„Temess el engem élve, vagy hagyj békén végleg..” Ujjaimat holmi könnyedséggel húzom végig a jéghideg tükör felületen, ahogy zárt szemekkel állok egy helyben. Az oxigént -, mely voltaképpen teljesen felesleges a szervezetemnek -, egészen lassan juttatom a tüdőmbe. Az elmém e jelenet alatt szinte kezdi feladni az értelme létét, immáron nem küzd megannyi indok miatt, könnyedén vetne véget önmagának, ahogy darabokká szaggatná szét az agyam. Az őrület szélén állok, elhagyni készül a józanságom, és a nem régiben történt jelenet ismétli önmagát a lelki szemeim előtt. Végül az ujjaim megállnak az üveglapon, szemhéjaim hirtelen nyitódnak fel, míg a légzésem ezzel egy arányban megszűnik létezni. Ördögi pillantással nézek szembe a személyemmel, megvetően tekintek végig a megtört alakomon, érzéstelen vonások rajzolódnak ki az arcomra. Egyetlen mozdulattal hajtom le a fejemet, ahogy a földet kezdem el pásztázni, mintha bármiféle módon megoldást nyújthatna a helyzetemre. E pillanat hevében ezernyi gondolat fut át az elmémben, e percben kérdővé válik minden, amelyben hinni mertem, és e napon történt meg mindazon esemény, amelytől futni óhajtanék a világvégére. Végül óvatosan emelem fel a fejemet, s ezáltal pillantásom is kellő lassúsággal emelkedik. Lentről indul a kép, keresztül halad lassan rajtam, hogy aztán végezettül legfelülre érjen. Egy fekete márkás cipőt, egy fekete bőrnadrágot, és egy fekete pólót viselek magamon, amelyet megtetéztem egy vörös színű selyemzakóval. Pillantásom ridegen tekint vissza rám, mintha ez alkalommal sikerült volna belőlem kiölni minden érzelmet. Elengedve a tükröt, nos begombolom a zakóm gombjait, amint pedig végeztem jobb kezemmel könnyedén túrok bele a hajamba. Kissé szétborzolom az összhatást, és ezáltal néhány hajszál a szemembe omlik. Nem söpröm félre, hisz koránt sem zavar a külsőm látványképe. Végül egy ravasz mosollyal az ajkaimon, nos távozom a hotel szobából, és megindulok az eredeti úti célom irányába, miközben az esti sötétség vígan temet önmagába, amint kiléptem az épület falai közül. „Ne gondolkodj semmin, hanem egyszerűen csak cselekedj, míg túl késő nem lesz..” Seattle utcáit róva haladok a Public House bár felé. Úgy hallottam kellemes hely, és legalább egyszer, nos érdemes megfordulnia itt az embernek, avagy jelen esetben vámpírnak. Lassú, mégis visszhangzó lépteim törik meg a körülöttem beállt csendet, az időjárás az esti fogalmi körön belül is kellemes. Az utcán álló lámpák fénye világítja utam, ahogy az égen uralkodó Hold, és a megannyi apró csillag is némi fényforrásként szolgál. Bár a látásom a fényviszonyok megléte nélkül is épp oly kiváló, így nem feltétlen szükségem a világítás. Lágy szellő játszik a hajfürtjeimmel, miközben végül megállok nem messze az épülettől. Tekintettemet a kivilágított cégtáblára emelem, amely tökéletesen jelzi számomra a bár nevét. Végül határozottan közelítem meg a helyszínt, majdan pedig könnyedén sétálok be a helyiségbe. Szinte tömve van emberrel, ám mégsem okoz jelentősebb problémát a számomra. Csak átmenetileg érkeztem a városba, aztán pedig itt sem vagyok, hisz a kötelességem eredetileg New Orleans-be szólít, ahol ugyanis hemzsegnek a boszorkányok. A pult előtt lévő üres bárszékek egyikén foglalok helyet, ahogy rendelek magamnak egy pohár whiskyt. Pillantásomat végig futtatom - a rendelésem kivárása közben - a tömegen. Nők, férfiak, lányok, fiúk, fiatalok, középkorosztályúak.. Vegyes a választék, míg a magam fajtának tökéletes kínálat az étkezésre. Ám koránt sem azért érkeztem eme helyre, hogy táplálékot leljek, inkább csak a szórakozási lehetőség vonzott ide. Amint megkaptam az üvegpohárba kitöltött alkoholos italt, nos azon nyomban belekortyolok, miközben a pultot kezdem el nézni. A bal kezem ujjaival pedig dobolni kezdek a fa felületén, ahogy a másik kezemben lévő poharat forgatni kezdem, ezáltal pedig játszadozom a beletöltött aranysárga nedűvel. S ha a sors is úgy kívánja a helyzetet, akkor ezen estére, nos nem maradok teljesen egyedül..
Sose voltam az a személy, akii megragad egy városnál, de alvilági vezetőként nehéz is lenne. Jól kiépítettem az elmúlt évszázadok alatt New Orleansban azt a birodalmat, annyira, hogy a másik hat vezér is egyre kevesebbszer próbál meg keresztbetenni. De én ezt csöppet se bánom, hiszen legalább többször vehetek ki szabadságot. Többször látogathatok meg más sötét alakok, esetleg más klánokat, családokat. Azt mondják, hogy a nők veszélyesek, de vajon mennyire veszélyesek akkor, ha az alvilág szülöttei hosszú ideje már? Talán túlzottan is. Egyszerűen csak nem akarok ebből kikeveredni. Ez túl jó, szeretek itt lenni és élvezni az életet is. Látni az emberek szemében a félelmet, a tisztelet, s mind azt, amit egykoron megpróbáltak elvenni tőlem. Tudok én kedves és barátságos is lenni, hiszen melyik kígyó ne tűnne ártatlanak, hogy utána a mérgét még jobban beléd tudja ereszteni? A sötétség volt mi otthonunk, de a fényben is tudtunk úgy ragyogni, ahogyan az átlagemberek is. Ezért tudunk mi is annyira elvegyülni, hogy utána megtaláljuk az áldozatunkat. Szerettem vadászni és rábukkanni olyan személyekre, akikben benne van a sötétség magja. Utána pedig megmutatni azt, hogy mennyire is remek érzés ott lakni, a sötétségnek engedni és a vágyainkat kielégíteni. A külsőm eleve nem volt olyan, ami eme térségben annyira megszokott lett volna, de nem zavart. Hiszen néha egy nem szokványos külső még nagyobb hatással lehet az emberekre, mint a jól megszokott. Mosolyogva haladtam végig az utcákon, a nap pedig szép lassan le is bukott a horizont alá. Most jönnek elő az éjszakai lények, most kezdődnek csak az igazi kalandok. Azon kalandok, amik vagy véget érnek teljesen vagy most kezdődtek még csak el igazán, s még messze a vég. Olyan vég, amiről talán ábrándozni se mertek az emberek. Az éjszakai pillangók már bontogatják a szárnyaikat, arcomon pedig mosolyt csalnak az utcai fényei, a romlottság és a fülledt levegő, ami árad egyes helyekről.
Alberto, az itteni egyik vezér áldását adta arra, hogy itt rontsam a levegőt. Ő az egyetlen személy akit úgy igazán bírok a vezetők közül és a védelmemet is élvezi, hiszen hozzánk képest eléggé zöldfülű, vagy is nem az, hanem sokkal inkább még zsenge. Ahogyan mondani szokták a 300 év ebben a közegben nem év. Egy vezető általában 600+ felett kezdődik, de neki sikerült és ezzel sokaknak borsot is tört az orruk alá, nem tetszését fejtette ki, de nem bántam, hogy Marla fejét vette. Jobban csípem őt, meg jobban is lehet vele üzletelni. Mondhatni ketten vagyunk a másik öt ellen, de mellettem biztonságban van. Senki se merné megölni, mert mindenki tart a tornádótól és a kígyómarástól. Hamarosan pedig el is értem a megfelelő szórakozóhelyhez. Ezt ajánlotta nekem Alberto, ha sötét alakokat akarok találni, akiket esetleg magammal vihetek New Orleans-ba. Reméltem, hogy igaza van. Könnyedén váltam meg a dzsekimtől, majd mosolyogva léptem beljebb a helységbe. Figyeltem az embereket, a fülemet nyitva tartottam, miközben a pulthoz vezettek a lábaim. Pillanatok alatt landolt előttem az ital, hiszen már ismertek itt. Nem ez volt az első alkalom, de egy időben eléggé nem volt jó a felhozatal itt, de szerencsére már változott. Mosolyogva köszöntem meg, majd a tömeg felé fordultam kortyoltam el a poharam tartalmát, ha pedig bárki is közelembe próbált férkőzni, esetleg csapni a szelet, azt könnyedén üldöztem el. Ez is egy fajta játék volt, de igazán unalmas fajta. De aztán megpillantottam valakit, egy elveszet lelket talán, aki oly csábító volt. Lassan csusszantam le a székről, majd követtem őket nesztelenül. Láttam azt, hogy mit tesz a férfival, vagy éppen mit mond, még se akadályoztam meg. Sokkal inkább tetszett, ajkaim mosolyra húzódtak, miközben a sötétségben, a legjobb „barátom” rejtekében meghúzódtam. Amikor pedig visszaindultak, akkor könnyedén löktem el magam a faltól és a megfelelő pillanatban fel is fedtem magamat. - Igazán lenyűgöző volt a műsor, de talán kicsit felelőtlen is. – szólaltam meg mosolyogva, majd az ifjú felé léptem. - Maybelle vagyok, s szívesen megismernélek. – talán rámenősnek tűntem, de melyik alvilági személy ne lenne az? De arcomat ártatlan mosoly keretezte és minél több idő telt el, annál inkább biztosabb voltam, hogy még túl ártatlan lehet. - Megmutatom milyen a világ, nem megenni szeretnélek. – suttogtam a fülébe, majd lassan elindultam egy csendesebb pontja felé a szórakozóhelynek, lopva még hátrapillantottam és egy hívogató mosoly és pillantás keretében néztem rá.
