Csak a fejemet ingattam és néztem, ahogy Frau Berger rohan az elszabadult rendőrkocsi után. Nem tudom mit remélt, talán hogy megállítja? Bárhogyis is, mindkettőnknek végig kellett néznünk, ahogy az autó lazán egy útmenti fára tekeredik. -Ennek annyi. Vihetjük szervizelni. - jegyeztem meg magamnak, bár ezt már akkor tudtam, amikor megindult a domboldalon. A főnök nem lesz feldobva, és nekünk is haza kell majd valahogy menni. Ráérősen a kolléganőm után sétáltam. Minek rohanni, már nem volt miért, a baj megtörtént. Azért reméltem, hogy nem ment teljesen tropára és azért csak haza gurulhatunk vele. Az alak is eltűnt, aki felé a jármű száguldott, vagy elcsapta menet közben, vagy még időben félreugrott. Mire beértem Frau Bergert addigra a kocsink lángokban állt. Ekkor világossá vált, hogy ezzel már nem megyünk sehova. -Herr Kramer én nágyon sájnálom. - fordult felém a rendőrnő bűnbánó arccal, miközben kidurrantak a lángoló autó kerekei és felvágódott a motorháztető. -Ez van. - vontam meg a vállamat, mikor egy nő tűnt fel mellettünk. A kolléganő arca lefagyott, amikor az ismeretlen odalépett, elkapott egy hajtincsét, majd szagolgatni kezdte. Sok mindent láttam már, de ilyet most először. Aztán mellém suhant és valami sztiptiz showról beszélt, majd kacarászni kezdett. Csak szótlanul álltam és a szememmel követtem a fura nőszemély mozgását. Biztos voltam benne, beszívott valami illegálisat. Összenéztem a társammal és láttam az arcán, hogy ő is valami ilyesmire gondolt. Eléggé megrémült a nőtől, ezért kicsit hátrább lépett, a kezét a pisztolytáskájára tette. Készen állt, hogy előkapja a fegyverét és egy teljes tárat eresszen a fura nőbe. Végignéztem rajta. Elsőre fizetős bukszának tűnt, aki az útszéli menetekre specializálódott. De amikor megjegyzést tett az egyenruhámra és megemlítette a hibrideket, tudtam, hogy nem közönséges éjjeli pillangóval van dolgunk. -Magának nem kellene itt lenni. - jegyeztem meg. -Tudja, hogy elhagyta a kijelölt zónát? - kérdeztem tőle mert nyilvánvaló volt hogy nem útmenti virágárus volt, és nem is közönséges stoppos. Ekkor kicsit feltámadt a szél, és hozta magával a hullaszagot. Körbenéztem, és gyorsan megtaláltam a bűzforrást. Az árok tele volt megfakult tetemmel. Frau Berger is odapillantotta, majd szörnyülködve dobott pár keresztet maga előtt és tekintetét az égre emelte. Elég egyértelmű volt a helyzet. Nem volt nehéz kitalálni, ki felelőség mindezért. Akit szextündérnek hittünk valójában egy egyszerű vérszopó, aki az út széléről szerzi be a vacsorának valót. -Ez a maga műve, igaz? - pillantottam hátra a vállam felett a vámpírnőre.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Júl. 20, 2015 12:44 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
To Renn
Kerestem a fényszórót, de az nem viszonozta a pillantásom, holtan meredt maga elé a kék-mázolta autó orrán. Semmi életjel, egy elfojtott sikoly vagy egy ösztönből megrántott kormány, a kocsi tűegyenesen hajtott felém, kétség sem fér hozzá, utasmentesen. Nem tágítottam, ráérősen, karba tett kézzel vártam be a hömpölygő, megüresedett járművet, majd ahogy beért, elugrottam a tűzkeresztből. A kocsi egyenesen behajtott a többi közé, és egy nagyobb terepjáróba borulva a motorháza lángra kapott. Azt hiszem, ennek annyi. Hallottam, a megzabolázott négykerekűnek gazdái is voltak, akik kétségtelenül lesápadva közelítették meg a tett helyszínét, lihegve, tehetetlenül. Hallottam a jajveszékelő női sipákolást, a nyugtatgató, higgadt férfihangot, és el sem tudom mondani, mennyire jól szórakoztam. Ezt már nevezem kalandnak. Beértek. Lassan, de tüzetesen végigmértem