// Park

Nem tudom mennyi ideje járhattam az utcákat. Ha ember lennék biztos azon nyavalyognék, hogy így fáj úgy fáj na meg fáradt is vagyok stb.
Észrevettem ahogy az egyik házból éppen kiviharzik egy nő. Itt az esélyem. Előtte teremtem és vigyorral az arcomon néztem rá. - Ne sikíts. - Kezdetnek ez is jó lesz ahhoz, hogy leteszteljem meg tudom-e igézni. Láttam üres tekintetét így biztos voltam a dolgomban.
- Van valami rokonod közeli barátod vagy valami ilyesmi? - Kérdeztem tőle lényegre törően. Nem akarok egy olyan személyt vértasaknak aki a közösségi élet közepe. Ha valaki túlzottan járkálna hozzánk előbb utóbb úgy is holtan végezné.
- Nem.. Nem.. A munka a mindenem egyáltalán nincs időm a magánéletemre. - Válaszolta. Hmm. Tökéletesebbet nem is foghattam volna ki nála.
- Okos kislány. Jó pár életet megkíméltél. - Még ha családja is lett volna valószínűleg egy idő után kinyírtam volna az összeset. Egy bőven elég nem kell nekem több. Felesleges lenne. Mondjuk jól el tudnék szórakozni még kettővel.. De egy is bőven elég lesz.. Majd ha nagyon unatkozok elkapok valakit az utcán..
- Most pedig jól figyelj rám. Szépen visszamegyünk a lakásodba te behívsz engem aztán pedig elmész a dolgodra. Mindig csak rám hallgatsz senkinek nem válaszolsz, csak nekem. Megértetted? - Bólintott egyet a vigyorom pedig még hatalmasabb lett.. Ennél jobban nem is mehetett volna az egész.
- Gyere be. - Szólt kicsit félénk hangon én pedig ennek köszönhetően egyszerűen léptem át a ház küszöbét. Megfelelt a stílusomnak..
- Köszönöm, most pedig eredj a dolgodra. Ja és.. Erről senkinek nem beszélsz. Meg sem történt.. Soha. - Adtam ki az utolsó utasítást is, mint az előbb és az emeletre mentem ahol megkerestem a leendő szobámat. Ó, hogy mennyire tetszik nekem ez az élet..

(Samantha lakása)

A gyomrom úgy bukfencezett, mintha... legalább hánynom kellene. Feszült voltam, és féltem, hogy megint oda jutunk, ahová az előbb eljutottunk. Nem tudom, mit is kellene mondjak neki azon kívül, hogy... annyira sajnálom.
Megálltam a ház előtt, de még mindig zsebre dugtam a kezeiemt, és úgy néztem a nagy ajtóra. Persze, Naomi ízlése tökéletes. De... ezen a helyen túl sok esély van arra, hogy lesz hely, ahová eltünteti a hullámat.
Megálltam az ajtó előtt, és bekopogtattam. Most már... várnom kell a halált... vagy a megbocsájtást.

Az egész házat feltérképeztem minden egyes négyzetméterét. Kezdtem kicsit unatkozni szóval van az az érzésem, hogy a drágalátos munkamániás lakótársam fel fog mondani. Kell valaki akit nyúzhatok nap közben. Úgy meg elég nehéz lehet, ha egyfolytában melózik.
Leültem a tévé elé és kapcsolgatni kezdtem. Az egyik műsor unalmasabb volt, mint a másik. Legszívesebben szerveztem volna egy házavató bulit vagy valamit.
Miközben ezen gondolkoztam kopogtatásra kaptam fel a fejemet. Ennyit arról, hogy nincs senki ismerőse. De azt hiszem az élete itt és most véget ért. Amúgy is unatkoztam.. Jól elszórakozok még mielőtt megölöm.
- Tristan. - Mondtam meglepve mikor kinyitottam az ajtót. Na igen.. Rá nem számítottam. De számíthattam volna. Ha egyszer megtalált másodszorra sem lesz olyan nehéz.

A hajamba túrtam, meglehetősen feszülten. Nem tudtam, hogy akarom-e én ezt, mert hát... annyira féltem, hogy ismét azt fogja mondani, amit eddig. Hogy gyűlöl, hogy már nem én vagyok a példaképe... hogy egy senki vagyok számára.
Nyílt az ajtó, és úgy néztem rá, mintha megint kísértetet látnék, de... oké, ezt most ne ragozzuk tovább.
- Naomi... - köszörültem meg a torkomat, és egy kínlódó mosoly jelent meg ajkaimon. - mondd, be tudnál engedni engem? Azt hiszem, beszélnünk kell.

