Whatever anyone does or says,
i must be emerald and keep my color

Megosztás
Why Not melegbár

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 29, 2014 11:17 pm
Ugrás egy másik oldalra
***
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Dec. 29, 2014 11:22 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Vincent <3

Sosem az az ember voltam, aki ilyen szépen lassan kiad magából mindent, vagy ha van valami problémája, akkor azt egyből elmondja, hanem mindig úgy próbáltam megoldani mindent, hogy hagytam, hagyj gyűljön, aztán egyszer mikor már túl sok volt, akkor kiborultam, és egyszerre adtam ki magamból mindent. Pontosan ez történt ma velem is, bár kicsit más verzióban, de.. lényegében igen. Elegem volt már abból, hogy egy hete minden este itthon ülök, hogy hátha megjelenik egyszer, mert voltam olyan naiv, hogy valahol belül elhittem, hogy majd ebből lesz így bármi is. Utáltam őt is, meg magamat is, hogy még mindig nem tanultam meg, hogy ne képzeljek oda olyan dolgokat, amik.. valójában nincsenek is. Ezért döntöttem úgy, hogy ma kirúgok a hámból. Egy egyszerű fekete inget, és egy talán már túlságosan is szűk bordó gatyát választottam az esti mulatásomhoz, hiszen.. Na, mit tagadjunk ezen, tudtam, hogy mit akarok, és azt hogyan érhetem el a legegyszerűbben. Nem mondhatnám, hogy Mystic Falls bővelkedett melegbárokban, de azért ha nagyon akart az ember, akkor meg tudta oldani a dolgot. Én arra a helyre mentem, amit egyébként már elég sokszor meglátogattam, hiszen elég normálisnak volt mondható, és ráadásul még olyan zenék is szoktak lenni, amiket szerettem.
Fogalmam sem volt, hogy mennyi ideje voltam már ott, vagy hogy mondjuk mennyit ittam, csak azt tudtam, hogy.. minden porcikámat átjárta a zene, és hogy az arcok már annyira egybeolvadtak a folyamatos mozgástól, hogy szinte csak hatalmas foltokat láttam. Két srác között táncoltam egy ideig, de nem nagyon törődtem vele. Abban a pillanatban csak az számított, hogy mennyire jó érzés volt együtt mozogni a zenével, olyan volt, mintha én magam lennék a zene. Tudtam, hogy pont olyan idióta mosoly van az arcomon, ami mindig, amikor egy kicsivel is többet iszok a kelleténél, de egyáltalán nem érdekelt. Én sem érdekeltem Senkit, akkor engem miért érdekelt volna egyáltalán..? Az egyik srác lelépett így csak ketten maradtunk a másikkal. Mit ketten, ott volt egy egész szórakozóhely?! Táncoltam vele, és táncolt velem, úgy kezdett el húzni a mosdó felé. Egyáltalán nem tiltakoztam, hogyan is tiltakozhattam volna..
Máskor valószínűleg élveztem volna, ha neki nyomnak a falnak, erősen, határozottan, de ez inkább szerencsétlen, és..  durva volt. Megcsókolt, és bár először viszonoztam a csókját, elég hamar rájöttem, hogy ez nem az, amit én akarok. Ez nem az a tökéletes ívű száj, amely a nyakamhoz szokott érni, és nem az a férfias, de mégsem tolakodó illat, amit bárhonnan megismernék. Én ezt nem akarom. Engedj el. – Nem.. – húzódtam el tőle, amennyire csak tudtam, és megpróbáltam magamtól eltolni, de pont annyira voltam részeg, hogy képtelen voltam arra összpontosítani, hogy ezt megtegyem, és.. hát valljuk be, nagyobb volt nálam, és nem vagyok én olyan erős amúgy sem.. – Nem.. – mondtam még egyszer, és igyekeztem nagyon határozottnak, és férfiasnak tűnni, de én is éreztem, hogy nevetséges vagyok. Csak a kezét éreztem az oldalamon, ahogy durván érint meg, és.. Nem, próbáltam eltolni a kezét, és kiszabadítani magam, de túl erősen fogott, és.. Hirtelen már nem voltam olyan részeg, csak egyet akartam, megszabadulni ettől az állattól, és..
Bárcsak, bárcsak inkább otthon maradtam volna.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 30, 2014 10:49 am
Ugrás egy másik oldalra





