Talán annak is betudható volt, hogy miért nem tudtam aludni, hogy Shan nem volt mellettem. Hónapok óta együtt alszunk el, és együtt kelünk is fel. Akármennyire is hajnalok hajnalán ment el, mikor nem keltem fel rá, akkor is magam mellett találtam reggel. A másik pedig az, hogy tudtam, megbántottam, az enyhén durva szavaimmal. És ezt nem akartam. Még régebben azt is mondtam neki, hogy ne veszekedjünk, csak szeressük egymást. Mert ez a legfontosabb. Erre én magam szegem meg a szavamat. Nem hittem volna, hogy ennyire elfajul a dolog, csak mondtam ami eszembe jutott, bennem valami arra késztetett, hogy megbántsam, hogy minél jobban fájjon neki. Nagyon remélem, hogy később vámpírként nem leszek ilyen. De ők majd segítenek visszafogni magam. Tudnia kell Shannak, hogy semmit nem gondoltam komolyan abból amit mondtam… Muszáj…
- Tisztában vagyok vele… - Néztem le Shanra, mint nagyjából mindig. Ez szimplán csak azért van, mert bő 20 centi különbség van köztünk. Az utcán ki is néznek minket, mikor együtt járkálunk. De nem érdekel a többi ember, egyedül csakis Shan érdekel. Ha őt nem zavarja a magasságom, akkor örülök. Engem sem zavar, hogy ő ekkora hozzám képest, sőt, örülök is neki. Kényelmetlenül érezném magam, hogyha magasabb lenne nálam.  
Néhány pillanat múlva már ott is volt az apja Shan mögött, egy férfival. Hátul össze volt kötözve a keze, és a fater keze a vállán volt. Mielőtt szólhattam volna bármit is, lassan elkezdte sorolni, hogy milyen bűntényeket követett el. Amint hallgattam, egyre inkább világossá vált, hogy ennél jobb első célpontot nem is találhatnék.
- Elsőnek embervér, utána már bármi? - Néztem Shanra magabiztosan. Egy gyilkosság elég lesz, majd inkább megyek lopkodni a helyi kórházakba vértasakokért. Közelebb léptem a férfihoz, és vámpírfogaim az ínyemből kiszöktek, amire felgyorsult a szívverése. Egyre inkább kívántam a vért, nézni a lüktető ereket rajta. Odahajoltam a füléhez.
- Sajnálom… - Súgtam bele, majd egyik kezemet az állára helyeztem, másikat pedig a vállára, és a torkába belevájtam a fogaimat. Elkezdtem szívni a vért, néhány másodpercig tarthatott mindössze az egész, mire kifogyott belőle minden. Elengedtem, és az holtan térdre rogyott, majd pedig arccal előre a földre. Álltam fölötte néhány másodpercig, majd a fürdő felé vettem az irányt, hogy lemossam az arcomat. Nem sokkal később pedig visszamentem Shanhoz.
- Meg is volnánk… - Vettem egy mély sóhajt, majd kedvesemre szegeztem a tekintetem.

 Utána akartam menni, ott kellene lennem vele. Segítenem kellene neki, de egyszerűen nem tudtam utána menni. Nem akartam, hogy így lásson, hiszen most támaszra lenne szüksége és nem pedig egy olyan személyre aki megtört és sír. Tudtam, vagy legalább is éreztem, hogy nem gondolhatja komolyan a dolgokat, de az is pontosan tudtam, hogy ha valaki vámpírrá változik, akkor az igazi érzései is fel tudnak erősödni. Pontosan ezért féltem, hogy részben az igazi érzéseit vágta a fejemhez.
Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de most nem is érdekelt. Nem tudtam megmozdulni, úgy éreztem, mintha jó pár száz évet visszaugrottam volna az időmben. Rég volt már az amikor érezhettem édesapám védelmező és vigasztaló ölelését, de most erre volt a legnagyobb szükségem. Tudtam, hogy ez nem fog semmit se semmisé tenni, de szükségem volt arra, hogy meg tudjak nyugodni és erre remek volt Ezio ölelése. Tisztán emlékszem arra, amikor hatalmas viharok idején mindig odajött és szorosan magához ölelt egészen addig amíg a történeteire el nem aludtam az ölelésében. Szerencsés voltam akkor és most is az vagyok, hogy még él, hiszen pontosan tudja azt, hogy mikor mire van szükségem.
Hallatottam ahogyan nyílt, majd az egyre közeledő lépteket, illetve megéreztem azt az ismerősen kellemes illatot, aminek következtében még a szívem is egy-két ütem erejéig még jobban dobogni kezdett, de nem tudtam megmozdulni. Olyan volt az egész, mintha földbe gyökereztek volna a lábaim, vagy csak egyszerűen nem akartam, hogy így lásson. Éreztem, amint a kezét a vállamra teszi, majd a hangját aminek következtében az ajkamba haraptam és próbáltam visszafojtani az újabb sírást. Éreztem, amint édesapám elenged, majd Nate szorosan megölel hátulról. Éreztem, amint arcát a hajamba temeti. Szerettem volna megölelni őt és enyhíteni a fájdalmán, hiszen miattam szenved, de még se tudtam megtenni. Talán sokkal gyengébb vagyok, mint gondoltam.
Figyeltem őt, amikor megfordított, de nem nézett rám. Hallgattam őt és gyengéden megérintettem az arcát és végig simítottam rajta. Felemeltem a fejét óvatosan és közelebb léptem hozzá. - Shh... semmi baj.. - mondtam szinte suttogva, majd letöröltem a könnyeimet az arcomról. Nagyon fájtak még mindig a szavai, de nem akartam azt, hogy még emiatt is jobban eméssze magát, hiszen részben jogosan kelt ki magából. Túl sok minden történt vele az elmúlt pár percben, órában.
Egy apró mosoly jelent meg az arcomon amikor hallottam a következő szavait, majd amikor egy apró puszit nyomot a hasamra, akkor megsimogattam a fejénél, illetve utána szorosan hozzá bújtam. Nem akartam őt többé elengedni, hiszen már így is annyi ideig kellett rávárnom, illetve utána az a félév is örökkévalóságnak tűnt. - Szeretlek. - suttogtam neki, majd alig hallhatóan folytattam.- Itt leszek, hogy segítsek neked. Mindig küzdeni fogok érted. - mondtam neki higgadtan, bár még mindig lehetett hallani a hangomon, hogy pár perce még sírtam. Majd hátra pillantottam édesapámra és "köszönöm"-öt mondtam neki. Ezel után óvatosan kiléptem Nate öleléséből, először a földre, majd ránéztem. - Tudom, hogy még nem tudod elfogadni ezt a vámpír dolgot és még talán mindig dühös, mérges vagy rám.. - kezdtem bele óvatosan a dologba és az ajkamba haraptam röpke pillanatig, majd folytattam. - De még valamit meg kell tenned ahhoz, hogy nehogy valami bajod legyen. - mondtam neki még mindig óvatosan és közben figyeltem őt, illetve néha Ezio-ra pillantottam, hogy segítsen nekem ebben. Nem tudtam egyből kimondani azt, hogy meg kell ölnie valakit azért, hogy ő ne haljon meg. Lehet egyből ki kellett volna mondanom, de az előbbi veszekedésből kiindulva, illetve abból, hogy majdnem a karjaim között halt meg, vagyis meghalt, de szerencsére használt a vérem féltem egyből kimondani a dolgokat.

Ideges voltam, rettentő ideges… Helyettem döntött egy ilyen kérdésben. Ez viszont nem túl jó… Szeretem Shant, de ez kissé sok volt abban a pillanatban. Ez a sok hír… Él az apja, vámpír lettem, és az, hogy babát vár. Az én gyerekemet. Normális ember kiugrana a bőréből, ehelyett én azt mondtam neki, hogy őt kellett volna megölnöm… Szörnyű ember vagyok. Ember… Szörnyeteg, most már mondható rám ez is. A vámpír titulus nem hangzik olyan jól, mégis csak jobb egy szörnyeteg mint egy vámpír. A szörnyetegek egyébként is veszélyesek, ahogy én is.
Elaludni sem tudtam, forgolódtam inkább az ágyban. Shan azért tette ezt az egészet, mert csak jót akart. Mert szeret, és nem akar elveszteni. Mert szeretné, ha tudnám milyen apának lenni, milyen egy gyereket felnevelni, és ehelyett én elhordtam mindennek. Nem szabadott volna ilyeneket mondanom, de hirtelen tényleg túl sok volt ez az egész. Egyszer úgyis eljött volna az ideje ennek, legalább kevertük a kellemeset a hasznossal. Illetve, Shan keverte. Akkor is, nem volt szép dolog tőlem. Egy bocsánatkérés meg nem biztos, hogy elég lesz neki. Viszont remélem…
Leszálltam az ágyról, és a szakadt pólómat lecseréltem, majd visszaindultam a házba. A kis husky meg még mindig aludt. Nagyon aranyos, egy ideig ne is keljen fel. Gondosan bezártam az ajtót, majd lassan lépdeltem a másik felé. Beléptem az ajtón, ahol Shan még mindig meg nem álló sírásban volt. Odasétáltam hozzá, és a vállára tettem a kezemet.
- Shan…én…. - Mondtam lesütött szemekkel, a földet nézve, de befejezni sem tudtam, mert az ölelésére vágytam csak. Az édesapja elengedte a számomra, és én pedig magamhoz húztam, és hátulról megöleltem. Beleszagoltam a hajába, majd megfordítottam, hogy a szemébe nézhessek.
- Shan… Sajnálom… Nem szabadott volna azt mondanom amit… - Mondtam még mindig lesütött szemmel, majd pedig az ő szemei lettek a fő célpontjaim. Mélyen a szemeibe néztem, és folytattam.
- És megértem… Akármibe is kerül, harcolni fogok értünk… És érte… - Majd pedig leguggoltam, és nyomtam egy puszit a hasára. Utána pedig felálltam, és újra karjaimba zártam. Nem akartam elengedni, többet nem. Elég volt az a fél év, még sok is volt. A karjaim közt akarom tudni mindaddig míg valaki az életemet nem veszi. Nyomtam egy puszit a feje búbjára, és nem engedtem az ölelésből.

Nem gondoltam volna, hogy ennyi minden történhet az emberrel, de már hozzá kellett volna szoknom ennyi idő után. Egy röpke perc és minden boldogság elmúlik. Nem gondoltam volna, hogy ennyire kiakad, hogy ennyire zokon veszi azt amit tettem. Kétségbeestem és azt tettem amit a legjobbnak gondoltam, de talán tévedtem. Egyáltalán nem akartam veszekedni vele, de én se bírtam tovább nyugodt maradni. Általában nyugodt vagyok, lenyelem azt amit az emberek a fejemhez vágnak, hiszen nem ismernek. Nem túl sok személyt engedek közel magamhoz, de Nate kivétel volt. Őt közel engedtem és végül szerelmes lettem belé. Megbántam-e a dolgot? Nem, egyáltalán nem, hiszen ő volt az egyik a legjobb dolog az életembe amit történt velem, de talán ő igen. Lehet soha se fog megbocsájtani nekem, de egy dolgot tudok, hogy azt tudni akarom, hogy ő jól van és a többi nem számít.
Utáltam magamat azért, hogy így érez, hiszen mindenről én tehetek és ebben igaza van, de azt is pontosan tudom, hogy a vámpírság sok lehetőséget ad arra is, hogy a múlt "bűneit" valamennyire helyre hozzuk. Nem kell ölnie, nem kell gyilkolnia ahhoz, hogy életben maradjon, vagyis egyszer meg kell tennie, de bánthat olyan személyt is, aki megérdemli, persze mi se ítélkezhetünk mások felett, de ez most mindegy is. Valahogyan rá kell vennem arra, hogy megtegye, hogy egyen még akkor is, ha utána soha többé nem akar látni. Éreztem, amint a könnycseppek egymás után végig folynak az arcomon és hallottam Nate egyre távolodó lépteit. Sajnáltam apámat, hogy neki ezt végig kell hallgatnia, hiszen biztos vagyok abban, hogy nem ilyenre számított akkor, amikor újra látjuk egymást.
Éreztem édesapám ölelését és simogatását, de most még ez se tudott megnyugtatni. Egy darabig csak ott voltam az ölelésében zokogva és hallgattam a szavait, majd elléptem tőle.
- Talán igaza van. Nem volt jogom ezt eldönteni helyette, de én csak.. - kezdtem bele a dologba, de nem bírtam végig mondani, mert újabb zokogás tört rám. Megtöröltem a szememet, de pár pillanat múlva újra alig láttam valamit.
- Beszélnem kell vele és akkor is, ha utál és nem akar újra látni engem. - mondtam egyre jobban elhatározva, de közben éreztem Ezio ölelését újra. A fejemet a mellkasába fúrtam és próbáltam lenyugodni és nem sírni. Oda akartam menni, beszélnem kell vele és szinte semmi se tud megállítani, hiszen vámpírként erősebb vagyok, mint egy normál ember. Próbáltam összeszedni magamat, ami nehezen ment, de most nem csak magamra, Nate-re, Ezio-ra kellett gondolnom, hanem az apró babára is, aki a pocakomba volt.

