Mielőtt bármit is mondhatnék, mielőtt újra megsebezhetném szavaimmal, csak azért, hogy eltaszítsam, ellökjem magamtól, magamból, mögöttem terem és számra szorítva csuklóját kényszerít. Vére lefolyik torkomon, végigmarja azt. Gyűlölöm, ebben a pillanatban, jobban mint bármikor. Küzdök, hogy eleresszen de nem teszi, helyette lecsitít. Testem gyenge és engedelmeskedik, meghajol előtte. Eleresztem karját és felsóhajtok, mikor végre ő is elvonja tőlem. Ajkaim bíborszínben játszanak mikor végre elereszt. Szívem szaporábban ver, légzésem felgyorsul. Érzem, ahogy vére végigvág testemen, hogy eljut a sérüléshez, mi már így is túl sok vért köpött ki magából. - Nem, nem így lesz vége... - suttogom magam elé de nem húzódom el. Testem az övének dől. Megnyugvást keresek ebben a mocsokban. Tudom, kegyetlen amit vele teszek de szükségem van rá és neki is rám, különben hagyott volna meghalni. - 24 óra, hmm... - légzésem lassan csillapodik, ahogy a seb teljesen bezárul. Vére felpezsdít, testem szinte parázslik tőle. „Nehogy az légy, amit úgy gyűlölsz.” Igen, gyűlölöm a vámpírokat. Egyikük számtalan alkalommal igézett meg s használt, játszott velem. Épp az, amelyiket Victor teremtette. Fiatal voltam, naiv és végtelenül szerelmes. Az öcsémmel már csak ketten voltunk egymásnak és az férfi, mindentől megfosztott. Oliver maradt az egyetlen, aki kiállt értem a vámpír ellen is. Igen, gyűlölöm a vámpírokat. És itt ez a jóképű rohadék, ez az öntelt seggfej, akit nem vagyok képes teljes szívvel és lélekkel gyűlölni... akibe beleszerettem mert kihívás számomra, mert kihívás vagyok a számára, mert kitöltjük az egymásban tátongó űrt. - Nálad vagy nálam? - húzom vigyorra ajkaimat és elhúzódok tőle, mielőtt túlságosan is nyugalomra lelnék karjai között. Állandó vívódásunk, gyermekded cinizmusunk és harcaink épp eléggé felhergeltek mára. Megtámaszkodva karjában emelkedik ismét két lábra. Tekintetébe fúrom sajátomat. - Téged nem gyűlöllek Victor... - rázom meg fejem, mire pár szőke tincs arcomba hullik. - Vigyél el innen. - mondom csöndesen és elfordítva tekintetem lépek el tőle és indulok a lépcsők felé.
Puff. Talán mégsem kellett volna meglépnem ezt a lépést. A pofon, melyet arcomra mért... eléggé hangosra sikeredett, legalábbis az arcom elég nagy puffanásnak adott hangot, de nem is a fizikai fájdalom volt az, amely megjelent. Bár másfajta sem. Tetszett, hgy így reagált, s egy ravasz fény meg is jelent a pillantásomban, de ahogy eszembe jutott, hogy mi juttatott minket ebbe a helyzetbe, rögtön letöröltem a képemről ezt a beképzelt vicsort, és rá fordítottam a pillantásomat. Főleg azért, mert megmarkolta a galléromat, és magához rántott. - Elnézésedet kérem, harcos hercegnő, amiért aggódni merészelek érted. Istenemre esküszöm - ami kissé morbid -, hogy többé nem fordul elő. - grimaszoltam feldúltan már magam is, majd legyintettem. De akaratlanul is végigfutott az agyamon az a képsorozat, mikor legutoljára megérintettem évekkel ezelőtt... az a rengeteg hangos nyögés, sóhaj, kéj, mely