Magam sem tudom, hogy mire számítottam. Már a maga a hely se árasztott valami otthonos, vagy éppen békés érzéseket, de reménykedni mindig szabad, hogy esetleg valaki megtalált, de a városig nem tudott elvinni, ezért kikötöttünk egy régi kunyhóban. Viszont eléggé hamar nyilvánvalóvá válik, hogy megint túl naiv voltam, mert a férfi már egyáltalán nem tűnik kedvesnek. A külseje csak-csak bizalmat ébresztő lenne, de én inkább valahogy félelmet érzek. Nem tudom megmondani, hogy miért, vagy miként lehetséges ez. Talán amiatt van, hogy nem vagyok normális ember, vagy tényleg baromi ijesztő egyéniség, s a kisugárzása elárulja őt. A kötél könnyedén fonódik egyre inkább a végtagjaim köré, mintha csak a húsomba akarna vájni, vagy éppen a véremre pályázna. - Mert nem jó érzés másoknak fájdalmat okozni? – kérdeztem vissza. A hangomba próbáltam határozottságot csempészni, de vélhetően abból is sütött, hogy nagyon is félek tőle, meg a testem rezdülései is könnyedén elárultak. Egyáltalán nem tetszett az se, ahogyan bámult. Mintha megbabonázná az, ahogyan szenvedek a kötelek miatt. Persze, hogy jó darabig fel se adtam azt, hogy szabadulni próbáljak, de be kellett látnom, hogy emberként nincs esélyem. Miért nem vagyok jobb abban, ami vagyok? Vagy most miért nem tör csak úgy rám? Akkor talán megszökhetnék. Esetleg lehetnék most is tigris, gyerünk már… De hiába próbálkoztam egyszerűen nem ment és emiatt még inkább szarul éreztem magam. Inkább volt átok, mintsem áldás számomra ez a képesség. - S ha én nem akarok?! Engedj el! – próbáltam újra szabadulni, de csak az lett a végeredménye, hogy felszisszentem, mert a kötél könnyedén vájódott a bőrömbe ismét.
Egyre jobban, s kezdtem egyre inkább kétségbeesni. Ha akartam se tudtam volna elrejteni azt, hogy félek. Én nem voltam olyan, mint a legtöbb lány. Erős, aki kiáll magáért. Egyre inkább bezárkóztam, el akartam rejteni magam külvilág elől, erre tessék. Az élet fura játékának nem volt elég, hogy a képességem miatt szenvedek, de még vélhetően egy őrült kezei közé is sodort. Miért nem tudott csak úgy otthagyni? Vagy mi van akkor, ha nem is ez az első alkalom, hogy a testemhez ér? Ki voltam ütve…. Nem, ebbe nem akarok gondolni, bár talán jobb lett volna úgyis, mint így átélni egy ilyet… - Kérlek…. – könyörgök neki, bár kötve hiszem, hogy hatna rá, hiszen hamarosan már felettem van. Nagyot nyelek és szinte remegek, amikor pedig a bőrömön simít végig, akkor próbálok elhúzódni, de mind hiába. Talán az, hogy ki vagyok kötözve csak még inkább ront a helyzeten, talán másképpen annyira megalázva és kihasználva se érezném magam, hiszen vélhetően úgyse lenne lehetőségem elszökni. Az pedig, hogy mennyire élvezi arcára volt írva. - Legalább oldozz el, úgy talán… - mi lenne? Jobb lenne? Nem érezném úgy, hogy hamarosan lehet, hogy valaki megerőszakol, vagy csak a játékszere leszek? Ahh, magam sem tudom, de egyre inkább féltem, még akkor is, ha a kezének érintése amúgy egész izgató lett volna a lábamnál, vagy vágyaim forrásánál, de ilyen félelemmel mindent lehetne mondani, csak azt nem, hogy bármit is élveztem abból, amit tett…
