Naplemente után néhány perccel megkapaszkodtam a házuk mellett álló fa legalsó ágában, és könnyedén felhúztam magamat. Nehezen szoktam meg a tornacipőt, régen bakancsot adtak ránk, az mindent elbírt, menetelhettünk sárban, hóban, a latyak lepergett rólunk, a fák vaskos törzsei kérgestül akadtak meg egy-egy domború kitüremkedésen, pillanatok alatt felmásztunk bármire, de ezek az új cipők, amelyeket csillagászati áron kínálnának, ha megvenném őket, nem csak lopnám, ahogyan szoktam, csúszós talpukkal folyton kifognak rajtam. Sötétkék farmernadrágomat is kényelmetlennek találtam, térdhajlatom ugyan gyakorlottan simult egy vékonyabb ághoz, de az anyag folyton akadályozott. Feltornáztam magam másodpercek alatt, mielőtt bárki észrevett volna. Rutinból, mint a héten annyiszor előtte. Hátamat a törzsnek vetettem, és vártam. Nem is kellett látnom ahhoz, hogy tudjam, biztonságban van, szívverésének megszokott üteme – badamm-badamm-badamm-badamm – elnyújtotta magát dobhártyámon, szemeimet lehunytam egy pillanatra, hagytam, hogy a pulzálás, mint valami bizarr altató, átjárja mindenemet, eljusson az összes idegvéghez, beigya magát szomjazó sejtjeimbe.
De ebben az ütemes dobogásban nem hallok semmit. Pillantásom átszakítja a tömeg hullámzását, keresztülbuckázik hajlatokon és mozdulatokon, átvág a fényeken is, mindenen, míg meg nem találja nyakának finom ívét, mely megkapaszkodik formás állában, nem túl markáns arccsontjában. Mindenvonása olyan lágy, végtelenül sima, könnyed ecsetvonásokra hasonlít. Szempilláim egymásnak simulnak, szemhéjamon vibráló fénycsíkok hajlanak jobbra és balra, megpróbálom szétzúzni a valóságot, a körülöttünk lévő materiális világot, áthágni a fizika törvényeit, megpróbálok mindent, elcsendesíteni magamban vad indulataimat – közel táncolnak hozzá, két test birtokolja egyszerre, vele együtt rezzennek, követik -, kiszűrni a többiek vágytól reszkető szívverését, hogy meghalljam az ismerős tamtamot, az egyetlent, amiért hajlandó vagyok visszatérni, amiért nem hagytam még el ezt a várost. Saját elmém feszítő burkában azonban semmit sem hallok, valaki oldalról finoman meglök, apró mozdulat, nincs benne semmi szándékosság, motyog is, amely nehezen rágja át magát biztos buborékomon, talán bocsánatot kér, vagy szid, esetleg megkérdezni, jól vagyok-e. Reflexszerűen legyintek, gyűlölöm a testi kontaktust, nem tudok mást, csak ölni vagy szeretkezni, mindkettőben a közelséget vágyom, azt a pillanatot, amikor valahogy egybeolvad minden, összemosódnak a színek és hangok, és magam vagyok, csak magam.
Nem hallok semmit. Dühödten nyitom ki szemeimet, sárga és kék fénypászmák festik kísértetiesre arcomat, a harag, ez az istentelen indulat szűnni nem akarva vezeti pillantásomat keresztül újfent mindenkin, hogy legalább lássam, ha hallani nem hallhatom. Ujjaimat vaktában sörösüvegem nyakára simítom. Tekintetem megakad a semmin, ahol előtte még hárman táncoltak, most nincs ott semmi, egy göndör hajú fiú vonaglik bele, de elmém riadtan tapogatja le hűlt helyét az egyetlen dolognak, amiért érdemes volt idejönnöm. Üvegemet a kelleténél erősebben csapom a bárpulthoz, megreccsen, majd széttörik, végigmossa a tenyérnyomoktól nehéz pultot, káromkodás marad utánam. Sietős, emberi mértéket tartó léptekkel szelem át a helyiség emberáradatát, pillantásom egyik sarkától a másikig pásztáz, arcokon, csípőkön húz végig, keresi azt, amelyiket ismeri, amelyiket már ezerszer látott.
