Bárki bármit is gondoljon, vagy tartson rólam, egyet szögezzünk le: nem vagyok olyan, mint az öcsém. Van, aki kedvtelésből, passzióból gyilkol, kínoz, aláz meg másokat, vagy épp tiporja őket össze teljesen. Van, akinek ilyen a természete, és az élete folyamán ért folyamatok csak erősebbé teszik a benne lakozó démonokat. Jómagam viszont mindig a békében, és diplomáciában hittem. Igyekeztem is ezen az úton maradni, amíg lehetett. Ha már nem... nos, azon a ponton váltam magam is olyanná, mint Niklaus. Még akkor is, ha a fenyegetéseimet ritkán kellett valóra váltanom. Általában tökéletes volt céljaim eléréséhez a félelemkeltés, ijesztgetés puszta ténye, hogy daloló madárkává, vagy roppant készségessé váljon mindenki, akit a sorsa - balsorsa - összehozott velem. Az ifjú Davina Claire sem kivétel, és ahogy látom, igen hamar sikerül beállnia a sorba. Látom, hogy a kelleténél jobban feldühítettem, szinte már pengevékonyságúra préseli ajkait, és a tekintetből, amit felém vet leszűröm, hogy gondolkodik, melyik átokkal tegyen néhány percre, vagy egy-két órára holttá. Ugyanakkor van annyira bölcs még haragjában is, hogy tudja, ez a tette olaj lenne a tűzre, és a kedves Josh barátja ezért a hallatlan merészségért már csakugyan az életével fizetne. Előttem terem, kikapja a mappát a kezemből, és a mozdulat még ha kelletlen is, a jelek szerint azt jelenti, az üzlet megköttetett. Ugyanazzal a lendülettel elkapja a kezem, és cseppet sem finomkodik a mozdulattal, ahogy a tenyerembe mélyeszti a kését. Szisszenés sem hagyja el ajkamat, inkább valamiféle különös mosoly játszik arcomon. Kedvelem a kihívásokat, és a határok feszegetését, ez a nő pedig mindkettőben tökéletes partner. A lángok felcsapnak, érdeklődve nézem, hogyan hullik vérem a térképre, hogy egy apró tócsában fogjon aztán körbe egy területet. Méghozzá a mocsarat, ha jól látom. A következő pillanatban pedig úgy érzem magam, mintha valaki a fejemhez tartana egy pisztolyt, és egy gondolatot lőne a koponyám közepébe, mert kibontakozik előttem egy nő arca. Vagyis inkább az ifjú boszorkány előtt, de a kapcsolódási pontnak - kezünknek - hála, a jelenés előttem is nyilvánvaló, és éles ahhoz, hogy megjegyezzem, talán egy életre. - Faye Charpentier - ismétlem meg, mikor keze végül elengedi az enyémet, aztán előhalászom zsebkendőmet, hogy letöröljem tenyeremről a rászáradt vért. - Mint mondtam már Davina Claire, bármit is tarts rólam, diszkrét vagyok. Eszem ágában sincs elárulni, hogy te segítettél nekem. Nem lenne értelme, sem a számomra, sem számodra. Ez a pincebeli jelenet, hogy mondjuk úgy, a mi közös titkunk, és olyan mélyen marad rejtve, mint amilyen mélyen van ez a hely - hordozom körbe szemem a nyirkos köveken. - Sajnálom, ha fenyegetésekre kényszerültem. Főképp azért, mert a szándékaim a békét illetően csakugyan tiszták, és megmásíthatatlanok. Azon az úton járok, hogy megteremtsem mindenkinek az a New Orleanst, ahol rettegés nélkül élhet. Talán egy nap majd te magad is belátod - biccentek felé, aztán az ajtóhoz lépek. Mire felocsúdhatna, már el is tűnök onnan, mint egy árnyék.
(köszönöm a játékot, Davina!)
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 26, 2016 7:51 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Elijah & Davina
You say you’re the noble one, but you’re a killer, just like your brother.
Nem volt kedvem ahhoz, hogy hallgassam, hogy viaskodjak vele, s a boszorkányok vezetőjeként még kevésbé volt kedvem volt ahhoz, hogy bármit is kockára tegyek. Leginkább a magam érdekeit néztem, a nevem akartam, ha úgy tetszik, tisztán tartani azzal, hogy nem vívom ki még jobban az ellenszenvét senkinek. Ez úgy nehéz, hogy alapjaiban nézve a dolgokat, vámpírok voltak a barátaim, azok, akikben a legjobban megbíztam, ugyanakkor benne és a családjában már kevésbé hittem, hogy bármi jó szándékuk lehet velem. Nem, nem a sztereotípiák, hanem az örökös fenyegetőzés és a megfélemlítés. Nemet mondok az ajánlatra, nem gondolom túl, egyszerűen motoszkál a lehetőség a fejemben, hogy mi lenne, ha igent mondanék, de a saját döntésjogomhoz is hűnek kell maradnom. -Köszönöm az intelmet, ilyesmiben már volt részem!-szúrós szemmel nézek rá, hisz elég pár hónapot visszagondolni, és máris... én voltam a lány, aki adottsággal született, és ez az adottság sok mindent okozott, de jó dolgokat nem, és érthetetlen módon sokan akartak a helyemben lenni. Felszaladó szemöldökkel nézek rá, ahogy a boszorkányok és a többi faj egyensúlyban, békés együttélésben való létezéséről beszél, és óhatatlanul, de kiüt arcomra némi gúnyos megvetés. Nem voltam ellenálló, sem láztó. De az, hogy hányan haltak meg, más dolog. Mert a világ nem csak addig él és lélegzik, amíg ők látnak, és ha csak ebben a városban kiskirályok, voltaképpen édes kevés. -Milyen békéről beszélsz? Arról, amikor ilyen alkukkal állítotok elénk, úgy, hogy tegyük meg, és jön aztán a különben rész.. Köszönöm, azt hiszem ez a szövetség is igen gyenge lábakon áll. Halnak meg boszorkányok vámpírok miatt és ha ez fordítva is igaz, márpedig miért ne lenne, ne kérd, hogy szabadkozzam. Ezt hívják egyensúlynak. -hangom kemény, ellentmondást nem tűrve pihentetem rajta tekintetem, tele némi dühvel és talán egy jó nagy adag arrogáns töltettel is. Nem érdekelt a véleménye, sem a képzelgése erről a szabadság és egyenlőség dologról.