Nem tud, vagy nem akar? Az előbbivel nincs gond, amennyiben megtudja magyarázni. Utóbbival azonban aligha tudok kibékülni. Kérem, működjön velem együtt, és akkor… szórakozhatunk. – hogy az ő szavaival éljek. Érdekes mód minden második szava az, hogy szórakozni. Élek a gyanúval, hogy nem teljesen normális, ami nem meglepő, manapság igen sok a beteg ember, mind testileg, mind lelkileg, nem meglepő, ha belebotlok egybe. Azonban ennek ellenére, még vehetem hasznát, ha hasznosnak bizonyul. Erre kell most fényt derítenem, mielőtt mindent megtudok, amit csak el tud mondani. A kínzással az a gond, hogy egy pont után szinte bármit bevall a delikvens, azt is, ami nem igaz. Igen, remekül sikerült megfognia és definiálnia semmi fogalmát. Gratulálok! – mosolyogtam rá, bár mosolyom kimért volt. Egyre inkább megerősödni látszott bennem az az érzés, miszerint a nőnek komoly mentális gondjai vannak. Remélhetőleg annyiban szerencsém van, hogy ezek kihasználhatók. Igencsak szerencsés fordulat lenne, nem szívesen fogadnám a hírt, miszerint kidobott idő az ittlétem. – De kérem, ne sértegessen! Biztos vagyok abban, hogy ön teljesen más értékrend szerint él, mint én. Ennek ellenére, nem kezelem máshogy. – hiába tartom gyerekesnek azt, amit csinál. Persze, mivel esélyes, hogy mentális gondjai vannak, így nem tehet róla, és nem kezelem emiatt másként. Senki nem szereti, ha szánalmat lát másokban, mikor rá néznek. Kérem, ha kiáltani támadna kedve, fojtsa magába! – mondtam, ahogy felálltam és közelebb léptem hozzá. Az emlékeiben kívánok kutatni, egyesek ezt úgy élik meg, mintha kínzás lenne, míg mások inkább… amolyan pihentető álomként. Másként reagál az emberi szervezet bizonyos hatásokra, nem tudom ő miként fog, de szeretném, ha nem kezdene el torkaszakadtából sikítani. Megérintem a halántékát, hogy meglegyen a fizikai kontaktus, és az emlékei között kezdek el kutakodni. Olyat keresek, ami a származására utalhat, amit én látok, azt ő is látja, ez a kapcsolat nem egyoldalú. Sokkal gyorsabban lehet így haladni, mintha hagynám, hogy órákon át értelmetlenül beszéljen valamiről. Az időm drága. – Az lehet, ami csak akar, amíg a hasznomra van. Mindjárt végzek. – az a gond ebben, hogy az ember elméje kusza, összevissza, főleg az olyanoké, mint amilyen ő is. Az emberi agy nem egy megfejthető dolog, a működése nehéz és a benne való kutakodás még inkább.
– Jaj, ne mondd már, hogy azért szórakozunk most itt mi ketten, mert meg akarsz tudni valamit, amit úgy sem tudok elmondani. – Egek, amennyire öreg annyira be van rozsdásodva. Egyszerűen hihetetlen, hogy ennyire unalmas legyen valaki. Mármint mindenkiben ott van a vágy az új iránt. Bár több évszázad után elég nehéz valakinek újat mutatni, de biztos vagyok benne, hogy én fel tudnám dobni és mosolyt erőszakolni arra a kőkemény arcára. Tényleg, mintha érzések is kihaltak volna belőle, mert megunták, hogy olyan ritkán kerülnek előtérbe. Talán már nevetni sem tud igazán. Milyen elkeserítő. De nem vagyok én udvari bohóc, hogy szórakoztassam. Csak kölcsönösen tenném ezt meg az én drága rokonommal. Hahaha. Szegény most hallani akarja, hogy tényleg a rokonom. De miért? Hogy megölhessen? Ahh, ez rendkívül szomorú. Bántana engem.. Jaj, szegény fejemnek. Na, nem mintha nem ezt csinálná most is megállás nélkül. De olyan szórakoztató, hogy azt hiszi ez nekem tényleg fáj. Volt már rosszabb is. A fájdalom és én kéz a kézben járunk, teljes boldogságban. Mert így tökéletes minden. Ezért ül akkora mosoly az arcomon. Olyan szomorú, hogy semmit nem kell tennie ahhoz, hogy halálra kínozzon engem. Az unalmas, szinte már belérögzült modorával engem komolyan a sírba tudna vinni. Belehalna, ha valamit legalább egyetlen egy dolgot élvezettel csinálna? Mintha már azt sem tudná, hogy mi az. Hahaha. Nem rám tartozik a magánélete. Mókás. – Hát, ami nincs az nem tartozhat rám ugye.. Meg senkire. A semmit nem lehet megfogni, nem lehet róla tudni sem különösebben. Mármint mindenki tudja, hogy van olyan, hogy semmi, de az mégis csak semmi. – Vajon mennyi idő után tudnám kikészíteni? Gondolom