Magam sem tudom, hogy mire számítottam, hiszen túl régóta bolyongtam már a világban ahhoz, hogy tudjam egyesek stílusa azért hagy megkívánnivalót. Attól még, hogy valaki egykoron esetleg hercegnő, királynő vagy bármi más volt szerintem nem kell úgy élnie a mai világban is, mintha mindenkinek hasra kellene esnie tőle. Megszédültem, így érthető volt, hogy helyet foglaltam azelőtt, mielőtt esetleg megízlelem azt, hogy milyen érzés itt a földdel találkozni. - Úgy mondja, mintha akkora gyakorlata lenne. Talán oly sokszor ájult már el? – kérdeztem tőle szemrebbenés nélkül, hiszen alapjáraton eléggé kedves és barátságos teremtés voltam, de ha valaki úgy beszélt velem, mintha most húzott volna ki tudjuk honnan, akkor ne várjon tőlem se sok jót. Tudok igazán gonosz és kegyetlen is lenni. Nem kell engem se félteni, de az is igaz, hogy a múltam miatt még inkább nem szerettem rosszat tenni másoknak, mert tudtam milyen érzés az, amikor elveszik azt tőled, aki túlzottan fontos, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy milyen érzés, amikor egy fura börtönbe zárnak be. - Bár ahogy mondják, a kor nem jár minden esetben a jó modorral együtt. – lehet kissé nyersen hatottak a szavaim, de bármennyire is éreztem ismerősnek őt, a pillantása, vagy a szavak mögött rejlő dolgok, akkor se volt ínyemre, hogy így beszélt velem és ezt meg se próbáltam leplezni. Már nem érdekelt az se, ha ezzel esetleg még inkább felhúzom őt. Hiába éreztem ismerősnek túlzottan távolinak éreztem ugyanakkor őt, ahogyan sok mindent ebben a világban. Sietve távoznék, ha nem kapná el a kezemet, ha nem rántana magával a sötétség, ha az erőm nem akarna magától szabadulni, menteni vagy talán félelmet hozni másokra a saját védelmünk érdekében. Hallom, ahogyan az ablakok milliónyi darabra törnek, azt ahogyan, hogy az emlékek dallama a sötétség helyét átveszi. Látom a nővéremet, az a szempár köszönt vissza rám, ki korábban oly elutasító és talán kissé dölyfös volt. Mi lett vele? Mi tette őt ilyenné? Egykoron annyira ártatlan volt, annyi szeretet volt benne. A kezem közül kicsusszan, ahogyan az emlékek egyre inkább kezdenek eltűnni, majd rövid időre újra a sötétség telepszik rám. Érzem a vér fémes ízét a számban, mire riadtan pattannak fel a szemeim és ajkaim közül a vér kicsordul egy régi átoknak köszönhetően. Riadtan pillantok körbe, majd találkozik a tekintetünk. – Egykoron a testvérem voltál, de most… - a szavak szinte torkomon akadnak, ahogyan a helység fullasztó magánya körbe leng minket. Most ki ő? Mi lett vele? Mit tettek vele? Hova tűnt az, akit egykoron ismertem?
