Még mindig az emlékképek játszottak a fejemben amikor felcaplattam a lakásba. Nem volt lift, de én nem is sztrájkoltam érte, mit nekem néhány emelet? A kulcs a zárban, az ajtót úgy löktem be, mintha csak azon akartam volna leverni a tegnapi történéseket, egy kiadós sóhaj, félúton már dobtam is el a pólómat, irány a zuhany! Jót fog tenni.
Még egy kitérő a konyha felé, át a nappalin hogy a torkomba öntsek egy jóóó adag kiadós vizet, tegnap felöntöttem rendesen és nem hagyhatom hogy az edző bármit is észre vegyen ezért nem lehetek nyuvadt. Ekkor láttam meg a szemközti fotelből a pofámba vigyorgó fejet.
Első körben.. első körben első reakció, hogy ütök! Beletelt néhány pillanatba mire felismertem azt a vigyort a képén, aztán az enyém is vigyorba váltott, ellazult tartás és tekintet, az előbbi sóhaj párja, és egy kérdés.

- Te meg hogy jutottál be... - mondtam inkább mint kérdeztem de egyáltalán nem volt a hangomban neheztelés. Ethan!?? Már milyen pokoli rég láttam őt utoljára! Ethan! És itt van! - Nem is számít, isten hozott! - léptem oda már nevetve és a kezéért nyúlva hogy felrántsam úgy istenesen megölelgettem. Pokoli rég volt hogy utoljára láttam.. És most itt van! Itt, Denverben. Vajon mi szél hozta ide!?

A kis bicebócát utánozva hazaslattyogtam, buszoztam, majd megint slattyogtam, míg nem ért az a csodálatosan megnyugtató érzés, hogy otthon vagyok. Első körben lekezeltem szépen a lábamat. A fertőtlenítő feltalálóját első találkozásra felképeltem volna, az egyszer bizonyos. Gyűlöltem hogy csípett... de muszáj volt. A klub retkes járdáján elesni, nem éppen higiénikus dolog, így ezt mindenképp le kellett zsíroznom. Aztán beragasztottam a sebet, átöltöztem, és dobtam össze egy kis vacsit magamnak, amit aztán az ágyban tévézve fogyasztottam el. Gondoltam, hogy kicsit eltévézgetek még, míg el nem nyom az álom, de aztán nem volt ebből túl nagy tévézés, az első reklám után el is aludtam, és még álmomban, emlékszem, reménykedtem erősen, hogy beállítottam az órámat, és hogy az csöngeni is fog majd... majd délután. Előbb biztos nem kelek fel...

Egyre csak figyeltem. Minden egyes felgyorsult léptet, ahogy elhaló nevetéssel álltam csak a hát mögött egyre messzebb és összedörzsöltem a kezeimet.

- Ez az.. kicsi vad, inalj csak.. – szűrtem suttogón a fogaim között, és lassú lépteket téve meg, csak úgy hol egyenesen, hol a semmibe, figyeltem amíg el nem tűnik a szemeim elől. Most, először, kétségre keltem saját magammal. Talán nem kellett volna hagynom hogy elinaljon. Talán el kellett volna vennem azt ami járt nekem. A testét! Amiért szégyenszemre hülyére vett! De valami más, valami mélyebb, azt súgta íígy sokkal többet nyerek. Mindig félni fog ha csak megemlítik a nevemet, és összerezzen, amikor csak meglátja a képemet. Hát kell ennél nagyobb kielégülés!?
Széles vigyorral a képemen tértem vissza a kocsihoz. A fejem idővel vagy tisztulni kezdett, vagy épp csak már én láttam tisztábban a helyzetet, de egyre biztosabb voltam benne, hogy én jártam jól. Amiért nem tettem meg.
Aztán valahogy előbukkantak az első sugarak és én felébredtem. Nem tudom mikor aludhattam el, valahol a kettő között amikor beszálltam és amikor elmerengtem. Most vágtak csak fejbe a tegnapi történések és hirtelen öntött el a bizonytalan félelem. Ha nem vagyok eléggé észnél, ha megtettem volna és nekimegyek… az a nő viszi az egész karrieremet és lehúzhattam volna a klotyón! Az isten verje meg! – morogtam csak az orrom alatt, de innen minél előbb tűnjek el! Csak észre ne vegyenek… - lestem gyorsban körbe amint indult a kocsi, és végül éles kerékcsikorgással adtam meg magam a lendület erejének. Gyors fürdő és irány az edzés! Tegnap még bajnok voltam. Ma.. nem tehetem meg hogy henyéljek. És nem is tettem meg. Soha! Hisz ez volt az amiért éltem. EZ volt maga az életem…