Pont az a személy, akit a legkevésbé vártam. Hát természetesen. Milyen jó, hogy nem tudja betenni a lábát a házba anélkül, hogy az én élő vérbankom be nem hívná. Bár rá nem mostanában kell számítani. Ha tényleg olyan munkamániás, mint ahogy állítja akkor örülhetek, ha holnap reggel hazatalál.
- Szerintem ilyen szép időben teljesen nyugodtan beszélgethetünk kint is. - Nem akartam magyarázkodni, hogy miért nem engedem be. A lényeg a lényeg, hogy nem jöhet be. Az kellene még, hogy behívatnám most azután meg zaklatna. Ez az én menedékem. Legalábbis egy darabig.
Kilépve a házból csuktam be magam mögött az ajtót.

- Hát, azt hittem, ennél azért több mindent sikerült beléd nevelnem, mint például hogy a vendéget illik behívni. De ha nem, hát nem... túlélem valahogy - forgattam meg a szemeimet. Persze most nem nekem lenne jogom ehhez, mert hát... mégis, miért? Oka van haragudni rám, vagy mi a fene, mégsem így képzeltem el ezt az egészet.
- Akkor társalogjunk így - sóhajtottam fel, megadva magamat a fenti hatalmaknak.
- Bár nyilván nincs kedved hozzám ,de szerintem maradt még valami, amiről nem sikerült beszélnünk. És most, hogy már aludtál rá egyet... talán tudunk békésebben is társalogni. Vagy te nem így gondolod? - vontam fel a szemöldökömet.

- Tudod neked nagyon sok közöd nem volt a nevelésemhez.. Vagy talán elfelejtetted, hogy ott hagytál egy teljesen idegen családnál? - Kérdeztem gúnyosan. Na még kezdje el kifigurázni a neveltetésemet. Aminek már nagy részt nyoma sincsen. Elég sokat változtam az évszázadok során. Mondhatni a feje tetejére fordult a személyiségem. De nekem ez pont így tetszik. Ha neki nem.. Így járt.
- Azért ez nem akkor tragédia. - Forgattam meg a szemeimet és karomat összefontam a mellkasom előtt. Nem értem, hogy egyáltalán minek jött ide. Amikor kerek-perec megmondtam neki, hogy nem akarom látni. Ami nem tartozik a legkönnyebb dolgok közé, amit az életemben tettem, de ez van.
- Beszéljünk. Ha ettől jobban érzed magad, beszéljünk róla. - Nem hiszem, hogy bármit is kihagytunk volna a vitánkból.. De ha szerinte van olyan.. Hát szívesen meghallgatom.

- Az erdőben túlzottan sok dolog történt egyszerre. - vontam fel a szemöldökömet. - Ott volt az a srác.. meg Samantha.. meg a meglepetés ereje, hogy én is ott voltam, és méghozzá veled szemben voltam - nyeltem egyet. Nem tudtam ezt másképpen bevezetni, bár őszintén szólva, még gondban voltam azzal is, hogy mit akarok egyáltalán mondani, mert eléggé hülyének éreztem magam.
- Az erdőben már nem emlékszem pontosan, hogy milyen szavakat használtál... de tényleg... semmi esélye annak, hogy valaha... megbocsáss nekem? - kérdeztem szinte elgyengült szemekkel.

- Ja.. az a srác. Szerintem annyira kiborítottam a kétszeri nyaktöréssel, hogy legközelebb meglát egy vérfarkas harapással büszkélkedhetek, majd. - Mondjuk nem hiszem, hogy képes lenne elég közel jönni hozzám anélkül, hogy észrevenném. De ne becsüljük alá szerencsétlent. A helyében én is ki akadnék magamra. Azért a nyakamat szeretem, ha a rendes kerékvágásban van és senki nem tördeli.
- Nem bántottalak meg eléggé ahhoz, hogy ne gyere vissza? Meg úgy egyáltalán ne is keress? Tristan. Mindkettőnek sokkal jobb lesz, ha távol maradunk egymástól. Nem kell egyikünknek sem gyenge pont. - Már a szemeiben látszódik a gyengeség. Na ez az, amit én nem akarok.

