítani, Cedricnek talán többel tartozom. Annyi mindent baltáztam el rövid idő alatt, hogy az is csoda, hogy nem hagyott még faképnél, és nem teszi addig sem, míg kedvem szerint összeszedem a mondanivalómat. Nem most kellene és nem így, és szívem szerint egyszerűen csak túllendülnék ezen az egészen. Persze mindezt abban a tudatban, hogy átlátja a helyzetet, csakhogy erről szó sincs. Gondolatban már felállítottam a pro-kontra listámat, átrágtam néhányszor, de végül mindig arra jutottam, hogy sosem működne köztünk. Hiába érzem, és hiába ver a szívem hevesebben a közelében. Ez már mind nem a félelemtől van. Rájöttem, hogy ez a valami, ami köztünk van, ne múljon el minden nyom nélkül és végre az életben először nem csak hogy hajlandó vagyok küzdeni, de fogok is. S talán a felvezetés nem sikerült jól, legalábbis nem tudok leolvasni az arcáról olyan jelet, ami némi reményt sugallna felém, hogy nem hiábavaló ez az egész, de ez nem rettent el. A hirtelen jött bátorságomnak pedig minden bizonnyal az érzelmeim táplálták az alapját.
- Sajnálom.. - lehelem elhaló hangon, amint ráeszmélek, hogy a sok csalódás után talán belém vetette a bizalmát, amit elkótyavetyéltem holmi fenntartások miatt, amik igazából felülírhatóak. Én is elutasítottam magamtól, és ezzel a tettemmel csak beálltam a sorba, ami nélkülem se volt túl rövid.
- De én nem vagyok az apád, se az anyád.. Nem vagyok Tatia sem. Én.. egy hatalmas idióta vagyok, aki képtelen száműzni téged a gondolataiból. - próbálok szép szóval hatni rá, és mikor meglátom, hogy már felém sem néz, egy minden szempontból elvetemült húzásra szánom el magam. Egyik kezem óvatosan arcára simítom, hogy tekintetét visszatereljem az enyém felé, míg másikat a válláról a tarkójáig csúsztatom. Szükségem van arra, hogy tudatosuljon benne, hogy nem üres szavak hagyták el az ajkaimat, és tényleg nem félek. Fejemet félrebiccentem, ezzel feltárva előtte nyakamat. Sosem tennék ilyet, ha nem bíznék benne. De ezen a ponton lehet, hogy őrültség, amit művelek, hisz fogalmam sincs, hogy mi történt vele, míg én távol tartottam magam tőle. Ha ez az önmagamtól idegen tett nem ad elég bizonyosságot neki, hogy el tudom fogadni a vámpír énjével együtt, akkor más módszer után kell néznem, mert én addig nem tágítok, míg kerek perec ki nem adja az utamat és mivel eddig semmi effélét nem tett... Nem, a heves szívverésem és a remegésem sem a tőle való rettegés mellékterméke. Ilyen az, mikor az ember a saját bőrén tapasztalja meg, milyen az elutasítástól való félelem.

► beautifully unfinished  

Szívem zakatol, mint az őrült, de nem félelmemben, hanem azért mert ráhagytam a döntést. Egyszerű módja ez annak, hogy anélkül csikarjak ki belőle szótlan vallomást, hogy az túl nyilvánvaló lenne. Döntésképtelenségem eddig is sok bajnak volt okozója, így legalább azt megelőzhetem, hogy szánalmasan sokáig húzott találkozásunk keserű véget érjen.. Legalábbis ebben reménykedem.
A remegésem akkor sem marad abba, mikor a parkettre vezet.. Egyszerűen nem tudom kontrollálni, így minden rezdülésemen érezheti, hogy ha nem is igazán ideges, de izgatott vagyok, amiért nem utasít vissza. A mázsás súlyok omlani kezdenek a lelkemről, és úgy érzem magam, mint aki megkönnyebbül, pedig a neheze még előttem van. Még mindig megteheti, hogy faképnél hagy, bármikor.
Sietnék valamit mondani, de nem jönnek a szavak. Egyszerűen kiélvezem a pillanatot, hogy hozzásimulhatok. Minden feszélyezettség nélkül ringatózunk a békés dallamra és.. Teljesen elengedem magam. Sikerül leengednem, s talán ideje korán teszem, de ujjainkat összefűzöm néhány pillanatra, majd szembefordulok vele és halkan beszélni kezdek.
- Tartozom egy bocsánatkéréssel.. Nem, igazából annál jóval többel tartozom, de kezdetnek talán megteszi.. – emelem kezeimet, hogy nyaka köré fonhassam. Nem húzódom hozzá túl közel, teret akarok neki adni azzal, hogy egy kissé távolságtartó vagyok. – Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, hogy nem kerestelek. Talán megérted, talán nem, de nem is fontos.. Azzal próbálkoztam, hogy kiverjelek a fejemből. – vallom be nagyot sóhajtva, de úgy, mintha a fogamat húznák. Megérdemli, hogy tudja a teljes történetet, ha már egyszer rászántam magam, hogy tiszta vizet öntök a poharunkba. – Igazság szerint ma sem véletlenül öltöztem ki, de a vacsorapartnerem lemondta.. Aztán rájöttem, hogy nem is igazán másra volt szükségem, csak egy kis kikapcsolódásra. Bármennyire nem egyszerű, belátom, de sok mindent elrontottam azzal, hogy olyan elutasító voltam veled, és én vagyok ennek az egésznek az oka. De láthatod, hogy nem félek tőled, és érezheted is.. – folytatom akadozva. A remegésem sokkal inkább az elutasítástól való félelem velejárója, hiszen későn ugyan, de beláttam, hogy számtalan alkalma nyílt volna arra, hogy ártson nekem, mégsem fordult meg a fejében. Vagy ha mégis, hát nem tette, és csak ez számít. Muszáj, hogy csak ez számítson. Nem büntethetem azért, ami. És nem büntethetem magamat sem azzal, hogy nem adok egy esélyt. Bár itt igazából már semmi sem tőlem függ, és kicsit meg is riaszt, hogy nem szól egy szót sem. Megfordul a fejemben, hogy most aztán szépen lerohantam, de.. Jelenleg ez a legkisebb probléma. Én most már tudom, mit akarok, el is tudom fogadni. Meg tudok birkózni vele.. Mert van köztünk valami, amit nem hagynék veszni, hiába kiforratlan még. Láttam a szeméből, hogy fájdalmat okoztam azzal, hogy nem kerestem.. És ha képes fájdalmat érezni, akkor fontos vagyok neki. Így van, nem?

