Világra jövetel-1189.06.02.
Sötét volt és zuhogott az eső és csak egy-egy villámlás világította be a környéket. Anglia fővárosának a szélén egy nagyobb birtokon állt egy ház, amelynek ablakából gyertya fényt ragyogott. A vihar hangját egy csecsemő első ordítása törte meg, egy nő kiáltás sorozata után.
-Gervais! Szerelmem, kérlek vigyázz rá!-Mondta zokogva a nő, utolsó leheletével, majd elhalkult. Ez után rögtön egy férfi ordítása hallatszott, amely tele volt dühvel és szomorúsággal. Viszont ez nem tartott sokáig, ahogy az újszülött csecsemő szemébe nézett, aki az ő gyermeke volt.
-Vigyázni fogok rád kisfiam.-Mondta, miközben gyermekét a karjában tartotta. A gyermeket nyugodtság és boldogság árasztotta el, ahogy édesapja szemébe nézett. Ez az édesapa, az én apám, a csecsemő pedig én voltam. Ezen a becses dátumon jöttem a világra, én aki megváltja a világot azzal, hogy megszabadítja őt az emberektől, akik csak pusztítják és meg nem érdemelt hatalommal élnek vissza.

Gyermek kor
Egy hatalmas szőlő birtokunk volt, ahol mindig fogócskáztunk a testvéremmel. A húgom két évvel volt nálam fiatalabb, de nagyon szerettük egymást. Veszekedtünk, mint minden más testvér, de attól még testvérek voltunk. Igaz, hogy csak a fél testvérem volt, de az sem érdekelt. Az én anyám belehalt a szülésembe, úgyhogy az ő anyja és az apám nevelt minket. Megvolt mindenünk, amit akartunk és boldogságban éltünk. Nem is kívánhattam jobb életet magunknak. Akkor még nem sejtettem, hogy mindez csak egy emlék marad. Azok az éveim voltak a legszebbek.

Első találkozás-1211.12.03.
Mivel apám gazdag és befolyásos ember volt, ezért többször is hivatalosak voltunk bálokra. Nem egyszer jártam a királyi kastélyban, ahogy nagyon sok pénzes ember jelent meg. Mindenki hozta magával a családját és apám is így tett. Nem ez volt az első ilyen, de ez volt a legkülönlegesebb. Későn érkezett meg egy család, de nagyon furcsák voltak. A szülők nem sokkal lehettek idősebbek a gyerekeiknél, ami feltűnt mindenkinek. Még sosem találkoztam velük, de a családfő személyesen a királlyal beszélgetett. Nagyon fontos lehetett, mert sokat beszéltek. Ezzel a férfival jött a felesége és a három lánya is. A két idősebb úgy falta a férfiakat, ahogy csak lehetett, viszont a legfiatalabb egy csöndes, visszafogott és gyönyörű teremtés volt. Nagyon megtetszett és le se tudtam venni róla a szememet.
-Üdvözöllek szép hölgy. Lenne kedved táncolni velem? Nem tudnám úgy elhagyni e-kastély falait, hogy ne ismerném meg kegyedet.-Nem haboztam, úgyhogy egyből felkértem akkori illendő módon, egy kéz csók kíséretével.
-Édesapám nem örülne neki.-Nem értettem, miért mondja ezt, hiszen a nővérei is elvittek férfiakat, akik nem tértek vissza.
-Biztos nem haragudna. Nem egy jöttment szolga legény vagyok. A nevem Arthur J. Blackwood, Gervais Blackwood fia, aki több szőlő birtok tulajdonosa.-Lehet, hogy egy kicsit sznob, úgyhogy megpróbáltam a vagyonom nagyságának emlegetésével levenni a lábáról.
-Te ezt nem értheted. Te egy rendes fiatal embernek tűnsz és nem tenném meg veled.-Kicsit furcsálltam a szavait, de nem adtam fel. Nem értettem miért mondta így.
-Bármit elviselek, csak egyetlen táncot kérek.-Erőszakoskodtam, de persze csak udvariasan. A lány elmosolyodott és végül megadta magát. Nagyon jól táncolt, de figyelte apja tekintetét, ami rám szegeződött. Próbált rám figyelni, de láttam, hogy kicsit mintha rettegne az apjától. Végül a lány ott hagyott és csak elrohant. Utána akartam menni, de hamar eltűnt a tömegben.
