- Igen én vagyok. - szorongattam a mobilomat, álltam a járda szélén és fogalmam sem volt ki van a vonal túlsó végén. Hallgattam a hangot figyelmesen, és elsőre fel sem fogtam amit mond. - elnézést... de mégegyszer... hová? - kérdeztem vissza döbbenten miközben kissé előrehajoltam. Bólogattam bár nem tudom kinek, hiszen telefonon beszéltem. Még mindig elkerekedett szemekkel letettem a telefont a táskámba süllyesztettem. Elraktároztam az egészet az agyam egyik zugába és csak este vettem elő újra amikor az ablak előtt álltam és zsákutcát bámultam. Hónap közepe van, és semmim sincs. A szó legszorosabb értelmében semmim. Illetve ha a fagyasztóban heverő 400 grammos mirelit zöldséget is számba vesszük akkor mégis csak van valamim. Istenem mi lesz velem... nincs lakbérre valóm, a többire pedig nem is gondolok. Egyre jobban maga alá temetett a kétségbeesés és a rettegés a holnaptól. Újra eszembe jut a telefonbeszélgetés. Seattle-be? Most komolyan? Semmit sem tudok, csak annyit, hogy jelenjek meg reggel egy címen. Hogyan vághatnék ebbe bele?! Aztán egy kis gonosz hang megszólalt bennem: Mégis mit vesztenél? Semmid sincs. Ezekkel a gondolatokkal feküdtem le a matracomra és befordultam a fal felé. Remegni kezdtem ahogy ismét végiggondoltam mindent. Szerettem volna valami a falhoz vágni, valakit megütni, ordítani vele, verekedni. Már majdnem ott voltam, hogy felkelek és elindulok a városba amikor a hang megint megszólalt: véresen és összeverve akarsz holnap odamenni? Úgysem megyek el! Sós cseppek folytak végig az arcomon. Sírtam.
Reggel bevörösödött és bedagadt szemekkel ébredtem. Nagyszerű! Kinyitottam a szekrényem amiben nem volt más csak farmerok, pólók és pulóverek. Kivettem egy sötét nadrágot és egy fehér kötött pulóvert, a hajam oldalra fontam a táskámba betettem a telefonom a kulcsom és az irataim. Az ajtóban szinte fejbevágott a felismerés, hogy nincs miből elmennem Seattlebe. Lógjak fel? Istenem miért ilyen rohadtul nehéz minden... utáltam ezt csinálni de végül elmentem egy iskolatársamhoz és sűrű bocsánatkérések között kölcsönkértem tőle annyit amivel eljutottam a városba. Az épület előtt állva már egy fokkal magabiztosabban léptem be az ajtón. Ha már ideáig eljöttem...
Odabent egy íróasztal mögött szemüveges nő fogadott, és csak biccentett a fejével egy ajtó felé amikor megmondtam ki vagyok, még csak fel sem pillantott, vadul gépelt tovább. Lenyomtam a kilincset és egy nagy levegőt véve beléptem. El sem tudom képzelni milyen látványt nyújthattam a fáradt fakó arcommal, a kopott farmeremmel, nagyi kötött pulóverében. - Jónapot! Kimberly Brown vagyok és esküszöm, hogy jobb formában szoktam lenni. - ez úgy csúszott ki a számon, hogy még én is meglepődtem. Gratulálok Kimi, szép belépő volt!