Nem tudtam pontosan, hogy mi járhat a fejében, hiszen biztosan ezt is mindenki teljesen másképpen éli meg, mint ahogyan az emberek is teljesen másképpen reagálnak egy-két dologra. Szerettem volna segíteni, hiszen egyszer már én is átéltem ezt a dolgot, s pontosan ezért is tudtam azt, hogy ez nagyon nehéz. Anno én választottam azt, hogy vámpír leszek, de neki nem volt választási lehetősége. Én döntöttem és igaza van abban, hogy önző voltam, de legbelül reménykedtem abban, hogy nem fog ennyire kiakadni, vagy nem lesz ennyire dühös rám. Együtt terveztük a jövőt és olyan ajándékot kaptunk az élettől, amit előtte még soha se. Talán nagyobbik részben az a tény miatt is döntöttem így, hogy babánk lesz, de biztos vagyok abban is, hogy kisebb habozás után a baba nélkül is így döntöttem volna. Talán, ha korábban szóba kerül ez a dolog, akkor könnyebb lenne most minden, de egyikünk se hozta fel a vámpír dolgot, mintha mind a ketten tartottunk volna kicsit ettől a témától.
Egy pillanatra még jobban összehúztam magamat, amikor újra megszólalt. Soha se hallottam még ilyennek őt és igen, kicsit ijesztő is volt az ahogyan beszélt. Hallottam már embereket ordítani, hallottam már veszekedni másokat és én se voltam mindig angyali teremtés, de ez annyira más volt. Utáltam-e magamat, azért amit tettem? Kicsit igen, hiszen olyat tettem aminek szemmel láthatólag egyáltalán nem örül, vagy akár azt is mondhatnám, hogy már most gyűlöli a dolgot, vagy valami hasonló érzések kavaroghatnak benne ezzel kapcsolatban. Egy darabig csendben voltam és próbáltam visszatartani a sírást és próbáltam higgadt maradni, de nem nagyon sikerült, hiszen minden egyes szava, mondata olyan volt a szívemnek, mintha minden másodpercben egy kést forgatnának benne.
Elég!- mondtam szinte üvöltve a szavába vágva, hiszen nem bírtam tovább hallgatni azt, hogy a halála megváltás lett volna számára. Nem akartam elhinni azt, hogy ennyire könnyen lemondott volna rólam, ha jó dolog voltam számára, akkor miért nem tud kicsit is örülni nekem, vagy annak, hogy még több időt tölthetünk együtt.- Mindenki tesz rosszat, nem csak te tettél az életed során! - mondtam egyre hangosabban és egy pillanatra még az ajkamba is haraptam, hogy megpróbáljam összeszedni magamat. - Én is tettem, de most újra esélyt kaptál arra, hogy sok jót tegyél. Attól még, hogy vámpír lettél, vagy mert sok rosszat tettél régen, nem jelenti azt, hogy most nem tehetsz sok jót. Ha én jó dolog voltam az életedben, akkor miért nem tudsz örülni annak, hogy nem kell elveszítened engem? Együtt lehetünk Nate.. - mondtam szinte már üvöltve a szavakat, mintha attól tartanék, hogy másképpen nem jutna el hozzá az amit mondok. Közben már talpon voltam és próbáltam nem olyat tenni, vagy mondani amit esetleg megbánnék. Nem csak ő szenvedett, hanem én is, hiszen nem akartam soha se veszekedni vele. Szerettem őt, mindennek ellenére. - Gyerekünk lesz, ez se elég jó? Ez se ad okot arra neked, hogy boldog legyél és a jövő felé tekints? Olyan ajándékot kaptunk az élettől amiről csak álmodhattunk. - tettem még hozzá sietve. Nem gondoltam volna, hogy ennyire makacs lesz és ennyire nehéz lesz minden. Reménykedtem abban, hogy nem fog ennyire kibukni.
Figyeltem őt, majd egy idő után csak kifelé néztem. Talán olyan lehetett ez az egész, hogy ő mondja a magáét, én meg csak állok és kifelé bámulok. Szerettem volna újra gyermek lenni, vagy csak simán egy-két napot visszarepülni időben, hiszen akkor minden tökéletes volt. Hiába fájtak a szavai, még mindig szeretem őt teljes szívemből. Talán tényleg igaz, hogy a szerelem vak. Szeretem őt és ez soha se fog változni történjen bármi is.
Nem, nem fogsz eltűnni. Nem fog semmi se történni! - mondtam neki határozottan, szinte már a szavába vágtam. Nem akartam erre gondolni, hiszen nem olyan régen veszítettem el őt és azt hittem, hogy örökre el fogom veszíteni, erre most újra az elvesztéséről beszél.- Nem fog semmi baj se történni, minden rendben lesz, csak hinned kellene benne, vagy legalább bíznod bennem. - mondtam neki egy-két könnycsepp kíséretében, hiszen ez volt a lényeg, ha nem is hisz benne, legalább bennem bízna, hinne..... Láttam rajta, hogy nem sokat használ az amit mondok és a tekintete.. egyszerűen rémisztő lett. Soha se láttam még ilyennek őt. Talán pontosan, ezért is sétáltam arrébb és álltam meg az ablakkal szemben. Féltem kicsit attól, hogy talán most látom őt utoljára és nem így szerettem volna megőrizni arcainak a vonását az emlékeimben.
Nem bírtam ránézni, nem akartam, hogy sírni lásson. Éreztem, amint egymás után folynak végig az arcomon a könnycseppek, de még mindig nem adtam hangot neki. Összefontam a karomat magam előtt és éreztem, amint a látásom is homályosodni kezd a sírás miatt. Újra és újra az ajkamba haraptam és próbáltam elrejteni azt hogy sírok. A kezem végül a hasamon állapodott meg és végig azt mondogattam magamban, hogy nem gondolja komolyan. Azt mondják a babák mindent érzékelnek az első pillanattól kezdve és meg akartam nyugtatni, hogy Nate nem gondolja komolyan azokat amit mond, de talán nem csak őt akartam, hanem saját magamat is megnyugtatni, majd amikor az utolsó szavai elhagyták a száját, akkor úgy éreztem, hogy kicsúszik a talaj a lábam alól. Meg akartam szólalni, utána akartam menni, hiszen legbelül tudtam... reménykedtem abban, hogy nem gondolja komolyan, de nem bírtam megmozdulni és tovább már nem bírtam magamba fojtani a sírást. Hangosan sírtam miközben hallottam az egyre távolodó lépteit és az ajtó csapódását. Szeretem volna, ha marad és megtudjuk beszélni a dolgokat, de az utolsó pár szava visszhangzott a fejemben, de még mindig nem akartam elhinni, hogy komolyan is gondolta... reménykedtem..
Neki dőltem a falnak és próbáltam talpon maradni, hiszen erősnek kell lennem és abban is biztos voltam, hogy nem fogok lemondani róla, ha nem is akar látni engem, akkor is legalább tudnom kell, hogy jól van és újra boldog.. Éreztem, hogy valaki figyel engem, mire hátra pillantottam könnyekkel áztatott arccal.. - Apa... - mondtam nagy nehezen sírás közben, hiszen biztos voltam abban, hogy hallotta Nate és az én veszekedésemet, mert még a holtak is feltámadtak volna rá. Éreztem, amint összecsuklik a lábam és nem bírok már tovább állni, de két erős kar megtartott és szorosan magához ölelt. Tudtam jól, hogy a legbiztonságosabb ölelésben vagyok és ha tudna, akkor mindentől megvédene engem, az édesapám....

Másodpercenként változik az egészről a véleményem, köszönhetően gondolom a vámpírrá alakulásom miatt. Nincs még ehhez az egészhez hozzászokva, plusz éhezem is. Komolyan, annyira vártam ezt az átváltozást, mint a messiást…. Néhány év múlva úgyis megkértem volna rá, addig meg felkészültem volna erre. Bár… Erre nem lehet felkészülni, ha valami hát ennyi biztos. Ott legalább nem kellett volna átélnem a szenvedést a halálom előtt. De jobb is ez, hogy így történt. Annyi szempontból, hogy mostantól ha folytatni akarom ezt a vadász életmódot, akkor bizony a kínzásról le kell mondanom. Végső esetekben talán, mikor már nincs más megoldás. Egyszerű szimplán csak átszúrni a szívét, vagy lecsapni a fejüket, például a vámpíroknak. Vagy a farkasoknak, azokat is szinte bármilyen módon megölni, de nem kínozni. Fennhangon szóltam vissza Shannak.
- Miért nem tudok arra gondolni, hogy minden rendben lesz? Talán azért, mert az egész életemben nem történtek velem jó dolgok, egyedül rajtad kívül, és a szüleim halálán kívül. A sok rossz után amit tettem, ez a halál jelenthette VOLNA a kártérítést, de nem.. Ezek után úgy érzem, hogy valami állati ösztön által vezérelve foglak valamelyikőtöket bántani. Legyen az a gyerek születése után, vagy előtt. Bármikor rátámadhatok bárkire, szimplán mert vérre szomjazok! - Mondtam végig fennhangon, miközben fel-alá járkáltam még mindig a szobában. Shan legalább kiáll maga mellett, habár nem adok neki igazat.
- Na ez majd akkor eldől, ha megszületik a gyerek. De készülj fel, ha az előbb felvázoltak közül egy valami is megtörténik, eltűnök olyan 2 évtizedre az életedből. Vagy többre, magam sem tudom. Csak hogy ne bánthassalak se téged, se őt. És ismersz Shan… Szeretlek, és épp ezért meg is tartom ezt az ígéretemet…- Amint odasétált hozzám, semmitmondó, érzéktelen tekintettel figyeltem rá. Amit mondott az nem hatott rám semennyire, kiállok a magam állítása mellett, nem fog eltántorítani ettől. Amint egyre inkább elkezdte az arcomat simogatni, a tekintetem egyre inkább átváltott unottból rémisztővé.
- Melyik választ akarod hallani? Amit a szívem, vagy amit az eszem súg? A szívem örül ennek az egésznek, de ezen kívül teljes mértékben haragszom rád… Őszintén szólva meg akartam halni. Igen, akartam, ez lett volna a méltó büntetés, és végső megnyugvás számomra. De te inkább önző célokból inkább átváltoztattál egy lélektelen vérszívóvá! Ne gyere nekem azzal, hogy nélkülem nem tudsz élni! Mert ez teljes mértékben hülyeség! Ha másért nem, akkor apádért, a gyerekért folytattad volna az életedet, és boldogan élhettél volna tovább! De nem, neked még ezt is romba kell döntened azzal, hogy visszahozol az életbe! Élet… Mintha ezt életnek lehetne nevezni. Megjártam volna a Poklot ezerszer, csak ne kelljen ilyenné változzak! Megfosztott engem ez a két farkas a bajoktól, gondoktól, és a lelkiismeretre amik nyomták a lelkemet! Rosszul döntöttem akkor… Ha nem öreg barátommal végzek, akkor nem kellett volna ilyenné változnom… - Mondtam ki, amit gondoltam… Átgondolatlanul, csak hadarva a szavakat. Soha nem mondtam volna olyat Shannak, hogy őt kellett volna megöljem, de fel voltam dúlva… Fel vagyok dúlva. Nem gondolkoztam, csak beszéltem és beszéltem. Hangosan, majdhogynem ordítva. Visszavonni nem tudom már. Amint elmondtam mindent, amit akartam, csapot papot otthagyva indultam el a bejárati ajtó felé. Kinyitottam az ajtót, és kiléptem, magam után pedig becsaptam azt. A házam felé indultam el. Csak olyan 20 órát kell kibírnom anélkül, hogy étkezzek, és ugyanabba az állapotba kerülök mint nem is olyan rég. Bezártam a házam ajtaját, és ledobtam a kulcsot az asztalra. Beléptem a hálómba, ahol a bőröndök voltak, azokat lesöpörtem az ágyról, és az ajtót itt is bezártam. Nem akartam még azt a szegény csöppséget sem bántani, aki alszik mint bunda. Vagy csak lehet higgadtságra van szükségem… Becsuktam a szememet, és nem sokkal később álomba is merültem.