-Lassan haza kell térnünk fiam.-Fogta meg hátulról a vállamat édesapám.
-Igen atyám.-Bólintottam engedelmeskedve. Láttam a fáradtságot az arcán, biztos megártott a sok bor. Elhagytuk a kastélyt, de a lányt nem tudtam kiverni a fejemből. Nyugtalanítottak a szavai és a viselkedése, de mégis volt benne valami varázslatos. Éreztem, hogy nem ez lesz az utolsó találkozásunk, pedig a nevét se tudtam meg.

Vámpírok léteznek!-1211.12.07.
Több hordó bort szállítottunk volna a királynak, de egy jobbágyunk meghalt rejtélyes módon, mikor este nyugovóra akart térni. A nyakán találtak furcsa harapás nyomokat, de annyiban maradtak, hogy kóbor kutyák tették. Pár nap alatt több hasonló eset történt. A múltkori estéről is eltűntek öten, abból kettőt megtaláltak szintén ilyen harapás nyomokkal. Mivel nem volt, aki elvinné a hordókat, ezért magam vittem el őket. Nagyon csöndes este volt és az emberek bezárkóztak a házaikba, mert rettegtek. Nem tudtam mi történhetett. A király kastélya a város közepén volt, úgyhogy szekérrel egy negyed órás út volt. Furcsa érzésem volt, de sikeresen leszállítottam, amit kellett. Visszafelé a lovaim rémültek voltak. A nyugtalanságuk miatt megvadultak, én pedig leestem a szekérről. Árnyakat láttam gyorsan elsuhanni, de sötét volt és nem tudtam kivenni. Aztán az egyik árny felém közeledett.
-Apám őt ne!-Ismerős hangot hallottam. A lányé, akivel a bálban találkoztam. Felnéztem és megismertem őket. Az egész család ott volt, de volt bennük valami zavaró. A fogaik hegyesek voltak és hosszúak. Inkább agyarnak nevezhetőek.
-Már meglátott minket. Végeznünk kell vele.-Kezdte egy elég ijesztőnek hangzó vitába. Ők most épp az életemen veszekedtek? Igen.A mai napig nem értem mért védett meg, hiszen csak egyszer találkoztunk.
-Ő más, mint a többi. Nem tehetem meg vele.-Felelte ismét a lány.
-Amabel, miért vagy ennyire érzékeny?-Kérdezte tőle az egyik nővér. Nem így akartam megtudni a nevét, de beérem ezzel is.
-Ezt meg kell beszéljük, gyere velem. Lányok ti figyeljetek rá.-Mondta ismét a családfő a két idősebb lánynak, miközben Amabelt el vitte magával. A nő, aki feltételezem, hogy az anyjuk lehet, csak a háttérből figyelte az eseményeket. Gondoltam megragadom az alkalmat, hiszen két lányt csak letudok nyomni, úgyhogy felpattantam és menekülni akartam, de az egyik lány hirtelen ott termett előttem és egy pofonnal több méterre repített. A fejem csengeni kezdett és nem értettem mi történik.
-Mik vagytok ti?-Az adrenalintól egy kicsit megremegett a hangom. Nem tudtam, hogy mit tegyek. Megvárjam a válasz vagy megpróbáljak egy valószínűleg esélytelen támadást?!
-Te még nem hallottál a fajtánkról?-Kérdezett vissza röhögve a messzebb álló lány testvér.
-Ez egy békés város, nem találkozhatott még magunk fajtával.-Szólt közbe az anyjuk, kicsit olyan hangon, mintha mérges lenne, amiért kiröhögtek.
-Bocsáss meg a lányaimnak. Hirtelen akartunk veled végezni, de Amabel szava szent az apjának, úgyhogy valószínűleg élve megúszod, úgyhogy elmesélem. A mi fajtánkat úgy hívják, hogy vámpír. Sötétségben élünk és vérrel táplálkozunk. Állati, de többnyire emberi vérrel.-Ahogy ezt mesélte a szívem hevesebben vert. Eszembe jutottak régi mesék róluk, de azt hittem, hogy csak mesék. Szóbeszédek voltak a városban, de inkább csak lerészegedett vének mondták és hát eléggé hihetetlen az ő szájukból. Tátva maradt a szám és mielőtt reagálhattam volna, Amabel és az apja visszajöttek. A lány zokogott, de engedelmesen közelített felém.