Könnyedén lököm be a mellékhelyiség ajtaját, a fa nyikorogva enged erőmnek. Vérvörös düh mossa végig ereimet. Mielőtt átgondolnám, mit teszek – összeszorított szemek, nem akarja, tolja, ujjai belefeszülnek a mozdulatba -, megragadom a férfi gallérját, és elrántom. Halkan puffan az egyik mosdókagylón. Másik kezemmel a fekete ing gyönge anyagát szorítom lágyan, nehogy baja essen tulajdonosának. – Eszednél vagy te?! – lehelem haragos morgással arcába.

Dobhártyámon kitartóan lüktet az ellökött férfi szapora szívverése, mellkasomban végighullámzik lélegzetvételeinek alig érezhető rezgése, színtiszta düh mossa sötétre, hevültre ereimet, mintha nem létezne a világon semmi más, csak ez a pillanat, ez az őrjítő harag, ujjainak lemoshatatlan mérge Samuel bőrén, a gallérba szivárgott, nyakhajlatra tapadt illatpászmák, valami erős és füstös, nem az enyém – fut végig tébolyult sebességgel koponyám belső falán -, hanem egy másik férfié. Pupilláim végtelen feketéjéből lassan szakadnak ki kontúrok, az összemosódó vörös paca, minden indulatom egybesűrítve tisztulni kezd, és hirtelen arcába lehelt szavaim is valódi anyagot találnak, beleütköznek a molekulákba, onnan térnek vissza hozzám lélegzetének ismerős, mentolos illatával együtt, amelybe némi alkohol vegyül. Hangja széttöri az elmémet uraló hangködöt, csomós düh-masszám feloldódik a torkán végigcikázó nyelés visszhangjában, lassan szétfoszlik, nem marad mögötte más, mint az egyetlen tiszta szívverés, az ismerős ritmus, amit egész este megpróbáltam követni. Az egyetlen, amely napnyugtától napkeltéig a tulajdonom, az egyetlen, amelyik lassuló dobbanásaitól jeges rémület ömlik gerincemre.
Fel sem fogja, milyen veszélybe sodorta magát, hogy mi minden történhetett volna vele. Nem hiszem, hogy érti. A test sokféleképpen csonkolható, ezt megtanultam a magam kárán és örömén egyaránt, de a lélek átláthatatlan útvesztőiben a károk alattomosan elrejtőznek, egyetlen szó is artériát szaggató vágást ejthet, és akár évtizedekkel később, egy csendes délelőttön, amikor nem várja senki, amikor a tudatalatti már elfedte, előmerészkedhet, és az illető kivérezhet újra és újra, de bele nem hal. Nem, a lélek sebeibe nem lehet belehalni, csak haldokolni lehet – hosszasan, értelmetlenül. És nem érti. Látom minden rezdülésén, hogy fel sem mérte, hányféleképpen sebezhették volna meg ezen az éjszakán. Nem tudta akkor sem, amikor magához húzott, nem egy haldokló elkeseredettségével, hanem valami egészen más, langymeleg vágyból, mintha kérte volna, hogy fogaimmal felszakítsam a bőrét újra és újra, hogy erein lyukakat üssek, vérét szívjam, amíg bele nem hal, és mennyire boldogan halt volna bele – tomboló szíve szaporán lüktetett szájpadlásomra fröccsenve.