Talán nem kellett volna visszajönnünk ide, hiszen nem véletlenül kerültem ezt a helyet, majdnem 700 évig. A múlt emlékei és démonai elől menekültem, egyszerűen nem tudtam szembe nézni azokkal a dolgokkal, hogy esetleg mindenki halott és akár a családi ház is romokban hever, majd végül kiderült, hogy édesapám él. Hirtelen minden jó volt, ha nem is nagyszerű, de jó volt. Boldog voltam és úgy éreztem, hogy végre minden kezd a helyére kerülni, de minden csoda csak pár pillanatig tartott, hiszen nem sokkal később Nate hideg és élettelen teste feküdt a kezeim között.
Sejtettem, hogy semmi lesz egyszerű, amikor felébredt miután hatott a vérem. Önző lettem volna? Talán… kicsit… igen, de érthető, hiszen szerettem őt és azt is tudtam, hogy a gyermekünknek is szüksége lesz az apjára, illetve fogalmam sem volt arról, hogy mit csinálnék nélküle. Viszont nem gondoltam volna, hogy ennyire „rosszul” érinti ez a dolog őt. Azt hittem részben örülni fog, hogy még mindig velem lehet és a gyermekével, de most elnézve őt nem tudom… 
Éreztem, amint a kezét a tarkómra rakta, majd közelebb húzott magához és a homlokunk összeért.  Igaza volt, de még se voltam soha se az a személy, aki mások előtt könnyen ki tudja fejezni az érzéseit. Megtanultam, hogy mindig erősnek kell lennem, mivel a sírást a gyengeség jelének gondolják sokan.  Bólintottam, majd éreztem amint egy-két könnycsepp végig folyik az arcomon, amit gyorsan le is töröltem. Nem az volt a lényeg, hogy én itt mit érzek, hanem most Nate volt a lényeg, hiszen vele tettem olyat, aminek szemmel láthatólag nem nagyon örült.
Csendben ültem vele szemben, majd amikor felállt, akkor egy darabig a tekintetemmel követtem őt.  Soha se gondoltam, hogy így fog reagálni a dologra, de jogos volt a félelme.  Én körülbelül 700 éve vagyok vámpír, de még én se tudom mindig uralni a dolgokat, így még én is félek. Felhúztam a lábamat, átkaroltam a kezemmel és közben kinéztem az ablakon. Hallottam a szavait, de közben úgy éreztem, mintha egy kést forgatnának a szívemben, amit persze saját magamnak köszönhetek. Kétségbeestem és azt tettem, amit a legjobbnak gondoltam, de talán tévedtem, talán nem…. Nem tudom, mert a szavai és az érzései teljesen elbizonytalanítanak.  – Miért kell erre gondolnod? Miért nem tudsz arra gondolni, hogy talán minden rendben lesz?  Nem egyedül kell szembenézned a dolgokkal, hanem itt vagyok én is és apám is.  Nem vagy egyedül Nate. Tudom, hogy nem lesz semmi se egyszerű, de eddig se volt az és pontosan ezért tudom, hogy minden rendben lesz és „harcolni” fogunk ezért, a boldogságunkért! – szólaltam meg végül és közben rápillantottam.  Nem volt túl kedves a hangom, hiszen a feszültség ott lapult minden egyes szó mögött. - Nem fogod őt bántani és te se fogsz meghalni! Ne is gondolj erre! – mondtam kissé üvöltve, hiszen még a gondolatba is beleborzongtam. Gyorsan megráztam a fejemet, de láttam az egészet magam előtt. Nem tudtam, hogy akkor mit tennék, de már nem bírtam tovább.  Boldog voltam, de most a boldogság fölé kerekedet a feszültség. Fogalmam sem volt, hogy miért látja ennyire borúsnak a dolgokat. Felálltam és oda sétáltam hozzá, a kezemet az arcára tettem, majd mélyen a szemébe néztem. - Nem vagy egyedül és nem csak te félsz. Nem kell egyedül szembe nézned a dolgokkal és ismerlek már annyira, hogy tudjam nem lesz semmi baj se. Nem fogod őt se bántani és ketten is vagyunk, hogy segítsünk neked! – vallottam be neki, hogy én is ugyan úgy félek, illetve kicsit lágyabb, kedvesebb hangon próbáltam folytatni. Igyekeztem higgadt maradni, de egyre nehezebben ment.  Figyeltem őt és olyat láttam a tekintetében, hogy még inkább rosszabbul éreztem magamat. –-  Sajnálom…  – nyögtem ki végül és arrébb léptem tőle. Egy darabig figyeltem a szellőben szálló faleveleket, majd újra megszólaltam, de nem néztem rá. – Haragszol nagyon azért, amit tettem? – kérdeztem tőle szinte elhalló hangon. Tudnom kellett, hogy mit is érez ezzel kapcsolatban, hiszen egyedül döntöttem és bármit is gondol, tudnom kell.  Kifelé néztem és hirtelen újra magamat láttam, amikor még gyerekként ezen az udvaron futkostam.  Annyira egyszerűnek tűnt minden akkor, de az óta sok minden változott és minden egyre nehezebb lett.  A kezemet lassan a hasamra tettem és türelmesen, de kicsit félve vártam a válaszát.

Okos döntés volt Velencébe jönni? Nem is Velencébe, inkább a régi házukhoz. Mert ez csak azt váltotta ki, hogy egy, kvázi halhatatlan vérszívó lettem. Nem állok még készen erre az egészre, úgy érzem. Egy örökkévalóság lesz… A szó szoros értelmében. És szinte nekünk kell majd a saját gyerekünk öregedését látnunk, később eltemetnünk. Ez a legrosszabb az egészben. De szerencsére vámpírnak vámpírtól gyereke nem születhet, így ezt  a traumát csak egyszer kell átélni, de az meg egy életen át betart. És mit ne mondjak, az egy vámpírnál sokat jelent.
Figyeltem csendben amiket mond, nem akartam közbevágni. Majd rátettem a tarkójára a kezét, és odahúztam magamhoz, hogy a homlokunk összeérjen. Láttam, hogy megint a sírás környékén jár.
- Shan… Előlem nem kell az érzéseidet elrejtened. Sírsz, amikor akarsz, ordibálsz amikor akarsz… Attól csak rosszabb lesz, ha a sírást is magadban tartod. Hidd el nekem. Néha jobb kiengedni. - Mondtam suttogva neki, majd eltávolodtam a homlokától, és tovább figyeltem.
- De mi van, ha a „kiképzésen” megbukok? Vagy legyünk optimisták ebből a szempontból, sikerül felkészítenetek neked a vámpír életre, apádnak az apaságra… De még akkor is ott van az, hogy én egy vérre szomjazó vámpír lettem, aki még kontrollálni sem tudja magát. Nem hiszem, hogy 9 hónap elég lenne ehhez. Tehát az aggaszt, hogy mi van, hogyha te elmész valahova vásárolni, vagy magam sem tudom, és amint hazajössz vérben áll a ház? Vagy csak a gyerekünkön egy karcolás is van? Azt nem hogy te, de még én sem tudnám magamnak megbocsátani. Akkor sajnálom Shan, de nem lenne más választásom, míg eltűnni a gyerek közeléből, és sajnos ezáltal a tiédből is… Szeretlek, de ebben az esetben ez lesz az egyetlen normális megoldás. Ha maradandó károsodást tennék benne, a puszta kezeimmel ölném meg magamat is. Az esetben viszont ha megpróbálnál feléleszteni, azt soha nem bocsátanám meg neked… Gondolom jó tisztában lenned ezzel. - Közben elvettem a kezemet Shan hasáról, és felálltam a kanapéról, és fel-alá járkáltam a szobában a mondandóm közben. Kétségbe voltam esve az egész miatt, érződött is. De minden amit mondtam, komolyan gondoltam… Teljes mértékben. Meg persze még haragudtam is Shanra azért, amit tett velem…