minden arcrezdülésüket, szinte ittam ezeket a rémülettől terhes ábrázatokat. De. Meg kell mondjam, igazán attraktív egyenruhásokkal volt dolgom, mind a nő, mind a férfi igazán kedvemre való volt, így tökéletes partnernek bizonyultak egy kis játék erejéig. Mert játszani fogunk. Aztán megölöm őket. Gondolom. Mielőtt bármit szólhattam volna, megcsapott a levegőt szennyező hibrid karakteres szaga, amitől egyszerre vált kesernyéssé szájízem és kalandéhessé tekintetem. A nőhöz léptem, feltételezem a probléma forrásához. Egy szőke tincset csíptem ujjaim közé, és orromhoz emeltem. Édeskés, gyümölcsös. - Óh, szívem, ezt csúnyán elbaltáztad - Ingatom fejem rosszallóan, majd a férfihoz suhanok. - Ha nem láttam volna az autót, most azt kérdezném, hogy kinél készültök vetkőzni - szerepjáték lesz vagy sztriptíz show, de... van egy olyan sanda gyanúm, hogy ti másfajta iparban utaztok. Áruld már el nekem, hogy mi a fenét illegsz hibridként ebben a göncben? Szolgálunk és védünk, biztosúr? - kacagok fel, és visszatérek a szőkéhez. Ebben a nagy idegeskedésben megéheztem.
Későre járt már az idő, épp készülődtem hazafelé, amikor Frau Berger lépett be az irodámba. Már a testbeszéde elárulta, hogy valamit akar. A földet szugerálta pironkodva, jobbra-balra billegett és az ujjait tördelte zavarában. Nem volt kedvem megvárni, mire kinyögi, mit is akar, ezért rákérdeztem. Erre egy szokatlan kéréssel állt elő. Gyakoroljam vele az éjszakai vezetést. A kollégák folyamatosan a vérét szívják ezért, mert nem mert a sötétben vezetni. A nő pedig be akarta bizonyítani, hogy ő is képes az éjszakai őrjáratra. -Rendben. - egyeztem bele, mivel a partneremről volt szó, majd felkaptam a kabátomat, és lesétáltunk a parkolóba. Tulajdonképpen nem is tudtam, hogy Frau Berger tud vezetni, kicsit meg is lepett a dolog. Ám már az ajtónyitásnál gondjai támadtak, amiből leszűrtem, nem lehet egy tapasztalt sofőr. -Ez bérágádt. Mákács kilincs. - tépte erőszakosan, de legalább olyan kitartóan az ajtót. -Talán, ha kulccsal próbálná. - nyújtottam felé mielőtt letöri. Erre zavartan kikapta a kezemből. Kis közjáték után beszálltunk a kocsiba és lassan elindultunk. Szó szerint lassan mentünk, nagyjából 25-tel. A gyalogosok lehagytak minket. -Ném mégyék tú gyorsán? - kérdezte a kolléganő, miközben úgy kapaszkodott a kormányba, hogy még az ujjai vége is elfehéredtek. -Mehet bátrabban. - jegyeztem meg. Szinte vánszorogtunk. Ezt a városszéli benzinkútnál iszogató motorosok is észrevették, akik be-beszólogattak a társamnak. Ismerték Frau Bergert, tudták hogy nem rég még apáca volt, ezért szívesen gúnyolódtak rajta. Tény, hogy nyugdíjas tempóban mentünk, de legalább kevés esélye volt, hogy ezzel a sebességgel fára tekeredjünk. A kolléganőm egyszer csak olyat tett, amit eddig még nem láttam tőle. Frau Berger letekerte az ablakot, majd kinyújtotta a kezét és egy kecses csuklómozdulattal egyezményes jelet mutatott a középső ujját felmutatva. Jó feltűnően, hogy mindenki lássa. Nem kérdeztem hol tanulta, de az biztos, hogy nem a zárdában. De megtette a hatást. A jó kedv egy pillanat alatt elszállt. Meredten néztek szegeződtek a volt apácára. -Herr Coleman ázt mondtá, hogy én ézt mutatni, ha válámi ném tetszeni. - magyarázta felém pillantva. -Coleman, most már értem - fűztem hozzá, majd kipillantottam az ablakon és az út melletti árokban megláttam egy biciklit. -Álljon meg. - szóltam oda a rendőrnőnek, majd kiszálltam megnézni, mi hever még az árokba. Ezen az úton gyakoriak a balesetek, majdnemhogy mindennaposak. A kolléganőm kíváncsian mellém sietett, de a biciklin kívül ezúttal mást nem