Mystic Falls, New Orleans és végül Whitmore. Egytől-egyig olyan helyszín volt, ahol állandóan ott volt valaki, hogy elrontsa a szórakozásomat. Hát, amíg szabadon mászkálhattam még addig szerettem volna kihasználni, hogy a lehető legmesszebb kerüljek egy nevetséges bagázstól. Stefan, aki elméletben nagyobb móka kellene legyen kikapcsolva, de.. Mondjuk azt, hogy benne is lemerül az ellem egy idő után. Főleg, mikor már kezdenék úgy igazán belemelegedni a mókába. Annyira lehangoló, hogy azt szinte már fizikai fájdalommal jár. Legszívesebben szemem szúrnám magam, ha még egyszer a szemébe kellene néznem. Most mégis a hasonmásához igyekeztem. Nem az ősi beképzelt majomhoz, hanem a cuki kis mentőshöz. Egyszer már volt hozzá szerencsém. Nem is értem miért hagytam itt. Azt hiszem pikkel rám, hiszen tulajdonképpen randira hívott vagy mi a fene én pedig fogalmazzunk gyengéden, hogy másnap úgy tűntem el, mint szürke szamár a ködben és szerencsétlen aznap a reggelire meghívott. Őszintén érdekel, hogy milyen reakciót válhatok én ki belőle.
Egymás után rakosgatom a lábaimat, majd jól kinézem magamnak a helyszínt, ahova le fogok feküdni. Mert most hagyni fogom neki, hogy hadd játsszon rajtam mentőst. Mutassa meg, hogy mennyi tudás rejlik benne. Őszintén vonzanak az intelligens férfiak, de az a helyzet, hogy pótolnom kell a partneremet. Kell nekem egy társ a bajban, de valaki, aki nem teljességgel lehangoló és legutóbb, mikor láttam.. Mondjuk azt, hogy kellemes kikapcsolódást nyújtott a számomra a vele való társalgás. Szóval, ha ezt felerősítjük, akkor talán még valami jót is ki lehet hozni ebből az egészből.
- Kérem valaki siessen a Delmont és a Grandview sarkán összeesett egy nő.. Azt hiszem nem lélegzik. - Tökéletesen megjátszott aggodalom és már hallom is, ahogyan nyugtatóan közlik, hogy a mentő úton van. Több sem kell és kinyomom a telefont, majd elhajítom aztán pedig szépen lefekszek a járda legkevésbé mocskos részére és várom a hős megmentőmet. Remélem, hogy ő az, ha nem.. Kénytelen leszek ezt még egyszer elsütni, vagy kétszer. Ahányszor csak kell. Mert túl jó móka ahhoz, hogy ne így köszöntsem újra.

Munka. Munka az mindig van, de nincs ezzel gond. Kapjuk a hívást, hogy egy nő összeesett és nem lélegzik, egyből a mentőautóban vagyok és már kapaszkodok is ott hátul, hogy egy-egy élesebb kanyar miatt ne essek egyik oldalról át a másikra. Elég átlagos napom volt eddig, kétszer hívtak, de szerencsére egyik sem olyan eset volt, mikor életveszélyben lévő egyént hoztunk be, de sokkal nagyobb baj is lehetett volna, ha késlekedünk. Aztán tegnap volt még egy karambol is, sokan megsérültek, egy kisfiút meg az apját életveszélyes állapotba vittük be. Soha nem fogom megérteni, hogy miért jó az, ha ittasan ülnek autóba az emberek. Ez még így sem a legőrültebb időszak, volt olyan is, hogy szinte hetente gyulladtak ki a házak, és egyből vihettük is azokat, akiket a tűzoltók kihoztak. Legalább hatszor fordultunk, ha nem többször, és még hárman is így belehaltak a sérüléseikbe.