a levegőbe vegyült a hotelszobában. A pozsgás kettőnk között... majd a fegyver, mellyel meg akart ölni és ki akarta oltani a véremet. A kép némileg lohasztó hatással volt rám, és megkönnyítette a dolgomat azzal, hogy tüzetes vérét arrébb vitte tőlem hátrálásával, de ekkor a vámpírhallásomnak köszönhetően rögtön meghallottam azt, amit talán ő csak akkor fogott fel, mikor kézzel foghatóan érezhette. - A pokolba, Olivia! - bukott ki belőlem hevesen, de fogaim összekoccantak, és a hang inkább lett sziszegés. - Ne szórakozz velem, tudod, hogy nem szeretem! - váltam még hevesebbé, és egy hajszál választott el attól, hogy ne kezdjek el itt az orra előtt toporzékolni. Gyerekes előadás lett volna. De hangja még így is bátor maradt, és kihívó. Ezt a nőt imádtam én annyira! Kívántam... nemcsak a vérét, őt magát is... ki kellene tisztítanom a fejemet. Kénytelen vagyok rá! - Nem, még nem mondtad el... de nem is engedem, hogy ez legyen életed utolsó vallomása. - haraptam fel csuklómat, majd egy pillanat alatt a háta mögé siklottam, és csuklómat torkához szorítottam, így kényszerítvén, hogy pár kortyot lenyeljen. - Nyugalom már! Meggyógyulsz... és kapsz 24 órát kegyes társaságomban, míg kiürül belőled. Nehogy az légy, amit úgy gyűlölsz. - morogtam a fülébe. - A mi történetünknek nem így lesz vége.
- Mégis mi a francot képzelsz? - kérdem, de későn és nem tudom megállítani. Egyetlen, egyszerű mozdulattal szabadít meg a felsőtől és én látom, ahogy tekintetében megvillan az éhség. Egyszerű de határozott pofon csattan az arcán. Nem, nem vagyok szégyellős de senki nem érhet a testemhez az engedélyem nélkül és ma éjszaka már másodjára teszi meg velem. Megragadom a felsőjét és dühösen lépek közelebb. Hihetetlen, hogy a harag, milyen hamar feledteti el az emberrel, azt, hogy épp milyen fájdalom lüktet benne. - Vedd úgy, hogy én voltam a fa és más a fejsze. Semmi bajom. - mordulok rá dühösen, mint mindig, mikor kiszúrta gyöngeségem. Tudom, hogy kíván és a legrosszabb, hogy az én testem is sajog és nem csak a seb miatt. Akarom, hogy megérintsem mert kívánom... mert mindannak ellenére amit mondunk, úgy vonzzuk egymást mint két rohadt mágnes. Akarom, hogy megcsókoljon, hogy leteperjen... hogy nekidöntsön a korlátnak és kioldja övemet, hogy aztán bugyimba nyúljon... és tudom, hogy ő is ezt akarja... én meg azt, hogy lerángassam róla a nadrágot, a felsőt... nagyot nyelve eresztem el. Türelmetlenül nyúlok a felső után és ahogy ezt megteszem, a seb megadja magát; a rögzítés elenged és a vér szökni kezd belőlem. - Remek. - mordulok fel és tudom, nincs más csak Victor aki segíthetne. - Most végre megkapod amit akarsz Victor. - mondom neki még kissé hátrálni kezdek – Most végre megdöglöm. Szép, lassan. - nem tűnik úgy, mintha különösebben megrezdülnék a halál gondolatára de egészen máshogy terveztem az estémet. - Sosem mondtam el, miért. - dőlök neki a falnak és hagyom, had csússzak végig, hogy aztán kényelmesen helyet foglaljak. - Soha nem mondtam, miért akartalak megölni, igaz?