A lány érkezte nem kimondottan nyeri el tetszésem, ahogy reakcióm meg sem várva, egyszerűen helyet foglal előttem. Mérhetetlen arroganciával és gúnnyal, úgy szólalok meg, mint Szultánaként tettem, ami nyilván sokaknál már akkor is –mai szóhasználattal élve- kiverte a biztosítékot. Mégsem teszik a viselkedése, hozzászoktam egykoron, hogy ahogy én a feljebbvalóimnak, úgy más nekem is megadja a kellő tiszteletet, s megvárja, míg a másik reagál, engedélyt ad. ez a maradi énem hát nem nézte olyan jó szemmel, hogy így viselkedik, s ennek hangot adván olyan választ kapok, amire megmerevednek arcom izmai és össze kell szorítanom a fogaim, hogy türtőztetni tudjam magam. Érzem a fajtáját, szinte sikítva rítt le róla, bár ezzel szembeni előítéletekről nálam nem lehetett beszélni. Megtanultam, hogy rengeteg ember, akár sok, sokkal különböző világból is képes egymás mellett élni, ha szabályokhoz vannak kötve. Ezért ezt nem teszem már olyan nyilvánvalóan szóvá neki. -Nem hiszem, hogy elájult volna. Ahhoz kicsit több kellene, holmi pillanatnyi szélütésnél.-bár nem pont így terveztem reagálni szavaira, első benyomásom, s gondolataim most sem tudtam visszafogni, s magamban tartani. Nem tűnt ismerősnek, kivéve a szempárt, ahogy engem vizsgált. Mintha gyermeki arcom láttam volna benne viszont, s káprázó szemeim, s zavaros gondolataim közepedet nehezen állom meg, hogy meglepettségem ne mutassam ki. -Meglehet.-nem tagadom, hogy korom felülmúlja a látszatot, s mivel ő sem rejtegeti ezt, nem érzem, hogy tagadnom kellene bármit is. Nyilvánvaló, mindketten tudjuk, hogy a másik nem ember. Karja után kapok, bár látom, hogy nem áll lábán, s az ablakok hangos robajjal törnek körülöttünk szét, s szilánkok csilingelése közepedet elmerülök egy világban, ahová követem őt. Kezét szorongatva látom, ahogy kislányként hosszú vörös hajat fonok, ahogy a szél belekap, és tönkreteszi munkám, ahogy a karomban tartom még kisebb korában, ahogy tanítom a húgom, majd a nap, mikor elhurcolnak a családomtól, s soha többé nem látom őket. Elkapva kezem, kinyitom szemem, és a helységben lévő összes ember tekintetét magamon érezve, s mindenekelőtt velük törődök. Pár hangos szó, és mind elfelejtik, ami történt, kifordulnak az ajtón és távoznak, így egyedül maradunk. A helységre gyors láthatatlansági bűbájt küldök, hogy elrejtsen mindent az esetleg kíváncsiskodó szemek elől, s így békesség lesz úrrá, csend. Előkapom táskából a régen is használt illóolajat, melyet sok udvarban használtak, ha valaki elájult.--suttogom húgom rég elfeledettnek hitt nevét, rég elfeledett, nővéri hangsúllyal.
Elméletileg idővel meg lehet mindent szokni, de még se ment teljesen. Hiányzott az az Anglia, kor, amit én annyira jól ismertem, amelyikben bárki könnyedén fejét veszíthette, ahol az árulás és a viszonyok olyanok voltak, mint a leghétköznapibb dolgok a mai világban. Veszélyes egy kor volt, de mégis közelebbinek éreztem azt az időt, mint ezt, amelyikben most kell élnem. Talán a több száz éves rabság tette meg a hatását, amit farkasként kellett élnem, magam sem tudom. Csak azt, hogy nem érzem úgy, hogy bárhova is tartozhatnék. Vándorolok, ahogyan a legtöbb madár az égen az évszakok változásával. Emlékszem arra, hogy milyen volt az érintése, a bársonyos ruhák, a pillantások, az árulás szaga, majd az indiánok élete, rituáléi, de hirtelen minden semmisé vált és mire észbe kaphattam volna, addigra már ez a kor köszöntött ránk, ahol az emberi kapcsolatokat felváltotta már a technika és a romlás mezejére léptek. Minden egyszerűen semmisé vált. Figyelem az ismerős arcot, s tudom, hogy mit kíván meg az illem, hiszen sokáig voltam társalkodó nő, vagy éppen szerető régi korban, de valahogy még se bírok megállni a lábaimon, így mielőtt esetleg még igen lehetne a válasza könnyedén ülök le, mielőtt esetleg a sötétség ellephetne. A szemöldököm feljebb szalad arra a stílusra, amit megüt és a farkasom eléggé morogni kezd mélyen legbelül. Sose tűrte el azt, hogy valaki így beszéljen, ha meg a nő nem látja azt, hogy