-Minden nap hullnak el, függetlenül attól, hogy ti mit és kikkel egyezkedtek. Vannak, akik fékezhetetlenek, és akár belátjátok, akár nem, minden új és fiatal vámpírt ti sem ismerhettek.-ezzel nem vitatkozhatott. Nem foglalkozhattak azzal, hogy kik az átutazók, vagy a betolakodók, hisz nem mindenki tartozott közvetlenül hozzájuk vagy Marcell-hez. -Most jön az a rész, hogy te és a kordbeliek milyen bölcsek.-nem kifejezetten halkan mormogom ezt a "bajszom alatt", mikor jön a várva várt kioktató szöveg, és muszáj összeszorítanom az állkapcsom, hogy ne mondjak olyasmit vagy ne tegyek olyasmit, amit megbánhatok. -Eredetiek vagytok... te is meg a bátyád is.-nézek rá, majd elveszem a köteg papírt, és mielőtt még bármit tehetne, felkapom a kést az asztalról, és elkapva tenyerét, az asztalon kiterített térkép fölé emelem. A gyertyák egyszerre lobbannak lángra és a térképen egy bizonyos, jól kivehető helyre gyűlik össze a vér, és a nő arca megjelenik a szemem előtt, amit alighanem ő is láthat, a csuklóját ugyanis erőteljesen markolom. -A neve Faye. Faye Charpentier.-nyitom ki végül szemem, és engedem el csuklóját, a térképre bámulva.-De nem én segítettem megtalálni.-jelentem ki, és remélem komolyan is vesz, s megteszi, hogy nem hirdeti, ki is az informátor. Nem akartam a farkasokat is ellenem, vagyis ellenünk, boszorkányok ellen hangolni.-Most pedig jobb lesz, ha eltűnsz, mielőtt hiába leszel a béke pártján, de az én hátamra kerül a célkereszt, ismét.-nyomom meg az utolsó szót, és teszek egy lépést távolabb, kezébe adoma térképet a pontos hellyel, hogy hol találhatja meg a keresett lányt.
A jelek szerint ezer év után is érhetnek meglepetések még engem is. Tanulság: amikor úgy hinnéd, hogy nyert ügyed van, sose bízd el magad, és ne engedd el a gyeplőt egy másodpercre sem, főképp, ha te akarsz irányítani. Ellenkező esetben úgy jársz, ahogy most én: a küszöbén állsz annak, hogy belebukj valamibe, amibe még bele sem kezdtél igazán. - Soha ne bízz senkiben, aki arra vágyik, ami a tied, és a segítségedet kéri - mondom végül. - Én sem kérek tőled bizalmat. Csupán üzletet ajánlottam - fogom meg a mappát, amit visszanyújt, hezitálás és gondolkodás nélkül. Nocsak. A kis Davina Claire keményebb dió, mint ahogy hittem. De őt is fel lehet törni... csak meg kell találni a megfelelő erőt, amivel lesújtok rá. - Kedves tőled, hogy beavatsz a családom egyes tagjai iránti érzelmeidbe, bár erre nem tartottam igényt. Nyilván a szemedben egyikünk sem különbözik a másiktól. De árulj el nekem valamit, Davina Claire: hány boszorkány esett már áldozatának a városban dúló háborúnak? Szövetséget ajánlottam, lehetőséget, hogy ne csupán mentsük a sajátjainkat, hanem egyelő jogokkal ruházzuk fel őket, és megtanítsuk őket, hogy békén is lehet élni egymással. Te viszont úgy tűnik, e helyett a béke, és az ajánlatom helyett a harcot választod - sétálok el az ajtóig. Néha az az egyetlen lehetőség, hogy emeljük a tétet, ha a másik irányba indulunk, és rákényszerítjük az ellenfelet, hogy messzebbre menjen a maga választotta úton, mint amennyire tervezte. - Ostoba vagy, ahogy minden ifjú, aki azt hiszi, végtelen bölcsességet birtokol - fordulok aztán vissza felé. - Gyűlölsz, és ellenségnek tekintesz, és nem látod be, hogy még ellenségként is hasznára lehetünk egymásnak. Csak az ellenség mondhatja meg neked, mit fog csinálni az ellenség. Senki más, csak az ellenség taníthatja meg neked, hogyan pusztíts és hogyan győzz. Csak az ellenség mutathatja meg neked, mi a gyengeséged. Csak az ellenség mondhatja meg neked, miben van az ereje - mosolygok rá. - Nos, mint mondtam, nincs időm bájcsevejre, mert telik az idő, és nekem gyorsan kell lépnem. Ugyanakkor már ismerhetsz annyira, hogy tudd, sehonnan nem távozom dolgom végezetlenül. Ha az üzlet nem kellett, ajánlok neked valami mást. Keresd meg nekem ezt a vérfarkast egy varázslattal - mondom kedvesen. - Ellenkező esetben olyanok ihatják meg a levét az elutasító viselkedésednek, akik fontosak számodra. Talán felkeresem Josh barátodat, és egy dobozban küldöm el neked a szívét - gombolom be az öltönyömet, és várakozásteljes mosollyal nézek rá. - És ha azt gondolnád, hogy blöffölök, akkor jobb, ha nem várod meg, vajon csakugyan így van-e.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Kedd Júl. 12, 2016 2:01 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Elijah & Davina
You say you’re the noble one, but you’re a killer, just like your brother.