Ajkai válasza számomra még mindig egyértelmű választ adtak: ő is érzi azt, melyet én érzek, legalábbis ebben a pillanatban. A vágyat, vagy csupán képzelődöm? Ha tényleg undorodna tőlem, bizonyára nem lenne itt velem ilyen viszonyban, nem kellene neki a csókom, nem kellene... neki semmi tőlem. Nem is jött volna el, hiszen én hívtam. Valami tehát az én oldalamat erősíti. S ezt talán ő maga se veszi észre. Ám gondolataim cikázása végetért, az szakított félbe, ahogyan elvált ajkaimtól, és tekintetében megpillantottam valamit, melyet eddig nem láttam. Nem tudom, ő mindig egy erős, határozott nő volt, előttem legalábbis. Kiszolgáltatottnak még akkor sem láttam, mikor ő is én a lehető legközelebb kerültünk egymáshoz. De mit ér a szó, ha egyszerűen tudok olvasni... a tekintetében? Legalábbis azt hiszem. - Olivia? - kérdeztem felvont szemöldökkel, hiszen voilt valami, ami még jobban érdekelt, mint az, hogy most szép szavakkal elküldött a francba, méghozzá eléggé burkoltan tette. Valami furcsa illatra az orrom úgy reagált, mint ahogy a nyuszi orra mozog, ha ember vagy közelgő vad szagát érzi. Vér illata szállt a levegőben, és ahogy Oliviára néztem, már volt egy sejtésem, hogy honnan. - Rendben, elég a színjátékból! - léptem hozzá ismét közel, majd nem törődve sem felsőjével, sem az alatta lévő kis toppal, felhúztam azt, annak ellenére, hogy szemmel láthatóan nem akarta ezt (milyen szépen fejezem ki a reakcióját), és megpillantottam azt, amit az imént orrommal éreztem. - Óh. Úgy látom, hogy megint rossz fába vágtad a fejszét. - nyeltem aprót, mikor megpillantottam sérülését. Voltam már annyira idős, hogy a vér látványa ne vakítson el, de ez Olivia vére. S egyrészt sosem bántanám, ha ő nem bánt. Másrészt ez a tény még kívánatosabbá tette.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szer. Ápr. 02, 2014 12:21 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel & Tatia
► We both know, it will be fun!
Titkolhattam volna, hogy teljesen hidegen hagy az, ahogy szinte süt róla a lány irányába mutatott törődése, de mindig érdekes volt látni, ha egy Marcel stílusú és kaliberű egyén ilyesfajta érzelmeket mutat. Ám Marcel-t nem azért volt jó ilyen szempontból figyelni, mint a többieket, akiket példának okáért inkább átvertem és megvezettem az idők folyamán, hanem.... valamiféle megmagyarázhatatlan együttérzést tanúsítottam irányába, ami eddig nem volt a szokásomnak nevezhető. Ahogy ezután sem lesz, de aki megérdemli, az megérdemli. És úgy gondoltam, hogy ápolok vele olyan kapcsolatot, hogy megadományozzam az empátiámmal és gondolkozni kezdjek egy jobb, kevésbé barbárabb, a lánynak is megfelelőbb túlélési terven, ami szépen fenéken billenti a magukat túlságosan nagyra tartó boszorkákat is. Természet szolgái ide vagy oda, néha elszállnak maguktól és nem tudják elhelyezni személyüket a táplálékláncban. Pár másodpercig hallgattam és magamban ízlelgettem kérdését. Vagyis inkább a kijelentését. Határozott volt, mint aki a nyakát tenné rá, hogy szívesen harcolok a jobbján egy esetlegesen Klaus ellen indított háborúban. Egyszer már megtettem és minden kétséget kizárólag megtenném újra, mert nem bántam meg az akkori tetteimet, ahogy azt sem, hogy Marcelt kihoztam