Soha nem jártam még előtte Richmondban, de a legfrissebb nyomok ide vezettek. Maria... hol lehetsz? Eleinte azt gondoltam, hogy Vivienne kellőképpen elvonja majd a figyelmem a tényről, hogy őrülten kutassak életem megrontója után, de mindez nem így történt... vagyis, csak egy ideig. Mystic Falls-ot már bejártam. Most egy azzal határos városban kutatok... igazán sorszerű. Mostanában túlontúl gyakran tört rám az éhség, és nem szándékoztam tenni ellene. Lehetnék fakír, ám mit érnék el vele? Mondjam azt magamnak, hogy "Fogd vissza magad, Charles! Nem ehetsz, mert nem táplálkozol emberből ha nem muszáj!"? Mégis, ennek ki dőlne be? Egyáltalán, kitől várom el, hogy bedőljön? Az életem üres... Vivienne az egyedüli, akivel törődöm. Nézzük csak végig az egészet... volt egy már aggastyán férfi, aki megölte az apját, és úgy vált vámpírrá... utána pedig mindenképpen el akarta kapni féltestvérét. Egyedi történetken tűnik. Nem hazudom, ha azt mondom, életem legjobb időszakát most élem. Megvan mindenem. De még így, ragadozóként is maximum árnyéka lehetek annak, aki egykoron voltam voltam. Ez nem rossz egy bizonyos értelemből, mert így legalább csak megjavítani akarnak azok, akiknek betekintést adok az életembe, nem rögtön nyársra tűzni, amihez még úgy sincs kedvem, mint megjavulni. Nem zavart az, hogy egy népes kis bár mellett találtam magamnak egy gyönyörű kis hölgyeményt. Nem volt túl idős, tehát a vére rendkívül ígéretes, és zamatos. Ez kell nekem, mert ez fel fog tölteni. Energia, élet, minden, ami csak kell. Egy pillanat múlva már ott álltam mögötte, és mélyen, komoly tekintettel igéztem belé a következőket: - Nem mozdulsz. Még csak meg sem rezzensz. Pislogást sem akarok látni - nyúltam máris a nyaka után, és végigsimítottam ütőerén. - Éhes vagyok... rád éhezem... - súgtam már fülébe, majd kegyetlenül nyakába haraptam. Élvezetet okozott volna az is, ha hallom közben sikoltozását, de nem akartam lebukni, viszont itt és most voltam éhes, ergo nincs időm elvonszolni innen valahová. Mikor végeztem, élet már aligha volt benne... nem töröltem meg ajkaimat, csak néztem rá, az élettelenül pislákoló szemekbe, majd elengedtem, és belöktem a legközelebbi bozótosba. Nem törődöm ilyesmikkel. Találja meg valaki, aztán temesse el. Fáradt vagyok most ehhez. Felsóhajtottam, és az égnek emeltem tekintetemet, miközben éreztem a friss vért végigszáguldani minden eremben. Milyen csodálatos, isteni érzés... csak tudnám, miért ekkora öröm ez... ja, de hát pontosan tudom...! Minket erre teremtettek, ez a MI feladatunk. Az enyém legalábbis. Belőlem mindig, mindenkor kitörhet egy ördög, egy átkozott éhező ragadozó, aki úgy csap le az áldozatára, mint szomjazó a sivatagban az egyetlen vízforrásra. Egy italra vágytam. Innom kell valamit, mert valami keserű érzés mégiscsak marja az arcomat. Talán drogos volt a kislány? Hát... jó, legalább meghozta a kedvemet némi tequilához. Belépve a kis helyiségbe, rögtön megcsapott az a tipikus kupleráj-szag. Facsarta az orromat, főképp mert minden érzékszervem érzékenyebb, mint egy emberé, de egy idő után meg fogom szokni ezt is. Már indultam is befelé, későn véve észre, hogy az ajkaimon még vér vöröslik, de rögtön nyúltam is oda, hogy letöröljem. De ekkor már késő volt... egy nő, ki a pultnál foglalt helyet, látta a mozdulatot...