Szempillái megrezzennek, csupán a másodperc törtrésze jut nekem, hogy ezt az éteri pillanatot magamba szívjam, mielőtt sötétlő pillantásomat a férfira fordítom, aki megpróbál egyenlőtlen harcba bocsátkozni velem. Szemem villanásából tudja, esélye sincs, ha kell, ezerszer felkenem a falra, előbb vagy utóbb nem tud majd önként lemászni róla. Kihátrál néhány férfitársával együtt. Valahol az utolsó fülkék környékén valaki fojtottan nyög, testek simulnak egymáshoz. Zavartan fordítom tekintetem újra Samuel arcára, ami csupa nyíltság, csupa ártatlanság – csupa sértetlen felszín, amelyet egy nálam kegyetlenebb ragadozó könyörtelenül feltépne, mert milyen szép zárjegy is az érintetlenség, bármilyen formában.
Újabb fojtott nyögés, fogakon kipréselt sóhaj, vékony fafalnak ütődő homlok – elvonják a figyelmemet, és mire észbe kapok – bár ráznám le magamról, bűvös egy áldozat -, mellkasa dübörgő szívével és forróságával együtt testemnek nyomul, reszkető lehelete bőrömet kínozza. Orromat egy pillanatra hajtincsei közé temetem, mélyen belélegzem illatát, mielőtt elhúzódnék tőle. Ujjaimmal átfogom könyökét, hogy érezze, nem a közelsége zavar, talán csak a mardosó éhség, vagy ez a furcsa, ismeretlen intimitás.
- Nem kell ilyen ostobaságot csinálni, és akkor nincs mit megköszönnöd – morgom rá sem pillantva. Milyen távoli, elérhetetlen lehetek a szemében. Hűvös márvány. – Hazaviszlek. – Óvatosan kinyitom az ajtót, és udvariasan arrébb állok, hogy Ő léphessen ki elsőként.

Őrjítő nézni minden rezdülését, hallani a kimaradó szívdobbanásokat, létezni így, ilyen fokon lángolva, ennyire elevenen, elpusztíthatatlan felfokozódottságban, hogy az öröm mindig eufória, a szomorúság pedig kilátástalan kétségbeesés, nincs egy árnyalt érzelem, a felvillanó harag is gyilkos düh, minden túlontúl intenzív. Néha azt érzem, még mindig a harcmezőn állok, adrenalint pumpálok minden tagomba, húsom magába szívja a túléléshez szükséges agressziót, szemellenzős fegyver vagyok, akit besoroztak, hajóra tettek, kiengedtek egy ismeretlen kontinensen szörnyekre vadászni, mocskos németekre, megpofoztak és üvöltöttek velem, aludni sem lehetett rendesen, az ember folyton felriadt minden neszre, és csak ment, ment előre, ment bele a semmibe, az ölésbe vagy pusztulásba égve valami ismeretlen láztól. Őelőtte kikapcsolta az emberséget, de amióta létezik, amióta részese halhatatlanságomnak, azóta inkább gyötrődök csendesen, rezzenéstelen arccal és szétfeszülő bordákkal, mintsem félrelökjem, mint egy liszteszsákot, miután üresre szipolyoztam. Pedig a vére… a vérében ott dübörög életének minden apró momentuma. Ha belőle eszem, a lelkét is felfalom. Ára van annak, hogy belé haraphatok, és még csak nem is sejti, mekkora ára.
Ellép mellettem, és a felkavarodó levegőt átitatja minden érzékemet, bőrének ismerős illata végigmossa gondolataimat, mielőtt végleg magával ragadna az elkeseredés. Mielőtt kikapcsoltatták velem az emberséget, arra kértek, öljek meg egy testvérpárt. Emlékszem, annyira kiborultam ajkaimon lecsorduló vérükkel, hogy zokogásomban lekapartam a falról azt a régi, furcsa mintás tapétát. Mert ölni… olyan természetes volt, de gyerekeket ölni… Aztán átkapcsoltak, elfújták a gyertya lángját, és ott álltam könnyes szemekkel, zsibbadt gondolatokkal, nagyon távolinak hatott, hogy a két előttem heverő tetem valaha ember volt. Többé nem számított. Ha elmesélném neki, mit tettem az elmúlt hetven év során, hogyan gyilkoltam, vettem el, ami természeténél fogva nekem járt, többé rám sem bírna nézni.