-Velem kell jönnöd.-Mondta, miközben a szemeit törölgette. Megfogta a kezemet és magával cibált az erdőbe. Nem tudtam, hogy mit tegyek, de ha megakart volna ölni, akkor már megtette volna. Mikor elég mélyen voltunk, egy fának lökött és a nyakamba harapott. Éreztem, ahogy a vér áramlik ki a testemből hihetetlen gyorsasággal. Egyre gyengébbnek éreztem magam és kezdtem elveszteni az eszméletemet is. Szédültem a szemeim lecsukódtak.
-Igyál!-Hallottam Amabel hangját és tettem, amit mond, de már szinte öntudatlan állapotban voltam. Aztán hirtelen minden elsötétült...

Az átváltozás-1211.12.08.
Arra keltem fel, hogy egy gödörből húz ki Amabel. Szépen lassan kinyitottam a szememet és valahogy éreztem, hogy más vagyok.
-Most már közénk tartozol-Suttogta megnyugtató hangon.
-De előtte táplálkoznod kell!-Ezt már kicsit komolyabban mondta és inkább hangzott parancsnak. Feltápászkodtam a földről és összeszedtem a gondolataimat.
-Mi az, hogy közétek tartozok?-Értetlenkedtem.
-Apám feltétele az volt, hogy hozzánk hasonlóvá tegyelek, mert akkor nem árulsz el minket, különben a te bőrödet is a vásárra viszed. Halhatatlanságot adtam neked.-Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek. Nem tudtam, hogy ez jó vagy rossz hír-e.
-Viszont, hogy teljessé válj, enned kell, különben meghalsz.-Folytatta, majd megindult a város felé és intett, hogy kövessem. Nem mentünk be teljesen, csak egy város széli birtokra.Megálltunk a ház ajtaja előtt és kaviccsal kezdte dobálni az ajtót.
-Beakarunk törni?-Kérdeztem tőle.
-Nem, nem mehetünk be oda, ahova nem hívnak be. Kicsalogatjuk.-Nem értettem a mondat lényegét, de bele törődtem. Hallottuk, hogy valaki jön ki, ezért elrejtőztünk a búzába. Egy idősebb hölgy jött ki.
-Ki van ott? Takarodj innen.-Kiabált, miközben egy gyertyával jött egyre közelebb. Ahogy kijött a házból, Amabel mögé termett és elcsavarta a fejét szó szerint.
-Innod kell a véréből.-Lehet, hogy amúgy irtóztam a gondolattól, de ahogy megláttam a vért, megkívántam. Szó nélkül vetettem rá magam a holt testre és leszívtam minden csepp vért belőle. Olyan erő fogott el, mint még soha. Legyőzhetetlennek éreztem magam. Kijött egy fiatalabb fiú is, hogy megnézze mi történt, de őt már én öltem meg. Belőle is leszívtam a vért, de már osztoztam Amabellel. Ezen az estén volt az átváltozásom és az első két gyilkosságom egymás után. Nem éreztem bűnbánatot.

Hazatérés-1212.07.04.
Amabellék elvittek egy időre, hogy betanítsanak egy-két dologra, de hosszú idő után látni akartam a családomat. Figyelmeztettek, hogy nem lenne szabad, mert ilyen fiatalon még nehezen uralkodom magamon, de nagyon makacs voltam. Késő este kopogtattam az ajtón, de ahogy megláttak, teljesen frissek voltak. Nagyon örültek nekem és magukhoz öleltek. Hallottam a szív verésüket, láttam az ereik lüktetését és éreztem minden lélegzetüket. Nem volt ezzel még probléma, mert nem rég táplálkoztam, ezért vissza tudtam magamat fogni. Elmondtam, hogy megismerkedtem egy lánnyal, ami nem nagy hazugság, mert Amabellel egymáshoz tartozunk azóta. Elmondtam, hogy külön életet akartunk kezdeni, ezért megszöktünk, de csak azzal törődtek, hogy itthon vagyok. Apám bekészítette a kandallót, de az egyik fadarabbal megvágta a kezét. Rögtön rohantam ki, ahogy tudtam, hogy ne bántsam őket, de utánam jöttek.