► beautifully unfinished  

Ennek a találkozásnak nem itt és most kellett volna megtörténnie, de ezen már kár lenne rágódnom. Nem tudok változtatni se azon, hogy egészen eddig nem kerestem meg, se azon, hogy próbáltam úgy tenni, mintha semmit sem jelentene az, ami köztünk van. Erősen próbáltam, de nem volt elég. Valamiről mindig eszembe jutott, valahogy mindig a gondolataim közé fúrta magát, és ha lenne rajtam kikapcs gomb, már rég megnyomtam volna. De nincs, és meg kell birkóznom az érzésekkel, amiket kivált belőlem. Az akaratom pedig nem elég.
Talán vehetem jó jelnek, hogy kísérő gyanánt nem egy nőre mutatott, de az is lehet, hogy ez nem jelent semmit. Elég sokat vártam eddig, azt sem tudom, hogy most képes leszek-e beszélni vele, és ha mégis, hát milyen mélységekig jutunk.. Jutunk-e egyáltalán valahová? Persze, ha mindez egyszerű lenne, akkor most nem tartanánk itt, sőt valószínűleg még csak hasonlóra sem került volna sor soha.
- Szeretném, ha lenne.. otthonod.. - mondom halkan, behunyt szemekkel. A hangerőre nem kell ügyelnem, mivel vámpír. A tudatalattim pedig kisördögként emlékeztet minden pillanatban, hogy menekülnöm kellene természetemnél fogva. De nem teszem.
Szavait hallva azonban kipattannak szemeim és eddig soha nem érzett keserű íz kezdi marni a számat, keveredve egy korty alkohollal. A gondolat, hogy feladhatott engem.. minket.. képes arra is, hogy megfagyasszon. Mintha a titkolt reményeimet venné el tőlem. A hideg kiráz, de a lehető legrosszabb értelemben. Ez nem az a kellemes bizsergés, amihez hozzászoktam. A gyomrom rekord gyorsasággal zsugorodik össze, a szívemet mintha egy láthatatlan kéz szorítaná, úgy istenesen, hogy fájjon. Nehezemre esik megszólalni, de még a levegővétellel is adódnak problémáim egy röpke pillanatra.
- Nem.. - rázom meg a fejem és végre ráemelem a tekintetem. Fogalmam sincs, mit láthat rajtam, vagy tükröződik-e egyáltalán rajtam a pillanatnyi lelkiállapotom. Nem is tudom, melyik verziónak örülnék jobban. Az viszont teljesen bizonyossá vált számomra is, hogy ez az út nem járható. De meglehet, hogy csak én érzem így.
- Táncolj velem.. - kérem lágy hangon. Direkt kérem és nem kérdezem, talán így nagyobb az esélye annak, hogy nem utasít vissza. Keze után nyúlok, s bár én zaklatott vagyok, a kezem is remeg kissé, de az övére csúsztatom és várok. Talán kapok tőle néhány percet, míg ténylegesen is összeszedhetem a gondolataimat. Nagyra értékelném, főleg ha megtalálnám az ide illő szavakat. - Kérlek..
Ha beleegyezik, legalább tudom, hogy nincs még minden veszve, és nem feleslegesen vallanék színt neki. Ha pedig mégsem, akkor.. A világom majd kissé megrendül.