az Operából. Mégis, nem lenne egyszerűbb most, évtizedekkel később pártalannak maradnom? Egyszerűbbnek egyszerűbb lenne... de akkor hol a móka? Hol van az izgalom és a pörgés, ami eddig minden egyes napomat meghatározta, amiért levegőt vettem és aminek éltem? Eltűnne, ezt pedig nem akarom... nem adhatom fel végleg saját magam! - Mindig is tudtad, kihez kell fordulni veszélyes időkben. - Halvány mosoly jelent meg az ajkaimon és bólintottam egyet. - A lehető legnagyobb örömmel csatlakozom hozzád. A másik oldal túl szemét volt hozzám ahhoz, hogy átpártoljak. Rákacsintottam, ezzel is nyomatékosítva, hogy igen, számíthat rám. Bármikor, bármiben, főleg ha a főhibrid ellen kell menni. Már annyit sem számított nekem az a férfi, mint egy padlón mászkáló hangya, tehát semmi oka nem volt annak, hogy hátat fordítsak Marcel-nek. Ő sem tenné, ha nekem lenne rá szükségem. - Mit szólnál ahhoz, ha amint bármi pontosat kiötlöttél, felkeresnél? Vagy csak üzenj és meglátogatlak New Orleans-ban. - Felálltam a helyemről és egy jelentőségteljes nézés kíséretében döntöttem úgy, hogy ideje távoznom. Biztos voltam abban, hogy Marcel tudja, tényleg bármikor számíthat rám. Velem nem lőhet bakot. Én vagyok a tökéletes segítség számára.
A hozzászólást Tatia Petrova összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Ápr. 21, 2014 1:10 pm-kor.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Márc. 31, 2014 9:33 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Victor & Olivia
the big bad wolf
Hazudnék ha azt állítanám, hogy nem gyökereztek földbe lábaim. Civódásaink, szópárbajaink ellenére, nem gondoltam volna, hogy egyszer újból megcsókol. Tagadhatatlanul piszok jól tudja, mi kell egy nőnek. Mielőtt észbe kapnék, kibukik belőlem a sóhaj, ami mindent elárul; a mélyre temetett, féltve őrzött vágyakat, az olykor idegőrlő várakozást, a még mindig pislákoló lángot. Ahogy ujjai tincseimmel játszottak, ajkai az enyémet falták, testem az övének simult, épp ugyan olyan szenvedéllyel mint amikor a szívem is az övé volt. Még idejében csúszik azonban Victor tenyere derekamra, hogy a fájdalom azonnal kirántson bódult állapotomból és tenyeremmel tolom őt el magamtól, ügyelve rá, hogy ne vegye észre a fájdalmat, ami lüktetve járja végig testem és ami nem szégyelli ismételni önmagát. - Ez aljas volt. - mondom neki dühös fúriaként, ahogy végigvezetem rajta tekintetem. Gyűlölöm őt... gyűlölöm, hogy szeretem, hogy ilyen hatással van rám, hogy a testem akaratlanul is azonnal reagál egyetlen érintésére. Tekintetem az övébe fúrom. - Mindig is jó voltál a figyelemelterelésben, Victor. - mondom csöndesen mert még mindig aggaszt, hogy nem kaptam választ a kérdésemre. - Mindig is volt érzéked ahhoz, hogy vegyél le valakit a lábáról. - bár az enyémet még nem érzem elég stabilnak, hogy ismét közel merészkedjek, így nem is teszem – Épp ezért nem bírod elviselni hogy léteznek olyan nők, akik elsétálnak Victor. - nem akarom bántani, mégis megteszem. Mellette cinikus, önző vadász lettem, holott szerettem, a fenébe is, még mindig érzek valamit iránta ami nem csupán vegytiszta gyűlölet. Kezem mintha csak csípőmre tenném de közben igyekszem elnyomni a fájdalmat, ami a vérző sebtől kínoz.