- Tom, készülj, mindjárt ott vagyunk! – kiáltja hátra a sofőr, én pedig egy bólintással veszem ezt tudomásul. Vagyis úgy másfél perc lehet az egész, aztán ugorhatok ki, hogy megnézzem mennyire súlyos a helyzet. Remélhetőleg nem az, hiába ez a munkám, örülnék azért annak, ha nem ilyen gyakran kéne szolgálatba állnom. Az autó megáll, én pedig már ugrok is ki, egyből kiszúrom a nőt a földön, nem valami nehéz, nem észrevenni… na az lenne az. Leejtem mellé a táskát, és letérdelek a nő mellé. Először csak a szememmel veszem szemügyre, nem látok rajta semmiféle külső traumát, ahhoz meg nagyon fiatalnak tűnik, hogy betegeskedjen. Persze nincs kizárva, de… pár pillanatra megállok a nézelődésben mikor az arcára siklik a tekintetem. Ismerem. Elhívtam egyszer reggelizni. Csak aztán… eltűnt. – Hé, gyere, pakold ki, nem lélegzik, addig megpróbálom újraéleszteni. – még szerencse, hogy van hordozható defibrillátorunk, így jóval könnyebb az újraélesztés, de azt míg előszedi a kolléga egy kis időbe telik, úgyhogy addig megpróbálkozom a szájon át lélegeztetéssel, majd a szívmasszással. Nem nagy dolog, ez az első amit tanítottak mikor idekerültem, szakszerűen elvégezni így könnyű, már csak működnie is kéne. – Gyerünk! – nem ismerem ugyan a lányt, legalábbis annyira nem, csak pár percet beszélgettem vele, de lóg nekem egy reggelivel.

Már abban a pillanatban hallani akartam a szirénák hangját, hogy lefeküdtem, de minden egyes másodperc valahogy éveknek tűnt és a saját kis csínyem végkifejletét kivárni teljes örökkévalóságnak tűnt. Nem akartam várni. Egyszerűen itt és most hozzá akartam jutni, amihez akartam. Mr. Avery-hez. Remélem, hogy ő azért kellemesebb társaság lesz hosszútávon is, mint Stefan, mert nem akarok még egyszer ilyen ostobaságokba belebonyolódni. Még szerencse, hogy tulajdonképpen Stefan-ból is több van. De még mennyire szerencse!
Már éppen állnék fel, hogy feladom ezt az egészet, amikor meghallom a szirénák dallamát és behunyom a szememet és tökéletesen játszom el a halott, vagy haldokló ember szerepét. A lényeg, hogy ténylegesen nem veszek levegőt a mellkasom nem emelkedik. Ezt nevezem én igazi színészi odaadásnak. Talán az egyik színdarabba is jelentkezhetnék, ha nem nyüzsögnének ott a jótét lelkek. Már komolyan sajnálom az időt arra, hogy megmutassam nekik nem érdemes velem szórakozni. Akkor kapcsolom vissza az érzéseimet, amikor én akarom. Nem előbb és nem is később. Ebbe senkinek nincs beleszólása. Főleg, mivel egész jól kezelem. A legutóbb majdnem megöltem Matt-et.. Bár nem értem, miért lett volna ez akkora tragédia.
Próbálok a lehető legtovább nyugton maradni, amikor megérkezik és megérzem az illatát, majd a hangját is.. Szinte lehetetlennek tűnik, hogy visszatartsam a nevetésemet. Aztán, ahogy megpróbál újra éleszteni.. Hát az már túlságosan is aranyos. Azt hiszem pontosan itt kell megszakítanom a folyamatot.
Ahogy ajkai ismételten az enyéimet érintik a kézfejem a tarkójára simul és így húzom közelebb magamhoz, hogy megízlelhessem édes ajkait.
Majd elhúzódom tőle és megnyalom az alsó ajkamat, miközben a tekintetét fürkészem. - Én hősöm. - Ravasz vigyorra húzódnak ajkaim. A tervem bevált és pontosan ezt értem el, amit akartam. Most itt van és innentől kezdve már az én játékszabályaim alapján folytatjuk. Ha kell a másik krapekot megölöm. Csak szóljon közbe és neki már mentő sem kell. Ez a kettőnk dolga. Senki másé.