Nem érdekelt már a világmindenség összes csodája sem, csak jó messzire el akartam tűnni. Úgy szedtem a lábaimat hogy vissza se néztem, még véletlenül sem.
- Fulladj meg! - kiabáltam vissza a pasasnak, szinte már futtomban, ahogy lassan elértem a parkoló széléig, ahol is fel akartam szökkenni az útpadkán, de... én buta elkövettem azt az apró hibát, hogy eközben viszont visszanéztem a vállam felett, vajon nem-e követ a seggfej, és... és szökkenés közben az egyik lábam megakadt a másikban, s így egy csodaszép térdre esést sikerült bemutatnom az utca kellős közepén. Még jó hogy késő van... vagyis korán... így talán csak az a seggfej látta... bár inkább remélem hogy Ő sem..
- Áhh! - kiáltottam fel ahogy a térdeim erős találkozást vittek végbe a betonnal. Kezeim automatikusan nyújtóztak védekező tartásba, hogy megtámaszkodva ne essek még pofára is, és ne törjem be a képem is... Így is éreztem a sajgó lábamon, hogy csíp.. és valami meleg, kellemetlen érzés fogott el... ami nyilván azt jelenti, hogy vérzek... Szuper, pont ez kellett nekem, és még ráadásul a főnök is imádni fog, hogy sebesen jövök majd dolgozni holnap... jajj de jó... előbb a tapló fickó miatt kerülök zűrbe, most meg majd emiatt és megint a fickó hibájából... Ennél jobb már nem is lehetne...

Elégedett mosoly kúszott szét az arcomon. Hogy bejátszott a pia gőze is!? Nemérdekel! Ez itt az ÉN napom! Az én éjszakám! Én vagyok a győztes! Ma mindent megérdemlek!

- Szeretem ha a nők... küzdenek... - suttogtam el a végét már közel az arcához, a füleihez, mindegy hogyan csak minden egyes szót értsen belőle és én a zsigereimben érezzem ahogy a megremegő hangját felőrli a félelem! Semmi másra nem vágytam jobban! Most.. nem! Ahogy minden egyes meccsen a szorítóban sem.. ÉÉÉN.. vagyok a király!

Hogy bejött e!? Kétséges haszonnal. A lába nem remegett, de hebegni kezdett, aztán inalt is rendesen, nem rohant, de árulkodott minden egyes lépte és az ééén mosolyom idővel széles vigyorrá fokozódott, ahogy az egyre távolodó alakját néztem.

- Vigyáz kislány, mindig nézz a hátad mögé! Soha nem tudhatod ki bújik meg a sötétben! - üvöltöttem utána hangos felnevetés közepette, de hogy vágytam e a húsra!? A kielégítő bosszú ízére? Hm.. most, nem egészen. Sokkal jobban ízlett a félelme íze és a tény, hogy soha nem tudhatja mikor fogom één várni a következő sarkon a sötétben.

Még hogy én?? Meggondolni magam... Fúj... Ez a fickó percről percre lett nekem egyre ellenszenvesebb. A büdös férgének, van pofája piszkálni, aztán megvár munka után, rám is ijeszt, és még akkor pofátlanabb mint valaha?? Hát és még azt hittem, én jöttem faluról... Ez a tahó valami nagyon legalja helyről jöhetett, ha ekkora paraszt...
Megint közeledni kezdett... én pedig tényleg nagyon készültem már, ha újra hozzám ér, én futok. Nem érdekel, hogy szégyen, és az sem, hogy épp az előbb állapítottam meg, hogy nem fordítok neki hátat, mert veszélyes, de... de nem érdekel, a fő, hogy nagyon hamar megszabaduljak ettől az eszement neandervölgyitől, még mielőtt valamelyikünk a rendőrségen vagy a kórházban köt ki...
- Gyönyörű? - kérdeztem vissza, felvont szemöldökkel. - Na és azt maga mégis honnét tudja? Mióta először meglátott, összesen két dolgot mért fel rajtam, a melleimet, és a fenekemet, utóbbit taperolás útján is. Ha magának csak ennyi kell a megállapításhoz hogy valaki gyönyörű, remélem nem nagyon szokott emberek közé járni... - nevettem el magamat a végére, és reméltem hogy épp eléggé gúnyosan cseng a hangom. Ha másért nem is, reméltem belegyalogolhatok végre valamivel a nem létező szívébe, vagy legalábbis elfedhetem hogy a frászt hozza rám...
- Na mindegy, ha csak ennyit akart velem közölni, hogy én olyan iszonyatosan gyönyörű vagyok, hát akkor köszönöm a "bókot" és most jó éjszakát... vagy reggelt, attól függ, maga aludt-e már ma, mert én még nem, úgyhogy ha megengedi, távozom is, és a viszont nem látásra - fordultam meg újra (újabb hiba, tudom én, de már nem érdekelt) és egyszerűen nekiindultam, sebes léptekkel, hogy megkerüljem szépen az autóját, és eltűnjek a lehető leghamarabb. Hát ha eddig terveztem, hogy busszal menjek, akkor most már egészen bizonyos volt, mert nincs az az isten hogy az utcát kockáztassam, mikor ez a barom itt ólálkodik a környéken...