-El kell tűnjek! Ne gyertek ide!-Figyelmeztettem őket, de nem hallgattak rám.
-Mi a baj Arthur? Ez csak egy kis vér.-Mondta a húgom, de én hirtelen rájuk vicsorítottam. Nem tudtam magamat tovább türtőztetni.
-Menjetek innen!-Ordítottam rájuk, miközben a fejemben küzdöttem az ösztöneimmel. Nem hagytak magamra, úgyhogy rájuk támadtam. Az egész családomat megöltem. Nem tudtam ellenállni, pedig figyelmeztettem őket. Mikor igazán felfogtam, hogy mit tettem, akkor kezdtem el ordítani a dühtől. Rombolni kezdtem és teljesen kikeltem magamból. Aztán megfogta valaki a vállamat hátulról.
-Mennünk kell.-Amabel mondta megnyugtató hangon, majd mikor felé fordultam végig simította az arcomat. Felgyújtottuk a házat elmentünk onnan.

Ázsiában
Nem tudtam tovább ott maradni, úgyhogy elindultam világot látni. Csak Amabel tartott velem. Gyorsabban is utazhattunk volna, de nappal pihennünk kellett. Egész Európát bejártuk és mindenféle szokást megismertünk. Nagyon sok kultúrát láttunk, de volt is rá időnk. Később áttértünk Ázsiába is, ami talán a legszebb hely volt számomra. Az ő kultúrájuk tetszett a legjobban és mesterien megtanultam bánni a japán kardokkal. Azóta hordom magammal az egyik fegyveremet, amit egy nagyon jó kováccsal készítettem. Egy vakizasit, amit a szamurájok hordtak maguknál, mint katanához egy kisebb kiegészítő. Pengéjének a hossza 50 cm, ami markolattal együtt 65 cm. Fülembe jutott egy ottani vámpírtól, hogy van egy helyi boszorkány, aki segíthet a napfénytől való félelmünkkel szemben. Nem tartott sokáig, hogy felkeressem, de nem mondanám, hogy tárt karokkal várt volna. Kiderült, hogy több vámpír vadászik rá, ezért az áldásért, miszerint képes védelmet adni a napfénytől. Amabel és én üzletet kötöttünk vele, hogy megszabadítjuk őt a vadászoktól, de cserébe nekünk segít. Ez így is történt, úgyhogy tartotta a szavát. Évek után ismét napfényre léphettünk Amabellel és úgy élhettünk, mint a normális emberek. Egy áldás volt számomra, hogy Ázsiába utaztam.

Otthon, édes otthon-1387.02.02.
Habár szerettem Ázsiában élni, de hiányzott az otthonom, ezért hazatértünk. Sok-sok év telt el, ezért Anglia megváltozott. Sokkal nagyobb városok voltak, mint régen. Az akkori birtokunknak már nyoma sem volt, de másik birtokot felvásároltam, úgyhogy folytattam a borászatot. Ugyanott folytattam, ahol apám abbahagyta, csak én nagyobb karriert értem el. Több birtokom volt egyszerre és a leggazdagabb emberek közé tartoztam egy rövid időn belül. Amabelnek is megadtam mindent, amit tudtam. Mivel a családja sem élt már ott, ezért velük már nem tartottuk a kapcsolatot. Tulajdonképpen ezekben az időkben nem történt velem sok érdekes dolog és az igazat megvallva unatkoztam is. Legalább 150 év eltelt azzal, hogy semmit nem csináltunk.

A mészárlás-1539.07.13.
Nem rég egy vadász csapat jött a városba, mert gyanút fogtak, hogy vannak itt vámpírok. Egy olasz kereskedővel találkoztam, akivel üzletet szerettünk volna kötni, ezért egy fogadóban találkoztunk. Az üzlet, amiről azt gondoltam, hogy simán fog menni, mégsem volt olyan sima ügy. Egy férfi lépett be a fogadóba. Hosszú, hátrafogott barna haja volt és vékony bajusza. Két kísérőjével jött, mondván, hogy az egyik a lovashintót vezette, a másik pedig az inasa. Ők ketten külön vonultak egy másik asztalhoz.
-Mauricio Lobarne.-Nyújtotta a kezét.
-Arthur J. Blackwood.-Viszonoztam az erős kézfogást. Beszédén valóban hallani lehetett az olaszos kiejtést. Határozottnak és célratörőnek tűnt.
