Nem vagyok vallásos, éppen ezért kevésszer fordultam meg önszántamból, hitbéli indíttatásból templomban. Most sem a hitem hozott a Szent Annába, a felsőbb hatalmakért sem hagytam volna magára a fiamat és azon is nagyon erősen el kellett gondolkoznom, hogy Davina Claire-ért megtegyem-e. Minden egyes másodpercet Elliott-al akartam tölteni és szerencsére a falkám nem hőbörgött azért, mert a fiammal való foglalkozás tette ki a napjaim nagy részét: már mindenki meglátogatta a kicsit és nyugtázták, hogy jelenleg ő számomra a legfontosabb. Ettől függetlenül a városban nem állt meg az élet, arra nem lehetett befolyásom, hogy a falkámon kívül ki akar beszélni velem: lehet, hogy elhamarkodott ígéretet tettem Davina-nak, miszerint bármikor kereshet, ha úgy érzi, megemésztette az előző beszélgetésünket vagy egyszerűen szüksége van rám, de nem számítottam arra, hogy öt hetet a gyerekem csak úgy áthúz a határidőnaplómban. Nem szalaszthattam el a lehetőséget, hogy New Orleans egyik legerősebb és a tűzhöz legközelebb ücsörgő boszorkányával cserélhessek eszmét, viszont a fiamat jelenleg nagyon nem szerettem volna kitenni annak az életvitelnek, amit nem az anyjaként éltem. Ezért örültem annak, hogy Hannah szó nélkül magára vállalta Elliott felvigyázását arra a maximum egy órára, amíg távol leszek... igyekeztem elrendezni a találkát, míg fel nem ébred, ha szerencsém van, akkor a fiam támogatja a városon belüli törekvéseimet is, nem csak az anyaságra vonatkozóakat. - Túl szép kint az idő ahhoz, hogy bezárkózz ide. - A lány az oltár előtt állt, nem volt nehéz kiszúrni, ugyanis rajtunk kívül senki sem tartózkodott az épületben. Mióta Kieran atya megölte magát és a boszorkányok annyi veszélyes rituálét végeztek el itt, hogy a mágia szinte beleitta magát a falakba, a templom zárva volt a járókelők előtt, az idegenvezetők előszeretettel ijesztgették a turistákat a rossz és ártó szellemekkel: fogalmam sincs, hogy akadályozták meg, hogy belépjenek a természetfeletti gyülekezőhelyre, de jó munkát végeztek. Szerencsére ezzel nem nekem kellett foglalkoznom. - Gondterheltnek tűnsz. - Múltkoriban nem túl burkolt szándékkal fordultam hozzá, kíváncsi voltam arra, hogy a boszorkányok milyen szerepet szándékoznak betölteni a fejünk fölött lebegő, egyszer úgyis bekövetkező háborúban. Talán ajtóstól rontottam a házba, ám nem hagyhattam ki a lehetőséget, amikor talán gondolkodásra késztethetem a fiatal lányt, aki éppen kikerült Marcel karjai közül és a városban keringő pletykák szerint egyre nagyobb elköteleződést mutat az ősei felé, akik valószínűleg nem akarják, hogy a boszorkányok térdet hajtsanak a vámpírok előtt. - Bajod abból, hogy velem beszéltél? - Egy kislányt láttam magam előtt és a szívemre vettem volna, ha miattam akár csak rosszul szólnának hozzá.
Talán azt várja, hogy magamra vegyem szavait, és bosszantson amiért úgy viselkedek szerinte mint Nik. Nos, nem sikerült elérnie. Bár kellően szétvet a düh, de mégsem fogom magamra venni, hogy olyanná válok mint a másik fivérünk. Már, ha nevezhetném azt fivérnek. Az viszont sokkalta jobban bosszantott, amikor hozzám vágta, hogy mennyire másabb lettem. Még is miért? Elijahnak fogalma sincs arról, hogy milyen koporsóban feküdni egy egész évezredet majdnem. Amilyen talpnyalója Niknek mint Finn, nos, megúszta néhány évvel. Ha hasonló módon lettem volna annyit egy koporsóban, néhány ajtócsapkodást megért volna, de talán nem akarnám Klaus fejét letépni. Meg különben is, ő hozza mindenki fejére a bajt, nem pedig én! Nem akartam Elijahnak mondani, hogy akkor vele mi történt. Felhozta Freyat, egy régi lányt akire alig emlékszem a sok nő közül. Elijah odáig volt a petrovákért. Tatianaért és Katherineért a csillagos eget letudta volna hozni vakon, holott a két önző ribanc csak szerette, ha futnak utánuk az olyan ostobák mint Elijah. Ez is amolyan petrova vonás, azt hiszem. De én ezt már nem említem Elijahnak. Sok ilyesféle apró dolgot hozzávághatnék, de a legkevésbé sem érdekel, hogy ő miként változott. Az a baj, hogy egy dologban nem. Elijah mindig is Klaust támogatta, még abban is, hogy engem eltegyenek láb alól. Még jó, hogy ketten elbírtak velem. Legalább a húgunknak volt esze, aki sokszor Klaus ellen ment. Nem meglepő. Nik még neki sem hagyta meg azt, hogy szabadon élhessen, még ha saját gyereke nem is lehetett. Undorító. Nem feleltem még mindig semmit a szavaira. Próbáltam összeszedni a legmegfelelőbb szót arra amit most ő művel, de inkább nem is erőlködtem. Meg volt róla a véleményem mindig is, és most jelenleg a legkevésbé sem ő érdekel. Elijah számomra csak egy aprócska akadály a terveimben. De abszolút nem jelent különösebben nagy gondot. Nem feleltem végül egyelőre. Elléptem mellőle, és a Nik szívébe szánt tőrt kihúztam a padból egyszerűen, és zsebre tettem, hogy kéznél legyen ha használatára kerülne sor. Nem akartam tovább vele fogalkozni, ugyanis ez a kis idő teljesen feleslegesnek minősült. Nyilván kitudódik, hogy életben vagyok, hiszen Elijah azonnal rohanni fog Nikhez, hogy elújságolja a hírt. Kénytelen, hiszen veszélyt jelentek. De az a cél, hogy tovább adja a fonalat. Ennél jobban már nem is alakulhatnak a dolgok! - Nem szándékozom semmit sem mondani. Azt hiszem a te szavaid is épp elegek voltak. - Némileg csalódottságot mutatok, de valójában nagyon is jól érzem magamat, hiszen nem számítottam arra, hogy ennyire jól fog elsülni a helyzet. Tény, hogy Elijaht nem sikerült eltántorítanom, de nem is az volt a cél. - De ha nem bánod, látogatást teszek Hope anyjánál is. - Kacsintok rá sejtelmesen, mintha ezzel valami rosszat szeretnék tenni. Félteni fogja őt tőlem, de nem fogom őt bántani, ha nem kényszerít rá. Még is jó, ha Elijah abban a tudatban él majd, hogy még Hayleyre is veszélyt fogok jelenteni. Nem. Csak érdekel, hogy Hayley miként van Klaus felől. Vajon ő meggyőz, amire Elijah nem volt képes? Nem húztam tovább az időnket. Felesleges beszédeket váltottunk volna, aminek jó vége nem lett volna. Nekem pedig nem Elijah kell, hanem Klaus. Ha Hayley nem ad valami erős indokot, akkor egyszerűen a második teendőm az lesz, hogy kiderítem hol van a tölgyfakaró. Néhány semmirekellő Nik-féle vámpír halála még nem a világvége. Egyszerűen csak eltűntem onnét aztán.
Bármennyire is igyekszik, nem tud kihozni a sodromból. Talán az évszázadok óta tartó élet eredményezte megedződés tehet erről, talán a velem született hidegvér jellemvonása, nem tudom. De míg láthatólag az én szavaim az ő lelkét felkorbácsolják, én egykedvű mosollyal nézem a magánszámát, mindezt úgy, hogy egy tizednyit sem emelkedik meg közben a vérnyomásom. - Nem, csakugyan nem vagy olyan, mint Niklaus - állapítom aztán meg halkan. Már nem lepődöm meg az erején, amit az előbb volt szíves demonstrálni nekem, inkább azon csodálkozom, hogy régi önmagához mérten képes volt mutatni valamit, ami már nyomokban hasonlított az önkontrollhoz. - Ugyanakkor azt kell mondjam, bizonyos dolgokban mégis hasonlítasz rá. Ha tükröt tartanék most eléd, alighanem az ő arcát látnád benne - sétálgatok lassan fel-alá a padok előtt, míg cipőm kopogása visszhangot ver a templom ódon kőfalai között. - Úgy hiszem öcsém, valahol itt van a probléma gyökere - emelem fel menet közben a mutatóujjamat, rá sem nézve Kol-ra, csupán egy apró mozdulattal bökök felé. - Ha valaki tönkretett bennünket, és a családunk életét, az nem Niklaus volt. Ha felelősöket keresel, kérdezd anyánkat és apánkat, hogy honnan vették a jogot, hogy játszanak velünk, mint holmi babákkal, és honnan vették a bátorságot, hogy döntsenek életünkről és halálunkról. Mindannyian csupán az ő hagymázos elméjük áldozatai vagyunk - fordulok végül szembe az öcsémmel, és belefúrom pillantásomat szemeibe, amik tökéletesen jelzik, miféle viharok is dúlnak a lelkében. - Nem nézlek le, Kol - rázom meg a fejem. - Távol álljon tőlem minden ilyesféle érzelem. Csupán csalódott vagyok. Nézlek, de nem látom magam előtt az öcsémet, akit annak idején szerettem. Nem látom azt az öcsémet, aki Freya szerelméért megtett bármit, aki akár szökni is képes lett volna azért, hogy boldogságban élhessen. Túlságosan megváltoztál, Kol. Ma már nem olyan vagy, mint a testvéremöcsém, aki vér a véremből. Ma már csupán egy belőle fejlett idegen vagy - lépek közelebb, és fanyarul elmosolygom magam ismét. - Különös, hogy míg apánk bennem és Finn-ben látta munkájának folytatóit, nem vette észre a nyilvánvalót: téged. Nem tűnt fel neki a benned rejlő lehetőség, hogy mennyivel jobban hasonlítasz rá, mint bármelyikünk is. Most, ebben a pillanatban is - teszem hozzá, és mikor leül, majd színpadiasan a szívére helyezi a kezét, elnézek a feje felett, belebámulva a színes ablaküvegen át beszűrődő homályos derengésbe. - Nem minden a szíven és az észen múlik, öcsém. A tetteink határozzák és mutatják meg, kik is vagyunk valójában - mondom tompa hangon, majd sarkon fordulok, és az ajtó felé indolok. - A fenyegetésedtől nem ijedek meg, alkuba pedig nem bocsátkozom - fordulok vissza még a padsorok közti félútról. - Baráti, testvéri jobbot nyújtottam neked. Ha úgy gondolod, képes vagy élni azzal, hogy elfogadod, bármikor megtalálsz. Van esetleg még más mondandód, mielőtt távoznék?
