Maggie  & Enzo

Még mindig néha alig akartam elhinni, hogy ez valóság. Főleg azok után, amin keresztül mentünk. Nem volt egyszerű, miután visszatértek az érzéseim hála Enzonak. Sokáig emésztett a bűntudat és a többi dolog, de két személyéért is már megérte erősnek maradnom. Itt volt nekem Enzo és a közeledő lányunk, vagyis akkor még nem tudtuk, hogy fiú vagy lány lesz-e, mert én nem akartam előre tudni, ha ő igen, akkor megmondtam, hogy kérdezze meg egyedül, amikor én nem vagyok ott. Én meglepetésnek szántam ezt a dolgot, s örültem annak, hogy a családi béke helyre jött. Féléve annak már, hogy a csöppség megszületett és felforgatta még inkább az életünket, de egyetlen egy percét se bántam. Még akkor se, amikor nem volt könnyű. Szokatlan volt és újdonság az anyaság, de szerencsére nem voltam túl ügyetlen benne.
- Majd legközelebb talán, vagy majd később. – szólaltam meg jókedvűen, de eléggé halkan ahhoz, hogy ne verjem fel a szemünk fényét, hiszen akkor nagyon hosszú lesz az éjszaka. Most se voltak olyan eget rengetően hosszúak, de majd jobb lesz idővel. Meg amúgy is sokszor felváltva keltünk fel, vagy mire ideértem már, addigra Enzo már a karjaiban tartottam őt. – Ohh, micsoda úriember vagy, hogy még bókolsz is közben. Másrészt meg lehet, hogy mégis csak jó, hogy ekkora a kertünk? – kérdeztem vissza játékosan, mert abban biztos vagyok, hogy elkényezteti és még el is fogja, de nem bántam ezt egyáltalán. Viszont a fiúkat nem irigylem majd, ha eljön annak az ideje. Vélhetően eléggé szigorú lesz olyan téren, s valószínűleg nem is a barátságos arcát fogja olyankor hozni, hogy a lánya ne randizzon minden jött-menttel, vagy olyan alakkal, aki veszélyes lehet a tündérkénkre. De ez is olyan dolog volt, ami megnyugtatott abban, hogy ha bármi is történne velem, akkor is jó kezekben lesz. Nem áll szándékomban meghalni vagy bármi, de eléggé őrült világban élünk és bármi történhet bármikor.
Szavaira egy apró pír szökik az arcomra, s a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon. – Igazán szerencsés vagyok, amiért te az enyém vagy. – mondtam neki őszintén, majd a kiságy felé pillantottam, ahol békésen szunyókált a családunk legújabb tagja és hamarosan a kutyánk is ott foglalt helyette, vagyis a kiságy mellett és úgy őrizte őt. Ő volt a család legkisebb és legféltettebb tagja is.
- Hmm, s még el is kényeztetsz közben? – kérdeztem tőle huncutul, majd amikor a karjába kapott, akkor egy apró sikoly hagyta el az ajkaimat, mert váratlanul ért, de szerencsére erre se ébredt fel. Talán túl mélyen járt már az álmok erdőjében. – Nem is értem, hogy mire célzol. Annyira nem nehéz. – tettem még hozzá úgy, mint aki elgondolkodik azon, hogy kire is gondolhat. Amikor pedig elértünk a hálónkhoz tartozó fürdőhöz, akkor könnyedén kezdtem el ledobálni a ruháimat, hogy utána beálljak a zuhany alá, majd neki dőltem a falnak és úgy figyeltem őt, s az ujjammal mutattam, hogy jöjjön ő is.
Fogalmam sincs, hogy most mennyi idő lesz, mire a hercegnő felébred, de amíg lehet, addig szeretném Enzo társaságát is élvezni és nem csak úgy…