Érdekelt, hogy mire ment ki ez az egész, mégis, minden porcikám ellenállásra ösztönzött és minden áron el akartam érni, hogy nemet mondjak. Erre elég sok okom volt. Először mondjuk a függetlenség, amit a családjával szemben, oly szívesen éreztem volna, de egyenlőre nem állt módjukban megadni, sőt. Egyre csak gyűltek a felhők, és a családja egyre jobban a saját életem, a mindennapjaim részesévé vált, ami kifejezetten bosszantott és cseppet sem éreztem jól magam a tudattól, hogy így van. Sem ő, sem a testvére, sem senki más, nem parancsolgathat, nem fenyegetőzhet, és főképp nem próbálhat zsarolni, mivel mindnek ugyan oda vezetett a vége, s mostanra már nem érdekelt volna az sem, ha ezért bármelyikük a szívem tépi ki a helyéről. Független akartam maradni, Marcell és Josh vámpírléte elég volt, többet nem kértem ebből. Boszorkány voltam, tudnom kellett, hogy hol a helyem a táplálékláncban, s bármennyire akarják a várost uralni, hogy egyszerű véleményt mondjak erről: elég szarul ment nekik. -Jaj, hagyd már ezt a kinek mi az érdeke szöveget. Titeket az se érdekelne, ha valakinek az lenne az érdeke, hogy a kis családotokat eltörli a föld színéről. Mindig úgy is ti győztök, hisz ti vagytok az ősiek, minek is törődjetek olyasmikkel, mint a próféciák. És már megbocsáss, de annak mondod el ezt, akinek akarod. Nem érdekel, mit teszel.-igyekszem nem figyelni arra, amit Marcellről mond, és úgy tenni, mintha nem lenne igaza, de muszáj közben ökölbe szorítanom a keze, ahogy elkap a méreg, s dühösen, magamban élő kislányom toporzékolásával küzdök, aki próbát tenne rá, hogy már most megölje. Mindegy, hogy bőrdzsekibe vagy vasalt öltönybe libben elém, mindkettőjük ugyanúgy a hátam közepére kívánt kolonc marad. A tétel tehát ugyan az, nem akarok velük foglalkozni. Mellkasom előtt összefonva kezeim, egyszerűen hagyom, hogy a dühöm és az undorom, amit iránta és az egész helyzet iránt érzek, hangomba, arcomon, egész testemen eluralkodjon és jól láthatóvá váljon, és próbálom visszaszorítani a késztetést is, hogy ne akarjam a nyakát kitörni, de ahogy leteszi a mappát, még úgy sem tudok másra gondolni. -Nem érdekel az ajánlatod. Nem fogok beleszólni a farkasok ügyébe, és ezért ajánlhatsz bármit.-sétálok hozzá közelebb.-Most pedig tűnj el Elijah és keress egy olyan boszorkányt, akit érdekel, hogy a családod hogy él vagy hal, és akit érdekel pár lap, ami haszontalan varázslatokat tartalmaz.-nyomom mellkasához az egy percre kinyitott könyvet, amit már láthattam egyszer. Semmi szükségem nem volt rá, ahogy arra sem, hogy további ellenségeket varrjon a nyakamba, csak azért, mert neki a farkasok keresztbe tette. A boszorkányoknak tudniuk kell, hogy milyen az egyensúly. Pont ezért elutasítom az ajánlatát.-Győzködj mást, hogy megtegye, amit kérsz. De ha kiderül, hogy ki az, az egész klán ki fogja tagadni.-emlékeztetem, hogy mi sem csak úgy létezünk a városon belül. S mivel ez így van rendjén, jobb, ha nem kísérti egy boszorkány sorsát, mert sok boszorkány ellenlábasaként még a végén rájön, hogy hiába ősi, nem mindenható ő sem.
Még mindig úgy néz rám, mintha valami új, sosem látott rovarfajtát fedezett volna fel, ami egyszerre mulattat, ugyanakkor bosszant is. Mulattat, mert minden megvető szava és pillantása ellenére látom szemében a kíváncsi, mohó csillogást. A mézesmadzag, amit elhúztam előtte túlságosan édes, és csábító ahhoz, hogy kerek perec nemet mondjon, vagy épp kirakja innen a szűrömet. Másrészt pedig bosszant, hogy úgy látszik, a kelleténél nehezebben adja be a derekát. Nincs sem türelmem, sem túl sok időm hogy eredményre jussak, arra pedig végképp semmi időm, hogy esetleg órákig tartó litánia keretében szándékozzam meggyőzni arról, hogy segíteni kell. - Oh, ha úgy gondolod, más boszorkány nem segítene, fel kell, hogy világosítsalak egy súlyos tévedésről - mosolygok aztán rá. - Hidd el, tökéletesen jól értek a meggyőzéshez... és ehhez sokszor még csak be sem kell koszolnom vérrel a kezem, mint az öcsémnek - teszem hozzá, mintegy csak mellékesen. - De mint már rávilágítottam, nekem a legjobb kell, mert nem érem be kevesebbel. Tisztában vagyok vele, hogy sokan nem kedvelnek téged, mert boszorkányberkekben úgy tartják, a kelleténél jobb viszonyt ápolsz Marcellel, viszont ezekkel a varázslatokkal, amit ellenérték gyanánt kínálok neked, megerősítheted a régensi pozíciódat a néped körében. Úgy hiszem, ez megfelelő ár némi információért cserébe. És ami azt illeti, nem terveztem nagydobra verni, hogy üzletet kötünk. Nem lenne értelme, sem a te számodra, sem az enyémre. Vannak dolgok, amik jobb, ha titokban maradnak - vonok meg a vállamat finom, előkelő mozdulattal, majd várakozásteljesen nézek rá. Szemmel láthatóan hezitál, mérlegel egy darabig, felsorakoztatja magában a pro és kontra érveket, aztán néhány szót motyog, és érzékelem, hogy a tömör levegő okozta akadály megszűnik előttem, így hát akadálytalanul beléphetek. Néhány lépést teszek