Fortyogott bennem a düh, mintha ezer fokos vizet öntöttek volna belém. Éreztem, hogy kontrolljaimat nem tudom pórázra kötni, és egyszerűen kitörik a templom végében lévő egyik díszes ablak. Szilánkokra esik szét, míg én egyre erősebben kontrollálom magam, hogy ne szúrjam fivérembe a tőrt. - Én nem olyan vagyok, mint ő! - Kitört belőlem a mondat, és jó néhány oktávval emelkedett a hangom, melyet a templom rozoga állványai is visszavertek. Ha lett volna valami a közelemben, amit halandó erővel elmozdíthatok, akkor már kitéptem volna a helyéről, csak hogy inkább azt rongáljam, mintsem Elijahban tegyek kárt. Ekkor is inkább hátrébb léptem néhány lépést, összeszorítva szempárom és ujjaimat. Látszott rajtam, hogy mekkora erőt veszek magamon, hogy ne tegyem meg azt, amit Nik már régen megtett volna Elijahval. A bátyám nem érti, hogy mit tettem eddig értük. Lelkem mélyén úgy cselekedtem az óta mióta visszajöttem, hogy anyánk még csak a közelükbe se férkőzzön, míg én próbáltam azzal nyugtatni őt, hogy már nincs sok hátra. Saját magamnak is hazudtam, hiszen részben ellenük irányultam, míg lelkem rejtett félteke pusztán ellenkezett minden szándékommal. Tényleg nem más érdekeit nézem, hanem a sajátomét, de nem tagadom... megtettem mindent az utóbbi időben azért, hogy Esther ne jöjjön el hozzájuk. - Kezdhetném azzal, hogy alaptalanul vádaskodsz, és egy olyanhoz hasonlítasz, aki tönkretette az életünket! - Mutatok el magam mellett mintha épp az ostoba korcs testvérünkre mutogatnék, még ha ott sem volt. - Én soha nem tettem egyikőtöket sem koporsóba, holott megvallva nagyon sokszor éreztem rá késztetést, de nem tettem. - A dühtől megremegett a hangom, szinte alig tudtam folytatni a mondanivalóm, de akartam, mert nem fogom magam hagyni! - Lenézel engem, Elijah. De mire fel? - engedem le magam mellé a karjaimat, s hátam mögé teszem azokat, ujjaimat összekulcsolva egymásba. Próbáltam lenyugodni, ezért is valami idilleb testtartást öltöttem magamra, és már hangom sem volt remegő. De a harag akkor sem húzódott onnét sem; szívemből sem. - Amit most produkáltál, az alaptalan vádaskodásaiddal, hidd el, a szeretett korcs testvéred már régen letépte volna a fejedet érte. - Élesen szelem át tekintetét, mostanra már egy percre sem fogva békülősre ezt a találkozást. Már nem fogok azért küzdeni, hogy a családban lehessek. Ha kell mérföldekről elkerülöm őket, de én közéjük soha nem fogok tartozni. Soha nem is voltam mellettük, mert nem fogadtak el. Ki itt a fekete bárány?! Nem kértem tőle semmiféle hálát, amit az utóbbi hónapban tettem értük a tudtukon kívül. Részben miattuk tettem, de legfőképp magam miatt. Bár tény, hogy ha nagyon holtan akartam volna őket látni, akkor már anyánk tett volna az érdekemben. Sőt, egyesével rakhattam volna el őket, kezdve most Elijahval. Még is én húztam és halasztottam minden egyes kérését, míg nem ő nemes egyszerűen felszivárgott. - Felőlem oda állsz, ahova szeretnél. Én soha nem kértem belőletek, és nem is fogok! - Sziszegem, míg pár pillanatig őt fürkészem, aztán a végigfuttatom a tekintetemet a rozoga épületen egy mély levegő keretében. - Azt javaslom, hogy Hopeot helyezd biztonságba. Az a helyzet, hogy nem én lennék itt a háború kirobbantója. Nekem csak egy valaki kell, az pedig a városnak nem háború lenne, hanem ünneplés. - Ülök fel a pad asztalára könnyedén, s játékosan kezdem el lógatni a lábaimat, bámulva azokat. A tőrt kiveszem újra zsebemből, s hirtelen mozdulattal állítom élével bele a fából készült padba magam mellé, egészen mélyre. Nem akarom most használni. - Nik és a javulás...- mosolyodom el szelíden, bár abban a mosolyban nem lelődött semmiféle örömnek a jele. - Az nem ő lenne. Hasonlítok rá, igazad van. De ha ezt nézzük itt - helyezem ekkor tenyeremet a szívem helyére, rásimítva mellkasomra. - akkor tudjuk, hogy Klaus egy percig sem habozott volna, míg én erővel fogtam vissza magamat most.- Jelenek meg ekkor könnyedén mellette, fejemet felé fordítva. - Vannak kiskapuk, de ahhoz nem ez kell, hogy vádaskodj. - Suttogom fülébe egészen halkan, Utalva valamire, s vajon kíváncsi vagyok, hogy mennyire is jön rá?
Ha volt valami, ami mindig is megkülönböztetett testvéreimtől, az a diplomáciára és a józan észre való hajlam volt. Már vámpírként is, míg ők vértől megrészegedve élvezték az élet minden apró vagy nagyobb örömét, legkevésbé sem foglalkozva a következményekkel, addig én voltam az, aki igyekeztem kordában tartani őket. Sokszor táncoltunk a penge élén Nik és Kol viselkedésének következményében, és volt, hogy csupán a szavaim és ráhatásom mentettek meg bennünket a keserű végtől. Azt hiszem túlzás nélkül állíthatom, hogy míg testvéreim életkorukat tekintve már benne jártak a felnőttkorban, viselkedés szempontjából a gyermekkort jelenítették meg, és én voltam köztük az egyetlen, aki birtokában volt a felelősségnek és bölcsességnek. Most, Kol szavait hallva, ugyanígy érzem magam. Különös azt látni, hogy legifjabb öcsém egy olyan jellemvonást ítél el Niklausban, ami benne is ott munkál: a tökéletes önfejűséget. Talán a köztünk lévő korkülönbség, és az ebből fakadó életút - hiszen emberként ő még gyermeknek számított, míg én már férfinak, és apám ehhez mérten vette igénybe segítségemet az élet minden területén - a kútfője annak a ténynek, hogy míg Niklausra képes voltam hatni, és ha szükség úgy hozta, meg is fogtam a gyeplőt, már amennyiben ilyesmiről egyáltalán beszélni lehet, Kol-ról minden alkalommal - ahogyan most is - leperegtek a szavaim. Tűnődve nézek bele szemeibe, és óhatatlanul is azon gondolkodom, hogy bármennyire is nem értek egyet Nik módszereivel, ha annak idején nem itatja ki Kol-t hosszú időre, alighanem a családunk már nem élte volna meg a jelent. És ahogy látom, Kol mit sem tanult a múlt hibáiból, lelkesen ismétli el őket újra és újra. - Mindig is önfejű voltál öcsém, kontrollálhatatlan és bocsáss meg szavaimért, de némileg ostoba - szólalok meg végül. Nincs hangomban nyerseség, vagy harag, csupán a megdönthetetlen tényeket hangoztatom. - Ugyanakkor azt kell hogy mondjam, úgy elvakított a gyűlöleted és önsajnálatod, amit a szerinted jogos bosszúddal körítesz, hogy valójában nem veszed észre, e pillanatban mennyire hasonlítasz arra a személyre, akit gyűlölsz és megvetsz - célzok finoman Niklausra. - Egy valamiben igazat adok neked: jól mondtad, mikor azt hangoztattad, bárcsak ne így lenne. Bár azt látnám, hogy felelősségteljes, felnőtt férfivá érleltek a történtek. De még mindig egy kölyök vagy, aki dühöd által vezérelve nem nézi, hová sújt a kardjával, és mit okoz, ha oktalanul fegyvert vesz a kezébe. Reménykedtem, mikor megláttalak, hogy a szavam, a józan ész szava elég lesz ahhoz, hogy lemondja a revansról, és elfoglald a helyed a családunkban. Sajnálom, hogy csalódnom kellett. Sajnállak téged is, magamat is. Mert ezzel olyan eseményeket indítasz el, aminek beláthatatlan vége lesz. Egy valamivel légy tisztában öcsém: ha a háborút választod, és ellenünk fordulsz, nem a te oldaladra állok. Akkor bármennyire is összeköt bennünket a közös vér, halálos végkimenetelű csatára számíts.
Elijah úgy beszélt a szüleinkről, mintha valami átlagos dolgokról beszélnénk el. Túlságosan is megszokta a jelenlegi jólétet itt a városban, és megvallva úgy érzem, hogy Elijah el is felejtette, hogy anyánk mikre volt képes ellenünk. És arról már nem is ejtek szót, hogy Elijah mennyi ostobaságot hordott össze ebben a pillanatban. Kedvem támadna a fejemet fogni, de megadva neki a tisztelet inkább csak tovább ültem ott a helyemen teljes lelki békével. Még, ha anyánk oldalára álltam volna, akkor sem jutna eszembe Elijaht átcsábítani az én kis seregembe. Én nem alkuszom senkivel, én magam vagyok a kis saját seregem. Természetesen arról sincs szó, hogy Esther oldalán találtam meg a békét, elvégre ismerem őt. Először végzett volna a korcs fiával a segítségemmel, utána pedig sorra egyesével végzett volna mindegyikünkkel, de még velem is. Teljesen még nekem sem ment el az eszem. De továbbra is csak elmosolyodtam Elijah szavain. Még csak meg sem látja Klausban az ocsmány lényét, és már kezdem azt hinni Elijahról, hogy túl naiv, lélekben pedig teljesen vak. De engem a legkevésbé sem érdekel a pszichopata szüleink. Jobban izgat a dolog, hogy még is mit fogok kezdeni ezek után az én kis családommal. Elijah túlságosan is ragaszkodik ehhez a körhöz, és mindenáron próbált mindeddig meggyőzni, hogy álljak le a célommal. Most észrevettem, hogy a rendíthetetlen kitartása egészen mostanáig igen csak megapadt. Régebben mintha sokkalta akaratosabb lett volna, de mintha annyiban hagyna mindent. Talán sejti, hogy elgondolkoztattak a szavai, de az még nem jelenti azt, hogy mostantól a család kis becses tagja leszek jóban, s rosszban. Undorodom mindegyiktől, attól, hogy miként ugrálnak Nik körül, mint valami fanatikus tetűk. Arról is pontosan jól tudtam, hogy Elijah kedves anyánk áldozatává vált, de ez a legkevésbé sem érdekel engem. Arról viszont nem ejtettem szót neki, hogy én most miért vagyok boszorkány. Azt hiszi, hogy anyánk jóvoltából lettem ezzé, de ostobaság lenne a saját testembe rakni boszorkányként. Ellenfél lettem volna számára, ezért is tett egy zöldfülű testébe. Kaleb, azt hiszem? Semmi esélyem sem lett volna úgy ellene. De mivel már nincs, elillant, ezért én is itt ragadtam tehetetlenül. De mintha az ég is engem kísérne és szolgálna, véletlenszerűen hozott össze a sors engem a kis Bennett boszorkánnyal. Az erőszakom gyümölcse most minden, akivé lettem, és az is, hogy ő magát is megszereztem magamnak. Itt maradt velem New Orleansben. Visszakaptam tőle az eredeti testemet. Végül felállok a padtól hosszas elmélkedés után míg Elijah beszélt. Mélybarna, szinte már fekete szempáromat könnyedén emeltem a romos és tapasztalt templom falain, majd pedig az oltárnál állnak meg gyönyörködés gyanánt. Sokkalta szebb látvány, tény, mint a koporsó belseje. Sőt, még a szaga is valamelyest komfortosabb. - Mint mondtam, a saját érdekeimet tartom szem előtt. Nem Klaus, sem a porontyának, sem senki másnak az érdeke nem érdekel. Folytathatnám még, hogy kik nem érdekelnek, de a lista túl hosszú lenne, és kiszáradnék. – Fordulok felé komoly arcvonásokkal teljes testtel, és tekintetemet egészen mélyen fúrom az övébe, hogy még csak eszébe se jusson elkerülni. - Valóban voltak közös témáink anyámmal Klaus kiirtását illetően, de az csak mind színjáték volt a részemről. Finnről így is minden fájdalom nélkül lemondott, hiszen nincs itt. Én viszont nem teljesítettem egy parancsát sem, bármennyire is azt mutattam. Ha megtettem volna, amit kért, Klaus, de még a gyereke sem élne. Sőt, még te sem. – Hangom egyre inkább már csak sziszegéssé válik, mintha egy kígyó beszélne belőlem. – De az a helyzet, hogy az én sírom is mellettetek lett volna, ami nekem már csak meggyalázás lett volna. – Teszek ekkor meg egy lépést, míg elindulok körülötte körbe, mintha éppen a vadászásra várnék. - Sajnálom, Elijah. – Állok meg végül újra vele szemben hátratett kezekkel. – Bárcsak ne így lenne. De azt hiszem, hogy túl sokat tűrtem el én is, ami végett már nem tudok szemet hunyni Nik felett. Talán te igen, de én nem. Ha pedig a kölykét véded, hidd el, az addig van veszélyben, ameddig az apja életben van. – Eleinte hangom komolynak tűnt, bár aztán valami eszembe jutott közben, ezért is végül elmosolyodom. Eleinte megkérdőjeleztem volna, hogy Klaus az apja, hiszen Hayley… nos, nem is akarom tovább kifejteni róla a véleményemet. Egyedüli szerencséje, hogy a kölyke hibridszerű szörny lett, akárcsak az apja. - Mond csak, bátyám, mit kezdjek veletek? – tárom szét karjaimat tanakodóan, mintha Elijahnak egy választási lehetőséget adnék. De ez csak költői kérdés. Világos, hogy mit fogok tenni.