Jól esett kinyújtóztatni a kifejezetten elmacskásodott tagjaimat a szabad levegőn a város másik felén. Telefon nélkül a kabátzsebemben. Most nem kell azzal az esettel számolnom, hogy 'mi lesz az én egyetlen kishúgommal, ha...'. A hosszú szobafogság gondoskodik erről a problémáról, mielőtt az még szárba szökkenhetne és biztosítja a saját szórakozásomat. Végre, teljes figyelemmel adózhatok a magát illegető combok gazdájának az oldalboxoknál, azzal a tudattal, hogy nem fog vészhívás érkezni egy újabb balul elsült esti kiruccanásáról a hercegnőnek. Az előző étkezésem túl régóta volt ahhoz, hogy ne akörül forogjanak a gondolataim milyen kielégítő látványt nyújtana az a szépen kirajzolódott nyaki artériája a vörös hajú partnernőmnek a fogaim alatt. Megfeszülnek az ujjaim a sörösüveg falán, amikor feláll a székéről, hogy a megüresedett koktélos poharát újra töltesse. Kissé labilis a már elfogyasztott alkoholmennyiségtől, de a magassarkúba született lábaival ügyesen talpon marad addig a pillanatig, míg vissza nem húzom. Egyáltalán nem érdekel, hogy porzik a torka, az én szomjamat egy ideje nem oltja már a csapolt maláta és nem lenne jó ötlet sokáig hagyni, hogy ide-odatáncoljon, elmaradjon cseverészni a barátnőivel, mint a legutóbbi 'csak egy öt perc' alkalmával... még jó, hogy nem az eszéért szemeltem ki és tereltem egy külön boxhoz. Kizárólag a meghittebb hangulat kedvéért, természetesen. Egy félrehúzódott párosra kevesebbszer terelődnek kíváncsiskodó szempárok: mindenki pontosan tudja mit csinálnak a saját kis világukban és ez a lehető legkevésbé számít újdonságnak... de mivel láthatóan elkapta a pletykatársa tekintetét és jelzett neki a pletykapartira, nem marad más választásom. A térdemre oldalt fordítva ültetem le és az állát az ujjaim közé csippentve dédelgetem. - Mondd meg a barátnődnek, hogy kövéríti a ruhája és szerencsésebb lenne, ha hazamenne, ahol nem zavar sok vizet. - nem tanács, javaslat, egyértelmű utasításnak szánom a szavaimat, így nem ülnek ki az arcára a fejében kavargó gondolatok, az összezavarodottság miért is érez rá ingert, hogy valóban ekként cselekedjen. A tarkója felé vándorolnak az ujjaim, hogy közelebb húzzam és a másodpercnyi szünetben ne akarjon közbe vágni, mielőtt folytatnám a mondandómat. - A hátsó mosdóknál lévő kijáratnál foglak várni utána, mondjuk öt perc múlva. Rendben? - nincs szükségem más visszajelzésre a bólintáson kívül. Finom paskolással eresztem útjára és én is felállok végül az asztaltól, hogy a megbeszélt hely felé vegyem az irányt az utolsó korty sör lehúzása után. Azt még most sem vagyok hajlandó pazarolni. A hely nem szigorú, nincsen elbarikádozva, szigorúan őrizve a hátulsó, valójában személyzeti kijárat, ami a cigarettás szünetek és a szállítmány átvétele miatt van fenntartva. A lézengőkkel nem foglalkozok, de nem is maradna rá időm. Kivételesen öt perc volt az az öt perc és nem két plusz tequilával felhígítva tér vissza a lány. Érzem, ahogy egy hajszálon múlik, hogy a szomjam ijesztő formát öltve ki ne üljön az arcomra, ezért gyorsítva a tempón lépek hozzá és ragadom meg a derekánál, hogy kivezessem a hűvös mellékutcára. Nem voltak hangok, tiszta volt a terep, így nem finomkodva nyomom a falnak. A hideg téglának, amire olyan bájos kényességgel szisszen fel, hogy különösen meghozza az étvágyamat... - Milyen türelmetlen valaki. - Pontosan, úgyhogy fogd be a szád és egy hangot se engedj ki rajta. - mondom egyenest a szemébe és mellékelek egy mosolyt is, de nem a megnyugtató fajtából tekintve, hogy már az sem segítene az értetlenségén, éledő ijedelmén, amint meglátja a változást rajtam. Oldalra döntöm a fejét, hogy a nyakához férjek és kiszolgáljam magam a vérével. Nem tagadnám, hogy mohón ittam a kortyokat, de nem akartam azt sem, hogy képtelen legyen a saját lábán hazatipegni és bajt okozni. Ezen a ponton már felesleges az egyéb kedveskedés, csak azzal foglalkozom, hogy ne csöppenjen a ruhájára is és megfelelően ismertessem vele az este azon történéseit, amik megmaradnak abban az okos fejében, mert ebből semmire sem fog emlékezni. Rám se. A barátnője megsértésére igen, arra is, hogy a kelleténél jóval többet ivott és egy igazi r***ncnak érzi magát visszatekintve eddig miket meg nem engedett magának, aminek egy hosszas, tartalmas búbánat-evés lesz a vége. A depresszió, pedig nem fog egyből elmúlni... Bekísérve egyből a nyakába aggattam a sálját és ráhúztam a kabátját, hogy minél hamarabb szélnek ereszthessem. A szakácsnak átadnám az üdvözletemet a fogásért, de csak egy elégedett mozdulattal törlöm le a szám sarkából már rég lenyalt vér maradékát. A teltség érzetének adózom vele. Az újult energiának, ami ismét az ereimben kering és amit egyszerűen nem tudok megszokottnak érezni, megunni...
A vámpírral való találkozásom nem kis pénzembe és egy kiadós fejfájásba került. Persze gyorsan kibújt a szög a zsákból és ő maga vallotta be, hogy egy vérengző vadállat. Szerencsétlen Sarah viszont semmit sem értett, csak idegesen kapodta a fejét a vérszívó és az aljas taxisofőr között. Előbbiről azt hitte az emlkedett hangnemű szóváltást követően, hogy valami eszement mániákus, aki bántotta Nikkyt, csak mert én visszautasítottam, utóbbiról pedig tudta, hogy egy tisztességtelen disznó. Amint a taxis elégedetten távozott, ismét volt időm a vérszipolyra koncentrálni. - Miért pont egem szúrtál ki? Annyi csinos és szép nő volt abban a bárban, miért annyira fontos neked, hogy az én társaságomat élvezd? - kérdeztem dühödten, összeráncolt szemöldökkel. Ingerült voltam a szavai hallatán. Ideges Nikky miatt, zabos a vámpírra, mert az erejét használta a védtelen barátnőmön, és magamra is, amiért nem gondolkodtam időben és otthagytam vele Nikkyt. Mindezt azért, mert visszautasítottam a társaságát. Minden épeszű boszi ezt teszi, aki nem akar bajba kerülni. Vagy mégsem? De bárhogy is akartam épségben megúszni ezt az éjszakát, bárhogy is akartam egy normális estét, mint minden normális ember a normális kis világában, rájöttem, hogy ez nem fog nekem összejönni, mert én sem vagyok egy átllagos ember. Boszorkány vagyok, aki érzékeny a természetfeletti rezdülésekre. Magamban meg is állapítottam, hogy ugyanott tartok, ahol a part szakad, hiszen ha akartam, ha, nem, a vámpír társaságát kellett „élveznem”. Úgy keverte a sors az élet pakliját, hogy az a vámpírnak kedvezzen. Ha sakkoztunk volna, akkor most adott volna sakkmattot nekem. És én feleslegesen ütöttem le a vezérét, ha ő két másik lépést követően sarokba szorította a királyomat. - Mi folyik itt Shelly? - kérdezte Sarah aggodalmas arckifejezéssel. Teljesen beparázott. Látta rajtam, hogy nagyon feszült lettem az idegen férfi miatt. Talán még soha nem is látott ilyen feszültnek. Ha én feldúlttá válok, az semmi jót sem jelent, mert alapjáraton egy nyugodt típus vagyok. Elő is vette a telefonját és bepötyögte a rendőrség számát. Remegő kézzel mutatta a férfi felé. - Ha nem hagyja békén Shellyt és nem megy el, akkor kihívom a rendőröket! - figyelmeztette a vámpírt, majd a füléhez emelte a telefont. Gyorsan kellett cselekednem. - Sarah, hagyd! - kaptam ki a mobilt a kezéből, majd kinyomtam a hívás gombot. Sarah nem tudta, mivel van dolga. A férfi ultimátumot adott és nem viccelt. Nem sodorhattam veszélybe a másik barátnőmet is. Így hát erőt vettem magamon és kifújtam a levegőt. - Ő egy régi ismerősöm, szóval a rendőrökre nem lesz szükség. Csak tisztáznom kell vele pár dolgot, rendben? Ne aggódj, nem egy sorozatgyilkos, vagy ilyesmi. - hazudtam neki, miközben a kezébe nyomtam a mobilját. Nem lehettem túl hihető azok után, ami történt. - De...Shelly, a pasi azt mondta, hogy...- kezdett bele Sarah, de a szavába vágtam. - Nyugi Sarah, nem lesz baj! Azért vagyok mérges rá, mert rávette Nikkyt, hogy szúrja ki a taxis kerekét, csakhogy ne mehessek haza és beszélhessen velem. Igaz? - pillantásom a vámpírra esett egyetértést kérve. Nem hiányzott, hogy Sarah többet tudjon meg a kelleténél, vagy hogy riadóztassa a a többieket. Nem akartam, hogy neki is baja essen. - Elérted a célod. - intéztem még a vámpírhoz, majd ismét Sarahra fókuszáltam. - Majd küldök egy üzit, ha hazaértem, rendben? - mosolyogtam rá, mire ő felsóhajtott. - Rendben, de ez nekem akkor is fura. Remélem, hogy vigyázol magadra. - megölelt és közel hajolt a fülemhez. - Rivaillenak megy később egy sms. - nyomott puszit az arcomra, majd eltávolodott és a szemembe nézett, mire nemet intettem a fejemmel. Igazából mindennél jobban vágytam arra, hogy tudjanak róla Dettyvel, hazajöjjenek, keressenek meg, védjenek meg és vigyenek haza. De ez az én problémám volt, nekem kellett megoldanom, nem szorulhattam mindig rájuk, egyedül is meg kellett tanuljak boldogulni végre valahára. - Hívj egy taxit magadnak. Nem lesz baj. - próbáltam vele együtt meggyőzni magamat is. Míg ő a taxissal egyezkedett, odaléptem a vámpírhoz. - Most boldog vagy? Legalább azt hagy várjam meg, míg megjön a taxi, rendben? - suttogtam, de tisztában voltam vele, hogy a férfi tisztán hallja minden egyes szavamat. Ha akarta, ha nem, megvártam, míg Sarah beszállt a taxiba, integettem is neki, majd miután elhajtott a kocsi Sarahval és befordult a sarkon, sóhajtva fordultam vissza a vérszipolyhoz. - Itt vagyunk, immár csak ketten, ahogy akartad. Szóval szeretném, ha válaszolnál a miértekre. Miért pont én? Miért vagyok ennyire érdekes a számodra, hogy ennyi időt és energiát fecsérelsz rám? És hol van most Nikky? Bántottad vagy csak megbűvölted? - tettem fel egy rakat kérdést, miközben karbafont kezekkel álltam meg vele szemben. Aztán eszembe jutott még egy fontos kérdés, mert még éjszakai megvilágításban is jól látszott, hogy a vámpír már táplálkozott az este folyamán, nem tűnt túl éhesnek, kicsattanó formában volt. - Tulajdonképpen mi a célod velem? Mert ahogy elnézlek, már megvcsacsoráztál. Ha meg akarsz ölni kedvtelésből, tudatom veled, hogy nekem is van pár trükk a tarsolyomban. - tisztáztam vele a tényeket és reméltem, ezzel kicsit elrettentettem magamtól. A kobakomban máris találó varázsigék után kezdtem kutatni.