Tekintetem kezére siklott, mikor tenyerével mellkasomat érintette, s látszólag nem engedtem meg magamnak egy kóbor sóhajt, egy kóbor pillantást, megadást sem, de belül a szívem hevesebben dobogott. Viszont nyeregben éreztem magam abból a szempontból, hogy nem engedtem mindezt láttatni. Nem láthatta, mert én nem akartam, hogy lássa. Megtanultam játszani ellene. Azt hiszem, a kelleténél is jobban megy már, nemde? - Igazad van, kettőnk közül soha nem te voltál az elesett. - grimaszoltam felé meglehetősen pimaszul. Kihasznált engem, ezen nincs mit szépíteni. Ez van. Ezt kell szeretni. De én még sosem álltam bosszút mindezért. Talán most jött el az ideje. Egy pillanatról a másikra emeltem fel kezemet, hogy szőke hajtincseibe furakozzak, majd magamhoz rántottam, s szenvedélyes hévvel kezdtem el tépni ajkait. Úgy, ahogyan ezelőtt még sosem tettem meg.
Felrémlett előttem, hogy mikor voltam utoljára ennyire bizonytalan. S életem egyik fő állomásához jutottam. Mikor Klaus Mikaelson odasétált a férfihoz, ki korbácssal ütlegelt engem, majd Marcellusnak nevezett el... akkor, előtt egy másodperccel olyan bizonytalanság volt úrrá rajtam, hiszen nem tudtam, mit kaphatok. Nagyobb pofonokat? Gúnyt? Újabb csalódást? Rabszolgaként nem várhattam többet senkitől. Egy nevenincs senki voltam. De ma már nem az vagyok! Marcel vagyok, New Orleans királya! És megvédem a nőt, ki számomra olyan, mintha saját lányom lenne. - Davina nem egy játékszer. - jegyeztem meg halkan, rekedt hangon, mely tőlem egyáltalán nem volt megszokott viselkedés, főleg ha mások is jelen voltak velem egy helyiségben. - De igen. Szükségem van az erejére. Klaus Mikaelson ellen. Nem engedhetem meg, hogy játszadozzon vele egy boszorkány, ki azt sem tudja, hogy működik-e egyáltalán ez az egész badarság, melyet ő aratásnak nevez! - kezdtem el hangosabban beszélni, de még messze voltam az ordibálástól. Elég messze. - Te pedig... egykoron már átvágtuk Klaust. Itt az ideje, hogy ismét... az oldalamon állj. Mindenre szükségem lehet ellene. És benned bízom, hogy ezúttal sem választasz másik oldalt.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Hétf. Márc. 17, 2014 9:39 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel & Tatia
► We both know, it will be fun!
Minél több mindent szállingóztatott el erről a kislányról, annál inkább érdekelt. Bevallom, hogy nem nagyon szoktam beleásni magam a boszorkányügyekbe, ha nem muszáj, de mivel eleve a természet szolgáiról van szó, jó őket szemmel tartani. És ez a lány... Davina... nagyon különlegesnek tűnik, az erejéről már ne is beszéljünk. Ijesztő még a gondolat is, hogy mennyi mindenre lehet képes csak azzal, hogy meglendíti az ujjait. Vajon tisztában van azzal, hogy mekkora potenciál rejlik benne vagy elvan azzal a tudattal, hogy túlélt egy mészárlást, aminek következtében jókora hatalomra tett szert? Mennyi, mennyi kérdés. - Nem nagyon bízhatsz ebben a Sophie-ban, ha kérdés, hogy odaadd-e neki Davinát. - Állapítottam meg a nyilvánvalót. Persze én se vágnám le a kezem egyetlen boszorkány ígéretéért sem, ezért teljességgel megértettem és átéreztem az aggodalmát. Viszont mintha valami mást is láttam volna megcsillanni a tekintetében egyetlen, röpke pillanatra. Rögtön el is tüntette szemeiből az igazi, tiszta aggódás szikráját, de tudhatná, kivel beszél. Azért vagyok még életben, mert mindig észrevettem az ilyen apró jeleket. - Mondanám, hogy vágj bele, add át a kislányt és ha visszajön, akkor öröm és boldogság lesz, de látva, hogy aggódsz érte neked nem jönne be ez a hozzáállás. - Pillantottam rá jelentőségteljesen. - Gondolom szükséged van Davina erejére. Mit akarsz vele kezdeni? A birodalmad megvédéséhez van szükséged a lányra? Na és rám? - Vontam fel érdeklődve a szemöldökömet.
