Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Kedd Jún. 23, 2015 8:04 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Galen && Bryan
we changed each other's life
A folyosókon kóborolva sikerült elintéznem azt a bizonyos telefonhívást, amelyet már hosszú ideje halasztgattam. Eddig sem tűnt jó mókának halasztgatni a csevegést a gyerekeimmel, tekintve, hogy alig van lehetőségem találkozni velük. Bár most, hogy Éloise ismét felbukkant, nagy eséllyel ők sincsenek sokkal messzebb... csak nem tehetnek róla, hogy az anyjuk ilyen módon próbál büntetni. Nem láthatom a gyerekeimet? És még én röhögtem ki azokat régen, akiket ilyen ügyekben támogatnom, védenem kellett a tárgyalóteremben. Megannyi válást, gyermekelhelyezést láttam, de a sajátomat nem tudtam elintézni. Az egész annyira morbid, nevetséges... és fájdalmas. Éppen akkor hallottam meg az egyik ajtó csukódását, mikor eltettem a telefont, és készültem toivább folytatni az utamat, mikor megpillantottam azt, aki az utamba került. Régi szép emlékek, jutott eszembe hirtelen, mikor Galen arcát megláttam. Ez az arc annak idején megváltoztatta az életemet, befolyással volt arra, hogy kivé váljak. Annyi mindent köszönhettem neki. Egy ideig. És ezek miatt képes lettem volna mos rámosolyogni amolyan "jó, hogy újra látlak, barátom". Végül mégsem tettem, csak néztem, megálltam, és nagyot nyeltem. - Kicsi a világ. Mystic Fallsról és erről az iskoláról sokan harsogják, hogy itt még gyakrabbak a véletlenek, de hogy ennyire - szólaltam meg végül, hiszen megjött a hangom, és elmosolyodtam, miközben zsebre vágtam mindkét kezemet. Emlékeztem még arra, amikor utoljára láttam. Hosszú évekkel ezelőtt. Mások voltunk. Ez az egyetem alatt nem derült ki igazán, de mikor mindketten végeztünk, és ritka, csodálatos barátságunkat egy közös ügyvédi irodával akartuk megörvendeztetni, rájöttünk, hogy több a különbség, mint azt sejtettük. Ő sosem riadt vissza a tisztességtelen módszerektől, akkoriban én ezt mélyen elítéltem. Nevetett volna rajtam, ha látta volna, hogy pár hónappal ezelőtt én magam sem űztem tisztességes játékot valakivel. Valószínűleg még büszke is lett volna rám, hogy tanultam tőle valamit. Ő nagy eséllyel semmit sem tőlem. Ami nem hiba. Megannyiszor akartam, hogy meglegyen bennem az, ami benne, de sosem volt. Nekem másféle fegyvereim voltak. És vannak.
Néha tényleg képes lennék akár a falat is megenni, annyira untat egy-két ember. Ilyen annak a srácnak az anyja is. Megkérdezem, hogy milyen volt a fia az utóbbi egy-két hétben, tud-e valami csajról, akit a merevedése miatt hajtott, erre miről beszél a nő? Hogy az ő fia kicsinek milyen volt. Csak azért nem szólok közbe és térítem kedvesen – magamhoz mérten – témához, mert a főiskolának rendkívül sok pénzt szoktak a férjével adományozni, a pénz pedig mindig is a kedvenc szavam volt. Tehát hagyom, hogy beszéljen, mikor pedig végre elhallgat egy pillanatra, már közbe is szólok. Közben lopva az órámra nézek. Már egy órája hallgatom. Türelmesebb vagyok, mint hittem. Nagyot sóhajtva csukom be magam mögött az ajtót. Én megtudom valahol érteni azt, hogy szomorú, amiért a fia eltűnt, és már mondtam az igazgató tanácsnak is, hogy minél előbb szembesítjük a tényekkel, annál jobb lesz neki hosszútávon. Reménykedhet még pár évig, hogy a fia beállt hódnak, vagy ráébreszthetjük arra az egyszerű, de ugyanakkor fájdalmas igazságra, hogy meghalt a kölyök. Nem kívánom én sem egyetlen szülőnek sem ezt, de a munkámból adódóan vagyok érzéketlen és bunkó, mikor kell. Nem az a lényeg, hogy szeressen az ember, hanem, hogy meg legyen velem elégedve és kifizessen. A felcsendülő hang hallatán szemöldök ráncolva fordulok meg, hogy megpillanthassam a tulajdonosát is. Egy pár pillanatig csak gyanakvóan mérem őt végig. Nem tudom elhinni. – Azért ennyire kicsi nem lehet. – nem sértésből mondom, de… ennek mégis mennyi az esélye? Hogy pont itt találkozunk. Ő meg egy másik földrészen él. Legalábbis tudomásom szerint. Igaz, nem is tegnap frissítettem fel róla a memóriámat. – Jól nézel ki. Jógázol? – mondom, ahogy közelebb lépek egy-két lépést. El sem hiszem. Mióta már? Emlékszem még mikor mindketten kezdők voltunk, emlékszem arra, hogy mennyire világmegváltó ötletnek tartottuk azt a közös irodát. Aztán rájöttünk, hogy nem igazán szeretjük a másik módszereit. Pedig sok mindent köszönhettem neki. Első évemben szörnyű voltam. Aki azt hiszi, hogy a szerelem a legfelemelőbb érzés, az még soha nem kapott kegyelem kettest. Aztán jött Bryan és rábírt a tanulásra. Ő az erkölcsös fajta ügyvéd volt mindig is, én meg … szarba nyúltam, ha az kellett a győzelemhez. Nem lehetünk egyformák, nincs is ezzel semmi baj. – Szóval…mi repített idáig Brüsszelből, Bryan? – hú, de fura kimondani a nevét. Persze, voltak pillanatok mikor eszembe jutott, de soha nem mondtam ki hangosan a nevét. – Gondolom nem meglátogatni jöttél. Esetleg a lányodat, vagy… ? – hagyom nyitva a kérdést. Alig tudok róla valamit, elvégre…mióta már, hogy nem beszéltünk?