Tetszett a hirtelen jött bátorsága, hát hogyne tetszett volna! Bátorság?? Hmm.. vagy annál valami sokkalta több.. Félelem! Igen, ezt vettem ki a félsötétben a szemeiben és muszáj volt hosszú mosolyra nyújtózzon a szám, ahogy elindult, mint aki a szélnél is erősebb, aztán hirtelen pördült meg. Ekkor nevettem el magam már hangosan.

- Csak nem.. meggondoltad magad? - vonult a nevetés mosolyba egy tapodtat sem mozdulva az előbbi helyről. Láttam a cikázó szemeit. Végigmér? Aaaakiiiisk.rvaa.. - vigyorogtam megint a momentumon, de még mindig nem léptem közelebb. Szerettem az ilyen nőket. Akik küzdenek. Akik nem hagyják magukat megtörni és akiket le kell küzdeni.

- Nem is tudom.. - tettem meg felé lassan felkoppanó lépéseket amint megint beszélni kezdett. - Lehet.. hogy csak újra látni akartalak. Hisz annyira gyönyörűűű vagy... - álltam meg közvetlenül előtte, lenézve rá.. a hajára.. a vonalaira.. amelyek most, szakadt göncökbe is bújtatva még mindig visszajátszottak az emlékeimben. A formás seggének simítása a kezemben.. Azok az agresszív szemek! Hogy tetszett? Semmmi ne tudná levakarni, hogy mennyire tetszett volna! De most.. félt! Egyszerűen rettegett! Én láttam benne.. már hogyne láttam volna, jóól ismertem a félelmet az ellenfél szemeiben mikor már előre érzi, hogy az utolsó ütés a végső lesz. Nos.. igen. Pont valami ilyesmit láttam a lány szemeiben. És talán ugyanannyira is tetszett! Hacsak nem mégjobban...

És még mindig közeledett... És úgy körözött már a végén, mint egy héja... vagy... nem is, inkább keselyű... Nem mintha döghúsra hajaznék, de hát... mindenképp úgy fest, mint aki le akar csapni rám, és ettől borsódzott a hátam... Ilyen istentelen pechem is csak nekem lehet... Istenem, miért nem jelentettem mára beteget??
Nagyot nyeltem, ahogy ujjai közé fogta a hajamat, mert ez már tényleg az a fajta közelség volt, amire NAGYON nem vágytam!! Nem válaszoltam neki, legalábbis... először nem. Csak összeszorítottam a számat, és készültem... hogy alkalomadtán nemes egyszerűséggel elkezdhessek rohanni. Szégyen a futás, de hasznos. Eszemben sincs megvárni, amíg ez a piás, nagyképű barom itt nekiáll engem taperolni, vagy NE adja az ég, valami másba kezdene bele...
De amikor a fülemhez kezdett hajolni, a futás helyett egy másik ösztön csengetett a fülembe, mégpedig az, hogy még egy centivel közelebb jön, és olyat vágok ököllel a képébe, hogy azt még a majdani utódai is megemlegessék... Bár Isten mentse meg azoktól a Földet... Ám aztán nem volt alkalmam ütni, mert nem közeledett, épp ellenkezőleg, amilyen gyorsan jött, úgy húzódott is hátra. Így csak egy újabb nagy nyelés lett a vágybáli mozdulatból.
- Nem érdekel mit gondolsz, mire van okom, és mire nincsen - ráztam meg a fejemet, és biztos ami biztos, újra elindultam, de most előrefele. Akartam pár méter távolságot kettőnk közé, deeee... aztán kapcsoltam két lépés után, hogy hülye vagyok... hát hátat fordítok egy ekkora baromnak??? NEM szabad! Így sietve perdültem meg a sarkamon, és inkább hátrálva igyekeztem távolodni, közben alaposan mérve Őt végig... Pia nincs nála, se fegyvernek tűnő tárgy... tehát ha akar valamit, elintézem újra úgy mint legutóbb. A térdeim még mindig remekül szuperálnak.
- Lennél szíves végre elárulni, mi a fenéért vagy még itt? Mit akarsz tőlem? Talán rosszul adtam vissza a visszajárót? - gúnyolódtam, hiszen nagyon is jól emlékeztem, hogy nem kaptak visszajárót. DE akár veheti úgy is, hogy visszajárónak nevezem azt amikor megrúgtam, elvégre az is egy "kölcsön kenyér visszajár" volt a részemről. Most már nyugodt szívvel gúnyolódhatok, idekint már nem veszélyeztetem az állásomat, azt mondok, amit csak akarok.