Naplemente után néhány perccel megkapaszkodtam a házuk mellett álló fa legalsó ágában, és könnyedén felhúztam magamat. Nehezen szoktam meg a tornacipőt, régen bakancsot adtak ránk, az mindent elbírt, menetelhettünk sárban, hóban, a latyak lepergett rólunk, a fák vaskos törzsei kérgestül akadtak meg egy-egy domború kitüremkedésen, pillanatok alatt felmásztunk bármire, de ezek az új cipők, amelyeket csillagászati áron kínálnának, ha megvenném őket, nem csak lopnám, ahogyan szoktam, csúszós talpukkal folyton kifognak rajtam. Sötétkék farmernadrágomat is kényelmetlennek találtam, térdhajlatom ugyan gyakorlottan simult egy vékonyabb ághoz, de az anyag folyton akadályozott. Feltornáztam magam másodpercek alatt, mielőtt bárki észrevett volna. Rutinból, mint a héten annyiszor előtte. Hátamat a törzsnek vetettem, és vártam. Nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, biztonságban van, szívverésének megszokott üteme – badamm-badamm-badamm-badamm – elnyújtotta magát dobhártyámon, szemeimet lehunytam egy pillanatra, hagytam, hogy a pulzálás, mint valami bizarr altató, átjárja mindenemet, eljusson az összes idegvéghez, beigya magát szomjazó sejtjeimbe.
De ebben az ütemes dobogásban nem hallok semmit. Pillantásom átszakítja a tömeg hullámzását, keresztülbuckázik hajlatokon és mozdulatokon, átvág a fényeken is, mindenen, míg meg nem találja nyakának finom ívét, mely megkapaszkodik formás állában, nem túl markáns arccsontjában. Mindenvonása olyan lágy, végtelenül sima, könnyed ecsetvonásokra hasonlít. Szempilláim egymásnak simulnak, szemhéjamon vibráló fénycsíkok hajlanak jobbra és balra, megpróbálom szétzúzni a valóságot, a körülöttünk lévő materiális világot, áthágni a fizika törvényeit, megpróbálok mindent, elcsendesíteni magamban vad indulataimat – közel táncolnak hozzá, két test birtokolja egyszerre, vele együtt rezzennek, követik -, kiszűrni a többiek vágytól reszkető szívverését, hogy meghalljam az ismerős tamtamot, az egyetlent, amiért hajlandó vagyok visszatérni, amiért nem hagytam még el ezt a várost. Saját elmém feszítő burkában azonban semmit sem hallok, valaki oldalról finoman meglök, apró mozdulat, nincs benne semmi szándékosság, motyog is, amely nehezen rágja át magát biztos buborékomon, talán bocsánatot kér, vagy szid, esetleg megkérdezni, jól vagyok-e. Reflexszerűen legyintek, gyűlölöm a testi kontaktust, nem tudok mást, csak ölni vagy szeretkezni, mindkettőben a közelséget vágyom, azt a pillanatot, amikor valahogy egybeolvad minden, összemosódnak a színek és hangok, és magam vagyok, csak magam.
Nem hallok semmit. Dühödten nyitom ki szemeimet, sárga és kék fénypászmák festik kísértetiesre arcomat, a harag, ez az istentelen indulat szűnni nem akarva vezeti pillantásomat keresztül újfent mindenkin, hogy legalább lássam, ha hallani nem hallhatom. Ujjaimat vaktában sörösüvegem nyakára simítom. Tekintetem megakad a semmin, ahol előtte még hárman táncoltak, most nincs ott semmi, egy göndör hajú fiú vonaglik bele, de elmém riadtan tapogatja le hűlt helyét az egyetlen dolognak, amiért érdemes volt idejönnöm. Üvegemet a kelleténél erősebben csapom a bárpulthoz, megreccsen, majd széttörik, végigmossa a tenyérnyomoktól nehéz pultot, káromkodás marad utánam. Sietős, emberi mértéket tartó léptekkel szelem át a helyiség emberáradatát, pillantásom egyik sarkától a másikig pásztáz, arcokon, csípőkön húz végig, keresi azt, amelyiket ismeri, amelyiket már ezerszer látott.
Könnyedén lököm be a mellékhelyiség ajtaját, a fa nyikorogva enged erőmnek. Vérvörös düh mossa végig ereimet. Mielőtt átgondolnám, mit teszek – összeszorított szemek, nem akarja, tolja, ujjai belefeszülnek a mozdulatba -, megragadom a férfi gallérját, és elrántom. Halkan puffan az egyik mosdókagylón. Másik kezemmel a fekete ing gyönge anyagát szorítom lágyan, nehogy baja essen tulajdonosának. – Eszednél vagy te?! – lehelem haragos morgással arcába.






Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Dec. 30, 2014 11:25 am
Ugrás egy másik oldalra

to Vincent <3

Fordult már elő olyan, hogy bajba kerültem. Sosem voltam az az ember, aki mindent tökéletesen csinált, aki soha nem csinált semmi butaságot. Mindig hibáztam, és bármennyire is utáltam azt, hogy ilyen vagyok, nem tehettem ellene semmit. Újra és újra beleestem ugyanazokba a hibákba, és újra és újra elkövettem megint. Mint aki sohasem tanul. Hiba volt itt lennem, és egyedül jönnöm ide. Soha nem esett semmi bajom ilyen helyen, de nem is járkáltam egyedül. Még bőven azelőtt is tudtam, hogy vannak rossz emberek, akik bánthatnak, hogy megismertem volna azt a világot, amihez Ő is tartozott, és lehet, hogy butaság volt, de úgy gondoltam, hogyha nem egyedül vagyok, akkor kevésbé eshet bajom is. Most viszont egyedül voltam. Nem a mosdóban, hiszen ott rajtunk kívül mások is próbálták jól érezni magukat, de ettől függetlenül pontosan tudtam, hogy senki nem fogja meghallani azt, hogy tiltakozom ellene, hogy minden létező idegszálammal arra koncentrálok, hogy eltoljam magamtól, mégsem sikerül. Hogy sikerülne? Legalább kétszer akkora volt, mint én, és fordított helyzetben én sem tudtam volna magamnak segíteni. Kicsit ironikus, hogy ha nem is teljesen ilyen, de kicsit hasonló helyzetbe kerültem már. De az más volt. Akkor bár megijedtem, mégis átadtam magam Neki.
Egy pillanatra behunytam a szemeimet, és próbáltam azt képzelni, hogy Ő ér hozzám. Hogy az ő teste simul hozzám teljesen, ahogy odaszorít a falhoz, de.. Nem ment. Hogyan is ment volna, amikor ez az ember tökéletes ellentéte volt mindannak, amit Ő képviselt? Hányszor képzeltem már el azt, hogy majd Ő ér így hozzám, de az nem ilyen volt. Buta vagyok. Fogalmam sem volt, hogy most mi fog történni, de éreztem, hogy sokkal kevésbé erőlködöm azon, hogy eltoljam magamtól. Nem volt semmi értelme, csak magamat merítettem ki vele. Talán.. kicsit elfogadtam, hogy ma ezt a lapot osztották nekem, és egyedül az számított, hogy végre.. Otthon lehessek.
Lehunytam a szemeimet, és csak próbáltam kizárni minden külső ingert, ami ért, amikor.. valami, a pillanat tört része alatt, megváltozott. Már nem nyomott a falhoz, és eltűntek körülem azok a karok is. Kinyitottam a szemem, és ott állt előttem. Dühös volt, és haragudott rám, láttam azokban a gyönyörű szemeiben, és éreztem bársonyos hangján. Én pedig.. csak nem értettem semmit. Még fel sem fogtam, hogy eltűntette azt a barmot, és tényleg itt van, és láthatom. Egy fél másodpercig biztos voltam abban, hogy csak képzelem az egészet, hiszen az nem lehet.. De éreztem az illatát, és ahogy tartott, nem lehetett minden az agyam szüleménye. Nagyon rossz tréfa lenne.
- Én.. – csak nyeltem egyet, hiszen még mindig nem tértem magamhoz. Mit kellene ilyenkor mondani? Annyi kérdés tódult egyszerre a fejembe, és azt sem tudtam, hogy mivel kezdjek. Lesütöttem a szememet, mert szégyelltem, hogy bajba kerültem, és segítenie kellett, és mert nem bírtam nézni, hogy haragosan, szinte már vádlón néz rám. Az előbb is volt egy pillanat, amikor azt éreztem, hogy bárcsak megnyílna alattam a föld, és ez most sem változott meg. Csak az okai voltak mások. – Sajnálom… - motyogtam egészen halkan, és csak azért voltam biztos benne, hogy hallotta, mert mesélt arról, hogy fel vannak erősödve az érzékei. – Köszönöm.. – egy picit felpillantottam rá, de még mindig nem mertem a szemébe nézni. Ehelyett inkább csak átöleltem őt, és amennyire csak tudtam a nyakába fúrtam az arcomat. Buta voltam, amiért azt hittem, hogy majd itt találok olyat, aki elfeledteti velem, hogy mennyire jó érzés a közelében lenni.




A hozzászólást Samuel Delonberg összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Jan. 05, 2015 5:20 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 05, 2015 3:59 pm
Ugrás egy másik oldalra