a türelme és az idegrendszere is megerősödött az évek során, de biztos vagyok benne, hogy azért ő sem bírja a végtelenségig. Mondjuk sajnálatos módon, amikor csak akar faképnél hagyhat. De olyankor olyan magányos vagyok. Csak én vagyok itt, a saját véremmel beborítva. Haha. Sokkal szórakoztatóbb, amikor valaki más lóg ugyanígy ilyen helyzetben. Azt én sokkal jobban szeretem nézni. Nem tehetek róla. Azonban ezzel mindenki így lenne, nemde? – Hát de most mondtad, hogy hasznodra lehetek.. Ha pár másodperc alatt képes vagyok családfát kutatni a fejemben, akkor biztos valami géniusz vagyok! – Azzal együtt pedig torkom szakadtából nevetni kezdek, mint valami idióta. De azért be kell vallania, hogy igazam van. Pár másodperc alatt ennyire visszanyúlni.. Már kész művészet. Ezek szerint hisz bennem. Hát nem aranyos? Tényleg úgy gondolja, hogy ilyen lenyűgöző dolgokra vagyok képes. Talán már sejti. Vagy tudja. Jaj, hát miért olyan rossz egy kis családi összejövetel? Nem kérek én nagy partit, csak talán egy tömeges mészárlást. Aha. Az már sokkal inkább a kedvemre való. Még zene nélkül is megy.
Ezen részletek miatt van itt. Unalmasak, vagy sem, de mindenképpen fontosak és mérvadók. A részletekben rejlik minden. – ez szilárd meggyőződésem volt, soha nem volt éppen ezért jellemző rám a hanyagság. A tökéletesnél ritkán érem be kevesebbel. Nem élhetnék ilyen régóta, ha ez másként lenne. A pozíciómból adódóan törekednem kell arra, hogy a lehető legjobban csináljak mindent, és nem is szokásom másként tenni. Csak azokat veszem fel, akikben meglátom azt a bizonyos pluszt, ami alkalmassá teszi őket arra, hogy nekem dolgozzanak. Ez nem a bátorság. A bátorság nem más, mint idealizált bolondság. Vagy épp heroizált, ez is csak a mértékétől függ. A szó, amit keres, a modor. A modor mutatja meg, hogy mennyit ér az ember. Sajnálom, ha csalódást okoztam önnek, azonban korántsem volt célom, hogy lenyűgözzem. – csóváltam meg a fejemet, mielőtt kortyoltam volna a teámból. Fontosnak tartottam mindig is, hogy tiszteljem a másikat. A kölcsönös tisztelet fontos, nem csak a kellemetlen meglepetések elkerülése véget, hanem mert kijár a másik félnek. Ezt pedig elvárom, hogy viszonozzák. A tiszteletlenséget nehezemre esik tolerálni, de az olyan fiatal egyedeknél, mint amilyen ő is, ez afféle generációs gond, mint az elmúlt évtizedekben azt megtapasztaltam. Ez a mostani generáció hírből sem ismeri a tiszteletet. Az erkölcs még hagyján, a modor az, ami kiveszett belőlük. Az úriemberek kora leáldozott. – A magánéletem pedig aligha tartozik önre, vagy épp közös beszédtémáinkhoz. – de biztosan kitalálja magától is, hogy egy hozzám hasonló személynek bármikor kielégíthetik a vágyait így, vagy úgy. Megtudom fizetni, ha arról van szó. Az igazság azonban az, hogy ezen emberi létszükségletek bármilyen örömteliek is, kevés újdonságot tartalmaznak egymagamfajtának. Az élvezethajhászásból kinőtem, úgy… hétszáz éve. Múzeumba nem az való, ami szép, sokkal inkább, ami… jelent valamit, ami egy letűnt kor túlélőjeként maradt fent a jelen generációnak. Sajnálom, aligha ez a sors vár magára. – a művészet fontos, értékelem és szeretem is, ugyanakkor azt is pontosan tudom, hogy a művészet mi valójában. Személyreszabott, határok nélküli, és éppen emiatt bárki képes alkotni. Az alkotás értékét pedig már csak a közönség szabja meg. Sok tehetséges művész bukott ebbe bele, és sok tehetségtelen emelkedett ezáltal fel. Igazságtalanság, de ilyen világban éltünk mindig is. Akkor kap néhány másodpercet, hogy új hobbit találjon a családfa kutatásban. Szeretném, ha megértené, hogy miért érint engem kínosan az, hogy maga él. Illetve, szeretném, ha végre, valami használhatót, és értelmeset is a tudomásomra hozna. Például, hogy miért kéne magával tovább foglalkoznom. – ha nem tud semmit, akkor ugyanis teljesen értelmetlen az, hogy itt legyek. Az időmet fecsérlem akkor, ami ugyan végtelen és bőven van, mégis, sokkal fontosabb dolgokra is pazarolhatnám, mint arra, hogy itt üljek lent vele. Az idő hatalom, mondják, és ez így is van .