Charles Willington. Többet is tudhatnék róla, de az az igazság, hogy mostanában nem kicsit vagyok elhavazódva és nem jutottam ennél tovább legnagyobb bánatomra. Nem baj, a kedves rokon sok mindent elmesélt nekem, ami hasznos lehet. Rá kell ijesztenem, vagy ha más nincs durvább megoldáshoz folyamodni, hogy végre felszívódjon és befejezze a folyamatos koslatást... Meg tudom érteni szegény nőt. Én sem értékelném, ha ilyen hosszú ideig járna valaki folyamatosan a nyomomban. Nem értem én ezeket a természetfeletti zűröket. Ha valakitől akarsz valamit, akkor intézd el, mi értelme annak, hogy csak mászol a nyomában, aztán majd reméled, hogy... De mégis mit remélsz? Semmi sem oldódik meg magától, csak ha az ember maga oldja meg. Mindegy, nekem ez csak jó. Soha sem rossz ötlet üzletet kötni olyan valakivel, aki elég hatalmas és az én érdekeimet is szolgálhatja. Már így is ott van Lucius, akinek csak egy kis verbéna kell és kapok tőle egy kis plusz erőt, ami nagyon is kelleni fog Nolan ellen... végezni fogok vele, istenemre mondom, nem nyugszom, amíg nem végeztem vele! Most viszont itt vagyok, mert tudom, hogy a fickó jó eséllyel meg fog majd jelenni itt. Egyébként is veszélyes egyed... nagyon-nagyon veszélyes, és ha valaki embereknek árt akkor rokoni kérés ide, vagy oda amúgy is jobb, ha eltántorítom attól, hogy ezt tovább folytassa. Nem sokkal előtte érkezem meg, nem tudom, hogy pontosan mikor tűnik majd fel, de érzem én, hogy fel fog, akkor pedig nincs megállás. Amikor meglátom belépni, akkor azonnal moccanok is. Leugrom a számomra kissé magas székről a pult mellett. Szinte érezem a szagát, a vér szagát, a vámpírok jelenlétét pedig már jó ideje megérzem, csak hát is... akadnak rajta kívül mások is, akik megzavarhatnák az ösztöneimet, de mivel tudom arcara is, hogy kit kell keresnem, nincs gond. Nem szólalok meg, egyszerűen csak lassú léptekkel megindulok célirányosan a fickó felé, miközben ő még szinte a vért törli le az ajkairól, aztán csak úgy lazán ellépek mellette, mintha csak nem is láttam volna észre semmit, vagy épp ellenkezőleg igen, de tenni akarok valamit, hogy ne maradjon itt csak úgy lazán miután valakivel talán odakint most végzett? Első körben megnézném, hogy az áldozattal mi a helyzet. Azért kap egy jelentőség teljes mély szembenézést mikor elhaladok mellette csak aztán csukódik mögöttem lassan az ajtó, ha csak nem akadályozott meg a távozásban.