csupán előre, ujjammal hozzá-hozzáérve a boszorkánykellékekhez. Különös belegondolni, hogy ha néhány héttel ezelőtt engedek anyám óhajának, meg az éhség és reménytelenség indíttatásának, akkor - alkuját elfogadva - most már új testben élnék, és birtokában lennék a mágiának, méghozzá olyan erős válfajának, amit az ifjú Davina Claire még elképzelni sem tud jelenleg. Hogy jól döntöttem-e? Úgy hiszem, igen. Inkább élek vámpírként tovább, minthogy behódoljak anyám akaratának, és újabb őrültségének, amivel csak viszályba sodorja a családunkat. Mikor azonban szóba kerül Hayley, már nem tudom megállni, egy apró nevetés hagyja el az ajkamat, majd öltönyöm zsebébe dugott kézzel megállok Davinával szemben, és egyszerre vidám, mégis keserű mosollyal nézek rá. - Úgy tűnik a családom iránti ellenérzéseid még csak lehetőséget sem engednek benned annak a feltételezésnek, hogy nem véres megtorlásra készülök. Látom, hiába tehetek bármit, mit sem változok a szemedben. Davina, ha bosszút állni készülnék, vagy mészárlást végrehajtani, hidd el nekem, hogy nem vesztegetném itt az időmet. A mocsárba mennék, és nagyon sok farkas nem élné meg a holnap reggelt. De, ha még nem mondtam volna, a nemes bosszú híve vagyok, nem a mészárlásé. De okom van rá, hogy meg akarjam találni a támadót. És ennek oka nem a bosszú... hanem a túlélés. Az övé, és Hayley falkájának túlélése. Bármit is gondolj rólam, nem én vagyok a földre szállt sátán - teszem le a kezemben szorongatott mappát egy kőre, majd széttárom a karjaimat. - Tovább kell még fűznöm a szavakat ahhoz, hogy meggyőzzelek, vagy elég volt ennyi, hogy belásd, nem kenyerem az erőszak és harc. Hajlandó vagy hát segíteni nekem, vagy sem? Nem várhatok a végtelenségig, és nem áll sokáig az ajánlatom. Ketyeg az óra, Davina Claire.
You say you’re the noble one, but you’re a killer, just like your brother.
A családja iránti utálatnak hála bármivel is állt volna elő, elsőre akkor sem mondtam volna igent, ha az életemmel fenyegetett volna. Ennyi tartás azért bőven volt bennem. De abban sem hittem, hogy különösebb okokat felsorolva, ugyan ezt nem látta volna be ő maga is. Több dolog szólt ellenük, mint mellettük, így jó meggyőzőképessége volt az egyetlen, amit bevethetett ellenem, persze azon túl, hogy én magam már jóval ez előtt tudtam, hogy mi is lesz a válaszom. Az ok egyszerű volt. Talán, ha a szövetség létrejön közte és köztem, már van valamim, amivel erősebb leszek. Ugyanakkor az érem másik felén ott volt a negyedre jellemző ellenszenv, hogyha egy boszorka egy vámpírnak segít. Pláne én, aki szinte világ életében, de legalább amióta ereje tejében van, pontosan ezt teszi. Szavai hallatán ajkam vékony ívbe szorul össze, mivel nem volt kedvem sem vitatkozni vele, sem igazat adni neki. Egyszerűen akkor jártam volna a legjobban, ha békén hagy, de mivel már itt volt, késő volt mindezen tűnődni. -Örülök, hogy ez a véleményed rólam, de nem veszed számításba azt, hogy amiért más boszorkány sem segít, úgy az én erőm is korlátozott. pláne, hogy Marcellnek hála már így is szálka vagyok a szemekben. -csupán tényeket közlök. Hiába tudja, hogy én birtoklom a jelenlévők közül a legtöbb erőt, azt is tudhatja, hogy bizonyos mértékben a kezem meg van kötve. De, azt hiszem valahol már így is hiba csúszik a gépezetbe. Ugyanis a legjobb barátom is egy vámpír. Innentől kezdve szubjektív vagyok, ami már kapásból egyeseknek szemet szúrhat. Eddig sem érdekelt ez, s gyanítom ezután sem fog. Így ez az érv, hogy miért ne segítsek, gyenge lábakon áll, s helyén az egyetlen igazi érvem még mindig a családja iránti ellenszenv marad.-És itt is van a híres, neves Elijah Mikaelson. A nemes lelkű, aki mindenkin csak segíteni akar.-jegyzem meg gúnyosan, ahogy a lapokat felém nyújtja, én mégsem veszem el azokat, inkább még kivárok. Felsorolok pár indokot, hogy miért nem velem kellett volna kezdenie, amire hasonló indokokat kapok válasznak. Szám szélén fanyarú fintor ül ki, ami jelzi, sajnálatos módon igazt kell adnom neki. -Tudod, vannak, akik nem olyan korokból származnak, ahol a fehér asztal körül ücsörögtek tárgyalás közben. Én a küszöböt választom egyenlőre. Neked van szükséged rám, jobban, mint nekem rád.-elmélkedem, majd újaim végighúzom a poros asztalon és így visszatérek elé.-Ha behívlak, és megteszem, amit kérsz... miből gondolod, hogy nem mondom tovább Hayley-nek, hogy mit tervezel a farkassal, akit minden bizonnyal nem teázni akarsz meghívni, ha megtalálod.-nekem nem volt közöm a farkasokhoz, és inkább lettek volna ők szövetségeseim a vámpírokkal szemben, mint mondjuk Elijah vagy a családja a saját uralma ellen. Ez egy mérlegelendő tény.-Ezer meg egy okom van nem bele menni ebbe az alkuba. De ha belemegyek, szavadat kell adnod, hogy kettőnk között marad. Ahogy én is szavamat adom, hogy nem szólok senkinek.-döntöm kissé oldalra fejem, és latinul suttogva pár szót, megnyitom előtte az utat, hogy a küszöbön átléphessen.