Dobhártyámon kitartóan lüktet az ellökött férfi szapora szívverése, mellkasomban végighullámzik lélegzetvételeinek alig érezhető rezgése, színtiszta düh mossa sötétre, hevültre ereimet, mintha nem létezne a világon semmi más, csak ez a pillanat, ez az őrjítő harag, ujjainak lemoshatatlan mérge Samuel bőrén, a gallérba szivárgott, nyakhajlatra tapadt illatpászmák, valami erős és füstös, nem az enyém – fut végig tébolyult sebességgel koponyám belső falán -, hanem egy másik férfié. Pupilláim végtelen feketéjéből lassan szakadnak ki kontúrok, az összemosódó vörös paca, minden indulatom egybesűrítve tisztulni kezd, és hirtelen arcába lehelt szavaim is valódi anyagot találnak, beleütköznek a molekulákba, onnan térnek vissza hozzám lélegzetének ismerős, mentolos illatával együtt, amelybe némi alkohol vegyül. Hangja széttöri az elmémet uraló hangködöt, csomós düh-masszám feloldódik a torkán végigcikázó nyelés visszhangjában, lassan szétfoszlik, nem marad mögötte más, mint az egyetlen tiszta szívverés, az ismerős ritmus, amit egész este megpróbáltam követni. Az egyetlen, amely napnyugtától napkeltéig a tulajdonom, az egyetlen, amelyik lassuló dobbanásaitól jeges rémület ömlik gerincemre.
Fel sem fogja, milyen veszélybe sodorta magát, hogy mi minden történhetett volna vele. Nem hiszem, hogy érti. A test sokféleképpen csonkolható, ezt megtanultam a magam kárán és örömén egyaránt, de a lélek átláthatatlan útvesztőiben a károk alattomosan elrejtőznek, egyetlen szó is artériát szaggató vágást ejthet, és akár évtizedekkel később, egy csendes délelőttön, amikor nem várja senki, amikor a tudatalatti már elfedte, előmerészkedhet, és az illető kivérezhet újra és újra, de bele nem hal. Nem, a lélek sebeibe nem lehet belehalni, csak haldokolni lehet – hosszasan, értelmetlenül. És nem érti. Látom minden rezdülésén, hogy fel sem mérte, hányféleképpen sebezhették volna meg ezen az éjszakán. Nem tudta akkor sem, amikor magához húzott, nem egy haldokló elkeseredettségével, hanem valami egészen más, langymeleg vágyból, mintha kérte volna, hogy fogaimmal felszakítsam a bőrét újra és újra, hogy erein lyukakat üssek, vérét szívjam, amíg bele nem hal, és mennyire boldogan halt volna bele – tomboló szíve szaporán lüktetett szájpadlásomra fröccsenve.
Szempillái megrezzennek, csupán a másodperc törtrésze jut nekem, hogy ezt az éteri pillanatot magamba szívjam, mielőtt sötétlő pillantásomat a férfira fordítom, aki megpróbál egyenlőtlen harcba bocsátkozni velem. Szemem villanásából tudja, esélye sincs, ha kell, ezerszer felkenem a falra, előbb vagy utóbb nem tud majd önként lemászni róla. Kihátrál néhány férfitársával együtt. Valahol az utolsó fülkék környékén valaki fojtottan nyög, testek simulnak egymáshoz. Zavartan fordítom tekintetem újra Samuel arcára, ami csupa nyíltság, csupa ártatlanság – csupa sértetlen felszín, amelyet egy nálam kegyetlenebb ragadozó könyörtelenül feltépne, mert milyen szép zárjegy is az érintetlenség, bármilyen formában.
Újabb fojtott nyögés, fogakon kipréselt sóhaj, vékony fafalnak ütődő homlok – elvonják a figyelmemet, és mire észbe kapok – bár ráznám le magamról, bűvös egy áldozat -, mellkasa dübörgő szívével és forróságával együtt testemnek nyomul, reszkető lehelete bőrömet kínozza. Orromat egy pillanatra hajtincsei közé temetem, mélyen belélegzem illatát, mielőtt elhúzódnék tőle. Ujjaimmal átfogom könyökét, hogy érezze, nem a közelsége zavar, talán csak a mardosó éhség, vagy ez a furcsa, ismeretlen intimitás.
- Nem kell ilyen ostobaságot csinálni, és akkor nincs mit megköszönnöd – morgom rá sem pillantva. Milyen távoli, elérhetetlen lehetek a szemében. Hűvös márvány. – Hazaviszlek. – Óvatosan kinyitom az ajtót, és udvariasan arrébb állok, hogy Ő léphessen ki elsőként.







Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Hétf. Jan. 05, 2015 5:15 pm
Ugrás egy másik oldalra