Látom a tekintetén, hogy sehogy, semmiféle szóval, vagy cselekedettel nem tudom róla meggyőzni, hogy az igazságot mondom. Amikor már úgy éreztem, hogy közelében járok Kol megtalálásának, Niklaus kezelésbe vett engem is, és ugyanúgy álomtalan álomba küldött egy tőr segítségével, ahogy tette ezt nagy előszeretettel családunk minden tagjával, aki nem úgy merészelt élni és cselekedni, ahogy azt az öcsém elképzelte. Finn hiánya úgy hiszem elmondhatom, hogy egyikünket sem érintette túl érzékenyen, de bármit is higgyen Kol, mindaddig, míg akadályoztatva nem voltam, eget-földet megmozgattam kisebbik öcsém előkerítéséért. Nem győzködöm tehát az igazamról, mert semmi kedvem hiábavaló verbális küzdelemre fecsérelni a drága időnket. Sokkal inkább izgat a tény, hogy ténylegesen miképpen tért vissza, de nem kell sokáig várnom rá, hogy megadja a választ. Úgy van, ahogy sejtettem. Erre pedig azt kell mondanom, hogy sajnos. - Reménykedtem benne, hogy ezúttal tévúton járok az igazságot illetően - sóhajtok fel. - Sajnálatos módon azt kell mondanom, anyánk ma már mentálisan legalább olyan instabil, mint ahogy atyánk is. Nincs is annál szebb, mint mikor a szülők próbálják eltenni láb alól a gyermekeiket, akiket ők maguk hívtak életre - hümmögök. - Nem tudom, értesültél-e a fejleményekről engem illetően, de nem is oly rég magam is élvezhettem néhány napig anyánk vendégszeretetét. Noha mindig is erős boszorkány volt, a fizikai kínzással egybekötött pszichikai terrort még nem vette fel a listájára, legalábbis eddig. Az ajánlata, amivel pedig igyekezett engem megvenni, és családunk megmaradt tagjai ellen fordítani, felette áll mindennek, amit épeszűnek és ésszerűnek lehetne nevezni - kelek fel, aztán lassú léptekkel járkálni kezdek fel-alá, gondolataimba merülve. Ha Kolt is anyám hozta vissza, talán neki is előállt az alkuval, és ha az öcsém itt van, akkor talán ez egész egyszerűen azt jelenti, hogy ő nem volt olyan erős, mint én, és rábólintott anyám akaratára. - Kol, nyilván nem kell neked elmagyaráznom, hogy anyánk minden tettét valami hátsó szándék járja át. Azt pedig különösen képtelen vagyok megérteni, hogy miért Niklausban látja a földre szállt sátánt, és miért őt akarja megbüntetni egy olyan hibáért, amit anyánk követett el - csóválom a fejem. - Hogy Finn szolgalelkűségében asszisztál ehhez, azon lepődöm meg a legkevésbé. Ugyanakkor hagy világítsak rá: nem a családunk a csalódás. Mi nem vagyunk mások, csak amivé tettek bennünket. És mi magunk legalább annyira megérdemelnénk a pusztulást, ahogy Niklaus. Te tudod a legjobban, öcsém - nézek Kol felé, és nyilván neki is eszébe jutnak a régi idők, mikor nem épp emberbaráti viselkedésének köszönhetően kellett menekülnünk nem is egy városból. Niklaus mindig is hirtelen haragú, és kiszámíthatatlan volt, Kol viszont egyszerűen forrófejű és felelőtlen. Egyiküknek sincs joga elítélni a másikat. Csak akkor hagyom abba a körök rovását, mikor meglátom, ahogy a tőr megáll a levegőben. Kol nemtörődöm arccal figyeli, és nem kell hozzá nagy logika, hogy kitaláljam, ki, és hogyan okozza mindezt. - A sejtéseim tehát nem csaltak - mondom rezzenéstelenül. - Elfogadtad anyánk javaslatát, és beálltál a csatlósai közé. Miért jöttél most, öcsém? Azért, hogy igyekezz engem is meggyőzni erről? Ha igen, akkor hiába. Én nem alkuszom.
Milyen jól tudsz hazudni, Elijah. Kedvem támadt volna mindezt a szemébe mondani, de persze nem vagyok ostoba. Nem félek tőle, mindössze csak nem szeretném elérni, hogy köpjön Niknek. Leszúrni egyelőre nem fogom őt, holott megtehetném, s volt gond nincs gond. De nem. Hagyok némi türelmi időt neki, hogy bizonyítson. Végtére is, nem ő rá fáj a fogam, így teljesen felesleges lenne elpocsékolnom rá a tőrt. Klausnak tartogattam, nem pedig neki. Mindazonáltal nem esett korántsem jól, hogy minden szemrebbenés képes hazudni nekem, hogy az az én koporsóm után kutatott. Nem egyszer ő volt Klaus segédje, miáltal engem a sötétségbe küldtek. Én lennék a gonosz, csúnya kisöcsi? Ugyan már! A gyengeségemet csak néhány pillanatig mutattam. Még nehezen szoktam meg a saját testem, nem mellesleg, hogy boszorkány lett belőlem. Nem érzem magamat a helyzet magaslatán különösebben, főleg nem mentálisan. Amikor aztán lenyom a padra, engedelmeskedve hagyom magamat, miközben végig őt figyeltem, minden egyes szavát falva. Nem tagadom, de némileg talán elgondolkoztattak Elijah szavai. Persze, nem hatott meg a hegyi beszéde, elvégre épp annyira nem érdekel engem Nik porontya, mint Klaus élete. Egyelőre megszavazom magamnak Elijah tanácsát, de ha csak egyszer is valamelyik ellenem mer szegülni, nem fogok kegyelmezni. Kérdésére ironikus mosolyt vetve az oltár felé fordulok egész testtel, miközben a tőrrel kezdek el játszadozni kezeimbe véve. Nem szándékozok mindent kiteregetni neki, hiszen ismerem őt. Amint elhagyja ezt az épületet, nem fog mást tenni, csak rohanni fog Nikhez, hogy eláruljon. Mint ahogy ő mondta, az összetartás a legfontosabb. Annak pedig az a legfőbb biztosítéka, hogy nincs titok. És én meg ismerem, és szavaiból is kivettem, hogy azért a korcsért bármit képes megtenni. Nos, én pedig nem vagyok hajlandó újra nyakig a szarban lenni. - Részben anyánk volt az, aki végett itt vagyok most. Drága fivérünk is velem volt, de hiába... - szórakozottan elnevetem magamat, miközben na földet kezdem el bámulni. - Újra és újra beleesik a saját csapdájába. Nem csak hogy gyenge volt, de még ostoba is. - Rázom meg a fejemet némi csalódottsággal. Visszakerült oda, ahová való volt. - Esther a torzszülött fiát szerette volna végleg lapátra tenni, de nyilván ez nem sikerült neki sem. Az egész család egy csalódás. - Jelentem ki egyhangúan, miközben a tőrt kiegyenesítem, és megtartom úgy. - Ugyanakkor nem volt semmi sem hiábavaló. - Ördögi mosollyal az élen elengedem a tőrt a levegőben, mely aztán úgy is marad, mintha mindig fognám. - A tőrben semmiféle mágia nem rejlik, azon kívül, hogy Nik szenvedett volna tőle. Szerinted, hogy lehetséges ez? - Rántom meg a vállamat tanakvóan, mintha nem is tudnám a tőr lebegésének az okát. Pontosan jól tudom, hogy Elijah elárul, és még azt is elmondja Niknek, hogy már nem eredeti vagyok. Ez csak nekem plusz pont, ugyanis akkor Klaus retteghet. Nem bújhat a kis Davina Claire mögé, de még Marcel mögé sem. Kire számíthat majd? Elijahra? Egy csettintésembe kerülne most Elijah sorsa is, de nem ő érdekel most engem. Klaus, és az a cél, hogy Elijah azt adja át neki, amit most én mutatok magamból. Se többet, se kevesebbet. - Valóban sok minden változott. - Jelentem ki simán, miközben elkapom a tőrt.