Ma éjjel inni fogok belőle, tudom, felkínálja majd, bárhová is viszem, és képtelen leszek nemet mondani. Tekintetem feszített víztükör, nem felelek kérdésére, magamban lassan morzsolom az opciókat, hogy végül melyiket válasszam, melyiknél kisebb az esélye, hogy egy ilyen zaklatott állapotot nem fordítok ellene. Nem sejti, milyen kifinomult érzékszervekkel rendelkezem. Talán a felszínét megérti, hogy jobban látok és hallok, hogyha suttog az utca másik végén, mindent tisztán értek, de azt nem tudhatja, hogy a szemében gyűlő könnycsepp minden rezzenését látom, ahogyan lassan feltölti szeme sarkát, azt a furcsa, szép ívű, domború kis háromszöget, és megtapad szempilláinak tövében. Zavartan elkapom róla pillantásomat. Mielőtt becsukódna mögöttünk az ajtó, még hallom a bent egymáshoz simuló pár eksztázisát, aztán csak tompán, beleveszve a terem dübörgésébe, valahol messze, mintha az agyam hátsó zugában visszhangozna.
Karomat alig láthatóan védelmezve a háta mögé emelem, oldalának mégis nekiütődnek néhányan, lepkeszárny-finoman érintem csak, próbálom vezetni, talán nem is érzi, hogy minden lépésben segítek valamiképpen, mutatom az utat, kísérem és óvom egyszerre, de túl sokan vannak, megszámlálhatatlanul sokan, mind figyelmetlenek, és ha nem akarok feltűnést kelteni, be kell érnem ezzel a sikertelen védelmezői mechanizmussal.
Odakint metsző hideg csap arcunkba, hallom falnak simuló hátát, a súrlódás szelíd neszét. Körbepillantok, szinte teljesen egyedül vagyunk, pár méterre két biztonsági őr cigarettázik, valamin nevetnek, felénk se néznek, nyilván megszokták a látványt, arcok vagyunk csak, beazonosíthatatlan szereplői ennek az estének. Tekintetem Samuel karján felfutó libabőrére fordul, kibújok farmerdzsekimből, szelíden elhúzom a faltól éppen annyira, hogy vállaira teríthessem.
- Még a végén megfázol. – Farzsebemből kitapogatok egy doboz cigarettát. – A parkban is megfáznál, és őszintén, attól tartok, a lakásom nem nyerné el a tetszésedet. Átmeneti szállás, már így is tovább maradtam a városban, mint terveztem – kerülöm pillantását, de a mondat meggondolatlanul kicsúszott. Ajkaim közé illesztek egy szálat, meggyújtom.

Az első korty füst kellemes bizsergéssel szalad végig torkomon, mélyen szívom magamba, tekintetem nem arcára, hanem hajtincseire függesztem, enyhe, hűvös szél fújdogál, belemozdul minden egészből kirakoncátlankodó szál. Miközben kifújom a füstöt, valahol a válla környékére vándorolok, nézem, ahogyan dzsekim takarásában apró vállai megbújnak, nézem az anyag ráncait, a keskeny árnyékcsíkokat, a megtörő varrásvonalakat. Annyira nem illik hozzá, olyan törékenynek, elpusztíthatónak tűnik benne, porcelánbabának, amit egyetlen pöccintéssel megsemmisíthetnék, és hirtelen pillantásom erre az iszonyatos gondolatra még egyszer körbejár, csak akkor nyugszom meg, amikor látom, hogy még mindig ugyanolyan távolság húzódik meg közöttünk és a két biztonsági őr között, és hallom, hogy bent senki sem tervez kimerészkedést a hidegbe. Izzadt lüktetés szivárog az épület falaiba, csókok tompított hangját, szerelmes búgások karcos részleteit hallom. Azért jött erre a helyre, mert vágyott rá, vágyott valakinek az érintésére, egy férfiéra, akarta, és bár a tervei nem úgy sültek el, ahogyan eredetileg tervezte, az eredeti tervben valameddig mégis így néztek ki az események.