Csak figyeltem a lány arcát, vajon mit fog cselekedni... de közben körülnéztem a helyiségben ismét, és végigmértem a szabad helyeket, hogy le tudjak ülni, akár a hölgy társaságában, ha szükségessé válna, akár nem. Nem mintha annyira ne találnék helyet, ha akarnék. Hiszen van két elbűvölő szemem, amit bármire használhatok. Bár valószínűleg ahogyan a többi városban, itt is megtörténhet bármi. De az utóbbi szokásaim szerint az, aki beszól, vagy éppen modortalan irányomba, az körülbelül egy óra múlva felismerhetetlenül fekszik valami konténerben a város egyik szegletében. Velem nem érdemes szórakozni, kár, hogy ezt nem látják rajtam azok, akik csupán azt tekintik életcéljuknak, hogy bosszantsák a hozzám hasonlóka. Végül mindig ők húzzák a rövidebbet. De hát... a hibáiból tanul az ember. Végigmértem az emberkéket, hogy a kávé mellé valami édességet is válasszak... kár, hogy nincs a homlokukra írva, melyik vércsoportba tartoznak. Akkor biztosan nem hibáznám el. Nem vagyok túlontúl válogatós, de vannak kedvenceim. A nő kisétált. Meglepett vele, ez rögtön azt érte el, hogy felé figyeljek. Nem gátoltam meg. Ennél frappánsabb tervem volt. Kikértem a kávét, de duplát kérve, hiszen eltökélt szándékom volt a lány után menni. Kávé mellett könnyebb ismerkedni, bár nem tudom, miként fogok reagálni a közelségére, főleg ha tényleg látta, mi fénylik az ajkam szélén. Megfogtam a papírpoharakban kapott kávékat, és megindultam utána. Ki az ajtón. Ostoba XXI. század. Szétégeti a kezem ez a vacak ébrenlétet hozó ital! Körülnéztem. Ennyi idő alatt nem hiszem, hogy el tudott hajtani. Itt kell lennie valahol. És lassan meg is pillantottam. Valamit azt hiszem, keresett. - Túl sok a szép nő ebben a városban - jegyeztem meg sóhajtozva, ezt már ismét a lánynak címezve, bár nem igazán szoktam bókolni. Ezt sem annak szántam, csupán megjegyzésnek. Tőlem amíg ragadozó vagyok, senki nem kap bókokat. Tényszerű megállapításokat annál inkább. Tényleg csinos. És ami azt illeti, hálás lehet, amiért ezt az oldalamat készültem megismertetni vele. Túl szép ahhoz, hogy egy konténerben rohadjon szét a teteme. Egy százdolláros mosoly jelent meg a képemen, látható volt, hogy csakis azért, hogy ne tűnjek udvariatlannak. - Esetleg keres valamit? - vontam fel végül kérdőn a szemöldökömet, és belekortyoltam a kávémba, a másikat felé nyújtva.
A feladat egyértelmű állítsam le, riasszam el, netán tartsam távol, esetleg... iktassam ki? Ez utóbbi lenne a legjobb, ehhez van a leginkább kedvem, hiszen mégis csak egy vámpírról van szó, még hozzá a veszélyes fajtából és nem hiszem, hogy az a vér a szája sarkában arra utalna, hogy ma is épp diétás napot tartana, sőt... ahogy sejtem nincs kint senki sem, akin segíteni lehetne. Aki pedig embert öl... arra halál vár! Mondhatni ez az élet rendje, de ez már rég megbukott ott, hogy vámpírokról beszélünk és a vámpíroknak eleve nem kellene élni nem igaz? Elég jól sikerül a dolog, a kicsalogatás mondhatni, hiszen ez a cél, hogy meg legyen a szemkontaktus, hogy magam után vonjam a fickót, hogy ne legyen ott a tömegben, ahol veszélyes lehet mindenkire. Az ilyeneknek nem szabad sok ember között lenni, mert érzik a vér szagát, és az csak rossz vért szülhet. Nem igazán értékelném, ha még bárki az életét veszítené a mai este folyamán. Úgy értem, hogy ártatlan lélek... de a fickó nem mondható annak, tehát őt szívesen látnám megkövülni és porrá omlani szépen, az a sors járna neki. Ki érve lazán az épület oldalának dőlök és egyszerűen csak várok, mert mégis mi mást tehetnék? Tudom, hogy utánam fog jönni, csak meg kell várnom a pillanatot és mivel türelmes típus vagyok, nem hiszem, hogy ez nem fog sikerülni. Csendben állok, a hajamat finoman fújja a szél, az egyik kezem a bőrkabát zsebében pihen, a másikkal pedig csak unatkozva piszkálom az épület oldalát, ami már kellően mállik, így aztán körömmel se kifejezetten bonyolult eltávolítani belőle időnként egy keveset. A fickó hamarosan meg is jelenik, ahogyan arra számítottam eddig is, hogy így lesz. Az már talán meglephetne, hogy kávé van a kezében, de igazából nem kéne, hogy csodálkozzam rajta, gondolom újabb áldozatot keres, természetesen ezért van a kedveskedőnek szánt megjegyzés is. - Odabent is minden bizonnyal akad nem kevés. - halványan elmosolyodom, ahogyan ellököm magamat a faltól újra körbejártatva a tekintetemet. Biztosan hagyott itt kint valakit, vagy a közelben, de nem most fogok utána járni. Ez amúgy sem az én dolgom, hanem a rendőröké. Majd ők értesítik a családot, mert jó eséllyel valaki már hulla lehet valahol. - Végül is így is mondhatom, bár inkább valaki megkért rá, hogy keressek meg valakit a számára. Vagy inkább... egy kicsit beszéljek a fejével, hogy jobb belátásra bírjam. Ön szerint nehéz dolgom lenne meggyőzni egy megszállottat, hogy leálljon? - érdeklődő pillantással döntöm oldalra a fejemet, miközben átveszem tőle a kávét, és gondolkodás nélkül kortyolok is belőle egyet. Egy egészen aprót természetesen, de ennyi még csak-csak belefér. Itt bent készülhetett, tehát nem hiszem, hogy tettek bele bármi olyasmit, ami rossz hatással lehet rám, főleg hogy elvileg itt van egy jóllakott vámpír, nem gondolnám, hogy most hirtelen újabb áldozatra van szüksége.