Nem maradt más dolgom, mint várni. Az egész életem merő türelemjáték, soha nem türelmetlenkedtem, kivártam azt a sort, amelybe beálltam, és tudtam, hogy mikor és hol a helyem. Amikor majdnem átbillentem a túloldalra, figyelmeztettek arra, hogy ez nem így megy, és tévedjek vissza oda, ahonnét jöttem. Bár ezt legtuóbb emberként merték megtenni velem, azóta kaptam valami baljós kisugárzást, minek köszönhetően nos... inkább nem kötözködnek velem az emberek. De nem is gond, valószínűleg már én sem úgy kezelem a problémákat, ahogyan egykoron tettem volna. Két kar helyette már egy harapással intézek el mindent, vagy netán letépem a fejét az adott illetőnek, ha még annál is jobban kihozott a sodromból, és elvette az étvágyamat. Márpedig én nem vagyok olyan, aki erőltetve eszik és nem is szándékoztam ezek közé belépni. Volt bennem annyi tartás viszont, hogy ne felejtsem el egykori önmagamat, csak egy nagyon minimális százalékban. És ezt ők, ezek az ostoba lányok egyáltalán nem is sejtették. Azt főleg nem, hogy kivel is állnak valójéban szemben, vagy hogy mik az én játékszabályaim. Megpillantottam egy taxit, kipattant belőle egy fickó. Meglehetősen taszító látvánnyal szolgált, én pedig elégedetten kezdtem bele a legutolsó cigarettámba. Mikor már a felénél jártam, az előbb megigézett kicsi lánnyal tért vissza az oldalán, aki készségesen tette a dolgát. Lenyűgöző, na látod kicsi lány, a te hasznod is megvan valahol. A taxis kiborult, ám nem figyelt a lányra, így mikor esélyem adódott rá, egy bájos mosoly kíséretében csaltam oda magamhoz, és súgtam a fülébe, hogy hová tűnjön el, méghozzá mielőbb. Láthatóan akkora volt a felfordulát, hogy senki nem vette észre a lány eltűnését. Csak a kis vörös, aki úgy érkezett meg, mint valami tornádó, és elégedett vigyorral tisztáztam magamban, hogy nagyon is nagy sikerrel jrátam. Azt váltottam ki belőle, amit akartam. Észrevett. Ismét vigyorogtam. - Ó, kedvesem. Sose becsülj le egy férfit, aki a társaságodat akarja élvezni, de te elutasítod. Remek, átláttál a szitán, de biztos vagy te abban, hogy egy ilyen vérengző vadra kellett bíznod a barátnődet? - kérdeztem tőle, a hangom pedig nyugodt volt, a lehető legközönyösebb amelyre most csak képes voltam. Az említett pénzösszeg megterhelhette a kicsi lányt, de személy szerint egy halványi bűntudatot sem éreztem magamban. Mindezt megelőzhette volna, ha nem ráz le. És ó, most még a kis barátnője is eltűnt... még így is le akar majd rázni? Vagy esetleg szüksége lesz némi egyéni információra? - Tűnjön innen, maga mocskos féreg. És ha még egyszer ilyen ajánlatot tesz nőknek, kibelezem. - néztem a taxisra, aki éppen arról fűzögette a lányokat, hogy esetleg némi privát szolgáltatás után az összeg akár csökkenhet is. Forgott a gyomrom az efféle unintelligens féregnyúlványoktól. - Küldd el a barátaidat. - fordultam ismét a vörös felé, és tekintetem meg sem rezdült. - Akkor esetleg hajlandó vagyok veled beszélni. De rájuk nincs szükségem. Ha meg akarod menteni a barátnőd életét, csak ez az egy választásod van. - jelentettem ki elszántan. Láthatta, hogy nem hazudom. És azt is sejthette előre, hogy ha rajtam múlik, egy mozdulattal vágom át a kis barátnője torkát gondolkodás, könnyhullajtás nélkül.
Bűntudat kezdett el belülről mardosni és egyre nagyobbá és nagyobbá vált minden egyes lépéssel, ahogy távolabb kerültem Nikkytől és a vámpírtól. Oké, hogy Nikky a lelkembe gázolt kicsit, de ettől a még az egyik legjobb barátnőm és nem azt érdemli, hogy egy vámpír karmai között hagyjam. Gyors fordulatot tettem és visszasiettem a mosdókhoz, ám a vámpír akkor már nem volt ott. Viszont Nikky igen. - Mon dieu! Jól vagy Nikky? - érdeklődtem tőle, miközben a tekintetét fürkésztem és a két orcájára tapasztottam a két tenyerem. - Már mért ne lennék jól? - nézett rám értetlen arckifejezéssel. Hálistennek semmi baja sem esett, a vámpír nem bántotta őt. - Úgy örülök neki! - öleltem szorosan magamhoz, mire visszaölelt, megpaskolta a hátamat, aztán nevetve eltolt magától. - Bocsi az előbbiért. Nem akartalak megbántani. Hívtál már taxit? - kért tőlem elnézést, majd érdeklődni kezdett. Megráztam a fejem. - Mégis csak velünk tartasz? - érdeklődtem, mire bólintott. Míg visszasétáltunk az asztalunkig, hívtam egy taxit nekünk. Fura volt a helyzet, azt hittem, a vámpír bántani fogja Nikkyt, de nem tette, hanem ehelyett faképnél hagyta őt. - És nem mondott neked semmit sem a férfi? Az égegyadta világon semmit? - faggatóztam tovább, mire fintorogva megrázta a fejét. - Csak annyit, hogy ne beszéljek. Aztán fogta magát és elhúzta a csíkot. Bunkó! Nem is baj, hogy nem szedted fel. - kacsintott rám, majd az ajtó felé pillantott idegesen. - Kimegyek, felhívom Gabrielt. Ha megjött a taxi, szólok. - magyarázta és már meg is indult a kijárat felé. - Rendben! - kiáltottam utána, bár még mindig bennem volt az idegesség. Az asztal alá bújva ébresztgetni kezdtem Saraht. Egy pár perc után álmosan kinyitotta a szemeit. - Hol vagyok? - érdeklődte, miközben eltakarta a karjával a szemét. - Még mindig a bárban. Na gyere, üljünk fel a székre. - feleltem, majd elvettem a karját a szeme elől, mire felnyögött. Kínkeservesen felhúztam az asztal alól, majd áttöröltem az arcát egy nedves törlőkendővel és kértem egy pohár vizet a pincér sráctól. Miközben ő próbált észhez térni és a vizet kortyolgatta, megszólalt a mobilom. Mitch volt az. - Mitch? Hol vagytok??? - érdeklődtem tőle, de elég nagy volt a zaj és recsegés. - Tömegverekedésbe kerültünk valahol...franc tudja hol, de álltuk a sarat. Húú apám, ez nagy volt! De jöttek a zsaruk, szal…ne várjatok minket vissza. Gabe üzeni Nikkynek, hogy sajnálja, de nem merte felhívni. - szólt Mitch részeges hangja a túlvégről. - Remek! Remélem egy éjszakára bekaszliznak titeket, rátok férne! - feleltem a szememet forgatva, mikor is egy idegen férfi toppant elém. - Vicces vagy szivi, de így szeretlek! Haza tudtok menni? Hívtatok taxit? - kérdezősködött, miközben a vonal az folyamatosan recsegett meg ropogott. - Igen, de leteszlek, dolgom van. Bye! - köszöntem el tőle, majd kinyomtam a hívást és a figyelmemet az idegen férfi felé fordítottam. - Miben segíthetek? - érdeklődtem tőle. - Én vagyok a taxis, én fogom Önöket haza vinni. Az egyik barátnője szólt, hogy el kéne egy kis segítség, valakit az autóhoz kellene cipelni. - felelte, majd rám, aztán Sarahra pillantott kérdő tekintettel. - Köszönjük, de nem lesz rá szükség, szerencsére még tudok járni. - mosolygott Sarah, majd feltápászkodott a székből, összeszedte a holmijait és mellém lépett. - Fizetnél? Én addig kimegyek a friss levegőre. - kérte a barátnőm, majd a kezembe nyomott harminc dollárt és kisétált a sofőrrel. Gyorsan elintéztem a fizetnivalót, aztán csatlakoztam a többiekhez. Ám, amint kiléptem az ajtón, nem egészen az a kép fogadott, amire számítottam. A taxisofőr idegesen telefonált, a taxi kerekei laposak voltak, Nikky eltűnt és Sarah idegesen ragadt karon. - Valaki kiszúrta a taxi kerekeit, míg mi bent voltunk és a sofőr szerint Nikky volt az. - magyarázta ijedt arccal. - Micsoda??? Ez képtelenség. Miért szúrta volna ki a kere…- hagytam befejezetlenül a mondatot, mert a figyelmem a nem messze tőlünk ácsorgó vámpírra tévedt, aki idegesítő bájvigyorral szemlélte az eseményeket. Merde!!!! Ez az ő műve volt! Ezt nem hiszem el! Tudtam, hogy valami sántít a történetben. Egy pillanat alatt felpaprikázott a felismerés, apró kezeim marokba fogtam, és egyenesen a vámpír elé sétáltam. Sarah nem értette mit művelek, megkérdezte hova megyek, de nem méltattam válaszra, mert dühös pillantásomat csak a vámpírra meresztettem. Már az sem érdekelt, ha tisztában lesz azzal, hogy tudom, miféle mocskos szörnyeteg is ő. - Ez a te műved! Ne is tagadd! Mit műveltél a barátnőmmel? Hol van most???? - követeltem tőle a válaszokat, miközben a szemeim szinte szikrákat szórtak. Elég nevetségesnek tűnhettem, az apró kis méretemmel, ahogy ott pattogtam a magas férfinak, de nem érdekelt. Kicsi a bors, de erős! És a barátnőm agyába egy vérszívó sem babrálhat bele! Mielőtt még valami csúnya átkot szórtam volna a férfira, Sarah odalépett és a vállamra tette a kezét. Őt követte a dühös taxisofőr egy cetlit lóbálva a kezében. - A részeges barátnőjük miatt nagyon sok kár ért engem. Követelem, hogy fizessék meg az árát! - lóbálta meg előttünk a férfi a cetlit, majd Sarah kezébe nyomta, aki majd elájult, mikor ránézett és meglátta az összeget. Tekintetem levéve a vérszipolyról rápillantottam a cetlire és majd meghűlt bennem a vér. Az összeg rettentően magas volt. - Ne haragudjon, de én ezt sokallom. Mi kerülhet ennyibe? Négy gumicsere bizonyosan nem. - néztem dühösen most már a sofőrre is. - Először is a benzin ára, amivel idáig elfurikáztam, aztán a vontatás, a gumicsere és az idő, amit magukra áldoztam. Mert az idő is pénz kisanyám! És ha nem akarják, hogy feljelentsem a hülye kis barátnőjüket, akkor jobban teszik, ha perkálnak. Bár az összeg jócskán lecsökkenhet, ha a természetben fizetnek érte. - nézett rám, majd Sarahra pofátlan vigyorral a hapsi. Elképedve bámultam rá, Sarah már majdnem sírva fakadt. Ez is annak a rohadék vámpírnak a hibája! De majd olyat kap tőlem, hogy azt megemlegeti, csak tűnjön el ez hímsoviniszta disznó! - Csekket elfogad? - érdeklődtem színtelen hangnemben. Mikor a férfi vigyorogva bólintott, elővettem a csekkfüzetem és kitöltöttem az összeget, aztán aláírtam, letéptem és a markába nyomtam. Oda a félretett pénzem egy része! És miért? Egy…. Köszönésre sem méltatva megfordultam és közelebb léptem a vámpírhoz. Legszívesebben arcon csaptam volna, de valószínűleg én jártam volna rosszabbul. Míg ő csak egy szúnyogcsípésnek érezte volna, addig az én kezem bizonyosan eltört volna. - Mégis mi a francot akarsz tőlem? Mire volt ez jó??? - emeltem fel a hangomat, mert rettentő dühös voltam. Nem vagyok egy vérmes nőszemély, és a vámpírokat is inkább elkerülöm, de ha a családom, vagy a barátaim bántják, mindegy azt milyen formában teszik, akkor előtör belőlem az igazi boszorkány. És az előttem álló élőhalott kihúzta a gyufát azzal, hogy megigézte Nikkyt és nem közvetlenül, de miatta most Sarah is szorongani kezdett. Semmit sem értett a kialakult helyzetből.