"- Victor... - nyögtem csöndesen, ahogy tenyere derekamra siklik, ajkai becézve csókolják ajkaimat. Levegő után kapok de már késő. Ujjaim tincseibe futnak. Két hónap hosszú és igencsak tüzelő játék után, én sem bírom tovább türtőztetni magam. Csókja, mint mindig, most is letaglóz. Forró lehelete simogatja végig kebleim ahogy letépi felsőmet. Sóhajok hálózzák be testünket. Szívverésem tagadhatatlanul elárul. Úgy csókolom mint még senkit, soha. Olyan hév feszíti meg testem, amit eddig nem ismertem. Ha nem érint, szinte már fáj és mikor megteszi, testem minden porcikája robban. Végül nem csak ő de az érzéseim is letepernek. Az övé leszek és ő az enyém." Nagyot nyelek amikor felém lép. Nem számítok rá és váratlanul ér a hirtelen közelsége. Pár lépés csupán amit nekem kell megtennem és mielőtt észbe kapnék már előtte is termek. Kihívó pillantással mérem végig és ezúttal sem csalódok benne. Még mindig olyan rohadtul vonzó mint régen és ha akar, még mindig az ujja köré csavar... de én is őt. - Hamupipőke? Ugyan, édes... sosem voltam olyan cseszettül elesett... - hajolok hozzá közel de nem csókolom meg. Tenyerem mellkasára fut. - Feltartottak... - ajkaim fülét súrolják, ahogy suttogássá halkul hangom. Az az igazság, hogy vadásztam. Az oldalalom a kötés egyelőre kitart de ki tudja meddig. Ezt mégsem hagyhattam ki. Látnom kellett, mert látni akartam. - Szóval mit mondasz, farkas? - kérdem hirtelen, pimaszul vigyorogva, mert az én mesémben Victor, csakis a nagy és gonosz farkas lehet. - Mit akarsz Victor? - csúszik feljebb tenyerem vágyakozón de épp oly könnyedén kapom is el kezemet mikor bőrét érintem végre.
Miért is ne tudna még mindig meglepetést okozni nekem ez a nő. Elküldi azt, akivel éppen az időt múlatom, majd megáll előttem, és még ő van felháborodva. De isten legyen a tanúm, hogy nem számítottam rá. Olivia mindig is egy pontos nőnek tűnt a szememben, a buli viszont már jó ideje tart. Nem mellesleg a kapcsolat ami kettőnk között van, nem arra utalt, hogy veszi a fáradságot, és eljön, csak azért, mert én felajánlottam ezt neki. Nem is értem. Bonyolult a nő... még mindig bonyolult. A fejem is belefájdul a gondolkodásba. - Szóval most Hamupipőkének képzeled magad? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben láttam, hogy megáll miután tett pár lépést felém, és tekintete az órára siklott, melyen tényleg úgy állt a mutató, hogy egy óra múlva fogunk átlépni a holnapba. - Tudhatnád rólam, hogy én nem vagyok az a tipikus... herceg, aki a cipődet fogja keresgélni. - vigyorodtam el széttárt karokkal, miközben felé lépdeltem magam is, tekintetem pedig ravasz fénnyel csillant meg az éjszakában, de leginkább a lámpáknak köszönhetően. - Vagy én a gonosz vagyok ebben a történetben, és nem a herceg? - tettem fel a kérdést. Erre a válaszra magam is kíváncsi voltam. Bár egyértelmű, hogy tud terelni, és tud rendkívül kacifántos válaszokat adni. De pontosan így tetszett.