Harapós. Meglehetősen az. Egészen elszoktam ettől a modortól, habár én magam mindig szívesen időztem olyan társaságban, ahol a nők kacagtak a bókokon, illetve nem löktek át más karokba, ha megpróbálkoztam apró mondatokkal becézni őket. Fél életemet azzal töltöttem el, hogy Maria-t kerestem, közben nőkkel vettem körül magam, hátha sikerül... előhoznom valami emléket, amely még bennem él vele kapcsolatban. Az arca, az egész jelensége... az, hogy akarom őt, ahogyan azt nem szabadna... ráadásul itt van Vivienne... szóval ezen nők mellett egyáltalán nem értem, hogy egy nő miért nem örül a bókoknak. Hacsak... nem látta ténylegesen a vért ajkam szélében. Márpedig látta. Bizonyos vagyok benne. Áh, megjelenik egy kis mosoly. Talán mégsem teljes sikertelenség! Igaz, az egész lehet egyszerű színjáték is. Jobb lenne visszafognom magam ezt követően. Túl nyilvánvaló, hogy vámpír vagyok és ráadásul a kegyetlenebbik fajtából. De ezt nyilván nem állapította meg egy vércsepp alapján. Magam is elmosolyodtam, főleg mikor elvette a kávét, és míg beszélt, én magam belekortyoltam a papírpohárba. - Kedvesem, a megszállottság pszichiátriai eset - kezdtem aztán bele, majd kihúztam magam, és megköszörültem a torkom. - De meggyőződésem, hogy egy megszállott is képes kiábrádulni megszállottságának célpontjából - adtam számára kissé biztatóbb választ. Ez meghazudtolja az én álláspontomat, nem tudok lemondani a bosszúmról Maria irányában. - Ismer olyan tényezőt, amely még inkább közel áll eme személyhez, mint megszállottságának tárgya? - kérdeztem érdeklődve. Magam sem tudom, mit művelek. Meg kellene harapnom, majd távoznom innét, megigézve őt. De van egy olyan sejtésem vele kapcsolatban, hogy nem lenne ilyen egyszerű. Soha, semmi nem olyan egyszerű. - A válasz néha kézenfekvőbb mint gondolnánk. De igazán kíváncsivá tett, vajon mi lehet a barátja megszállottsága.