Egy pár másodperc erejéig az ég felé emeltem pillantásomat egy sóhajtást megengedve magammal szemben. Nem tűnt könnyű ügynek a nő, még mindig nem tűnt annak. Esetleg belegondolhatnék abba, hogy netán az én ellenszenves viselkedésem váltja ki sok esetben, hogy a nők egy pillanat alatt utálatos hárpiává válnak, bár ő ettől jelenleg a lehető legtávolabb állt. Ő megijedt, és ezen valamiért mosolyogni lett volna kedvem, ám elfojtottam az effajta gesztusomat. Próbáltam legalábbis, habár lehetséges, hogy megremegett a szám széle a nagy erőlködés közepette. A tűzzel játszottam, és ez a veszélyes élet okozta számomra az igazi andrenalint nap mint nap. Örömet okozott a játékl egy boszorkánnyal, főleg mióta ők a legnagyobb célpontjaim. A legutolsó gondolatom lenne az, hogy kezdjek egy boszorkánnyal, miközben tudom, hogy valójában... ők tehetnek arról, ami a lánnyal történt, akihez a szívem minden létező érzése kötött. Úgy rendelkeztek az életéről, mintha valami suhanc volna, csak egy a díszes palettán, így az élete már nem is jelent senkinek semmit. HÁt nekem jelentett! Pont annyit, hogy véres körútba kezdjek, és ha nem is öltem meg minden boszorkányt, de sosem felejtették el, hogy találkoztak velem. A bosszúállás egy kegyetlen eszköz. Én pedig... nem szándékoztam egy efféle fegyvert eldobni magamtól, csupán azért, mert egy ilyen banyának szebb a két szeme, mint bármelyik másiknak. - Semmi gond. Gyakorta váltok ki ilyen hatást nőkből. - sóhajtottam fel némileg lemondóan, mikor azt mondta, megijesztettem. Emlékeztem hű barátom szerelmére, aki boszorkányként élte a napjait. Mintha csupán engem akart volna bosszantani azzal, hogy egy boszorkányt választ élete társául. Eleinte barátságot akart kötni velem, már ha az emlékeim nem csalnak, hisz ha már hű barátom és csatlósom oldalán tetszeleg, mint valami dísz, nem árt, ha kettőnk között is rendezett a viszony. Egy apró bökkenő azonban akad: köpök az etikettre, s arra, hogy tisztelnem kellene azokat az áldott érzéseket, amelyeket éreznek egymás iránt. Rám miért nem gondolt senki, mikor megölték életem egyetlen őszinte szerelmét? Ráadásul egy olyan boszorkány, mint amilyen ő is. Mind egy vérből származik. Mind. - Hát, azok a kollégák elég gyorsan egyedül hagytak. -néztem körbe. Persze nem kerülte el a figyelmemet, hogy társaságban tért be nem is olyan régen erre a helyre, de személy szerint egyetlen élő, mozgó tagot nem láttam körülötte abból a bagázsból. Tekintetét követve elég gyorsan felfogtam, mi is ahelyzet. A női mosdó olyan hely, ahová sosem szeretnék betévedni. Valahogy egy olyan helynek tűnik, ahol a rémálmok valóra válnak. Már készültem volna reagálni arra, miszerint későre jár, mire becsatlakozott hozzánk egy másik nő. A mosoylomat nem vakartam le az arcomról, amellyel a vöröske arcát fürkésztem, a tekintetemet sem nagyon akartam levenni róla, de a másik lány túlzottan bemászott az aurámba, így kénytelen voltam rá is vetni egy pillantást. - Ó, ez igencsak hízelgő. - mondtam közömbös hangon, hisz nem a barátnő érdekelt. Még mindig nem a barátnő érdekelt, hisz nem kelti fel a figyelmemt csak úgy valaki. Érdekes párbeszéd alakult ki kettejük között, én csak hol az egyikre, hol a másikra néztem, attól függött, éppen ki áll a helyzet magaslatán, majd mikor a vöröske távozni készült, csak felsóhajtottam. HÁt, ez nem úgy jött össze, ahogyan én terveztem. Mikor hátat fordított, a barátnője szemébe néztem, aki a száját nyitva ismét készült valami fecsegésbe kezdeni. - Tégy egy szívességet, és ne beszélj. - szólaltam meg, majd körülnéztem, figyel-e ránk valaki. - Most menj, és légy oly' kedves, tégy keresztbe a barátnőd indulási szándékának. - parancsoltam rá, hangom gyengéd volt, de az igézésemnek nem tudott ellent mondani. - Szúrd ki a kerekeit, aztűn tűnj el. Menj! - fejeztem be, majd elmosolyodtam, és kisétálva a bárból jó rálátásom nyílt az autókra. Már csak a tökéletes időt vártam.
Nikky teljesen bekészült, de nem csodálom, összeivott mindenfélét. Nekem is mocorogni kezdett a pocim az öklendezésének hangjától. Eltoltam magam a hűvös csempefaltól, majd kezet mostam és felfrissítettem az arcomat. - Kint megvárlak. - feleltem, majd kiléptem a mosdók előtti folyosóra. Máris frissebbnek tűnt a levegő. Elfáradtam és legszívesebben fogtam volna magam és hazamentem volna. A falnak döntöttem a hátamat és felsóhajtottam. Eldöntöttem, haza is megyek, csak megvárom Nikkyt, hogy kiürítse a gyomrát és megnyugodjon, azután hívok egy taxit magunknak. Saraht se ártott volna hazavinni, aki közben már az asztal alá csúszott álmában. Mitch és Gabriel eltűntek a helyükről, reméltem nem újabb adag italért indultak. Nekik sem kellett volna már többet inniuk. Annyira elmerengtem, hogy szinte észre sem vettem, hogy a pultnál ülő vámpír már nem a pultnál ült, hanem előttem állt. Csak kellemesen duruzsoló hangja és a sírontúli borzongás rángatott vissza elmélkedésemből. Kinyitottam a szemem és úgy megijedtem, hogy majdnem felugrottam. A vámpír gálánsan mosolygott rám a félhomályban, miközben felajánlotta a társaságát. Hah! Minden pszichopata szocio thriller így kezdődik. A vámpíroknál is ez volt a trendi. Megnyerő modor, rendezett, néha már vonzó külső, kedves mosoly és az áldozat már bele is sétált a csapdába. Márpedig én nem akartam áldozat lenni és egy konténerben vagy egy erdő szélén végezni kivéreztetve. Túl közel volt, kongani kezdett a vészharang a fejemben. Próbáltam erőt venni magamon és megnyugodni, nem pedig félelmet mutatni felé. A vérszívók szeretik, ha félnek tőlük, a félelem még jobban felizgatja őket. Ez valami beteges tulajdonság. És egyébként sem szándékoztam tudatni vele egyelőre, hogy pontosan tisztában vagyok vele, a megnyerő modor és külső álarca egy ragadozót takar. Így hát én is színjátékba kezdtem előtte. - Bocsánat, de megijesztett egy pillanatra. - erőltettem mosolyt az arcomra, pedig legszívesebben elszaladtam volna. Ez a vámpír is engem szemelt ki vacsorára, amitől nem repestem az örömtől. Miért vonzom be őket mostanában??? Talán van valami boszorkány szenzoruk??? Bár nem úgy tűnt, mint aki vérre szomjazik, egészen kicsattant az élettől. Ha nem lengte volna körbe a vámpírokra jellemző borzongató sírontúli aura, akkor egyszerű halandónak nézte volna az ember lánya. Tehát már megvacsorázott és ki tudja, milyen szerencsétlen került a karmai közé. Akkor mégis miért jött most ide hozzám? Nem hinném, hogy ismerkedni akar vagy bájcsevegni. Nem hittem a tündérmesékben, a kedves, rendes, jószándékú vámpírokban, mert a saját nővérem is megtámadt már párszor akarata ellenére. Persze azóta ilyen gondjaink nincsenek, megtanulta kontrollálni a benne rejlő szörnyet, de tudom, hogy az emberi vérről nem volt képes lemondani. Az más kérdés, hogy kiféle, miféle emberek torkába harap bele. Már elfogadtam, hogy a nővérem vámpírrá vált, együtt tudok élni vele. De ez nem jelenti azt, hogy szeretem is őket. Tartok tőlük, potenciális veszélyforrásként tekintek rájuk. Bár, ha a Rebekah Mikaelsonnal való találkozásomat túléltem, akkor talán ezzel a vámpírral is meg tudok birkózni. Ez egy igen hülye példa Shelly, hisz Rebekahnak a segítségedre volt szüksége, ezért nem volt oka bántani téged. Viszont ez a férfi elég csúnyán nézett rád, mikor először kiszúrtad a bárpultnál. Most pedig türelmesen a válaszodra vár és a tekintete…Na jó. A verbénás láncom szerencsére ott lógott a nyakamban, szóval nyugodtan a szemébe nézhettem, megigézni nem fog. De ez nem jelentette azt, hogy kevésbé vagyok veszélyben. - Nem vagyok magányos, a kollégáimmal jöttem. - akik most eltűntek rendesen. Csak Sarah horkantott az asztal alatt. Pedig most milyen jól jött volna Mitch! De pont akkor tűnik el ő is, mikor szükség lenne rá. Nem baj, megoldom én. - A barátnőmre várok, kicsit sokat ivott. De kedves az ajánlata. - feleltem diplomatikusan cuki mosollyal arcomon, majd a női mosdó ajtajára pillantottam. Talán Nikkyt elnyelte a wc kagyló, hogy még mindig nem jött ki? Aztán eszembe jutott, hogy jobb is az, hogy eltűntek egy páran, hisz a kollégáim egytől egyik halandók. Nem lenne jó őket összeereszteni egy vámpírral. Féltettem őket, nem tudták, miféle veszedelmek bújnak meg a sötét éjszakában. Oké Shelly, a terv a következő. Nikky kijön, összeszedi magát, hívsz egy taxit, felvakarjuk Saraht a padlóról és irány haza. A vámpír már hamikázott, talán ha látja, hogy érdektelen vagy, kiszemel magának valaki mást. Egy óra múlva már a puha párnáid közt fogsz szunnyadni. Elővettem a mobilomat és megnéztem az időt, elég későre járt már. - Hogy elszaladt az idő! Talán nem ártana most már hazamenni. - jegyeztem meg a taktikázás kedvéért és nyomogatni kezdtem a telefonomat, miközben próbáltam elsasszézni a faltól, mert nem túl szerencsés dolog, ha egy fal és egy vámpír között álldogálsz. Gyakorlatilag nulla az esélye a túlélésnek, ha csak nem történik valami égi csoda, vagy te magad is valami természetfeletti csodalény vagy, esetleg erősebb, rafináltabb nála. Kerestem a taxi számát, hogy tárcsázzam, ám akkor kirontott az ajtón Nikky és mindjárt meg is torpant, mikor meglátta az előttem álldogáló vámpírt. - Húúha, Shelly, végre összeszedsz egy pasit? Ráadásul még jól is néz ki! Helyes, helyes! - kacsintott rám, majd rámosolygott a férfira, mire én elkerekedett szemekkel néztem rá. Ez nem volt a tervben, ez nagyon nem volt a tervben! Legszívesebben ráordítottam volna a barátnőmre, hogy ne nézzen a szemébe, de akkor bizony lebuktam volna. - Nem az van, amire gondolsz Nikky. Menjünk, későre jár. - fordítottam a fejét magam felé. - Dehogy van késő és ez a pasi fel akar szedni téged. - duruzsolta a fülembe Nikky, de hiába a suttogó mód, a vámpír meghallja a legkisebb neszt is. Na igen. Nikky azt hitte, fel akar szedni. De én le mertem volna fogadni, hogy a pasas nem a nunikámra, sokkal inkább az életemre pályázott. Ismét a férfira esett a pillantásom. - Elnézést, a barátnőm kicsit részeg, mindenfélét összehord, azt hiszem ideje lesz mennünk. - próbáltam menteni a menthetőt, de Nikky csak nem hagyta rá. - Ajj Shelly, tudod mi a te legnagyobb bajod? Hogy nem iszol! Ne legyél prűd, juss túl a sérelmeiden! Itt ez a pasi érezd jól magad és lazíts egy kicsit. Én még nem akarok hazamenni! Gabriel hol van? - érdeklődte meg miután lealázott engem szép szavakkal. Elképedve meredtem rá. Nem hittem volna, hogy egy idegen férfi előtt vág ilyeneket a fejemhez. A tervem nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Felsóhajtottam, nem akartam cirkuszt. - Rendben, akkor maradj. Nem tudom, hol van Gabriel, de én fogom Saraht és hazaviszem. - feleltem, majd a férfira pillantottam, aki valószínűleg már jót szórakozott rajtunk. - Elnézést. További szép estét! - köszöntem el mindkettőtől, majd elindultam, hogy felébresszem Saraht és hogy végre eltűnhessünk onnan. Már az asztalunknál jártam, mikor megtorpantam. Elfogott a bűntudat. Otthagytam az egyik legjobb barátnőmet egy vámpír társaságában, úgy hogy ő mit sem tud a veszélyről. Ez nem volt fair a részemről. Azon nyomban hátraarcot vettem és elindultam vissza a mosdók felé.