Szinte éreztem a fülemben minden leheletét! És ez önelégült mosolygásra késztetett. Lám-lám-lám.. A nagylány már nem is olyan nagy lány, ha nincs a környezetében két batár állat medve aki csak ugorjon egyetlen szavára!? Úúúúúúú.. ez elgondolkodtató.. - lépkedtem még közelebb ahogy teljesen feltüzelt mikor hátrálni kezdett. Menekülne a kicsike, de még mennyire!

- Csak nem.. félsz? - feszített még szélesebbre a vigyorom, de aztán visszakényszerítve éles szemekkel jártam csak körbe egyre szorosabb ívet leírva hogy végigfuttassam rajta a szemeimet. - Pediiig.. nem kellene.. - nyúltam azért a gyönyörű szőke hajáért, két ujjam közé fogva egyetlen kósza tincset, csak hogy végighúzhassam a puhaságán az ujjamat. - Nem esik bántódásod..- hajoltam hirtelen a füléhez csak halkan suttogva bele, de azon nyomban húzódtam is el. Szerettem játszani a prédával. Az íízletes prédával és újra kellemes feszültséggel mosolyodtam el - Ha.. nem adsz rá okot. - nyomtam el egy kacsintást a szemeibe, de nem voltam hülye, már megtanultam alig pár órája ott benn, hogy tartsam tőle távol a tökeimet. Vad a kis leányzó. Szereteeeeem...

Nem tudtam, hogy kié az autó a parkolóban, de igazából nem is érdekelt. Csak egy otthagyott kocsi, a részegek gyakran hátrahagyják a kocsijukat, szóval nem terveztem ezzel foglalkozni. Legalábbis addig nem, míg ki nem csapódott annak az autónak az ajtaja, és a vezető ki nem szállt... Oké, nem állítom hogy rögtön féltem is, hiszen egy parkolóban egy parkoló autó, melyből kiszáll valaki, még nem ok a pánikra. DE amikor az az illető felém fordulva elindult, és... megszólított, azonnal ráismertem... s megtorpantam.
- Oh, a francba... - motyogtam az orrom alatt, felismerve azt a címeres majmot, aki az este nem hagyott békén. De nem akartam mutatni hogy azért ettől most megijedtem.. hiszen még soha nem várt meg egy olyan vendég, akit előtte leöntöttem, és leégettem a barátai előtt, és visszautasítottam, stb. Ez új, és a néptelen parkolóban eléggé riasztó képlet...
- Igen, egyedül - válaszoltam aztán, és kihúztam magamat, mert fő a magabiztosság, és hogy ne mutassam hogy félek... - Mi közöd hozzá? - kérdeztem vissza, kemény hangon, de azért nyeltem egyet, ahogy bámultam, hogyan lépked felém. Jó... ez nem tetszik...
- Segíthetek esetleg valamiben? - kérdeztem látszólag ártatlanul, és bátran, de legszívesebben elfutottam volna. Szégyen a futás, de hasznos. Főleg, mert nem látszott hogy tervezne távolabb megállni, csak lépkedett, olyan fene magabiztosan... - Megtennéd esetleg, hogy nem jössz közelebb?! Onnan is nyugodtan elmondhatod, ha engem vársz, és óhajtasz valamit tőlem - rivalltam végül inkább Rá, és hátráltam két lépést. Igaz, ezzel most lelövöm a "poént" miszerint a viselkedése félelmet kelt bennem, de... de ez nem jelenti azt, hogy ha még közelebb jönne, nem rúgnám esetlegesen tökön.