Fogaimat alsó ajkamba mélyesztem, szinte érzem a hátamnak ütköző fatörzset, minden apró deformációját, a kéreg ezerszer kopogtatott, szikkadt és megtépázott domborulatait, mert hirtelen ott ülök megint a fán képzeletben, és nézem kontúrjaiban kirajzolódó sziluettjét, a szobában járkál, lefekszik az ágyra, eltűnik előlem, csupán lélegzetvételei szűrődnek ki, szívdobogásának megnyugtató ritmusa, felkapcsolja a villanyt, eloltja, zuhanyozik, eszik, mindent a szokott módon csinál, nem is sejti, hogy odakint vagyok. De megkeresni… újfent, bemászni az ablakon, amely elválaszt tőle – ha kinyitja, erősebben érzem illatát -, a vérét venni könyörtelenül. Nem lehet. Hiába gyógyítom újra és újra, saját teste nem tud regenerálódni, a végén két lábon járó ételbár lenne, talán nem érzékelné, hogy eltűnik belőle valami természetes emberség, de én érezném. Nem tudja olyan ütemben újratölteni magát, amilyenben én legszívesebben megcsapolnám. Így hát őrzöm esténként. Milyen gusztustalan dolog ez is, hogy ott lebegek felette, mint Damoklész kardja, féltem, mások megtámadnák, mert Ő csakis az enyém, az én vérzsákom. Ennél még a láncon tartott kutyának is szebb élete volt.
Kényelmetlenül pöccintem le a felgyűlt hamut, máskor egyetlen másodpercet vesz igénybe gondolataim áradata, most tovább tartott, de nem érzem, pontosan mennyi ideig meredtem csendesen vállának ívére. Nem tudom megsaccolni sem. Egy emberöltő után hetek és hónapok is összemosódhatnak. A távolból regisztrálom szavait, nemrég mondhatta őket, hallottam is, bennem van, csak nem értettem, nem foglalkoztam velük, mert saját kegyetlenségem nyomorúsága minden más gondolatot kiszorított. Rávágnám, hogy láttam, nem látott engem, de én láttam, helyette lustán arcára emelem tekintetem, a vonások elevenségétől megretten bennem valami, hogy él, és milyen szépen él, milyen ártatlanul, végül mégsem mondok semmit.
Közelebb lépek hozzá, még egyet szívok a cigarettából, mielőtt orromat a farmerdzseki anyaga alá rejteném, nyakának kecses ívéhez, egyenesen az artériához, és csak akkor engedem ki a füstöt, hogy valamennyire tompítsa az illatot, vérének részegítő aromáját. Gyöngéden végigsiklik az ér mentén, egészen a füléig, majd újfent ellépek tőle, jó nagyot, öleset, hogy véletlenül se tudjon utánam kapni, ha szeretne. A pillanatnyi gyöngeségem jobban dühít, mint szeretném.
- Maradtam, mert a terveim másként alakultak. Mert bizonyos dolgok megváltoztak – villan rá pillantásom a másodperc törtészéig, aztán újra szívok egyet a dohányból. – Rendben, hazaviszlek… - néhány szívdobbanásnyi időre elhúzom a teljes mondatot, magam sem vagyok biztos abban, hogy ez lenne a jó döntés -, magamhoz. De ha nem tetszik, és tudom, hogy nem fog tetszeni, akkor kötelességed megmondani. Nem szeretnék udvarias hazugságokat engedni… kettőnk közé. Nem ér annyit egy patkánylyuk. – A cigarettát eleresztem, rátaposok. Újat veszek elő, majd a dobozt felé tartom. – Nem kínáltalak meg az imént, de persze ha szeretnél…