Nem tudom, hogy mennyi ideig aludhattam, de abban biztos vagyok, hogy Ezio csinált valamit a teával, mert ilyen állapotban nem bírtam volna aludni. Fogalmam sem volt arról, hogy miről maradhattam le, de most legjobban az zavart, hogy fogalmam sem volt arról, hogy Nate mióta él újra. Ott szerettem volna lenni, hogy tudja, hogy soha se hagynám magára és támogatni fogom őt. Előre tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, dolgunk, de harcolni fogok érte, hiszen ismerem már jól. Tudom, hogy nem fogja feladni a harcot és hamar megfogja tanulni a vámpír dolgokat, illetve édesapám is segíteni fog benne. Természetesen ott volt az a tény is, hogy van még egy oka arra, hogy éljen, küzdjön, vagyis lesz, amint elmondom neki. Nem akarom tovább húzni, hiszen tudnia kell. Én se ölök embert és pontosan ezért is tudok neki majd segíteni, hiszen tudom azt, hogy mennyire nehéz megállni, de mondjuk ott van az a tény is, hogy még magam sem tudom, hogy per pillanat én mit is fogok fogyasztani, hiszen a vér az elmúlt napokban amilyen gyorsan a szervezetembe jutott, olyan gyorsan is távozott ugyanabba az irányba. De úgy éreztem, hogy per pillanat ez a legkisebb gond, most csakis az számít, hogy Nate jól legyen.
Éreztem gyengéd simogatását, majd a tekintetemet újra ráemeltem, hiszen egy pillanatra lesütöttem, mert fogalmam sem volt arról, hogy mit fog szólni ehhez az egész dologhoz, hogy vámpírt csináltam belőle.
Lassan az ujjamat az ajkára tettem, majd éreztem amint egy újabb könnycsepp végig folyik az arcomon. - Hogyan tudnék nélküled élni, amikor a sötétségben te vagy a fény, éjjel te vagy a csillagok az égen és nappal pedig olyan vagy nekem, mint a nap az embereknek. - mondtam neki egyre halkabban, majd egy pillanatra lesütöttem a szememet. - Én is tettem sok rosszat Nate, nem vagyok angyal, mint ahogyan te gondolod... - folytattam tovább, de még mindig nem bírtam ránézni. Nem akartam veszekedni, de szeretem őt és bármire képes lennék érte.- Nem vagy rossz ember, nálad jobb emberrel még nem találkoztam. Szeretlek és mindig is szeretni foglak és a vadászatban, majd én segítek neked. - újra ránéztem és őt figyeltem. Tudtam, hogy esetleg ez kicsit sokként érthette őt, de ismernie kellene már annyira, hogy tudja, hogy képes lennék bármire érte. Éreztem, amint közelebb húz magához, majd gyengéden viszonoztam a csókját, hiszen pontosan emlékszem arra, hogy minden mennyire intenzív egy újonnan született vámpírnak. Éppen arról próbáltam meggyőzni magamat, hogy mondjam el neki és ne húzzam tovább a dolgot de megelőzött.
Elszerettem volna mondani, de nem tudtam, hogy hogyan, majd pedig már szinte késő volt. - haraptam az ajkamba, hiszen sikerült majdnem újra elsírnom magamat. Vajon meddig fog még kísérteni Nate élettelen testének az emléke?
Kezemet végig húztam az arcán, majd az állát óvatosan és gyengéden megfogtam és felemeltem a fejét. A szemébe néztem, de nem szólaltam meg, hiszen érthető volt, hogy fél és nem tud hirtelen mit kezdezni a dologgal, hiszen még csak most tudta meg azt is, hogy vámpír lett, majd azt, hogy apa lesz. A másik kezemmel óvatosan megfogtam a kezét és a hasamra raktam és egy apró halovány mosoly jelent meg az arcomon. - Nálad jobb apja nem is lehetne és tudom, hogy nem fogod őt soha se bántani, mert ismerlek Nate. Szeretni fogod őt is tiszta szívedből, ahogyan engem szeretsz és a szeretet meg fog védeni attól, hogy bántsd őt. - mondtam komolyan, majd egy gyengéd csókot leheltem ajkaira. - Sok időnk van még, hiszen nem most fog születni, így időd is lesz megtanulni azt, hogy hogyan uralt a képességeidet. Akár ide is költözhetünk, vagy a te házadba, hogy még inkább otthonosabb legyen számodra a hely. - mondtam neki kicsit sietve, hiszen szerettem volna megnyugtatni. Nincs egyedül, hanem én is itt vagyok vele, illetve biztos vagyok abban, hogy apám is segíteni fog bármiben.

Magam sem tudom meddig lehettem „kiütve”. Annyi biztos, hogy nem két percig, Shan is elaludt már. Kikészült, ennyi biztos. Mondjuk valószínűleg én is kikészültem volna, hogyha ő haldoklik, és hal meg az én karjaimban. Az ő helyében mondjuk én sem hagytam volna annyiban. DE, ő megérdemli az életet. Én ellenben nem, rengeteg szörnyű dolgot tettem, ez lett volna a büntetésem? És ez alól a büntetés alól is Shan szabadított meg. Legalább tudom, hogy rá számíthatok, mindig és minden körülmények között. Veszekedéseink sincsenek, most viszont nem is lesznek talán. De, lesznek… Minden kapcsolatban vannak veszekedések, és jelen pillanatban itt van ez is. Vámpír lettem…. Embereket kell ölnöm, hogy éljek, és ez kevésbé sem olyan könnyű, mint mondjuk elmenni a boltba, és venni egy almát. Élő embereket kell megölnöm szimplán az én túlélésemért. Nem tudom, hogy fog menni, ha egyáltalán fog.
A kezét, amint az arcomon végigsiklott, lassan megsimítottam, jól esett újra az érintése, majd a tekintetem újra rá szegeztem.
- Shan, miért csináltad? Túl sok rosszat tettem, méltó büntetés lett volna. Viszont egy lehetőségnek is felfogható, életmód változtatásra. Most már tudom, milyen érzés néhány prédámnak, mikor hosszú napokon történő kínzás után megkapják a végső dolgot, a halált. Melegséggel tölt el, ahogy magához ölel, és nyugalommal, tisztasággal. Kínkeserves fájdalmak közt meghalni viszont nem épp a legkellemesebb, ezért ha vadászok is még valaha, nem fogok ilyet tenni. - Majd pedig közelebb húztam magamhoz, és adtam egy lágy csókot neki. Vámpírlétnek vannak bizonyos előnyei is. Vámpírsebesség, felerősödött érzékek, látás, hallás. Shan szívdobogása mellett hallottam még egy piciny szívdobogást is, miközben aludt. Azt hittem képzelődök, de muszáj rákérdeznem…
- Miért nem mondtad el? - Néztem rá lesütött szemekkel, mert elgondolkodtam milyen is fog lenni a vámpír élet ezután.
- Nem is tudok mit mondani… Ha ember lennék, kiugranék a bőrömből, most viszont, vámpírként aggaszt a dolog… Bármikor bánthatom őt, akár meg is ölhetem. Nem lesz biztonságban mellettem… - Mondtam kissé szomorúan, mégis minden vágyam az volt, hogy egyszer gyerekem szülessen Shantól, de nem ilyen módon… Hogy vámpír vagyok, és bármikor bárkire rátámadhatok ha éhezek. Azt nem tudnám megbocsátani, ha a születendő gyermekemre kéne rátámadnom. És Shan sem… Ha ez valaha is megtörténik, akkor fogja azt mondani, hogy „Nem kellett volna megitatnom veled a véremet”, vagy hasonló. Abban a pillanatban válnék magányos farkassá életem végéig. Már ameddig tartana, mert utána többet biztos nem étkeznék, és szép lassan meghalnék. Ennyit látok csak a jövőből, nem tudom kontrollálni az étvágyamat, nem tudom használni nagyon a vámpírképességeimet sem, így nem tudok optimista lenni… Nem megy.

Nem értettem, hogy miért kell ennek történnie, miért nem lehetek boldog, hiszen alig csak egy hónapja kezdett rendbe jönni minden és újra úgy éreztem, hogy van értelme az életemnek, illetve van kiért élnem. Az ürességet, amit éreztem korábban elmúlt amint megjelent az életemben. Ő volt az egyetlen személy, akit teljes szívemből szerettem és akiért bármit megtettem volna. Még képes lettem volna meghalni is, ha ezzel őt megmenthetem. Annyira gyorsan történt minden és amilyen boldog voltam olyan gyorsan éreztem azt, hogy a talaj a lábam alól kicsúszik és szép lassan minden összeomlik.
Pár napja még azon izgultam, hogy hogyan mondjam el neki azt, hogy babánk lesz. Nem tudtam, hogy szeretne-e majd családot vagy nem, de én boldog voltam mindennél jobban, hogy anyuka lehetek és pont tőle. Néha már az esküvő gondolata is megfordult a fejemben, de azt se hoztam még szóba, hiszen időnk volt, mint a tenger, de úgy nézz ki tévedtem és az élet amilyen gyorsan lehetővé tette azt, hogy boldog legyek, olyan gyorsan vette el azt. A karjaim között haldoklott az a személy, aki nélkül nem akartam érni. Tudtam jól, hogy már másra is kell vigyáznom és nem csak magamra, de nem féltem az anyaságtól, hiszen fogalmam sem volt, hogy milyen anyuka válna belőlem, de amíg Nate mellettem lesz addig úgy éreztem semmi baj se történhet.
Figyeltem őt és a légzését, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a véremet a szervezetébe juttattam. Pontosan tudtam, hogy mi fog történni akkor, amikor hatni fog a vérem. Talán önző dolog volt amit tettem, talán nem. Magam sem tudom, hiszen tudtam jól, hogy nem lennék képes élni nélküle és azért is képes lettem volna mindent megtenni, hogy a gyermekünk megismerje az apját. Nem bírtam abba hagyni a sírást, sőt egyre jobban zokogni kezdtem és közben a fejemet a mellkasára hajtottam. Élettelen testét pedig a karjaimmal öleltem át. Éreztem apám érintését, majd hirtelen olyan volt, mintha megtorpanna. Könnyekkel áztatott arcomat és a vérvörös szemeimmel apámra néztem, majd igenlően bólintottam. Nem bírtam megszólalni, majd még nagyobb zokogásban törtem ki és újra Nate-hez "bújtam". Nem akartam otthagyni, ott akartam mellette lennie és akár órákat is képes lettem volna várni arra, hogy ő életre keljen. Nem halhat meg, nem adhatja fel...
Éreztem apám erős kezeit magam körül, majd felemelt. Nem akartam elmenni onnét, nem akartam magára hagyni Nate-t. - Neee... - ordítottam teljes torkomból és próbáltam kiszabadítani magamat apám erős karjai közül. - Itt kell lennem vele amikor felébred. - mondtam határozottan és a könnyeim egyre jobban folytak. Nem érdekelt az a lehetőség, hogy talán soha nem fog újra felébredni. Nem, ez nem történhet. A véremnek használnia kellett és nem értettem, hogy miért mondja ezt nekem az apám. Nate-nek élnie kell!
Tudtam jól, hogy nem tehetek semmit se, hiszen erősebb az apám, így egy idő után feladtam, majd pedig a kanapén találtam magamat. Apróra összehúztam magamat. A lábamat a karommal öleltem át és az arcomat a kanapén található párnába fúrtam. Ordítani szerettem volna, hiszen soha se éreztem még ekkora fájdalmat korábban. Kínoztak már meg, voltam vadászok fogja is, de még az általuk okozott sebek se fájtak ennyire, mint Nate elvesztése. Nem érdekelt a tea és semmi se. Nem volt olyan dolog ami most vigasztalni tudott volna, hiszen egyetlen személy lett volna alkalmas rá, de ő meg nem élt. Megráztam a fejemet és próbáltam kizárni azt a tényt, hogy Nate halott lenne, hiszen biztosan használt a vérem, vagyis próbáltam ezzel nyugtatni magamat. Amikor apám visszatért a teával, akkor felültem és szép lassan elkezdtem kortyolni. Volt valami fura mellék íze, de gondoltam talán csak Nate vérének és a könnyeimnek köszönhetően érzem ezt a fura ízt. Ezek után pedig letöröltem az arcomra tapadt vért a pólóujjával és édesapám ölelésébe másztam.
Úgy éreztem, hogy  visszarepültem az időben és újra aprócska kislány vagyok, aki fél valamitől és csakis az édesapja nyújt menedéket neki. Vagy csak amikor éjjel nem tudtam aludni, akkor mondott meséket, miközben védelmező karjaival átölelt engem. Éreztem, hogy egyre fáradtabb leszek és szép lassan álomba szenderültem.


Fogalmam sem volt arról, hogy mi történt, de hirtelen olyan volt, mintha minden csak egy rossz rémálom lett volna, mivel boldog voltam. Nate mosolygós arca tekintett vissza rám és újra érezhettem a gyengéd ölelését, majd ahogy mosolyogva magyarázott valamit. Én persze türelmesen ültem és csak néha szóltam közbe, aminek a vége nevetés lett. Élveztem a nap sugarait és Nate közelségét, de hirtelen úgy éreztem, hogy ez nem valóság, hanem csak valami emlék képek, vagy vágyak. Távolról hallottam valakik beszélgetését amire egyre jobban elkezdtem koncentrálni. Apám magyarázott valamit, de a szemeimet nem bírtam kinyitni.. Újra elmerültem a boldogságban és kész örömmel adtam át magamat neki, hiszen féltem attól, hogy mi várhat rám, ha újra kinyitom a szememet. Majd végül megéreztem valakinek a gyengéd simogatását és egy ismerős hang is megütötte a fülemet. Lassan óvatosan nyitottam ki a szemet és láttam, amint két alak sziluettje rajzolódik ki körülöttem. A szemem próbálta szokni a fényviszonyokat, de még mindig fájtak a sírástól, majd végül sikerült kivennem azt, hogy Nate figyel engem.
Nate? - kérdeztem úgy, mintha attól félnék, hogy csak a képzeletem játszik velem. Szorosan hozzábújtam és próbáltam felfogni, hogy valójában itt van, hiszen annyira hihetetlennek tűnt. Tisztán láttam magam előtt, amint a karjaim között meghalt és most mégis itt van. Viszonoztam félénken a mosolyát, majd a kezemet óvatosan és kicsit félve végighúztam az arcán.