Mostanában túlontúl gyakran tört rám az éhség, és nem is volt kedvem tenni ellene. Most legyek fakír, és mondjam azt magamnak, hogy "Nem, Louis, nem ehetsz, mert nem vagy olyan!" ? Mégis, ennek ki dőlne be? Jelen álláspontom szerint, én biztosan nem. Mert hát... nézzük csak végig az egészet... volt egy fiú, aki megölte az apját, és úgy vált vámpírrá... utána a nyakába kapott egy koloncot, ő kis szerény, semmire nem képes hülyévé "nevelt". Így teltek az évek, míg valahogy ki nem kötöttem Bostonban, Vittoria társaságában. Nem hazudom, ha azt mondom, életem legjobb időszaka az volt. Még így, ripperként is maximum árnyéka lehetek annak, aki akkor voltam. Ez nem rossz egy bizonyos értelemből, mert így legalább csak megjavítani akarnak, nem rögtön nyársra tűzni, amihez még úgy sincs kedvem, mint megjavulni. Annak ellenélre, hogy már egy ideje azt a kis vöröst bámultam szinte megbűvölve, közben visszaemlékeztem. Arra a pillanatra a bár előtt nemrég. Nem zavart az, hogy a kis bár mellett találtam magamnak egy gyönyörű kis hölgyeményt. Nem volt túl idős, tehát a vére rendkívül ígéretes, és zamatos. Ez kell nekem, mert ez fel fog tölteni. Energia, élet, minden, ami csak kell. Mikor végeztem, élet már aligha volt benne... nem töröltem meg ajkaimat, csak néztem rá, az élettelenül pislákoló szemekbe, majd elengedtem, és belöktem a legközelebbi bozótosba. Nem törődöm ilyesmikkel. Találja meg valaki, aztán temesse el. Fáradt vagyok most ehhez. Felsóhajtottam, és az égnek emeltem tekintetemet, miközben éreztem a friss vért végigszáguldani minden eremben. Milyen csodálatos, isteni érzés... csak tudnám, miért ekkora öröm ez... ja, de hát pontosan tudom...! Minket erre teremtettek, ez a MI feladatunk. Az enyém legalábbis. Belőlem mindig, mindenkor kitörhet egy ördög, egy átkozott éhező ragadozó, aki úgy csap le az áldozatára, mint szomjazó a sivatagban az egyetlen vízforrásra. Belekortyoltam az italba, amikor visszatértem a múltból. Még akkor is, ha mindez körülbelül fél órája történt. - Csak így, magányosan? - kérdeztem, mikor egyedül maradt, és odasomfordáltam mellé. Végigmértem őt. Tökéletes alkat... most először támadt a fejemben igazán perverz és pimasz gondolat, de hát... mindent a szemnek... a kéznek csak egy kicsivel többet, de jelenleg azt sem szabad. Nem kellett volna játszuanom a tűzzel. Éreztem, hogy boszorkány... mégis itt voltam. - Kisegíthetem, ha társaságra vágyik. - billent oldalra a fejem, és elmosolyodtam.
Kicsi a világ, Seattle pedig még kisebb annak ellenére, hogy statisztikailag egy igen népes városról volt szó. Mégis mindenki össze tudott futni mindenkivel, tudott közös témát találni, ám nem gondoltam volna, hogy ezen az egyszerű, mindennapi délutánon pont egy hozzá hasonlóval fogok összefutni. Persze az esély rengeteg dologra megvolt, ebben a bárban egyébként is előszeretettel gyülekeztek a természetfelettiek főleg akkor, ha a frászt akarták hozni az emberekre vagy egyszerűen csak be akartak mutatni nekik jelezve, hogy igenis ők az előkelőségek nem csak a negyedben, hanem az egész jelképes városfalon belül. Nem számoltak azzal, hogy egyszer a halandóknak is kinyílhat a csipájuk és belecsaphatnak egy játszmába, amelyet mocskos eszközökkel fognak játszani. Csodáltam őket a bátorságuk miatt, de elítéltem az ostobaságuk végett. A saját fajtársaim és eredetileg csoporttársaim pedig túlságosan fennhéjázóak voltak, azt hitték, hogy közük van a spanyolviaszhoz, mert kiváltságos ajándékokat kaptak. Mindenkinek meg kellene elégednie azzal, amit kapott. Persze, nincsen tökéletes utópia, de a háború tényleg megoldás lenne? Annyit érünk el, hogy lemészároljuk egymást, az eddigieknél is nagyobb sebeket okozunk és a végén nem marad semmi, amiért élni lehetne abban az esetben, ha egyáltalán talpon marad valaki. - Akkor áruld már el nekem, hogy kinek mit kellene tennie? Nekünk, az embereknek, azoknak, akik belekeverednek ebbe a rettentően jó ötletbe, hogy élet-halál harcot vívjunk egymással. – Emeltem felé ismét a pillantásom egy szemforgatás után, amit uralkodásra vágyó ambíciói váltottak ki belőlem. Mindenki főnök akar lenni, akkor ki fog egyáltalán harcolni? Vagy annyiból fog állni az egész küzdelem, hogy ülünk egymással szemben néhány karosszékben és bámulunk? – Az eddig senkinek nem jutott eszébe, hogy tudnánk egymás mellett élni, csak valamiért mindig megtaláljuk az egyetlen kis tüskét, ami nem tetszik? – Vontam fel a szemöldökömet szinte kérdőre vonva őt, pedig nem tehetett arról, ami kialakult. Az egész hosszú folyamat eredménye volt, sok résztvevővel, rengeteg kérdéssel és megválaszolni való találgatással és azzal a hozzáállással, amit ő is tanúsított a sziszegő hangjával. Engem viszont nem rémisztette meg, nem foglalkoztam azzal, hogyan viselkedett. - Tehát te a háború mellett állsz? Bár elég nyilvánvalóvá vált az elmúlt másodpercekben. – Jegyeztem meg a pultra könyökölve.
Nem tudom, kinek volt az a csodálatos ötlete eredetileg, hogy munka után menjünk csapatostól iszogatni, de legszívesebben összeragasztottam volna a száját valami ütős ragacsos bűbájjal, mielőtt megszólalhatott volna. Riv megint úton volt, ráadásul most Dettyvel utazott Németországba egy új megrendeléssel kapcsolatban és ahogy szokták mondani, ha nincs itthon a macska, cincognak az egerek. Mindenkinek nagyon jó kedve volt egész nap, mókával, kacagással és egy kis munkával telt a nap. Mindezek után karon ragadtak Nikkyék és nyakunkba vettük a várost. Szerencsére Barbie nem tartott velünk, találkát beszélt meg estére. Áldottam az eget, mert nem különösebben bírtam a csajt, főleg azért, mert mindenki háta mögött pletykált és mindig ő volt az, aki alkoholt akart belém tuszakolni, pedig tudvalevő, hogy nem bírom a szeszes italokat. Egy kis kupica tömény után már rendesen szédülök és forog velem a világ. A szokásos bárba tértünk be, a szokásos helyünket foglaltuk el hátul, a vörös fényekkel megvilágított sarokülőnél, ahol általában senki sem zavarja a társaságot. A jókedv már megvolt, a társaságunk igencsak nagy hanggal volt. Amint lepakoltunk és elkényelmesedtünk, Mitch megindult a pult irányába, tudta már kinek mit kell rendelnie. Én azért vele tartottam, biztosra akartam menni, hogy alkoholmentes italt kapok. A pulthoz közeledve Mitch még valami mókás megjegyzést tett, ám a mosolyom az arcomra fagyott, amint megcsapott a sírontúliság szele, ahogy én szoktam fogalmazni. Ez csak egy vámpírból eredhetett. Ha félvér vagy hibrid lett volna, mást is éreztem volna, de ez tömény halál volt. Szóval a bárban egy vámpír sunnyog. Körbenéztem és nem sokáig kellett keresgélnem, mert történetesen mereven engem bámult a vérszívó. Összeszorult a gyomrom is, páni félelem hasított belém egy pillanatra, de megpróbáltam nem kimutatni előtte a félelmem. És mellékesen úgy tenni, mintha nem tudnám, miféle lény. A verbénás láncom a nyakamban lógott szerencsére. Ahogy elhaladtunk mellette, Mitch betámasztotta a pultot, én is mellé cövekeltem. Óvatosan oldalra sandítottam, de még mindig engem nézett, ezért megeresztettem felé egy kedves mosolyt, egy amolyan ”én nem tudok semmit, ártalmatlan, de jól nevelt kislány vagyok” féle mosolyt, miközben gondolatban összetettem a két kezem és azon könyörögtem, hogy csak ne engem szemeljen ki prédájának. És ne is a munkatársaimat. Mitch kikérte az italokat, én egy alkoholmentes koktélt kértem, kihangsúlyozva az alkoholmentes szót, majd visszaballagtunk az asztalunkhoz és vártuk az italt. Az első kör kijött és gyorsan ki is ürültek a poharak. Ezt követte a második, majd a harmadik és így tovább. Éjfél körül a társaság már teljesen lerészegedett, Mitch folyton a nyakamon lógott és puszilgatós kedvében volt, amit nem különösebben díjaztam. - Jajj, Mitch, hagyd már rá! Tudom, hogy kedvelsz, de ez már túlzás! - toltam el magamtól vagy nyolcadjára. Jó pár csinos lány volt a bárban, de sajnos leragadt nálam. Érthetetlen! Nikky és Riel vad csókcsatába kezdtek, lehet ez hergelte fel annyira Mitch hormonjait. Allie is felszedett valami mucsó macsót, akin feszült az ing rendesen. A pasi kezei pofátlanul markolászták a kolléganőm popóját. Sarah pedig a fejével befejelte az asztalt és bealudt. Néha néha persze felhorkantott. Nem is tudtam, hogy horkolni szokott. Józan fejjel rosszabb volt mindezt elviselni, mint gondoltam. Mitch sörrel kínált, de nem szerettem a sört. Inkább loptam pár szívószálas kortyot a hortyogó Sarahtól, neki már úgy sem kellett. Alighogy felszívtam Sarah italának maradékát, Nikky sápatagon ellökte magától Rielt, zihálni kezdett, majd feltápászkodott ültéből, de majdnem vissza is dőlt. Láttam rajta, hogy nincs jól. Ilyenkor jön az, hogy meg kell neki mutatni, merre van a toalett. Mivel én voltam az egyetlen józan a társaságban általában, ez a feladat rám hárult. Felálltam, majd belekaroltam a szédelgő, botladozó lányba és a mellékhelyiségek felé irányítottam. Bent befoglalt egy wc kagylót és kiadta magából az egész napi menüsort. - Nikky, jobban vagy már? - érdeklődtem tőle öt perccel később, mire maszatos szájjal, csimbókos hajjal kiimbolygott a fülkéből. A kagylónál segítettem neki rendbe tenni magát, áttöröltem az arcát egy frissítő kendővel is, ám minden próbálkozásom hiábavaló volt, ugyanis újra öklendezni kezdett és mielőtt még a lábaink elé bokákolt volna, ismét megcélozta a fülkét és bevágta maga mögött az ajtót. Abban a szent minutumban már hallottam is, ahogy az itallap tartalma is a wc kagylóban kötött ki. - Haza akarok menni. - sóhajtottam alig hallhatóan, majd a homlokom a hűs csempének támasztottam és vártam, hogy Nikky ismét előbukkanjon a fülkéből. Már nem éreztem jól magam a sok részeges társaságában, főleg úgy, hogy se Detty, se Riv nem volt mellettem. Csupán csak bele akartam csobbanni egy kád habos vízbe és utána álomra akartam hajtani a fejem a pihepuha párnáim között.