to Vincent <3

Nem értem, hogy miért van itt, hogyan kerül ide, elém, hozzám, mikor már napok óta nem láttam. Nem keresett, és most pont itt futunk össze, itt ölelem át, és el sem szeretném engedni. Érzem rajta, hogy haragszik rám, és csak egy pillanatig tartok attól, hogy esetleg valami baja esik. Hogyan eshetne..? Magas, erős, és olyan a kisugárzása, hogy a másik férfi egyből távozik is. Én meg szinte kettesben maradok vele, és mennyivel boldogabbá tenne, ha nem szégyellném magam amiatt, ami történt. Nem akartam bajba keveredni, és azt még kevésbé akartam, hogy ő lásson így. Bár még éreztem magamon az alkohol hatását, de az előbb történtek eléggé kijózanítottak ahhoz, hogy szörnyen zavarba hozzanak, és ne tudjam kezelni a helyzetet. Az sem tudatosult a fejemben még, hogy mi minden rossz történhetett volna, ha esetleg nem jelent volna meg, és ezzel akartam a legkevésbé foglalkozni. Nem lett belőle gond, és így nem akarok ezen gondolkozni.
Óvatosan, nem durván tol el magától, bennem mégis egy világ dől össze. Az a világ, amit már számtalanszor romboltam le én magamnak is, mert pontosan tudtam, tudom, hogy olyan dolgok után áhítozom, ami nem lehet az enyém. Összehúzom magam, amilyen kicsire csak tudom. Hiányzott, még mindig hiányzik, és bánt, hogy ennyire hűvös velem, fáj a hidegsége, és a távolságtartása. Azt akarom, hogy húzzon magához, öleljen ő is át engem. Óvatosan lépek ki az ajtón, figyelve arra, hogy ne essek át a küszöbön, de megvárom, míg ő is mellém ér, és csak akkor indulok meg valamerre. Nem szeretném, ha csak utánam jönne, félek attól, hogy megint csak eltűnik, és talán soha többé nem láthatom őt.
- Nem.. lehetne, hogy inkább máshova menjünk? Hozzád, vagy a parkba, vagy.. akárhová – alig hallhatóan ejtem ki a szavakat a számon, és zavartan pillantok fel rá. Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek, aki rossz fát tett a tűzre, és akire most rászóltak. Bár a bárban még mindig forró volt a hangulat, most teljesen mást éreztem. Lehet, mégis haza kellene inkább mennem. – Csak.. nem akarok egyedül maradni – keresem a tekintetét, a szemébe akarok nézni, hogy értse a gondolataimat, de félek, hogy újra és újra csak a hűvösségébe ütközöm, és már elegem van abból, hogy elutasít, hogy nem kíváncsi rám, és senkinek nem számítok semmit. Olyan sokat akarok? Apró könnycsepp gyűlik a szememben, fáradt vagyok, de nem engedem, hogy lássa rajtam, erős vagyok, és visszautasítása ellenére is boldog, hogy végre láthatom.
Az ajtó felé lépkedek mellette, és erősen küzdök önmagammal, hogy ne kapaszkodjak belé, és ne húzzam magam köré védelmező karjait. Sokan vannak, nagyon kell figyelnem arra, hogy ne jöjjön nekem senki, és mégis megtörténik, nekem nyomódnak idegen testek, és megrettenek, undorodom a sok alkohol mámoros embertől, a tömegtől, attól, hogy mégis mi történt volna, ha nincs itt, és számomra észrevehetetlenül húzódom hozzá mégis közelebb. Zavar a zene, és legszívesebben a világba kiabálnám, hogy legyen végre csönd, hogy hallgasson el mindenki, de nem teszem, semmi értelme nem lenne. Ehelyett csak gyorsítok a lépteimen, hogy minél hamarabb kijussak innen, és kint az épület falának döntöm a hátamat, és csak lehunyom a szemeimet. Fázom, mert fogalmam sincs, hogy hol hagytam a kabátomat, de abban teljesen biztos vagyok, hogy nem fogok oda visszamenni. Legszívesebben újra csak átöleltem volna, de nem tettem, csak vártam, hogy odaérjen, és elmondja nekem is, hogy merre megyünk majd. Vagy megyek. Inkább.. csak az utóbbi, ha rajta múlik, azt hiszem.


Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 06, 2015 10:32 am
Ugrás egy másik oldalra