találtunk. Sóhajtva fordultam a jármű felé, azaz csak fordultam volna, mert a kocsink nem volt ott. -Frau Berger, ugye behúzta a kéziféket? - néztem rá gyanakvóan, mert sejtettem a választ. A nő olyan ártatlan szemekkel nézett rám, mint aki azt sem tudja miről beszélek, majd hozzátette, hogy NEIN. Tettem néhány lépést a dombon, és akkor láttam, hogy a rendőrkocsi önálló életet él. -Mein Gott, elszábádult á kocs. - sikított fel a nő, amikor leesett neki, miért kérdeztem rá a kézifékre. -Várjon. - szóltam utána, mikor kiabálva eredt a domboldalon lefelé száguldó kocsi után. Távolabbra néztem és megláttam egy alakot az út szélén. Az autó egyenesen felé tartott, reméltem, hogy nem kaszálja el. Csúnya egy jelentést lenne belőle.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Júl. 11, 2015 10:27 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
To Renn
Untam. Seattle korántsem volt akkora műsor, mint ahogy a plakátok lefestették. Nagyobb a füstje, mint a lángja - csattantam fel, amint egy újabb pöfékelő autó kísérelt meg elgázolni a zebrán haladva. Nem különbözött ez más nagyobb, karcolóktól és zajtól tömött fényes kis "szitiktől", mert városnak titulálni alpári és degradáló, hallottam ki egy nászutas pár nagyívű társalgásából, immáron a peremvidéken cirkulálva. "Ez a sziti maga a pompa és a kacagás. No, meg az emberek... azok az emberek olyan jó lelkűek, drágám. A múltkor is a plázában..." Lefordultam a sarkon, és egyenest az országútra battyogtam a szál dzsekimben és a letalpalt cipőmben. Bűzölögtem a várostól. Ruhám ontotta magából a cigarettafüst és a pállott szájszag orrfacsaró elegyét, ami még a vonatban ragadhatott rám, a farmeromat színező élénk rágógumin túl, amit hiába suvickoltam a cukrászda mosdójában, nem akart elhatárolódni az anyagtól. Vásárolni meg nem volt időm, életemben először előbbre tartottam egy másik személyt a saját küllememtől. De minek? Máskülönben dühös voltam. Dühös az egész szituációra. Én, Cassandra H. Collins, átkavircoltam a fél kontinenset, hogy eljussak ebbe az utálatos kis mocsárba, hogy segget nyaljak az egyetlen az embernek, tényleg az egyetlen embernek, akit még valamire tartok, ha nem is sokra, és erre jó hogy nem csapott pofán az érdektelenségével! Elvégre...héló! Megmentette az életemet... vagy mi. Miért nem tudja úgy fogadni, ahogy azt illik? Vágott volna egy szerény mosolyt, és a szárnya alá vesz, én meg ott teszek eleget kérésének, ahol tudok. Én erre akartam feltenni az életemet, erre az egy biztos pontra. Mi a pokol baja van? Szóval untam. Ott botorkáltam az országút kellős közepén, kitérítve útjukból a szemfüles sofőröket, ásítozó családapákat és a borszagú fiatalságot, amikor is egy kósza gondolat ütötte fel fejét elmélkedésemben. Jobbomon egy, az érett gyümölcsöktől meghajolt lombkorona, balomon egy jókora árok tetszelgett, csak arra várva, hogy megtöltsem abroncsokkal és gőzölgő motorházakkal. Ez tényleg pompásnak és szórakoztatónak ígérkezett, ahogy a pár megjósolta! Nocsak-nocsak! Nem akartam túljátszani, egyszerűen csak letáboroztam a sávválasztó festékpacán, megtippelve, hogy melyik jármű melyik utat válassza: a fatörzset ölelgeti meg vagy elfekszik az árokban. Ámbár ez sem okozott sokáig örömöt, minduntalan a fára hívogattam őket, hiába, az árok már három autót is benyelt, én pedig mérgemben az utasait. Legalább jóllakom, ha már esztétikailag nem elégülök ki. De! A következőnél fogadni mertem volna, hogy a fa lesz a soros. Már csak a riogató roncsok miatt is. A játék akkor kezdett izgalmassá válni, amikor a tetőn megpillantottam a piros-kék színpárost. Zsaruk, a kedvenceim.