Nem igazán tudom, hogy mennyi ideig szerenték maradni ebben a városban. Az ok eddig egy általam halálra kívánt hölgyemény jelenléte volt, de mára ő már nincs itt. Nekem sem kellene. Hát vándoroltam az élők között... meglátogattam más városokat, próbáltam a nyomára akadni a lánynak, de nem találtam. Nem véletlen, hiszen boszorkány. S azok a trükkök, amelyekre ők képesek.. nem szeretném közelebbről megismerni őket ismét. Annak ellenére, hogy szívem szerint a nyakánál fogva taposnám el az átkozott nőt, ha ismét a kezem közé kerülne. Nem tudok tanulni a leckéből? Nos... neki köszönhetem, hogy jó pár évtizedig egy nincstelen életet kellett élnem. Megölte az egyetlen dolgot az életemben, ami számított. Csak azért, mert vámpír volt... hát, én pedig megölök minden boszorkányt, aki az utamba esik, csupán azért, mert boszorkányok. Valószínűleg ebben a világban nincs szükség arra, hogy értelemszerű magyarázatot adjunk tetteinkre. Vámpír lettem. Már akkor is az voltam, de elfelejtett valamit... A életem örök... s amit ugyan ürességgel élek, de akkor is örök életet kaptam. Ez nyilván nem volt betervezve számára sem. Majd mikor visszatértem, egyszerűen menekülőre fogta, és eltűnt. Talán van, amitől tényleg félni kell. Az én haragom ilyen. Úgy léptem be a bár ajtaján, mint az lenne az otthonom. Senki nem állapította volna meg rólam, hogy először járok itt, habár hallottam a híreket Seattle helyzetéről. A természetfeletti itt megvetendő, s aki találkozik vele, annak jelenteni kell, talán akkor kegyelmet kap. Szép is lenne, jó is lenne, ha ezt mindenki betartnaá, de itt is élnek olyan emberek, akik az ilyesmit hírből sem szeretik, és nem ölnek senkit azért, mert a hatalmi szerv azt kívánja. - Hm. - bukott ki belőlem, mikor megpillantottam egy vörös hajú tornádót besétálni az ajtón. Az illata rögtön az orromig hatolt. A parfümje édes... de boszorkány. Ez pedig még azt az édes kölnit is tönkretette. Csak azt kívántam, mellém üljön. Bár nem azért, amiért a többi férfi azt kívánná, ez egészen másról szólt.
‟ this town will be mine. not humans. not vampires. mine.
Okos nő volt, és ezt szemmel láthatóan nem is próbálta meg elrejteni. Amúgy sem szerettem azon nők társaságát, akik hiúságból és szerénységből egyfolytában azt hangoztatták, hogy ők semmit sem értenek vagy tudnak. Nem értettem ezt a filozófiát, hiszen a nők megannyiszor okosbabak mint a férfiak, hát miért nem mondják ki? A lényeg pedig mindig ugyanaz marad. Előbb-utóbb kiderül, hogy mi van abban a fejben, ha beszél róla, ha nem. A sötétséget sem szeretem, azokat a nőket, akik ennek pontosan ellenkezői. Sokat tartanak magukról, miközben nevetséges senkik. Egyáltalán nem tudom megmondani, hogy mi alapján ítélek, de Charlice az eddigiek alapján pont tökéletes társaság. Jobb is, ha ennyiben maradunk, mielőtt rájönnék, hogy kettőnk közül én vagyok az, aki le tudna maradni. Eddig fel sem merült a fejemben, hogy akadhatna bármilyen társam ebben, legyen szó az oldalamon küzdő társról vagy ellenfélről. De csak nem olyan butuska, hogy ellenem kezdjen. - Szóval rájöttél, hogy mi vagyok. - tegeztem le ezúttal, hisz végül is.. miért kellene hülyét játszanom? Éppen arról volt szó, hogy ennek semmi értelme. A tiszta lapok a lejobbak, s ezek szerint ő ebben követni fog. Hála annak a magasságosnak, már amúgy is kezdtem feszélyezetté válni azért, hogy nem mondhatom ki azok a bizonyos szavakat. Mindent tudnia kell, ha tisztában van azzal, hogy mi vagyok. S valószínűleg ő sem hétköznapi ember. Hátradőltem. - Bárcsak tudnám, hogy egyes nők miért beszélnek fele ennyit... néha eléggé élvezetes tud lenni egy-egy csicsergő hang. - sóhajtottam fel, majd rögtön el is mosolyodtam. - Még nem vagyok a főnök. A városban élek, nem úgy, mint azok a nyomorultak, kik a város szélére húzódtak, vagy az erdőkbe, mert félnek egy egyszerű embertől. Szerinted egy nő akadálya lehet bárminek? Hányan lehetnek, tizenketten? - kérdeztem felvont szemöldökkel, hiszen ez valami csodaszám... meseszám. Ez persze nem mese. Hanem valóság. Végül ismét előre lendültem, és mélyen a pillantását megfogva kezdtem beszélni. - Addig nem lesz béke, amíg az emberek meg nem tanulják, hogy lehet velünk együtt élni. S rá nem jönnek arra, hogy amíg ilyen módon bánnak velünk, addig ők se várjanak kesztyűs kezet a vámpíroktól vagy teliholdkor a vérfarkasoktól. - vált hangom sziszegővé, amolyan morgás vegyült belé.
Valahol még tetszett is ez az egymás felett való körözés, a tény, hogy mindketten tudjuk a másikról, hogy micsoda és hogy egy puskaporos hordón ücsörögve az lenne a normális, ha az összes lehetséges percet megragadnánk és nem titkolóznánk a kilétünk felől, mégsem tettünk semmit. Talán nem volt itt az ideje. A szemeiben ennek ellenére azt a sunyiságot és csillogást láttam megbújni, amit ezer közül is felismernék: tipikusan egy az élet minden területén dominálni akaró példánnyal szemben foglaltam helyet és félő volt, hogy nem sokáig tudom magamban tartani mindazt a gondolatmenetet, ami az elmúlt pecekben fészkelte be magát az agytekervényeibe. - Én örülnék a legjobban, ha nem a várossal kellene foglalkozni. - Szólaltam meg a kérdésére válaszolva. - Mit gondol, mi dolgom lehet? Vigyázok arra, hogy mire holnap reggel felébredek ne álljon lángokban a főutca. - Jelentettem ki kellő természetességgel. Nem akartam tovább húzni egyikőnk képzeletét sem, előbb-utóbb úgyis kibukott volna valamelyikőnkből, hogy mi is a helyzet annak ellenére, hogy nem ismerjük egymást. - Maga... hogy is fogalmazzak, hogy ne legyen túl feltűnő? - Költői kérdés, belekortyoltam az italomba a hatás kedvéért. - A hold gyermeke ugyebár, ez a lehető legszebb megfogalmazás, amit találni tudtam. - Mosolyodtam el halványan. - Nem arra gondolt, amire a legtöbben gondoltak volna egy normális beszélgetés során, hogy például munkába kellene mennem vagy hasonlók, hanem rákérdezett, hogy mi dolgom lehet... és a tekintet is arról árulkodik, hogy benne van a játszmában. Méghozzá vagy egyfajta főnökként vagy olyanként, aki az szeretne lenni és felettébb élvezi azt a helyzetet, ami a városban van. - Nem akartam sem ítélkező, sem nagyokos szerepet magamra ölteni, mindössze elmondtam, ami eszembe jutott, amikor ránéztem. Az vesse rám az első követ, aki soha nem tett ilyet. - Én utálom. Nem értem miért nem megvalósítható a béke. Eddig sem volt baj, mindenki szépen megélt egymást mellett, de ez tarthatatlan... - Nem ő volt az első vérfarkas, akivel ezt megvitattam, bár a másikkal nem szép körülmények között ment végbe a kommunikáció. Sajnos nem bírta a kiképzést. Ha rájönne arra, hogy nem egy fajtársa és csapattársa került már az utcámba valószínűleg nem lenne ennyire mézes-mázos.
‟ this town will be mine. not humans. not vampires. mine.