Hogy mi volt a tervem? Az, hogy nem tervezek el semmit sem. Ahogy esik, úgy puffan a képembe reakcióban mindig is jó voltam, cseszheted(!).. ha nem vagy az a bokszban, pillanatok alatt laposra vernek. Ma, én voltam a bajnok. És erről az este bedöntött pia is adott elég meggyőző érvet, talán pont ezért is volt, hogy jól tudtam mikor zár a csehó és leparkolva az egyik kijáratközeli ajtóhoz, vártam a kimászó szőkeséget. Hogy mit akartam? Megleckéztetni kissé.. Talán csak megtanítani neki, kivel-hogy beszéljen, talán többet is, ha úgy hozza kedvem, de teljesen az időre bíztam magam. A visszapillantó tükörben figyeltem, ahogy egyre másra szállingózik ki a személyzet, még az is felmerült bennem, mi lesz ha épp többen lesznek, nem.. egyedül, de annál jobb! Majd tanúskodnak mellettem, hogy ééén bizony egy ujjal sem.. hozzá sem értem, ő volt az aki rögtön nekemesett. De aztán.. eltűnt mindeki. Egytől egyig, én már kis híján bealudtam az ülésben, amikor az utolsó ajtócsapódás is megcsapta a fülemet. Ekkor néztem csak fel a tükörbe, és lááám! Mégse lehet az embernek szerencséje szinte kivágva az ajtót, határozott léptekkel léptem ki a csak gyengén megvilágított parkoló sötétjébe.

- Na mi van nyuszifül.. – kiáltottam bele az éjszaka sötétjébe, önelégült vigyor feszítve fel az arcomon. – Egyedül!? Csak így.. egyedül!? – kérdeztem meg minden egyes lépést felé megtéve, hogy fenyegettem e? Nem kimondottan. Csupán csak közelebb megyek, na nehogy mááár.. innen beszéljek és üvöltve rendezzük el a mi kis közös.. ügyünket. És milyen jól is tettem! Ahogy egyre csak közeledtem, úgy nézem csak megcsillant valami az ő szemeiben is. Szereteeeeem! Ha félnek tőlem, mindig is szerettem. Hát csak érdemes volt rá pazarolni a drága időmet!??

Undorral bámultam vissza a fickóra. Ilyen egy... egy... egy undorító bélférget... Otthon még a kutyát is sajnáltam volna, ilyen romlott hússal kiszúrni a szemét... fúj... Nem is ember ez, hanem disznó... Nem csak ahogy beszél meg viselkedik, de az egész kisugárzása esküszöm... undorító... fúj... Beképzelt majom...
Emellett persze rosszul is esett... ahogy beszélt velem. Jó, nyilván ez a töketlen hülye más nőkkel se szívélyesebb, na de hát, akkor is... a "büdös szuka" már tényleg szúrta a szemem... ilyen egy gennyes majmot... Egyszerűen rosszulesett, és taszított, és fúj!
Ezért is örültem nagyon, hogy további rendelések helyett inkább kelt fel, és indulófélben volt. Fizetett... a szavaira meg inkább nem is reagáltam, mert amit mondtam volna... na az nem űri meg a nyomdafestéket, az tuti... Egy ILYEN miatt nem vesztem el a munkám... így hallgatok, még ha le is kell érte nyelni a nyelvemet...
- A viszont nem látásra.. - morogtam az orrom alá, ahogy elvonult mellettem a brancs, persze menet közben egyik-másik még biztos ami biztos megtapogatta a combomat, hátha rúgok érte, de tekintetem erősen az asztalra szegeztem, és inkább nem szóltam semmit, csak menjenek már...
Összeszedtem a poharakat meg a pénzt, és szépen visszavonultam velük a pulthoz, pénz a kasszába, majd a korsók hátra. És irány vissza. A következő asztalnyi hülyéhez...