Sejteni való volt, hogy az ellenérzése irányomban - vagy épp családom irányában - jóval nagyobb annál, hogy még egy ily kecsegtető ajánlat hallatán is azonnal 180 fokos fordulatot vegyen a viselkedése, beinvitáljon, és teszem azt, hellyel kínáljon valamelyik kőoltáron, mint egy kedves, régen látott vendéget. Nem, nem vagyok ostoba, hogy ilyesféle megnyilvánulásokra számítsak tőle. A türelmem viszont kikezdhetetlen, és ha ennyire úgy véli, hogy már jól ismer engem, akkor azzal is tisztában kell lennie, hogy soha nem távozom sehonnan dolgavégezetlenül. Innen sem fogok. Ha egy egész élettörténetre való litániát kell zengenem számára, akkor sem. - Hogy miért te? - visszhangozom a kérdést, amit utoljára feltesz, és nyílt, őszinte tekintettel nézek rá. - Igazad van, bárkit találhatnék. A legelső utcasarok leggyengébb boszorkánya is segítene. Bárhogy el tudnám érni ezt a segítő szándékot: pénzzel, vagy fenyegetéssel. De bármit is gondolj a családomról, én mind a terror, mind a vesztegetés módszerét kerülöm. Nem túl nemes lélekre vall ehhez hasonló eszközökhöz nyúlni. A miértre nagyon egyszerű a válasz, Davina Claire: mert nekem a legjobb kell. A tévedhetetlen, a legokosabb, és a legerősebb. Ennyi az egész - tárom kissé szét kezeimet. - Ami Niklaus viselkedését, és a vele történt alkudat illeti, nem vagyok a történtek teljes tudatában. Az öcsém ezer év leforgása alatt tökélyre fejlesztette ama képességét, hogy bezárt könyv legyen még az én számomra is. Sajnálom a barátaidat, ha miatta haltak meg, bár tisztában vagyok vele, hogy ez nem oldja fel sem a gyászodat, sem a dühödet. Csupán arra kérlek, hogy engem ne az öcsém viselkedése alapján ítélj meg. Büszke vagyok rá, hogy ezer év alatt mindig betartottam az adott szavam, hacsak a körülmények láncolata lehetetlenné nem tette ezt. Most sem lesz ez másképpen: és ez a békejobbom, amit jelképesen feléd nyújtok - mutatom fel kissé újra a lapokat, és noha nem mondja ki, és igyekszik nem is mutatni, látom szeme mélyén megcsillanni az az apró, halvány szikrát, amit már oly jól ismerek Niklaus pillantásából is. Csak míg az öcsémnél ezt a csillogást a hatalom, vagy egy véres leszámolás lehetősége váltja ki, Davina Claire-nél az ígéret, ami csaknem kézzel fogható közelségben van számára. Történetesen, hogy segíthet a népén. Gúnyos nevetése sem zökkent ki elhatározásomból, udvarias mosollyal megvárom, míg befejezi, aztán ujjammal elgondolkodva dobolni kezdek a templompince idő ette ajtófélfáján. - Te okos nő vagy, Davina Claire, és tudom, hogy a városban már terjengenek a pletykák róla, hogy a kelleténél több időt töltök együtt egy bizonyos vérfarkassal... vagyis hibriddel - nem kell kimondanom Hayley nevét, nyilván anélkül is tudja pontosan, kire is célozgatok. - Nyilván kérhetnék segítséget tőle is, de két okom is van rá, hogy ne tegyem. A farkasok kilenc klánja él jelenleg a new orleansi mocsárban, illetőleg környékén. Nyilván te sem vitatod, hogy nem ismerhet mindenki mindenkit, és ez a támadó egy számomra ismeretlen falkából származott, következésképpen Hayley kétlem, hogy tudna nekem segíteni a felkutatásában. A második indokom jóval önzőbb az elsőnél: nincs szándékomban a Hayley Marshall és köztem felépült kapcsolatot a legutolsó kőig lerombolni azzal, hogy egy vérfarkas után kutatok, már csak azért sem, mert ennek a kutatásnak - illetőleg annak, ha rátalálok - a végkimenetele nem lehet kétséges - fejezem be a mondókámat, aztán felé villantok egy mosolyt. - Nos, minekután már tisztában vagy azzal, mit kérek tőled, és miért, illetve azzal is, mit ajánlok fel neked cserébe, te is kimutathatnád békés szándékaidat irányomban. Mondjuk kezdjük azzal, hogy beinvitálsz. Tárgyalni még ha nem is mindig fehér asztal mellett szoktak, a küszöbön álldogálva semmiképpen.
You say you’re the noble one, but you’re a killer, just like your brother.