Mostanában túl sok a fura dolog. Emberek akiket beviszek halál közeli állapotban, napok múlva úgy sétálnak ki, mint akiknek kutyabajuk. Ezzel nincs gond, én vagyok a legboldogabb, ha azt látom, hogy az ember, akinek az életéért küzdöttem él és virul, akkor örülök, de ha azt látom, hogy a csodálatossal határos módon épül fel, akkor már inkább gyanakvó vagyok, semmint boldog. Mert sok mindent láttam, hiszek egy-két dologban, amiben nem kéne, de azt pontosan tudom, hogy valaki egy szívműtétet vagy vese átültetést nem fog két nap alatt kipihenni. Ilyen egyszerűen nem létezik, akármennyire is hinni akarok benne, sajnos nem lesz még attól igaz.
Már éppen nyújtaná felém a kollégám a defibrillátort, mikor a nő kezei a tarkómra fonódnak és magához húz. Ellenkezhetnék, de már a meglepettség miatt sem igen tudok. Fura, de még csak elhúzódni sem tudok, nem tudom, hogy mitől ilyen erős ez a nő, de… végül csak elenged én pedig meglepődve esek hátra, a kollégám pedig úgy néz rám, mint aki még soha nem látott embert. Pedig nem engem, inkább a nőt kéne néznie. – Nem tudom, hogy csinálta, de… ez nagyon rossz tréfa volt, hölgyem.  – nagyon, mi van, ha másnak szüksége lenne ránk, de ő meghal, mert ez a nő itt csak szórakozott? – Menj, én is megyek mindjárt!  – mondom a kollégámnak, aki ugyan nehezen, de feltápászkodik és visszamegy az autóhoz. Én is felállok, leporolom a ruhámat, majd a nőre nézek. – Ezt kérem ne csinálja meg még egyszer. Másnak szüksége lehet arra a segítségre, amire önnek nincs.  – nyugodt vagyok kívülről, de azért legbelül kissé zabos vagyok. Nem szeretem, ha szórakoznak velem, főleg ha ennyire rossz tréfát űznek velem. A munkám nem játék, életek múlhatnak rajta, és csak azért, mert nem ismerem azt, akinek az élete rajtam múlik, attól még egy bizonyos szintig igenis felelős vagyok érte. Ő ezt lehet nem érzi, de én igen. – Viszlát!  -  pillantok rá még mielőtt hátat fordítanék és elindulnék az autó felé. Mi van mostanában mindenkivel?

Élveztem a helyzetet talán egy picit jobban, mint kellett volna, de most ez egyáltalán nem számított. Ténylegesen kellemes érzés volt, ahogy az ajkai az enyémet érintették. Éreztem rajta, hogy már elhúzódna tőlem, de én ekkor még koránt sem végeztem. Addig vontam magamhoz, amíg nekem elegem nem lett. Tudtam, hogy nem lesz túlságosan boldog, hiszen ahogy megismertem nem az a nőcsábász típus. Sokkal inkább az a kötelességtudatos meg minden egyéb. Mondhatjuk úgy, hogy túlságosan feszült és itt lenne az ideje annak, hogy egy kicsit elengedje magát. De tényleg. Ráférne már egy kisebb pihenő. A komoly mentős, akinek a halál okát később úgy fogják megfogalmazni, hogy túlhajszolta magát, vagy egyszerűen csak szétfeszült a bőre annyira komoran viselkedett.
- Szeretnéd megtudni? - Teszem fel a kérdést vigyorogva. Mégis ki ne akarná, hogyan játszotta el valaki, hogy szinte halottnak is nyilváníthatott volna. Minden emberben ott lappang a kíváncsiság és van azaz érzésem, hogy benne ebből bőven van. A vámpírok létezése elég sok mindent lehetővé tesznek az orvostudományban és persze nem szabad elfelejteni a sok állattámadást. Biztos neki is kialakult már valami a fejében.