A nap... vagyis este... végére, már pokolian elegem volt. A fejem zúgott a zenétől, a lábam sajgott a cipőtől, és éltem-haltam már hogy átöltözhessek, a jó kényelmes szabadidőmbe, és mehessek haza... a pokol meg a hülye éjszakába és a részeg tetvekbe. Hosszú este volt, tagadhatatlan, és nagyon nem tudtam már a végén tolerálni senkit, szinte már mosolyogni is fájt. Szóval... egy tök átlagos munkaest volt...
Az este végén aztán sikeresen leszámoltam, leadtam a pakkot, megosztoztunk a lányokkal a borravalókon, aztán az öltözőben átvedlettem szépen az utcai ruhámba, fogtam a cókmókom, s mire elindultam hogy elérjem a következő buszt (mert gyalogolni nem volt kedvem), már egyedül is maradtam. Utolsó oltsa el a lámpát-szabály alapján lekapcsolgattam magam mögött mindent, és kifelé menet becsaptam szépen magam mögött a hátsóajtót is, így indulva át a parkolón, a buszmegállót célozva meg úti célomnak.

A többiek egyre jobban röhögtek! Engem meg egyre inkább irritált a kiscsaj nagyképű szövege, de egy dolgot jól tudtam, hogy a golyóimat tartsam távol tőle. Dühös voltam! Hogy piás is? Na ja, igen. De ez most a legkevésbé sem érdekelt, amíg nagy levegőt vettem és kissé előre dőlve önelégült vigyor húzott szét az arcomon.

- Egyszer még elkaplak, Te büdös szuka! - kacsintottam rá röptiben, és belekapaszkodva az utolsó korsó sörömbe, a számhoz emelve, útközben állva fel, egyetlen gurítással hajítottam le. Majd egy utolsó böfögés, csak keményen, és a hozzá tartozó kellemes sóhaj. - Még látjuk egymást! Kiscsirke.. - kacsintottam rá egy újabb "kellemes" vigyorral megtűzve és kitúrva a zsebemből egy százast, könnyelműen lehajítottam az asztal közepére.

- A maradékot oszd be! - húztam össze a szemeimet a szemeibe, mivel jól tudtam, a fennmaradó egy-két dollárral rohadtul nem lesz mit kezdenie. De ha nem szívózik velem ennyit...

- Oké, fiúk! Holnap az edzésen! - vágtam még oda a sok röhögő ökörnek, és véve egy hátraarcot, megindultam a kijárat felé. Nem fog egy ilyen mocskos kis ribanc szarozni velem! Hogy egyszer majd elkapom? Biztos voltam benne! Csak még nem tudtam, mikor lesz az a majd. Habááááár....

Pont akkora tapló parasztnak nézett ki most is, mint előzőleg. Személy szerint cseppet sem bántam meg amiket csináltam. De kellett a lóvé, így be kellett fognom, és szépen (amennyire tudok) mosolyogni.
- Sajnálom uram - nyomtam meg kissé a szót gúnyosan -, de pincérnő vagyok, nem orvos, vagy nővérke. Ha ápolásra szorul, menjen kórházba. Ha kívánja, szíves örömest hívok magának egy mentőt. Tőlem italt kérhet, mindössze. Így kérem, adják le a rendeléseiket, ha van még, ha pedig nincsen, engedtessék meg, hogy visszamenjek dolgozni - mondtam, lehetőség szerint a többi fajankót nézve közben, nem pedig a fő nagyszájú bájgúnárt. Természetesen nagyrészt gúnyolódtam rajta, de ezt úgy kellett előadnom hogy udvariasnak tűnjek, hogy ne panaszkodhassanak. Bár nem hazudtam, ha olyan anyámasszony katonája, tényleg nagy örömömre szolgálna, ha a mentő vinné el. Vagy bárki más, csak el innen. Idegesített a pasi. Rém tenyérbemászó, meg... bunkó volt. Nem szerettem a bunkókat. Pedig helyes pasi lenne, de hát ez a modor... na ez nullázza... legalábbis az én szememben biztosan. Még jó hogy csak vendég, és nem egyéb. Utálnám ha rendszeresen kéne nézni, és hallani hogy hiába helyes, rém bunkó.

"- Nézd Eric! Jön a második köröd!" – szólalt meg hirtelen Johnson a maga modorával és a többiek hangosan röhögtek fel mire én is odakaptam a fejemet. Az előző kiscsaj volt, mintha mi se történt volna pofikával, ugyanaz a kellemes járás, ugyanaz a magasan hordott orr és tekintet, mégis ahogy az asztalunkhoz ért, azonnal lefékezett.