Hm. Érdekes felvetés. Valójában megeshet, hogy a legártatlanabb küllemű személyekből lesz Hasfelmetsző Jack, vagy Ted Bundy, de ezekre kevés az esély. Ebben a nőben van erő, igazán ott van a kisugárzása... felöklel vele, olyan erősnek tűnik, mindezek mellett még mindig nem nézem ki belőle, hogy lecsap egy legyet. Talán nem egy edzőteremben vívtuk az életünket erőssé kovácsoló harcokat. Sportos, ő bizonyára gyakran látogart ilyen helyeket. Ma már nem divat a futkorászás főleg az erdő külső negyedében, mióta oda száműzték a vámpírokat és a többi természetfelettit. Az emberek félnek, még ha nem is ismernék be. A város az ő terepük. De mindaz, amely kinn van, mindaz, amire a város épült, nekünk ősi telep. Úgy ismerjük mint a saját tenyerünket. És nem állok a vámpírok oldalán, de ha választanom kell, támogatom inkább a vérszívókat, mintsem az áruló halandókat. - Egy nő egyáltalán nem szép látvány, ha ittas - jegyeztem meg, amikor szép külsőbe bujtatva megjegyezte, hogy talán le akarom itatni. Eszembe se jutna az ilyesmi! Mégis, mit érnék el vele? Ital nélkül is leveszem a lábáról, ha szükséges, ám itt az a bökkenő, hogy egyáltalán nem ez a beszélgetésünk célja. Nem akarok kalandot vele, még mielőtt félreértené a reakcióimat. Ahhoz nem egy ilyen bárba jövök. Igaz, már az is meglep, hogy itt találtam őt, nem néz ki egy kocsmatündérnek, ráadásul a szépsége sem idevaló. - Nem akarom, hogy félreértse a szándékaimat, vagy holmi indítékot lásson a cselekedeteimben. - köszörültem meg aztán a torkom, majd úriember módjára hátradőltem. Nem lehet egyszerű ember, csak úgy árad belőle a mágia. Ki fogom deríteni, kivel hozott össze az élet ezúttal. Hiszen nincsenek véletlenek. - Hm, most felkeltette az érdeklődésemet. Mit kellene önnek elintéznie ebben a városban? - vontam fel a szemöldökömet. Igaza van, végezhetnénk a dolgainkat is. De én majdnem minden nap azt csinálom. Ez egy szabadnap.
Nem gondoltam volna, hogy a csendes megfigyelésemből akárki ki fog tudni szakítani, azt meg főleg nem, hogy beszélgetni kezdek az illetővel. Nem voltam szociális fóbiás, nem volt bajom azzal, ha idegen emberekkel kellett társalognom, de a tudat, hogy nem koncentrálhattam teljesen arra, amiért idejöttem, kicsit megzavart. Persze így is csak fejlesztem a képességemet, miszerint több dolgot csináljak egyszerre, de nekünk nőknek ez eleve megy, nem? Elméletileg. És amúgy sem abból élek, hogy egyszerre egy tényezőre tudjak csak összpontosítani. Akkor mégis hogyan intézném a teendőket, amiket önkényesen kijelöltem magamnak? - Nem mintha fordítva nem lenne igaz. - Enyhén felvontam a szemöldökeimet és egy pillanatra oldalra fordítottam a fejemet, amikor a pulton két újabb ital jelent meg. - Mi van azzal az esettel, ha valaki gyenge virágszálnak tűnik, olyannak, aki a légynek sem tudna ártani, aztán kiderül, hogy kissé elhamarkodottan aggatták rá a jó jelzőket? - A férfi nem tűnt butának, sőt. Hiába nem láttam bele, de szinte éreztem, hogy rengeteg minden van a fejében és az intelligenciáját nem is akarta palástolni, pontosan tudta, hogy ez és a modora teszi elbűvölővé. Magabiztos volt, mint aki saját terepen mozog és próbálja terelgetni az erre tévedt báránykát. - Ha nem hinném el, hogy maga tényleg olyan úriember, amilyennek mutatja magát, akkor azt hinném, hogy le akar itatni. - Mosolyodtam el halványan, amikor eltoltam magam elől az alkoholt. - És elég érdekes a hasonlata. Nem igazán hallottam még ilyet, de.. találó. - Jegyeztem meg elismerően. Ha ilyen bókcsodákra képes, ki tudja, más helyzetekben milyen veszélyessé válhatnak a gondolatmenetei. Mert hiába az öltöny és a szép szavak, a tekintete sunyibb volt a kelleténél, amit bárhol, bármikor kiszúrnék. - Ha Ön sem jár ilyen helyekre, akkor érdekes, hogy pont itt futottunk össze. - Pillantottam rá apró mosollyal. - Főleg, hogy valószínűleg mindkettőnknek lenne más dolga is a városban, amit el kellene intéznie és amelyek sokkal érdekesebbek annál, hogy itt ücsörögjünk. - A puhatolózás nem tartozott az erősségeim közé, de ajtóstul nem ronthattam a házba. Meg kellett tudnom ki ő és miért alakult ki ez a szerencsés vagy éppen szerencsétlen véletlen, amivel a találkozásunkat jellemezhetném.
‟ this town will be mine. not humans. not vampires. mine.
A társalgás számomra lételem, holott kedvemet lelem a csendet igénylő elfoglaltságokban is. Kellőképpen szeretek felkészülni arra, vajon ki ül velem szemben, ha netán egy hét múlva összefutunk a metrón. Ez mondjuk eléggé naiv elgondolás. Sosem közlekedem ehhez hasonló járműveken. Undorodom a portól, a néptől... a pórnéptől. Mindattól, amiből nekem már jó régen, de sikerült kiugranom. Örökre meg akarom tartani egyéni ambízióimat. Őrizni, mint valami... ereklyét, győzelmem ereklyéjét. - Próbálom elnyomni a döbbenetemet. Kegyed annyira... ártatlannak tűnik ahhoz, hogy egy óriási város fertőjében éljen. - mértem végig pillantásommal, mintha ezzel bármit is meg tudnék állapítani róla. Nem mintha ez másképpen lenne. Nincs túl sok lehetősége drága ékszereket vásárolni. A ruhái egyszerűek, de tetszetősek. Imádom. A stílusát, a szépségét. Ritkaság az, amit képvisel ebben a nem normális városban. A hétköznapi emberek persze mit sem sejtenek, de én nem vagyok hétköznapi. És mi több, nem vagyok ember. Nem is vagyok hajlandó elfogadni ezt a sértést senkitől. - A jó benyomás kulcsfontosságú, Charlice! - használtam ki máris, hogy megtudtam a keresztnevét, és egy csábos mosolyt villantottam felé. - A mai világban, ahol minden annyira felgyorsult, túl kevés időt fordítunk arra, hogy törődjünk az idegen emberek véleményével. Úgy értem, az első benyomás fogja meg az embereket. S talán később kellemesen csalódunk, de erre a legtöbb esetben igencsak csekély az esély. - intettem újabb kör italért mindkettőnknek. Láttam rajta, hogy ritkán fogyaszt alkoholt, de amíg egy olyan úriember társaságát élvezi, mint én, baja nem eshet. - Ha tegyük fel, otromba és bunkó lettem volna, netán második alkalommal elfogadott volna tőlem egy csokor virágot? -vontam fel a pillantásom. Amúgy nem tűröm, ha valaki ellent mond. Csak ha érvvel tudja alátámasztani, hogy neki van igaza. - Szóval, Charlice. Ezek szerint azonos körökben mozgunk. Kerüljük az efféle helyeket. - néztem körül. - Tudja, én is ritkán fordulok meg ilyen helyeken. A modern kultúra emésztőgödrének gondolom a kocsmákat, habár ez még egy elegáns helynek számít. De szívesebben találkoztam volna önnel például egy... étteremben. Az ön szépsége viszont még azokhoz a gyönyörű porcelánokhoz sem lenne fogható, amelyeken ott kapnánk az ételt. - Bókolásból lenne mit tanulnom. Nem erősségem.
Elmosolyodtam. - Ugyan, hagyja csak. - Szinte legyintettem egyet, hiszen már hozzászoktam ahhoz, hogy azt hiszik, nem idevaló vagyok. - Az emberek többsége kisvárosi lánynak tud elképzelni, ezért nem is fordul meg a fejükben, hogy világéletemben itt éltem. Pedig így van és nem is mennék innen sehová. - Főleg nem most, amikor ilyen állapotok uralkodnak a városban. De ezt természetesen nem köthettem az orrára, hiszen nem tartozik arra, aki nincs benne a dolgokban. És persze éreztem rajta, hogy nem ember, hiszen sütött belőle, főleg, hogy boszorkány képességeimnek hála kilométerekről kiszúrom a hozzám hasonlóakat vagy a más természetfeletti lényeket. Figyeltem őt, miközben beszélt, de az arcáról valamiért nem tudtam leolvasni azt, hogy ő tényleg az a tipikus úriember lenne. Ahogy ő is elmondta, megpróbál jó benyomást kelteni és ha jobban bele nem gondol az ember, akkor bukkanó nélkül beveszi, hogy a férfiasság szebb oldalának megtestesítőjével ül szemben. Nekem valamiért mégis bűzlött a dolog. - Szóval az egész csak a jó benyomás tételéről szól? - Kérdeztem érdeklődve és belekortyoltam az italomba. Régen ittam már ilyet és az alkoholfogyasztás sem volt a szokásom. Gyorsan a fejembe száll az ital és egyébként sem szoktam feszütségoldásképpen sem inni, szóval lehet, hogy inkább hanyagolnom kellene... Tudja, ritkán járok bárokba. Nem az én világom, ha kikapcsolódás, akkor inkább már mozi vagy egy séta a parkban. Sajnos ez is kihalóban van már a mai világban. - Mondtam teljesen belenyugodva abba, hogy én ilyen vagyok. Sokkal többre értékeltem az csendes estét, mint egy pörgős, bulizós éjszakát az egyik kocsmában. Biztosan kinőttem már a dologból.
‟ this town will be mine. not humans. not vampires. mine.
- Akkor elég nagy tévedésbe estem. Kérem, bocsássa ezt meg nekem - mosolyodtam el, habár a hangomban aligha volt megbánás, éppen ellenkezőleg. - Fogalmam sincs, miért hittem azt, hogy nem idevalósi. A szimatom eléggé jó ilyen téren... sajnálom - intettem le ismét a pincért, hogy hozzon nekem egy újabb kör italt az előttem lévő, már nagyjából üres adag whiskyből. A tequila sem tűnne rossz választásnak, de ahhoz még mondhatni, korán van. Vagy valami ilyesmi... nem kezdek ilyen korán alkoholizálásba ilyen erős italokkal. A whisky pont jó lesz. Igen. Már magam is meglepődtem, hogy milyen modortalanságot engedtem meg vele szemben. Elfelejteni a nevem? Még tőlem is eléggé nagy otrombaság, habár erre eléggé ritkán kerül sor. Mindig ezzel kezdem. Ezúttal nem tudom, hogy kerülhette el a figyelmemet mindaz, amit a protokoll megkövetel. - Andreas -nyújtottam felé ismét a kezem egy apró mosollyal, miután a kiürült poharamat a pultra helyeztem, majd egy apró kis sóhajtással tovább fűztem a gondolataimat a fejemben. - Öhm... törzsgyökeres Seattle-i vagyok. Habár talán meglepő lehet az ön számára, hogy kissé régimódinak tűnök... - vontam egyet a vállamon. - Ismeretlenek előtt próbálom a lehető legjobb benyomást tenni. Néha sikeresen, néha nem. Ám tény, hogy az úriemberség kihalófélben van. Úgy gondolom, ez a rendszerünk valódi problémája, nem pedig az, amelyet nap mint nap az újságban olvashatunk - sóhajtottam fel. Nos, igen. Elég sokat tudok beszélni. - Nem láttam még itt, ebben a bárban. Ennek van valami oka?