► beautifully unfinished  

Nem meglepő, hogy nem fogad kicsattanó örömmel. Azt semmiképp nem vártam volna, hisz az elválásunk voltaképp semmilyen sem volt. Ő elment, én meg nem kerestem. Talán gyáva voltam vagy mazochista, amiért az érzéseim ellenére sem tudtam elfogadni, hogy ő vámpír. Egy ragadozó, akinek van szíve és még szeretetre is képes. Most azonban, hogy itt vagyok, ilyen közel hozzá és a célhoz, felcsillan a remény, hogy nyílt ellenségességemmel nem rontottam el mindent. Bár, elég nyúzottnak tűnik, és azt csak remélni tudom, hogy nekem nincs közöm ehhez az egészhez.
- Köszönöm.. - telepedek le mellé a pulthoz. A pohárból, ami előtte van, arra következtetek, hogy egymagában iszik. Vagy a partnere épp kiment a mosdóba. Annak mondjuk kevésbé örülnék.
- Nem akarlak zavarni. Gondolom, a kísérőd.. - nézek körbe, miután elharapom a mondatot, hátha akad valaki, aki hasonlóan kiöltözve felénk siet, mert azt hiszi, hogy a pasijára akarok rámászni. Ennek ellenére az italt elfogadtam. Hangjából viszont rájöttem, hogy sértett, mintha már-már rágalmazna azért, mert féltem döntést hozni. Nem arról van szó, hogy most nem félek, hogy tolerálom a vámpír fajt, de őt nem tudom utálni azért a bűnért, amit néhány éve a családom ellen követtek el. Rácáfolt már néhányszor minden szempontból.
- Nem sűrűn hagyom el Mystic Falls-t, ami azt illeti. De úgy látom, a te székhelyed most New Orleans... - próbálom húzni az időt, míg összeszedem a gondolataimat. Az biztos, hogy ő nem fogja kezdeményezni a beszélgetést, amiben megvitathatjuk, mi van köztünk és mi nincs. De erre az estére nem így készültem, és ez sokban megbonyolítja a helyzetet.

Alighanem óriási ostobaságra vetemedtem, mikor kitaláltam, hogy minden áron ki fogok mozdulni. Annak ellenére is, hogy egy kiadós pihenés sokkal kifizetődőbb lenne, de nehéz elaludnom. Ha pedig mégis sikerrel járok, az álomvilágban zajló események nem hagynak nekem békét. Látom az anyámat, de nem csak ez zaklat fel. Clarissa visszatérte és a vele történt tragédia is a felszínre hozta régi sérelmeimet, én pedig hagytam, hogy a letargia szépen lassan maga alá temessen. A napok szinte szaladtak felettem, én pedig észre sem vettem, az idő változását és az ürességet, amit egy nagyon is.. Rossz döntés okozott. Tudtam jól, hogy ezen csak én tudnék változtatni, mégsem tettem semmit, ám jóllehet, túlságosan elutasító voltam minden irányában, ami a természetfeletti világhoz kapcsolódott, s ezért is akartam kiszakadni onnan. Nem volt kérdés, hogy próbálom majd meg elterelni a figyelmemet, habár távol sem arról voltam híres, hogy bárkivel elmegyek vacsorázni. Ez is csak amolyan kényszermegoldás volt, hogy mennyire tudom kizárni a dolgaimat és átengedni magam legalább egy kis időre a szórakozásnak. Ám mielőtt még bárki azt hinné, hogy ez összejöhet nekem, újfent csalódnom kellett. Az utolsó utáni pillanatban mondta le a férfi a vacsorát. Az viszont, hogy nem keserűséget, hanem megkönnyebbülést váltott ki belőlem, nagyon is meglepett. Talán ez volt az a pont, mikor úgy döntöttem, hogy nem hagyom veszni az estémet. Már csak azzal nem számoltam, hogy hiába próbálom kerülgetni a találkozást, vagy a beszélgetést. Meg akartam várni, míg Ő keres engem, de láthatóan ez nem történt meg. Én pedig már az utcáról is éreztem a jelenlétét. Vagy az elmém a bolondját járatja velem. Őszintén szólva, nem lenne meglepő. Mégis megindultam befelé, elhaladtam néhány ember mellett, akik kisebb csoportosulást alkottak a bejáratnál, de nem különösebben foglalkoztam velük. Még csak annyira se, hogy az öltözetüket megnézzem, így az is csak később jutott el a tudatomig, hogy egy kicsit sem lógok ki közülük.
Megtorpantam, mikor sejtésem beigazolódott, s tekintetünk találkozott. Lám, a boszorkány gének, még ha csendesen is, azért munkálnak bennem. Eddig a kíváncsiság hajtott, vajon tényleg itt van-e. Most viszont a találkozás lehetősége az, amiért feldübörgő szívvel megindultam felé. Nem féltem tőle, de későn ébredtem rá arra, hogy ha bántani akart volna, már rég megtehette volna. Volt rá épp elég alkalma.
- Csatlakozhatok? - kérdezem egy apró mosoly kíséretében. Többre nem futotta annak tudatában, hogy köztünk mennyire törékeny szál fut, de ez legalább őszinte volt.