Igazság szerint akkor se vagyok oda a túlzott bókolásért, ha nem látok a másik szája szegletében vért... úgyhogy itt nem csak ez a probléma. Amúgy sem vagyok az a vihorászó típus, aki ha kap egy-két kedves szót, akkor már nem is tudja, hogy mit kezdjen magával és csak szolidan kuncog, mert annyira zavarban van. Szerintem ez... szánalmas. Nem is értem, hogy miért így működnek az emberi kapcsolatok és miért van ennyi gyenge nő, akik semmi másra nem vágynak csak arra, hogy legyen valaki, aki leveszi őket a lábukról. Hát most kérem szépen... ha egy nő erős és határozott, akkor már nem is felel meg az elvárásoknak? Ha erősebb, mint a pasik jó része akkor az már probléma és egyből elveszítette a nőiességét? Nincs nekem semmi baj a nőiességemmel, csupán nem fogom eldobni az agyamat, ha valaki mond nekem egy-két kedves szót, főleg akkor, ha tudom, hogy a célzat csupán egyszerűen egy kelleme éjszaka. Ha én is arra vágyom, akkor nem kell bókolgatni, ha meg nem... akkor semmit nem ér el az illető. A kávét végül elveszem. Van egy olyan aprócska előnyöm, amivel ő persze még nem lehet tisztában, hogy elég buta lépés, ha egy vámpír megölne engem. Azért ez nem rossz előny, magammal rántom az illetőt is, tuti kis halálvarázs mondhatni. Nem bánom, hogy az vagyok, aki, maximum határozottan nehéz megállni, hogy ne végezzek a fickóval itt és most, de eleget edzettem már, hogy visszafogjam magam, legalább amíg meg nem értetem vele, hogy okosabb döntés lesz, ha szépen leáll. - Ebben egyetértünk, de azt hiszem határozottan nehéz lenne az illetőt elcipelnem egy pszichiáterhez. - halkan sóhajtok egyet, kicsit rá is játszva a dologra, aztán újabbat kortyolok a kávémból. Szeretem, gyakran is fogyasztom, felébreszt és kiélesíti az érzékeket, ami pedig határozottan jó dolog, ha az ember vámpírokra vadászik, akiknek amúgy is elég kifinomult érzékeik vannak. - Az az igazság, hogy nem nagyon ismerem az illetőt, bár... vannak bizonyos adottságai, amik alapján talán van, ami még jobban érdekelheti. - mégis csak vámpír, talán ha döntenie kell, hogy vért iszik, vagy üldözi a nőt, akkor talán leáll ez utóbbi tevékenységgel, bár nagyobb esélyt látok rá, hogy inkább az életét kéne mérlegre tenni a megszállottsággal. Meglátjuk, egyelőre még nem tudom, hogy képes leszek-e meggyőzni... meglátjuk, azért megpróbálni meg kell, mielőtt esetleg másra ragadtatnám el magam. - Oh, hát ez tudja olyasmi, amit nem köthetek csak úgy egy vadidegen orrára... nem lenne szép, ha csak így kiadnék ilyen titkokat nem gondolja? - mosolyodom el egészen kedvesen. Tudok én kedves is lenni, amennyiben okom van rá, vagy amikor a helyzet úgy kívánja profin el tudom játszani a kedves vadászt. - No és ön nem inkább bent szórakozna inkább? Vagy csak a kávé miatt érkezett és most a kíváncsiság hajtja? - persze előre nem tudhatta, hogy ki vagyok, ha jól sejtem, akkor sejti, hogy láthattam a vért a szája szegletében. Na persze én nem csak egy ilyen apróság miatt csevegek most vele.
Hm, egyre inkább felkelti az érdeklődésemet az eset. Eleinte úgy terveztem, hogy egyszerűen megprróbálom megigézni, hogy felejtse el, amit benn látott, és gondolja azt, hogy egy csokis fánk maradványai ragadtak meg a szám szélén, de úgy tűnik, ez a beszélgetés kezd egy teljesen új irányt venni. És ez érdekes. Habár belegondolhatnék abba is, hogy a szándékai nem teljesen tiszták. De hát ki tudja. - No lám, esetleg tiltakozna? - kérdeztem, bár arcomon nem volt meglepettség. Igen, azt hiszem, hogy kezd kibújni a szög a zsákból. Nem gondolnám, hogy bárki vágyna egy idegen tanácsára, hacsak nem lenne valami hátsó szándéka. És azt hiszem, kezd bebizonyosodni, hogy neki megvannak a saját szándékai. Csak ki kell derítenem, hogy mik azok. Érdekes adottságok, és nem mondja, hogy mik azok. Élvezi, hogy rébuszokban beszél talán? Esetleg azt akarja, hogy elbizonytalanodjak? Ez az arcomra egyáltalán nem fog kiülni, de próbálkozni lehet, esetleg ezzel akar csapdába csalni? Ha igen, elégnyilvánvaló lenne, hogy ért hozzá... tehát egy vadászba botlottam talán? Régóta sikerült őket kerülnöm, nem szeretném ezt a hagyományt csak úgy megszakítani. - Nos, talán a kíváncsiság is, és a kávé igencsak finom hatása, amely kezd rátelepedni az agyamra - sóhajtottam fel. Azt kell hogy mondjam, rám már nem nagyon van hatással a kávé, inkább csak az, hogy melegen tartja a testem, és ha hozzám ér valaki, nem érzi azt, mintha most húztak volna ki a hűtőből. - Bár talán lehetne érdekesebb témánk is egy... pszichiátriai barátnál, nem? Van egy olyan furcsa érzésem, hogy... nem kerülte el a figyelmét az, hogy mi történt... - érintettem meg az ajkam szélét. Tudom, hogy látta. Ezen nincs mit tagadnia.