Őrjítő nézni minden rezdülését, hallani a kimaradó szívdobbanásokat, létezni így, ilyen fokon lángolva, ennyire elevenen, elpusztíthatatlan felfokozódottságban, hogy az öröm mindig eufória, a szomorúság pedig kilátástalan kétségbeesés, nincs egy árnyalt érzelem, a felvillanó harag is gyilkos düh, minden túlontúl intenzív. Néha azt érzem, még mindig a harcmezőn állok, adrenalint pumpálok minden tagomba, húsom magába szívja a túléléshez szükséges agressziót, szemellenzős fegyver vagyok, akit besoroztak, hajóra tettek, kiengedtek egy ismeretlen kontinensen szörnyekre vadászni, mocskos németekre, megpofoztak és üvöltöttek velem, aludni sem lehetett rendesen, az ember folyton felriadt minden neszre, és csak ment, ment előre, ment bele a semmibe, az ölésbe vagy pusztulásba égve valami ismeretlen láztól. Őelőtte kikapcsolta az emberséget, de amióta létezik, amióta részese halhatatlanságomnak, azóta inkább gyötrődök csendesen, rezzenéstelen arccal és szétfeszülő bordákkal, mintsem félrelökjem, mint egy liszteszsákot, miután üresre szipolyoztam. Pedig a vére… a vérében ott dübörög életének minden apró momentuma. Ha belőle eszem, a lelkét is felfalom. Ára van annak, hogy belé haraphatok, és még csak nem is sejti, mekkora ára.
Ellép mellettem, és a felkavarodó levegőt átitatja minden érzékemet, bőrének ismerős illata végigmossa gondolataimat, mielőtt végleg magával ragadna az elkeseredés. Mielőtt kikapcsoltatták velem az emberséget, arra kértek, öljek meg egy testvérpárt. Emlékszem, annyira kiborultam ajkaimon lecsorduló vérükkel, hogy zokogásomban lekapartam a falról azt a régi, furcsa mintás tapétát. Mert ölni… olyan természetes volt, de gyerekeket ölni… Aztán átkapcsoltak, elfújták a gyertya lángját, és ott álltam könnyes szemekkel, zsibbadt gondolatokkal, nagyon távolinak hatott, hogy a két előttem heverő tetem valaha ember volt. Többé nem számított. Ha elmesélném neki, mit tettem az elmúlt hetven év során, hogyan gyilkoltam, vettem el, ami természeténél fogva nekem járt, többé rám sem bírna nézni.
Ma éjjel inni fogok belőle, tudom, felkínálja majd, bárhová is viszem, és képtelen leszek nemet mondani. Tekintetem feszített víztükör, nem felelek kérdésére, magamban lassan morzsolom az opciókat, hogy végül melyiket válasszam, melyiknél kisebb az esélye, hogy egy ilyen zaklatott állapotot nem fordítok ellene. Nem sejti, milyen kifinomult érzékszervekkel rendelkezem. Talán a felszínét megérti, hogy jobban látok és hallok, hogyha suttog az utca másik végén, mindent tisztán értek, de azt nem tudhatja, hogy a szemében gyűlő könnycsepp minden rezzenését látom, ahogyan lassan feltölti szeme sarkát, azt a furcsa, szép ívű, domború kis háromszöget, és megtapad szempilláinak tövében. Zavartan elkapom róla pillantásomat. Mielőtt becsukódna mögöttünk az ajtó, még hallom a bent egymáshoz simuló pár eksztázisát, aztán csak tompán, beleveszve a terem dübörgésébe, valahol messze, mintha az agyam hátsó zugában visszhangozna.
Karomat alig láthatóan védelmezve a háta mögé emelem, oldalának mégis nekiütődnek néhányan, lepkeszárny-finoman érintem csak, próbálom vezetni, talán nem is érzi, hogy minden lépésben segítek valamiképpen, mutatom az utat, kísérem és óvom egyszerre, de túl sokan vannak, megszámlálhatatlanul sokan, mind figyelmetlenek, és ha nem akarok feltűnést kelteni, be kell érnem ezzel a sikertelen védelmezői mechanizmussal.
Odakint metsző hideg csap arcunkba, hallom falnak simuló hátát, a súrlódás szelíd neszét. Körbepillantok, szinte teljesen egyedül vagyunk, pár méterre két biztonsági őr cigarettázik, valamin nevetnek, felénk se néznek, nyilván megszokták a látványt, arcok vagyunk csak, beazonosíthatatlan szereplői ennek az estének. Tekintetem Samuel karján felfutó libabőrére fordul, kibújok farmerdzsekimből, szelíden elhúzom a faltól éppen annyira, hogy vállaira teríthessem.
- Még a végén megfázol. – Farzsebemből kitapogatok egy doboz cigarettát. – A parkban is megfáznál, és őszintén, attól tartok, a lakásom nem nyerné el a tetszésedet. Átmeneti szállás, már így is tovább maradtam a városban, mint terveztem – kerülöm pillantását, de a mondat meggondolatlanul kicsúszott. Ajkaim közé illesztek egy szálat, meggyújtom.






Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 06, 2015 11:33 am
Ugrás egy másik oldalra

