Elküldésének ideje ♛Szomb. Márc. 28, 2015 12:08 pm
Ugrás egy másik oldalra ♛
aliena & aubrey
i'm here again, my dear roomie
Valószínűleg a Londonban töltött napok miatt álltam rá teljesen a teára. Eddig mindig a koffein tipikusabbnak mondott példáját, a kávét részesítettem előnyben, de a szigetországban szinte mindenki képébe nyomják a teáskannákat, éppen ezért nem tudtam ellenállni és rendszeressé tettem ennek az italnak a fogyasztását. Ha más nem, legalább hamarabb el tudok aludni tőle. - Alig vártam, hogy visszaérjek. - Kihúztam egy egyik széket a konyhaasztalnál, lehuppantam és a kezeim közé fogtam az átforrósodott bögrét. - Örülök, hogy elrakhatom az esernyőt és kiürül a fejemből az a depressziós hangulat... ha még egyszer oda akarnék menni, kérlek kötözz a székhez. Nem is tudom, hogy bírtam ki ennyi időt ott. - Megforgattam a szemeimet. Anglia tényleg nem az én világom volt annak ellenére, hogy brit ősökkel büszkélkedhetek. Csoda, hogy elmenekültek onnan? Bár lehet az is közrejátszott, hogy hiányzott már az a hangulat, ami itt van és persze a barátnőm is, akivel a telefonon való trécselés ugyan megvolt, de ezek a percek mégsem ugyanolyanok voltak, mint akár a mostaniak is. Jó volt látni, hogy jól van, nincs semmi baja és tudni, hogy ismét vele élhetek. Vele, akit a családomnak tekintettem. - Látod, milyen jól időzítettem? - Megfújtam a teát. - Ideje volt már megrendezni azt a kiállítást! - Boldog mosollyal néztem rá, mert láttam, hogy saját magával is elégedett. Ki tudja, mióta tervezi közszemlére bocsájtani a képeit, de eddig mindig talált valami kifogást, amivel engem és a noszogatásomat is elhallgattatta. - Ha gondolod szívesen segítek! - Imádtam szervezkedni és ha beleegyezik, neki tényleg csak a festegetéssel kellene foglalkoznia. Az meg, hogy neki segíthetek duplán szuper lett volna. Egyre több minden mesélt el és ezzel egyenesen arányosan kerekedtek el a szemeim. Nem gondoltam volna, hogy pár hét és ennyit változik a világunk... az, hogy nem keresi tovább a szülei gyilkosát, megdöbbentett. Erre tette fel az életét, ez töltötte ki a napjait, de jobban belegondolva teljesen érthető volt, hogy ennyi év után úgy döntött, hogy nem csinálja tovább. - Miért gondoltad meg magad? Nem... nem jutottál semmire? - Kissé félve kérdeztem rá, mert nem akartam olyasmit az arcába dörgölni, hogy nem járt sikerrel. Ki tudja, lehet, hogy a szülei gyilkosa is halott már vagy éppen annyira profi a rejtőzködésben, hogy esélye sincs megtalálni. Ami egyáltalán nem szégyen, hiszen a bűnöző mesterelmék nem a normálisak szintjeire vannak szabva. - Pedig ha már Marcel sem áll a boszorkányok útjába, akkor megkönnyíthetnéd a dolgod és varázsolhatnál. Azzal talán sikerülni megtalálni azt a szemetet. - Átéreztem Ali helyzetét, hiszen én is folyamatosan egy gyilkos után kutattam, azután, aki az én hallomat okozta és akit mindennél jobban meg akartam büntetni. Mit érezhet Aliena? Nem agresszív lény, a világ legtüneményesebb teremtménye, de ha a kezei közé kerülne az a gyilkos... biztosan belőle is kiszabadulna a rossz énje. Kissé összevontam a szemöldökeimet, amikor szóba került Lucas. Az a férfi valamiért gyanús volt nekem, hiába láttam Ali szemén a mérhetetlen örömet és a szemeiben a csillogást... még nem találkoztam vele és amíg nem látom, hogy ő hogyan néz a legjobb barátnőmre, addig bizony gyanakodni fogok. Nem engedem, hogy még egy családtagomnak bántódása essen, ha lelki bajokról van szó, akkor sem. - Szóval... - Pillantottam rá kíváncsian. - Alakul a dolog? - Úgy voltam vele, hogy én még ráérek mesélni és nem akartam a kedvét lejjebb taszítani azzal, hogy a sajátos kis küldetésemről mesélek neki. Sokkal jobb volt, amíg ilyen jókedvűen áradozott.