- Ja, hogy az volt a cél, hogy megbánts... - esett le a tantusz, és megforgattam a szemeimet. - Hagyjuk, Naomi. Ha nem vetted volna észre, erős és kötél idegeim vannak. És ha fontos dologról van szó, mint például rólad, nem adom fel olyan könnyen. Ha megbántottál volna is itt lennék most. MErt egyszerűen nem tudod felfogni, hogy bármi is történt, MI ketten összetartozunk! - ragadtam meg a kezét. Nem tudom, mikor fogtam meg utoljára. Talán mikor még kicsi lány volt, és neki nem féltem kimutatni az érzéseimet. Gyönyörű kislányként élt a fejemben... és most is gyönyörű. Szemtelen... nehéz eset. De még így is félig-meddig nekem köszönheti az életét.

- Nem egyáltalán nem az a cél, hogy megbántsalak.. - Istenem.. Persze, hogy ezt veszi ki az egészből. Bár lehet, hogy jobb lett volna ha igent mondok rá. Valahol legbelül tudom, hogy szükségem van rá.. De ezt nem mondhatom el neki, mert csak gyengének érezném magam tőle. Ami nem akarok lenni. Belőle úgy néz ki már a puszta közelségem is gyengeséget váltott ki. Legalábbis ezt látom a szemében.
- Nem veszed észre, hogy mennyire elgyengültél..? Hogy most is milyen gyenge vagy velem szemben..? Ez téged egyáltalán nem zavar? - Kicsit furcsa volt, hogy megfogta a kezemet. Egyszerű érintés volt.. Mégis annyi mindent foglalt magába. Az istenit. Nem akarok megtörni és nem is fogok. Erősnek kell maradnom. Nem lehet gyenge pontom.. Soha nem volt és nem most lesz. - Egyszerűen nem akarom, hogy a másik gyenge pontjává váljunk. - Nyögtem ki az igazságot nagy nehezen.

- És ha gyenge vagyok, akkor mi van? - kérdeztem hirtelen indulatosan, hiszen ennél furcsább érvet még sosem hallottam. Persze reális, és jól látja. Nem lenne szerencsés egy veszélyes városban kötődnünk valaki máshoz, de... nekem szükségem van arra, akit én neveltem egy bizonyos ideig. Tudom, hogy talán árulásnak vette, mikor elhagytam, de az ő érdekében tettem.
- Már amúgy is elbuktam... - vallottam be. - Attól akartalak megkímélni, hogy olyan légy, mint én - néztem végig rajta, majd magamon. - És ha most magadra nézel, és én rád nézek... nem látok mást, csak magamat... hogy te is olyan lettél, mint én. És ez nem jó, Naomi - kezdtem el rázni a fejemet.

- Az soha nem jó, ha valaki gyenge és sebezhető. Én nem akarok az lenni értsd már meg. - Emeltem fel a hangomat. Nem hiszem el, hogy nem képes megérteni. Önző vagyok és nagyrészt mindent magamért. Teszek. Most is ezt az egészet. Azért nem engedem közel magamhoz, mert elgyengülnék. Magamra kell gondolnom.. Senki másra. Amíg éltem csak önmagamra kellett vigyáznom és önmagammal kell törődnöm.
- Nem értem, hogy miért akartál megkímélni ettől.. Ez a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Egy pillanatra se bántam meg, hogy az vagyok, ami. Én szeretek ilyen lenni. Ez vagyok én. Soha nem kellett volna elhagynod. - Túrtam bele a hajamba.. Valahogy le kell nyugodjak.. - Úgy beszélsz, mintha annyira szörnyű lennél..

- Mert nem is szeretek ilyen lenni! - mondtam kissé kiakadva, majd felsóhajtottam, és nekitámaszkodtam az egyik falnak, ami ott volt az ajtóval szemben. Eléggé kellemes kis terasz.
- Nem érted, igaz? Mert nem éltél eleget ahhoz emberként, hogy értsd... voltál szerelmes valaha? Vagy... akartál családot valaha? Úgy értem, érett, és tapasztalt fejjel. Mert én... én igen... és ez a lét... elvett tőlem minden ilyesmit. Már nem lehet családom, mert nm tudnék élni vele - nyeltem egyet.