Nem mindig gondoltam úgy, hogy pont Elijah lesz az, akinek a szavában nem hihetek. Csakhogy a mézesmadzag nem elég ideig volt olyan édes, hogy megérjek követnem. Talán pont ezért, ahogy egyszer szavát szegte, már nem kezeltem őt sem bizalommal, s épp olyan mértékben álltam ellen a segítségének és a javaslatainak, mint bármelyik másik családtagjáénak. A céljaink nem feltétlenül egyeztek, ami még egy okot adott, hogy ne akarjam megfejteni a nagy szavahihetőségéről ismert férfit. Hiába, nem tagadom, hogy mennyire nincs jelenleg étvágyam a jelenlétéhez, és mennyire hidegen hagynak az elméletei, vagy a kora teszi, vagy csak ennyire kell a segítségem, de nem hátrál. Sőt, még el kell ismernem, egy gúnyos nevetést is elő tud csalogatni belőlem, ami leginkább a teóriájának köszönhető. Az mit sem nyomott a latba, hogy egyszer ők is emberek voltak. Egyszer mindenki ártatlan volt. Mikor megszületett, s attól a pillanattól fogva ez folyamatosan csorbult, s vesztett értékéből. -Bizonyíthatod, de még mindig nem értem, hogy miből gondolod, bármiben is segítenék neked. A bátyádnak hála meghalt egy barátom, egy másikból pedig bábot csinált. Téged csapdába ejtettelek, majd elengedtelek, kötöttünk egy egyezséget. De lássuk be, azt az alkut is te szegted meg, nem én.-emlékeztetem, pár lépést teszek, mellkasom előtt keresztbe font karjaimmal, de arcom semmitmondósága nem változik sokat, inkább csak hangomon és ajkam mozgásán látszik a megvetésem minden apró darabkája. Ellenben következő szavaira ez megváltozik. Szemöldököm íve megemelkedik és a csodálkozásom mellé bevallom, némi káröröm is társul, amit leplezni még csak meg sem próbálok. Nincs okom rá, hogy ilyesmit tegyek. Szememben nem csillan meg az érdeklődés legapróbb darabja sem, ellenben némi kételkedés adott szavában. Erre pedig van alapom és nem hiszem, hogy ő vagy más az én helyemben ezt nem értené meg. Épp ellenkezőleg. -Szóval kell egy farkas... Esetleg Hayley és a falka többi tagja nem tud ebben a segítségedre lenni? Tudtommal farkasok csak úgy nem rohangálhatnak ide-oda a városban, ahogy mi, boszorkányok sem.-festem le jelen helyzetét bármely más fajnak, aki a város határain vagy szűk környezetében él.-Felajánlasz egy könyvet, amivel szerinted segíthetsz rajtam és a többi boszorkányon. Ez szép. De mivel visszatértem az aratásról, már így is én vagyok a város egyik legerősebbe.-lépek egészen közel hozzá, szinte előtte megállva.-Bárki mást találhatott volna, nem kell hozzá különleges erő, hogy megtaláljunk egy személyt. Miért én?-nem mondom, hogy már csak ez érdekel, és rábólintok, csupán szeretném átfogóan látni a dolgokat, és kicsit biztosabbra menni, mint eddig. Ezt pedig szintén ő értheti meg, hogy részemről miért szükséges. Marcel nem volt az ellenségem, hiába a vámpírok pártján állt és felállította a szabályokat. Mert szabályok kellettek. De mikor megérkezett ez a család, minden megváltozott, s már semminek sem volt értelme úgy, mint régen. Az idők változnak, s nekünk vele kell változnunk. De ha erről bárki más tudomást szerez, az az én életembe kerülhet, nem máséba. Ér ez ekkora áldozatot nekem?
Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy az ifjú Davina Claire még a maga ifjonti voltához mérten is önfejű, makacs, szókimondó és bátor. Most, immár első kézből tapasztalván eme jellemvonásait már kezdem érteni, mit látott ebben az ifjú hölgyben Marcel, aki eddig oly vérmesen védelmezte őt. Lehet, hogy nem sokkal ezelőtt csupán egy rémült lány volt, hatalmas erővel, aki a helyét kereste a világban, most azonban olyan kemény, mint az acél. Nem gyermek, nem ifjú már többé, hanem felnőtt nő, akinek céljai vannak: felszabadítani a boszorkányokat Marcel elnyomása alól. Én pedig támogatom őt eme tervében, mert Niklaussal ellentétben nem hiszek a véres hatalomátvételben. Én úgy vélem, kellő jogokat és tiszteletet megadva egymásnak mind élhetünk békében, mert a létezés mindannyiunknak elvitathatatlan joga. Elmosolygom magam, ahogy kifejti nézeteit a hitről és vallásról, fél vállammal közben az ajtófélfát támasztom. - Annak idején, mintegy ezer évvel ezelőtt mi magunk is emberek voltunk. Hittünk az életben, az istenekben, a jobb életben itt az újvilág kapujában. Aztán a sorsunk megváltozott, és már nem voltunk emberek. Erősebbeké, szívósabbaká, gyorsabbakká váltunk, ezáltal olyan hatalmat kaptunk, amit te elképzelni sem tudsz. Istenekké váltunk valamilyen módon, mert emberfeletti adományok lettek a sajátjaink. De hidd el, ifjú Davina Claire, az én csodálatos öcsémmel ellentétben sosem vártam el, hogy dicsőítsenek, vagy hódoljanak előttem. A hatalom és felsőbbrendűség mindig gyűlöletet, és erőszakot szül. Erőszak segítségével elérhetővé válhatnak bizonyos célok, de mindig valakinek a kárára, sérelmére. Bár ily módon megszüntethetünk olykor egy problémát, ám mégis teremtünk helyette egy újat. A gondok, a konfliktusok végtelen megoldásában leghatékonyabban az emberi értelem, megértés és a kölcsönös tisztelet segíthet. Épp ezért vagyok itt, hogy ezt bizonyítsam számodra - nyúlok zsebembe, és előhúzok zakómból néhány fekete mappába burkolt papírlapot. - Az elmúlt néhány napban találkoztam valakivel, aki nem osztotta az erőszakról vallott elítélő nézeteimet - lapozgatom át ráérős nyugalommal a papírokat. - Megtámadott egy vérfarkas, és noha a harapása engem nem öl meg, okozott egy meglehetősen kellemetlen éjszakát. Ezt a vérfarkast szeretném megtalálni. Az ajánlatom pedig a következő a számodra: segíts nekem ebben. Keresd őt meg, mutasd meg az utat, merre induljak, hol bukkanjak rá, és miről ismerem fel. Erős boszorkány vagy, ha valaki képes erre, akkor az csak te lehetsz. Fáradozásod ellenjavadalmazásaként pedig felajánlom neked anyám grimoire-jának néhány varázslatát. Olyan mágiát kaphatsz kézhez, amit te jelenleg elképzelni sem vagy képes, és amivel néped segítségére lehetsz - mutatom fel a papírokat. - Úgy hiszem, az élet olyan, hogy alkukat kell kötni benne, de ezeket az alkukat is méltósággal kell kötni. Tisztelettel, és a másik megbecsülésével. Engedd, hogy bizonyítsam, hogy nem az ellenséged, csupán ellenfeled vagyok - emelem kissé fel a fejem, várakozásteljes mosollyal nézve rá.