Abrey az egyetlen és egyszemélyes családom, már hosszú-hosszú évek óta. Testvérem sosem született – legalábbis nem tudok róla – és a szüleim halála óta nem is maradt más nekem. Így, amikor felbukkan, mindig szinte majd’ kiugrom a bőrömből. Nincs ez másként most sem. Sosem zavart, hogy megy a saját kis öntudatos feje után, hiszen én is ugyanúgy meg akartam találni egy gyilkost, ahogyan ő is, csupán a személyek és az okok mások, de a motiváló erő ugyanaz. Van kivel leszámolnunk még. Én azonban évtizedekig egy fantomot kergettem és bár megfogadtam, hogy leállok ezzel, mert nem tudok elég közel jutni a szüleim gyilkosához, attól még gyakran gondolok rá, hogy talán mégis folytatnom kellene a kutatást. Aubrey viszont tudja, hogy kit keres, a vérszívót, aki elvette az életét. És, ha a fickóra bukkanna, kérnie sem kellene, hogy segítsek neki bosszút állni. Abban rendkívül jó tudok lenni. - Téged sosem pakolnálak ki, ez a veszély nem fenyeget. – nevetek fel jókedvűen a karjai között. - Milyen volt London? Mindent mesélj el! – akár azt is, amit már telefonban átrágtunk, tudja ő is, hogy szívesen hallgatom meg és még ráadásul érdekel is, amit mond, mindig mindenkor. - Oké. – bólintok a teát illetően, és amikor látom, hogy előveszi a csészéjét, átadom a kannát, amiben a forró víz van, aztán elkészítem a magamét is. - Gyere, csüccs. – teszem le magam az egyik székre a konyhaasztal mellett és minden figyelmemet a barátnőmnek szentelem. - Ezt örömmel hallom és nagyon helyes. – nevetek fel, hiszen elmondhatatlanul örülök annak, hogy itt van és, hogy tervezi is a maradást egy időre. Persze, ha mégis meggondolná magát és holnap egy cetli várna az asztalon, hogy most Timbuktuba ment, akkor sem lennék képes haragudni rá. Tudom, hogy mennyire hajthatatlan és nálam jobban ezt azt hiszem kevesen értik meg. - Húha, oké. A galériában megrendezem az első önálló kiállításom és persze el vagyok csúszva a saját határidőmmel, még három képe hiányzik. Aztán… – szusszanok egy nagyot, mielőtt folytatnám. - Elvileg nem keresem tovább apáék gyilkosát, mert nem jutottam közelebb hozzá, elakadtam. – húzom el a számat. Most ezt mondom, de ha lenne bármiféle apró kis jel, vagy nyom, akkor egészen biztosan folytatnám a dolgot, most azonban jobbnak látom, ha megpróbálom elengedni a múltat. - Megint varázsolhatunk a negyedben, kicsit változtak a dolgok a legutóbbi látogatásod óta. A lényeg, hogy Marcel és a kis udvartartása már nem gyilkolja a boszorkányokat halomra. – legutóbb mikor meglátogatott Aubrey, még máshogyan volt ez. Örülök, hogy annak az időszaknak vége. - Ééés Lucas… – említem meg a farkast, aki akkor lépett az életembe, mikor legutóbb itt volt kedvenc barátném. A nevének az említésétől is csillogni kezdenek íriszeim és mosoly játszik az ajkaim szélében. - Nem rég volt egy bál, amire elkísért és nem sokára együtt vacsorázunk, szóval alakul a dolog. – megingatom a fejemet és még mindig sután-bután, mint egy tinilány, mosolygok. - Tudom, legyek vele óvatos, de… hihetetlen milyen hatással van rám. – nem tudom jobban megfogalmazni a dolgot. Aubreynál pedig senki sem tudja jobban, hogy nagyon ritkán figyelek fel egy férfira és még ritkábban engedem közel magamhoz. Eddig talán egy valaki volt, akinek ennyire élveztem a társaságát és megnyitottam a szívemet, annak is már vagy három évtizede. - Most te jössz, mi az, amit még nem hallottam?! – persze, akár egész álló nap tudnék áradozni a Lucas csokoládé tekintetéről, arról, hogy mennyire vonzódom hozzá és a többi nyálas-rózsaszín marhaság, de egyáltalán nem volt célom litániát zengeni róla, amikor jelen pillanatban az érdekelt jobban, hogy a barátnőm mit mesél majd magáról.