to Vincent <3

Van egy pillanat, amikor legszívesebben csak felemelném a kezem, és megütném őt, mert haragszom rá, haragszom, amiért nem keresett, hogy szó nélkül tűnt el, és azért is, ahogy most megjelent itt, és nem tudok elmenni rajta, nem értem őt. Nem kellett volna megmentenie, hagyhatta volna, hogy ki tudja, mik történjenek velem, már nem számított. Neki dőlök a falnak, és ezzel a mozdulattal egyből rájövök arra is, hogy nem volt túl jó döntés, mert hideg. Kint is hideg van, a fal is hideg, ő is hideg. Az egész világ fagyos számomra, gyűlölöm, hogy itt van, hogy látja a gyengeségem, hogy esetlen vagyok, és fázom, és csak arra vágyom, hogy.. Hogy mi? Magam sem tudom, hogy mit akarok. Egyetlen dologban vagyok biztos, és azt nem kaphatom meg. Csak nézem őt, ahogy fölém magasodik, nem tudom kezelni a helyzetet, hogy hozzámér, hogy rám terítse a kabátját. Legszívesebben újra csak átölelném, szorosan, ahogy csak tudom, de még az is kevés lenne, hogy kifejezzek mindent, amit most érzek. Fáj, hogy itt van közvetlen velem szemben, mégis azt érzem, hogy olyan távol van tőlem, mint a Nap a Holdtól. Eltolnám magamtól, nem kell a segítsége, nem is fázom annyira, megoldom egyedül, de erre is képtelen vagyok, hisz belül vágyom arra az óvatos, szinte alig érzett érintésre, ahogy elhúz a faltól, és ujjai a bőrömhöz érnek.
Össze kellene szednem magam, de képtelen vagyok rá. Csak nyelek egyet, és újra lehunyt szemekkel hallgatom őt, nehéz koncentrálnom a szavaira, és először nem is értem őket, nem tudom, hogy mit mondd, csak különálló, nehéz értelmetlen betűhalmazokat kapok el, és kell egy pár pillanat, mire értelmet nyer minden. Azt hiszi, érdekelne, hogy milyen a lakása? Rápillantok, de szándékosan kerülöm a tekintetét, tudom, hogy nem szabad odanéznem, mert akkor újra csak elveszek, és valami meggondolatlanságot teszek. Nézem, ahogy kecses ujjai cigarettát vesznek elő, ahogy tökéletes ajkai enyhén szétnyílnak, mielőtt meggyújtaná. Hirtelen én is arra vágyom, hogy megkínáljon, olyan akarok lenni, mint ő, olyan elegáns mozdulatokkal véghez vinni ilyen hétköznapi dolgokat, mint Ő. De nem mondok semmit, mert tudom, hogy mellette milyen nevetségesen néznék, nézek ki. Hirtelen megértem, hogy.. miért nem keresett, vagy akart látni. És azt is, hogy valószínűleg most is teherként nehezedem rá.
- Egészen biztosan tetszene, de.. mindegy, akkor csak vigyél haza, majd.. – megvonom a vállam, és nem fejezem be a mondatot. Azért nem, mert megrémiszt a gondolat, hogy egyedül legyek. Tisztában vagyok azzal, hogy egészen biztosan van jobb dolga, mint velem lenni, engem ápolgatni, de vagyok annyira önző, hogy nem küldöm el, mert magam mellett akarom tudni, legalább arra a kis időre, amíg hazaérünk. Halkan sóhajtok egyet, és ellépek a faltól. Kicsit szorosabbra húzom magam körül a farmerdzsekijét, és magamba szívom illatát. Még mindig fázom, de megnyugtat közelsége, és hagyom, hogy átjárjon ez a kellemes, régen hiányolt illat.
– Azt hittem, hogy.. már nem is foglak többet látni – bukik ki belőlem hirtelen, meggondolatlanul, ami éppen eszembe jut. Kínosnak érzem, hogy ilyeneket mondok, és bár egyáltalán nem vádlón mondtam, inkább csak egy megállapítás volt, pontosan az, ahogy éreztem, és gondoltam nem csak ebben a pillanatban, de már lassan egy teljes hete. – Mármint.. nem úgy értettem, nyilván volt jobb dolgod is, mint velem foglalkozni – mosolyodok el halványan. Nem akarom, hogy lássa rajtam, hogy ez mennyire bánt, és fáj valójában. Nagyfiú vagyok, majd valahogy túl jutok ezen. – De hogyhogy tovább maradtál? – megint hirtelen szólalok meg, érzem magamon, hogy mennyire szét vagyok esve, nem kontrolálom a szavaimat, nehezen tudok ennyi mindenre egyszerre koncentrálni. Próbálok csak rá figyelni, de nehéz, mert érzem, hogy túl könnyen bele élném magam olyan dolgokba, amik nincsenek is ott.

Vissza az elejére Go down

Vendég
Anonymous



A poszt írója Vendég
Elküldésének ideje Kedd Jan. 06, 2015 12:15 pm
Ugrás egy másik oldalra