-Milyen volt az útja Liverpoolba?-Kezdtem udvariasan a beszélgetésbe.
-Döcögős, hosszú és fárasztó, úgyhogy térjünk is a tárgyra.-Válaszolta mosolyogva, de mégis hallani lehetett a hangján egyfajta idegességet és utálatot.
-Rendben. Én is jobban örülök neki. Tehát arról lenne szó, hogy szeretnék terjeszkedni világszerte és ehhez kapcsolatok kellenek nekem. Felajánlom, hogy 20 százalékkal olcsóbban adom el önnek az árumat, ha nagyobb mennyiségben veszi, így mind a ketten jól járunk. Később a bevételből szeretnék venni Olaszországi birtokokat is.-Hiába is próbáltam az üzletről beszélni, látszott rajta, hogy valami máson jár az esze. Kicsit gyanús is volt. Közben az egyik férfi, aki elkísérte, odament a fogadóshoz és valamit beszélgettek. Nem figyeltem oda, mert úgy gondoltam, hogy csak szobát foglalnak, de a beszélgetés után a fogadós bezárta az ajtót és átadott egy csomagot a férfinak.
-Hogy őszinte legyek, teljesen más célból jöttem.-Erre a válaszra vártam. Fel álltam a székről, mert éreztem, hogy valami nincs rendben.
-Valahogy sejtettem.-Feleltem, majd egy maró szag fogott el, úgyhogy hátrafordultam. A csomagban verbéna volt, amit felém hajított, de időben reagáltam, úgyhogy kikerültem. Ahogy visszafordultam, a kabátjuk alól előkaptak nyílpuskákat.
-Az egyháztól jöttünk, hogy végezzünk önnel.-Ledobták magukról a kabátokat és felszereltebbek voltak, mint a katonák. Könnyű páncélokat viseltek, tasakokat, amikben verbéna volt, a ruhájukhoz különböző pengék voltak erősítve és az övükön egy nyíl tartó lógott. A fogadós is benne volt a csapatban, de nem sejtettem, mert még nem jártam itt, csak kívülről láttam. Kivettek nyilakat a tokokból és a tasak verbénába mártották, ahogy kinyitották azokat. Behelyezték és lövésre készen álltak, de addigra már a fogadós mögé kerültem. Elharaptam a nyakát, majd a többiek felé hajítottam. Ketten odébb ugrottak, de egyet eltaláltam, akivel elestek. Már csak hárman maradtak. A fogadós levegőért kapkodott, a-még a többi rám szegezte a nyílpuskáját. Lőttek rám, de sikeresen kitértem előlük. Miközben közéjük kerültem, elővettem a ruhám hátuljába rejtett japán rövid kardomat és a mellettem lévő nyílpuskáját úgy vágtam vele ketté, mint a vajat. Közben a másikat elrúgtam a harmadik felé. Akinek ketté vágtam a fegyverét, az pengéket vett elő és hadonászni kezdett felém. A kardommal hárítottam a támadásait, majd a kezemben megforgatva a kardomat, levágtam mind a két kezét. Hátra fordultam és a másik kettő megint felém szegezte a fegyverét, úgyhogy amelyiknek levágtam a kezét, feléjük fordítottam, ezért őt találták el. Eldobtam és láttam, hogy csak egy nyíl van benne. Mire észrevettem, hogy a másiknak még töltve van, addigra késő volt. A szívemet célozta, de volt annyi időm, hogy a karommal védjem le. Bele nyílalt a maró fájdalom érzés az egész karomba. Nem haboztak, úgyhogy egyből támadtak rám. Amennyire tudtam, egy kézzel és a kardommal védekeztem, de nehezen. Az egyikbe sikerült beleszúrnom  a kardomat, aki el is dőlt. A másik pedig továbbra is jött rám. Kitéptem a karomból a nyilat, amit belém lőttek és a férfi szemébe szúrtam. Magamhoz téptem és kiszívtam belőle minden csepp vért. A hangzavarra sokan előre jöttek a fogadóból, akik hátul voltak a kocsma résznél, ezért meg kellett öljek mindenkit. Legalább két tucat emberrel végeztem, majd az épületet felgyújtottam és elmentem.