Hatalmasra nyíltak a szemeim, a levegőt mélyen és hangosan szívtam magamba, miközben felültem. Mi történhetett? Oldalra nézve láttam a vérfarkasokat, mindketten halottak. A mögöttem lévőben még mindig benne volt a késem. Ránéztem a karomra, ahol végighasította a bőrt, és arra lettem figyelmes, hogy a sebből a vérzés elállt, és hogy szépen lassan összeforr ez a bizonyos seb. A bal karomat tudtam újra mozgatni, viszont kicsit meg kellett ropogtatnom ehhez. Lassan felálltam, és felhúztam a pólómat. Az átszúrt hasamon még csak egy heg sem látszott már.
- Shan, mit tettél? - Néztem végig magamon, majd ki az ablakon. A napfény égette a bőrömet, ekkor vált teljesen világossá a feltevésem. Vámpír lettem, és ő tett azzá. De… miért? Nem értem… Készen álltam a halálra, készen álltam meghalni, és Shanra bízni mindenemet. Hatalmas teher lett volna számára, azt nem tagadom, de bíztam benne. Egyszer mondjuk majdnem a halálomhoz vezetett ez, de ebben a pillanatban így vagy úgyis meghaltam volna. Félreálltam az ablakból, és a sötétségbe léptem. Remek lesz, mostantól a sötétségben kell élnem. Élnem… Már ha élet az ilyen. Ha 24 órán belül nem táplálkozok, akkor viszont úgyis ugyanolyan foszladozó hullává alakulok, mint ami alig néhány perce voltam még. Legalább tudom, hogy ez az utolsó napom a földön, szóval carpe diem ebben a helyzetben elő jön. Kiélvezem az életet, még ha nem is fog sokáig tartani, szeretem Shant ahogy még sohasem, az apjával megpróbálom megkedveltetni magam, és boldogan esek újra az örökkévalóságig tartó álomba. Talán Shan is beletörődik az egészbe. Viszont nem akarom elveszteni őt… És valahogy úgy is meg fog győzni arról, hogy táplálkozzak…
Elindultam előre, majd beleütköztem az apjába, aki egy öleléssel köszöntött engem. Öleléssel, mint ahogy apa a fiát szokta. Na már nem az én apám, annyi biztos. Előbb adott volna el, hogy több pénze lehessen, minthogy egyszer is megöleljen. Nem tudtam mire vélni az egészet, ezért vissza sem öleltem, csak álltam ott.
- Mi történt? Hogy lehet, hogy újra életben vagyok? - Vártam a kérdésre a választ, amit kaptam meg nem is lehetett volna más, mint amit képzeltem… Shan tette, nem akart elveszteni. Az apja szerint viszont így sírni még soha életében nem látta, ez is bizonyítja mennyire szeret. Vettem egy mély sóhajt, majd újabb kérdést tettem fel, nem hittem volna, hogy ilyet fogok kérdezni. Bele sem tudtam kezdeni, már felajánlotta a dolgot. Helyeslően bólintottam rá, majd a kezébe nyomtam a még Shantól kapott gyűrűt. Sokat jelentett számomra az, ezért is adtam azt neki oda.
- Shan hol van? - Kérdeztem kíváncsian, majd odavezetett hozzá. Leültem mellé, és az ölembe tettem a fejét, és halkan szólítottam meg. Nem akartam hirtelen felébreszteni, ezért beletelt jó néhány percbe, míg felébredt, ekkora már az apja is visszaért, és a kezembe nyomta a gyűrűt.
- Köszönöm. - Húztam vissza fel az ujjamra, és az ébredező Shanra mosolyogtam.

Senki se tökéletes, mindenki hibázik az élete során. Én is hibáztam sokszor, hiszen én is megöltem már jó pár embert és néha legszívesebben Ren-t is kicsináltam volna, de biztosan minden testvéri kapcsolatban vannak hullámvölgyek, ahogyan a mi hosszú életünk alatt is volt jó pár. Valószínűleg az egyik legnagyobb hibám az volt, hogy egyszer csak eltűntem és a bátyámat választottam a többi családtagom helyett, de még se éreztem teljesen hibának. Mindig is úgy éreztem, hogy Ren gondját kell viselnem, hiszen nem éppen volt egy angyali teremtés és szüksége volt olyan személyre, aki néha tudott beszélni vele, de még mindig fájt az a dolog, hogy el se búcsúzhattam az apámtól, viszont megérte 700 évet élni, hogy utána tiszta szívemből szerethessek valakit és olyan ajándékot is kaptam az élettől, amire nem számítottam. Jobban mondva kettő ajándékot is, hiszen visszakaptam az apámat, vagyis részben, illetve babát vártam.
Él még, csak fogalmam sincsen, hogy éppen merre van. - mondtam neki minden kedvesség nélkül, hiszen pontosan tudtam, hogy nem volt a legjobb a viszonyuk, de ettől még Ren a bátyám volt és szerettem, persze néha azt kívántam, hogy bárcsak a föld nyelte volna el őt, de ez szerintem természetes dolog volt tőlem.
Fájt mindennél jobban az, hogy a tulajdon apám ölte meg az édesanyámat, de azt is pontosan tudtam, hogy nem a saját hibája volt. Nem tehetett arról, amit ő tett, hiszen fogalma se volt arról, hogy mi lett belőle. Pontosan tudtam, hogy milyen érzés átváltozni és milyen dolgokat tudunk tenni anélkül, hogy valójában mi akarnánk olyat tenni, hiszen nehéz megtanulni uralni a vámpírsággal járó dolgokat. Tudtam jól, hogy hiába mondanék bármit is úgyse változtatna a dolgokon. Ismertem már ennyire az apámat, mivel én mindig csak a kicsi lánya maradok és mindig is ő idősebb és bölcsebb lesz nálam, még akkor is, ha nem mindig van igaza. Így nem mondtam több dolgot, hiszen nem akartam sírni, majd este amikor nem látja senki se, hiszen tényleg nagyon fájt az, hogy édesanyám már nem lehet itt velünk. Visszamásztam Nate ölébe és nem mozdultam. Éreztem apám kemény szavait és még a hideg is kirázott tőle. Jól tudtam, hogy nem lesz könnyű dolgom, illetve Nate-nek se, de mindent meg fogok azért tenni, hogy megkedveljék egymást, hiszen egy család vagyunk és leszünk..
Meg akartam szólalni, de Nate megelőzött. Hallottam az ő kemény szavait is és éppen annyira volt kedvesek, mint az apámé, majd nem sokkal később felállt és figyeltem az egyre távolodó sziluettjét. Végül teljesen eltűnt a szemem elől, ezek után pedig apám mellett teremtem és leültem a karfára. - Nem tudnál vele kicsit kedvesebb lenni? Adj neki esélyt, hiszen nála jobb személyt nem is kívánhatnál a lányodnak. - mondtam neki őszintén és újra úgy éreztem, hogy visszarepültem az időben. Sokszor kértem dolgokat az apámtól és általában sikerült is megenyhítenem a szívét.
Értem. - mondtam neki elcsukló hangon, hiszen kicsit fájt, hogy 100 év után feladta, de más részről meg jó is volt a dolog, hiszen ez azt jelentette, hogy tökéletesen tudtam eltüntetni a nyomaimat az ellenségeim elől is. Adtam egy gyengéd puszit édesapám arcára, majd újra rápillantottam.- A csodát, azt hogy itt vagyok Nate-nek köszönheted, ha ő nem hozza fel Velencét, akkor most nem lennék itt. - mondtam neki komolyan, hiszen ez volt az igazság. Ki tudja még mennyi ideig nem lett volna bátorságom idejönni és szembenézni a valósággal, hiszen attól még hogy tudtam, hogy meghaltak az még nem azt jelenti, hogy szembe néztem a fájdalmammal is. - Kérlek apám... - kezdtem bele újra és kérlelően néztem rá, ahogyan egy lány tenné az apjával, hogy megenyhítse a szívét.- ne légy vele rideg és elutasító. Kérlek adj neki egy esélyt, hiszen ő remek férfi és ... - folytattam volna tovább, de hirtelen egy ordítás kizökkentett teljesen. Nem sokkal később megéreztem Nate csábítóan édes vérét. Felpattantam és a levegőbe szagoltam, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mi történik. Hallottam ahogyan küzd, majd kétségbe esetten apámra néztem.- Valami baj van.... Nate?! - ordítottam hangosan, majd vámpír sebességgel ott teremtem.
Láttam, amint megöl egy farkast, de egyből ott termett egy másik. Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan kerültek oda azok a lények. Láttam ahogyan Nate vérben úszik és az egyik farkas éppen újra támadásra készül. Már éppen közbe akartam lépni, amikor apám a háta mögé tolt és cselekedett. Nekem se kellett több, ott teremtem Nate mellett és éreztem, hogy a sírás határán vagyok. Végig néztem rajta és láttam, hogy szinte teljesen széttépték őt ezek a vadállatok. Forrtam belül, hiszen biztos voltam abban, hogy nem csak úgy itt teremtek, hanem apám tartotta őket, csak nem szólt róla. Egy pillanatra még az apámra is néztem és abból, ahogyan bánt azzal a farkassal a feltevésem beigazolódni látszott. Nate fejét az ölembe raktam, majd a véres arcába tapadt haját ügyetlenül kiszedtem az arcából és próbáltam letörölni kicsit a vért, de nem nagyon sikerült, hiszen az arca és a feje is sebes volt. Éreztem, amint a könnyek jelennek meg a szemem sarkában, majd utat törve maguknak végig folynak az arcomon. Hallgattam a szavait mire még jobban sírni kezdtem, hiszen mindennél jobban szerettem őt és szeretem őt. Soha se fogok senkit se szeretni már, hiszen számomra ő volt a nagy ő és úgy éreztem, ha elveszítem őt, akkor én se akarok tovább élni. Most kaptam vissza az apámat, de mi értelme az életnek, ha az a személy nélkül kell élnem, aki a világot jelenti számomra. - Szeretlek és mindig is szeretni foglak. - mondtam szipogva, hiszen sírás közben nem nagyon tudtam beszélni. Ügyetlenül a kézfejemmel megpróbáltam a könnyeimet letörölni, de újabb és újabb jelent meg, így feladtam a harcot a könnyeim ellen. "Senkit se fogok már szeretni, nekem csak te kellesz.... és még nem késő, sok szép időt tölthetünk együtt. " gondoltam magamban, hiszen nem bírtam félbe szakítani őt, mivel talán ezek az utolsó szavai amit hallhatok tőle, de én akkor is bíztam abban, hogy még minden helyre hozható. Ez nem lehet a vég, bár én is jól tudtam, hogy haldoklik, de akkor se veszíthetem el őt. Szükségem van rá és nem csak nekem, hanem másoknak is. Egyre jobban elkezdtem sírni, hiszen úgy éreztem a szívem törik darabokra és már semmim se marad, ami megmenthetne.. Ő volt az egyetlen reményem és úgy nézz ki, hogy el fogom őt veszíteni... - Én is szeretlek és mindig szeretni foglak. - mondtam neki őszintén, majd figyeltem ahogyan hátra csuklik a feje és becsukta a szemeit. Fogalmam sem volt, hogy hallotta-e vagy nem, de muszáj volt kimondanom, hiszen tudnia kell, hogy számomra ő az a személy, akit mindig is szeretni fogok.
"Nem, nem veszíthetem el őt." Zakatolt egyre inkább a fejemben, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve újra felsértettem a saját kezemet és a szájához emeltem. Fogalmam sem volt arról, hogy apám közben mit csinált, de most nem is érdekelt. Egy dolog számított, még pedig az, hogy Nate éppen haldoklik és szép lassan örökre elveszíthetem. Szétnyitottam a száját, majd a véremet a szájába csöpögtettem. Pár pillanattal később hallottam, amint a szíve még dobban egy-két ütemet és végül teljesen leállt. Fogalmam sem volt arról, hogy még sikerült-e a szervezetének befogadni a véremet vagy nem, illetve arról se volt fogalmam, hogy ha igen, akkor ő mit fog szólni ehhez az egészhez. Éreztem, ahogyan könnyek hada folyik végig az arcomon és végül hangos sírásban törtem ki. Fájt minden porcikám és remegtem, a fejemet a mellkasára raktam és nem mozdultam mellőle. Vártam a csodára, miközben sebzett mellkasát a könnyeimmel áztattam. Szükségünk van rád.. - suttogtam sírás közben és az arcomat teljesen Nate mellkasába fúrtam. Éreztem apám érintését, de még mindig nem mozdultam. Csak vártam és vártam a csodára miközben a karomat egyre jobban Nate élettelen teste köré fontam.