Maggie & Enzo

Apának lenni? Én? Nos, ez olyannyira távol állt tőlem, mint Maggie-től az anyaság. Kétlem, hogy én valaha gondoltam volna ilyesmire az életemben, de ha gondoltam is, maximum mikor majdnem meghaltam. A sokadik alkalommal ismét. Most viszont a távoliság helyett élveztem, hogy etetés, altatás, és fél éves korának köszönhetően éjszakai alvásokban gazdag napjaink voltak. Már-már unalmasnak gondolhatta volna az ember ezt, hacsak nemélt legalább annyit mint él, úgy, mint én. A pihenés kifejezetten jót tett esténként, még ha az altatás az én reszortom is volt. Minden este ugyan úgy, mégis máshogy. Más dallamokon, és Maggie részéről ellentmondást nem tűrően vettem ki kezéből a lányom, hogy pár percig én is kezemben tarthassam. A pelenkázás még mindig távol állt tőlem, igaz ezzel mindenki tisztában volt szerencsére.
-Énekelhetnék, ha szeretnéd.-hagyom rá, lányomnak szentelve még figyelmem, pár pillanatig, hisz az anyja úgy döntött, hogy az ajtófélfa kényelmét választja két elnyomott ásítás közepedet. -Elkényeztetem. Még. Majd ha fiúk hada fog az ajtóban tolongani, hála a te szépségednek, akkor majd őket fogom elkényeztetni néhány jó tanáccsal.-vigyorodom el gonoszul, hagytam, hogy ezzel elrejtsem a tényt, miszerint igen, a kis hercegnő sok mindent kivesz belőlem, és határozott célom, hogy elkényeztessem, ahogy tudom. Betakarom, majd az anyja felé fordulok, Maggie arca még a fáradtsága ellenére is ragyogó, mint mindig, tekintete boldogságtól csillogó.
-Én is téged drágám.-viszonozom csókját, majd csókot hitek homlokára, míg kezeim derekán pihentetem.-Nos, én sem, bár már egy élt benne előtte is.-bókolok elégedetten lányom nyugodtan alvó alakjára, hisz takarója alól alig látszik ki, majd Maggie-re. Megjelenik az általam kevésbé kedvelt szőrgombóc, és lefekszik az ágy mellé, mire felmordulva elfintorodom. Maggie akaratossága érvényesült, tökéletes család képét sikerült kialakítanunk, bár a bolhás társasággal annyira én nem voltam kibékülve, ellenben a két lány nagyon is szerette élvezni a társaságát. Jellemző...
-Téged ágyba bújtatlak, miután megfürdettelek.-kapom el derekánál fogva és emelem fel, esélyt sem adva rá, hogy elmeneküljön, míg becsukom magunk mögött az ajtót, és a háló felé veszem az irányt.-Vannak még olyanok ebben a házban, akiket nem lehet lekenyerezni olyan egyszerűen.-célzok magamra, és egyben rá is, bár gyanítom a csendes alvás nem fog sokáig tartani, ha mégis, ez egy szerencsés nap.