Miért nem létezik olyan csengettyű az emberek fejében, ami jelez akkor, ha ma extrán rossz napja lesz az embernek. Nem érdekelt volna, ha csak egy-két bunkó majom parádéba ütköztem volna, de ennél sokkal rosszabb dolgok történtek. Oké, értem én, hogy én magam vagyok a két lábon járó veszély, vagyis inkább az a személy, aki az akarata ellenére is bevonzza a bajt. Tényleg, egyszer már igazán lehetne normális napom. Ha nem idegenek vagy a múltam darabkái teszik tönkre a napomat, akkor Mr. Barrons gondoskodik róla. Mintha jobb dolga nem is lenne, mint hogy megkeserítse az életemet. Persze ez se teljes mértékben igaz, de jelen pillanatban csak szinte a rosszra tudok gondolni. Elegem volt már belőle és az állandó titkokból és parancsolgatásokból. S persze, ha az ember bajba keveredik, akkor csősztől jön az egész. Mert ha nem lett volna elég a mai nap, akkor még ráadásként, mondhatni desszertként még elütöttem valakit. Hiszen az "élvezeteket" és a "jó" dolgokat halmozni kell. Először igazán megijedtem, de amikor megéreztem azt, hogy ő is farkas, akkor kissé megnyugodtam. Tudom jól, hogy mi se vagyunk terminátorok, de a túlélési esélyei sokkal nagyobbak, mint egy egyszerű embernek. Bár az se kizárt, hogy ha ember lenne, akkor már régen halott lenne. Fogalmam nincs, akkor mit tennék. Talán hívnám pontosan azt a személyt, akit per pillanat megint a hátam közepére kívánok. De ehelyett legalább most picit szerencsém volt. Biztosan nem fog repesni az örömtől, amikor megérzi az idegen szagot a kocsiban. Sőt, amikor a lakásban, de most csöppet se érdekel. El kell vinnem innét a lányt és még ápolnom is kell. Nem hagyhatom itt, hogy esetleg valaki megölje őt. Kissé nehezen, de sikerül elcipelnem a kocsiig és a hátsó ülésre berakni. Amikor megszólal, akkor egy kisebb kő esik le a szívemről. Igen, ha azt nézzük, hogy életben maradtál, akkor mondhatjuk azt, hogy jól vagy, de minden más szemszögből nézve szerintem igazán pocsékul lehetsz. -mondom kissé ironikusan idegességemben, majd a hosszú, göndör fürtjeim közé túrok az ujjaimmal. Kiszedem az arcomból és sietve pillantok körbe. Szerencsére nincs itt se, így szemtanútól nem kell félnem. Persze, víz.. - mondom sietve és elkezdek kutatni a kocsiban, de mire találok egy palackot, addigra látom, hogy újra elájult. Remek, tényleg remek. De nézzük a pozitív oldalát, legalább életben van. Sietve beljebb tolom őt, majd becsukom az ajtót, ezek után pedig megkeresem a telefont és a mellettem lévő ülésre hajítom, majd pedig sietve beindítom a kocsit, nem törődve a törött szélvédővel. És elindulok haza felé vele. Ott legalább biztonságban lesz és talán még a súlyosabb sebeket le is tudom kezelni. Ennél jobban már szerintem nem ronthatok a helyzetén.
|| Folyt. Barrons lakása?