A mosoly, ami az arcomon ült akkorára sikeredett, hogyha belenéztem volna egy tükörbe az biztosan darabokra hullott volna. Nem is tudom, mikor örültem ennyire a barátnőmnek. Persze minden egyes alkalommal a nyugalom, a béke és a boldogság töltött el, ahogy megláttam a lányt, akit a testvéremnek mondhatok, de ez az alkalom merőben más volt. Alig vártam, hogy leessenek a táskák a kezemből és megöleljem, érezzem, hogy jól van, nincs semmi baja és ő is örül nekem. Tartoztam neki, amiért még nem csapott jól fejen vagy nem dobta nekem az egyik festményét, mert folyamatosan eltűnök. Más ezer százalék, hogy nem bírta volna elviselne az állandó jövet-menetemet, ezért is vagyok szerencsés, hogy egy ilyen bástyát tudhattam magam mögött, mint ő. Nem csak érdeklődő, hanem segítő is, mintha barát, testvér, anya és tündérkeresztanya is lenne egy személyben. A képességeimhez mértem pedig én is próbáltam mindig mellette lenni, ha kellett, akkor több ezer mérföld távolságból is ugrottam volna a bokája eltörésének hallatán. - Gondoltam, hogy azért hívtál. - Eltoltam magamról és rámosolyogtam, de pillanatokon belül újra megöleltem. - Te is hiányoztál nekem. Már semmi dolgom nem volt Londonban, reméltem, hogy nem fogsz páros lábban kirúgni, ha belopózom. - Nevettem el magam és levettem a vékony kabátomat, amit csak az európai idő miatt hagytam magamon eddig. Itt szerencsére az időjárás is más, attól függetlenül, hogy félig vámpír voltam még mindig nem tudtam kivetkőzni a fázósságomból. Olyan vagyok néhanapján, mint egy fagyosszent. - Látom teát főztél, az nekem is jó lesz. - A konyhaszekrényhez léptem, kinyitottam az ajtaját annak a résznek, ahol még az elutazásom előtt a csészém helyet foglalt és meg sem lepődtem, hogy minden ugyanúgy van, ahogy volt. Elöblítettem a csészét, kikaptam egy teafiltert és ráöntöttem a gőzölgő vizet hagyva, hogy elkészüljön a teám. - Nem kell győzködnöd, nem vakarsz le magadról. Itt leszek. - Erősítettem meg a kívánságát. - Nem tudom meddig leszek, de szerintem most sokáig. Kell a pihenő, eleget mentem már. - Mintha valami nyolcezer éves vénlány lennék, úgy beszéltem, de tényleg kellett a feltöltődés, amit ez a város és a környezet adhatott. - Miújság? Minden rendben veled? Mindenről tudni akarok, amikre azt mondtad, hogy "ez nem telefontéma" vagy "majd megbeszéljük, ha visszajössz". - Mondtam felé fordulva, miután elkevertem a teámban a citromlevet és a cukrot, kérdésemet is csak azért tettem fel olyan gyorsan, ahogy, mert esélyes volt, hogy cukorkómába esek a édesítőszer mennyisége miatt. De hát az élet édesen szép, ugye?
