Halálom előtt egy önző, de szeretni való boszorkány voltam, különösebb állásfoglalás nélkül a jó és a rossz között. Mosolygós, nagyszájú és őszinte, már már idegesítően őszinte. Tehetségem sok mindenhez volt, de vadócságomnak köszönhetően nem egyszer sikerült elvetnem a sulykot. Nem voltam zárkózott, de több volt az ellenségem, mint a barátom. A családomért viszont bármire képes lettem volna. Aztán bekövetkezett a nagy törés, és minden megváltozott. Halálom után, hogy őszinte legyek fogalmam sem volt arról, milyen volt a természetem. Mit szerethettem, mit nem. Azt hiszem könnyen megnyílok bárkinek, de nem vagyok túl beszédes típus. Sokszor gondolkodom azon, hogy vajon az a rengeteg hazugság, ami elhagyja az emberek száját, vajon visszaüt e rájuk úgy, mint rám. Vajon ők is úgy végzik, mint én? Ez jellemez engem. A merengés arról, hogy nem tudom, mivel kapcsolatban mit kellene éreznem, gondolnom. Nem ítélek el senkit, nem akarom megmondani, hogy ki mit tegyen. néha csak leülök egy parkba és azon mosolygok, ahogy a világ működik manapság. Hogyan is fokozhatnám ezt, ha nem tudom, hogy igazából ki is vagyok. Vagyis előző életemben ki voltam? Átlagos. Ezzel leírtam mindent, ami most vagyok, leszámítva, hogy szellem. De nem érzek...Furcsa. Zavaros ez az egész nekem.
Hogy nézek ki? Átlagos magasságom van, nem hiszem, hogy ezzel valaha kitűntem volna bármilyen tömegből. Testalkatom is átlagos, nem túl vékony, kifejezetten nem is pufi. Én magam vagyok az átlagosság. Egy szellem egyáltalán foglalkozik a külsejével? Most őszintén. Úgy se lát senki. Legalábbis nem hiszem, hogy aki látna, azt különösebben érdekelné, hogy mi van rajtam, hogy áll a hajam és a többi.

Oszd meg velünk, ki vagy!

Ide jön az előtörténeted. Mi alakította idáig a személyiségedet, a családod tagjai, eddigi életkörülményeid. Vagy egy szerepjáték-példát is alkothatsz. Halálom előtt:
-Érdekel is engem, mit akartok. Hagyjatok békén.-rohanok ki az utcára. Először is nem volt kedvem holmi kereső varázslatokra pazarolni tudásom. Másrészről, a sok részeg disznó szagától, szó szerint borsózni kezdett a hátam. Soha nem voltam az a lerészegedő típus. Fizetségért jöttem ide, nem további kérésekért. Anyám mindig azt mondogatta nekem, hogy egy nőnek erénye, ha titokzatos, ha nem adja meg mindenkinek, amit akarnak. Ezek szerint nem volt kötelességem. Az első alku arról szólt, hogy azt mondjam meg, élnek e a falkatársaik vagy sem. A fizetségem is ennyit fedezett valamiből nekem is kellett léteznem.
-Óriási.-kapom fel szoknyám, ahogy az eső szinte zubogva ömlik nyakamba, kezem pedig már ég a csapkodó érzéstől. Fülem zúgni kezd, ahogy egy dörgés következtében összerezzenek. Két utcányit haladhattam, amikor valaki elkapta a kezem, a falnak vágott, és egy kést vágott oldalamba. Felnyögtem, az égre pillantva figyelem, ahogy egy villám a mögöttem lévőbe vág, de ahogy elenged, úgy rogyok én is a földre. Kezem a sebre tapasztom, koncentrálok, hogy meggyógyítsam magam, mire megérkezik a másik két férfi is, de róluk jól tudtam, nem ember alakjában fognak már érkezni. Beesteledett, a Hold pedig épp a legmagasabban járt. Négykézláb ereszkedem, magam elé emelve kezem, próbálom távol tartani őket magamtól, de erőm érzem, ahogy elhagy, a földre zuhanok. Kezembe éles fogak marnak, majd oldalamba is hasonló érzés szökik. A világ elsötétedik, és én már nem érzek fájdalmat.
Az önzőség, a becsvágy a végzetem okozta, a kérdés csak az, hogy erre rájövök e valaha... Valaha megtalálom e a családom, akik minden bizonnyal halottnak hisznek, mert azt akartam, hogy annak higgyenek. Mindenkinek így volt a legjobb. Erre tessék, most itt vagyok, az utolsó lélegzetvételemmel, mellyel még emberként létezem.