A mókának hamar vége szakad és kioktat Tom arról, hogy mennyire rossz kislány voltam, hogy ezt tettem, mikor valaki blablabla.. Mintha érdekelne engem, hogy miről zagyvál. Hát nem akart feleslegesen kijönni? Én szíves örömest megadom neki. Amint hátat fordít nekem felpattanok és kiszedem a munkatársát, akinek a nyakába mélyesztem a szemfogaimat a kézfejemet pedig a szájára tapasztom, hogy egy hangot se tudjon kiadni magából, majd épp eleget kortyolok belőle, hogy ájultan essen a földre. - Azt hiszem valakinek mégis csak szüksége van a segítségére. - Megtörlöm a számat, miközben vigyorogva várom, hogy visszapillantson rám és megláthassa, hogy végül is mit is alakítottam. Munkát akart? Hát tessék most megkapta! Többször nekem aztán nem kell elismételnie az egyszer biztos. Nagyon szívesen segítek neki. Bár ez még csak a mi kis játékunk kezdete. Nem engedem neki, hogy ilyen könnyedén a világom részese legyen. Előtte még egy kicsit át kell formálnom. Hogy hajlamos legyen arra, amire nekem szükségem van.

Azt jól gondolja, hogy nem vagyok az a nőcsábász típusú ember, de ez nem jelenti azt, hogy csak úgy kihívhatja a mentőket minden ok nélkül, hogy aztán… addig csókoljon míg úgy nem dönt, hogy elenged. A nyakam meg is fájdult, nem tudom, hogy miért ilyen erős ez a nő, de van egy olyan érzésem, hogy talán nem is akarom megtudni. Túlságosan is sok fura dolog történik mostanában azt hiszem, és ezekre szeretnék ugyan választ találni, de félek, hogy nagyon nem fog tetszeni az, amire jutnék. Mentős vagyok, nem nyomozó, de nehéz úgy a munkámat végezni, hogy… ennyire sok az ismeretlen tényező.
- Nem tudom, hogy örülnék-e, ha tudnám.  – rázom meg a fejemet. A hatodik érzékem azt súgja, hogy talán jobb lenne kimaradni ebből. Nem csak nekem világos az, hogy többről van itt szó, mint ami látszik a felszínen. Az utóbbi időben állattámadásokra hivatkozva rekord számban kellett behoznunk az embereket, de ezt a bizonyos állatot a hatóságok nem találták meg, én pedig nem hiszem, hogy csak úgy feltud szívódni egy állat. – Kérem, legközelebb… ennél ízlésesebb tréfával próbálkozzon. – mert ez nem az. Tudok én sokkal lazább is lenni, de a munkámmal kapcsolatban nem, mert a munkám emberek életéről szól. Ha nem érünk ki időben, valaki tényleg meghal.
A szavai hallatán először rápillantok és az arcomra egyértelműen a döbbenet ül ki mikor megpillantom az arcát. Véres. Mégis mi a… aztán siklik csak lejjebb a tekintetem, és ott a lábainál megpillantom a kollégámat, aki a saját vérében fekszik. Pár pillanatig állok csak ott döbbenten, de már mozdulok is egyből, hogy odaérjek mellé, a nyakára tapasztva a kezemet, de… - Mit csinált?  – a szavaimat a nőnek címezem,  bár most nem nézek fel rá. Pont ugyanolyan nyomok vannak a kollégám nyakán, mint azokén akiket az állítólagos állattámadás is ért. A seb nem olyan súlyos, hogy belehaljon, de mégis sokan belehaltak, ezt már akkor sem értettük. Így pedig… még annyira se értem. – Micsoda maga?  – kezdem úgy hinni, hogy segítségre igazán ennek a nőnek van szüksége. Azonban nem hinném, hogy okos dolog lenne sértegetni, ha ezt tette a kollégámmal… nem is értem, hogy csinálta. Ha csak nem álmodom…akkor nem tudom, hogy mégis mi a fene folyik itt.