Tudom, hogy micsoda, akkor is tudnám, ha nem mondták volna el. Érzem belőle és a vér is egyértelműen erre utalt. Azt pedig most igyekszem kizárni, hogy megölhetett valakit, erre bőven nagy esély van. Őszintén szólva az ilyen példányok láttán a legnehezebb megállni, hogy ne végezzek velük, de... nem ezt a feladatot kaptam. Maximum végszükség estén, vagy ha nekem támad... maximum elnézést kérek, mert nem volt más választásom. Majd nagyon fogom sajnálni, hogy így történt... na persze. - Úgy hiszem igen... és talán túlságosan vehemensen ahhoz, hogy a végén még valaki megsérülne. - egészen bájosan mosolyodom el, ahogy beleiszom a kávéba. Jól esik a kezemnek, talán én is hozhattam volna magamnak egyet, de nem ezért vagyok most itt. Maximum csak összekötöm a kellemeset a hasznossal, ennek is van értelme. A kávé átmelegít és plusz energiákat ad, mindig hasznos. A szavaira csak elmosolyodom. Kíváncsi... meghiszem azt, hogy az, nem lep meg. Főleg hogy róla van szó. Én is kíváncsi lennék, főleg ha tisztában van azzal, hogy láttam a vért a szája szegletében. Vámpírok... azt hiszik, hogy mindig nekik áll a zászló és még csak arra sem képesek, hogy legalább egy kicsit körültekintőbbek legyenek. - A figyelmemet? Igen... talán így van, de... nem volt rá szükségem ahhoz, hogy... - nem fejezem be a mondatot. Gyorsan mozdulok. Tudom, hogy ő a gyorsabb, de a meglepetés ereje az, ami segíthet, mint mindig. A kabátom ujjából csúszik elő alig látható mozdulattal az a kis szerkezet, ami ügyes kézi munka és egy szemvillanás alatt már küld is felé egy vékonyabb apró kis fa nyilat. Kicsi, de éles és nehéz kiszedni, no meg baromi fájdalmas is tud lenni. Persze nem a szívét célzom, nem ezt kérték tőlem. Csak a mellkasát, ha esetleg el talál mozdulni rossz irányba és máshol találom el... az már igazán nem az én hibám. - Kedves Charles... Maria üdvözletét küldi. - a kezem a levegőben marad, az újabb apró nyíl már betöltődött, csak valamelyest hátráltam, hiszen ha támad, ha közel kerül hozzám, akkor neki van több esélye... legalábbis hiheti ezt. Vámpír... minden bizonnyal épp olyan beképzelt, mint a legtöbb. Azt hiszi magáról, hogy mindenkit le tud nyomni. Engem azért jóval nehezebb, és még csak nem is vetett be semmit, ami igazán ütőképes.