Hosszú folyosó, kopogás, csattogás, csicsergés. Ezek vezettek utamon, miközben befele tartottam az irodába. Ügyvédi munka remek, de még remekebb, hogy ez álltál sokáig elér a kezem és sikerül intéznem a rend dolgait. - Jó reggel Miss Taylor. – köszönt nekem hűséges talpnyalóm, a szemüveg mögül, majd visszahuppant a nyikorgó székébe. Egyszer kidobom azt a vackot. Elizabeth nem értett máshoz, csak ahhoz, hogy hogyan nyalja be magát a legjobban az emberek közé, és ez nekem hasznos volt, hiszen mindig tudta, hogy milyen üdvözlő kártya kell vagy ilyesmi. - Jó reggelt. – bólintottam széles mosollyal, majd kulcsommal kezdtem el babrálni, hogy bejussak az irodámba. Soha senki nem jöhet ide, csak én. Megérintettem a hideg, hatalmas kilincset, majd át léptem a küszöböt. Már is más hangban kopogott tovább a cipőm sarka. Imádom ezt, ahogy ki tudok nézni és látom egész Seattlet. Látom a csodás megtisztított utcákat, az undorító férgektől. Még egy kicsit csodáltam a tájat, majd leraktam az asztala a papírokat, amiket még este rendeztem katonás sorba. Az egyik leesett, utána nyúltam és egy szám volt rá írva egy névvel; Kimberly Brown. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon mit kereshet itt, hogy vajon ki tehette ezt ide és mi célból. Ahogyan elvettem onnan az újaim csak annyit láttam; vadász. Tudtam, hogy mi célból küldték nekem ezt. Talán még nem tisztult meg a csodálatos kis városom? Talán vannak még vérszopó szörnyek, vagy egyéb undorító lények? Kagylót fülemhez tettem, majd tárcsáztam a számot. - Miss Brown…- kezdtem bele.
Rengeteg papírmunka várt még rám, meg akarom nyerni ezt a pert, hiszen kell a hírnevemhez, eddig egy pert se vesztettem. Kinn hangokat hallottam, Elizabeth nyikorgó széke megszólalt. Szememet színpadiasan égnek meresztettem, majd felálltam, hogy fogadjam a vadász lányt. Soha nem találkoztam még ilyen emberrel, mindent mi végeztünk, de valaki szerint szükség lesz erre az ifjú hölgyre. Betorpant és kinézete nagyon zavaró volt számomra, reméltem nem látta senki. De tartanom kellett magamat. Mosolyt felhúztam a számra és kezemmel intettem, hogy foglaljon helyet. - Ugyan, mindenkinek vannak rossz napjai. – játszottam remekül. - Mesélj magadról és a munkáidról kérlek, hiszen valaki nagyon szeretné, hogy nekem dolgozz, ami neked is igen jól jönne. – Lépkedtem előre, majd foglaltam helyet.
Az első ami mellbe vágott az a kilátás ami az irodából nyílt. Szinte szemben végig üvegablak borította a fal helyét és az egész várost be lehetett látni. Szédítő magasságban voltunk, a toronyházak büszkén magasodtak a város fölé, messzebb egy repülő épp a fellegekbe emelkedett. Lenyűgöző volt és egy hosszú percig magával is ragadott a látvány. Aztán valahogy elszakítottam a tekintetem és rápillantottam a nőre. Ismét csak elállt a szavam. Kifinomult, középkorú nő állt velem szemben, határozottan és tiszteletet parancsoló kiállással, és mindez kifinomult stílusú kosztümben volt szervírozva... ha mondhatom ezt így. Egy utolsó szakadt tramplinak éreztem magam mellette, és tudtam hogy a véleményünk egyezzik mert kiolvastam a szemeiből. Szégyenlősen lesütöttem a pillantásom. Kaptam az alkalmon és gyorsan leültem, halványan elmosolyodtam arra amit mondott de tudtam hogy ez akkor is rettenetesen gáz. Idegesen bámultam a cipőm orrát és csak akkor pillantottam fel rá ismét amikor hozzám szólt megint. Ám a hallottaktól elkerekedett szemmel néztem rá. Azt hiszem még kellemetlenebb helyzetbe fogok kerülni, bár ennél már aligha van lejjebb. Figyeltem ahogy az asztalhoz lépked, az arcom még mindig meg volt nyúlva a döbbenettől. Mégis miről meséljek neki? Honnan tudja, hogy nagyon kell