Elmondhatatlanul idegesít, hogy Gabriella csakúgy meglépett előlem. Mégis hogy képzeli? Persze, régóta mondogatom, hogy csak kolonc a nyakamon, de ez így akkor sem járja! Előkerítem, legyen bárhol és nem teszi zsebre, amit kap, azt garantálom. Abban viszont már biztos vagyok, hogy itt Seattle-ben abszolút rossz nyomon járok. Viszont ha már idejöttem, miért is ne vezessem le a feszültséget is egy kicsit ezen a környéken, ahol ráadásul érezhetően hemzseg a természetfölötti? Jobban, mint a város bármely másik részén. Miért is ne élném akkor ki egy kicsit magam? Ha egy boszorkánnyal kevesebb lesz ezután a világon, már megérte. Vagy csak ha kiszórakozhatom magam egy csinos kis halandóval. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Már azelőtt érzékelem a az eszméletlen fiatal lányt, mielőtt megpillantanám. Hallom a lelassult szívverését, a lélegzetvételét. Nincs tudatánál. Megindulok abba az irányba, amerre sejtem. Nem is számítom el magam. Néhány másodperc és már a karjaim között is van. Szó szerint. Ahogy felkapom és megindulok vele egy közeli elhagyott menedékházba, teste pehelykönnyűnek tetszik. Bár már forr a vérem, nem teszek vele semmit, míg magához nem tér azt leszámítva, hogy úgymond előkészítem a terepet a kötelekkel és minden egyébbel, majd átvonulok a másik szobába és várok. Ahogy azonban érzékelem, hogy ébredezni kezd, miután hagyok neki egy kis időt arra, hogy szemrevételezze a környezetet és felfogja, hol van, benyitok. Szemében riadalmat, őszinte, nyers félelmet látok, ami tovább fokozza a gerjedelmem. Ijedt kérdésére lassan, minden szót jól megízlelve válaszolok és még arra is hagyok neki időt, hogy felfogja az értelmüket. Mire azonban elhangzik szájából az értetlenkedő kérdés, már egy gyors ugrással ott is vagyok az ágynál és megrántom a kötelet, hogy az lényegében az ágy négy sarkához szegezze őt. - Azt kérdezed miért? Mert miért is ne? - válaszolom lassan, megfontoltan, miközben megbűvölve nézem, ahogy a köteleit rángatja. Szabadulni próbál, de természetesen esélye sincs. A markomban van. Ez a legjobb érzés az egészben. - Hogy mit akarok tenni? Hm... mit szólnál hozzá, ha játszanánk egy kicsit? - megfogom a takarót és egy mozdulattal messzire hajítom, hogy még véletlenül se legyen útban és ne takarjon el az igencsak bizsergető látványból még véletlenül sem semmit. Fölé mászok az ágyon, egyik kezemmel megtámaszkodva a teste mellett és végighúzom a kezemet a teste oldala mentén, az arcélétől indulva végig, lefelé, egészen a combjáig. Egészen közel vagyok hozzá, minden lélegzetvételét közelről hallom és le sem tagadhatnám, hogy iszonyatosan élvezem a helyzetet, ahogy lassan, egyáltalán nem kapkodva fokozom benne a rettegést, a kiszolgáltatottság érzését.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Jún. 27, 2016 12:07 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
I'm just a little girl
Sunshine & Noah
Emlékszel arról, amikor a könyvek világa beszippant és te órákon át képes vagy ábrándozni, esetleg úgy elaludni, hogy az se érdekel, ha esetleg furán néznek rád miatta? Én ilyen voltam, szerettem ábrándozni, elveszni a világban, legalábbis egészen addig, amíg egyszer csak nem kezdtem el állatalakokat ölteni. Ezek után a könyvek sietve zárultak be, hiszen már nem akartam ábrándozni, se álmodni, mert mi van akkor, ha egyszer az egyik álmomat váltom valóra? Esetleg olyan állatalakot öltök, amivel könnyedén tehetek kárt? Vagy esetleg engem lőnek meg? Akkor mi lesz? Nem akartam egyik