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szer. Jún. 24, 2015 3:30 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Galen && Bryan
we changed each other's life
A zsebemben matattam az ujjaimmal, így ölve meg minden idegességet, amely felmerült bennem ebben a pillanatban. Erre a szituációra egyáltalán nem voltam felkészülve, és ami azt illeti, amikor legutoljára láttam, szenttül hittem, hogy az volt az utolsó alkalom, hogy megfordultunk egymás életében. Kegyes az élet vagy kegyetlen, ez a két véglet van, de egyelőre nem tudom, hogy ezt szerencsének tituláljam, vagy hatalmas tévedésnek. Amikor kettőnk kapcsolata megszakadt, szégyelltem, hogy részt akartam venni abban, amiben ő is. Egy tisztességtelen üzletnyitásban. De mai szemmel már mindez más volt... nyilvánvalóvá vált, hogy az ő eszközei sokkalta jobbak, mint az enyémek voltak annak idején. Csak elmosolyodtam, mikor kitért a jógára. - Nem. Csak elváltam - vontam egyet a vállamon. Nem könnyű fittnek lenni, ha az egész életed arról szól, hogy be vagy fásulva, és nem mozdulsz ki sehová. Miközben a gondolataid egyetlen dolog körül járnak, és az nem a feleségem volt. Éloise-t Galen is csak látásból ismerhette, hiszen még a házasságunk előtt történt az a bizonyos befuccsolt irodai projekt. - A lehetőségek. Állást ajánlottak a főiskolán - néztem körbe, és én magam is tettem pár megközelítő lépést irányába, majd kinyújtam a zsebemből, és levettem a szemüveget az orrom hegyéről. - Bizonyára nem tetszenének az óráim, tisztességes módszerekre nevelem ezeket a fiatal elméket - sóhajtottam fel, hangomban volt némi gunyoros humor, ám cseppet sem bántó hangnemben. - A lányom nincs itt. Sőt, a fiam sem. Ők Brüsszelben vannak az anyjukkal - vontam egyet a vállamon, majd megálltam előtte, és végigmértem, de nem túl feltűnően. - Én talán jól nézek ki. De te hihetetlenül megöregedtél - vált a hangom pimasszá, a hangomba némi humor vegyült. A tény, hogy kettőnk közül mindig ő volt a "rossz", azzal járt együtt, hogy a humora is sokkalta erősebb és ütősebb volt mint az enyém. Csak egy esetlen idióta voltam annak idején, aki nem szándékosan nevettette meg az embereket. - Te mit keresel itt?
Nem ő az egyetlen, aki ideges, bár… jóval idegesebb lehet, mint én. Engem ez az egész szinte már annyira meglep, hogy idegeskedni sincsen időm. Ha megnyitom vele azt az irodát, jó eséllyel most minden más lenne. Na de, hogy jobb, vagy rosszabb… nos, nem lenne ennyi pénzem, az biztos. De a lelkiismeretem meg tiszta lenne. Igaz, nekem az nem igazán volt soha, de… ez végül is csak részlet kérdés. Sikeres és gazdag akartam lenni, az egyik legjobb a munkámban, ezt pedig nem érhettem el úgy, hogy erkölcsös maradtam. Ezt már akkor beláttam, hogy nem megy, szóval… így ütköztek is a módszereink. - Magas labda. – kacsintok rá elismerően, de persze ez csak a dolognak a vicc része. Ennyire azért nem vagyok érzéketlen. – Sajnálom a dolgot. Úgy látszik a munkánk velejárója, hogy feleslegesen dobunk ki pénz a házasságra. – rántom meg a vállamat. Én is elválltam, ő is elvállt, kezdem azt hinni, hogy nem is velünk van a baj, hanem a munkánkkal. Bár… soha nem tartottam amúgy sem egy családbarát munkának ezt. - Áh, akkor… te fogod tanítani a lányomat, azt hiszem. Ennek most nem tudom örüljek-e, vagy sem. – mosolygok rá. Csak viccelek persze. Lehet, hogy nem értek teljesen egyet a módszereivel, de egy nagyon jó ügyvédnek tartom, tehát a lányom jó kezekben lesz, amíg ő tanítja. Mondjuk úgy, hogy saját magam után Bryan-t tartom a legjobbnak. Már régen is így voltam vele, ő neki való ez a szakma. Ő szívvel csinálja, néha még irigyeltem is emiatt. Én…nekem a szív mindig is hiányzott. – Semmi bajom a tisztességes módszerekkel. Csak nem szeretem feleslegesen bonyolítani velük a munkámat. – rántom meg a vállamat. Nem veszem én ezt magamra, máshogy látjuk ennek a munkának a lényegét, más szemszögből közelítjük meg és műveljük. Hogy ki a jobb… azt majd más eldönti. De az mellette szól,hogy ő tanít, és nem én, igaz? – Szóval ketten vannak? Nem tétlenkedtél. Mekkorák? – ezzel kicsit arra is kíváncsi vagyok, hogy azért vannak-e az anyjukkal, mert… vele akarnak lenni, vagy mert vele kell lenniük. Soha nem voltam elvált szülők gyermeke. De talán leszek. Már csak idő kérdése. De én biztosan nem veszek benne részt. Oldják meg, ahogy nekem is mindig meg kellett oldanom a bajaim. - A bókolás később sem lett erősséged, mi? – vigyorgok rá. Nem bántásból mondom én ezt, remélem, hogy ő is tudja. Soha nem volt egy szoknyapecér alkat, vagy ha igen, akkor bizony titkos életet élt, mert én arról nem tudtam. Mindig is azt hittem, hogy majd ezért lesz az ő jutalma a tökéletes család. Erre elvált. – Munka ügy, a vezetőség megbízott. – a feladatom elég egyszerű, de azért utána járok mindennek. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi lett azokkal a kölykökkel. Mármint, nem hinném, hogy élnek még, de azért kíváncsi vagyok mi lett velük. – Elfogadod az ajánlatot? Jó kis hely ez. Talán még egy órádra is beülnék. – mosolygok rá. Fura, hogy csak így évek után ennyire könnyen beszélgetünk. Legalábbis én mindenképpen könnyen. Pedig mikor elképzeltem, hogy majd újra látom őt, nem így történtek a dolgok a fejemben. Más volt a forgatókönyv.