Tatia Petrova volt számomra az egyetlen forrás, melyet megbízhatónak találtam ebben a kérdésben. Fordulhattam volna Sophie Deveraux-hoz is, de úgy hiszem, hogy annak nem sok értelme lett volna. Egy boszorkány sosem lehet eléggé megbízható, hisz úgy cselekszik, ahogyan igényei megkívánják azt, s én tudom, hogy Sophie-nak igencsak többre van szüksége, mint amelyet a város falain belül én engedek neki. Nem engedhetek telhetetlenségnek. S nem is fogok. Nem nekem kell behódolnom. - Igen, mindezzel én is tisztában vagyok. - igazítottam meg galléromat megköszörülve torkomat, majd Tatia mellé sétálva kortyoltam bele a szinte még teli pezsgős poharamba. - Davina erős boszorkány.. talán egy csodával határos, hogy túlélte.. de én nem tudom megvédeni attól, amit rendeltek számára. - csóváltam fejemet, de előtte titkoltam, hogy mennyire emészt a tudat: talán nem tudom megmenteni azt a lányt, kit szinte gyermekemként szeretke. Kit úgy fogadtam be, mint annak idején Klaus engem. Kezdtem tisztán látni. - Egy New Orleans-i boszorkánynak tervei vannak. A neve Sophie Deveraux. Szerinte Davina-nak részt kell vennie a soron következő aratáson... majd ha a boszorkányok "istene" is úgy akarja, visszatér az életbe. Sophie biztosra veszi, hogy így fog történni. De áldozzam fel... Davina-t? - kérdeztem, tekintetemnben pedig furcsa tanácstalanság jelent meg egy röpke pillanatra, de mindezt gyorsan el is tüntettem.
Vendég
A poszt írója ♛Vendég
Elküldésének ideje ♛Hétf. Márc. 10, 2014 11:53 am
Ugrás egy másik oldalra ♛
Victor & Olivia
we still have an hour
- Te hívtál... emlékszel?- húzom elő táskámból a meghívót és Victor lába elé hajítom. Végigmérem a szőke cicababát majd mielőtt megszólalna, felemelem mutatóujjam. - A-a! Tűnés. - intek fejemmel és bár a kis butus hezitál és vágyakozva pillant Victor ajkaira, elég csak megköszörülnöm torkomat, hogy végre észbe kapjon és eltűnjön, amit villámgyorsan meg is tesz. - Remélem nem ő volt ma a sztárvendég, mert akkor igencsak leadtál a színvonalból. - Ejtem ki nyersen szavaimat. Tagadhatatlanul pipa vagyok de nem tudom, hogy rá vagy magamra... azaz a fenébe is, hogy ne tudnám? Persze, hogy magamra amiért egyáltalán eljöttem ide! Hogy lehettem ennyire ostoba? - Lemondtál rólam? Nahát, ez nem szép... hiszen minden varázslat addig tart még éjfélt üt az óra, nem de bár? - lépek felé egy lépést majd egy újabbat. Magam is órámra pillantok. - Így még akad egy bő óránk. - sóhajtok színpadiasan de nem folytatom. Én léptem. Most ő jön.
Ha valaki, hát én biztosan mindig megtaláltam a módját annak hogy remekül szórakozzak. Hogy miért? Mert egy hozzám hasonló férfira úgy repültek a nők, mint édes vérre a szúnyogok. Ennyi erővel pedig máris nyert ügyem van, hiszen... nálam jobbat keresve sem lehet találni ezen a partin. Ezen a véleményen volt a legkedvesebb partnerem is. Nyilván véletlen egybeesés, hogy ő is szőke, de hát ki bánja? Évszázadokig legyeskedtem barna hajú nők feneke mögött, jobb is volt váltani. A barnák mindig Katherine-re emlékeztetnek, rá meg most nem akarok gondolni. Még egy alkalom, és tutira falnak megyek a nőtől, és a döntésképtelenségétől. Úgy éljek! - Nocsak-nocsak - fordultam a hang irányába, de az orrommal már pontosan éreztem egy ismerős kölnit, ami felénk tartott. Elengedtem a lány derekát, majd Olivia felé fordultam. - Te itt, drágám? - vontam fel meglepve a szemöldökömet, és az órára néztem. - Óh... már teljesen lemondtam rólad. - forgattam meg szemeimet feltűnő módon, majd megjelent arcomon az a kisfiús vigyor.