- Azt hiszem az a te problémád és nem az enyém. Mert én tökéletesen meg vagyok elégedve azzal, ami vagyok és, aki vagyok. - Nem értem miért kell annyira túldramatizálni ezt az egészet. Sokkal jobb ez az egész, mint emberként élni.. Unalmas egyhangú életet élni.
- Mire lett volna jó, ha szerelmes vagyok, hm? Arra, hogy összetörjék a szívemet? Hát köszönöm szépen abból én nem kérek. Család? Elég kellemetlen élményeim vannak a családdal kapcsolatban szóval.. Nem még eszembe sem jutott. - Család és szerelem.. A két legnagyobb vicc ezen a világon. - Ha akarnál családot lehetne. Csak nem akarsz. Ott van az a kis barna boszorka is. Bármit megtenne érted. Látszott rajta. Lehetne családod, csak akarnod kell. Kitartó vagy. Legalábbis meglátszik abban, hogy jössz utánam még azok után is, amiket a fejedhez vágtam. És sajnálom.. - El sem hiszem, hogy ezeket pont én mondtam.

- Lehetne családom, igen.. vámpírként? Egy gyermeknek két emberi szülőre van szüksége, nem pedig egy véréhes ragadozóra! Nem érti meg senki, hogy nekünk már nem való a gyermeknevelés, nem való a házasság, és néha az sem való, hogy szerelemmel kötődjünk másokhoz. Én ezekre emberként vágytam. És a mai napig... szeretnék az lenni, hogy minden pillanatát megélhessem ezeknek. De már elkéstem. Méghozzá nagyon... - húztam el a számat teljesen, majd felsóhajtottam, és lehunytam a szemeimet.
- Tudom, hogy te nem olyan lettél, mint amilyen jövőt én szántam neked. Azt hittem, hogy jó lesz neked az, amit tettem... de nem gondoltam, hogy sok-sok évszázad után... így kell majd viszontlátnom téged - suttogtam.

- Úgy beszélsz, mintha valami őrült szörnyeteg lennél. De nem vagy az egyáltalán nem vagy az. Hidd el, ha a kezeid között tarthatnád a saját gyerekedet erről teljesen megfeledkeznél. Nem az számít, hogy mi vagy. Hanem, hogy ki vagy idebent. - Helyeztem a kezemet a mellkasára. El sem hiszem, hogy én vagyok az, aki lelki támogatást nyújt neki. Ha annyira azt gondolja, hogy szörnyeteg akkor gondolja.. Miért is érdekel engem? Ja, persze.. Mert szeretem.
- Azt határozottan állíthatom, hogy amíg velem voltál sokkal jobban éreztem magam, mint azzal a családdal, akihez lepasszoltál. Nem vagy te szörnyeteg.. Én esetleg, de te nem.. - Na igen.. Én nem vagyok sem a kedvesség sem pedig az emberiség példaképe. Ezeket mind kiöltem magamból. Feleslegesnek tartottam. Nem jutottam volna el idáig, ha nem így teszek. Már pedig meg kellett találnom őt.
- Még mindig jobb, hogy így találtál, mintha a síromhoz kellene kijárnod. Vagy tévedek? Szívesebben járnál ki a síromhoz, minthogy így elfogadjak, ahogy vagyok? - Ha igennel válaszol akkor azt hiszem nekünk nincs mit megbeszélnünk. Nincs szükségem egy olyan családtagra, aki elítél azért, ami vagyok.

Valami furcsa, megnevezhetetlen érzéssel töltött el az, amit mondott. Miszerint amíg velem volt, az élete jobb volt, mint miután én elmentem. Ilyenkor elérte, hogy ténylegesen bánjam, amit tettem. Pedig megmondhatja isten is, ördög is, hogy csak az ő érdekeit akartam szolgálni és azt hittme, hogy azzal teszek jót neki, ha... ott hagyom, szerető kezek között.
- Mégis... ez hogy juthatott eszedbe? - lepődtem meg, és ott termettem előtte, hogy megfogjam két vállát. - Sosem akarnám a halálodat... tudom, hogy másképpen nem találkozhattunk volna, talán ezért az egyért hálás vagyok ennek a hülye helyzetnek. Szeretlek, Naomi... mert te vagy az egyetlen, akire valaha is gyermekként, saját gyermekemként nézhettem... - suttogtam halkan, rekedten.

Az egyik pillanatban próbálom magam megutáltatni vele és eltaszítani magamtól a másikban pedig már éppen lelket öntök belé. Hát én sem vagyok normális. Egy pillanatban ezt akarom a következőben pedig azt. Szeretném, ha az életem része maradna, de nem olyan áron, hogy közben elgyengülök miatta. Én így nem akarom ezt az egészet. Önmagamat mindig sokkal többre tartottam mindennél.
- Már ne haragudj, de pont úgy beszéltél, mintha boldogabb lennél, ha halott lennék. Bár végül is az is vagyok szóval.. De nem teljesen. Nekem ez így jó. Neked is el kellene fogadnod ezt az egészet. - Azt akartam, hogy elfogadja ki vagyok. Hogy mi vagyok. Miért volt szükségem arra, hogy elfogadjon? Nincs szükség arra, hogy okokat kezdjek el felsorolni. Csak szükségem volt és kész.
- Én is, szeretlek. - Nyögtem ki nagy nehezen az igazat, majd megöleltem. Ezt már egy ideje tartogattam magamban. Ettől nem fogok elgyengülni.. Ez csak egy apró pillanat.