szoba díszítőfalán se végezni. Én csak a régi életemet akartam, a szárnyaim könnyedén törtek le és többé már nem akartam álmodozni, se semmit se csinálni. Én csak felébredni szerettem volna, a barátoknak sietve fordítottam hátat, vagy talán ők nekem a szokatlan viselkedés miatt. Egyedül maradtam… Nem találtam a helyemet, olyan voltam, mint egy űzött vad, vagy éppen egy préda. A csillogás a barna szemeimből szép lassan eltűnt és nem maradt más, mint a félelem. Képes voltam a legkisebb dolgoktól is néha megijedni, vagy a váratlan helyzeteket a lehető leginkább kerülni, mert mi van akkor, ha az váltja ki? Részben az álmaimról kellett lemondanom. Jobb lesz visszhangzott a fejemben ez a két szó újra és újra, de én nem láttam azt, hogy mitől is lenne jobb… Nem tudtam uralni az átváltozásomat, ahogyan az állatot se, amivé változok, mert olyankor még inkább elbújtam, vagyis amennyire lehetőségem volt. Nem akartam szembenézni a dolgokkal. Gyáva voltam és vagyok is, vagy talán olyan, mint a nyuszi, vagy esetleg a riadt kismadár. Magam sem tudom, hogy melyik lenne a legjobb kifejezés rám. Néha talán a sarkamra is állhatnék még inkább, de már valahogyan nem ment. Egy törékeny virágszál lettem, amit néha meg lehet toldozni és foltozni, de igazán már nem tud úgy ragyogni, mint egykoron tette. Fura volt a szoba, nem volt túlbútorozva és vélhetően eléggé elhagyatott is volt. Por egy-két felületen eléggé megmaradt, ahogyan a szoba is kissé talán dohos volt, vagy áporodott inkább. Mintha ezer éve nem lett volna itt szellőztetve. Az ablakokon át fákat láttam, bár azokat se teljesen. Vélhetően még mindig az erdőben voltam. Nem értem, hogy mit kerestem itt, hiszen nem fájt egyetlen egy porcikám se, így vélhetően nem lőttek meg, s nem is sétáltam most csapdába. De akkor meg mit keresek itt? De mielőtt még túl sokat gondolkodhattam volna az ajtó nyílt és egy férfi lépett be rajta. A szívem szinte a torkomban tombolt, s a félelem könnyedén kerített hatalmában, hiszen féltem attól, hogy esetleg egy őrült karmai közé keveredtem.
A takarót könnyedén kapom magam elé és fel se tűnik az, hogy esetleg a kezeimet esetleg kötél ölelné körbe pontosan ugyanúgy, ahogyan a karperecek szokták. Figyelem a közeledő lépteit, miközben a félelem és a riadtság könnyedén foglal helyet a barna íriszeimben, amivel folyamatosan minden egyes lépést követem. A szavai szinte elmémbe vájódnak, s nem engednek szabadulni, a félelem pedig még nagyobb lesz… - Miért? – tettem fel talán a legidiótább kérdést, de amíg beszél addig se bánt, vagyis ebben a hitben éltem, de mielőtt még kettőt pisloghattam volna máris az ágy mellett termett olyan sebességgel, amire egy ember nem lett volna képes, majd pedig a kötél könnyedén rántott magával. A húsomba vájódtak, én pedig könnyedén kiáltottam fel. Próbáltam szabadulni, de mind hiába, hiszen csak annál inkább fájt a szorítás. – Mit akarsz tenni? – kérdeztem meg elcsukló hangon. – Kérlek, ne… - fogtam könyörgőre, hiszen én nem az a személy voltam, aki könnyedén kitalálna valamit arra, hogy miként is léphetne meg ebből a helyzetből. Én inkább voltam ártatlan és riadt, mintsem valami durr bele nőszemély… S vélhetően nem csak a hangom, de még a testem is elárulta azt, hogy mennyire félek. Roppantmód nem tetszet az, ahogyan vizslatott a szemeivel.