Ember •• A legerősebb vagyok mind közül, ne bízd el magad
Keresem :
■ my girl on the fire
Tartózkodási hely :
■ actually - mystic falls
Hobbi & foglalkozás :
■ lawyer and teacher in one
A poszt írója ♛Bryan L. Foster
Elküldésének ideje ♛Szomb. Jún. 27, 2015 8:05 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Galen && Bryan
we changed each other's life
Csak megráztam a fejemet, miután szót ejtett róla, hogy a házasság felesleges pénzkidobás. Akarva-akaratlanul is kezdtem rájönni, hogy valószínűleg ő is ezt a lelkes tábort erősíti, bár valljuk be, a válás néha hatalmas áldás tud lenni, ha megfelelő körülmények között történik. Az én életemben áldás volt, és nem a munkám miatt, sokkal inkább mert... ezt ő sosem értené. Vagy inkább, sosem hinné el rólam, hogy mik történtek az életemben az elmúlt pár év alatt. - Szóval a lányodat - mondtam, fikarcnyi elismeréssel a hangomban. Ezt sosem gondoltam volna róla, de ezek szerint talán volt némi komolyság is az életében. - Hát, ismersz. Tudod, hogy megtanítom, amit akarok kegyetlenül. A lányodon múlik, hogy bírni fogja-e a kiképzést - kacsintottam ezúttal már én. Tudtam, hogy mit tart rólam, sosem ismerte volna el, hogy lát értelmet az én módszereimben is, bár tény, hogy ezt talán akkor sem mondaná ki, ha kínoznák. De emiatt sosem hibáztattam, én se tudnám kimondani azt, hogy az se hátrány, amit ő csinál. Csak néhány sikeréről hallottam az utóbbi években, méghozzá elég jelentős ügyekben, szóval tényleg vitte valamire... mindketten vittük valamire. Ahhoz képest, hogy ennyi idő után a legtöbb ügyvéd már régen kiégett. - Egyelőre a lényeg, hogy a jogot megtanítsa nekik valaki. Utána eldöntik, hogy melyik módszerrel élik az életüket. Tisztességesen vagy tisztességtelenül. Mindkét oldalnak megvannak az előnyei. És a hátrányai - ismertem be őszintén. Sosem tagadtam volna, és ezúttal már nem volt bennem az a hatalmas megvetés, ami akkoriban, amikor utoljára találkoztam vele. Akkor még túlságosan új volt az az élmény, az a tény, hogy ő miként akarja keresni a kenyerét... és nem fért bele az értékrendembe. De ma már ennyi üggyel a hátam mögött... nincs olyan, amit ne értenék meg. - 14 és 17 - válaszoltam végül a kérdésére egy kisebb sóhajjal. - Szinte önként mondtam le arról, hogy velem éljenek. Már nem az vagyok, akit annak idején megismertél. Kettőnk közül valószínűleg én változtam többet, és nem a jó irányba - túrtam bele a hajamba. Ugyan, ki mondta volna meg akkor, hogy az az ügyvéd, aki annyira küzdött a diplomáért, erre a sorsra jut, csak mert... beköszönt az életébe valami, ami fellendített mindent. - Megbízott. Kezdtem azt hinni pedig, hogy kollégák leszünk - sóhajtottam némileg csalódottan, majd elmosolyodtam ismételten. Lényegében ma már nem is hatna meg az, amit csinált. Vagy csinál. Változtunk mindannyian, és ennél nagyobb szükségem még soha nem volt arra, hogy ismét férfi társaság is legyen az életemben. Ő ismert egy Bryant, akinek a hivatottsága, később a felesége és a gyerekei lettek minden. Boldog voltam... úgy öt-hat évig. Aztán fokozatosan kiábrándultam. Míg Ebony be nem lépett az életembe. Az volt a végső pont. Létrejött egy új Bryan, aki elengedte ugyan azt a lányt, majd elengedte a csalfa feleségét is, aztán olyat tett, amit előtte szinte soha. Viszonyba kezdett egy nővel. - Már elfogadtam - vontam egyet a vállamon. Ez az állás lehet az új fejezet az életemben. - Egy lazító kör valahol a környéken? Igaz, a mellettünk lévő kávézóban nagyon vonzó a langyos és cukros tej gondolata, de ennél valamivel lazítóbbra gondoltam. És mellette megbeszéljük az élet nagy kérdéseit - mondtam egyszerűen, pesze nem gondolva komolyan a második mondatot, hiszen milyen élet nagy kérdései?
- Igen, Wandának hívják. – bólintok egyet. Bár az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy én nem terveztem gyereket, talán soha nem is lett volna, ha nem csúszik be Wanda. Nem mondom, hogy bánom, mert nincs így, még ha… néha neki így is tűnik. Nem voltam jó apa, és most sem vagyok az, ez igaz. Na igen, majd elválik. De azért kösd fel a gatyád, ügyes a kiscsaj. – mosolygok rá. Wandában meg van az, ami kell, hogy valaki ügyvéd legyen. Sokan azt hiszik, csak mert jól tanulnak attól még nekik való ez a munka. Egy majom is képes bemagolni azt, ami kell. Nekünk azonban meg kell látni az összefüggéseket, összetörni egy embert, kihasználni valami gyengeségét, néha erkölcstelennek kell lenni, néha pedig keménynek, nem szabad engedni, hogy ellágyítsa a szívünket egy könnyeivel küszködő tanú. Nem, pont ellenkezőleg, tovább kell kínoznunk őt a kérdéseinkkel, addig kell őt faggatni míg olyat nem mond, amivel nyerhetünk. - Ahogy mondod. Nálad jobb ember pedig aligha tudná megtanítani ezt nekik. – mosolygok rá. Ez most bók volt. Lehet, hogy az én módszereim merőben mások, mint az övéi, de soha nem vitattam azt, hogy jónak tartom őt abban, amit csinál. A lányomnak nyilván azt akarom, hogy a legjobbtól tanuljon, és tanulhat is. - A jó irány csak nézőpont kérdése, Bryan. De azzal nem vitatkozom, hogy te változtál többet. – rántom meg a vállamat, de persze csak viccelek, nem kell komolyan vennie. Én sem vagyok merőben ugyanaz a srác, aki voltam. Persze, sok dologban nem változtam, de… van azért amiben igen. - Én és a tanítás? Érdekes baleset lenne az… épeszű ember engem nem akar tanárnak. – nevetek fel halkan. Soha nem voltam jó tanár, igaz, nem is próbáltam, de valahogy soha nem is vonzott. Na meg… nem tudom, bennem nincs meg az, ami a tanításhoz kell. Akármi is az a plusz, belőlem mindig is hiányzott. – Gratulálok! Üdv itt, professzor úr! – vigyorgok rá. Elvégre ez lesz a megszólítása, nem? Talán. Én már régen sem nagyon foglalkoztam a tanárjaimmal, de nem azért, mert ne lettek volna jók. Azok voltak, de én meg bunkó és magamon kívül elég kevés ember érdekelt. Ez most is így van. – Ez jó ötlet. Nem vagyok ismerős annyira a környéken, de biztos találunk valami kocsmát, vagy bárt. És ezt most én állom. – ragaszkodom hozzá, elvégre most ő az… ünnepelt, nemde? Még ha nem is feltétlen az új állása miatt van ez, de ha már így alakult a helyzet, akkor ne rontsuk el. – Az élet nagy kérdései, mi? – horkantok fel. Életemben nem beszéltem még az élet nagy kérdéseiről. – Szóval, hogy váltál el? – lehet kissé pofátlan és tolakodó a kérdés, de… nem vagyunk idegenek a másiknak, nem? Közben persze elindulhatunk kifelé, kellene az a sör.