Őszintén sajnálom, hogy csak én szórakoztam ilyen jól, de egyáltalán nem voltam meglepődve azon, hogy nem értékelte a humoromat. Szegénynek most az idejét pazaroltam. Ahelyett, hogy normális ember módjára elhívtam volna randizni, ahogyan ő is tette aztán végül is felültettem én ilyen módon gondolkoztam egy második menetre. Megérdemeljük a második esélyt, nemde? Arról pedig én nem tehetek, hogy ő nem tudja értékelni a humoromat, vagy mégis? Lehet, hogy rossz megközelítés volt, de nekem rendkívül elnyerte a tetszésemet. A csók pedig.. Azt hiszem a helyzet fénypontja volt még, ha nem is lelt különösebb viszonzásra. Kár érte.
- Hát ezt neked kell tudnod. - Nem jött el még az ideje a hosszú és unalmas felvilágosításnak arról, hogy mégis mi történt, vagy mi történhetett volna meg, hogyan vagyok rá képes. Egyszerűbb, hogyha élő bemutatót tartunk. A szavak üresek és semlegesek. Egy szellő továbbviszi őket és semmi nem bizonyítja jobban őket, mint a tettek. Ezért sem koptatom a számat felesleges szavakkal, hiszen annyira mindegy mit mondok. Azt is mondhatnám, hogy egy unikornis él bennem azért vagyok képes arra, amire. De bizonyítani nem tudnám s szavam értékét veszítené.
- Miért.. Mégis mi baj volt ezzel? El kellene engedned magad. Máshogyan ezt nem lehet. - Túlságosan is feszült, de valahogy nem tudom emiatt hibáztatni. Amit csinál az nem gyerekjáték. Többnyire emberek élete múlik rajta, amit én könnyedén megtudnék fordítani egy csepp vérrel, vagy egy apró csettintéssel, ami a nyaka roppanásához vezetne. Mondhatnám, hogy uralkodom élet és halál között, de ennyire még én magam sem vagyok ön centrikus.
Az a döbbenet, ami kiül az arcára rendkívül szórakoztató. De azt hiszem ez a helyzet is már megint csak számomra nevetséges. Neki sokkal inkább sokkoló. - Ez aranyos kérdés. - Elmosolyodom, majd leguggolok mellé, ahogyan a társa nyakát szorítja. - Tudod könnyedén rendbe hozhatom. Ha megígérsz nekem valamit. - Elvigyorodom, miközben a tekintetét keresem. - Velem kell maradnod. Ameddig csak kívánom a társaságod. - Szépen, lassan, artikuláltan beszélek majd felállok és hátrálok pár lépést. - Mellesleg, ha eljön az ideje.. Te is pontosan olyan leszel, mint én. - Igen.. Mindenképpen kár lenne egy ilyen pofit veszni hagyni. Plusz egy emberrel nem lehet olyan őrültségeket csinálni, mint egy vámpírral, de emberként még irányíthatóbb. Hmm.. Bőven van mit csinálnom.

- Én csak… kérem, legközelebb ne tegye ezt. A munkánk fontos, életek múlhatnak rajta, hogy időben kiérünk-e. – tehát örömmel venném azt, ha nem történne ilyen többet, arról már nem is beszélve, hogy kissé…furán viselkedik. Ha a körülmények mások, nem lett volna bajom azzal a csókkal, na de így… így azért van.
- Mit nem lehet máshogyan? Ennél jobb módja is van annak, hogy… megcsókoljon valakit, vagy hogy megnevetesse, vagy… bármi is volt ezzel az egésszel a célja. – nem ez a legjobb megoldás, ennél sokkal …egyszerűbben is elérhette volna ezt, nem kell kihívnia a mentőket és eljátszani az életveszélyben lévő nőt. – Higgye el, eltudom magam engedni, de ez nem az a helyzet, mikor el kéne. – ez a munkám, fontos, amit csinálok, életek múlhatnak rajta, tehát nem hiszem, hogy nekem feltétlen el kéne engednem magamat munka közben. Pont ellenkezőleg, az a feladatom, hogy minél inkább odafigyeljek és koncentráljak, hogy ne legyen semmi hiba abban, amit csinálok.