Nahamárházhozjött… - köszörültem meg a torkomat, minekután mondhatom, hogy végre nagyjából egyben vagyok, és kihúzott mellkassal húztam össze a szememet a szemeibe. Persze azért fel, nem álltam. Jobb az óvatoság, ha dzsúdozik a kiscsirke, még ha egy asztal is áll kettőnk között.

- Csak nem meggondoltad magad és mégis aktuális a vacsora..?– beszéltem fennhéjjázó hangsúllyal ahogy megállt szemben előttem, a kezemben még mindig szorongatva a maradék sörömet – Sajnálom, el kell hogy keserítselek, mára már igencsak lerokkantam, egy kis… balesetnek köszönhetően – emeltem meg a szemöldököm - de ha majd szépen kéred és mosolyogsz, lehet hogy megengedem és ápolgathatod.– tartottam mindvégig a szemeit, egy pillanatra sem véve le róla a tekintetem, ahogy a többiek hátba veregetve engem megint röhögni kezdtek. Hogy mit akartam tőle? Fogalmam sincs. Már egyáltalán nem vágytam rá magam alá, ha ilyen hisztis a kicsike. Talán csak visszaszerezni a becsületem. Akár így... akár úgy.

Miután a pasas elténfergett a közelemből, és én már biztos helyen voltam, vártam, mikor is szólnak hogy menjek a főnökhöz. Vártam az égi áldást, hogy miért is voltam én bunkó és miért rúgtam meg a vendéget? A láthatóan nagy mennyiségben költekező vendéget? Hát nem is kellett sokat várni, körül-belül 10 perc telhetett el, épp egy másik asztal rendelését vittem ki, amikor odajött az egyik lány, és szólt hogy menjek. Hát én felszegtem a fejem, és mentem is. A főnök irodájába mentem, és megállva az asztala előtt, vártam a letolást. Nem állt neki rögtön kiabálni velem, előbb látszólag türelmesen "kérte", mondjam el mi történt. Én pedig így is tettem. Elmondtam hogy a pasas fogdosott, és tolakodó volt, szemtelen, bunkó, és erőszakos. És hogy nem érdekel ha levonja a fizetésemből a "kárát" mert igenis megvédem magam ha egy részeg rohadék túlmegy a határokon és nem ért a szép szóból.
A főnök erre részben kedvevőn, részben nem túl kedvezőn döntött a sorsomról. "Megérti" hogy megvédtem magam, ellenben levonja a fizetésemből az ilyenkor szokásos "bírságot", és bármit is csinált az a pasas, akkor is menjek oda és kérjek elnézést, mert én vagyok a kiszolgáló személyzet, Ő a fizető vendég, és én tettem kárt őbenne, nem fordítva. Az persze sztornó volt hogy a pasi is szorongatta az én kezem, naná, az mellékes. De hát mit tudok csinálni, ha muszáj, hát muszáj, az állásom nem szeretném elveszteni. Ha már egy viszonylag biztonságos munkahelyem van, ne kelljen már másikat keresnem...

Így, ha vonakodva is, de az irodából kilépve magamhoz vettem újra a kis tálcámat, és a lehető legkedvesebb arcommal indultam meg a kitűzött cél felé, ahol még mindig ment a vigadalom, csak a tapló fickó ült kukán.
Mikor megálltam az asztal mellett, ezúttal inkább megkerültem azt, és a színpadhoz közelebb lépkedve, nem a férfi mellé, hanem vele szembe álltam.
- Elnézést az iméntiért, uram - mondtam Rá nézve, bár körül-belül úgy festhettem mint akinek a fogát húzzák. A végén odatűztem egy kényszeredett mosolyt, ami annyira volt kedves, amennyire erőmből tellett. Aztán előpiszkálva a szakmai mosolyomat, kérdeztem körbepillantva. - Hozhatok még valamit az uraknak?

