Remélem, nem egy földre szállt angyal jellemzését várod tőlem. Sajnos az oly' távol áll tőlem már lassan kilencven éve, mint a francia riviéra az USA-tól. Hogy mi volt majd' kilencven éve? Ezt talán megoszthatom veled... egy olyan lány voltam, aki direkt a szél elé vágta magát. Szó szerint is akár, mikor viharos időben kellett hazasétálnia a helyi kis bisztróból, ahol állást kapott. A fiúk mindig udvaroltak nekem, mert szemrevaló lányka voltam akkoriban, de ezektől a bókoktól mindig a hideg rázott ki, és a gyomrom forgott. Mégis ki kellett szolgálnom őket, hiszen az öreg jó mottót kellett szem előtt tartanom, miszerint a vendégnek mindig igaza van, illetve a vendég szava szent. Nem is tudtam volna mit tenni, hiszen soha akkoriban nem káromkodhattam nyilvánosan (áldott jó feminizmus, miért csak évekkel később ütötted fel a fejed nyomatékosabban?), és nem adtam le magamról e módon a feszültséget.
1913-ben veszítettem el ezt az életet. Szerettem a drogokat, a piát, de egy másfajta élet várt rám. De szép nyár volt, de még milyen szép... nyári autós mozik, fülbemászó dallamok, furcsa szoknyák... és én mennyire tudtam élvezni az életemet, de mennyire...! Míg nem jött Tatia... mindent megváltoztatott. Engem leginkább. Lelkem kifordult magából, többé nem voltam egy drogos kiscsaj. Vámpírrá tett egy sötét éjszakán, azóta olyan vagyok, mint egy parázs. Bármitől lángra lobbanhatok. Nem tűröm, ha átvernek, kihasználnak. Akkor nagy eséllyel az illető szíve a tenyeremben marad. Szabadszájú vagyok. Magyarán: minden vagyok most, ami annak idején nem voltam. Hátborzongatónak találod? Én nem... anno nem éltem úgy igazán... nem úgy, mint a mai drogosok... most bepótolom.
A külsőmre tényleg szavakat kell fecsérelnem? Nem elég, ha végignézel rajtam? De hát legyen... magas vagyok ahhoz képest, hogy a nők általában alacsonyak. Testem karcsú, szép homokóra alkatom van, melyre időtlen idők óta büszke vagyok. Telt kebleim, dús ajkaim, kirívó kék szemeim hangsúlyossá teszik személyiségemet, mely mint láthattad, eléggé felkavaró tud lenni egy ellenállónak.
Szeretem a kiegészítőket, de amit állandóan hordok, az az ezüst karkötőm, mely véd a napfénytől.

A történetemet akarod tudni? Igazán? Valóban? Felkészültél rá lelkiekben? Elküldted a gyereket aludni, hogy még véletlenül se láthassa? Kérlek... jobb lesz, ha leülsz. De ne dőlj hátra, mert nem fogod élvezni. Készenállsz? Vágjunk hát bele...

2010. január 23-a

- Azt hiszem, rosszul hallottam - kezdtem bele monológomba, szinte hegyezve a fülemet, és tekintetem megtelt tettetett értetlenséggel, de még több hevességgel, és még annál is több haraggal, és dühvel, melyet ez a senkiházi féreg okozott a fejemben és testemben. - Ismételd meg, ha kérhetem - tettem még hozzá, de már nem volt más lehetősége: ott termettem előtte, ujjaim kegyetlenül fonódtak nyaka köré, és élvezettel láttam, hogyan szorul belé minden egyes levegővétel. - Mondtam valamit! - keltem ki magamból egyre inkább, ajkaimat összeszorítottam és vártam, hogy teljesítse kérésemet. Bár inkább parancs volt már ez. Utáltam az időhúzást.
Hebegni kezdett. Zavarttá vált tekintete. De még mindig nem beszélt, még mindig húzta az idegeimet, melyről tudhatta volna, hogy velem nem ajánlatos. Türelmem egyáltalán nincs, mikor ölésről van szó.
- Rendben, te akartad! - telt be végleg a pohár, majd egy mozdulattal, kegyetlenül és durván mélyedtek körmeim a mellkasába, hogy onnan kirántva a szíve dobogjon ujjaim között. A test összeesett előttem, de csak vigyorogni tudtam már, semmi egyebet. A szívét vettem szemügyre. - Ejj, milyen fiatal voltál még, vérfarkas barátom - vontam egyet a vállamon, majd összeszorítva ujjaimat szinte porrá zúztam a szervet, és ajkaimhoz emelve kezemet, lenyaldostam a vért, mely rámtapadt. Kellett neki ellenállnia... megbíztam azzal, hogy derítsen ki valamit valakiről, akiben nem bízom. Tehetek én arról, hogy nem volt kielégítő a szolgálata?
A maradék vért egy zsebkendőbe töröltem, majd hátat fordítottam. Tetszetős sikátor, általában ide kétnaponta, ha bejön valaki. Megindultam kifelé... majd lassan elhaltak tűsarkú cipőm koppanásai a hideg betonon...