Szinte minden egyes porcikám vágyott arra, hogy folytatódjon a móka. Visszatér és szinte gyökerestül írtja ki a kedvemet. Hát hogy lehet valaki ennyire kegyetlen? Mármint most tényleg.. Annyira lehangoló, hogy már megint visszatért ehhez a faggató stílusához. - Egek.. Miért kell mindig megölni a mókát? Tea, tea, tea. Igyál sokat felőlem. Engem aztán nem érdekel. DE miért kell mindig az unalmas részletekre ugrani? Hah? - Teljesen lehangoló. Valahogy többet vártam a férfitől, akinek köszönhetően rajta kívül nem maradt senki más a családomból. Na, nem mintha olyan nagy család centrikus személy lennék. Az igazság az, hogy az anyám torkát lehet, hogy elvágtam. Vagy az nem ő volt? Egek.. Túl sok név van a listámon és már az arcok is egybefolynak. De hát így a mókás.. Hiszen álmomban mindegyikkel együtt játszhatok, újra és újra. Nem hiába hatalmas vigyorral az arcomon fekszem le. - Ha valamivel meg fogsz ölni engem, akkor az nem a remek kínzási módszered, amit határozottan csodálok, hanem ez az unalmas távolságtartó rideg stílusod. Komolyan.. Gondolkoztál már azon valaha, hogy lazítasz? Olyan félelmetesnek írtak le az emberek, de csalódtam.. Mint egy film amit agyon dicsérnek. Hahahaha. Lefogadom a szürke ötven árnyalatát olvasva akartál kimászni a komfort zónádból. Hahaha. Mikor volt utoljára nő a közeledben, akit nem csak a késeddel döfködtél meg? - Akaratlanul is egy hatalmas kacaj tör el belőlem, aminek következtében egy kis vért is sikerül felköhögnöm, de még eközben sem hagyom abba egy pillanatra sem a nevetést. Ha ő nem halandó arra, hogy szórakoztasson egy icipicit legalább, akkor megteszem én helyette. - Akkor remélem, hogy szép vázát készítesz belőlem. Olyan múzeumba valót. Szigorúan olyat. Gyönyörű művészit. - Sosem gondoltam volna, hogy a nagybátyám, akitől az anyám is rettegett meg igazából az egész család ilyen lehangoló szemtől-szembe. Ah, csak paranoiás. - Egek.. Minek nézel engem? Családfakutatónak? Ülj be a könyvtárba, vagy tudjam is én hova aztán derítsd ki magadnak. Mert, hogy engem nem érdekel ilyen marhaság az ezer százalékig biztos. - Nem is érdekel. Csak kíváncsi voltam. De még nem csináltam össze magam a nagy Henrik láttán. Henrik vagyok és pusztítani akarok.. Szabad? Hahaha. Persze uram. Köszönöm hölgyem. Nagyon szívesen. Az öröm az enyém. Hahaha.