a munka? A döbbenetem átváltott rémületben aztán egy pillanat alatt gyanakvásba. - Kérem ne vegyen zokon de... - kezdtem a lehető legudvariasabb hangnemben, ujjaimat az ölemben összefontam lábammal kissé idegesen doboltam. - fogalmam sincs, hogy konkrétan miért vagyok itt és őszintén megmondom ez nagyon zavar. - fejezem be a mondatot, közben lopva körbepillantok az irodában. Feszengek és ez látható is rajtam viszont cseppet sem meglepő. Minden este úgy megyek haza, hogy három lépésenként a hátam mögé nézek, hallgatózok éjszaka, legalább három zár van az ajtómon és egy karó a matracom mellett. Nem meglepő tehát ha egy idegen helyen is ébren figyelek minden hangot és rezdülést. Tekintetem a nőre emelem, majd ismét megszólalok. - Nem tudok mást mondani, mint amit már amúgy is tud rólam. A nevem Kim, és biológiát tanulok. Egy állás valóban nagyon jól jönne. - soha nem tudtam magamról mesélni. Mégis mit mondhatnék? Helló Kimberly vagyok, egy pincében nőttem fel, most egyedül vagyok a nagyvilágban egy kis lyukban lakom és buffy-t játszok éjszaka? Csodásan mutatna az önéletrajzomban, tényleg. Pillantásom fürkészővé válik ahogy ismét megszólalok. - Ki akarja, hogy magának dolgozzak és miért? - kissé csípősebbre és számonkérőbbre sikerült ez a mondat mint szerettem volna, de már nem volt mint tenni a szavaim ott lebegtek a stílusos és gyönyörű iroda falai között. - Egyáltalán miért pont én? - bukik fel belőlem végül az ami egész idáig mardosott belül. Hiszen annyiszor feltettem ezt a kérdést már, csak épp más stílusban. Ha épp a padlón voltam akkor elkeseredetten zokogva leheltem a padlóra a szavakat "miért én?!", most viszont gyanakodva és kétségek közepette kavarogott ez a két szó az amúgyis zavaros gondolataim között.
Láttam zavartságát és fura módon aranyosnak véltem, nagyon jó álca ez. Talán most egy aranyos kislányt látok, aki zavarban van, de, ha ölni kell, azt hidegvérrel teszi. Szemeim ismét végig pásztázzák őt, rongyos ruha kócos haj. Nem hiszem, hogy valaki azért ajánlotta volna, mert jó a külseje, bár igazán széplány, ha valaki ilyen módon akar, nekem üzeni, annak oka van. Ahogy ajkaimat szóra emelném, már is be csámpáik hűséges talpnyalóm és hozza a kávémat. Mély levegő vettem és behunytam egy pillanatra a szememet, hogy nehogy leordítsam a kedves szemüveges néni fejét, aki 24 éves korára úgy néz ki, mint egy 56 éves nyugalmazott macskás nő. - köszönöm – Felelem, de igazából, most azonnal megölném, hogy a szavamba vág. Elővettem kedves mosolyom, eltűrtem egy tincset, ami az arcomba lógott, majd Kimre pillantottam. - Egy kávét, hölgyem? – Kérdeztem udvarias, hiszen erre vagyok nevelve, nem mutathatom ki, belső küzdelmeimet.
Mondata már is rosszul kezdődött, de mivel belém fojtották a szót egyszerűen csak oda toltam a cetlit, amit megtaláltam. Egy kis gyűrött, rikító sárga kis fecni volt, amin ronda írással volt feltüntetve a név és telefonszám. Megvártam még a kis titkárnőcske ki tipeg a leértékelt kis topánjában, majd hátra dőltem és azt feleltem. - Fogalmam sincs, de biztosan jó oka volt, hogy ezt küldte nekem. – Felálltam. - Ide nem juthat be akárki, hatalmas a rend és fegyelem. A rend, aminek a vezetője vagyok egy erős szervezet, teljesen megbízom a körülöttem lévő emberekben. Szeretném, ha csatlakoznál ehhez a kis…- Gondolkodtam el egy pillanatra. - Csapatba, családba, hiszen úgy vélem valakinek volt bátorsága ide bejönni és a neveddel, telefonszámoddal ellátott cetlit elejteni. – Nagy levegőt vettem, majd folytattam, kedves mosollyal az arcomon. - Csatlakozol, kedvesem? – kérdeztem, de nem fogadtam volna el nemleges választ, hiszen mindig elérem amit akarok.