A rejtvények nem állnak közel hozzám. Talán mert én magam egy valódi specialista vagyok ebből a szempontból. Nincs olyan, amit ne próbálnék meg bonyolultan megfogalmazni, s mi több, mikor festek, kiadom magamból lelkem sötétségét, megmutatom mindenkinek, hogy mi rejlik bennem... de nem kézzel fogható, s nem is szemmel látható módon. Saját rejtvényeket rejtek el ecsetem nyomaiban. Csak olyanok fejthetik meg ezt a titkos kódot, akik már egyszer elvesztek a lelkem útvesztőiben, s időt fordítottak arra, hogy megpróbáljanak kiismerni. De úgy tűnik, hogy ellenfelemre akadtam, hisz ő maga szintúgy rébuszokban beszélt. Egy rejtélyes ismerősről, aki nem könnyű eset. Vajon miről vagy kiről szólhat a burkolt szómaraton? Vannak olyan dolgok, amelyeket még az Enigma gépezete sem tudna feltörni. S ez valami hasonló. Muszáj megtalálnom a bekódolt üzenetek értelmét. Mire azonban reagáltam volna félbehagyott mondatára, már mozdult is. Erre igencsak nem számítottam. A nyíl, mely előtört a fegyverből, egyenesen a mellkasomat vette célba, de nem találta el a szívemet, helyette a tüdőmet próbálta meg átfúrni, de nem jutott el odáig. Nem is ez volt a prtobléma forrása, nem aggódom amitt, hogy elvérzem, s még az sem csigáz fel, hogy átlyukassza a tüdőmet. A nyíl hatalmas fájdalmat fejt ki testemre, minek hatására fel is nyögtem, és összeszorított szemekkel hátráltam egy pár lépést. Ezek nem voltak szándékos mozdulatok, megtévelyedtem, s csak így tudtam megakadályozni a hanyatt esést. Még jó, hogy a hátam mögé került az a villanypózna. Van mire támaszkodnom. - Maria? - kérdeztem vissza hörgő hangon, miközben próbáltam ujjaimmal kifúrni a mellkasomból kiálló darabot. A tüdőmből feltörekvő hangok elárulták, hogy tényleg fájdalmaim vannak, de már jobban fájt az, amit ez a nő tud, én pedig nem. - Hol van Maria? Átkozott vadász... - vicsorogtam, s vér szennyezte ujjaim között végre előkaparintottam a nyilat, melyet belém mélyesztett. Ügyes. Nem szimatoltam ki, hogy vadász. És ezek szerint Maria sem áll tőle távol. - Honnan tudsz rólam, honnan tudod, hogy ki vagyok? Mit mondott neked az a nő?! - vált hangom vehemenssé. De mozdulni nem tudtam. A fájdalom továbbra is ott érződött a mellkasomban. Nem forrt össze a sebem. Csak pár másodperc... utána semmi nem állít meg, hogy ne szedjek le néhány hajtincset a fejéről.
Volt már dolgom épp elég vámpírral az az igazság, és talán pont e miatt is megy az, hogy időnként kissé rébuszokban beszéljek én is. Meg aztán alkalmanként nem árt az, ha el tudod altatni a gyanút. Nekem mindig meg van az a lépéselőnyöm, hogy tudom, hogy ki az, aki vámpír, és ki az, aki nem, ellenben ők ezt nem mindig szúrják ki. Nincs jellegzetes vadász szagom és nem is viselkedem feltétlenül úgy. A többség csak egy komoly nőt láthat és még csak feltűnő sem vagyok, hogy e miatt szúrjanak ki. Jobban szeretek eltűnni és beleolvadni a környezetembe, akkor sokkal nagyobb meglepetést okozhatok és azt mindig szeretek az az igazság. Mint ahogyan most is nagyon hatásos a csel. Ő azt hiszi elkávézgatunk és kedélyesen beszélgetünk el folyton elkúszva az igazi válaszok elől, de végül megkapja a nyilat a mellkasába. Nem akarom én egyből eltenni láb alól, nem ezt a feladatot kaptam, csak hogy végre megértessem vele, hogy leálljon. Remélhetőleg felfogja ennyiből is és nem kell tovább mennem. Az ellen már nem tehetek semmit, ha teszem azt véletlenül sül el rosszul a dolog és