megszédültem, akkor tuti, hogy vak. – Nem tudtam, hogy valakinek meg elgurult a gyógyszere, vagy éppen vak és nem láthatja az elsápadt bőrt, amit általában az ájulás követ. – jegyeztem meg pontosan annyira velősen, amennyire ő tette meg. Nem kell bemutatni ezt a stílust, hiszen valamennyire érinthetetlen voltam annak köszönhetően, hogy a legkedveltebb szerető voltam, vagy talán inkább az a nő, akit egykoron annyira szeretet az uralkodó. Nem szerettem visszaélni az azzal kapott apró hatalmammal se. Főleg úgy nem, hogy sokszor még a királynővel szemben is néha előnyben részesített engem a király. - Talán nem ebben a korban láttuk egymást… - jegyzem meg óvatosan, hiszen a kép egyre inkább homályosul, az érzés pedig nem csökken, hogy ismerhetem őt. Egyszerűen nem értem azt, hogy miért tűnik arcának a vonásai annyira ismerősnek. Ki lehet ő? Netán egy leszármazott, esetleg a nővéremre, édesanyámra hasonlítana, amikor idősebb vagy éppen fiatalabb volt, mint az ő emlékük az elmémben. – Sajnálom, talán tényleg ostobaság volt idejönnöm. Felejtse el... – felelem sietve, majd könnyedén ölelem magamhoz a táskámat, majd sietve pattanok fel, de abban a pillanatban a fejemhez kapok, mintha csak valami gyorsításként kellene végig néznem a múlt emlékeit, mintha valami gyötrő fájdalom nem akarna szűnni, a múlt sötét árnyait valaki kiengedte volna. A lábam nehezen mozdul, a cukrászda ajtaja kivágódik, az ablakok milliónyi darabra törnek valami megfoghatatlan erőnek köszönhetően, az orromon pedig vér serken ki, mintha a természeterői nem akarnák azt, ami hamarosan következni fog. A következő pillanatban még érzek egy érintést, de utána a sötétség úgy ölel magához, mint a legédesebb takaró, vagy éppen egy anyai ölelés, amely csak arra várt, hogy az eltékozolt gyermek végre hazaérjen… Nem, nem akarok magamhoz térni, még ez a sötétség is jobb, mint esetleg újra farkasbőrbe zárva ébredni évszázadokra…
Mivel megszállottan próbáltam beilleszkedni és a múltamon túllépni, így rendszerint rövid időket töltöttem különböző városokban, országokban, ami az én korom nézve olyan öt évet ölelt fel. Ez a város eddig kifejezetten érdekesnek tűnt, s mivel már jártam itt régebben, tudtam, hogy mit hol keressek. A bevásárlókörút inkább szólt a mai ebédnek, mint a holnapinak, hisz a Nap sugarai még mindig felfelé kúsztak az égen. Nem siettem sosem, maximum vacsora lesz belőle. Régen, még a palotában hozzászoktam ahhoz, hogy szolgálók hada vesz külön. Van, aki a konyhában sürög-forog, más a ruháim készíti elő, hogy reggel mikor felkelek, kiválasszam, melyik színhez van az adott napon kedvem, majd az ahhoz színben illő ékszerek közül választottam. Persze a hatalmas smaragd köves gyűrűn, ami a szultán ajándéka volt, a kedvenc szultánjának. Ma reggel úgy döntöttem ezt ismét felveszem, ugyanis csak akkor mertem felvenni, ha nem a munkámmal kapcsolatos ügyeket intéztem. Féltem, hogy ezen dolgok közül az egyik, ami inkább a műkereskedelem és az akciók körül mozgott, még valakinek szemet ütne a nem kis feltűnést keltő gyűrűm. Ma viszont kizártnak tartottam, hogy a belvárosi forgatagban bárkinek az lenne a fő célja, hogy ez a dísz honnan való, milyen régi és azt még inkább kizártnak tartom, hogy ennyire messze Törökországtól, bárki rájönne, hogy mit is viselek. A zacskókkal felpakolt alakom pedig még inkább beleolvadt a környezetbe, hisz ma szinte mindenki megpakolva szelte az utcákat. a kedvenc kávézóm felé indulok, az egyetlen hely, ahol a török kávé azon fajtái kaphatóak, amiket nélkülözhetetlennek tartottam, hisz elég volt az illatuk, és máris visszarepítettek az időben. A vásárlás mellé hát nem kérdés, hogy rendelek egy feketét, jó édes süteménnyel, és helyet foglalok az egyik asztalnál. Egy lány kérdésére kapom fel fejem, s mivel nincs tömeg, nem értem, miért épp ide akar leülni. Arcomra kiül egy grimasz, mikor válaszom meg sem várva, egyszerűen leül velem szembe, s nekem szegez egy kérdést, amitől felhőkölök. -Már megbocsáss, de nem hiszem, hogy mondtam volna, hogy foglalj helyet!