Bizonytalan megrázom a fejem a kávét illetően, így is fel vagyok ám pörögve rendesen nem kell még a koffeinbomba mert a végén fejem állok majd az asztalon. Szinte észre sem vettem a nőt aki a kávét hozta, úgy bámultam az elémtolt cetlire. Az én nevem állt rajta, és mellé a telefonszámom. Magamhoz húztam a kis papírdarabot. Az anyaga durva volt, színe sárgás és a betűket vagy nagyon gyorsan firkantották rá vagy az illetőnek igen csúnya a kézírása. Ez viszont most engem a legkevésbé sem érdekelt. A gyomrom görcsbe szorult az idegességtől. Ki a fene intézte ezt? Döbbent arcom megintcsak a nőre fordítottam. - Miféle rend az öné Miss Taylor? - a nevét az asztalon heverő névtábláról olvastam le. Nem végeztem még a kérdéseimmel, és nem fogok csak úgy a nagy semmibe ugrani. Ahogy tovább beszél és figyelem a tartását, a mozdulatait hirtelen belémhasít, hogy talán tudomása van az én esti műszakos tevékenységeimről. Ezen megintcsak őrült módon kezdett el kattogni az agyam. - Miben tudna a rendnek segíteni egy csoró biológus? - szűkülnek össze a szemeim, én nem nyugszom amíg valamelyikünk ki nem böki azt ami valahol a tudatom mélyén kavarog. Lehetséges lenne? De kitől honnan, hogyan na és miért? Úgy éreztem, hogy ott lebeg a szobában mindaz amit nem mondunk ki. Elszántan néztem bele a szemeibe, a tekintetem mindent elárult. Benne volt a kíváncsiság, a gyanakvás, a dac mélyen pedig ott lapult némi elkeseredettség. - Arra gondol... - nem egyszerűen képtelenség. Kimberly agyadra ment az öldöklés.
Összeszedtem magam és megigazítottam a szabadjára engedett Loboncomat. Nem szeretem, amikor hülyének néznek. Pillantásaim az ablak irányába vetültek, testem ösztönösen a pillantás után indult. Magamat láttam az ablakban, amin megcsillant a tükörképem. Olyan nőt láttam, aki érdemes volt a hatalomra, az elismerésre, de ehhez hosszú út vezetett. Például anyám halála, az, hogy én nekem kellett a szívébe döfnöm a fát ami végzett vele, de miért árult el minket? Soha nem volt lehetőségem megkérdezni tőle, hogy miért tette azt, hogy a természetfelettit választja. - Ugyan kedvesem, tudom ki magam. Más különben nem hívattam volna ide egy, hogy is mondta? – keresgéltem agyam legmélyebb bugyraiban a szavakat, amiket hozzá intézhetek. - Csóró biológust – Szemeimet már rá szegeztem nem a kilátásra. A lány nagyon jól el tudja rejteni mivoltát ezért is kell nekem. - Sok a pénzem, az emberem és okosnak tartom magam kedvesem. Pedig még engem is meg győzött. Nekem ilyen emberekre van szükségem, ha maga is benne van – ejtettem ki lágyan a szavakat, majd gyengéd mosolyt engedtem arcomra. - Mindent a maga idejében kedvesem, mindent a maga idejében. – válaszoltam arra, hogy mikor tudhat meg többet és milyen rendről is beszélünk.
