Nem tudom, hogyan szüntethetném meg magamban ezt a vég nélküli undort, amit iránta érzek. Ez a természetemmel együtt jár és az csak tetézi, hogy a szüleimet vámpírok mészároltak le. Egyszerűen nem tudom nem gyűlölni a vámpírokat. Egyszer még nevetségesen elbeszélgettem eggyel és felajánlotta a segítségét nekem. Akkor még együtt voltunk a menyasszonyommal és azt próbáltuk kitalálni, hogy miképpen alakíthatnánk a sorsunkat úgy, hogy egy kicsit jobb legyen mindkettőnknek és egyikünk se szenvedjen a folyamat közben. Mondanom sem kell, hogy ez nem jött össze, hiszen akkor már nem azt mondanám, hogy együtt voltunk. Fáj, hogy már nem szoríthatom a karjaim között és meg kellett volna őt látogatnom mindig megnézni, hogy jól van-e. De attól féltem, hogy tovább lépett és abba beleroskadtam volna. Ha látom, hogy valaki más teszi boldoggá az megőrjített volna. Szeretem. Őrülten és visszavonhatatlanul. Ugyanígy szeretem Juliette-t is, de természetesen rá úgy tekintek, mint a testvéremre. Mindketten nagyon fontosak a számomra mégis ellököm őket magamtól azzal, aki vagyok. A menyasszonyomat a folyamatos aggódás miatt és azért, mert önmagamat hibáztattam a sok szenvedésért, amin keresztül ment, de erre még rátettem egy lapáttal azzal, hogy véget vetettem a kapcsolatunknak, amit szintén nem lehetett egyszerű feldolgozni. Akkora egy seggfej vagyok. Rendbe kell tennem magamban ezt a sok baromságot különben egyedül fogok szembenézni a világgal, mert mindenkit elmarok magam mellől.
– Mindenképpen keresni foglak. – Csak ennyit tudok kinyögni. Mennyire szánalmas alak vagyok. Csak figyeltem az elhaladó alakját, ami a tömeg közepén helyezkedett el, majd egy idő után a tömeg hatására, már felfedezhetetlen volt a számomra. A legjobb barátommal így viselkedtem. Ezek után még képes leszek a tükörbe nézni? Nem ítélkezhetek mindenki felett a faj alapján. Főleg nem, akkor mikor mélyen valahol láttam megcsillanni a tekintetében azt a lányt, akit annyira szerettem. El kell fogadnom, hogy immár felnőtt nő lett és jó pár évszázadig így is fog maradni ez az egész. Nem tehetek semmit csak annyit, hogy elfogadom. Ezt pedig kénytelen leszek megtenni, ha meg akarom tartani a barátságát, mert én vagyok az egyetlen, aki gátat szab ennek. Legszívesebben már most utána mentem volna, de erre minimum egyet vagy kettőt aludnom kell. El kell vonulnom egy kicsit a külvilág elől, hogy a gondolataimra hagyatkozhassak és az érzéseimre.