A kézfogást viszonozva beléptem a házba, ahol Shan nevelkedett, ámde kissé modernebb formában. Mit ne mondjak szép ház volt, kis betekintésre is kíváncsi lettem volna, hogy Shan milyen is volt kicsiként, mármint kisgyerekként, de olyan régen még képeket sem készítettek. Vagy csak én vagyok tudatlan. Úgy véltem már jó ideje, hogy Shan már több száz éves, de pontosan nem tudom még most sem hogy hány éves. Egy apa meg minden fontos pillanatot megörökít, én legalábbis így tennék. És ki tudja, egyszer talán így is fogok tenni. Bár ez Shanon is múlik, hogy mikor áll készen egy gyerekre. Vajon született neki valaha is gyereke? Még ezt sem kérdeztem tőle….
Nem akartam semmit sem szólni, amint Shan az ölembe ült, én a hasánál átöleltem, és a vállára felől figyeltem mit mondogat az apja. Megölte Shan anyját? Ez is olyan dolog lehet amit ő nem fog megbocsátani, a következő lépésen viszont meglepődtem. Előbb még látszólag legszívesebben neki ugrott volna, most meg tök nyugodtan mondja, hogy „Nem az ő hibája.” Ez esetben az apjával értettem egyet, tényleg az ő hibája volt, nem ok az, hogy most akkor változott át vámpírrá. Nem tudom mekkora egy vámpír kezdetleges éhsége, szomjúsága, már honnan is tudhatnám?
Amint visszaült az ölembe, adtam egy puszit az arcára, és megsimogattam az arcát, és az apja felé fordultam.
- Elég ok lehet mondjuk az is, hogy fél évig kutattam utána, mert nem akartam elveszteni. És ne hívj fiamnak. - Nem tudott meghatni az egész dolog, hogy letegeztem itt Shan előtt, őt sem nagyon tűnt úgy, hogy érdekli. Nekem ennyi pont elég volt. Nyomtam még egy gyengéd puszit Shan arcára, és felálltam. Beszélgessen nyugodtan, én teszek egy körutat a házban, ki tudja, hogy mikről akarnak beszélni apa és lánya.
Fütyürészve, zsebre dugott kézzel sétálgattam a házban, mikor egyszer csak meglátok előttem két embert, egy ajtó előtt. Vérfarkasok voltak, érződött rajtuk. És az is, hogy nem beszélgetni fogok velük, mert az egyik már szinte mögöttem is termett, én meg ösztönösen nyúltam a kabátzsebem jobb zsebébe helyezett késért, hogy egy egyszerű suhintással elvágjam a torkát. Ehelyett lefogta a kezemet, míg a másik valamit beledöfött a hasamba. Egy közepesen hangos hang szökött fel a torkomból a kezdeti fájdalom miatt. Ez az ember miért tart magánál egy lándzsát? Mármint Ezio, Shan apja. Letörtem a végét, nem hatolt át a testemen, ennyi enyhítő körülmény jó lehet, habár éreztem, hogy lassan kifolyik a vér a hasamból. Nyúltam volna a másik késemhez a bal oldalt, és azt beleállítottam a kezemet markoló farkasba. Az oldalába, jobb helyet is találhattam volna. A vádlimat keresztben felmetszették, ezzel kényszerítve engem, hogy letérdeljek. A bal karomat is egy időben törte el az előbbi farkas, amire egy hangos ordítás volt a válaszom. A bal kezemet ekkor elengedte, ezért a markolatnál fogva megfordítottam a kést, és a szívébe állítottam a kést, majd a másikra figyeltem. Nem kellett volna, ugyanis a másik még a csuklómat is elvágta. Úgy éreztem ennél a pontnál, hogy mostmár úgyis meghalok, de ha ez lesz, akkor legalább úgy haljak meg, ahogy éltem életem nagy részét. Harcolva. Az mögöttem összeesett, kihúztam a kést belőle, és döftem volna a másikba, mire az a hátamra rúgott engem. Készen álltam rá, hogy elharapja a torkomat, mikor megdöbbentő dolog történt… Shan apja letámadta a farkast, és a földre kényszerítette. Shan pedig a karjaiba vett. Én már így is túl sok vért vesztettem, gondolom utolsó szavakként jó lesz ez az alkalom.
- Pedig milyen szép kis jövőnk lehetett volna… Mégis, életem boldog perceit csakis neked köszönhetem… Csak annyit bánok, hogy nem kaptunk több időt… De ennek mindegy is, én meghalok itt és most, te éled tovább az életed. Azt mondtad nem fogsz mást szeretni, de ezt tudjuk, hogy nem így van… Ha időbe is telik, de újra fogsz szeretni, talán jobban is azt a személyt mint engem…. Utolsó kívánságomként egyet kérek, hogy vigyázz arra a kis porontyra a házunkban… - Majd pedig a jobb, ép kezemmel végigsimítottam az arcán. - Szeretlek… A sírban is szeretni foglak… - Majd pedig hátrahajtottam a fejemet, és becsuktam lassan a szemeimet. Éreztem, hogy lassan elszáll belőlem az élet. Készen álltam, a sok rossz után, hogy eljöjjön a csúnya, gonosz halál. Éreztem, amint lassul a szívverésem, a világ elhalkul körülöttem, és nem érzek semmit. Csak én, és a sötétség. Semmi más… Boldog voltam, mert végre tudtam valakit teljes szívemből szeretni. Az életem ellenben mégsem volt teljes. De ezen majd ráérek a sírban gondolkodni…

Soha se gondoltam arra, hogy édesapámat fogom itt találni, hiszen körülbelül 700 év telt el azóta, hogy láttam őt. Természetesen nem volt tökéletes az a nap se, amikor utoljára láttam őt, de egy embert nem egy nap után ítélsz meg vagy nem egyetlen nap marad meg az emlékeidben róla. Sok jó dolgot köszönhetek neki és ezt soha se fogom elfelejteni és egy újabb esélyt kaptam arra az életről, hogy újra édesapámmal lehessek. Szerettem volna tudni mindent, hogy mi történt vele és hogyan lett vámpír, illetve hogy miért nem keresett engem, de nem akartam a szavába vágni.
Bólintottam, amikor beinvitált a lakásba és követni kezdtem őt. Közben figyeltem minden egyes apró kis dologra, illetve Nate-re. Éreztem, amint a szellő belekap a hajamba és mosolyogva figyeltem a régi házamat, az apámat. Még mindig nem akartam elhinni, hogy 7 évszázadot kellett mindenre várnom, de megérte hiszen az életem szép lassan értelmet nyer újra és végre megtaláltam a boldogságot is.
Fogalmam sem volt arról, hogy vajon mit gondolhat az apám, vagy éppen mi jár a fejében, majd amikor mondta, hogy foglaljunk helyet, akkor leültem és Nate ölelésébe burkolóztam. Volt valami félelmetes Ezio hangjában, de ugyan akkor még mindig kicsengett az atyáskodó és aggódó hangja is, amire régről nagyon is jól emlékszem. Mindig is olyan volt, akire az emberek felnéztek és mindig is tisztelet övezte őt.
Először apróra húztam magamat, hiszen biztos voltam, hogy hamarosan kérdésekkel fog elhalmozni és pár pillanattal később bele is kezdett, majd amikor meghallottam, hogy megölte az édesanyámat, akkor hirtelen "kitéptem" magamat Nate öleléséből és az ablak mellett teremtem. Nem bírtam ránézni apámra, hiszen megölte azt a nőt, akinek az élemet köszönhetem, azt a személyt aki mindig vigyázott rám és ápolt engem. Természetesen nem volt olyan jó a kapcsolatom vele, mint apámmal, de szerettem őt, hiszen az édesanyám volt. Karomat összefontam magam előtt és még mindig kifelé néztem az ablakon, de közben minden egyes szavát tisztán hallottam. Csendben hallgattam őt, de legszívesebben tomboltam volna, hiszen éreztem ahogyan a szívem darabokra törik. Abban a tudatban éltem, hogy természetes halállal haltak meg a szüleim és a családom többi tagja, de tévedtem.... nagyon is tévedtem és fájt az igazság... Amikor befejezte apám a beszédet és a kérdéseket, akkor megfordultam, de még mindig nem mozdultam meg. Csak álltam ott és figyeltem őt, egy darabig meg se szólaltam, majd végül nagy levegőt vettem és belekezdtem.
Ren miatt mentem el, nem akartam, hogy baja essen. Sajnálom... - mondtam neki minden habozás nélkül, hiszen tényleg ez volt az igazság. A bátyám miatt lettem ilyen és miatta vagyok vámpír. Soha eszembe se jutott volna átváltozni, ha ő nem lesz az ami.. - Vigyáznom kellett rá .. - mondtam elcsukló hangon, majd lesütöttem a szememet.-  Hogy jöhetettem volna vissza ide? Hogyan, hiszen azt hittem már mindannyian halottak vagyok és igen gyenge vagyok, mert nem bírtam volna elmenni a sírodhoz. Egyszerűen nem ment, mert nem tudtam azt a tényt elfogadni, hogy soha többé nem láthatlak téged és azt se tudtam megbocsájtani magamnak, hogy minden szó nélkül tűntem el.- mondtam neki határozottan és közben végig őt figyeltem. Tényleg nem voltam képes szembe nézni a valósággal és ha Nate nem hozza fel Velencét, akkor talán soha se jöttem volna vissza ebbe a városba.
Nem a te hibád, hogy miattad halt meg az édesanyám. - mondtam neki határozottan, hiszen én se vagyok ártatlan. Sokszor rontottam el dolgokat és vannak olyan dolgok amiket már nem tehetek jóvá, de igyekszem. Végül a vőlegényem mellett teremtem és újra a tekintetemet az apámra emeltem.- Életem legjobb döntése volt az, hogy igent mondtam neki. Szeretném, ha atyai áldásodat adnád ránk, de ha nem fogod, akkor is szeretni fogom örökké, amíg tehetem és vele leszek. - mondtam még mindig komolyan, majd újra lesütöttem a szemeimet, mert féltem megkérdezni, hiszen mégis csak én voltam az aki eltűnt, de mégis fájt az a tény, hogy nem keresett engem. Úgy gondoltam, ha kutatott volna utánam, akkor biztosan megtalált volna. - Miért nem kerestél? Miért nem kutattál utánam? Miért mondtál le rólam? - éreztem amint egy könnycsepp végig folyik az arcomon.