Furcsa férfinek tűnt és hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy jó vagy rossz értelemben. Mintha sugárzott volna magából valami mélyről jövő sötétséget, ravaszságot és leleményességet. Sok olyan emberrel találkoztam már, akikben megvan ez a néhány tulajdonság és ezért is vagyok képes arra, hogy ilyen hamar kiszúrjam, de... ő mégis más volt. Különlegesnek tűnt. Igen, már megint ezt csinálom... hajlamos vagyok messze menő következtetéseket levonni valakiről, akit egy percnél több ideje ismerek. Jellemző, ahogy az is, hogy ezeket a benyomásaimat sajnos vagy nem, de eléggé nehezen tudom megváltoztatni. Apró mosollyal köszöntem meg a bókját. Nem voltam pirulós fajta, csak akkor, ha a helyzet tényleg megkívánta. Viszont ha más nem, kíváncsivá tett és ugyan már fejemben teljes térképet készítettem a helyről és elkezdtem tervezgetni a pár nap múlva esedékes megfigyelést, úgy döntöttem, hogy maradok. Nem volt különösebb dolgom, ő pedig... nos, vérfarkas volt. És egy vérfarkast soha nem jó szem elől téveszteni már csak a természetükből adódóan sem. - Azt hiszem csak köszönettel tartozhatok azért, hogy visszaültette belém a remény szikráját, miszerint elvétve ugyan, de léteznek még úriemberek a földön. - Vettem át teljességgel az ő stílusát és egy szélesebb mosolyt is megengedtem magamnak. Be kell valljam, nincs rossz beszélőkéje. - Viszont válaszolva a kérdésére, sajnos téved. Itt születtem és itt lakom, mióta csak az eszemet tudom. Azt hiszem, el sem tudnám hagyni a várost csak azért, hogy máshol éljek. - Vallottam be. Főleg most nem fordíthatok hátat, egy ilyen háborús állapot kellős közepén. Ugyan nehéz a helyzetem, de... megbirkózom vele. És látnom kell, mi lesz a hőn szeretett városommal. - És maga... még a nevét sem tudom. - Böktem ki. - Mióta lakik itt?
‟ this town will be mine. not humans. not vampires. mine.
Jó ideig csak az arcát figyeltem. Mondhatni, ennél jobb tevékenységet aligha találhattam volna. Nem is értem, vajon miért nem találkoztam még vele eddig, hiszen ez a város elég nagy, de azt kell mondanom, hogy akit ismernem kell, azt mindig tudom hová tenni. Bár talán kettőnk találkozásának ideje talán most jött el. Remek! Jobbkor nem is jöhetett volna. Csak azt kell kiderítenem, hogy hol is áll ő jelenleg... a háború túl közel van. Meg kell válogatnunk a barátainkat, főleg ha az illető olyan bonyolult személy, mint én. Végül megszólalt, én pedig elmosolyodtam ismét, ekkor már sokkalta bátrabban - nem mintha az előbb szétrobbantam volna a szerénységtől - mint az imént, majd belekortyoltam a megrendelt italomba. Kár, hogy ő nem fogadta el azt, amit neki szántam. Igazán sajnálatos... de van egy olyan érzésem, hogy kettőnk találkozása nem zárul le máris. Sőt! - Szóval baráti összejövetelre... - ismételtem a szavait, mintha valami nagy felismerés ért volna, majd beletúrtam a hajamba, s kényelmesen hátradőltem. Egy úriember soha nem kíváncsiskodik, főleg ha tudja, hogy nem ismeri még eléggé a parnerét. Én pedig csupán nemrég láttam meg ezt a szépséget. Van más problémám is, de ennek utána kell járnom. Ismeretlenek nem szoktak csak úgy felbukkanni ebben a bárban, hiszen nagy általánosságban ide emberek aligha járnak be. Legalábbis ez a tapasztalat. Hogy mi lehet még... nos, kiderül hamarosan! - Gyönyörű neve van. Charlice! - bókoltam neki, bár mindez nemes egyszerűséggel nevezhező közhelynek is, hiszen egy férfi mi mással tudna erre reagálni? Megfogtam a kezét, és egy apró kézcsókot leheltem kézfejére, miközben tekintetem nem eresztette el az ő tekintetét. - Andreas - mutatkoztam be én magam is egy félmosollyal. - Bizonyára furcsán érinti az effajta férfi viselkedés, tekintve, hogy a férfi társadalom manapság az ajtó kinyitását is derogálónak tartja egy hölgy társaságában, de remélem, nem ijesztem meg vagy tart túl rámenősnek a neveltetésem miatt - beszéltem, de nem zavartattam magam emiatt. Miért is kellett volna? Bátran villogom azzal, hogy miként neveltek fel, s nem szégyen kimutatni, hogy léteznek még úriemberek. - Azt következtettem ki, hogy ön... nos, nem törzsgyökeres Seattle-i lakos. Jól sejtem? - kortyoltam ismét a poharamba, és örömmel konstatáltam, hogy ő is készül belekortyolni az amúgy általa nem kedveltnek ítélt italba.
Elmosolyodtam. Mostanában nem elegyedtem szóba idegenekkel, csak ha nagyon muszáj volt. Főleg a bárokban létrejövő ismeretségeket próbáltam elkerülni, noha nem voltam antiszociális típus, nem sok jó emlékem van az ilyesfajta ismeretségekről. Általában mindig szerencsétlenekbe futottam bele, de lehet ez azért van, mert én magam is vonzom őket. Talán soha nem fogom megtudni az okát. De ez a férfi nem éppen tűnt szerencsétlennek, első ránézésre sokkal inkább a jól szituált úriemberek táborát erősítette. Persze hány lecke szól arról, hogy a látszat néha csal, mégis a tekintete, a hangja mind-mind olyan megnyugtató volt, nem hordozott magában semmiféle... rosszat? Nem, nem ez a megfelelő szó. Azután még keresgélnem kell. - Az igazat megvallva nem várok senkire. - Mondtam őszintén, megspékelve mondandómat egy apró, alig hallható sóhajjal. - Először járok itt, de pár nap múlva hivatalos leszek... mondjuk úgy, hogy egy baráti összejövetelre, amit itt fognak tartani. Gondoltam felmérem a terepet. - Felvontam a szemöldökömet és a nekem rendelt italra pillantottam. Tényleg bunkóság lenne visszautasítani akkor is, ha van lehetőség, szívesebben iszok mást. Mindenesetre visszahúztam magam elé a poharat... a szándék a fontos, nem? És az a megérzés, ami magával ragadott, ahogy jobban megfigyeltem a férfit. Különleges képességeimnek hála hamar rájövök, ki erősíti a természetfelettiek táborát és ki egyszerű halandó... ez a férfi pedig biztosan nem sima ember, ami megerősített abban a hitemben, hogy mindenhol ott vagyunk. Amivel nincs is addig semmi baj, míg megpróbálunk beolvadni. - A nevem Charlice. - Nyújtottam felé a kezem. Nem vagyok vámpír, nem tudom kiszagolni, mi ő. De egy érintés haladás, onnan egyszerű lesz kikövetkeztetni, kivel ülök szemben. Nem ennek kellett volna a lényegnek lennie, de felkeltette az érdeklődésemet, hová tartozik.
‟ this town will be mine. not humans. not vampires. mine.
Az Ördög szeret keringőzni. S én mióta vagyok jobb az állítólagos ördögnél? A tánccipőm folyamatosan ott lapul a cédrusból készült, sötétbarna színt árasztó szekrényemben, melyet hálószobámban őrzök. Rejt egyéb titkokat is, nemcsak holmi cipőket és kacatokat, melyek már valójában a kutyának sem kellenének. Felfigyeltem arra, ahogyan a lány arca megrezdül, de nem hiszem, hogy jókedvében történt, hiszen egy pillanaton belül már ott ült a mellettem lévő bárszéken, és a koktélt nemes egyszerűséggel utasította vissza, mintha mi sem lenne természetesebb ennél. - Bátor dolog visszautasítani egy idegen meghívását, még akkor is, ha nem kedveli a kiválasztott italt - jegyeztem meg csendesen, hangom pedig egyértelműen tükrözte azt az úriember neveltetést, melyet kaptam évtizedekkel ezelőtt. A mosoly, melyet az imént tűztem ki ajkaim köré, ismét felragyogott amúgy sem hétköznapi arcomon, majd ujjaimat körbejárattam saját italom poharának peremén, csak utána kortyoltam bele jólesően, és egy kellemes sóhaj hagyta el ajkaimat, mikor lenyeltem a folyadékot. Nem zavartattam magam, nem bizony. Nem sietek sehová, miért ne lenne időm efféle apróságokra? Azt hiszem, egyáltalán nem árt meg senkinek, ha kicsit játszunk az idővel. - Esetleg megzavartam valamiben, kisasszony? Vár valakit? Netán egy udvarlót, aki mellre szívná, ha elfogadna egy italt holmi idegentől? Esetleg még mindig kitart amellett, hogy nem szereti és nem fogyaszt efféle koktélt? - böktem az említett nedű felé, miközben szemeim lassacskán megtalálták az ő pillantását is. Szép. De nem fogok elveszni bennük. Megtörtént már egyszer... és azt a helyzetet nem kívánom senkinek.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem szeretek bárokba járni. Mások azért járnak ilyen helyekre, hogy kikapcsolódjanak, iszogassanak, ismerkedjenek, kipihenjék a hosszú, munkával eltöltött napjuk fáradalmait és pár perc, netalántán óra eltöltése után vagy egyedül vagy valaki mással karöltve térjenek haza. Én sokkal jobban szerettem otthon kikapcsolódni, elnyúlni a kanapén, lehunyni a szemeimet és mélyeket lélegezni, de ha fülest kaptam késztetést éreztem arra, hogy felkerekedjek és... Hogy is mondjam? Megpróbálom egyszerűen megfogalmazni: szétnézzek a városban. Szerettem az e fajta időtöltést is, hiszen megerősített abban a hitemben, hogy haladok valamerre a béke jelenleg még egyáltalán nem kikövezett, sokkal inkább mocsaras, rögös és göröngyös útján. Sebaj, azért vagyok, hogy ha kell, akkor buldózerrel toljam le az ösvényről a bogáncsokat, amelyek ugyan komplett erdőt alkotnak, mégsem megzabolázhatatlanok, csupán kell egy erős kéz, amely az időt nem sajnálva ha muszáj megáll az út szélén és megpróbálja kihúzgálni a gyökereket. Beléptem a bárba, amelyben eddig még nem jártam, csak hírből hallottam, ahogy azt is, hogyha minden igaz, akkor néhány nap múlva az emberek nagygyűlést terveznek ide pár napon belül. Fel kellett mérnem a terepet, megnézni, hová ülhetek, hová figyelhetek, honnan látom be az egészt bárt, hogy ki tudjam szűrni az esetlegesen elhangzó fontos információkat. Soha nem terveztem nyilvános, hatalmas rajtaütést, amiatt sem repestem a boldogságtól, hogy néha keményebb eszközökhöz nyúlok, de maga Szun-Ce is megmondta, hogy halálos terepen nincs más választásunk, mint a harc. Pár perc múlva árnyék vetődött a szemem elé, a pultos elém rakott egy koktélt. Pillantását, ezzel együtt a sajátomat is a pult másik felén ücsörgő férfi felé irányította, aki cinikus mosolyt intézve felém ajándékozott meg az itallal. Bólintottam a pultosnak, hogy tudomásul vettem a gesztust és sóhajtva, kissé megjáratva az agytekerényimet az elkövetkezendő cselekedetem hasznán a kezembe fogtam a poharat, megindultam a férfi felé, majd leültem a mellette lévő bárszékre. Hasznot nem láttam... csupán szórakozási lehetőséget. - Kedves gesztus, de a Bloody Mary-ért pont nem vagyok oda. - Mondtam őszintén, de szemeimben nem tükröződött sajnálat a balul elsült meglepetés iránt. Italt küldött, tehát akar tőlem valamit. Most meglátjuk, hogy pontosan mit.
Kezdőlap
• 
• 