Még mindig hitetlenkedve nézem azt a mókára és csibészségre mindig kész arcot, ami Kol oly jellemzője volt mióta csak ismerem, mióta csak végignéztem a születését. Csaknem tíz éves voltam már, mikor a világra jött, és anélkül lehetett szeretni és védelmezni őt, hogy az ember férfiatlannak lássék. Mikor ő is felnőtté serdült, nem volt már sokat a szemem előtt, lévén hogy apám akkor már minden igyekezetével afelé ösztönzött, hogy Finn-el karöltve foglaljam el a faluban és törzsben betöltött helyét. Ettől függetlenül éppúgy szerettem az öcsémet, és szeretem ma is, még akkor is, ha sosem mondtam, vagy sosem éreztettem. Olyan kapcsolat és kötelék ez, ami hasonlít a fa gyökeréhez, amit akkor sem lehet kitépni a földből, ha a fa már elpusztult. Látom, ahogy visszacsúsztatja a zsebébe a tőrt, és összevont szemöldökkel figyelem, hogyan tűnik el a fegyver a szemem elől. - Javíts ki, ha tévednék, de mivel az invitáció érezhetően Niklausnak szólt, gyanítom, hogy az ő szívét akartad célba venni - jegyzem meg egy aprócska félmosollyal. - Noha néhanapján én is osztom eme véleményed, most azt kell, hogy mondjam, felelőtlen és elhamarkodott cselekedet lenne - ülök le a padba kényelmesen, majd akkurátusan összeütögetem a két tenyerem, hogy a rákerült por garmadát eltávolítsam. - Igazad van abban, hogy vannak dolgok, amik nem változnak, és mint fogalmaztál, Niklaus sem fog szárnyakat növeszteni, de higgy a szavamnak: jelenleg túl bonyolult a helyzet mintsem hogy egy tőrrel legyen bármi értelme is revansot venni. És az ennél keményebb módszereket sem preferálom - teszem hozzá, még mielőtt félreértené a szavaimat, és a bosszú más válfaján kezdene töprengeni. Aztán a következő pillanatban a dacos fény kialszik a tekintetében, és szeme megtelik valami mással. Elfordul tőlem, hogy ne lássam a gyengeség jelét, én pedig türelmesen várok, hogy ismét visszanyerje önuralmát és erejét, mert lábai szinte reszketnek, mintha nem érezné magát a fellegekben sem lelkileg, sem fizikálisan. - Tudom, hogy képes vagy Niklausról olyan dolgokat feltételezni, amik távol állnak a keresztény liturgia cselekedeteitől - sóhajtok fel. - És nem mondom, hogy távol jársz az igazságtól. De ha ezzel a tőrrel Niklaust akarod a saját eddigi helyedre fektetni, akkor ne tedd. Azt mondod, tisztában vagy vele, mi történik a városban. Ha tényleg így van, tudod, hogy Niklaus immár megismerte az apaság örömeit és nehézségeit, és a maga néha bárdolatlan és kiszámíthatatlan módján, de azt hiszem, elég jól veszi az akadályokat. Különös látni, hogy létezik egy lény, amely számíthat az öcsénk feltétel nélküli szeretetére - válik mosolyom szélesebbé, ahogy eszembe jut Hope. - Kérlek, mondj le a bosszúról, Kol. Nem magamért, vagy Niklausért kérlek. Hanem mert a bosszúd azon csattana, aki a legkevésbé érdemli meg: egy gyermeken, akit megfosztanál az apjától - vágom zsebre a kezem, és csak remélem, hogy a lelkiismerete nagyobb, mint a bosszúért lihegő énje. Az a Kol, akit annak idején ismertem, hallgatna a szavamra. - Kerestelek, fivérem - mondom aztán csendesen, de őszintén. - Hosszú évtizedeken, századokon át próbáltam a nyomodra bukkanni, és kifaggatni Niklaust a holléted felől. Ezt azzal honorálta, hogy száz évre engem is egy ládába dugott - vonok vállat. - Eltekintek a sérelmeimtől, mert tudom, hogy az egyetlen, ami képes megmenteni a családunkat, az az összetartozás köteléke. Ha széthúzunk meggyengülünk és elveszünk - teszem kezem újra Kol vállára, és megszorítom. Régen, gyerekkorunkban is ezzel a mozdulattal nyugtattam meg ha bántotta valami, vagy épp ezzel a mozdulattal mutattam ki megbecsülésemet és elismerésemet iránta. - Most szívesen feltenném a kérdésemet, miszerint hogy kerülsz elő, de mivel az elmúlt időszakban sikerült nem épp szívmelengető talákozásban részesülnöm anyánkkal, valahogy sejtem, hogy az ittlétedben neki is köze van. Vagy tévednék? - érdeklődöm, és lenyomom Kolt a padra, a vállánál fogva. Ha csak tényleg nemrég tért vissza, jobb, ha vigyáz az erejére.
Nem is értem, hogy mi volt számára ennyire meglepő. Talán az, hogy újra itt vagyok? Ugyan már, nem számított egyik sem arra, hogy én visszatérek? Nem ismernek eléggé ezek szerint. Így vagy úgy, én sohasem mondok le arról, amit elterveztem. Ha kell, az életem árán is, de tönkreteszem ezt az egész családot, ahogy eddig még soha! Az ittlétemet drága anyánknak köszönhetem, aki nem féltve kis erejét áldozta belém és Finnbe, hogy újra visszahozzon bennünket. Én sem vagyok ostoba, és pontosan jól tudom, hogy nem a számára nem létező anyai szeretet ösztönözte erre, hanem mindössze szerette volna elérni, hogy az elkorcsosult fiát leállítsa végleg. Ezzel a becses és megtisztelő feladattal minket bízott meg ő nagysága személyesen, s mi Finnel mit sem habozva el is fogadtuk e lehetőséget. Túl sok választást nem is hagyott meg számunkra, különben visszaküldött volna minket oda, ahonnét kihalászott minket. A másik dolog, hogy be kell látnom, ez a hálapénz nem is volt annyira olyan rossz feladat, amit teljesíteni kellett volna neki. Én különben is Nik halálára pályázom, ahogy Esther is azt a célt tűzte ki, de engem még is bosszantott, hogy ugrálnom kellett körülötte mint valami csicskás, aki túl röhejes ahhoz, hogy változtasson ezen. Ezt én nem tűrtem el, ellenben Finnel, aki anyánk minden pisszenését nyomon követte, és teljesítette azt. Én ezt az áldott nemes szándékát nem szakítottam félbe a saját kis tanácsaimmal, hisz számomra túlságosan is szórakoztató volt végignézni, hogy Finn miként sóvárog a jutalomfalatok iránt, miszerint anyánk elhitette vele, hogy ő az egyetlen pici fia, akit mindenkinél jobban szeret. Túl látványos hazugság volt az. Még is ő már nincsen itt, és az én kis ravaszságom tartott életben mind ezidáig. Ha szánalomból teljesítettem volna anyám minden egyes kéréseit, valószínű hasonló sorsra jutottam volna újra, mint ahogy most Finn is. De így kell jól játszani, nemde? Én már nem dőlök be minden egyes szép szónak, ahogy a legtöbb testvéreim képesek arra. Megtanultam felismerni a hazugságot, és innentől kezdve engem senki sem fog tudni manipulálni, de még Elijah sem! Én voltam csak meglepődve jobban nála, hiszen egyáltalán fel sem tűnt neki a tőr, amit a kezem ügyében tartottam. Észrevette, viszont meg sem fordult a fejében látszólag, hogy jelenleg ő maga is megteszi, ha nincs itt Nik. Egyelőre viszont hagyom ebben a hitben őt, és dzsekim zsebébe csúsztatom vissza a tőrt, ami már annyira éhezett Nik szívére. De mindegy is, hisz ami késik, az nem múlik. - A világ nem változott semmit sem, Elijah. Felőlem Klaus növeszthetett két kis szárnyat, az sem fog meghatni. Miatta voltam halott! - Emelkedik meg mély hangom néhány oktávval, mikor én is közelebb lépek, hogy jobban érvényesüljenek szavaim, miközben fivérem szemeibe néznek, egyáltalán nem elkerülve azt. És itt a halott szón belül nem azon időkvantumot értem, mikor valóban halott voltam. Ők boldogan éltek, míg én sokkalta több időt töltöttem egy sötét helyre bezárva, mint ők. Talán mert nem engedelmeskedtem Niknek? Én nem vagyok, és nem is leszek olyan ostoba, mint a többiek. Ha kell, akkor önként megyek vissza a koporsóba, de sohasem fogom teljesíteni Klaus parancsait! - Talán a te szemedben sokat változott. Hidd el, tudom mi folyik most itt. A város falain belül voltam minden egyes nap, és csak tudd, többet tudok a kelleténél, mint kéne. - Szinte már fenyegetésnek szántam az egészet. Nem érdekelt, hogy Elijah a vállamra helyezte tenyerét. Értettem a gesztust, de már túlontúl is késő volt már ahhoz, hogy neki is képes legyek megbocsájtani. Sosem feledem, hogy Klausnak segített, hogy engem koporsóba küldjenek. Ám amint útjukra engedtem szavaimat, ezt követően valami hirtelen megtört bennem. Testem felforrósodott, és szívverésem olyan hevesen, és erősen kezdett el dobogni az ő helyén, hogy szinte kiesik mellkasomból. Egy lépést tettem hátrébb, és éreztem, hogy szemeim könnyekbe burkolóznak. Talán még gyermekként sírtam utoljára. Tekintetemet lehajtottam, hogy Elijah még véletlenül se lássa meg. Nem akarom, hogy megtörtnek lásson. Túlságosan is kötődöm hozzá, hogy bántsam őt. - Sajnálom... - rebegem halkan, miközben egyik kezemet a padra helyezem, ezzel is aztán megtámasztva magamat, hogy a rosszullétem végett ne rogyjak össze.
Bárki is legyen eme roppant bátor, és ugyanakkor felelőtlenül botor alak, aki megpróbálta kivívni az öcsém által kimondott halálos ítéletét magára, olyan hányaveti nemtörődömséggel terpeszkedik és nézelődik a templomban, ami egyszerre támaszt bennem bizonyos tiszteletet és sajnálatot. Nyilván származásunk hozadéka ez még a mai napig is, a génjeinkbe ivódott tanítás ezer évvel ezelőttről, mikor is még az a világ járta, ahol különös megbecsüléssel kezeltük az elmebetegeket, mert akkori hitünk szerint ők állnak legközelebb az érzékelésen túli világhoz. Nos, bárhogy is, az illető boldog lehet, hogy én ácsorgok itt jelenleg egy roppant titokzatos találkozó helyszínén. Niklaus ugyanis általában hiányzott, mikor apánk ezen régi hagyományokat oktatta, ezen okból kifolyólag ő most alighanem egy reccsenéssel szakítaná le az idegen fejét. Azt már nyilván hozzá sem kell tennem, hogy Niklaus nem mellesleg amúgy sem az a hagyománytisztelő fajta, mint például jómagam. Eddig érek a gondolataim sorában, mikor az ismeretlen felkel a padból. Az arcát még mindig nem hallom, nekem háttal állva szólal meg. A hang viszont ismerős... túlzottan ismerős! Ezer közül is felismerném, akkor is, ha több száz éve hallottam utoljára. És mire végre megfordul, már tökéletesen tudom, ki áll velem szemben. - Kol... - döbbenek meg határtalanul, egy lépést hátrálok a hirtelen jött meglepetéstől. Nos, neki ugyanúgy koporsóban kellene hevernie Nik családegyesítési tervéből kifolyólag - így nevezi öcsém a másokon gyakorolt kontrollmániáját - mint ahogy Finn-nek, idősebb bátyánknak is. Nos, a jelek szerint felfordult a világ. Finn megszállta Vincent Griffith-et, és a boszorkánymester a mai napig is túlzottan érzékeny, ha ez a téma szóba kerül. Kol pedig előkerül hirtelen onnan, ahová Niklaus fektette egy tőrrel a szívében, és olyan helyre rejtette, amit még nekem sem volt hajlandó elárulni hosszú századok alatt sem. Csak iszom szememmel legkisebb öcsém látványát, de nem, nem tévedek. Utolsó vonásáig ismerem ezt a mindig csipkelődésre, gúnyra, vagy pimasz fintorra kész arcot. És igen, a közlendőjét tekintve sem változott. Ő már akkor, a régi időkben is túlzottan hasonlított Niklausra. Egyikük sem volt képes megtanulni minden igyekezetem ellenére sem, hogy nem lehet soha, senkinél - még ha csak képletesen is - ajtóstól rontani a házba. - Elbizakodottan úgy hittem, engem ezer év elteltével már nem lehet meglepni semmivel - szólalok meg végül, Kol-ra függesztve a tekintetemet. Látom, hogy élvezi a helyzetet, hogy el tudott sodorni a teljes megrőkönyödésbe, arcán ott ül a mindig készenlétbe helyezett jókedvű vigyor. - Tévedtem. És a jelek szerint engem is elért az öregkori demencia egy bizonyos válfaja. A roppant hatásos belépődből, és az invitáció módjából azonnal tudnom kellene, ki is áll a meghívás mögött - lépek végül lassan Kol felé, és megállok előtte. - Ugyanakkor nem értem, hogyan lehetséges ez az egész. Több évszázad sem volt elég ahhoz, hogy meggyőzöm Niklaust a rejtekhelyed elárulásáról, vagy arról, hogy kiengedjen kényszerű és hosszas álmodból - sóhajtok fel, aztán végigmérem az előttem álló fivéremet, mígnem tekintetem megállapodik a kezében lóbált tőrön. - Szívesen rákérdeznék, miért is van ez nálad - mutatok a fegyverre - de valami azt súgja, nem emlék gyanánt tartottad meg. És mivel a meghívás eredetileg Niklausnak szólt, azt hiszem, kimondatlanul is kitaláltam, kinek szántad, hogy revansot veszel - emelem fel pillantásomat ismét Kol arcába. - Egyrészről osztom a nem épp hízelgő véleményed Niklaussal kapcsolatban. Másrészt azt kell mondanom, ne cselekedj elhamarkodottan. Túl sokat változott a világ, Kol - fürkészem arcát, aztán vállára teszem a kezem egy alig látható mosollyal. Sosem voltam az a fajta, aki kimutatja az érzelmeit, remélem tisztában van vele, hogy ez a mozdulat az én emocionális közegemben felér egy öleléssel.