Bosszant. Idegesít. De a leginkább az, hogy így érzek. Miért frusztrál ennyire, hogy nem tudom, hol van? Miért akarom előkeríteni a föld alól is? Örülnöm kellene, hogy végre megszabadultam tőle. Egy kolonccal kevesebb. Mégis. Meg akarom találni. Nem léphet meg csak így se szó, se beszéd! Előlem nem! Ez nem így működik! Ha én zavarom el és úgy tűnik el, az más. De így… Nem, velem ilyet nem lehet! És ezt meg is mutatom neki! Bárhová ment és bármiért, meglelem a nyomát! New Yorkból már Seattle-ig vitt az indulat, de már egyre jobban érzem, rossz nyomon járok. De nem érdekel mennyi időbe kerül, akkor is előkerítem. Gabriella Ross, előkerítelek, mindenre esküszöm, bujkálj bárhol! És nem teszed zsebre, amit kapsz, azt garantálom! Dühös vagyok, szinte tajtékzom az elmúlt időben. Ennek pedig még véresebb és gyakoribb gyilkosságok az eredményei. Ma éjszaka úgyis elhagyom Seattle-t. Mystic Falls. Biztos vagyok benne, hogy ott lesz Gabriella. Tudom, mert ismerem. Bár ez az eltűnés nem fér a fejembe… De legalább már tudom, hogy rossz helyen járok. Seattle nem az a hely, amit keresek. Gabriella nincs itt. Mystic Falls. Oda kell mennem. Körbejártam már nagy vonalakban ezt a város és egyszerűen érzem, hogy nem itt lesz. Mit is keresne itt? Nem köti őt ide semmi tudtommal. Nem mintha annyira vájkáltunk volna egymás múltjában, de negyven év azért negyven év, ennyi idő alatt elég sok minden kiderül a másikról, akár akarod, akár nem. Viszont, mivel így az éjszaka közepén ért a felismerés, ma már nincs értelme elindulnom. Napkeltéig már nem jutnék messzire és inkább kényelmesen, valami hotelszobában kívánok nyugovóra térni, nem az útszélén valami kalyibában. Egy nap ide vagy oda már úgysem számít. Viszont ha már így alakult, a szórakozást nem hiszem, hogy meg kellene tagadnom magamtól. Vér és halálsikolyok. Erre vágyom. Épp egy elég elhagyatott környéken vágok át a közeli erdőben. Nem túl sűrűn jár erre bárki, de éppen ezért lehet jó. Hátha erre téved valami ártatlan leányka vagy munkából, esetleg egy titkos légyottról hazafelé siető fiatal nő, esetleg kalandvágyó tinilány, aki élete utolsó baklövését követi el azzal, hogy errefelé vágná le az utat. És hirtelen úgyis tűnik, rám mosolyog a szerencse. Fiatal, igencsak csinos alakú nőt pillantok meg a földön fekve, ruhátlanul. Ahogy közelebb megyek, látom, hogy eszméletlen. Nagyon fiatalnak látszik. És nagyon szép hosszú, leomló barna hajával. Nem is akarok már tovább keresni. Ő pont tökéletes nekem. Persze némi türelmet igényel. Körbepillantok, majd miután nem érzékelek a közelben semmilyen jelenlétet, felnyalábolom a lány könnyű testét és gyorsan suhanok be az erdő sűrűjébe, míg egy elhagyatottnak tetsző kis faházhoz nem érek. Ez pont tökéletes lesz nekem. Az egyik szobában találok egy ágyat, amire leteszem az eszméletlen testet. Egy pár másodpercig csak állok és elgyönyörködök a szépségében. Igencsak beindítja a fantáziámat ez a lány, minden értelemben. De jobban szeretem, ha az áldozatom tudatánál van, mikor bármit is teszek vele. Izgalmasabb sokkal, ha tudja, mi történik vele. Ha látom a szemében a félelmet, a rettegést, meg minden érzelmet. Ezért meg kell várnom, hogy magához térjen. És felfogjon mindent. Kis keresgélés után találok néhány igen erős kötelet ebben a feltehetően vadászházban, amik talán még egy fenevadat is képesek lennének gúzsba kötve tartani és gyöngén a lány végtagjait az ágyhoz rögzítem. Van egy jól kidolgozott taktikám erre. Először valószínűleg észre sem fogja venni őket, olyan lazák, de mégsem csúsznak el a helyükről. Az ágy alatt összekötözött köteleket azonban elég csak megrántanom és máris az ágy négy sarkához szorosan