Koporsóba
Valahogy el kellett tűnjek. Kiderült, hogy akiket megöltem, azok fontos, előkelő emberek voltak. Látott valaki, amikor kijöttem az épületből, mielőtt felgyújtották volna. Keresni kezdtek. A házból figyeltem, ahogy szinte az egész város közelít.
-Gyilkos!-Ordibálták, ahogy közelítettek.
-El kell tűnnöd!-Mondtam Amabelnek.
-Nem foglak itt hagyni.-Ha ott maradt volna, akkor vele is végeznek. Még ha el is bírtunk volna ennyi emberrel, akkor is túl nagy lett volna a feltűnés. Nem akartam, hogy Amabelnek baja essen.
-Azt mondtam menj! Vissza tartom őket és később utánad megyek.-Könnyes szemekkel, de belement. Kiment a ház másik oldalán. Berúgták az ajtót és én már készültem rá, hogy megölöm őket. Gondoltam, hogy egyszerűen megölöm őket, de nem.
-Tudjuk mi vagy szörnyeteg!-Kiabálták. Rájuk támadtam, de lebénultam. Verbénát öntöttek rám. Nem tudtam, hogy vajon honnan tudják, hogy ez a gyenge pontunk, de tudták. Maró érzés fogott el és mozdulni is alig bírtam. Lekötöztek és elkezdtek vinni valahova.
-Egy halottnak koporsóban a helye.-Óbégatták, mikor már a temetőnél jártunk. Egy kész koporsó volt ott, ahova bevágtak és elástak. Le voltam kötözve és bénulva, nem beszélve a hatalmas mennyiségű földről, ami felettem volt. Esélyem sem volt kiszabadulni. Mire felszívódott a verbéna, addigra meg már legyengültem ahhoz, hogy kiszabadítsam magam. Be voltam zárva a koporsóba. Nem tudtam mikor van nappal és éjszaka és egyre csak gyengültem. Teljesen kiszáradtam és már a kisujjamat örültem, ha megmozdítom. Egy kis idő múlva már az se ment. Teljesen tehetetlen voltam. Beletörődtem, hogy örökre ott rohadok.

Kiszabadulás-1787.09.11.
Újra éreztem az ízét. Újra éreztem az erőt. Szépen lassan kinyitottam a szememet. Két alak volt fölöttem, de nem tudtam kivenni rendesen, hiszen sok időt töltöttem sötétségbe. Az egyik alak nem mozdult, csak az idegek rángatták. A nyakából ömlött a vér, egyenesen a számba. Új erőre kaptam. Villámgyorsan termettem a felszínen és kaptam el a másik alak nyakát.
-Más fogadtatásra vártam szerelmem.-Ismerős hang volt és az arcát is kivettem a holdfény megvilágításában. Amabel mosolygott rám. Megöleltem, majd eltoltam magamtól.
-Mért csak most?-Tettem fel a kérdést, hiszen hamarabb is kiáshatott volna.
-Nem tudtam, hogy hol vagy. Kerestelek, ahogy tudtam, aztán feladtam, úgyhogy egy időre elvonultam. Felfedeztek egy új kontinenst, ahol éltem egy ideig, aztán találtam egy mesekönyvet. A mesekönyvben rémtörténetek voltak, de az egyik különleges volt. Aki írta a könyvet, ebben a városban lakott. A története egy szörnyetegről szólt, aki emberek vérével táplálkozott és a lakosok rájöttek, hogy ő gyilkolt le sok embert. Aznap tettek ellene, hogy folytatódjon, ezért élve elásták a szörnyet. Mikor elgondolkodtam, eszembe jutottál te és idejöttem. Az egész birtokot feltúrtam, de nem találtalak, majd a helyiek elmondták, hogy a legendák azt mondják, hogy ebbe a temetőbe ástak el, úgyhogy idejöttem és sikerült megtalálnom.-Kapkodva válaszolt, hogy minél hamarabb visszabújhasson hozzám.
-Milyen évet írunk most?-Érdekelt, hogy mennyi időt töltöttem a koporsóban.
-Több, mint kétszáz évet.-Hihetetlen, hogy idáig kitartott mellettem, de az hihetetlenebb, hogy ennyi ideig a föld alatt voltam. Az nap este több tucat embert öltem meg, hogy oltsam a hosszú ideje tartó szomjamat.