A lenyugvó nap fénye megvilágítja a templom színes ablakait, de hiába is ez a fény, hisz a nap rohan, így aztán az hamar aludni kél. Eddig nem igazán foglalkoztatott a környezetem, de amint elkezdek unatkozni, minden egyes porszemet csakhogy nem megszámolok, ahogy elsuhannak körülöttem. Időközben a tőrt is elővettem, mely hegyével elkezdek karcolgatni a fából készült padra. Nyugton kéne maradnom, de a bosszúm vérebére nem tudok pórázt kötni, túlságosan is éhezem rá, hogy tönkretegyek itt mindent, ami Niknek szép és jó. Kezdhetném ezzel a várossal, ami az otthonát jelenti a porontyának és a szöszinek. Klaus megjátssza magát, de csak egy nagy szájhős, aki képtelen befejezni azt, amit elkezdett. Ebben a családban egyedül Rebekahnak volt esze, aki törekedett arra, hogy tönkretegye Klaust. Neki nem sikerült, de nekem most igen, azt garantálhatom. Szinte elképzeltem magam előtt, miként ez a templom darabijaira hullik szét bele a porba, és körülötte az emberek sikoltozva menekülnek az életüket mentve, de hiába is, az egész város a föld alá temetkezik. Látom ennek az egésznek a vesztét, és még azt is látom, miként Klaus végre megtörik, mindenki halott körülötte akikhez valaha fűződtek érzelmei, és csak én állok vele szemben, mosolyogva le rá, ahogy velem is tette. Lélekben hasonlót éltem át, s bár szeretteimet nem tudta elvenni tőlem, hisz én sohasem fűződtem senkihez sem, és nem is fogok! Olyan szinten elöntött a düh, hogy véletlenszerűen a tőr markolatáról lecsúszott fogásom, és végül az éle teljesen megsebzette tenyeremet. A vérem kibuggyant, akárcsak szemből a könnycsepp, s míg egyet átkozódtam, a tőrt visszacsúsztattam dzsekim zsebébe, és egy pillanat alatt gyógyítottam be az általa okozott sebemet. Kínomban talán még le is szúrom magam. Amint lezajlott ez a kis szerencsétlenség, a hátam mögül a rozoga ajtó nyikorgása szivárgott felém. Egyelőre eszem ágában sincs megfordulni. Egyrészt túl megerőltető, másrészt még szeretnék szót váltani Klaussal, mielőtt még letépném a fejét. Ha megfordulnék, valószínű az utóbbit követném el legelőször ezzel nem adva esélyt a tervemnek. Ám mikor Klaus hangja helyett valakinek a más hangját hallottam, mely nem mellesleg ugyanannyira volt ismerős mint Klausé, de egy pillanatra az ideg bennem a csillagos egekig szökkent. A legkevésbé sem érdekelt mit mondott, jobban voltam elfoglalva a saját gondolataimmal, miszerint én Klaust vártam, nem pedig őt. Időközben annyira elveszítettem a fonalat, hogy egyáltalán nem is tudtam volna visszamondani amit mondott, annyira nem tudtam odafigyelni. Ám amilyen hamar jött a dühöngés, olyan hamar el is illant. Végül csak egy önelégült mosolyt csaptam ki arcomra, és a tőrt a kezembe véve felálltam a padtól, ám a jövevénynek még mindig háttal állva. Mi hátrányom származhat nekem ebből az egészből? Klaus helyett akkor most Elijah kerül az oltár előtt lévő koporsóba, jobban mondva ahol én is feküdtem oly hosszú időket leróva. Két legyet egy csapásra, hát nem csodálatos? - Üdvözöllek akkor téged, drága bátyám. - Sejtelmes mosollyal az arcomon végül megfordulok felé, és ezzel aztán én is meglátom őt teljes alakjában. Tán szellemem elámult, de küllemem abszolút nem mutatott semmi csodálni valót. Régen láttam őt, és megvallva valami megfacsarja a szívem képletesen, hogy vajon miért is csapódott Nik mellé? Elijah annyi mindenre vitte volna, ha nem szövetkezik az ostoba őshibriddel... ó, Istenem... Nem mellesleg akkor én is megúsztam volna néhány koporsós évet. Bármennyire is próbáltam bájos és udvarias lenni felé, a nekik szánt tőr ugyanúgy ott volt a markomban tartva, amit biztosan ő is észrevehetett, és azt is sejti, hogy nem érdekel, hogy Klaus nem jött el. Számomra ő is tökéletesen megteszi a bosszúm felé haladó lépéseket. - Hogy téged látlak, már annyira nem is bánom, hogy Klaus nem tolta ide a képét. Csak nem belebújt a farkas bőrébe a bárány? - Gúnyolódtam gonoszan egyet Klauson, miként aztán el is mosolyodom a rosszakaró örömömben. A tények ellenére egészen jó kedvű lettem, és igen csak jót derülök Klaus gyávaságán. De persze az is lehet, hogy Klaushoz az üzenetem el sem jutott. Persze, az még nem azt jelenti, hogy nem fogom őt gyávának tartani. - Nos... - Néztem egyet körbe, majd megpaskoltam a mellettem lévő padot, hogy esetleg le is ülhetnénk. - Azt hiszem, már jó régen találkoztunk, nem igaz?
Kedveltem Kieran atyát, persze mindaddig, míg élt. Kemény, küzdelmes volt a sorsa, jókora terhet rakott rá az élet, de szilárd hittel, töretlenül hitt mindig a jóban, és képes volt meglátni még bennünk, családunkban és fajtánkban is azt a szikrányi lehetőséget, amely a megváltás ígéretét jelentheti a léleknek. Sajnálatos módon ő sem tudta elkerülni, hogy ne váljon a városban dúló harc áldozatául. Ma már csak a templom emlékezteti az embereket rá, hogy Kieran atya valaha létezett, titkainak súlyos öröksége pedig immár Camille vállát nyomja. Remélhetőleg ő nem végzi majd ugyanígy... Bárhogy is, az atya halála után a nyáj szétszéledt. Talán átkokverte helynek tartják a templomot, melynek padlóján papjuk visszabocsátotta lelkét a teremtőjének. Akármi is volt az emberek mozgatórugója, ma ez a hely elhagyatott, üres, és megszenteletlen, mintha ez az apró templom jelképezné magát a feje tetejére állított várost. Ahhoz mindenesetre tökéletes, hogy feltűnés nélkül lehessen valakit tetemre hívni benne. Ez a valaki jelen helyzetben pedig nem más lett volna, mint a szépreményű öcsém. Mindössze a véletlenen múlt, hogy én botlottam bele az invitációba, és a hozzá mellékelt "küldeménybe". Niklaus mostanában túl sok időt nem töltött a családi villában, ha néhány percre hazatért akkor is csupán Hope látására vágyott, és ez alkalommal örültem, hogy ismét házon kívül tartózkodott, mert Niklaus alighanem őrjöngőrohamot kapott volna egyik hibridjének levágott feje miatt. Noha - kimondatlanul természetesen - azért tette őket sereggé, hogy amennyiben szükséges, meghaljanak általa, vagy épp érte, annak körülményeit, hogy hogyan és miként tegyék ezt, ő szándékozott eldönteni, és nem a tény, hogy egyik emberét megfosztották egy roppant fontos testrészétől tette volna igazából dühödtté, hanem az a merészség, hogy bárki bele mert nyúlni abba a jogkörbe, ami az öcsém hite szerint csupán sajátja. Az én jelenlegi problémáim és terveim némileg fontosabbak annál, hogy egy halott hibrid sorsának balszerencsés voltán törjem a fejem. Más körülmények között vontam volna egyet a vállamon, és nem is törődöm eme jelentéktelen incidenssel, az egyetlen, ami miatt a történtek mégis számot tarthattak érdeklődésemre, az Hayley személye volt. Ő ugyanúgy hibrid, ahogy a halott is az volt, és az a gondolat meglehetősen érzékenyen érintett, hogy a merénylő - amennyiben Niklaus nem reagál a történtekre - legközelebb Hayley-t szemeli ki kizsigerelendő áldozat gyanánt. Tény, hogy bárki is követte el ezt a hallatlan merészséget Niklaussal szemben, tud a családunkról, és ezáltal Hope személyéről is. Azt pedig nem fogom engedni, hogy veszélybe sodorja, esetleg életükkel fenyegesse azokat, akiket szeretek. Az öcsém helyett én vagyok itt hát a templomban, hogy végére járjak a rejtélyes gyilkos kilétének, és vagy szép szóval, vagy erőszakkal leszereljem. Igazából az sem érdekel, ha a szívét kell kitépnem, hogy este díszdobozban tegyem le akár Niklaus, akár Hayley ágyára. Beljebb lököm a keretében kissé megvetemedett ajtót, amely kísérteties nyikorgással tárul fel, és mutatja meg a templom belsejét. Az ablakokon besütő fényben milliónyi porszem táncol, a színes üvegeken átszűrődő napsugár pedig a szivárvány összes színébe burkolja a padlót, és a régi, porette padsorokat. Lépteim halkan koppannak a koszos padlón, míg elhaladok a szenteltvíztartó medence mellett, és rátérek a padok közti keskeny útra. Az oltáron, a templom elejében két szál gyertya ég, mintha varázslat gyújtotta volna meg, vagy épp az illető, akinek tarkójára a szemem szegezem. Ennyi látszik mindössze a rejtélyes idegenből, aki mozdulatlanul, szinte békésen hordozza tekintetét végig a mennyezet régi gerendáin, és az oltár fölé függesztett jókora kereszten, mintha csak az égiek segítségét kérné. Bárki is ő, hallania kell, nyilván tisztában van vele, hogy itt vagyok, de nem veszi a fáradtságot - legalábbis egyelőre - hogy felém fordulva megmutassa arcát. - Remélem megbocsátja, hogy roppant elmés és meggyőző üzenetének címzettje nem tudta szerét ejteni ennek a különösképpen bárdolatlan meghívásnak - állok meg a padsorok közepénél, mire a lépteim nyomán felvert porfelleg elül a bokám körül - de hagy hívjam fel rá figyelmét: amennyiben hálát szeretni adni az égieknek, hogy két fivér közül a megfontoltabbikkal találkozik ma, hát a legjobb helyen jár ehhez - engedek meg egy félmosolyt magamnak. - Képes vagyok várni öt percet, míg lerója a hálaadó imáját.