१ Gyenge १ Words १ Zene
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Feb. 27, 2015 8:29 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mac & Aisha
make yourself free, and try not to die
Egyszerű szellőztetésre volt szükségem, egy kiadós futásra, hogy levezessem a rám nem túl jellemző feszültséget. De azzal, hogy nem tudom lehunyni a szemeim, hogy félek a rémálmoktól, félek a gondolattól, hogy mi van akkor, ha van valahol a nagyvilágban egy testvérem, csak magam emésztem. Nem is beszélve a felesleges feszültségről, ami a kialvatlanságom egyik jele. A kellemes hűvös levegő arcomhoz csapódik, ahogy a fák között haladok előre, nyomulok a nem túl sokszor megjárt utakon, ahogy lábaim utat törnek maguknak a gazos talajon, mely döntő többségében most a nemrég leesett esőnek köszönhetően sárral borított. Az országút ellenben ezzel, sima, kihalt és egyszerűen megnyugtató magányban szelem, de valami a hátamnak ütközik, ahogy meglátom a közeledő fényt, már nincs időm odébb ugrani. A hátam koppan, átbucskázom a tetőn, kapaszkodót keresve, de fejem a földre zuhanva pattan egyet, hiába próbálok úgy esni, hogy a lehető legkisebb bajom legyen. A vérem íze számban felforgatja a gyomrom, és ájulásba küld, újra és újra képszakadásokkal, de meglátom, homályosan ugyan, de feltűnik egy kép, egy lány arcáról, és a könnycseppről, ami a földre hullik. Hangja távolinak tűnik, oldalra fordulok, és köhögve próbálok magamba erőt lehelni, hogy levegőhöz jussak. Felkap valaki, vagyis inkább ráncigál, de nem tudok megszólalni. -Jól vagyok...-nyöszörgöm erőtlenül, ahogy a kemény és hűvös föld helyét valami melegebb veszi át, hátam puhának simul, és testem gyógyulásnak indul, vérem íze viszont nem akar elmúlni a számban. Kezdek magamhoz térni, percek telhetnek el, fejem nehezen zuhan magam elé, mintha nyakam nem tudná megtartani. -Csak adj egy kis vizet. Kérl...-próbálok kérni tőle egy kis innivalót, hogy kimossam a szám, de felesleges, kifordulok az ülésből, és levegőért kapkodva köpök a földre egy jó adag vért. Szőke hajam fejemhez tapadva jelzi, hogy valószínű betörtem a fejem, vagy legalábbis jól bevágtam, és az eszméletem nem sokáig marad meg a felismerést követően, s újabb képszakadás jön.
Nem értettem, hogy mi a baja az univerzumnak velem. Én nem csináltam semmit se, de ennek ellenére ez a nap egyszerűen borzasztó. Ott volt az, hogy olyan személlyel találkoztam, akivel nem akartam, még a ruháimat is elveszítettem, majd jött Jericho. Aki persze megint mást se csinált, mint összeszidott a saját nyelvén. Majd elcipelt a könyvesboltba, oda ahova semmi kedvem nem volt menni és ott egy olyan személy várt minket, akinek a létezéséről semmit se tudtam. Nem értettem, hogy miért nem említette soha azt, hogy van egy húga. Ennek azért nem kellene olyan nagy titoknak lennie, mert ha feleannyira veszélyes, mint a bátya, akkor is jobb vele óvatosnak lenni. Persze továbbra is parancsolgatni akart nekem, így még szép, hogy nem maradok. Semmi kedvem egy testvéri párbajba beleszólni. Egyszerűen elegem van mindenből és még ez a ruha is megőrjít, ami Mr. Barrons ingét jelenti és kabátját. Egy-két könnycseppet letörlök az arcomról, mert bármennyire is hihetetlen hiányzik kicsit a régi életem. Akkor még minden sokkal könnyebb volt és egyszerűbb volt. Egy kisebb sóhaj hagyja el az ajkaimat, majd ahogy egyre távolabb kerülök a várostól, egyre inkább gyorsítok miközben az ujjaim