Elküldésének ideje ♛Hétf. Szept. 14, 2015 12:17 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Órákba telt mire megérkeztem. Nem is tudom megmondani, mikor hajtottam ennyit egy huzamba. Szerintem talán soha. Sőt, azt sem tudom elhinni magamról, hogy képes voltam átiratkozni a jól megszokott egyetemről egy másikra, csak azért, hogy azt a bizonyos család 'rejtélyt' megoldhassam. Mert amióta anyám elszólta magát apám halálával kapcsolatban nem vagyok nyugodt. Egyáltalán nem. Tudnom kell, hogy ki küldi a pénzt és miért. Na és pont ezért vagyok itt. Mistic Fallshoz még nem volt szerencsém, de azt hallottam szép kis városka. Az első dolgom volt a Whitmorera jönni. Első a suli, és ma már nem ártott volna az óráimra is bemennem, de szerintem nem fogok beérni semmire sem időbe, hiszen fogalmam sincs, hová kell mennem. Alig találtam el ide is. Az autót leparkoltam, majd kiszálltam és egy kicsit kinyújtóztattam magam. A csomagtartóból kivettem a táskám, majd elindultam a bejárat felé. Az iskola előtt egy kis térképféleséget is találtam, arról tudtam csak eltájékozódni, hogy melyik lehet a kollégium. Elég idős vagyok már, nem kell hogy az emberek fogják a kezem, meg tudom találni egyedül is az épületeket. Az már más dolog, ha az épületbe nincs jelzés és nem találok semmit. A kollégiumba belépve egy pillanatra megálltam a ajtóban. Tetszik ez a hely, egészen szépen be van rendezve, nem szokványos. A folyosón haladva figyeltem az ajtók számait. A papírom szerint engem a húszas szobába osztottak egyelőre. Remélem össze fogok majd barátkozni pár évfolyamtársammal és akkor talán még oda is költözhetek hozzájuk. Már vagy 15 perce bolyongok a folyosóról folyosóra, és még mindig nem találom a szobám. Hogy tudták ennyire eldugni? Pedig ezek csak számok, egyszerűen követem őket és akkor sem. Számításaim szerint pedig az első emeleten kellene, hogy legyen. Megállok, elmélkedve pillantok bele a papírjaimba hogy biztosan nem tévesztettem e el a számot, és amikor felnézek, egy fiút látok közeledni felém. Végre egy ember akit megkörnyékezhetek! -Szia! Izé... bocsi, lehet, hogy csak én vagyok ennyire figyelmetlen de... meg tudod mondani merre találom a húszas szobát? Most érkeztem, jól el vagyok veszve. - Apró mosolyra húzom a számat, de azért igenis látszik rajtam, hogy kellemetlenül érint a helyzet. Nem szoktam meg, hogy ilyesmiért is segítséget kell kérjek. Ki tudja, talán ő lesz az első ismerősöm az iskolában és lehet, hogy már nem fogom annyira egyedül érezni magam ez a beszélgetés után. Jó is lenne.
szavak száma: kukk || zene: most nincs || megjegyzés: jöttem
Helmut & Gwyn
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 20, 2015 8:57 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
- Mikorra kell? - szólok bele a telefonba, várva az egyik csoporttársam válaszát a természetvédelmi alapozó tantárgyból készítendő beadandóval kapcsolatban. Már vártam, hogy mikor keres meg az első emberke. Nehéz, száraz tantárgy ráadásul a tanár is nagyon szigorú. Az irodalmazásban oldalra pontosan kell lehivatkozni a dolgokat, minimum 3 írott, nyomtatott forrás kell (nem mintha ezek nem lennének bári számára elérhetőek, de a lustaság nagyúr), valamin 10-15 oldalas terjedelem. Ez már épp elég indok ahhoz, hogy sokak visszahőköljenek, és egyből a könnyebb megoldást válasszák: vagyis megkeressenek engem, fizessenek, és várják, hogy én végezzem el a "piszkos" munkát helyettük. Nem mintha bajom lenne ezzel, hisz ebből élek akárhonnan is nézem. Az ösztöndíj elég arra, hogy kicsengessem a tanulmányi díjamat, de a normális megélhetésre, és főleg a kis pajtásaimmal végrehajtott "rekreációs" tevékenységekhez édes kevés. Márpedig lazítanom még nekem is kell. Mindenesetre, amikor kiadják a feladatokat, akkor megindul a verseny, hogy ki talál meg először, mivel mindenki cuccát ilyenkor én se tudom megcsinálni, és csak annyit vállalok el, amennyire van nekem is kapacitásom. Viszont az előadások más, és más időpontokban vannak, és épp ezért néha a beadandó határidők is különböznek, nekem is ehhez kell alkalmazkodnom. Most is ez a helyzet...- Jövő hét? - kérdem megrökönyödve. - Az túl rövid határidő, nagyon sok így is a dolgom. Miért nem szóltál előbb? - fedem meg a vonal túlsó felé lévő lányt. Sajnos azonban én is megpuhítható vagyok, túlságosan könnyen is...Egy kis könyörgés, néhány kedves szó, láthatatlan szempilla lebegtetés. Most is ez a felvonás következik sajnos, és ezzel a csoporttársammal jóba is vagyok, tudja jól, hogy úgyse fogok neki nemet mondani... - Nem tudom...Pocsék munkát nem akarok kiadni a kezemből. - vakarom meg a fejem búbját miközben tovább sétálok a kollégium folyosóján a fejemet vakarva gondolataimba merülve. Ha elvállalom, akkor az könnyen egy másik munkám rovására mehet, de nem akarom a csoporttársamat se megbántani. Igaz az Ő hibája, hogy ilyen későn szólt, de akkor se akarom cserbe hagyni. A végén már ötven dollárnál járunk. Nem akarom ennyivel megrövidíteni, de másnak se csinálnám meg ennél kevesebbnél, ha ilyen későn szól. Lassan már odaérek a szobám ajtaja elé, amely a 24-es, de mielőtt ki tudnám nyitni az ajtaját, hirtelen valaki megszólít. Az ujjaimmal egy pillanat türelmet kérek tőle, mert még mindig a telefonra figyelek félig, de a kérdését azért értem. - Rendben. Ötven dollárért megcsinálom. DE ez az utolsó alkalom. Máskor szólj előbb! - egyezek végül bele a dologba. A hálálkodás, és a kölcsönös búcsúzások után végül el is köszönök tőle egy kedves mosollyal a szám sarkában. - 20-as szoba? Néggyel arrébb lesz. - felelek egy fél mosollyal mutatva tőlem párral távolabb lévő ajtó felé. Ha felpillant, láthatja, hogy én lakom a 24-es szobába nem sokkal mellette.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Szept. 