Még hallottam a hátam mögül a felbátorodott hangot, és ha nem épp azon dolgozom, hogy lenyeljem az időközben feltörekvő utolsó lökéseket, még az is lehet el is vigyorodok rajta. Merész a kiscsaj, de most biztos nem bírom ki, hogy ellene menjek. Túl jó a célzókája! Én meg részeg vagyok. - vallottam be annyira még épp elég észnél, hogy rájöjjek, én csesztem el. Pedig hányszor mondta az edző! "Soha ne becsüld le az ellenfelet!" Én mégis megtettem. Hisz csak egy nyikhaj, csirkecsontú buta kiscsaj, hát nem? Hát nem. – nyeltem nagyot ami tőlem nagy szónak számított, már az, hogy csöndbemaradok és inkább belefojtom magam a sörömbe. A többiek meg is jegyezték, milyen csöndes vagyok, ilyen nagy hatással volt rám a kicsike? – kérdezték hangosan röhögve én meg egy gyűlöletes pillanással jeleztem, hogy kuss! Annyira még nem vagyok részeg, hogy őket ki ne üssem! Viszont fejemben már valami egészen más forgott. Hogy bosszú? Nem tudom. Erre még innom kéne. És meg is tettem. Egyetlen húzással toltam le a még megmaradt sörömet. Egyszer élünk... vagy nem?

Hurrá! Elengedett! Nem is kellett biztatni, amint meggyengült a szorítás, én már el is iszkoltam a közeléből. Tudtam hogy az ilyenek, ha ittasak, egy ilyen húzás után akár erőszakosak is lehetnek, s mivel nem vágytam pofonra, eltűztem a közelből, a pulton túl és ott is a lehető legmesszebb.
- Szóljon bátran ha nem volt elég, van ám még egy térdem! - szóltam utána mérgesen amint elsántikált a közelemből, visszatérve a barátaihoz. Most már az se érdekelt hogy emiatt tuti levonást kapok, de inkább legyen az, mint hogy ez a p*cs itt hágjon meg egyáltó helyében. Annyit megért, hogy pár dolcsival kevesebbet kapjak.

Vártam. Hogy mire? Nem is tudom mire számítottam tőle, talán hogy ha megérzi az erőmet, a feszülő izmokat, gondol egyet és leteper (?) Valami még zajongott ott a háttérben, egy férfihang azt hiszem, de soha nem hengereltek le a férfiak, láttam már belőlük eleget, talán túl sokat is, egyedül a szorító volt az ahol megadták az adrenalin löketet. Most csak ezt a kis nőt néztem. Teste mint a gazella, kecses, és én annyira akartam….

A becsapódás fájdalmas volt. Fájdalmas? A szart! Soha nem kapott el ekkora méreg, kétrét görnyedtem össze ahogy a kis csitri rendesen betalált, egyenesen a közepébe. Hallottam a hátam mögül felröhögni a többieket, remekül szórakoztak a sérülésemen, én mégsem tudtam velük röhögni. Csillagok? Igen, épp velük rendeztem találkozót, mire a kiscsaj csak megemelte a fejét peckesen, és besétált a pult mögé.

Nem tudom hogy juthattam el vissza a székig, de az biztos, hogy ezt még sokáig hallgathatom. Hogy a műsor? Most már sokkal kevésbé volt élvezetes, pláne hogy most hadirokkant vagyok, ha valaki csak kesztyűvel érne hozzám, akkor se menne. Ennyit az estéről… Bajnok…

Kezdett nagyon nem tetszeni nekem ez az egész. Ez a pasas nagyon nem jött be, valahogy a hideg rázott tőle. Nem úgy mint a többi átlagosan tolakodó taplótól, hanem... tőle valahogy még jobban rázott a hideg. Minimum két lépés távolságban akartam már lenni Tőle, de ezzel ellentétben Ő inkább még közelebb húzott magához, és bizony erősebb volt mint aminek hittem, az én kis piszkavas lényemet könnyedén fogva tartotta... A teste erősen szorult neki az enyémnek, és ez nekem cseppet sem volt kényelmes, főleg nem a pulttal a hátam mögött. Hallottam hogy mögöttem a csapos, Loth a hátam mögött szólt át a pult felett a pasasnak, hogy legyen szíves most azonnal elengedni engem, de Ő csak engem bámult... nyilván a válaszomat várva...
- Mondjuk ezt... - nyögtem ki végül a választ, és a szavaimat követő másodpercben erősen meglendítettem a lábamat felfelé, minek következtében a térdem egy rohamos tempójú találkozást eszközölt a tapló paraszt tökeivel... S ennek hatására már vártam mikor is ereszt végre a szorításból, hogy felhúzhassam a nyúlcipőt..