Meglepődtem, amikor Nate még nem aludt, hiszen hajnali 3 lehetett mire hazaértem, amikor elmentem még aludt, vagy legalábbis úgy tett. Persze azóta már jó pár óra eltelt, mondjuk 4-5 óra. Soha se maradtam ennyi ideig távol, de most ha akartam volna se tudtam volna hamarabb haza jönni, hiszen gyengének éreztem magamat. Alig, hogy beléptem az ajtón máris éreztem gyengéd és biztonságot nyújtó ölelését. Viszonoztam az ölelését, de valahogyan mégis kicsit távolságtartó voltam. Amikor arról kérdezett, hogy mi történt vagy hogy minden rendben van-e? Nos, akkor nem tudtam mást mondani, mind egy gyenge "Igen, jól vagyok". Ami egyértelmű azzal, hogy nem vagyok jól, de soha se voltam olyan ember, aki könnyen tudott az érzelmeiről, a gondjairól beszélni. Valahogy úgy éreztem, hogy a másik felet úgyse érdekelné, akkor minek mondjak bármit is, hiszen senkit se akarok untatni a dolgaimmal. Természetesen tudtam, hogy Nate másabb, de hirtelen az ember nem tud megváltozni, illetve ekkor még fogalmam sem volt arról, hogy azért vagyok rosszul, mert babát várok.
Szerettem újra itt lenni, élvezni újra Velencét. Egyszerűen újra magával ragadott, de ez nem is csoda, hiszen ez volt az otthonom, vagyis nem csak az enyém, Nate is itt született. Hiányzott nagyon ez a hely és szívesen maradtam volna még. Az is eszembe jutott, hogy akár élhetnénk itt is, de valószínűleg okkal nem tértünk mind a ketten ide vissza korábban. Gondoltam neki is vannak a múltjában olyan dolgok amiket még én se tudok, bár ez nem meglepő, hiszen az elmúlt egy-két hónapban teljesen mással voltunk elfoglalva, pedig szívesen megtudnék többet is róla. Régen sokat beszéltünk, de így is sok minden rejtve maradt magunkról a másik számára, viszont ennek ellenére is tökéletes volt a harmónia közöttünk. Szerettük egymást és csak ez számít.
Mindig is szerettem volna egy kutyust, de eddig úgy éreztem, hogy mellettem nem lenne biztonságban, illetve talán nem bírná a strapát. Túl sokszor vándoroltam már, hiszen újra és újra útra keltem, bejártam az egész világot, pedig csak azt a helyet kerestem, amit otthonomnak hívhatok, de ennyi év vándorlás és "kutatás" után rájöttem, hogy mindegy, hogy hol fogunk élni, csakis egy dolog számít, hogy vele lehessek. Mosolyogva figyeltem őt és a kutyust és közben gondolataimban messze jártam. Azon törtem a fejemet, hogy vajon mikor mondjam meg. Talán most kellene, hiszen miért húzzam az időt. Már éppen elszántam volna magamat arra, hogy elmondom neki, de nem jött össze, hiszen olyan dolgok történtek pár pillanattal később amikre nem számítottam.
Fogalmam sem volt arról, hogy hogyan jött rá arra, hogy itt laktam régen, hiszen biztosan van más Hoechlin nevű személy a földön, bár az is igaz, hogy sehol se futottam bele ebbe a névbe, pedig jó régóta élek már. Nem tudtam, hogy vajon mi lett a családommal, vajon van-e még valamilyen leszármazott a bátyám révén, de azóta meg több száz év is eltelt, szóval eleve lehetetlen lenne megkeresni őket, mindegy is. Izgultam? Féltem? Talán mind a kettő, hiszen boldog pillanatokat töltöttem el és tisztán emlékszem arra a napra is, amikor mindent hátra hagyva amellett döntöttem, hogy a bátyámra, Ren-re fogok vigyázni és én is vámpír leszek, mint ő. Úgy éreztem, hogy kötelességem vigyázni rá, mondhatni én voltam a jég és ő a tűz. Nem akartam, hogy olyanokat tegyen, amit később megbánna. Én voltam a lelkiismerete, vagyis valami olyasmi, de nem túl nagy sikerrel. Éreztem Nate gyengéd pusziját, majd simogatását és ennek köszönhetően újra visszatértem a valóságba. - Miért n...- kezdtem bele, de hamarosan kinyílt az ajtó és egy olyan személy állt előttem akire végképp nem számítottam. Nem bírtam egyszerűen megmozdulni, lefagytam. Figyeltem a középidős férfit, aki semmit se változott az a nap óta. Olyan, mintha ő felette is megállt volna az idő. Egy darabig csak figyeltem őt és minden apró mozdulatára, de nem bírtam megszólalni. Hallottam a hangját, de még mindig nem mozdultam. Éreztem rajta, hogy nem csak vámpír, de most nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy még élt az apám. Az apám, akire mindig is felnéztem és tiszta szívemből szerettem. - Padre? - kérdeztem elcsukló hangon, majd éreztem, amint könnycseppek hada folyik végig az arcomon, illetve nem sokkal később megéreztem az apám ölelését. Viszonoztam és szorosan hozzá bújtam. Újra kicsinek éreztem magamat és visszaröpültem az időben, hiszen az eltűnésem napjának reggelén még éreztem atyáskodó ölelését, majd pedig üresség maradt utána, de most minden kezdett helyre állni az életemben. Nyomtam egy gyengéd puszit apám arcára, majd pedig elléptem tőle és egy apró mosollyal néztem rá. - Apám.. - kezdtem bele, hiszen biztos voltam abban, hogy nem fog kiugrani az örömében attól, akit választottam, de azt is jól tudtam, hogy a boldogságom mindennél fontosabb számára.- szeretnék valakit bemutatni. - mondtam neki még mindig mosolyogva miközben letöröltem a könnyeimet és Nate mellésétáltam. - Nate, a vőlegényem. - mondtam neki boldogan, de még mindig nem akartam elhinni, hogy két hónap alatt ennyi minden történt velem.- Nate, ő az apám, Ezio. - fordultam Nate-hez, majd újra apám mellett teremtem és mosolyogva figyeltem őt. Annyi kérdésem lett volna hozzá, de most nem támadhatom le, főleg nem az utcán. - Bemehetünk? - kérdeztem meg tőle egy kisebb habozás után, majd miután válaszolt elindultam vele a régi otthonomba. Kíváncsi voltam, hogy mennyit változott itt minden és közben kérdésekkel halmoztam el a rég nem látott apámat, de kicsit féltem is, hiszen ami egy emberi fül számára nem hallható az egy vámpír számára tisztán hallható, még egy apró emberi lény szívdobogása is... Miközben egyre beljebb sétáltunk hátra-hátra pillantottam Nate-re.

Shan akármennyire is azt hiszi, hogy este ki tud szökni az ölelésemből anélkül, hogy felébresztene, ki kéne ábrándítanom talán. Én a legkisebb szösszenetre is felkelek. Na jó nem teljesen, de ha valami fizikai érintkezés történik akkor általában egyből reagálok. Viszont nem fordítottam túl nagy jelentőséget az egésznek, gondolom vérre szomjazott, és az éj leple alatt akarta csillapítani az étvágyát. Vagy mit tudom én, nem vagyok vámpír, honnan kéne ilyeneket tudnom? Mondjuk Nate onnan, hogy egy kibaszott vadász vagy? Igazad van Nate, köszönöm. Nesze, erre még skizofrén is lettem… Tiszta rossz hatással van rám Shan. Épelméjű fiatalember voltam, amint  viszont elmélyült a kapcsolatunk egyre inkább meghülyít a szerelem. Néhány órával később viszont nem tudtam, hogy mi van, hiszen még mindig sehol sem volt. Hívtam volna fel, mikor betoppant az ajtón. Én ölelgetve vontam kérdőre, amire akármennyire is egy „Jól vagyok”-kal válaszolt, tudtam, hogy nem mond igazat. Valami aggasztotta, és én meg segíteni akarok neki… De ha egyszer nem tudom mi a probléma. Amint eljön az idő, ráfogok kérdezni, kiszedem belőle ha akarja, ha nem.
Szimplán csak bólogattam a mondatára, nem tudom milyen állat képes bántani egy néhány hetes kis csöppséget. De lehet nem is bántották, hanem egyszerűen csak utcára került. Vagy utcára rakták, ki tudja. Nem is ez a lényeg, hanem hogy mostanra szegény már nagyon gyengének tűnik. Még egy célkitűzés az életemben, hogy amellett, hogy boldoggá tegyem Shant, egy kutyáról is gondoskodjak. Egy kölyökkutyáról. Akit majd akár vissza is vihetünk Mystic Fallsba… Már ha egyáltalán vissza akarunk menni oda.  Szívesen telepednék le itt, a hazámban… pardon, a hazánkban, ahol mind a ketten nevelkedtünk. De erre ráérünk később is gondolkozni. Szeretek tervezni a jövőbe, de a meglepetéseket is szeretem.
Elmosolyodtam Shanon, amint egyre inkább izgulni kezdett a dolgok miatt, hogy itt áll, a régi ház ajtaja előtt, ahol nevelkedett sok-sok évvel, évszázaddal ezelőtt. Amit egészen pontosan nem is tudom miért hagyott el, de ez is egy másik téma lesz még… Nyomtam egy puszit Shan arcára, amint a csók után újra megszólalt.
- Ne aggódj már..- Simogattam meg az arcát, majd az ajtót figyeltem. Olyan középkorú, középmagas, átlagos férfi jött ki, aki úgy tűnt ismeri a menyasszonyomat. Név szerint. Nem járt itt Shan már többszáz éve, ezért elég egyértelművé tette ez az egész a helyzetet. Valamilyen rokona, feltehetően az apja, főleg a férfi reakciójából ítélve. Én is így tettem volna valószínűleg, hogy több évtized, vagy akár évszázad után először látnám a lányomat újra. Karba tettem a kezemet, és figyeltem őket. Nem akartam semmit elrontani, inkább maradtam csendben.