Nem is figyelek oda a szavaira, csak távoli suttogásként hatnak most. A társamra szegeződik a szemem és őt nézem kétségbeesetten, próbálom kitalálni, hogy … hogy mégis mit tett vele ez a nő. Nem tudom, hogy mi folyik itt, hogy mi ő, de nagyon nem tetszik az biztos. – Mégis miről beszél? Hogy hozná rendbe? – és mégis mit kéne megígérnem. Értetlenül nézek fel rá, mert tényleg nem tudom, hogy mégis mire gondol. Rendbe hozni? Épp az előbb harapta meg vagy… akármit is tett, hogy hozná ezt csak úgy varázsütésre rendbe? Ez a nő most vagy őrült, vagy… ez valami rossz álom csak. Inkább legyen az utóbbi. – Ezt kéne megígérnem? Miért ilyen fontos ez magának? Nem is ismer engem. – ez itt az,ami a leginkább böki a csőrömet talán most az egészben, bár… így is van vagy ezer dolog, ami bökhetné. Nem tudja, hogy ki vagyok, nem is ismer, mégis miért akarja azt, hogy a társasága legyek? Mi jó van abban neki? – Mint maga? Hogy érti ezt? – miért, mi ő? Őrült? Nem hinném, hogy csak úgy megőrülnék, ha eljön az ideje, bár ha vele vagyok összezárva egy szobába…kitudja. Ez a nő orvosi eset, ez most már szinte teljesen biztos. – Én…csak segítsen neki, rendben? – nem tudom, hogy mi ez a sok marhaság, amit összehord, de legyen, teljesen mindegy, csak jöjjön helyre a kollégám, ne ő sínylődje meg azt, hogy van valami baja velem ennek a nőnek. Bár,hogy mi… azt nem tudom, mert soha életemben nem láttam még. Emlékeznék, ha mégis.

- Persze, hogy fontos. Egy darabig, amíg nem jönnek rá sokan, hogy milyen egyszerűen meggyógyulhat valaki. Én vagyok erre az élő példa. - Játékosan elmosolyodom és kihúzom magam, hogy én igen is egy isteni csoda vagyok. Bár tény és való, hogy nem mindent lehet megoldani és rendbe hozni. Valamin csak rontani lehet. Ilyen a rák. Arra még a vámpírok sem nyújthatnak gyógymódot. Ez ám az igazi szívás. Mindenből kikúrálja az embert csak abból nem, amivel ember sem tud mit kezdeni.
- A célom önmagam szórakoztatása volt és ezt tökéletes elértem, amit csak sajnálok, hogy te közel sem vagyok olyan lelkes partner ebben, mint számítottam. De ezen könnyen segíthetek. - Nem gondoltam volna, hogy találok még egy olyan besavanyodott alakot, mint Stefan, de ezek szerint az ő hasonmásvonala megfertőződött ettől. Előtte még Silas volt, akihez azért volt szerencsém és benne azért van valami, de végül is nem sokban különbözik attól a Stefan-tól, aki tesz mindenre magasról.
- Folyton csak a kifogások. Lefogadom, hogy sosem lazítasz egy percre sem. Mindig azon gondolkozol, hogy mi lesz. - Már lerí róla, hogy munkamániás, szóval el sem tudom képzelni róla azt, hogy leül a tévé elé egy üveg sörrel a kezében és nézi a meccset, vagy tudjam is én. Túlságosan feszült. De majd én ellazítom, és úgy formálom, ahogyan nekem tetszik.
- Ó, te ki ostoba lélek. Pusztán egy csepp a véremből és már gyógyulni is kezd a sebe. Egy pár korty után pedig búcsút int minden egyes sérülésnek. Ilyen egyszerűen. De persze megpróbálhatod időben kórházba vinni és ténylegesen lenyűgözően emberi módon megmenteni az életét én nem foglak megakadályozni benne. - Most őrültnek tekint, de még ő sem tudja, hogy pontosan mi történik itt. Szóval ki is az őrült? Hmm. Vajon meg tudom őrjíteni? Még sosem volt szerencsém úgy igazán szórakoztató, őrült emberekhez. De ezen itt az ideje, hogy változtassunk. A jó alapanyagom megvan hozzá.