2013. október 11-e

Éppen a sminkemet igazgattam. Kellemes levegő futott végig a szobán, ahogy az ablakon beáramolt egy szellő. Közeledett a tél, ami itt szinte alig érezhető meg. Alig esik a hó... de élveztem, hogy ritkán kell vastagabb ruhát húzni. Azt egyáltalán nem szerettem, hiszen a vastag ruhák nem hozták ki a tökéletes alakomat. Nekem pedig - mióta vámpír vagyok - az elsők között szerepel a látszat. Talán sokan úgy tartják, hogy a felszín nem minden. Örömmel jelentem ki, hogy de... nálam minden. A felszín az, ami lapul a mélyben is. Bennem hiába keresnek kegyelmet, odaadást, szeretet, bármit. Emberi érzelmeket csakis aziránt tudok táplálni, aki pártfogása alá vett. Persze hozzám tartozik az, amely mindenki máshoz, legyen az egy hisztis tini, vagy éppen egy középkorú vérfarkas férfi. Nem mondanám, hogy válogatós vagyok ezen a téren, hiszen az élvezet nem mindig attól jön, aki ötcsillagos testtel rendelkezik. Áh, ez egy ócska szokás a mai nők körében, akik elfelejtették élvezni az életet, és csak azért igyekeznek, hogy mindenhol jól nézzenek ki. Hát nem gyerekes illúzió? Hiszen soha életükben nem fogják tökéletesnek látni magukat. Tehát a megoldás: köpj a szabályokra, a tükörre, és légy szabad!  
A kedvenc cipőmet húztam fel. Szülinapot ünnelpek. És mivel már esteledik, ki kellett találnom magamnak egy tökéletes ajándékot. Meg is találtam. Ó, hogy milyen remekül fogok szórakozni...
Az utcákon játszottak a lámpafények, ahogy sétáltam előre, és csípőm ringott a megszokott stílusában, eléggé riszálva, hajam pedig sodródott a levegővel, egy apró mosoly jelent meg ajkaimon. Nemcsak ez a születésnapom van az életemben.

"Arra ébredtem, hogy végigborzongat valami... félek. Úgy félek, ahogy még soha életemben. Hol vagyok? Mi ez? Mennyi kérdés, de a legtöbbre a válasz egy újabb kérdés: miért kellett eljönnöm? Hiszen nem is ismerem... azt sem tudom, miféle, kiféle.
Végigremegett a testem, ahogy lassan körbefordultam a szobában. Vér... tócsák... mindenhol... a gyomrom hirtelen bukfencezni kezdett, ahogy érezni kezdtem méginkább a szagot, melyet meg kellett volna szoknom, míg alszom... és én... én is véres vagyok... mi történt velem?
Csak egy személy rejtőzött rajtam kívül a helyiségben... egy nő... Tatia... a nap besütött a fakuckóba... át a deszkákon... és éreztem, hogy fáj a szemem tőle..."