Egy csöng. Két csöng. Csöngés vége és végre felveszi a telefont. Már épp beleszólnék, köszönnék és neki kezdenék a kis monológomnak miszerint hogy van, merre jár, mondjon egy címet és megyek, mert hiányzik, mert régen nem hallottam felőle – na jó, viszonylag régen, de igazából nem – és ehhez hasonlók, de a szavak a torkomra forrnak, mert már hallom is az ő hangját. Nem tud beszélni. Veszek egy levegőt, hogy válaszoljak, oké, akkor majd később, de már megint megelőz, most pedig kiderül, hogy siet. Tátogok a telefonnak, mint egy retardált hal vagy ehhez hasonló, mert hang az még mindig nem jött ki a számon, pedig nem szoktam csakúgy megkukulni. Aztán folytatja és én annyira figyelek, hogy először fel sem tűnik az, hogy valaki bejött a lakásomba. Aztán pedig a hangja megduplázódik, mert nem csak a telefonból hallom, hanem suttogva magam mögül is. A pillanat tört része alatt meglepődök és meg is pördülök a saját tengelyem körül. - Aubrey! – és a nyakába is lendülök és szorosan átölelem. - Hogy kerülsz ide?! – nem számítottam arra, hogy beállít, de ismerhetném már annyira, hogy erre bármikor számítsak rá. - De örülök, hogy itt vagy! – ennél őszintébb nem is lehetnék. - És milyen dolog belopózni valaki lakásába?! – elengedem, de nincs a hangomban feddés, hiszen a legkevésbé sem zavar, hogy egyszer csak itt termett a semmiből. Mi több, én is éppen azt forgattam a fejemben, hogy ideje látnunk egymást élőben is. - Nem fogod elhívni, de azért akartalak hívni és ha szóhoz jutottam volna, el is mondtam voltam, hogy találkozzunk. – nevetem el magamat jó kedvűen. Hihetetlen, hogy itt van. - Mit kérsz? Teát, kávét, bort, bourbont, enni valamit? Még mindig nem főzök, de remekül tudok kaját rendelni? Meddig maradsz? És itt fogsz lakni, ez nem kérdés. – öntöm rá a kérdéseimet és természetesen szó sem lehet arról, hogy szállodában gondolkodjon. Persze, csak ha nem ragaszkodik hozzá nagyon, mert igazság szerint nagyon örülnék neki, ha megint együtt laknánk. Mióta elment, nagyon üresnek érzem a saját lakásom.
Már egy ideje érlelődött bennem a gondolat, hogy visszajöjjek New Orleans-ba, de amíg nem jártam annak az ügynek a végére, amiért eredetileg elmentem, addig nem pakolhattam össze és szállhattam be a kocsiba. A legszebb az egész helyzetben, hogy így sem sikerült pontot tennem az utazással a folyamatos járkálásnak. és úgy érzem soha nem is fogom beteljesíteni azt az önkéntesen létrehozott végzetemet, miszerint megtaláljam a férfit, aki átváltoztatott. Hiába voltam tőle már csak egy karnyújtásnyira valamiért mindig kicsúszott az ujjaim közül. És hiába mondja mindenki, hogy abba kellene hagynom, bele kellene törődnöm, de nem fogok... nem tudok addig megnyugodni és teljes életet élni, míg a szemeibe nem nézek és bele nem nevetek az arcába. Évtizedek óta tart a szelíd ámokfutásom és ha kell, akkor még kétszer, háromszor ennyi ideig is képes vagyok tovább művelni. Ám kellett a pihenés, mert elkezdtem érezni az őrület első hullámait. Ilyenkor mindig kikapcsolok és úgy döntöttem most az lesz a legmegfelelőbb módszer, ha visszajövök New Orleans-ba és magamhoz ölelem a legjobb barátnőmet, akinek ismét