- Ugorj! - parancsoltam rá egy fekete hajú nőre, ki már szinte minden testnedvet teljesen kiengedett bőrén keresztül. Ruhája verejtékben úszott, homloka fénylett a cseppektől, de tekintetében ott időzött az elszántság, a kitartás... az, hogy bizonyítson. És kinek?! Hát nekem! Tudta, hogy ennél több kell ahhoz, hogy belőlem egy dícsérő szót tudjon kihúzni. S talán mások nemes egyszerűséggel feladták volna a küzdelmet velem, az elvárásaimmal, de ő nem tette. Vajon miért? Mert tudta, hogy saját magam nemében én vagyok a legjobb. Tőlem tanulhatja a legtöbbet.
- Kellően bemelegedtél? - vettem ki kezéből az ugrókötelet, miután a kétszázat súrolta, majd egy mindennél sejtelmesebb mosoly jelent meg arcomon, szinte felborzolva vele a saját kedélyeimet is. - Csak akkor lehetsz vadász, ha jó az állóképességed, drágám - sóhajtottam fel, miközben egy apró vizes törülközőt tartottam felé. Nem adok neki többet, maximum két percet. Addig van ideje kifújni magát. Ő még kezdő, nagyon kezdő. De megvan benne az, amit sokan bizonyára irigyelnek: a kitartás. Az, hogy végigcsinál mindent, amit én csak kitalálok neki.

***

- Mára végeztünk! - jelentettem ki egy óra elteltével, miközben szőke hajamba túrva kezdtem el összeszedni a holmijaimat, és vettem fel a melegítőm felső részét. - Remekül teljesítettél ma, Cassidy. Sokan tanulhatnának tőled. Még sosem volt ennyire kitartó növendék a kezeim között - tettem aztán hozzá, de csak nehezen erőltettem magamra egy mosolyt is. Mintha ezer éves lennék. Talán nem voltam már mai csirke, de a testem egyértelműen az. Cassidy abban a hitben él, hogy boszorkányként nem tudok öregedni. Ez félig igaz is. Hiszen vannak boszorkány képességeim. De közel sincs tisztában a valósággal. Ahogyan a valódi céljaimmal sem. Hiszen mi értelme az életnek néhány jól időzített titok nélkül, nemde?
- Határozottan állíthatom, hogy készen állsz egy éles bevetésre is - halásztam elő a táskámból egy fegyvert, majd megnéztem a tárat, de jól emlékeztem arra, hogy mielőtt elindultam, kiürítettem.
Hát fogtam egy marék verbénába mártott fatöltényt, és Cassidy felé nyújtottam. - Töltsd meg a fegyvert - adtam új parancsot, de ezúttal a hangom egyáltalán nem volt olyan követelőző, mint általában edzés közben lenni szokott. Nem, ez már másról szólt. És ezt érezhette ő is. Ez nem torna, nem fitness. Ez a lényeg! Egy vámpír ellen jó, ha tudsz rúgni. Ha talpon tudsz maradni. Ha tudsz futni. De a legjobb, ha a kezedben van a megfelelő fegyver ellene.
- Lőj! - böktem egy stabil pontra a terem túlsó oldalán, majd talpra álltam, és kezeim csípőmre siklottak. Egy határozott sóhaj bukott elő torkomból, miközben vártam, hogy teljesítse, amit kértem tőle.

***

Cassidy elment, miután beavattam őt Mystic Falls városának rejtelmeibe. Most már teljesen tisztában lehetett azzal, hogy mi vár rá, ha visszatér a rokonai közé. Akik... még kimondani is fáj, de vámpírok. A vadászatban nincsenek érzések. Nincsen család! Nincs semmi. Csak te vagy, a fegyver, és az áldozatod. Ez a jó mottó. És ezt neki is tovább kellett adnom! Ha nem tanulta meg... hát a saját nyaka fogja bánni. De túl nagy értéket veszítenék el. Ő egy valódi vadász.
Telefont emeltem a fülemhez, miután tárcsáztam egy számot, és vörös rúzzsal húztam ki közben ajkaimat, miközben megszólaltam. - Markos? Azt hiszem, megtaláltam a megfelelő vadászt - rajzolódott ki ekkor már egy ravasz, vad mosoly ajkaim körül.