akaratomon kívül teszem el láb alól igaz? - A név tehát ismerős, igazán szomorú lett volna, ha tévedek és rossz embert sebesítek meg. - megjátszott szomorúság csak, ami az arcomon van, ez nagyon jól látszik. A fene essen belé, de élvezem, amikor nálam van a cseppnyi előny, még ha cseppnyi is, mert szenved úgy istenesen, és ez nagyon jól látszik, én pedig fenemód jól érzem magam ettől. A mosolyom töretlen, főleg amikor az újabb szavak is elhangzanak. Nem fogok megijedni tőle, a következő nyíl már a tárban, a kezemet sem engedem le, hogy bármikor elsüthessem, még az előtt, hogy rendbe kezdene jönni. - Most jön a nem tudom, de ha tudnám sem árulnám el rész, de ezt biztosan sejtetted előre. - rántom meg a vállamat, csak egészen finoman. Látszik, hogy tapasztalt és gyakorlott vagyok, mert a levegőben tartott kezem még csak meg sem moccan közben. Pontosan célra tartok függetlenül a tetteitől és a beszédtől is. - Csak annyit tudok amennyit kell. Túlságosan sokat zaklatod és kezdi megelégelni a dolgot. Úgyhogy szeretne szépen megkérni rá, hogy fejezd be... vagy durvábban is megkérhet rá általam. Csak rajtad múlik és ha úgy éreznéd, hogy okos ötlet támadni... ne gondold, hogy nem tudom megvédeni magam. - vagy inkább ártani neki nagyon is. Vannak még eszközeim a nyilacskámon kívül és vannak olyanok is, amik biztos, hogy nagyon nem tetszenének neki, ha testközelből kellene megismernie őket. Egyébként is egy kis fenyegetés sosem árt nem igaz?
Az imént még nem így gondoltam, de most... azt hiszem, sokakl szívesebben lennék egy olasz étteremben valahol Milánóban és valami finom, fél évszázados bort kóstolgaték mennyei pastával. Ehelyett olyat csinálok, amelyet nem terveztem előre, harcba keveredem egy olyan vadásszal, aki rejtélyes körülmények között ugyan, de ismeri Maria-t. Ettől megáll az eszem, és nem vagyok képes tisztán gondolkodni. Annak ellenére, hogy erről vagyok híres... sosem cselekszem hirtelen, mindig jól meggondolom a lépéseimet, de ebben a pillanatban, ilyen közel a cél előtt... ez a nő eltántorít. A szemembe mondja, hogy ismeri őt. Ezek szerint pedig... Maria nincs messze. Ki tudja, milyen régóta vagyok a nyomában... vagy a kérdés: ő milyen régóta van közelebb hozzám mint én hozzá? - Minden bizonnyal nem bántad volna, ha öt percig mást kínozhattál volna. Eggyel több vagy kevesebb... - Csupa vér lett mindkét kezem, miután földhöz vágtam a nyilat, melyet belém eresztett. Alattomos lépés volt, ám azt hiszem, a kezdetekben még ő sem számítot arra, hogy ez lesz a beszélgetés vége. Vagy ez még csak a közepe? Magam sem tudom, de próbáltam megtisztítani a kezeimet. Vétek lenne beletörölni a drága öltönyömbe, nem jön ki belőle a folt... és amúgy is nehzeen tudtam bármi másra gondolni azon kívül, hogy fáj... Nem mozdultam, pontosan amiatt, mert a másik adag nyíl is ott volt a kezében. Nem tudtam mozdulni... nem akartam. Még egy olyan trükkös ketyerét nem akarok kivakargatni magamból. - A jó öreg duma... még nálam is idősebb - ráztam meg a fejem, majd nagy nyeléssel hátravetettem a fejem. Ő jó kondiban van. Én mág vámpír létemre is túl öreg vagyok ahhoz, hogy ilyen fitt legyek. - Szóval te vagy a Lovasság. Vagy... az idegesítő kidobóember... vagy a testőr... - soroltam azt, ami eszembe jutott, bár sejtésem sincs, hogy hogyan érte el egy vámpír egy vadász bizalmát. - Mit adott neked cserébe? Mivel győzött meg, hogy az ő oldalára állj?
Kezdőlap
• 
• 