Meglepetten kaptam fel a fejemet. Persze ez nekem sosem állt jól, de amit most mondott nekem... olyan nagy öröm, olyan nagy... nem is tudom... nem tudom, hogy mit éreztem. De azt igen, hogy boldog érzés volt, meleg... forró... és végigszántotta egész testemet.
Főleg mikor megölelt. Lehunytam szemeimet, és magamhoz szorítottam őt.
- Mindig a lányom voltál... remélem, tisztában vagy vele... boldoggá tesz a tudat, hogy élsz... csak az nem, hogy miként vélekedsz rólam - suttogtam a fülébe kissé bűnbánóan.

Éreztem rajta, hogy meglepődött na meg persze azt is, hogy jó érzéssel töltötte el, hogy kimondtam azt amire már annyira várt. Hogy szeretem. De ez nem azt fogja jelenteni, hogy egymás nyakában fogunk lógni.. Egyáltalán nem. Azért nem fogok teljesen megváltozni. Egyszeri érzelemkinyilvánításnál többet még ne várjon. Nem akarok gyengének mutatkozni. És ha szeretsz valakit valamennyire gyenge is vagy. Mert félsz, hogy elveszíted. Talán nincs is olyan dolog az egész földön, aminél jobban félnél.. Mert ez az, ami a leginkább fáj.
- A gondomat viselted, amikor senki más nem tette volna. Ott hagyhattál volna meghalni. De nem tetted. Hiszed vagy sem ez nekem elég sokat jelent. Attól eltekintve, hogy később lemondtál rólam. - Suttogtam és teljesen beleburkolóztam az ölelésébe.

Az érzések szorosan váltakoztak bennem. Megdöbbentség, öröm, fájdalom, keserűség, meghatottság, minden érzelem, amit vámpírként én még nemigen éreztem eddig.
- Hidd el, hogy ha tudom, hogy... mi vár rád miután én elhagytalak... sose tettem volna meg. Nem akartam, hogy rossz életed legyen. A legjobbakat akartam. És ezek szerint... nagyon elcsesztem. Úgy, mint eddig semmit az életemben - sóhajtottam fel, és megsimogattam még a hátát, majd elengedtem, hogy örömmel nézzek a szemeibe.
- Igazából... pofont vártam, mikor megjelentem itt.

Azt biztosra kijelenhetem, hogy ehhez még csak hasonló pillanat sem a közel jövőben fog megtörténni. Tudja, hogy érzek iránta most pedig lépjünk tovább vagy éppenséggel vissza ahol voltunk. A "nem is ismerjük egymást" fázisba. Ergo nem leszünk egymás gyenge pontjai.
- Ahogy az idő múlásában megnézed a világot.. Hát a legrosszabb dolog volt az, hogy ott hagytál. De hagyjuk a múltat már. Itt vagyok és az életem jobb, mint valaha. - Nem akartam a múlton rágódni. Haragudtam rá, de most már megbocsájtottam szóval lépjünk is inkább tovább. Már jó régen volt mégis tisztán emlékszem minden egyes pillanatára a múltamnak.. Amikor még ember voltam. Szenvedtem azért, mert nem cselekedhettem a saját akaratomnak megfelelően. Örülök, hogy végre olyan világban élhetek, ahol önmagam lehetek.
- Ha szeretnéd még azt is adhatok. - Mondtam gonosz vigyorral az arcomon.

Ritkán hallottam vámpírokat őszintén beszélni az életükről. Ezért is esett nehezemre rájönni, hogy vajon ki mit érez. Vajon mások is úgy fogják fel, mint én? Vagy... egyesek talán örülnek az öröklétnek? Esetleg van olyan momentum, amit ők is szívesen elfelejtenének? Nem tuodm... de nem is most fogom megtudni szerintem.
- Nem, nem kérek pofont - vigyorodtam el. - De végülis... beengedhetnél a házadba. Hogy megnézzem, hogyan is élsz. Aztán ha rosszak a körülmények... talán megyek a gyámügyhöz... - masszíroztam meg az államat gondolkodón.