a nyakába zúdíthatom, hogy mennyit mentem csak azért, hogy megnyugodjon a lelkem. Cserébe persze ő is nyugodtan rám boríthatja a házat, ha úgy tetszik neki, de az, hogy itt lehetek és ismét részt vehetek akár a kávézó, akár a város, akár az ő életében... ez tűnt a legmegfelelőbb megoldásnak. Leparkoltam a lakás előtt, ahonnan hónapokkal ezelőtt megléptem és elmosolyodtam. A kézitáskám kíséretében szálltam ki az autóból, az ajtó felé lépdelve pedig kénytelen voltam elkezdeni kikotorni belőle a telefonomat, hiszen rezegni kezdett. Elnevettem, amikor megpillantottam a kijelzőn Aliena nevét és úgy döntöttem, felveszem. Miért is ne? - Szia! Ezer bocs, de most nem tudok a telefonba beszélni. - Megpróbáltam halkítani a lépteimen, hiszen láttam, hogy az ő kocsija is a felhajtón áll, ezért biztos voltam benne, hogy itthon van. - Most szálltam ki a kocsiból és nagyon sietek... - Becsuktam magam mögött az ajtón, amint beléptem és közben apró léptekkel próbáltam benézni az össze helyiségbe, hogy vajon hol fogom megtalálni. Végül kiegyenesedtem, amikor a konyhában láttam ácsorogni egy csésze tea felett, nekem háttal. - Sietek, mert éppen most lopóztam be a lakásba, ahol az ügyefogyott tulaj teát készít és nem veszi észre, hogy valaki a háta mögött ácsorog. - Ekkor már a hangomon is hallhatta, hogy széles vigyor ül az arcomon. Megszakítottam a vonalat és zsebre vágtam a telefont várva, hogy milyen reakciót kapok az érkezésemre.
Felteszek egy csésze teához vizet forrni. A kávét mindig jobban kedveltem – valójában most is – de ezen az esős délutánon valahogy inkább egy bögre forró teára vágyom. Amíg a víz melegszik, a nappali sarkában felállított vászonhoz megyek, hogy ránézzek a készülő festményre. Tervezek a galériában egy kiállítást, ezúttal a saját képeimből, arra készül ez is itt, de valahogy nem vagyok biztos benne, hogy elég jó lesz. Általában nincs gondom azzal, hogy tudjam, tetszik-e a kép, amit festek vagy sem, de most valahogy… nem is tudom. Ez sem különbözik a többitől stílusban, nem egy konkrét formát ábrázol, hanem inkább egy érzést. Színek kavalkádja és mégis valahogy komoran vidám az egész. És már elege a két szó, ami jellemzi, teljesen ellentmond egymásnak. Szürkébe vegyül a rózsaszín, olyan az egész kép, mintha nem is én készítettem volna, de az ecsetvonások és a stílus mégis az enyém… talán, ha készen lesz, akkor jobban a magaménak fogom érezni. A víz közben felforr, odamegyek, leveszem a tűzhelyről és kiöntöm a teáskannába, amibe már belekészítettem a teafüvet. Nem szeretem a filteres megoldást, inkább bajlódok a teatojással, főleg, ha már egyébként is ritkán iszok, akkor megadom a módját. Eszembe jut Aubrey, talán felhívom, csakúgy, hogy beszélgessünk egymással. Jó pár napja nem hívtam már, szóval azt hiszem itt az ideje. Bár különösebb oka valójában nincs, csak hiányzik. Jó lenne, ha valamikor össze tudnánk futni, azt hiszem megkérdezem tőle, hogy hol is van most pontosan és lehet kiveszek pár szabadnapot és meglátogatom. Vagy megpróbálom idecsábítani, hátha. Előveszem a telefonom és ahogy megvan a neve, már rá is nyomok a hívás gombra és várok, hogy felvegye.
Kezdőlap