-pont olyan hangszínnel szólalok meg, mint régen szultánaként, tekintélyt parancsolóan és kimérten, testtartásom pedig ehhez mérten merev, mégis kecses marad.-Látom, nem mindenhol tanítják meg az illemet.-jegyzem meg velősen, nemtetszésemnek további jelét adva, nem ellenségesen, inkább a tényeket közölve. Nekem nem szabadott csak úgy leülnöm senkivel szemben, igaz érzem rajta, hogy nem olyan fiatal, mellesleg szemébe nézve furcsa érzés kap el és megszédülök egy percre. Összevont szemöldökkel vizsgálom arcát. ismerős vonások... -Nem, nem hiszem, hogy találkoztunk valaha is.-ezzel utalok a korra is, ami nyilvánvaló számára sem pár évből áll, és külseje ellenére nem a húszas éveiben jár. Bár szavaim arról árulkodnak, hogy tagadom az ismertséget, ahogy arcát fürkészem és elhalkul hangom, érezni lehet, hogy mégis megfogan a kérdés a fejemben: Tényleg nem ismerem?-Megkérnélek, hogy távozz. Szeretném nyugodtan elfogyasztani a kávém és a süteményem.-nem parancsolom, inkább valamivel kedvesebb hangot megütve, mint az előbb, kérem, hogy hagyjon magamra. Megcsapja orrom a török kávé illata, ahogy az édes baklava szerencsére mindenhol megtalálható manapság, le se tagadhatnám a múltam. Holott tudom jól, hogy nem onnan származtam, hogy a szülőföldem nem Törökország volt, de egész kicsi koromban... Szemem megvillan és ahogy megemelném a csészét, a szívem nagyot dobban, és a szédelgés egyfajta emlékzuhatagba megy át és érthetetlen okokból vezérelten, egyszerűen megragadom a lány kezét, mielőtt még távozhatna.
Régóta vándoroltam már, mintha nem találnám a helyet, de talán így is volt. Vélhetően túl sokáig kényszerültem farkasként élni a mindennapjaimat, az évtizedekből évszázadok lettek, miközben a világ nem hogy megállt volna, hanem egyre inkább őrült módjára változott. Itt éltem, köztük, de mégis minden annyira idegen volt egykoron és talán kicsit még most. Fura látni azt, hogy miként változik az emberiség, de azt még inkább, hogy mennyire nem jó irányba. Pusztítanak, mintha mindent elvehetnének az anyaföldtől, pedig nem így van és mire észbe kaphatnának addigra talán túl késő lesz már. Reménykedtem, hogy nem így lesz, hiszen bármennyire is örültem újra az emberei alakomnak az én otthonom, vagy legalábbis a szívem gyakran húzott az erdősebb vidékre, ahogyan a bundásomat is egyre gyakrabban öltöttem újra és újra magamra. Mintha emberként nem lenne helyem ezen a vidéken. Sokszor gondoltam arra, hogy mi történhetett a nővéremmel, vagy éppen merre, de sose találtam meg, ahogyan most se voltam abban biztos, hogy jó vidéken járok, viszont vesztenivalóm egyáltalán nem volt. Maximum tovább bolyongok, de lehet a megérzéseim is tévednek és ő már nem is él. Ha élne, akkor se tudom, hogy mi lenne, vajon megismerne még? Bár ő miért is tenné, hiszen még annyira fiatal voltam, amikor utoljára láttuk egymást, amikor elszakítottak egymástól minket. Bár talán arcom vonása, a szemeim egyáltalán nem változtak. Lassan haladtam a város utcáin, amikor is megpillantottam egy vöröslő hajat, s az egyik kirakatban elkaptam egy arcot, majd egy pillanatra megszédültem, mintha csak valami emlék vagy bűbáj akarna megtörni, de még se menne. Nem értettem, hogy mi folyik itt. Sietve pillantottam körbe, s egy pillanatra régi londoni városkép ölelt körbe, majd mire sikerült visszanyernem az elmém állapotát, addigra már csak azt láttam, hogy az illető eltűnik egy utcasarkon. Sietve rohantam utána nem törődve a körém gyűlt ember tömeggel, amikor is megpillantottam, hogy egy cukrászdába, vagy valami olyasmibe megy be. Pillanatig haboztam, de minden fájdalom és minden be-bevillanó kép ellenére végül én is beléptem, majd amikor megpillantottam az egyik asztalnál sietve álltam meg mellette. – Szabad? – tettem fel a kérdést, de meg se várva a választ inkább leültem, hiszen a lábaim meginogtak. – Ismerem magát? – tettem fel a kérdést, hiszen a vonásai annyira ismerősek voltak, de még se tudtam hova tenni, mintha a világ is egyre inkább forgolódni kezdett volna… Mi a franc történik velem?
Kezdőlap
●●