Maggie  & Enzo

Sose gondoltam azt, hogy egyszer anya leszek, vagyis azóta, hogy egyik reggel vámpírként ébredtem. Pontosan tudom, hogy Enzo nélkül elvesztem volna már régen és örökké hálás leszek Ezionak is, hogy lehetővé tette ezt számunkra. Egy boszorkány sok mindenre képes, ahogyan én is képes lennék rá, de miután a családomat elveszítettem nem éreztem úgy, hogy meg akarom próbálni kiváltani azt az erőt is, ami a boszorkányoknak adatott. Az se biztos, hogy én örököltem, de már mindegy. Így jobb mindenkinek. Ha a húgom élne, akkor ő biztosan örülne, ha boszorkány lehetne, ahogyan az unokahúgának, de már csak Enzo maradt számomra és Tina, a lányom. Értük pedig bármire képes lennék.
Mosolyogva adok jó éjt puszit a lányunknak, majd hagyom hadd énekeljen neki. Minden este ő altatja el, nagyon ritka az, amikor megmutatom azt, hogy milyen anya hangja, vagyis inkább azt napközben szoktam. Sietve hagyom el a szobát, hogy rendbe szedjem a konyhát, amíg ő altat. Majd amikor végzek, akkor az ajtófélfának dőlök és onnét figyelem őket. Ajkaim mosolyra húzódnak, még ha arcom vonásai fáradtságról is tanúskodnak, de a szemeimben a mérhetetlen boldogság csillog.
- Nekem is énekelsz? Megpróbálsz levenni a dallamaiddal a lábamról? – kérdeztem tőle játékosan, majd egy apró ásítást elnyomtam magamban, de nem mozdultam meg továbbra se. – Talán csak túlzottan elfogult vagy és nem látod azon hasonlóságokat, amik rád emlékeztetnének mindenkit.  Meg talán túlzottan elkényezteted a hercegnődet.– jegyzem meg boldogan és játékosan, hiszen tényleg sok mindben hasonlít rám, de a türelmében és kitartásában biztosan az apjára hasonlít. Efelől kétségem sincs, de majd eldől később, hogy milyen lesz. Igyekszem majd jó anya lenni. Mosolyogva figyelem, ahogyan megigazítja a takarót, majd amikor közelebb ér, akkor magamhoz húzom és egy apró csókot lehelek ajkaira. – Szeretlek! – pillantok fel rá boldogan és szerelem teljesen. Majd pedig a lányunkra pillantottam. – Sose hittem volna, hogy egyszer egy ilyen csoda fog élni ebben a házban. – vallottam be a dolgot és szinte végszóra még a kutyánk is betrappolt, majd szétlökve minket egészen a Celie ágyáig trappolt, majd ott leheveredett. – Mihez lenne kedved? – fordultam vissza a férjem felé, vagyis hivatalosan nem voltunk azok, de vámpírként ez eléggé nehezen kivitelezhető. Legfeljebb szabadtéri dolog jöhetne szóba, de nem is ez a lényeg, hanem az, amit a szívünkben érzünk.

Maggie  & Enzo

Lassan fél éve, hogy minden este én vagyok a soros az altatásban, minek okát magam sem értem, bár Maggie ilyen tájt már jócskán elfárad. Megérteném, ha nem így lenne, azt is, hogy így van. Napközben fel-le rakja, és az egyetlen, amiben segíteni tudok, az az, hogy főzök ha kell. Takarítok, ha kell. Bevásárolok, ha kell. A napok véget nem érő körforgása ez, s magam sem tudom, hogy utoljára mikor éltem ilyen monoton életet. Nem zavar, de furcsa, és ennyi idő alatt sem tudtam igazán beleszokni.
A gyerekszoba az előtt kész lett, hogy megszületett volna a lányunk, de mióta ez az idő beköszöntött, itthonról elszakadni jóformán lehetetlen volt. Leteszem a kiságyba, az ágya felett lógó modern játékát, mely zenél, és forog, és nekem annyira nem tetszik, mint neki. Ez érthető, azt hiszem, viszont én maradtam mindig is az egyszerű, hagyományos altatásos módszernél. Betakarom, a lámpák közül csak egyet hagyok csak égve az ajtó mellett, majd felkapom a gitárom, és lassú dallamot játszva figyelem, ahogy érdeklődve vigyorog rám. Dúdolni kezdek neki, egyre lassabban pislog, s végül el nem alszik. Még nyöszörög egy kicsit, kapálózik és maga köré tekeri a takarót, Megigazítom ismét, ezúttal már nem mocorog tovább.
-Anyuci szeretne külön altatót kapni? Mert csak kérnie kell.-suttogom, hisz úgy is hallja, amit mondok, és pontosan tudom, hogy mögöttem ácsorog, ahogy szinte minden este. A házas élet szép pillanatai talán most köszöntöttek ránk, a békesség mégis túl nagynak tűnt.- Celie pedig pont úgy alszik, ahogy te. Ugyanúgy mozgatja az orrát alvás közben.-teszem le a gitárt magam mellé, kezeimmel megtámaszkodom a bölcső oldalán. Tényleg olyan volt, mint az anyja. Ugyanolyan bájos, mégis tüzes szempár, ugyan az a mosoly, és a takaró alá bebújva még alvás közben is úgy változik az arcának minden vonása, mintha csak a mellettem alvó Maggie arcát látnám.