A szavai egyessével finoman pofon vágtak. Mégis honnan az ördögből tudná, hogy ki vagyok én? Ledöbbent pillantásomat az övébe fúrtam és egy hosszú percig néztem vele farkasszemet. A tekintetében ott volt minden. Benne volt minden válasz, az össze kérdésemre. Rájöttem, hogy egy nyitott könyvként ülök most itt előtte. Kétség sem fér hozzá, hogy nem azzal akar most jönni, hogy bliccelek a metrón. Vagy, hogy nem írok házit. Minden jel arra mutatott, hogy a legsötétebb és legféltettebb na és persze a legveszélyesebb titkom került terítékre ebben az irodában. Szinte már a valóságban is megrántom a vállam és nem csak gondolatban amikor végre leveszem a tekintetem róla. Na, hát akkor mindegy. Fölösleges játszani és plusz köröket futni. A csoró biológusra azért ismét felkapom a fejem és látható, hogy nem tetszik hogy visszahallom az én szavaimat. Én saját magam leszólhatom, de az már nincs ínyemre ha ezt mások is megteszik, eltekintve attól, hogy a csóró biológus egy tömör és hű jellemzés rólam. Éreztem, hogy nő rettentő kitartó és a pénz hallattan megmondom őszintén nagyot dobbant a szívem. Így is úgy is öldökölnék éjjel, ha ezért pénzt is kapnék az maga lenne a lottó ötös! Lassan vontatottan bólintottam, jelezve, hogy azért nem vagyok teljesen meggyőzve. - Rendben, benne vagyok. - szóltam végül közönyösen, nem akartam, hogy lássa mennyire lázba hoz a pénz amit említett. Borzasztóan szükségem van most egy jól fizető állásra. - Miről lenne szó? Mi lenne a feladatom? - kérdeztem, bár nagyjából már sejtettem, hiszen ő mondta, hogy tudja miben vagyok jó és mind tudjuk, hogy én csak egy dologban vagyok igazán jó. Aztán a semmiből rámzuhantak a kérdések amik azonnal utat is törtek maguknak. - Tudja, hogy Mystic Falls-ban lakom. - ezt inkább mondtam mint kérdeztem. - és, mivel egyetemre járok... - gondolkodtam tovább hangosan a cipőm orrát bámulva majd a mondat végén újra rá néztem. - úgy érzem megbízásokat fogok kapni. - fejezem be végül a mondatot. Megbízások. Mindegy, hogy hogyan és milyen időbeosztással a lényeg, hogy egy bizonyos időrepontra a feladat el legyen végezve. Valami ilyesmire számítok tőle, ha mégsem az igazán meglepne. Nem hiszem, hogy kapnék itt egy kis csinos irodát és egy szolgálati járgányt hogy körbecirkálva kóbor vérszívókra vadásszak. Nem. Én leszek az aki a piszkos munkát elvégzi. De mit bánom, ha fizetnek. - Mik a feltételei Miss Taylor? - tettem fel az utolsó kérdésemet, komolyan és elszántan csengő hangon. A tekintetemben határozottság csillogot és most először talán de az egész lényem erőt sugározott. Azt az erőt amivel éjjelente a sikátorokban harcolok.
Láttam a szemében, hogy rám csodálkozott, hogy még is honnan tudom én ezt mind. Egy dolgot biztosan tudok, hogy akármilyen infót megszerzek, gyorsan. Mióta az eszemet tudom, arra nyeltek engem, hogy magabiztosság és az erő fontos abban, hogy megálljam a helyemet ebben a nehéz világban. Apám minden szeretettet megadott nekem és megadta azt is, hogy olyan képességeim lettek, hogy mindenkit képes vagyok a markomban tartani, vagy éppen porrá zúzni azt.
Soha senki nem mutatta azonban azt meg, hogy hogyan legyen könyörületes, azt magamtól tanultam meg, de a legfájóbb minden közül az volt, mikor édes anyám a karjaimban hunyt el, akkor nem voltam könyörületes, de a társadalom nem engedte, hogy azzá válljak. Szó szerint a kezembe kényszerítették a tökéletesen kifaragott karót, amit egyenesen a még dobogó szívbe döftem. Olyan meglepő, hogy egy ember ekkora erőt képes kifejteni. Sírtam, zokogtam, ahogyan a húsba vágtam azt a fadarabot, de ők nevettek és büszkék voltak rám.