You say you’re the noble one, but you’re a killer, just like your brother.
Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb fel fog bukkanni, ő vagy a testvére. talán nem ez volt a legjobb helyszín a csevegésre, de jobb híján ez is megtette. S ő keresett engem, nem pedig fordítva, hát nekem pláne megfelelt. Ami kívülről nem látszik, a menekülési útvonal, s talán pont ennek hála nem is félek, mikor megjelenik előttem, az ajtófélfa túloldalán. Az idézet hallatán megforgatva szemeim, mellkasom előtt keresztbe fonom karjaim. semmi kedvem nem volt vele társalogni, ahogy a családja egyik tagjával sem. -Versekkel, legyenek bármilyen öregek, semmit nem érsz el. De ha ennyire féltesz, hogy nem találom a helyem a világban, el kell, hogy keserítselek, mert hidegen hagy.-bármiért is jött ide, s bárminek köszönhetem, hogy ajtófélfámnak támaszkodva méregeti a helyet, a maga fennkölt stílusában, már érzem az ereimben, hogy nem fog tetszeni. Szavai talán igazat szólóak, meglehet, de nem érdekel sem az építészet, sem a vallás, sem a felfogása, melyet a világról, s az emberekről alkotott az ezer éve alatt, amióta él. Hidegen hagy, hogy egyezik-e a sajátommal, vagy sem, s nem gondolkodtat el, már, ha ez volt a célja. Igaz, ő az a fajta, aki eleinte mézes-mázos szövegbe burkolja a lényeget, a fontos mondandót, s csak akkor próbálkozik másképp, ha elfogy a türelme. Most az enyém kezd elfogyni, s ez kirí arcomra is. -Ahogy feletted is. De egyszer egy okos ember azt mondta, hogy mindenkinek hinnie kell valamiben. Talán a hit és az Isten vagy Istenek imádata szerinted felesleges, mások szerint nem. Meglehet, hogy a te fajtád nem hisz semmiben, de könnyű úgy, ha nem ölhet meg semmi, ha nem kell tartanod semmitől. Mit vársz, az emberek a belétek vetett hitükbe kapaszkodjanak, mert aztán te, a családod meg a fajtád annyi jót hoztatok már erre a városra.-reagálok szavaira, szemem perszelő őszinteségemről, a szívemből szólásról árulkodó. Állom és viszonozom tekintetét, ahogy méreget, s keresztbe font karokkal állok előtte, tőle alig pár méterre. -Valóban?-vonom fel szemöldököm, és teszek felé egy lépést.-És mit tudsz nekem ajánlani, amiért belemennék még egy üzletbe? A legutóbbi is olyan jól sikerült...-emlékeztetem, elgondolkodó arcot vágva, s összevont szemöldökkel, megvető és lekezelő, dühös arckifejezéssel támasztom alá szavaim.-Azt hiszed, hogy különbözöl a bátyádtól? Hisz ugyanolyanok vagytok. Ugyan úgy üzletelni jöttök, de a szavatok mit sem ér, hisz képtelenek vagytok betartani azokat.-jelenleg nem érzékelhető, hogy kíváncsivá tett vagy az, hogy egy percre is megfordulna a fejemben az ajánlatának végighallgatása. Sőt, épp ellenkezőleg. Tökéletes elutasításba ütközik, egy tökéletesen határozott, megingathatatlannak tűnő véleménnyel. Megtanultam már úgy játszani, ahogy ők, és sajnálatukra, igen nehezen győzhet meg bárki bármi másról, mint amit gondolok, még ha annak ára rosszabb is, mint amilyen lehetne egyezségek révén.
Mily különleges építménye ez a városnak, mily sokat sejtető, és minden érzéket megborzongató képzelődés hívta életre az elképzelt és dicsőített istennek eme házát és kultuszát? Sosem jártam még erre, mert mindig is úgy tartottam, a hit nem más, mint fegyvere és mentsvára a gyengéknek és áldozatoknak. Az erős ember képes hinni önmagában, tetteiben, kész odaállni harci vértben a sors elé, és felemelt fejjel fogadni sikert és csapásokat egyaránt. A gyáva ember egy kitalált kép háta mögé menekül, onnan retteg ki-kibújva, néma borzadállyal bámulva a halálra, szerencsétlenségre, félelemre, és ha sorsa épp balra fordul, ezt az elképzelt urat szidhatja és káromolhatja önmaga helyett. A vallás nem más, mint a bolondok ópiuma. Ezért kerültem messze mindig az ilyen helyeket. Viszolyogtam a gyáva emberektől mind ember, mind vámpíréletem hosszú évei alatt is. És különös, ugyanakkor mindig irigyeltem azokat, akiknek megadatott, hogy megtalálták az utat az Istenhez. Én próbáltam keresni sokszor, és nagyon kétségbeesetten, mégsem kaptam semmi jelet, vagy biztatást. De mit is mondhatna az egyik kárhozott lény a másiknak? A templom viszont mostanában üres. Az atya halála óta a nyája szétszéledt, és úgy hiszem, kimondva-kimondatlanul is érezték - még ha nem is tudták - hogy ami a városban a színfalak mögött folyik, elkerülte Isten tekintetét. Mint annak idején Szodomában és Gomorában, úgy fordult el egy felsőbb hatalom ettől az apró szegletétől a világnak, és dobta oda gyermekeit a sorsnak, a végzetnek, amit vámpírok, farkasok, boszorkányok vagy épp halandó bűnözők hoztak el számukra. Ez a templom már csupán kő, színes üveg és por. Tömeg és pap nélkül az új keresztek és szentképecskék nem sokat érnek önmagukban, hiszen az emberek elvesztették a hit szellemét. A templom leple alatt annyi kétszínűség és hatalomvágy rejtőzik. Már csakis pénzért és dicsőségért imádkoznak. Vagy épp hajtanak végre akár az ördögtől való praktikákat. Lépteim koppannak a porlepte köveken, és az alagsor elé nyíló ajtó