- Ne játszd az értetlen kisfiút, mert nagyon nem áll jól és, ha őszinte akarok lenni nem is vagyok erre kíváncsi. A kérdéseidre megkapod a választ, amint kimondod, hogy megígéred. - Lehet, hogy tényleg nem ismerem és számára lehetetlennek, őrültségnek tűnik mindaz, amit most összezagyváltam, de ez nem számít. Játszadozni akarok vele és most pontosan ezt teszem. A tekintetét figyelve emelem a számhoz a kezemet és a szemeim alatt megjelenek az erek, de akkor sem veszem le róla a szemeimet és óvatosan felsértem a csuklómat. - Nem hallottam azt a bizonyos ígérem szót. Vigyázz, ha a seb begyógyul az ajánlatom semmis lesz. - Hallani akarom, hogy mondhatni elismeri a vesztét. Hiszen nem más, mint egy újabb törékeny emberi élet, amivel békésen játszadozhatok.

Caroline & Tom

For every ending a new beginning...?!

Komolyan élveztem, ahogyan szórakozhattam vele. Szegénykének fogalma sincsen arról, hogy mi is zajlik körülötte, hogy mi van a levegőben. Semmiről nem sejt semmit sem. Annyira ártatlan, szinte elérhetetlen. Nekem pedig pontosan ezért kell közbe lépnem. Muszáj. Egyszerűen úgy érzem, hogy be kell őt vezetnem egy sötét alagútba, ahonnan soha nem fog kiutat találni. Szükségem van valakire, aki szórakoztató, akit megtörhetek és a saját képemre formálhatok, ahogyan éppen nekem tetszik. Ő pedig a legjobb alapanyag. Annyira ártatlan, hogy az szinte már fizikai fájdalommal jár, hiszen úgy kapkodja a pillantását, mint aki ebben az apró pillanatban próbál mindent megérteni. Pedig nem megy ez ilyen könnyedén. Nem segítség nélkül. Legszívesebben az ő szájába nyomnám a csuklómat, hogy igyon a véremből és essünk át az egészen, de ennek még nem jött el az ideje. Ő még határozottan várat magára. Meg amúgy is. Még játszadozhatok vele, amíg ember. Úgy igézem meg, ahogyan nekem kedvem tartja. Akarnék én ennél többet? Dehogy is!
- Lehetséges. - Nem mondtam egy szóval sem, hogy épelméjű lennék, de én legalább jól érzem magam a bőrömben és nem feszengek, ha egy nő megpróbál rám mozdulni. Bár még ilyen nem fordult elő, sem normális esetben sem pedig ilyen "extrémnek" mondhatóban. Hogy mennyire ki volt bukva, hogy iderángattam őket a semmiért. Kétlem, hogy semminek titulálná a fejében azt a csókot. Egyszerűen csak nem lehetséges, hogy semmit ne érezzen vele kapcsolatban. Lehetetlen és kész.
- Ez most már sokkal jobban tetszik. - Elmosolyodom, amikor végre rájön, hogy jobban teszi, ha szót fogad nekem. Mielőtt még összeforrna a seb a csuklómon a szájához nyomom a srácnak, akinek nemes egyszerűséggel gyógyul be a sérülése. - Na, ezt nevezem én elsősegélynek. - Gonosz vigyor kúszik az arcomra, miközben értetlen pillantását figyelem. - Ez neked még nem kell tudnod, de te is ugyanilyen leszel, mint én. Most pedig. - Mélyen a szemeibe nézek, hogy megigézhessem őt. - Elfelejted mindezt. Nem történt meg. Mikor kiértetek nem volt itt már senki sem. Egy kamuhívás volt az egész. - Már éppen abbahagynám, amikor eszembe jut egy utolsó gondolat. - Ja.. Ha lehet, akkor vigyázz a társad ne dobja fel a talpát az elkövetkezendő két-három napban. - Egy utolsó csókot lehelek az ajkaira, majd köddé is válok, mintha nem történt volna itt az ég világon semmi sem.