Az első korty füst kellemes bizsergéssel szalad végig torkomon, mélyen szívom magamba, tekintetem nem arcára, hanem hajtincseire függesztem, enyhe, hűvös szél fújdogál, belemozdul minden egészből kirakoncátlankodó szál. Miközben kifújom a füstöt, valahol a válla környékére vándorolok, nézem, ahogyan dzsekim takarásában apró vállai megbújnak, nézem az anyag ráncait, a keskeny árnyékcsíkokat, a megtörő varrásvonalakat. Annyira nem illik hozzá, olyan törékenynek, elpusztíthatónak tűnik benne, porcelánbabának, amit egyetlen pöccintéssel megsemmisíthetnék, és hirtelen pillantásom erre az iszonyatos gondolatra még egyszer körbejár, csak akkor nyugszom meg, amikor látom, hogy még mindig ugyanolyan távolság húzódik meg közöttünk és a két biztonsági őr között, és hallom, hogy bent senki sem tervez kimerészkedést a hidegbe. Izzadt lüktetés szivárog az épület falaiba, csókok tompított hangját, szerelmes búgások karcos részleteit hallom. Azért jött erre a helyre, mert vágyott rá, vágyott valakinek az érintésére, egy férfiéra, akarta, és bár a tervei nem úgy sültek el, ahogyan eredetileg tervezte, az eredeti tervben valameddig mégis így néztek ki az események.
Fogaimat alsó ajkamba mélyesztem, szinte érzem a hátamnak ütköző fatörzset, minden apró deformációját, a kéreg ezerszer kopogtatott, szikkadt és megtépázott domborulatait, mert hirtelen ott ülök megint a fán képzeletben, és nézem kontúrjaiban kirajzolódó sziluettjét, a szobában járkál, lefekszik az ágyra, eltűnik előlem, csupán lélegzetvételei szűrődnek ki, szívdobogásának megnyugtató ritmusa, felkapcsolja a villanyt, eloltja, zuhanyozik, eszik, mindent a szokott módon csinál, nem is sejti, hogy odakint vagyok. De megkeresni… újfent, bemászni az ablakon, amely elválaszt tőle – ha kinyitja, erősebben érzem illatát -, a vérét venni könyörtelenül. Nem lehet. Hiába gyógyítom újra és újra, saját teste nem tud regenerálódni, a végén két lábon járó ételbár lenne, talán nem érzékelné, hogy eltűnik belőle valami természetes emberség, de én érezném. Nem tudja olyan ütemben újratölteni magát, amilyenben én legszívesebben megcsapolnám. Így hát őrzöm esténként. Milyen gusztustalan dolog ez is, hogy ott lebegek felette, mint Damoklész kardja, féltem, mások megtámadnák, mert Ő csakis az enyém, az én vérzsákom. Ennél még a láncon tartott kutyának is szebb élete volt.
Kényelmetlenül pöccintem le a felgyűlt hamut, máskor egyetlen másodpercet vesz igénybe gondolataim áradata, most tovább tartott, de nem érzem, pontosan mennyi ideig meredtem csendesen vállának ívére. Nem tudom megsaccolni sem. Egy emberöltő után hetek és hónapok is összemosódhatnak. A távolból regisztrálom szavait, nemrég mondhatta őket, hallottam is, bennem van, csak nem értettem, nem foglalkoztam velük, mert saját kegyetlenségem nyomorúsága minden más gondolatot kiszorított. Rávágnám, hogy láttam, nem látott engem, de én láttam, helyette lustán arcára emelem tekintetem, a vonások elevenségétől megretten bennem valami, hogy él, és milyen szépen él, milyen ártatlanul, végül mégsem mondok semmit.
Közelebb lépek hozzá, még egyet szívok a cigarettából, mielőtt orromat a farmerdzseki anyaga alá rejteném, nyakának kecses ívéhez, egyenesen az artériához, és csak akkor engedem ki a füstöt, hogy valamennyire tompítsa az illatot, vérének részegítő aromáját. Gyöngéden végigsiklik az ér mentén, egészen a füléig, majd újfent ellépek tőle, jó nagyot, öleset, hogy véletlenül se tudjon utánam kapni, ha szeretne. A pillanatnyi gyöngeségem jobban dühít, mint szeretném.
- Maradtam, mert a terveim másként alakultak. Mert bizonyos dolgok megváltoztak – villan rá pillantásom a másodperc törtészéig, aztán újra szívok egyet a dohányból. – Rendben, hazaviszlek… - néhány szívdobbanásnyi időre elhúzom a teljes mondatot, magam sem vagyok biztos abban, hogy ez lenne a jó döntés -, magamhoz. De ha nem tetszik, és tudom, hogy nem fog tetszeni, akkor kötelességed megmondani. Nem szeretnék udvarias hazugságokat engedni… kettőnk közé. Nem ér annyit egy patkánylyuk. – A cigarettát eleresztem, rátaposok. Újat veszek elő, majd a dobozt felé tartom. – Nem kínáltalak meg az imént, de persze ha szeretnél…






Vissza az elejére Go down




A poszt írója Ajánlott tartalom
Elküldésének ideje
Ugrás egy másik oldalra
Vissza az elejére Go down
 

Why Not melegbár

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
rising of the mortals :: Helyszínek :: Mystic Falls-


Új posztok
tekintsd meg
Pént. Május 31, 2019 10:58 pm
Laurel O. Delgado
Szer. Május 29, 2019 1:28 am
Katherine Pierce
Kedd Május 28, 2019 8:31 pm
Amren Monroe
Hétf. Május 27, 2019 11:26 pm
Lucille Éamon Vodova
Szer. Május 22, 2019 12:03 pm
Katherine Pierce
Hétf. Május 20, 2019 10:43 am
Shiraz Watson
Szomb. Május 18, 2019 10:03 pm
Aingeal Hearn

• ROTM FRPG •