Nem mondom, hogy odavagyok az ötletért, hogy itt legyek. Minek is utaztam ennyit? Ja igen... én buta. Victor. Ki más miatt vennék ki szabadnapot az év egyik legforgalmasabb időszakában, mondanék le két megtervezett vacsorát és egy kiruccanást az öcsémmel ha nem amiatt a pokoli helyes rohadék miatt. Persze, remek érvekkel voltam képes áltatni magam; meg kell tudnom mi a terve... vigyáznom kell, hogy ne szabaduljon el a pokol... van egy befejezetéen ügyünk... és még sorolhatnám, hogy a pokolba ne tudnám de az igazság nem ez és ezt ő is tudni fogja. De ha már itt vagyok, miért ne érezhetném jól magam? A harmadik pezsgőspohárral a kezemben táncolok emeletről emeletre, hogy megtaláljam a vámpírt amikor a ki tudja hányadik körnél megpillantom... egy másik szőkével akit épp a falnak taszít. Testem egyszerre feszül meg a dühtől és kiváncsiságtól. Megköszörülöm torkomat. – Ha azért hívtál, hogy megmutasd nem vagy inkompetens más nőkkel, nagyon sokkal tartozol nekem.
◆ after killing, the "you're a joke" face is my speciality ◆
A poszt írója ♛Tatia Petrova
Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 08, 2014 8:52 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
Marcel & Tatia
► We both know, it will be fun!
Összeesküvéseket nem lehetett tömegben gyártani, ahogy az információcserének sem volt kedvező közeg a társaság. Felsétálva a lépcsőkön észrevette, egy kanapét és rögtön megcélozva az ülőhelyet lehuppantam rá várva, hogy Marcel is csatlakozzon. Itt legalább nyugodtan beszélhetünk és maximum egy-két valahogy betévedt, nem éppen teljesen tiszta fiatal szállingózhat majd el mellettünk,akiket nem igazán érdekelhet, hogy miről folyik a társalgásunk. Ideális hely. - Szóval a New Orleans-ban élő boszik még mindig erősebbek, mint lenniük kellene. - Állapítottam meg. Emlékeztem néhányra, akiket az ott tartózkodásom idején ismertem meg. Magabiztosak és kegyetlenek, ha úgy tartja szükség, viszont ugyanilyen erősek is és persze meg lehet őket zabolázni, ha nagyon az a szándékunk. Viszont az említett lány... Davina... kellőképpen érdekesnek tűnt. - Hallottam már az aratásról. - Böktem ki. - Biztosan tudod, hogy a boszijaid valamiféle ősöktől nyerik az erejüket. Az aratás is ezt a célt szolgálja. Ha jól emlékszem, akkor... négy lány kell hozzá. - Összevontam a szemöldökömet. - Nagyon eredeti volt, aki kitalálta ezt a nevet ennek az egésznek, mivel az egész a mészárlásról szól. Mind a négy lányt megölik, úgy, hogy annak az ereje, aki meghalt mindig átszáll a következőbe. - Ilyenkor csodálkoztam el igazán a boszorkányok találékonyságán. New Orleans-on kívül talán egy-két, hasonló hagyományokkal bíró helyen jártam, ott szedtem össze a dolgokat, plusz Curtis is mesélt nekem. Egy vámpír sohasem lehet elég óvatos, ha a természet szolgáiról van szó. - Ez a lány túlélte? Nem ölték meg? - Kérdeztem furcsállva. Arra rájöttem, hogy csak ettől lehet ekkora ereje, hiába nem vagyok nagy szakértő a témában. - Mit akarsz kezdeni vele?