22, 2015 5:41 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Csak bolyongok és bolyongok. Az otthoni egyetem és kollégium nem ennyire összekuszált, nem értem miért kell ennyire elbonyolítani a dolgokat. Lassan haladok, jól megnézek mindent, hogy ha valami fontosat meglátok akkor még véletlenül se felejtsem el aztán, hogy hol is volt az a dolog. Ha egyszer megtalálok mindent utána már menni fog, csak most így elsőre... és egyébként is fáradt vagyok, de hajt a dolog, hogy végre megtaláljam a szobám, mivel csak ott tudok majd aludni. Már azt hittem közel járok, amikor ismét nem találtam meg a húszast. Ekkor végre hangokat hallottam és egy fiú lépett ki a folyosóra, telefonnal a kezében. Nem akartam kihallgatni, de elég jól visszahangzik ez a helység és akaratlanul is meghallottam amit mondott. Csak halványan elmosolyodtam és közelebb lépdeltem hozzá. Megvártam még elvégzi a dolgát, és miután letette a telefont, feltettem neki a kérdést. Az ajtajára néztem. Huszonnégy. Már nem vagyok messze ezek szerint, de merre induljak? -Óh, végre. Köszönöm. Azt hittem nem alszom ma itt. - Fintorodtam el. Megkönnyebbülve tettem le a táskáimat az ajtóba, majd kíváncsiságom vezérelt, szóval kénytelen voltam engedni neki... - Megkérdezhetem mivel foglalkozol? Nem akartam kihallgatni a beszélgetésed, csak... visszhangzik a folyosó. - Mosolyodom el miközben nekidőlök a falnak. Teljesen elfáradtam a nagy rohangálásba és még be is kellene pakolnom. De lehet, hogy azt már holnapra hagyom. Viszont tudom, hogy holnap is szinte ugyan ez vár rám. Elvégre el kell kezdenem a sulit és még azt sem tudom, hová kell majd mennem hogy beadjam a papírt, hogy megérkeztem. Ahh... bele se akarok gondolni. Csak kíváncsi tekintetemmel követem a fiút. - Milyen itt az élet? Ha nem érsz rá, szólj nyugodtan, akkor befogom. - Néha megy a szóáradat. Mint most is. Csak mert szeretnék kérdezősködni, szeretnék megtudni mindent erről a helyről. Milyen a campus, milyenek az emberek, mennyi általában az idő amennyit a suliban kell tölteni. Szoktak-e jó bulik lenni? Ezernyi kérdésem van, amit szerintem nem fogok mind most feltenni, mert a végén még elüldözöm a fiút. Na meg egyébként is, négy szobával arrébb lakik. Szomszédnak is mondhatom. -Ó, milyen buta vagyok! El is felejtettem bemutatkozni. Gwyneth a nevem. - Nyújtottam a kezemet felé, szeretem azért megpecsételni a bemutatkozást egy kézrázással is. Ha nem fogadja el, hát akkor nem. Vannak emberek, akik nem szeretnek ilyen közeli kapcsolatot rögtön a bemutatkozásnál. Én már csak tudom. Annyi dolgot tanultam az első évemben az egyetemen... annyi sok hülyeséget, amire úgy érzem, szükségem soha nem lesz. Egyébkét remélem, ez az év nem így fog kezdődni.
szavak száma: kukk || zene: most nincs || megjegyzés: jöttem
Helmut & Gwyn
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Vas. Szept. 27, 2015 11:06 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Bosszúsan hangzik a hangom a telefonban, és ugyanígy visszhangzik a folyosón is, ahogy a kollégiumi szobám felé tartok. Nem mondom kissé elfáradtam, ráadásul még nem is végeztem mára, hisz vár rám még némi mellékes pénzkeresési munka is vagyis állhatok neki beadandókat gyártani. Kevés idő, kevés pihenés főleg, hogy este, azért a buliba is le kellene néznem legalább egy-két italra, de mindenki ismeri az élet egyik szent törvényét: valamit, valamiért. Ebből élek, nincs hát más választásom. Ez a kolesz néha kész labirintus tud lenni azok számára, akik még nem ismerik ki magukat annyira vagy pedig nagyon újak. Én csak azért nem tévedek el még telefonálás közben, mert már annyiszor végigjártam ezt az utat, hogy azt hiszem, ha nem lennének a lépcsők, talán még csukott szemmel is el tudnék itt navigálni. Most viszont a hangulatomhoz illően sebesen veszem be a kanyarokat, robogok végig a folyosókon, újabb, és újabb szobákat hagyva magam mögött. Szeretnék mielőbb beérni a szobámba, és nekikezdeni a dolgomnak, hogy legyen legalább egy kis időm pihenni is. Már nem járok túl messze, de még mindig az "üzleti" ügyeimet intézem. Utálom, amikor a lányok bedobják a "cukiság", és a "jajj ugyan már hiszen barátok vagyunk" kártyákat, amikről tudják, hogy rendszerint úgysem tudok rájuk nemet mondani a jó szívem miatt, és mert nem bírnám elviselni, hogy csávában hagyom őket, holott ez a saját lustaságuk következménye. Most is ez a helyzet, és ráadásul egy kedves lány-barátomról van szó, ami még nehezebbé tenné a nemet mondást, és nem is sikerül végül. Én pedig csak még egy újabb nyűgöt vettem a nyakamba. Jólllvan fiú, gratulálok! Utálom magamat, amikor ez történik. Mintha csak élvezném, hogy saját magamat szívatom meg újra, és újra. Azt hiszem valamit sürgősen kezdenem kellene magammal. Még le sem teszem a telefont,a mikor váratlanul egy tök ismeretlen lány szólt meg, útbaigazítást kérve tőlem. Tudok neki segíteni, csak először le kell zárnom a telefonos beszélgetésemet, amit végre valahára meg is tudok tenni, majd aztán a lány problémáját is igyekszem orvosolni, méghozzá sikeresen. - Ugyan. Nem tesz semmit. Ha először jársz itt, akkor elég könnyű eltévedni, de pár nap és megszokod teljesen. - legyintek egy halovány mosollyal. Na igen ez az épület tényleg olyan, mint egy rohadt labirintus, de csak addig, amíg az ember rá nem jön, hogy hogyan is épül fel az épület, és milyen rend szerint vannak számozva a szobák. Utána pofonegyszerű az egész igazából. - Semmi különös. Csak kisegítem a kis társaimat. - Apró fél-mosoly jelenik meg az ajkaimon. Nem szoktam mindenkinek egyből kitálalni. Ha eljutna egy tanár vagy a dékáni hivatal fülébe, akkor nagyon, de nagyon megüthetném a bokámat, azt pedig nagyon, de nagyon nem szeretném. Túl sokat dolgoztam azon, hogy bekerüljek ide, és, hogy bent tudjak maradni, arról már nem is beszélve, hogy mennyit melóztam mások dolgaival, hogy az anyagi dolgaim is rendben legyenek. Nem szeretném, ha egyetlen kósza szóbeszéd miatt kivágnának innen. Ezért nem is szoktam olyantól elvállalni melót, akit nem ismerek, vagy pedig az egyik ismerősöm nem mondja rá azt, hogy megbízható. Ez a rendszer így működik csak... - Az attól függ, te milyenné teszed. Ha szeretsz bulizni, akkor jó, ha nem akkor kevésbé, de meg lehet szokni. Ha nagyon nem szeretsz bulizni, akkor szerintem keres más szintet. - mosolyodom el. - Heti egy-kettőnél nem szokott több lenni, de vizsgaidőszak után az egész hét bulihét szokott lenni. De vizsgaidőszakban viszont csend van. Szóval, amikor kell, akkor tudsz tanulni, de ha a szobádban nem megy, a tanulóba bármikor le tudsz menni. - tájékoztatom barátságos hangnemben az ismeretlent. Nincs szándékomban elijeszteni, de jobb, ha előre értesül az ilyen dolgokról, és tud kalkulálni, mintha meg kellene tapasztalnia, és abból rájönnie a dolgokra. - Mondd csak nyugodtan, van egy kis időm. - teszem még hozzá a mondandómra. Igen egy kicsit tényleg ráérek, legalábbis addig is pihenek egyet, amíg az Ő kérdéseire válaszolok. Meg aztán amúgy sem árt, ha az ember, azért ismeri a szomszédjait, főleg itt a kollégiumban. Ki tudja, mikor lehet hasznos az ismeretség, majd egyszer valamikor. - Helmut vagyok. Örvendek. - fogadom el a kézfogását. Odahaza is legtöbbször így mutatkoztunk be, bár a lányoknál előfordult, hogy inkább a puszi volt az elfogadhatóbb megoldás. De ez egy más ország, más szokások. Mindenesetre felesleges túlbonyolítani a dolgokat. Ha kezet nyújtanak, akkor el kell fogadni, és ennyi. Most már legalább az új lány nevét tudom. Sose rossz, ha az embernek van lehetősége az archoz nevet is párosítani. Megkönnyíti a dolgokat szerintem. Ráadásul tudom, hogy Ő hol lakik, és Ő is azt, hogy én hol. Ha kell neki valami segítség, akkor a 24-ben úgyis mindig megtalál. Vagy legalábbis többnyire...