Az volt az újjászületésem. S a jelenlegi énem megszületése. Visszagondolva, soha életemben nem voltam ennyire hálás senkinek. Megismertette velem azt, hogy milyen a valódi élet. Jó ég, képes lettem volna csak úgy elfecsérelni az életemet, ha nem jön Tatia, és nem tesz vámpírrá? Micsoda... szánalmas életvitel lett volna. Még tőlem is szánalmas. De ha jól belegondolok, pont tökéletesen alakult. Szabadság, és függetlenség. És minden, amit akarok, az enyém lehet. Ennél több akkor sem kell, ha netán egy egész kincsesládika pottyanna az ölembe.
A levegő végigáramlott a tüdőmön, ahogy haladtam előre. A cél felé. Egy helyi kis étterem, melyben ma este nem lesz vacsora. Legalábbis az én vendégemnek biztosan. Én enni fogok, hiszen a születésnapom nem fog csak úgy kárba veszni.
Ahogy megpillantottam Őt, finom arcizmaim megfeszültek, de mégsem engedtem, hogy látszódjon rajtam bármi nyomasztó. Tekintetemnek kiegyensúlyozottságot kellett sugallnia, s mi több: azt, hogy nincsen semmiféle probléma.
- Már vártalak - súgta ő önelégült mosollyal, melyre szintén egy ilyen gesztus jelent meg arcomon.
- Volt is mit - feleltem a magam szemtelen, pimasz hangján, miközben udvariasan kinyitotta nekem az ajtót. Hiába az emberek mindig olyan kis udvariasak, ha egy szép nőt látnak. Főleg ha az a szép nő képes széttenni a lábát nekik. Ez a pasas ember, jól hallottad. Mindig azt mondják, ne játsszunk az étellel, de én szeretek. Mindig bejáratom előtte egy kissé, hogy még véletlenül se érhesse panasz a ház elejét. Bár ő már aligha fogja elmesélni akárkinek is.
Udvarias társalgás. Erre még hajlandó vagyok, de csakis a finom falatért. Majd mikor elnézésemet kérve kifáradt a mosdóba, már tudtam, hogy eljött az én időm.
Félredobtam a szalvétát, majd felállva kecses mozdulattal indultam meg a mosdó felé magam is. Mikor beléptem a fakó helyiségbe, bezártam magam mögött az ajtót. Hallottam a motoszkálását. Csak az övét. Nem volt itt rajtunk kívül senki más.
Megálltam a tükör előtt, megigazítottam tűzvörös rúzsomat. Hát igen, még az ilyen pillanatokban is eszembe juthat sminkelni, hiszen szinte már a kezemben a mozdulata annak, ami ezek után következni fog.
- Hát te? - kérdezte meglepve, ahogy kilépett az ajtó mögül, és egy elegáns mosollyal felé fordítottam tekintetemet a tükrön keresztül. Nem, én magam véletlenül sem fordultam felé.
- Óh, hát tudod... itt ténylegesen kettesben vagyunk. Nem hall minket... senki - hangsúlyoztam ki a szót, és kissé oldalra billent a fejem, miközben még mindig a sminkemet igazgattam, de a szemem az arcán volt.- Nos, a fülembe jutott egy lényeges információ. Nem szeretem, ha játszanak velem. Illetve... tudod... nem tudod, hogy milyen vérmes nő vagyok. És... azt is tudnod kellene, hogy ha mellettem vagy, akkor a pokolban vagy - kaptam rá hirtelen a tekintetemet immáron szemtől szemben, letéve a táskámat.  
Egy laza mosoly kúszott a képére, de láttam rajta, hogy csak erőltetett.
- Enzi, miről beszélsz? - kérdezte felvont szemöldökkel, széttárt karokkal, de ennél többet nem vártam: egy pillanat múlva már ott álltam előtte, és olyan hévvel csókoltam, mellyel eddig még senkit. A játék folytatódik.
- Kenzi-nak hívnak. De mindegy - szakadtam el tőle egy pillanatra, majd lihegve néztem meglepett szemeibe. Visszatapadtam ajkaira, majd mikor már átadta magát nekem, hirtelen haraptam nyelvébe, majd a falhoz löktem, míg ő fájdalmasan felszisszent, és hangot adott ennek.
- Mit csinálsz, te... - jött ki hang a torkán, de alig érthetően, hiszen a vére íze itt volt a számban. Úgy haraptam, hogy fájjon neki.
Elnevettem magam. - Nem egészen értettem a mondat végét... - jelent meg kislányos szikra a szememben, majd odaléptem elé, és ezúttal durván a tarkójába markoltam, így rántva magamhoz. Téptem a bőrét úgy, mint egy frissen született kutya az anyja mellét, és lehunyt szemeimen keresztül érzékeltem, teste miként adja ki magából az utolsó kortyokat... szinte jött, jött és jött... magától... önként...
A test néhány percen belül kiürült. Soha nem ettem még egyszerre ennyit. Felsóhajtottam. - Ja, már feleslegesen magyarázom, miért tettem, ugye? - jutott eszembe az említett információ. - Ideje volt megismerned a Mackenzy Hale féle bosszút. Nem viselem könnyen, ha megcsalnak, miközben szórakozom - ejtettem ki undorodva a szavakat, majd végignéztem magamon. Sehol egy vércsepp. Már mestere vagyok a táplálkozásnak.
A tükörre siklott a tekintetem, és türelmetlenül sóhajtottam egyet. - A fene... miattad már megint elkenődött a sminkem!