rögzítik őt, teljesen kiszolgáltatottá téve nekem. De egyelőre csak lazára hagyom a köteleket és be is takarom meztelen testét a takaróval. Aztán átmegyek a szomszéd szobába és várok. Egy óra is eltelik, mire kifinomult érzékeimnek hála még így is érzékelem, hogy kezd éledezni. Hagyok neki egy kis időt, hogy felmérje a környezetet, mielőtt lenyomnám a kilincset és belépnék. Ahogy meglát, riadtan kapja maga elé a takarót és kúszik az ágy legtávolabbi pontjába. Pupillái tágra nyílnak és nagy barna szemeivel olyan riadtan pislog rám, mint egy védtelen kis őzike. A félelme szinte tapintható és ez még jobban beindít. Rezzenéstelen arccal, végig a szemébe nézve, nem sietve, de határozottan közelítek felé. A szemkontaktust egy pillanatra sem töröm meg. - Hogy mit akarok? Téged - lassan ejtem ki a szavakat a kérdésére, mikor már elég közel érek hozzá. Az ágy szélénél állok és várom a szavaim hatását. Csak miután látom, hogy eljutott a tudatáig, amit mondtam, lépek, de akkor már sokkal gyorsabban, főleg, ha menekülni próbálna. Lehajolok és megrántom az előre előkészített kötelet az ágy alatt. A technikát még soha senki nem fejtette meg, pedig nincs benne varázslat véleményem szerint. Legfeljebb az áldozat érezheti annak, akiben az sem tudatosul előtte, hogy kötelek lennének rajta, mégis egy másodperc alatt ott fekszik teljesen kiszolgáltatva, kitárulkozva előttem az ágyon. Egyelőre nem teszek mást, csak nézem, várva, miként is reagál ez a törékeny kis őzgida ebben a helyzetben.
Azt mondják, hogy idővel jobb lesz, hogy majd megszokom, de tényleg képes leszek valaha megszokni azt, hogy képes vagyok különféle állatok alakját felölteni? Mi lesz akkor, ha egyszer hibázok, ha valakit megölök emiatt, vagy inkább engem ölnek meg? A sötétség mindig könnyedén ölelt körbe, hiszen féltem szembe nézni azzal, akivé változhatok óvatlan pillanatban és meg se próbáltam uralni, az emberi józanságot szem előtt tartani állati alakban. Olyan volt, mintha olyankor teljesen kicseréltek volna, mintha az emberi mimóza és ártatlan lány teljesen eltűnt volna, mintha sose létezett volna, csak a fenevad. Fogalmam nem volt arról, hogy néha merre fog érni a reggel, vagy éppen mennyi időre tűnök el. Mintha az idő nem ismert volna olyankor határt. Talán erősebbnek kellene lennem, de én nem voltam. Én olyan voltam, mint egy virág, amit könnyedén el lehet taposni, leszakítani vagy éppen megtépázni és az élet könnyedén tette meg velem. Félhomály ölelt körbe, mintha csak valami zárt helyen lennék. Valami puha anyag vett körül. Óvatosan nyitottam ki a szemeimet, majd szép lassan hozzászoktam fényhez. Furán pillantottam végig a szobában, a helységben, miközben egyre inkább összekucorodtam, hiszen féltem. Nem ismertem ezt a helyet. Hol lehetek? Ki talált rám? Mit akarhat tőlem? És még sok hasonló gondolat futott át az agyamon. Ijedten pillantottam újra és újra végig a helységben, majd hamarosan rá kellett arra is jönnöm, hogy ismét elhagytam valahol a ruháimat, vélhetően az átváltozásnak köszönhetően, hiszen ki tudja, hogy mivé változtam és miként talált rám esetleg az erdőben az a személy, aki idehozott. Nem volt túl bizalomgerjesztő ez a faház, vagy mi ez… Amikor nyílt az ajtó, akkor ijedten pillantottam arra, de már ülő helyzetben, majd sietve kaptam magam elé a lepedőt, vagy ágytakarót, amivel bevoltam takarva. Amikor közelített, én úgy siklottam hátrébb az ágyon, míg végül a támlának nem simult teljesen a hátam. Az ijedelmet, a félelmet meg se próbáltam elrejteni, hiszen esélytelen lett volna. – Ki vagy te? Mit akarsz? – kérdeztem meg alig hallható hangon, de még így is megremegett a félelemnek köszönhetően.
Kezdőlap
[/url]