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Okt. 10, 2015 11:59 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Nem tudom mennyire volt jó ötlet átjönni ebbe az iskolába. Valószínűleg nem fog felérni a régivel, de beáldoztam amit csak lehetett. Egy emberért. Akiről azt se tudom, hogy kicsoda. Persze a nagy kíváncsiskodásomnak aztán én fogom megszívni a végét. Jó nyomozó leszek, mindenki ezt mondja. Remélem, most gyakorlatban is tudom majd megmutatni a képességemet. Hiszen szükségem lesz rá, hogy megtaláljam a férfit. Haydent. Valószínűleg, hogy a hazugság az ami legjobban nyomaszt. Mármint amikor nem mondták el, hogy meghalt az apám. Hanem egy hülye levélből kellett rájönnöm, amit véletlenül találtam meg. És egyébként is csak arról volt szó úgy emlékszem, hogy apám küldi majd nekem a pénzt. Most miért jön tovább? A rengeteg gondolat összezavar, elhessegetem a fejemből őket. Csak haladok előre és amikor már végképp nem találom a szobát megállok. Hangot hallok. Egy fiú közeledik. Megvárom még kilép elém. Először azt hittem valakivel van, de most látom, hogy telefonál. Nem zavarom. Megvárom még befejezi, majd letámadom. Hát persze. Nem akarok rögtön az első nap szállodába menni. Ha már van szobám... egyszerűen csak kicsit fellélegzem végre, és elmosolyodom a válaszán. Reméltem, hogy nem fog elküldeni a fenébe az első ember akit megszólítok. A mai tinédzserek kiszámíthatatlanok. -Akkor jó. Gyors alkalmazkodó vagyok és általában könnyen megtalálok dolgokat de most kicsit belezavarodtam. - Hajtom le a fejem, miközben ugye lepakolom a táskáimat az ajtóm elé. Nem szerettem volna rögtön az életében vájkálni, de a kérdést, avagy a mivel foglalkozik dolgot nem bírtam ki. Meg kellett tudnom. - Szóval ilyen tanulós dolog? - Mosolyodtam rá vissza. Nem hinném, hogy nekem kelleni fog valaha is ilyen segítség, de ki tudja. Ha különbözetit kell tennem véletlenül, akkor még lehet, hogy jól fog jönni a segítsége. Persze nem hagyom, hogy elmenjen, jól esik most egy kis társaság. Tovább kérdezek az iskoláról. -Szuper! Igazából nem zavarnak a bulik, ha tanulnom kell akkor zajban is megy. De feltalálom magam. Mondjuk az előző sulimban nem nagyon voltak koleszbulik. Nem is tudom miért. Szerintem túl komolyan vették. - Húzom el a számat, majd vállat vonok. Valóban, nem igazán voltam az évek során egy buliban sem, úgyhogy most ezt be kell pótolnom. Legalább meg kell tudnom, hogy milyenek ezek a bulik. Úgy tűnik, nem untatom a fiút. Örülök neki, hogy van ideje rám, főként amikor be is mutatkozik. Kijelenthetem, hogy hivatalosan is, rekord idő alatt megismerkedtem egy személlyel az új sulimban. Szupi. -Helmut. Szép neved van. Egyébként milyen szakra jársz? - Pillantottam fel a fiúra. Ha még véletlenül hasonló szakosok is lennénk... az már annyira véletlen egybeesés lenne, hogy ihaj csuhaj! Nekidőlök a falnak, mosolyom nem tűnik el, láthatóak szeretem a társaságot és ismerkedni is. Kedvesnek tartom a fiút.