tiltakozó nyikorgással adja meg magát akaratomnak. Lehunyt szemmel állok meg a lépcső tetején, és mintha csak elektromosság töltené el a levegőt, úgy érzem minden porcikámban a mágia erejét. És a városban egy személyt tudok, ki ilyen hatalommal bír. És ha érzéseim nem csalnak, pont azt találtam meg, akit már napok óta kerestem. Minél lejjebb jutok a lépcsőkön, annál erősebb fény pislákol a vén, nyirkos falak között. Gyertyák lángja lobog valahol, amit még nem látok, de meghallom a hangot, amit felismernék ezer közül is. A megérzéseim most is biztos nyomon vezettek. Ő az, a fiatal, mégis ereje teljében ragyogó boszorkány. Davina Claire. A pincehelyiség ajtajához érve a levegő szinte tömör fallá sűrűsödik előttem, és képtelen vagyok beljebb lépni. Nos, a lány szerfelett okos, ugyanakkor önnön csapdájába is esett. Ő odabenn, egy vámpír a küszöbön, amely akár meg is akadályozhatja a kijutását... az eredmény egy-egy. Persze távol álljon tőlem minden ilyesféle cselekedet. Nem háborúzni jöttem ma ide... - "Kis boszorkány, szemek varázsa, gyermeki pillantás, Tenyérből lát jövőt, mi kép, s talán igazság. Bársonyos hang, simogat füled, s nyugtat meg, Talán mától a világban, helyed megleled" - idézem a verset, aztán nekitámaszkodom az ajtófélfának, és figyelmesen nézem a barna hajzuhatagot, és a parázsló szemeket. - Egy régi, régi vers, ha jól tudom, több mint kétszáz évvel ezelőttről - teszem aztán hozzá, és végigjártatom tekintetem a vén templom omladozó, víztől csepegő kövein. - Hívő ember úgy vélem, sose jár templomba. És tudod, miért? Mert nem hiszem el, hogy a hit és a vallás szinonimái egymásnak. A hívő ember Istent szereti, a vallásos az egyházát. A hit belülről jön, a vallás kívülről. A hit belső késztetés, a vallás tradíció. Ennélfogva eljárt felette az idő - osztom meg vele gondolataimat, aztán előhúzom a zsebkendőmet, és megtörlöm ujjaimat, ahol a kövekről valami mohaféle anyag kenődött rá. - Okos lány vagy Davina Claire, de tévedsz, ha úgy hiszed, valamiféle családi dráma miatt kerestelek fel. Remélem megbocsátod, de vannak olyan dolgok, amik nem tartoznak kívülállókra. Így hát nem, a látogatásom nem köthető sem az őrült apámhoz, sem az én csodálatos öcsémhez. Üzletet kötni jöttem - teszem el a zsebkendőt, és kedves mosollyal nézek arcába.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Pént. Jún. 03, 2016 2:37 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Elijah & Davina
You say you’re the noble one, but you’re a killer, just like your brother.
Két hely volt a városban, ahol egyedül lehetettem. A templom és a boszorkánytemető. Mostanában a lista leszűkült, mivel egyre több boszorkány gondolta úgy, hogy kihasználja a temető adottságait, én pedig csak akkor lehettem volna teljesen magányos, ha meghalok, hisz a túlvilágról folyton figyeltek. A könyveim leteszem a földre és az alagsori ablakon besütő nap fénye által megvilágított porszemeket -melyek a levegőben keringtek megannyi csillogó pontként- figyelve veszek pár mély levegőt. Hűvös van idelent, mint mindig, így a kinti meleghez képest, ha ennek a helynek a magánjára várok, fel kell, hogy öltözzek, Tettem róla, hogy ez a hely biztonságos legyen, az alagsorba csak az léphet be, akit én engedek, s ez engem véd meg. De a kimenetel is lehet hasonló, nem sok erőfeszítésbe kerül ez már. Körbenézek a poros falakon, azon az asztalon, amin gyógynövények sorakoznak üvegcsékben, és jó pár hozzávaló még, amik a rendszeres gyakorláshoz szükségesek. -Tőletek nem lehet csak úgy megszabadulni, igaz?-nézek fel a könyvből, de tudom, hogy bárki is az, nem jöhet tovább az ajtónál. Bárki is az, elég meggondolatlanság, hogy bemerészkedik a templomba. Bár Klaus látogatása után nem hiszem, hogy nagyobb meglepetés a közeljövőben érhet. Pláne, hogy az apja él, és tulajdonképpen nem akar emiatt megölni. Egy lépést előre... most gondolom jön a hátra, ahogy mindig is. Hiába Marcel megmondta, jobb lenne mindenből kimaradnom, de ezen azt hiszem tökéletesen késő már gondolkodni. A megannyi gyertya egyszerre gyullad meg, a helység félhomályos, a maga módján mégis napos légkörébe fényt víve, s a dohos, kissé áporodott levegő is, mintha megmozdulna. Az ajtó felé irányítom tekintetem, s immár teljes testemmel az adott irányba fordulok, hogy láthassam végre, ki a vendégem. Akit ha nem akarok látni, nem gondolkodom sokáig és teszek róla, hogy azon a parányi ablakon préselje ki magát a templom kertjébe.-Magam sem tudom, hogy mi hiányzott már...-dünnyögöm gúnyosan, mikor végre meglátom a férfit, és ajkam sarka megrándul, nemtetszésemnek még nyilvánvalóbb jelét adva. Elijah, a nemes, nagylelkű, öltönybe csomagolt békebíró személyesen.-Ha azért jöttél, hogy az apádról kérdezz, ahogy a bátyád, javaslom ülj le vele beszélni, nem fogok magyarázkodni még egyszer.-ütök meg ellenséges hangot, s nem is nagyon érzem okát, hogy máshogy tegyek. De a félreértések elkerülése végett jobbnak látom az alapokat tisztázni, mielőtt bárminek is nekikezdene.
Kezdőlap