-Remek. – mondtam, majd a csekket nyújtottam felé a havi egyenlegről, ami szerintem még jobban rá tett arra, hogy maradni akarjon. Mosolyom, amelyet akkor ragasztottam magara, amikor a lány ide belépett még mindig töretlen volt és bájos, nem mondtad volna meg, hogy ez mind mát és púder. - Védeni a városunkat, kitanítani az újoncokat és persze mellettem, lenni. – felálltam, majd ismét a kilátást csodáltam hatalmas szempilláim árnyékából. A kilátás most is lenyűgözött engem, ahogyan mindig, ha kifele pillantok. - Úgy értem, mivel valaki ajánlott, biztos jó referenciád lehet, és biztosan tehetséges is vagy. – Mondom az ablaknak fordulva még mindig, tükörből látom a lányt. - Első számú vadászommá teszlek. Illetve kapsz egy csodaszép házat is. – mondtam, majd rá pillantottam. - Remélem ez neked is megfelel, de ha nem ad meg a címed biztosan szebb az otthonod, mint amit én ajánlanék. – fordultam vissza ismét pillantásom a városra szegezvén.
Ujjaimmal a csekkért nyúlok és lassan magamhoz húzom. Már messziről látom a számok sorozatát, de egyenlőre képtelen vagyok elhinni. Nyelek egy nagyot, igyekszem nem hangot adni a megdöbbenésemnek és mikor végre sikerül közönyös arcot vágonom felpillantok a nőre. - Csinos összeg... - jegyzem meg vidáman, bár ha azt nézzük, hogy minden éjjel vásárra viszem a bőrömet hát nem is tudom...bah! Csak viccelek. Néztem a nőt, és megint csak letaglózott a kisugárzása. Tökéletesen bájos mosolya még mindig ott volt az arcán, tartása kemény volt és tiszteletet parancsoló, teljesen és abszolút vezetőként viselkedett, hiszen az is volt. A tanítani szó, vészesen csengett a fejemben. Én? Tanítani? Ez egy kissé kétkedve fogadtam, és idegesen fészkelődtem kicsit. Mindegy, ennyi pénzért elpátyolgatok pár hiperaktív agresszív kis csírát. Figyeltem ahogy feláll és kipillant az ablakon, nem szóltam csak vártam a folytatást mert úgy éreztem lesz mit még hallgatnom. A dicsérő szavak jól estek, oly annyira hogy a szívem egy ütemmel gyorsabban vert. Senki nem tud arról mit csinálok, senkinek még csak halvány sejtése sincs arról, hogy miért járok májusban hosszú ujjúban, hogy miért vagyok néha tele kék zöld foltokkal, hogy miért alszom el az órán vagy mozgok fájdalmasan lassan akár egy nyugdíjas. Mindenki egy gyenge lúzernek tart, és én nem vághatok vissza azzal, hogy "húznál te karóba vámpírokat éjjelente, megnézem, hogy fogsz kinézni reggel", mert jönne a tömeghisztéria. Most, hogy végre valaki azt mondta jól csinálom amit csinálok, olyannyira, hogy még fizetne is érte kellemes izgalom kerít hatalmába. A szemeim hálásan csillognak amikor ismét találkozik a pillantásunk. A lakást említve rengeteg érzés kerít hatalmába. Egyrészről szeretnék elköltözni, és a hirtelen jött lehetőség kissé megszédít, de ugyanakkor az a kis lakás a szívemhez nőtt. Nem tudnám magam elképzelni egy kacsalábon forgó belvárosi modern lakásban. Egyedül sem szeretnék lakni egy től nagy házban. Én oda tartozom abba a kis szerencsétlen koszfészekbe, maximum elkezdem felújítgatni ha már ilyen szép összeget keresek. Egy mély sóhaj után rászánom magam hogy ezt tudassam újdonsült főnökasszonyommal is. - Kérem ne vegye tiszteletlenségnek Miss Taylor... -kezdtem bele óvatosan. - Van egy lakásom, nem egy palota, de az enyém és nevetségesen hangzik, de kötődöm oda. Nagyre értékelem, hogy felajánl nekem egy házat, de vissza kell, hogy utasítsam! - igyekeztem a legkedvesebb hangot megütni, azért nem mindenap utasíthatnak vissza nála egy ilyen ajánlatot. - Minden más viszont rendben van! - hátradőlök a székben, kezeim az asztal lapján pihentetem és várom, hogyan tovább.
Kezdőlap