Halálom után:
Az eső az arcomba csap, hajam vállamra tapadva simul rám, fáznom kellene. Tudom, hogy az eső eddig úgy csapódott rám, mintha megannyi kis kést dobáltak volna rám. Lassan megfordulok. Úgy rémlik eddig a földön feküdtem. Valaki felém rohan, én elindulok irányába, de szó szerint átmegy rajtam. Zavarodottan pillantok utána, futok mellette, de észre se vesz. Aztán egy kis embertömeg tűnik fel előttem, akik közé a mellettem rohanó is beáll. Próbálok átlátni a kisebb tömeg felett, de nem sikerül. Valaki keservesen sír, azt hiszem ezt hallom. Már épp megfordulnék, mondván itt nekem semmi dolgom, amikor a tömegből jó páran az eső csapkodása elől visszamennek az út szélén lévő ház falához, ahol a tető többé kevésbé megvédi őket. Ekkor látom meg a sötétben az élettelen testet. Barna haja arcába csapódott, teste körül a vértől piros a csobogó víz. Közelebb haladok, de ahogy meglátom a lány arcát, hiába pislogok gyorsan ezer meg egyet, nem akar megváltozni. Én vagyok. Az én testem. De ki az, aki sirat? Miért teszi? Ismert talán? Leguggolok mellé, vállára teszem kezem, de mintha csak a levegőbe kapkodnék. Nem, az nem lehet... Én nem lehetek...

Ennek már jó százötven éve. Ha jól számolom. Hivatalosan tehát 399 éves boszorkány vagyok és lassan egy 150 éves szellem is. Az első évek nehezek voltak, majd megszoktam. Oda mehettem, amikor és ahogy akartam, bevallom néha élveztem másokra a frászt hozni, szórakozni velük. Kevés embernek adódott meg az a lehetőség, hogy lásson engem, de ki akartam deríteni ki vagyok. Azt hiszem ez az, amiért itt ragadtam. Néhány boszorkánytól már kértem segítséget, de az alkujuk másik felét képtelen voltam teljesíteni. Hogy is tudhattam volna, ha azt se tudtam pontosan én ki vagyok. Az esetek döntő többségében tehát észrevehetetlen voltam. Aki látott, azt a jövőbeli nyugalma érdekében néha nyaggattam ezzel-azzal. Melisandre. Ez volt a nevem. Legalábbis a régi újságcikkekből meg egyéb feljegyzésekből ítélve ez volt a nevem, de a családnevem továbbra se tudtam. Valószínű ez az, ami elválaszt az igazi létem végétől. Ha felébredtem volna, sem tudtam volna ki vagyok? Meglátásom szerint valamit tehettem a múltban, ami miatt ide jutottam. Kiderítettem, hogy gyilkosság volt, de az abszurd az egészben, hogy az ügyet bizonyítékok hiányába nem nyomozták ki. Engem egy közeli hozzátartozó azonosított, akit a mai napig nem találok. Kissé abszurd a létezés, ha nem tudod, ki vagy, és nem is igazán létezel. Nincs szükségem különösebb bánásmódra, ételre, vagy italra, autóra, telefonra, és a többi dologra, ami ma már a létezés alapfeltétele. Egy-két városban találkoztam már hozzám hasonló elveszett lélekkel, de nekik sikerült az, ami nekem nem. Újra az emberi világ teljes jogú tagjai lettek, de többé már nem láttak engem. Szerettem rájuk figyelni. Valahogy ez tartott abban a hitben, hogy rájöjjek, ki is vagyok igazából. Talán ha kiismerek embereket, rájövök arra, hogy milyen volt a személyiségem, hogy viszonyultam másokhoz, szerezhettem e ellenséget. Utóbbiban szinte biztos voltam.
Voltak napok, hogy úgy gondoltam, bár észrevennének. Voltak napok, mikor örültem, hogy nem látnak. De azt hiszem itt lenne az ideje visszatérnem, és kiderítenem, hogy minek is köszönhetem halálom.