A lehető legismertebb helyet választottam egy kis szívélyes beszélgetéshez, hogy Nik még véletlenül se hozzon elő kifogást, hogy miért nem jön el. Egy igen csak nem mindennapi módon küldtem neki egy üzenetet, s biztos, hogy őrjöngött a talpnyalója feje végett. Nik szörnyen félti a hibridjeit, hisz ők azok egyedül, akik kötődnek hozzá, ám azok is csak valami szánalmas és röhejes varázslat végett teszik azt. Természetesen érzelmileg nem kötöttek, ezért is szenvednek miatta. De kit érdekel? Megérdemlik. Mielőtt beléptem ebbe a csodás templom falai mögé, a szenteltvízzel egy keresztet húztam magamon, csak hogy legalább egy ilyen szent helyen ne legyek már pofátlan. Nem mellesleg nem lenne szabad tőrrel ide belépnem, de hát kit érdekel a templomi etikett?! Sokkal jobban mozgatta a fantáziámat Nik szenvedése, aki már igazán rászolgált erre. Megölni egyelőre nem tudom, hiszen halvány fogalmam sincs, hogy merre van az a bizonyos karó. De persze, nem óhajtom megölni. Engem sem ölt meg, holott megtehette volna. De ő örömteli vigyorral figyelte azt, hogy én miként aszalódom az általa szerzett tökéletesen kényelmetlen koporsóban. Ó, és még Elijaht nem is említettem, aki mennyire nemesnek és igazságosnak állítja be magát. Elijah egy szorgos méhecske, aki ugyanúgy cinkos itt mindenben, még abban is, hogy én életem nagy részét félholtan tölthettem el. Valóban pihenésre és egy kis sziesztára vágytam, de ez azért túlzás volt. Kieran atya óta egészen elhanyagolt ez a templom, mintha már hivatalosan nem is létezne, hanem csak egy ócska romhalmaz állna a helyén. Pedig ez egy működőképes templom ami képletesen tárt karokkal várja az ostoba hívőit, de érdekes mód rajtam kívül egy árva lélek sincs itt. Talán lehet, hogy a nemlétező Isten is azt szeretné, hogy ne ártsak senkinek. Ismer, hisz aki ide beakarna most lépni Klauson kívül, akkor az még ejthet egy imát maga érdekében, hogy hova kerüljön. Eléggé nyűgös kedvemben vagyok, tekintve, hogy Niklaussal fogok szembekerülni, de valójában erre vágytam már annyira régóta. Terveztem, hogy a villában teszek egy kis látogatást, de nem kaptam meghívást, ami igen csak sértő volt a számomra. Nekem jelenleg pedig nincs otthonom, így hát a templomot találtam a legjobb helynek egy ilyen 'beszélgetéshez'. Míg gyönyörködtem ebben a romhalmazban, lassú léptekkel haladtam elöl a legelső padsorhoz baloldalt, hogy közelebb láthassam az oltárt. Az egyetlen dolog, ami még nagyjából épségben maradt. Ha érdekelne a szépség és a tisztaság, akkor lehet én magam állnék neki itt takarítgatni. Ez helyett inkább kényelmesen leültem a szélén, még is kicsit beljebb, hogy a beszélgető partnerem le tudjon mellém huppanni, már ha nem tépem le a fejét abban a pillanatban majd.
Karján végigsimítok, mikor mellkasomra helyezi a tenyerét. Elmosolyodom rajt barátságosan, majd egyet bólintok felé, mintha továbbra is próbálnám azt mutatni, hogy bennem megbízhat. Valóban így volt, mert soha nem voltam a magam módján rossz ember. Néha, amikor dühös vagyok, előfordul, hogy ártatlan embereket is megölök, de mindig megbánom a tetteiemt. Rengetegszer gyóntam már itt, a papnál, de sajnos, aki meghallgatta a bűneimet, őt is megölték. Láttam a nőn, hogy kissé feszült. Nem értettem miért, hiszen a lehető legkedvesebb modoromat hoztam. Mert így is éreztem. Elengedem gyengéden a karját, végigsimítva, majd mikor helyet foglalunk az egyik padban, karomat nyújtva segítek neki, hogy kényelmesen tudjon leülni. Felesleges lenne beszélnem erről a városról. Én is csak hébe-hóba tudok róla dolgokat, pedig közel 400 éve élek itt. Nem ez a szülőhazám, mert nem itt születtem, és ezért sem érzem magaménak ezt a helyet. Eléggé zavaros, hogy a Mikaelsonok tanyája lett, azonban talán könnyebbnek mondhatnám a helyzetet, hiszen már nincs Davina, aki az erőnket szabályozta. - Nem lázadunk. – Nézek oldaltra rá reménytelen arccal. – Nincs értelme. – Felelem határozottan, majd az oltáron lévő gyertyát néztem, mit a halott családomért gyújtottam meg. - Azért nincs értelme, mert enyhültek a dolgok. Pontosan tudom, hogy egy boszorkány még egy ősinél is erősebb. Egy erős boszorkány még a karót is meg tudja alkotni ellenük. De az a helyzet, hogy nincs értelme. – Rántok egyet a vállamon, majd újra rá nézek. Nem akarom elvenni ettől a helytől a kedvét, mert feltételezéseim szerint ezek után lehet, hogy elment tőle a kedve. – Én azért nem lázadozom, mert ahhoz eléggé fáradt boszorkánynak érzem magamat. – Mosolygok, mely némi nevetésbe is átment. – Öreg vagyok én már ahhoz. – legyintek egyet, mintha mindegy is volna. Aligha ismerem, de már úgy érzem, hogy nagyon jó társaság. Kedves, és még is elővigyázatos, ami tetszik benne. Nem az az a féle nőcske, aki előszeretettel flörtöl férfiakkal. Ő látásból sem olyan. Megnyugtat a jelenléte. - A barátod nagyon szerencsés ember, ha egy ilyen nő vigyáz rá, mint te. – Vetek felé egy őszinte mosolyt. Bevallom… talán még egy kicsit féltékeny is lettem. De miért? Megértem, ha ő nem akart magáról mesélni. Hallottam róla, de annyira nem, hogy mindent tudjak róla. Majd idővel, ha netán ezek után még találkozunk, akkor majd lehet, hogy mesél magáról valamit dióhéjban. - itt nyugodtan beszélhetsz, ahogyan kedved van hozzá. Ezt a templomot régen Kieran O’connell védte. De persze, az ősiek miatt ő is meghalt. – Veszek egy mély levegőt, és bánatosan fújom ki azt sóhaj képében. – Ez a templom koránt sem szent. – Kezdek bele egy újabb történetbe. Nem akarok erről a helyről sokat mesélni, mert nem éppen büszkeség az, amik itt történtek. – Sean, Kieran unokaöccse ölt meg itt néhány embert, majd öngyilkos lett. Sean sírját pedig az óta is gyalázzák néha. – Mesélek el egy töredéket a templomról. Nem véletlen, hogy nincs itt senki. Következő kérdése szintúgy meglepett. Rólam kérdezget? Nagyon szívesen mesélek magamról, de úgy vélem, hogy nem éppen az én életem a legérdekesebb. Egy Bennett élete sokkalta inkább izgalmasabb. - Nem mai gyerek vagyok, az tény. – kezdek bele könnyen kiejtve a szavakat. – 1456 –ban születtem Egyiptomban. Nyilván az Anubis név innen ragadt rám. Akkoriban nagy divat volt, hogy élve elégették a boszorkányokat. Ebből kifolyólag az én családom is ennek köszönhetően haltak meg. Mivel akkoriban gyerek voltam, ezért könnyű varázs trükkökkel meg tudtam szökni. Engem nem égettek volna el, csak felakasztásra ítéltek a korom miatt, mivel az gyorsabb halálnak minősült akkor. – Mesélek el az életemből egy kis töredéket. Ma már nem ejtem ki fájdalommal mindezeket, mert azóta sok évszázad telt el, én pedig a jelenkorban élek, abban a korban, ahol sokkalta szerencsésebben élem a mindennapjaimat. - De mindegy is. Elmúlt. – Újabb, barátságos mosoly szökken az arcomra, mikor rá nézek újra
Sok vámpírnak és természetfelettinek fájt már a foga a Bennett boszorkányokra, de valami csodálatos módon mindig mindent túl éltük. Bár én rövid időre meghaltam, félig halott lettem, majd még az erőmet is elveszítettem. Ezek után pedig bezártak. Nem mondom azt, hogy az életem minden egyes pillanata felemelkedő és boldogsággal teli volt, de ennek köszönhetően lettem minden fajta értelemben erősebb. Ennek köszönhetően derült ki az, hogy mi hárman ki fogunk mindig állni a másik mellett. Legalábbis szerettem volna korábban ebben hinni, hogy Elena, Care és én mindig együtt leszünk. Lehet, hogy családunk lesz, de együtt megyünk keresztül minden fajta örömön és bánaton, de nem így történt. Pár hónapja, fél éve vagy esetleg már régebb óta? Nem tudom, de a tényen nem változtat. A kis csapat széthullott és darabokban hever a legtöbb tagja. Próbáltam segíteni, de nem lehetek ott mindenhol. Stefan pedig veszélyes helyre tévedt, így érthető volt az, hogy vele tartottam. Illetve vágytam már egy kis nyugalomra és arra, hogy rendezni tudjam a gondolataimat. Kicsit idegesen álldogálok, miközben a nevemet ejti ki. Nem úgy mondja, ahogyan szokták, van valami különleges és megfoghatatlan abban, ahogyan kiejti. Egy pillanatra talán még libabőrös is leszek, illetve valami fura, de egyszerűen magával ragadó bizsergés kúszik végig a testemen a gerincem vonalán. Soha nem éreztem még ilyet és soha nem hittem abban, hogy egyetlen egy szónak ekkora hatása lehet valakire. Hallottam egy-két dolgot róla már, hiszen minden boszorkány tud erről a helyről. De soha nem gondoltam volna azt, hogy ilyen helyzet uralkodik itt. - mondom neki komolyan, hiszen lehet nem régóta vagyok itt, de láttam boszorkányokkal kapcsolatos dolgokat. Muszáj lesz Klaussal is elbeszélgetnem, hiszen ha ez így folytatódik, akkor nem egy embere fog meghalni. Soha se szerettem azt, ha boszorkányokat bántanak. Természetesen van olyan, aki megérdemli a sorsát, hiszen nem minden boszorkány jó.... De ha jól láttam, akkor még most is valamennyire elvannak. Mintha nem tehetnék azt, amit szeretnének. Miért nem lázadtak fel korábban? Egy boszorkány erősebb, mint egy vámpír. Főleg, az őseink földjén. - kicsit talán sietve beszélek, de fogalmam nincs arról, hogy mit illik nyíltan kimondani itt. Én pedig szerettem őszinte lenni. Természetesen volt, hogy én is titkok mögé bújtam, de csakis azért, hogy a többieket meg tudjam védeni. Csendesen hallgatom őt, miközben újra és úja végig mérem, mintha így meg tudnám fejteni azt, hogy tényleg bízhatok-e benne vagy nem. Sokszor hallottam már azt, hogy bízz bennem, de aztán ugyanúgy átvertek és kihasználtak. Szerintem ez idővel majd el fog dőlni, hiszen sok mindent lehet mondani, de csak az számít, ami itt van. - mondom neki komoly és egy pillanatra oda rakom a kezemet, ahol a szíve van. Az emberek megtanultak már hazudni a szemükkel és az ajkukkal, de a szívüket még soha nem sikerült teljes mértékben meghazudtolni. Az mindennek a mozgató rúgója. Követem őt az egyik padhoz, majd leülök mellé. Nem érzem azt, hogy futnom kellene, de reménykedek abban, hogy eme barna szempár nem csap be. Igen, azt töltöttem be, de mindenkinek szüksége van a változásra. Nem volt, ami jelenleg ott tartson és az egyik barátomnak meg szüksége van rám. Vigyáznom kell rá. Azt hiszem a barátok ezt teszik. - mondom neki őszintén, hiszen nem akarok jelenleg az ottani dolgokról beszélni vagy az erőmről, előbb bíznom kell benne. A bizalom számomra egy hatalmas nagy kincs. - Mesélj te inkább. Anubis, igazán érdekes neved van, illetve a kisugárzásod is másabb. Mintha nem e kor gyermeke lennél. - mondom kicsit halkabban, hiszen még is csak templomban vagyunk.