Nem gondoltam volna, hogy valaha újra itt leszek, ott ahol több, mint 700 éve születtem és ahova tényleg az emberi életem köt. Nem éltem itt vámpírként, addig voltam itt amíg egyszerű emberi lány voltam. Sokszor éreztem azt, hogy talán nem ez volt a legjobb ötlet amit csináltam, hiszen vámpír lettem és legtöbbször egyedül voltam, de így visszagondolva, megérte a körülbelül 700 éves magány, hogy utána megtaláljam azt a személyt, aki az ürességet kitölti és akit teljes szívemből szeretek.
Fura volt újra itt lenni ebben a festői szépségű városban és érezni Olaszország egyik legszebb városának az nyüzsgő életét. Régen is ilyen volt és pontosan ezért szerettem annyira ezt a helyet. Hallgattam a víz csobogását, ami mindig megnyugtatott, majd pedig víz édes illatát is megéreztem. Szerettem mindennél jobban ezt a várost és talán jobban féltem, mint kellett volna, hiszen minden tökéletes volt. Igaz, nem sok mindent láttunk eddig a városból, hiszen szinte ki se dugtuk az orrunkat a hotel szobából, ahol végül megszálltunk. Kiélveztük az élet adta örömöket, persze az utazás is mondhatni így indult, hiszen a veszekedésünk után is egymásnak estünk. Nem akartam fájdalmat okozni neki, akár mennyire is nehéz volt megállni azt, hogy ne tépjem szét a hátát, egyszerűen nem tudtam volna megtenni. Féltem attól, hogy mi lesz ha nem tudom megállítani magamat amikor megérezem a vérének csábító illatát. Pontosan tudtam, hogy milyen méz édes az íze, így még nagyobb lett volna a kísértés, de azért Velencében sikerült kicsit szét szednem a hátát, amit tényleg sajnáltam, de legalább már tudtam, hogy megtudom állni az isteni nedűre emlékeztető vérét és erre büszke voltam.
Körülbelül egy hónap is eltelhetett azóta, hogy megérkeztünk ide mire újra szóba került a háza. Kíváncsi voltam nagyon is rá, hogy milyen lehetett és hol lakott korábban, hiszen talán érdekes képeket is találok róla, például gyerekkori fotót. Egy-két napig még a hotelben maradtunk, de ez idő alatt is többször kiszöktem az éjszakaleple alatt, hogy keresek valami enni valót, hiszen szükségem volt vérre is a sok emberi étel mellett. Pár nappal az előtt, hogy elhagytuk volna a hotelt fura dolog történt velem, olyan ami előtte soha se. Éppen sikerült egy zamatos embert találnom, akinek a vérét jóízűen fogyasztottam, persze csak mértékkel. Mindig figyeltem arra, hogy ne öljek meg senkit se és ha úgy éreztem, hogy nem megy, akkor csak arra gondoltam, hogy éppen Nate vérét iszom és egyből sikerült leállnom. Éppen indultam volna "haza", amikor úgy éreztem, hogy rosszul vagyok és kicsit még talán meg is szédültem. Majd nem sokkal később pedig vért hánytam Velence utcájának a kövére. Fájt mindenem és fogalmam sem volt arról, hogy mi történik. Nem volt boszorkány az illető, akit megtámadtam, hiszen erre mindig figyeltem, de verbénát se éreztem a szervezetében.
A vízparthoz sétáltam, majd pedig leültem a szélére és hallgattam a víz lassú hullámainak a hangját és próbáltam visszanyerni az erőmet. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívom Nate-et, de nem akartam felébreszteni őt se a hajnali órákban, hiszen mit mondok neki? Miért vagyok rosszul, hiszen még magam sem tudom. Másnap is megpróbáltam az egész evészet dolgot, de a második áldozatom után ugyan az történt, mint előző nap. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy esetleg, de az kizárt, de végül mégis igazam lett. Megtörtént az a dolog, amiről soha se gondoltam volna, hogy teljesülhet. Nem tudtam még elmondani neki, hiszen fogalmam sem volt, hogy miként reagálna a dologra, meg talán még én se fogtam fel teljesen az egészet, hiszen több, mint 700 éve élek és pont most történik meg ez a dolog? Annyira hihetetlennek tűnt, de más részről viszont boldog voltam, hogy velünk történik ez meg.
Amikor végül elhatároztuk, hogy elhagyjuk a hotelt, akkor gondosan bepakoltam a bőröndben lévő cuccaimra a ruháit, hiszen nem akartam, hogy egy dolgot, vagyis több dolgot meglásson benne. Majd végül pedig elindultunk Velence köves és kacskaringós utcáin. Fel se tűnt a kutyus, hogy ott van az út szélén és majdnem beleesik a vízbe. Teljesen elmerültem a gondolataimban és folyamatosan azon agyaltam, hogy nem-e csak képzelődtem, vagy hogy mondjam meg neki. Végül a gondolataimból az riasztott fel, hogy egy csobbanást hallottam, majd Nate elengedte a kezemet és a következő dolog amit látok az az, hogy a vízbe ugrik. Fogalmam sem volt, hogy miért tette, mert tényleg, ha nem fogta volna  a kezemet, akkor lehet már neki mentem volna jó pár oszlopnak is. Végül megpillantottam egy aranyos pici husky kutyust és Nate elindult vele felém. Mosolyogva figyeltem őt, majd szavai hallatára egy kicsit az ajkamba haraptam, hiszen nem csak egy kutyussal bővült a családunk, hanem egy babával is, de ezt ő még nem tudja.
Nem értem, hogy képes valaki egy ilyen ártatlanságot bántani. - mondtam komolyan, hiszen az ilyen embereket soha se értem meg, hogy hogyan képesek egy ilyen ártatlan és aranyos kutyus bántalmazni. Ilyenkor mindig olyan dühős leszek, hogy vannak ilyen emberek és senki semmit se tesz ellenük. - Rendben, óvatos leszek. -mosolyogva néztem Nate-re, majd pedig a kutyusra. Óvatosan nyúltam felé, majd pedig gyengéden megsimogattam fejét. Éreztem, amint fél, majd végül megbékélt velem és hangosan felnevettem, amikor éreztem apró nyelvével megnyalja a kezemet. Ezek után tettünk egy-két kitérőt, hiszen most már nem csak magunkról kellett gondoskodnunk, hanem erről az apró aranyos kutyusról is.
Hamarosan meg is érkeztünk a házához, ahol letettük a csomagjainkat, majd mosolyogva figyeltem őt és a kutyust. Örültem annak, hogy Nate észrevette őt és megmentette. Figyeltem azt ahogyan gondoskodik a most talált kutyusról és akaratlanul is egy pillanatra a kezem a hasamra csúszott, majd gyorsan elvettem onnét. Beszélnem kell vele és minél hamarabb....
Hamarosan átkarolta a derekamat, majd újra kisétáltunk a házból, de fogalmam sem volt, hogy miért, illetve nem akartam egyedül hagyni szegény kutyust, hiszen féltettem őt. - Hova megyünk és mit csi..? - kérdeztem tőle, majd hirtelen nem tudtam befejezni. Előttem állt az a ház ahol születtem és az emberi éveimet töltöttem. Éreztem, amint a szívem a torkomba kúszik és nem bírtam megszólalni. Váratlanul ért az, hogy az ő háza pont szemben van azzal a házzal ahol én éltem, illetve ez az egész dolog.
Igen, itt éltem nagyon régen. - mondtam kicsit rekedtes hangon, majd megcsókoltam őt. Örültem annak, hogy itt van velem, mert én egyedül képtelen lettem volna odasétálni a házhoz. Megfogtam a kezét és elindultam vele. Türelmesen vártam a csengetés után, bár fogalmam sem volt arról, hogy ki lakhat itt. - Talán nem kellene őket zavarnunk. - Nate-re pillantottam, de addigra már éppen nyílni kezdett az ajtó. Innen már nincs vissza út Shan, a múlt démonaival szembe kell néznem...  

Venezia… Adria királynője, a víz, és a fény városa… Régen voltam már itt, mit ne mondjak. Hiányzott már a víz édes illata, amint körbejárja szinte az egész várost. A házam is szó szerint a víz mellett van, mégsem mentünk még el oda Shannal. Lefoglalt minket a kufircolás. A kis vita után, ami a lakásában volt, szintén egymásnak estünk, én próbáltam azt bizonyítani, hogy tényleg nincs semmi bajom. Habár a vérveszteség miatt nem is tudtam úgy teljesíteni, hogy széttépje a hátamat, de láthatólag akkor is élvezte. Nem is ez a lényeg…
Megszálltunk egy olyan négycsillagos szállodában, közel egy hónapig ott is voltunk, éltük a kis életünket, szinte ki sem mozdultunk. Viszont úgy éreztem, ebből elég, így mondtam neki, hogy menjünk a házamba költözzünk át. Egy hónap után mondom csak neki, hogy ezerszer kényelmesebb helyen is lehetnénk, de esténként… néha reggelenként nem igazán ezzel foglalkozott, inkább azzal hogy a bőrt letépje a hátamról. Mosolyogva tűröm a fájdalmat, és fekszek ezek után a hátamra, mintha valami idióta mazochista lennék, vagy hasonló. Pedig csak tudom, hogy egyszerre szereztem neki is, és hát magamnak is örömöt. Mit ne mondjak, fura szerzet vagyok.
Nem sok cuccot hoztunk, egy bőröndbe kényelmesen elfért minden. Ő cucca alul, majd pedig belepakolta az enyémet is. Amint mondtam, hogy ideje kimozdulnunk már pakolta is el a cuccaimat. Mintha titkolna előlem valamit, mintha rejtegetne valamit a bőrönd mélyén. De nem igazán tudott ez foglalkoztatni. Egyik kezemmel húztam magam mellett a bőröndöt, míg másik kezemet összekulcsoltam az övével, és úgy sétáltunk a régi házam felé. Útközben a távolról megláttam, hogy egy kis husky kutya ücsörög a parton, és remeg. Nem tudom mi történhetett vele, de szegényt nagyon megsajnáltam. Elengedtem mind a bőröndöt, mind Shan kezét, és odasétáltam hozzá. Hátulról közelítettem meg, és ő meg úgy megijedt, hogy belefordult a vízbe. Nem is ember az, aki hagyná, hogy egy ilyen segítsége szoruló kutya a vízbe fúljon. Levettem a kabátomat, és ugrottam is be a vízbe, és a kutyát a kezembe fogva hoztam újra ki a partra. Néhány hetes kiskutya lehetett talán. Letettem a partra, majd kimásztam, és leültem mellé. Elkezdtem simogatni, és látszólag hamar el is múlt a félelme irányomba. A ballonkabátomat felvettem, majd pedig beraktam a külső zsebembe, onnan pedig kikukucskált. Nem akartam elvégre, hogy megfázzon. Odamentem vissza Shanhoz. Mielőtt odaértem volna hozzá, megszólaltam.
- Vigyázz vele, mert nagyon félős. Otthon majd megnézzük, hogy mit csinálhattak vele. De egyik lábával van valami, ennyi biztos. - Sétáltam közelebb, hogy Shan is megsimogathassa. A kutyus rám nézett, én meg mosolyogva vissza rá, jelezve hogy félnie sem kell tőle. Eleinte behúzta füle farkát mikor Shan hozzáért a buksijához, majd pedig kíváncsian nyalogatta meg a kezét is.
- Új útitársunk van, szerelmem. - Mondtam neki mosolyogva, majd pedig adtam egy puszit az arcára, és továbbindultunk. Akármennyire is meg kellett volna változtatni a tervemet, miszerint egyből a ház felé, egy kis állatkereskedésbe is bementem. Kértünk ott az ilyen kicsiknek néhány napnyi ételt, italt, meg amit kell. Majd kis kitérővel, de folytattam utamat a ház feél. Úgy próbáltam megközelíteni a házat, hogy Shan az ő régi házát ne lássa. Belépve a házamba lepakoltuk a cuccokat, és a kislányt is leraktam a székre. Tudtam, hogy nem lakott itt senki, és hogy a pénzhez sem nyúltak, egyik barátom tájékoztatott róla még mikor felhívtam néhány hete. Adtam a kicsinek ételt, meg italt, amire neki szüksége van, majd pedig lefektettem őt a szintén most vett alvóhelyére. El is aludt hamar. Van néhány óránk tehát, ezért meg is nézhetjük a régi házukat.
Derekát átkarolva léptem ki a házból, és engedtem a látványnak. Nem tudom, hogy felismeri-e a házat, ezért biztosra megyek.
- Ez itt a pontos helyszíne a te régi házadnak. Ha igaz amit olvastam. - Nyomtam egy puszit az arcára, amit ő egy csókkal viszonzott. Ennyire örült volna a kis meglepimnek? Elindultam a ház felé, mögöttem az ajtót mindenestül bezártam, és megnyomtam a csengőt. Majd vártunk… Olyan fél perc múlva kinyílt az ajtó…