Nyugodt, lassú léptekkel haladok az alagsor felé, de a lépteimet kissé sietősebbre veszem, mikor érezni kezdem, hogy ki fog hűlni a teám, ha továbbra is ilyen tempóban megyek. Nem igazán szeretek senkit sem megvárakoztatni, legyen szó üzlettársról, vagy ellenségről. Ebben az esetben egyik sem igaz, az alagsorban láncokra fűzve teljesen más lóg. Az ittléte oka pedig szörnyen egyszerű: kezd elegem lenni abból, hogy egyre újabban rokonaim tűnnek fel. Nem kéne létezniük, miután a legtöbb rokonomat évszázadokkal ezelőtt megölettem, hogy még véletlenül se legyenek olyanok, akik esetleg igényt tarthatnának a családom vagyonára. Ennyi idő után mindez már az enyém, azonban megtudni, hogy miként maradtak életben a rokonai, és mi a fenét keres itt, így egyszerűbb. Főleg miután egy rendes beszélgetés nem használt az elején. Amint belépek leülök a fal melletti székre, és mielőtt még válaszolnék, kortyolok egyet a teámból. Sokan valószínűleg szörnyethalnának attól, ha megtudnák, hogy egy tea miatt mennyit vagyok képes költeni, de az igazság az, hogy van miből, és mindenkinek lehet valami… kevésbé hasznos hajlama. Nekem ez a tea. – Nem voltam olyan távol azért, csak egy teát szerettem volna inni. – emeltem meg kicsit a csészét a kezemben, mielőtt letettem volna az asztal lapjára és kényelmesen hátradőltem a székben. – A Mr. Schiller megszólításhoz továbbra is ragaszkodnék, Ms. Rothewell. Henriknek csak a közeli hozzátartozóim hívtak, ők pedig mostanra már békében nyugszanak. Ön azonban nem közeli hozzátartozóm, és ha esetleg valamiféle vérségi kapcsolatban bízik, sajnálattal közlöm, hogy nem számít. – ráztam meg a fejemet. Minden egyenes ági rokonom halott, akik maradtak, már nem tisztavérű Schillerek, ami annyit jelent, hogy nem nemesi származásúak és nem a szüleim vérvonalából valóak. Ilyen már nem létezik a húgomon és bátyámon kívül. Rendkívül egyszerű. Elmondja, amit hallani akarok, és leszedem önt onnan. Ellenkező esetben mindez addig fog tartani, míg végül megtudom, amit akarok. Maga viszont aligha lesz többre használható, mint egy váza. – nincs olyan, hogy valaki a végsőkig bírná a kínzásokat. Előbb-utóbb mindenki megtörik és nem marad belőle más, mint árnyéka korábbi önmagának. Ezerszer láttam ezt már, aki azzal álltatja magát, hogy nem megtörhető, az ostoba. Egyetlen lehetőség van, hogy valaki ne törjön meg: végez magával, mielőtt megtörne. – Tehát! Meséljen kérem a családjáról! Nem a szüleire vagyok kíváncsi, hanem az őseire, honnan eredezteti magát? – pillantottam rá kérdőn, miközben a számhoz emeltem a csészémet. Valószínűleg nem ez az utolsó, amit megiszok a mai nap folyamán majd.
Napok, hónapok, vagy hetek? A fene sem követi már. Amúgy is annyira sötét van, hogy nem igazán tudom követni az idő múlását. De, ha jól múlat az ember, akkor gyorsan telik, nem? Ahahaha. De még mennyire. Én pedig nagyon is élvezem. Ő azt hiszi, hogy bánt engem. Ó... Drága elveszett nagybátyám. Persze nem mondtam el neki, hogy rokonok vagyunk. Abban mi lett volna a szórakoztató? Én szeretném én őt darabokra szaggatni legbelülről, de úgy, hogy mire észrevenné már réges-régen késő lenne. Ahahaha. Igen úgy ám. Az sem zavar, hogy az egész testemet vér borítja. De szó szerint. A ruhám is teljesen felesleges, mert az a sok vér, amúgy is eltakarna minden érdekes részletet. Olyan lenne, mint egy gyönyörű személyre szabott vörös ruha. Szeretem a vörös színt! Na, meg az emberi szökőkutat. Igazán laktató.. És a látványa is gyönyörű..! Még mielőtt hallhatnám a közeledő lépteit szinte megérzem, ahogyan a birtokra lépett. Libabőrös lettem. Olyan muris, hogy azt hiszi megtörhet. Ó.. Volt már részem ennél hát.. Jobban is! Kész gazfickók között nevelkedtem. Vámpírok között. Ahahhaa. Szegénykéknek milyen keserű sorsuk lett. De csináltam egy óriási karkötőt belőlük. Mondjuk igazán megkérdezhettem volna tőlük, hogy milyen érzés egymás seggében lenni. De annyira azért nem érdekelt. Mindenesetre muris volt őket úgy hagyni.. Haldokolni. De talán a legjobb az volt, mikor verbénával locsoltam őket.. Azt hiszem húsvét volt.. Vagy nem? Oly' mindegy. Kattan a zár és hozzá már csatlakozik is egy arc is, melyet oly jól ismerek.. - Óh, Henrik! Hát visszajöttél! - Szemeim csillognak az örömtől és valószínűleg nem így kellene reagálnom a megkínzómra, de teszek én arra rá, hogyan kellene csinálnom bármit is. A saját szabályaim által élek. A legviccesebb az, hogy nincsenek is szabályok. Hahahaha. - Mi a mai program? - Lehet, hogy a sok vérveszteségtől nem vagyok teljesen elememben, de azért még így is fel tudom pörgetni ám a bulit. Én tudok szórakozni!
Kezdőlap
: |