Egy Bennett boszorkány? Hm… egy ilyen vérvonallal sem fut mostanság össze az ember. Hallottam már a Bennettekről, még így New Orleansi lakosként is épp eleget hallottam róluk. De talán lehet azért is, mert egy időben érdekeltek más boszorkányok, akik erősek. Nem vettem volna hasznukat, mert nekem konkrétan semmi célom sem volt az élettel. Normális emberként éltem a mindennapjaimat. Nem igen hajszoltam túl az erőmet, mert nem volt mire. Természetesen 200 évig éjjel-nappal azzal foglalkoztam, hogy miként legyek erősebb, és az idő alatt elég sokat fejlődtem. Fontos volt az erő, mert sokszor törtek ki a boszorkányok közt is némi viszályok, és nem lettem volna szerencsés, ha az én fejemet ütik le. New Orleans pedig el volt nyomva, mint boszorkányok, és az idő alatt addig elhagytam a várost, mint ahogyan sok más boszorkány is. Amikor javult a helyzet, csak akkor tértem vissza. - Bonnie. – Ejtem ki a nevét, mintha csak a legszeb nevet mondanám ki. De ez így is volt. Gyönyörű neve volt, akárcsak maga a nő. Hallottam róla néhány dolgot, mint azt is, hogy mennyi mindenkit elveszített. Terjengnek a pletykák Mystic Falls, és New Orleans közt. Noha Mystic Fallsba soha nem jártam, mert annyira nem ragadott meg a város hírneve. Hasonmások, ősök… kit érdekelnek? Az én saját életem érdekel. - Biztosan tudod, hogy New Orleans az konkrétan az ősök városa. – Kezdtem bele. Erről mi a véleményem? Nagy marhaság… ülnek az ősi seggükön, aztán nem tesznek azért semmit sem, hogy jobbak legyenek a dolgok. A boszorkányokat meg elnyomják, csak mert ő nagysága, az őshibrid nem bízik senkiben. Attól még másnak nem kell megkeseríteni az életét… - Ennek a városnak nincs nagy múltja, azon kívül, hogy anno Klaus nevelt fia irányította a várost. A vámpírok voltak nagy létszámban, a boszorkányok pedig el voltak nyomva, mert féltek tőlünk. – Meséltem el ezt a szégyent is. Mert hát… mi nem szégyen ebben a városban? Nem szeretek itt élni, de úgy érzem, hogy boszorkányként kötelességem az, hogy itt legyek. Tekintet fürkészem. Néha álmom – vágyam, hogy belelássak mások elméjébe. Bonnie gondolataira is kíváncsi lennék. Arca vonulatain láttam, hogy zavarban van, de nem kell. Teljesen magával ragadott, pedig aligha tudok róla mást, csak is a nevét. De ez is elég sokat jelent nekem. Soha nem éreztem ehhez fogható érzést. - Biztosan új vagy…- Nézegetem cipőm orrát, mintha az olyan érdekes lenne. Pedig nem az. Csupán csak kölcsönös érzést érzek. Zavarban vagyok. – Boszorkány vagyok, akárcsak te, bennem megbízhatsz. Vagy is…- kezdem újra értelmezni a mondatomat. – Próbálj meg bennem bízni. – javítom ki végül is kedves hanglejtéssel, majd tartom neki a karomat, hogy üljünk le valahova ide. A templom nagyon szép, és itt is könnyen el tudom neki magyarázni, hogy mire kell itt figyelni. - De inkább mesélj magadról. Érdekelne, hogy miért jöttél ide, hiszen ha jól tudom, Mystic Fallsban nagy szerepet töltöttél be. – Kérdezem tőle, noha mindezekre nem muszáj válaszolnia, hiszen még is csak magán dolog ez. Én csak meg akarom ismerni, mert érdekel… valamiért úgy érzem, hogy nem akarom, hogy majd elmenjen tőlem. A társaságát kívánom, mert első látásra megbabonázott. Pedig… csak belém botlott.
Nem értem, hogy mit keresek itt, minek léptem át a küszöböt, hiszen nem szoktam templomba járni. Talán még kicsikét betettem ide a lábamat, de ahogyan az erőm megmutatkozott, majd elindult az a sok katasztrófa az életemben egyszerűen már nem tudtam abban hinni, amivel eme épület falai között kecsegtetik az embereket. Elvesztettem a hitemet, de már abban se voltam biztos, hogy van még olyan dolog, amiben hiszek. Túl sok minden történt velem és Stefan-nak igaza volt. Ideje tovább sétálnom, nem ragadhatok ott, hiszen mi lett volna, ami még Mystic Falls-ban tud tartani? Őszintén szólva semmi se. Elveszítettem a családomat, a barátaim pedig megtaláltál a boldogságot. Mindenki másképpen. Egy időre elveszítettem az erőmet, majd meghaltam, a túlvilágon ragadtam, majd pedig visszatértem. Azt hiszem itt volt az ideje annak, hogy kicsit magamra is gondoljak. Talán önzésnek tűnik, pedig nem az. Egyszerűen csak kellett egy kis szabadság, hogy visszataláljak a régi önmagamhoz, megtapasztaljam azt, hogy mennyire lettem erős és újra úgy érezzem, hogy élek. Vissza fogok menni a lányokhoz, hiszen hiányozni fognak és a testvéremnek nem fogok hátat fordítani. Ahogyan nekik, úgy nekem is szükségem van rájuk, de most kell egy kis kikapcsolódás. Lassan haladtam a padsorok között, miközben a zene halkan és dallamosan szólt. Próbáltam minél halkabb lenni, mert senki se szerettem volna abban megzavarni, amit csinál. Legyen szó imátkozásról, fohászról vagy csak csendes szemlélődésről. Pontosan tudom, hogy nem illik annyira templomokban járkálni turistaként, de ezért se fényképeztem. Egyszerűen csak szerettem volna azt látni, amit gyerekként láttam. Valószínűleg egyszerűen csak abban reménykedtem, hogy újra érezni fogok valami olyat, amit régebben. Újra hinni fogok, ha nem is ebben, akkor valamiben, ami képes erőt adni ahhoz, hogy folytassam az utamat. De mire megfordulhatnék és olyan csendesen, ahogyan bejöttem távozhatnék neki megyek valakinek. Nem értem, hogy miként nem vettem észre, hiszen nem is annyira kicsi teremtésről van szó. Még nálam is magasabb, majd amikor rám néz, akkor egy pillanatra még levegőt is elfelejtek venni. Az a szempár, tekintet egyszerűen olyat, amit még életemben nem láttam még, vagy talán csak az álmaimban. Sietve kapcsolok, hogy szinte a karjai között "fekszem", mire sietve állok fel a segítségével. Próbálok normálisan viselkedni, de ez elég nehezen megy. Olyan hatással van rám, mint még soha senki se... Bonnie.... - szólalok meg alig hallhatóan, mintha a cica elvitte volna a hangomat. Gyorsan megköszörülöm a torkomat, majd újra megszólalok. -Bonnie Bennett. - végül csak sikerül kibököm a teljes nevemet, ami eddig mindig ment. Elfogadom a felém nyújtott kezét, de olyan mintha a testem automatikusan cselekedne, majd amikor megszólal, akkor ijedtem lépek hátra. Figyelem őt, de a kacsintása olyan, mintha biztatni szeretne arra, hogy nem kell tartanom tőle. - Te is? - kérdezem csodálkozva, majd lassan összefonom a karomat magam előtt, de végül elindulok inkább kifelé, hiszen egyszer már ráfáztam arra, hogy megbíztam egy ismeretlenbe, de végül valami megállít. Lassan megfordulok és újra ránézek. - Esetleg lenne kedved megmutatni a várost? - kérdezem tőle kíváncsian. Nem úgy tűnik, mintha turista lenne, de lehet tévedek. Ahogyan azt se értem, hogy miért is tettem fel ezt a kérdést, de most már nincs visszaút.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Szomb. Május 23, 2015 11:55 pm
Azt hiszem, hogy ez az utolsó, hogy templomba jövök. Ez volt az utolsó gyertya, amit meggyújtottam a családom, és a többi ember megemlékezésére. Azóta sok évszázad eltelt, fejlődött a tudomány, az emberek okosabbak lettek, illetve minden ilyen történés a feledésbe merült, ezért nekem is túl kell tennem magamat rajt. Voltaképpen nincs túl sok dolgom e világon, talán ezért is menekülök ide, hogy menedéket szerezzek valahova. Őszintén szólva nincs senkim sem, olyan egyedül vagyok a világban, mint a kisujjam. A háttérben gyönyörűen szól az orgonahang, s ez még jobban komfortossá teszi a hangulatot. Még pár percig maradok, azután pedig szeretnék távozni. A háttérben léptek hallatszódnak. Lassú, gyengéd lépések voltak azok, ám az orgonától kevésbé lehetett hallani. De nem is zavart sokat ez a hang, hiszen a hangszer is pont úgy elég halk volt, mivel az orgona magnóról szól. Nem figyeltem, hogy ki közeledik. Még mindig csak állok ott, s két karjaimat magam előtt tartom, egymásba fonva ujjaimat. Mikor üdvözölném az ismeretlent, az hirtelen belém jön, s a karjaimba kapaszkodik meg. Mikor a tekintetét fürkésztem, valami gyönyörű angyal nézett vissza rám. Talán pár pillanatig elhittem, de csak az hozott vissza a valóvilágba, hogy angyalok nem léteznek. Barátságosan mosolyok e gyönyörű nőre, és kicsit megemelem, hogy a lábaira tudjon állni. Lenyűgözött teljes egésze. A nőies illata, szemének gyönyörű csillogása, s mindez még akkor is gyönyörű, ha zavarba van jőve. A mosolyt semmi sem tudná lemosni az arcomról. Még is hülyének érzem magamat, hogy boldoggá tesz az, hogy belém jött valaki. - Semmi baj. Úgy is menni szándékoztam már. – mosolyogtam továbbra is udvariasan. - Apropó… - jutott eszembe – Anubis Andre. – mutatkozom be az ismeretlen nőnek, s amikor a kezemet nyújtom felé, valami ismerős érzés fog el. – Csak nem boszorkány? – Hajolok előre, majd kacsintok egyet mosolyogva, hogy bennem megbízhat, mert jó magam is az vagyok.