szavak száma: kukk || zene: most nincs || megjegyzés: jöttem
Helmut & Gwyn
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Okt. 13, 2015 11:03 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Valahogy sose bántam meg, hogy idejöttem a Whitmore-ra. Igazából csak annyi volt a baj, hogy a jelentkezéskor egy kicsit elvesztem a sok hasonló szak között. Mehettem volna akár az ország akármelyik végébe is, de miért tettem volna? Ami itt van a Whitmore-on azzal én tökéletesen elégedett vagyok. Reményeim szerint, majd egyszer el is tudok majd helyezkedni benne, és akkor majd éldegélhetem a kis életemet. Bár...mindenki azt mondja, hogy az egyetem életünk legszebb 4 éve. Miért is ne csinálhatnék belőle én is 6 évet? Na jó azt azért talán ne...Ráadásul akkor van egy olyan baljós előérzetem, hogy ebben az esetben ugrana az ösztöndíjam is, aminek nagyon nem örülnék. Szóval ha meg akarom hosszabbítani életem legszebb 4 évét, akkor sajnálatoson módon nagyon nincs más lehetőségem, mint a mester képzés elvégzése hozzá. Nem mintha amúgy sem készültem volna rá, hogy azt is elvégezzem. magasabb végzettség, és reményeim szerint jobb fizetés, ami egyenes arányban vezethet egy jobb élet felé. Na nem mintha a mostani helyzetemmel bajom lenne... Na jó úgy tűnik a nyugodt hétvégémnek megint lőttek. Eddig is tele voltam melóval, de úgy tudtam tervezni, hogy legalább még egy kicsit tudok, majd pihenni is mellettük. De hála ennek a szerencsecsomagnak nagyon úgy tűnik, hogy a pihenés kilőve. Hacsak nem találok ki valami über-szuper új technikát, aminek a segítségével egy csettintéssel letudom a beadandókat, akkor felkészülhetek egy igencsak fárasztó hétvégére. Na nem mintha én nem lennék hibás. Olyan hülye vagyok, hogy mindig minden haveromat ki akarom segíteni, és a végén mindig én maradok benne a csávában, mert túlvállalom magamat. Még ha pénzt is kapok mindezért...Azért valljuk be talán mégse kéne összekeverni Teréz-anyával, és 30 dollárt nem lehet összekeverni egy egész éves csúszással járó rövid "Aláírás megtagadva" üzenettel. Tényleg Jordan-nek van igaza: meg kéne tanulnom néha egy kicsit önzőnek lenni. Hatalmas ötlet nem tagadom, de rohadtul nem tudnám magamat beleélni, és a természetem sem ilyen. Úgyhogy azt hiszem, marad a túlvállaltság és az én ízlésemhez képest talán némileg kevés pihenés. - Az sose árt, de bárkivel megesik, hogy eltéved egy kicsit. - felelek a lánynak egy biztató mosollyal. Nem igazán számoltam arra, hogy ma új arcokkal találkozok a szinten, de ha már itt van, akkor illő lenne kicsit kisegítenem némi információval. Fordított helyzetben é is szívesen venném ezt, meg az új ismeretséget is. Elvégre az egyetem akkor a legjobb, ha minél több embert ismersz magad körül. Akkor lesz kivel buliznod, arról nem is beszélve, hogy biztosan lesz valaki, akihez fordulhatsz tanulmányi dolgokban. - Igen. Olyasmi. Mindig van aki szorul némi segítségre. - felelek egy fél-mosollyal. Na igen magyarán mindig van, aki lusta csinálni a dolgát, vagy nem fűlik hozzá a foga, vagy nem érti, vagy anyám kínja és a többi, és a többi. És persze ez egyenesen vezet a piramis következő lépcsőfokához, ami vagy valamelyik ismerősömet jelenti vagy pedig egyből a következő lépcsőfokot, vagyis engem. Nem mintha nem segítenék szívesen főleg, hogy ebből élek kb... - Akkor szerintem elég gyorsan be fogsz tudni illeszkedni. - mosolyodom el finoman. - Tényleg? - vonom fel a szemöldökömet. - Nem tudom, én nem tudnék olyan kollégiumban létezni, ahol nincsenek bulik, vagy pedig nem engedik őket. Persze a vizsgaidőszakban kell a csend meg a nyugi, de azért néha nem árt kicsit kiengedni a gőzt. - felelek elgondolkodva. Tényleg szörnyű belegondolni ebbe. Az ilyen "csendes" kollégium szörnyen nyomasztó hely lehet. Szerintem nem is bírnám ott túl sokáig, az a megérzésem a dologgal kapcsolatban. Milyen hely az már ahol állandóan tanulnom kéne vagy pedig ha nem tanulnék, akkor körülbelül ülhetnék a négy fal között… - Köszi. A te neved is jól hangzik. - viszonozom neki a dicséretet. - Jelenleg természetvédelmet, de később vadvilági technikusra akarok szakosodni. - felelek neki - Na és te? - kérdezek vissza érdeklődve. Kíváncsi vagyok, hogy Ő vajon milyen szak miatt jöhetett erre az egyetemre. Már annyi mindenről hallottam, hogy tényleg érdekel, hogy őt vajon mi sodorta ide.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Okt. 31, 2015 4:59 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Helmut & Gwyneth
Azt hiszem eltévedtem...
Kicsit félek attól, hogy mi lesz majd a következő hetekben. Elvégre, nagy része az embereknek nem vált iskolát amikor már kijárta például az elsőt, mint én. És most a másodikosok között kíváncsi leszek, hogy én leszek e az egyetlen új diák. Mert utálok új lenni. Igaz, nagyon furfangos és könnyen ismerkedő is vagyok, de nehéz egy másik városban beilleszkedni, ahol ki tudja, milyenek az emberek. Most jól jártam, de nem biztos, hogy mindig ilyen jól fogok. Remélem, nem bánom meg a döntésem. Remélem, szeretni fogok majd itt, ebben a városban, ezen a főiskolán is. Csak bólintok egyet az eltévedős dologra. Mondjuk velem nem sokszor szokott megesni, de szerintem ilyen öt évente egyszer elnézhető. Most, és remélem a következő öt évben nem lesz ilyen. De ezek szerint, ha figyelmetlen vagyok és eltévedős akkor még tudok ismerkedni is. Mert most ha rögtön megtaláltam volna a szobám, akkor aztán nem ismertem volna meg Helmutot. De így legalább el tudja nekem mesélni, milyen itt az élet. Hiszen ez érdekel. Nagyon is. És már róla is megtudtam egy-két információt. Ezek hasznos dolgok. Főleg nekem, mint nyomozó tanoncnak. Szeretek ilyen infókat tudni az emberekről. -Áhá. Értem. Jó dolog ez a segítős dolog, ettől egy kicsit összetartóbb lesz a társaság. Mondjuk nem minden esetbe de... - Halványan elmosolyodom. Mivel fogalmam sincs, hogy pontosan ez hogy megy náluk, ezért talán nem is jártatom tovább a szám. Örülök neki, hogy azt mondja, gyorsan be fogok tudni illeszkedni majd. Ettől mindig is nagyon féltem, mikor az előző suliba indultam, akkor is rettegtem és rinyáltam anyámnak, hogy segítsen rajtam, adjon tanácsokat. De végül minden rendben ment. Ebből következtethetnék arra, hogy itt is fog, de nem merek. -Szeretnék kipróbálni egy ilyen koleszos bulit. Kíváncsi vagyok. Remélem hamarosan lesz ilyen. Egyébként meg köszönöm a biztatást, reménykedem a beilleszkedésem sikerében. - Ilyen szépen megfogalmazott mondatot nem is tudom mikor ejtettem ki már a számon. Elmosolyodom a legvégén szintén, közben pedig belegondolok, milyen lehet itt minden héten bulizni. Mennyire lenne rám kihatással. Tuti, hogy egy kicsit feloldódnék, ami szerintem nem is ártana. Na meg talán egy-két csávót is felszedhetnék már... -Hú, izginek hangzik a szakod! Biztosan jó dolog. - Mondjuk nem igazán értek ezekhez a dolgokhoz, de azért én elhiszem a fiúnak. - Én nyomozó leszek ha nagy leszek. Már másodikba megyek, csak át kellett iratkoznom ide. Szóval remélem jó ez a suli.