idegesen fonódnak a kormány köré. Majd hirtelen megpillantok valakit az egyik kanyar után, de már esélyem sincsen megállni. Sietve fékezek, de már túl késő. Nem tudok megállni és a szélvédő betörik, a lány végig csúszik, majd pedig a túl oldalt landol a földön. Egy darabig még ülök a sokknak köszönhetően az autóban, majd sietve kiszállok. Nem értem, hogy miként történhetett meg. Talán ma jobb lett volna ki se tenni a lábamat a szobámból, mert most az egész világ ellenem van. Leguggolok a lány mellé, majd próbálom megállapítani, hogy él-e még. Kérlek... csak ne halj meg... - mondom szinte könyörögve egy-két újabb könnycsepp kíséretében. Felkapom a telefont, de az teljesen meghalt, így inkább el is dobom mérgemben, de hamarosan a szellőnek köszönhetően meg csap a lány illata. Farkas, akkor nagyobb az esélye, hogy életben marad. Tarts ki. Minden rendben lesz, mert ha meghalsz, akkor tuti, hogy a túlvilágon is seggbe rúglak. - mondom kissé bosszúsan, de sokkal inkább magamra haragszom, hogy ennyire óvatlan voltam. Megpróbálom felemelni őt és elindulni vele az autóig. Nem volt túl nehéz, de akkor se mondanám annyira könnyűnek őt.
१ Gyenge १ Words १ Zene
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Feb. 23, 2015 12:35 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Mac & Aisha
make yourself free, and try not to die
A reggeli hűvös időn kívül már csak az esti, éjszakai hűvöset szerettem. A futásra a legalkalmasabb idő, kiszellőztetni a fejem, és sokakkal ellentétben nem a meleg évszakok híve vagyok. Felkapom hát a melegítőm, kényelmes pulóvert veszek alá, meleg zoknit és futócipőt, majd elindulok. A fülemben zene dübörög, de a színek így is élénken vibrálnak szemem előtt, s tudom, hogy minek milyen hangja kell, hogy legyen. A belvárosból a külváros felé veszem az irányt, egyik lábam gyorsabban követi a másikat, és szinte maximális tempón, futás helyett rohanásnak nevezett sportot űzök. Az országút kihaltsága meglep, és egészen kellemes a hajamba kapó szél, a kapucnit mégis útközben fejemre húzom, mert izzadt fejbőröm fázni kezd. Egy autó elhalad mellettem, így lassítok, mert feltűnően gyors tempót diktáltam, és tovább folytatom utam, a kivilágítatlan utcán. A zene továbbra is fülemben dübörög, szabadnak érzem magam, és felnézek az égre, ahol a hold már dagadni kezd, mégis még napok vannak, hogy teljes nagyságában ragyogja be az éjszakai eget. Egyszer csak túl nagy lesz az árnyékom, hátam nekicsapódik valaminek, és a levegőben repülve átbucskázom egy kocsi tetején. Próbálok megkapaszkodni, de már késő, a földre kerülök, csontjaim megadóan koppannak a kemény aszfalton, felüvöltök. Szétterülök a földön, elveszítve tudatom, a feketeségbe burkolózik testem. Úgy érzem zuhanok, majd valami, mintha fojtogatna, magával ragad és arra eszmélek, hogy számban vérem ízével öklendezek, és hiába próbálok megmozdulni, fuldoklom a sajt véremtől, pedig erőltetem testem, hogy oldalra dőlve képes legyek megszabadulni az összegyűlt folyadéktól számban. Testem mégis megadóan ragad egy helyben, és homályos látásom annyira elég, hogy lássam, ahogy egy szőke lány tekint le rám aggódó pillantással. A földön, mintha belerúgna összetört telefonomba, vagy a szilánkokon tépdesne, a hang távolinak tűnik, és a fojtogató érzés nem akar elmúlni.
music:Mayhem|words: kevés | a következő jobb lesz ∞
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Kezdőlap
१ Words १ Zene