Pár napja voltunk még csak itt, de még mindig alig akartam elhinni azt, hogy megtettem. Eljöttem Stefannal, de a pontos okot talán a mai napig nem tudnám megmondani. Menekültem volna? Nem kizárt, hiszen szinte Mystic Fallsban senkim se maradt. A barátaim szétszéledtek, a családomat pedig az ő védelmezésük közben elveszítettem, ahogyan rövid időre még én magam is meghaltam. Majd pedig átjáró lett belőlem a halott természetfeletti lények és a túlvilág között. Nem volt valami kellemes érzés, de szerencsére utána visszatértem és erősebb boszorkány lett belőlem, mint előtte. Másrészről meg féltettem Stefant. Tudom jól, hogy képes vigyázni magára, de egy kikapcsolt vámpírnál semmi se biztos. Életben szeretném tartani, majd pedig rávenni arra, hogy visszakapcsoljon. Nem sok mindent láttam New Orleansból eddig, hiszen próbáltam Stefan mellett maradni, illetve kitalálni azt, hogy itt milyen törvények is uralkodnak. Hamar rá kellett jönnöm, hogy boszorkánynak lenni itt nem éppen egyszerű, de legalább a város urát ismertem, legalábbis az egyiket. Klaus Mikaelson. Jól ismerem a tulajdonosát és már nem egyszer mutattam meg neki azt, hogy mekkora erőm is van, így nem félek újra megmutatni, ha bántani merne bármelyik ölebe. Itt van Hayley is, akit annyira nem ismerek, de ha így haladnak a dolgok, akkor az se kizárt, hogy hamarosan jobban meg fogom ismerni. Kedves lánynak tűnik, de a szomorúság ott ül a szemeiben, illetve talán még a fájdalom is. Gyönyörű szombati nap volt ez és Stefan is valamerre elment, így úgy döntöttem, hogy én se maradok tovább a szobában. Eljött az ideje annak, hogy felfedezzem a várost. Sietve kapom magamra a dzsekit, majd nem sokkal később már a zár kattan egyet, ahogyan elfordítom a kulcsot és hamarosan már az utcán is voltam. A nap már magasan járt, az emberek jó kedvűen szelték az utcákat, miközben zenét hallgattak vagy éppen egymással csevegtek. Úgy éreztem, hogy végre minden sokkal jobb, pedig nem. Semmi se változott meg. Egyszerűen csak magam mögött hagytam mindent, mondhatni kissé önző dolgot tettem, de nem hiszem, hogy annyira hiányoznék Elenának vagy Carenek. Jól meg lesznek nélkülem is, ahogyan eddig is megvoltak. Sodródom a tömeggel, miközben figyelem az embereket, az épületeket és próbálom megjegyezni azt, hogy merre is kellene mennem. Végül egy hatalmas templom előtt találom magamat. Lassan indulok el befelé, hiszen inkább a kíváncsiságom vonz és nem a vallásom. Túl sok mindenkit veszítettem el ahhoz, hogy a hitem megrendüljön. Lassan indulok el a padsorok között, majd figyelem a freskókat, az ablakokat. Nagyon nagy a csend és egy egyszerre teszi rideggé ezt a helyet és félelmetessé. Próbálok csendes maradni, miközben igyekszem nem feldönteni a padokat. Annyira eltereli a figyelmemet a festmények, hogy észre se veszem azt, hogy valaki áll előttem, csak akkor már, amikor neki megyek. Bocsánat. – mondom neki sietve, majd hirtelen rájövök arra is, hogy a karjába kapaszkodom, hogy ne essek el. Pár pillanattal később el is engedem, majd teszek egy-két lépést hátrafelé. – Nem akartam megzavarni az… - kezdek bele a dologba, majd egy pillanatra újra oldalra pillantok zavaromban.
Szombat. A nap, amikor elhurcoltak minket az otthonunkból, és kiirtották a családomat. Egyedüli túlélő én voltam, csak mert gyerek voltam, és senki sem gondolta volna, hogy egy gyerek meg tud szökni, ezért engem annyira nem vettek szemügyre. Tudták rólam, hogy boszorkány voltam, de arról már nem, hogy egy olyan boszorkány, aki gyerekkorában is tudott varázsolni, illetve írni-olvasni. Akkoriban ritka volt az ilyen, főleg egy ilyen gyerek. Ám, boszorkánylétemre muszáj volt. De a múltat el kell felejteni. Szombat van. Általában mindig ekkor jövök templomba, hogy megemlékezzek a családomra. Hozok magammal egy mécsest, és a kereszt elé leteszem, meggyújtva rajt a szálat. Egy ideig elmondom az imákat általában, de van, hogy csak elmondom a kötelezőt, és annyi. Az évek elmúltak, és egyre jobban elhanyagolom ezeket az emlékeket. De én még akkor is megemlékezem a mamára, aki mindig mellettem volt 6 éves koromig. Szép idők voltak, még akkor is, hogy ha a háttérben azért rimánkodtunk, hogy ne fogjanak gyanút. Eredetileg Egyiptomban éltünk, de kénytelenek voltunk tovább vándorolni, hogy ne fogjon senki se gyanút. Erre természetesen nem nagyon emlékszem, azóta egyrészt sok idő telt is el, másrészt egy gyerek körülbelül 3 éves korától kezd memorizálni. A templom elé lépek, és felnézek erre a szép, gótikus építményre. Szép, magas, elég híres pár dologról. Csodálom, hogy még a helyén áll. Szépen lassan belépek, egyenletes, és nyugodt lépésekkel. Mielőtt ráléptem volna a szőnyegre, az elején ki volt rakva egy tenyér víz, a szentelt víz. Belemártottam két ujjamat, s szépen, hívően illően elmondtam magamban, hogy az Atya, a Fiú, és a Szentlélek nevében Ámen. Miközben ezeket végigmondtam magamban, természetesen mutattam is magamon, ahogyan illik. Pedig senki sincs itt, senki sem ellenőriz. De én mindig is tiszteltem a vallást, még annak ellenére is, hogy szinte az Egyház miatt történt akkor ez a botrány. Sok volt akkoriban a gonosz ember, noha a mai napig is ugyanúgy köztünk élnek. A padok közt senki sem ül, még egy öregasszony sem, pedig most örülnék bárki társaságának. De nem baj, úgy is nemsokára elmegyek innét. Csak egy mécsest rakok le a kereszt elé, az oltárra, meggyújtom, és már itt sem vagyok. De természetesen még pár percig megemlékezek a gyertya mellett. Lassú, kimért lépésekkel indulok el a bíborszínű szőnyegen, miközben oldaltáskámból kiveszek egy mécsest, és egy öngyújtót. Rossz szokásom néha rágyújtani. Mikor az oltár elé érek, a markomban meggyújtom a kis mécsest, és a viaszszál azonnal kis sárga sapkát visel magán. Lerakom a kereszt elé az égő mécsest, az öngyújtót pedig visszacsúsztatom az oldaltáskámba. Néha jó magam is megfeledkezem, hogy valójában nem is lett volna szükség öngyújtóra, hanem én magam is könnyedén meg tudtam volna gyújtani. Megfeledkezem saját magamról, hogy ki vagyok. Az oltáron néhány villás gyertyatartók voltak, azokban hosszúkás viaszgyertyák álltak, félig megcsonkítva. Egyet legyintek a jobb karommal, majd az összes gyertya, ami volt a teremben, mind meggyulladtak, még azok is, amelyek a falon lógtak mécses tartóban. Kint is már ordít az est, és így még szebb a templom belseje. Két tenyeremet összerakom, és csak állok az oltár előtt, olyan szabályosan, mintha csak fel lennék akasztva. Fejem lehajtva, karjaim most már lógva, és csak elmélkedem a múlton, és megemlékezem azokra az emberekre, akik akkor meghaltak.
Küzdött. Az utolsó pillanatig. Ahogyan ezt valószínűleg mindannyian megtennénk ebben a helyzetben. Boszorkányok vagyunk, sosem adjuk fel, az utolsó leheletünkig küzdünk... igen. Ezt kell tennünk. De ő hiába tette... tudhatta, hogy ez a végzete, ennek kell lennie. Be kell végeznie azt a sorsot, amely rá vár. És hála az égnek, nem tartott túl sok időbe. A hangom elcsendesült, ahogyan a lány teste lassan az oltárra került a többi lány mellé. Elégedetten sóhajtottam fel, és rámosolyogtam a segítőnkre. - Az erők most már jó kezekben vannak. A lány pedig hamarosan magához tér. De csak ő. A többiről gondoskodtam, hogy ne élhessenek tovább. Davina-ra még szükségünk lehet - adtam választ a kérdő tekintetek láttán, majd megtöröltem a kezem. - A mai szertartásnak vége. Vigyétek fel a lányt a szobájába - néztem a padlás felé. Tudtam, hogy itt kapott helyet Marceltől. És ma éjjel ismét élőként fog visszatérni...
Hiába tudtam, hogy semmit sem tehetek, nem várhattam tehetetlenül, hogy elvágják egy késsel a torkomat. Harcolnom kellett az életemért... kellett volna, de nem tudtam. Túlerőben voltak, a fejemen még mindig tompa zúgás uralkodott a gerenda ütése miatt és csak éppen hogy felfogtam Genevieve közelségét. Az a tekintet, az az elvetemültség mindent elárult... nem mindig tudtam kordában tartani az erőmet, rémálmok gyötörtek, amelyekről néha legszívesebben a falra másztam volna, de nem akartam csak azért meghalni, mert szerinte felemészt a mágiám. Nem teheti ezt velem... össze kellene kössön minket a boszorkányság hatalma, erre mindenki inkább az Aratásban hisz, amely során fiatal lányokat kell feláldozni? Miért? Ez a második alkalom, amikor megpróbálnak megölni és most Marcel sincs itt, hogy segítsen. Élénken él bennem a kép, amikor sikítva fordultam anyám felé és ő mindössze leemelte a tekintetét rólam hagyva, hogy mint egy áldozati malacot megkéseljenek. Ha nem jött volna Marcel... hónapok óta halott lennék. És most már biztosan az leszek, hiszen ki tudja, milyen ostobaság áll a mendemonda mögött? Mennyi esélye van annak, hogy magamhoz térek? Semmi. Semmi biztos. - Kérlek... kérlek, ne tedd. Nem kell ezt tenned, már próbálom megtanulni, hogyan... -Érvelni akartam, de egyetlen másodpercre sem figyelt rá. Varázsigét mormolt és a tőrön megcsillant az örökmécsesek fénye. Mély levegőt vettem, próbáltam kirántani a kezem a férfiak szorításából, de nem sikerült. - Ne! - Utolsó, érdektelen kiáltásom visszhangját egészen addig hallottam, mígnem fontosabbá vált a nyakamból folyó vérem. Elvágta a torkom. Nem kaptam levegőt, hörögni kezdtem és éreztem, ahogy a fizikai erőm szépen lassan elhagy. Végtagjaim elgyengültek, törzsem hátrahajolt, fejem oldalra bicsaklott... és az utolsó dolog, amit magam előtt láttam, az Genevieve arca volt. Aztán magával ragadott a sötétség.
Kezdőlap