Amikor először szóba került, hogy ide az államokba kell jönnöm otthonról akkor bevallom, kicsit keserédesnek tűnt a dolog. Egyrészről örültem, hogy végre személyesen is megismerhetem a nagybátyámat, akivel előtte soha semmilyen kapcsolatom sem volt a nagyon ritka telefonos beszélgetéseken kívül, és, hogy esetleg vele élhetek majd nem pedig...ki tudja hova kerültem volna. Másrészről viszont rettegem, mert gyakorlatilag a világ egyik feléből a másikra kellett költözöm, és ott új életet kezdenem. Viszont hazudnék, hogy ha azt mondanám, hogy nem vonzott az új élet lehetősége, egy új helyen nem, azért, mert a régit nem szerettem volna hanem, mert féltem, hogy a múltammal nem tudnék megbirkózni egy olyan helyen ahol folyton csak régi emlékekbe botlok. De ugyanakkor sirattam is a régi életemet, pontosabban azokat az embereket, akik a részei voltak. A haverokat, barátokat, ismerősöket, akikkel annyi ökörködésben volt részünk, és mindig élvezetessé tettük egymás napjait, és a szüleimre, akik úgy haltak meg, hogy haragban váltam el tőlük... Hogy milyen gyakran tud az ember eltévedni? Hát...ez eléggé változó. Valakinek természetes érzéke van a tájékozódáshoz, és a legsűrűbb erdőben is megtalálja az utat kifelé, de van, aki még egy táblákkal teleaggatott városban is eltéved. A magam részéről be kell, hogy valljam, én sokszor könnyebben eligazodom az erdőben. Egy új várost mindig időbe telik mire megszokok, és megtalálok mindent. Amikor elkerültem az erdészeti suliba, majdnem egy hónapba telt mire mindent megtaláltam, és mire kialakítottam a saját kis útvonalaimat. Azt tudni kell rólam, hogy ilyesmibe elég makacs vagyok, és mindig ragaszkodok ezekhez a kis "ösvényekhez". Konok mód ezeken járok sokszor még akkor is ha felhívják a figyelmemet, hogy lenne más, esetleg rövidebb út is. Nekem egyszerűbb így, mert ezeken az utakon már biztosan nem tévedek el mivel körülbelül már az utolsó fűszálat is ismerem így magabiztosan közlekedek rajtuk. Mondjuk itt a Whitmore-on könnyű volt a dolgom, mert egy csomó ember volt, aki mindent megmutogatott, és könnyű volt meglelnem a fontos célpontokat. Mystic Falls...nos összehasonlíthatatlanul kisebb volt, mint az a város ahol a középsulim volt így egy hét is elég volt, hogy kiismerjem a helyet. - Igen...Így is mondhatjuk. - felelek a lánynak egy fél-mosollyal. Persze ez a segítős dolog összehozza az embereket...amíg meg kell találniuk, és megmondják, hogy mire is van szükségük. Ezek után nekem már csak Teréz anya jóságos buzgalmával kell nekiugornom a feladatoknak, és végrehajtani őket egy hangya szorgalmával, hogy utána pénzben arassam le munkám gyümölcsét a többieken akárcsak egy sáska. Na jó, a sáska egy kissé erős hasonlat, nem vagyok ennyire kapzsi, de nem is szokásom futni hagyni a pénzemet, amiért keményen megdolgozok többnyire a saját pihenési időm rovására. Hisz a barátokkal való "csak egy sört" nem szabad sose kihagyni csakis nagyon nyomós indokkal, mint például vizsga vagy fontos ZH. Mert ugyebár az egyetemben a legrosszabb dolog, hogy néhanapján itt tanulni is kell...és néha sajnos nem is keveset. Még nálam is van, amikor leteszem a "szeszkót" és nekiülök tanulni, mint a kis angyal, mert kell az ösztöndíj. Hisz a kis társamon való "segítés" csak mellékes bevétel, az ösztöndíjat kiegészítendő, hogy egy bizonyos életszínvonalat, és hóbortokat képes legyek biztosítani a magam számára, mert a nagybátyámat nem akarom lehúzni semmilyen szinten sem pénzzel. - Nem kel sokat várnod. Állandóan van valami itt. Ugyan nem tesz semmit. - mosolyodom el. - Igazából csak rajtad múlik a dolog. - vonom meg a vállamat egy fél-mosoly kíséretében. Igen a beilleszkedés legfőképpen magán az emberen múlik, de rengeteg múlik azon is, hogy hova is kerül az ember, milyen társaságban. Szerencsére a Whitmore elég befogadó az újakkal szemben így nem hiszem, hogy az új lánynak bármiféle komoly problémája lesz a beilleszkedéssel, és a új környezettel való megbarátkozással. A bulik erre tényleg remek alkalmak. Az ember egyszerre sok embert ismerhet meg, és általában egyből azokat, akik számítanak itt, és akikkel jó dolog jóban lenni, mert tudnak ezt-az az itteni életről, és tudnak segíteni, vagy ha ők nem is, de biztosan ismernek valakit, aki viszont tud. Ha jó benyomást tesz az első alkalommal, akkor Gwyneth-nek sem lesz semmi gondja itt. - Igen egész jó szak bár sajnos tele vagyunk teljesen felesleges tantárgyakkal. Bár azok gondolom mindenhol vannak. - válaszolok neki kissé elgondolkodva. Az Ő feleletére csak bólintok. A magam részérő sose gondoltam volna, hogy nyomozó is van itt, de nem elképzelhetetlen. Elég sokféle szakkal találkoztam már a Whitmore-on. - Értem. - mosolyodom el. - A te szakod sem hangzik rossznak, bár lehet pár fokkal nehezebb, mint az enyém. Mindenesetre szerintem a suli az jó itt. - teszem hozzá még egy fél-mosollyal.
Kezdőlap
| szószám: ide | 
| szószám: ide | 
Órákba telt mire megérkeztem. Nem is tudom megmondani, mikor hajtottam ennyit egy huzamba. Szerintem talán soha. Sőt, azt sem tudom elhinni magamról, hogy képes voltam átiratkozni a jól megszokott egyetemről egy másikra, csak azért, hogy azt a bizonyos család 'rejtélyt' megoldhassam. Mert amióta anyám elszólta magát apám halálával kapcsolatban nem vagyok nyugodt. Egyáltalán nem. Tudnom kell, hogy ki küldi a pénzt és miért. Na és pont ezért vagyok itt. Mistic Fallshoz még nem volt szerencsém, de azt hallottam szép kis városka. Az első dolgom volt a Whitmorera jönni. Első a suli, és ma már nem ártott volna az óráimra is bemennem, de szerintem nem fogok beérni semmire sem időbe, hiszen fogalmam sincs, hová kell mennem. Alig találtam el ide is. Az autót leparkoltam, majd kiszálltam és egy kicsit kinyújtóztattam magam. A csomagtartóból kivettem a táskám, majd elindultam a bejárat felé. Az iskola előtt egy kis térképféleséget is találtam, arról tudtam csak eltájékozódni, hogy melyik lehet a kollégium. Elég idős vagyok már, nem kell hogy az emberek fogják a kezem, meg tudom találni egyedül is az épületeket. Az már más dolog, ha az épületbe nincs jelzés és nem találok semmit. 