|| köszöntem. ||

Nem tudom, hogy történhetett ez az egész. Mintha vakon jártam volna az utamat egészen idáig. Nem elég, hogy Aurora is miattam váltotta ki az átkát, de még itt van ennek tetejében az is, hogy a legjobb barátom most egy szörnyeteg. Mindig is megértettük egymást és találtunk megoldást arra, hogy megoldjuk a dolgokat, de most nem tudom, hogy mit tehetnék. Egyszerűen a zsigereimbe van kódolva az, hogy gyűlölnöm kell a vámpírokat, ha félig azok, ha csak negyedrészt, akkor pedig ha teljes mértékben, akkor pedig nincsen kérdés, ami felvetődhetne. Ez az egész annyira zavaros. Önző voltam, mikor eljöttem, ha elvarrom a szálakat és utána jövök el, akkor minden másképpen alakult volna. A barátom még mindig úgy vágyna a levegőre, mint minden ember és nem, mint valami szörnyeteg. Aztán ott van Kendra is. Ha vele rendezem a dolgokat, akkor talán soha nem jön utánam és kavar bele a kapcsolatomba. Bár be kell vallanom ez volt az, aminek köszönhetően egy kicsit közelebb kerültünk egymáshoz és sokkal inkább vágytunk a másik társaságára. Be akartuk bizonyítani, hogy a mi szerelmünk mindent kibír. De volt egy olyan pillanat, amikor már nem volt visszaút. Nem volt miért küzdeni, hiszen én nem okoztam neki semmi mást, mint fájdalmat. Azt pedig nem vagyok képes elviselni, hogy minden áldott nap a szemében lássam a szenvedést. Inkább vetek véget az egésznek, ami szintén nem könnyű sem nekem sem pedig neki, de nem fogom az élete végéig megbélyegezni az érzéseit egyfajta állandó szenvedéssel, ami sosem múlna el. Már azt is csodálom, hogy az emlékelvétel vagy mi történt velem Kendra még nem bukkant fel az életemben. Azt pedig még inkább, hogy én nem bukkantam fel az életében. Pedig megérdemelte volna, hogy kapjon tőlem egy fejmosást azok után, ami tett.
–  Fáj, hogy ezt kell mondanom elhiheted, de egyszerűen nem tehetek róla.  – Meg akarom ölelni és ugyanabban a pillanatban ki akarom tépni a szívét ezért inkább feltartom a kisebb távolságot, ami szükséges ahhoz, hogy ne bántsam őt, mert ha megteszem, akkor soha többé nem tudnék tükörbe nézni és, akkor nem is ő a szörnyeteg, hanem én, aki képtelen elfogadni, hogy mindez mögött még mindig ott van benne a barátjának a lelke. Mikor lesz egyszer normális, nyugodt életem? A válasz egyszerű. Soha. Valami mindig jön, hogy felkavarja az éppen megnyugvó víz felszínét. – Tudod jól, hogy értettem. Lehettél volna óvatosabb is. Lefogadom, hogy a gondolataidba temetkeztél és azért nem voltál száz százalékosan ott. Ha ez az egész nem történik meg most ugyanúgy állnál itt előttem, de én nem tudom, hogyan kezeljem ezt a helyzetet.. Egyszerűen nem megy. Nekem ehhez időre van szükségem. – Át kell gondolnom és ezt az undorhoz rettenetesen hasonló érzés el kell nyomnom magamban, mert még a végén kárt tennék benne. Vagy tudom is én. De meg kell próbálnom elfogadnom őt. Bármennyire is ellenkezik az ösztöneimmel. A barátom.. Vagy már nem? Nem tudom. De az emlékek, amik hozzáfűznek megkövetelik ezt az áldozatot tőlem, hogy legalább megpróbáljam.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen fájdalmas lesz viszont látnom őt. Igazából arra sem számítottam, hogy pont itt fogom őt újra látni. Vagy, hogy egyáltalán itt bárkivel is találkozom a múltamból. Az egyetlen személy, akire számítottam az nem ő volt Határozottan nem ő. A családom gyilkosára számítottam, de azt hiszem őt, ha eddig nem találtam meg soha nem is fogom. Talán jobb lenne, ha egy kis időre hanyagolnám a várost. Bármennyire is szeretném nem tehetném. Most kezdtem el kiépíteni magamnak a saját kis életemet. Van munkám és egyiket sem érzem tehernek. Hol edzéseket tartok, hol pedig a kocsik felett görnyedek vagy éppen alatta fekszem. Mindkettő elég közel áll hozzám. A második talán egy kicsit jobban, hiszen mindig is szerettem bütykölni az autókat, ha csak hobbi szinten akkor is rendkívül kellemes kikapcsolódást nyújtott a számomra. Igaz, hogy utána többnyire az egész testemet olaj borította, de ez akkor nem igazán számított csak az, hogy jól érezzem magam.
Nem tudtam elrejteni az arcomról az utálatot bármennyire is próbáltam. Semlegesen akartam ránézni. Külső szemlélőkkel elhitetettem valószínűleg, hogy tényleg semmilyen érzelem nem köt hozzá, de ő nagyon is jól tudta, hogy mit érzek. Ha valaki igazán ismer engem, akkor ő az. A barátom, aki most egy szörnyeteg tekintetével néz rám. A testemben összerándulnak az izmok és azt kiáltják ölj vagy rohanj. Nincs harmadik opció. Bármennyire is szeretném beiktatni és felfedezni ebben a szempárban a legjobb barátomat.
Követtem őt a folyosóra, hiszen egyértelmű volt, hogy nem kell mindenkinek hallania azt, hogy mégis miről is folyik a beszélgetésünk. Egy ideig némaságba burkolóztam és miután teljesen végighallgattam csak akkor kezdtem el beszélni. – Értem, hogy nem te akartad ez idáig rendben is van, de nem tudok ugyanúgy rád nézni.. Egyszerűen nem megy.  – Ez olyan, mintha megcsalt volna Aurora, mikor még jegyben jártunk volna. Nem csak csók. Hanem annál sokkal több. Összetört bennem a világom. Azt hittem képes vagyok elszakadni a múltamtól ezért is jöttem ide és követtem a nyomokat. Most mégis úgy érzem, hogy hibát követtem el azzal, hogy hátat fordítottam a múltamnak. – Mégis miért nem vigyáztál?  – Bukott ki belőlem eléggé ingerülten a kérdés. Ha vigyázott volna most nem lenne ebben a helyzetben. Nem érzeném ezt az undort, ami abból adódik, hogy két ellentétes faj vagyunk. Ha nem utálnám a vámpírokat eléggé, akkor most itt van még egy ok. A legjobb barátomat is a saját képükre formálták. A rohadékok.

Ha akartam volna se lettem volna képes leplezni a meglepettségemet. Mégis hogyan rejthetem volna ezt el, de komolyan? Nem csak azért lepődtem meg, mert ennyi idő után látom és pont is. Ó, bárcsak ennyiről lett volna szó! De a meglepettségemet az okozta, hogy már nem a gyerekkori barátomra tekintetem, hanem egy szörnyetegre. Vegyes vibrálást éreztem felőle, ami arra utalt, hogy nem veszítette el az erejét, de akkor is egy vérszívó szörnyeteg volt. El akartam menni innen látni sem bírtam, de a lábaim, mintha helybe gyökereztek volna. Nem tudtam elmozdulni egyszerűen csak figyeltem az előadását, amiben egy csomó olyan szó elhangzott, amiről egyáltalán nem hallottam vagy életemben először szembesültem ezzel a kifejezéssel ebből is látszik, hogy ő igazán sok idejét fektette bele a tanulásba. Engem ez természetesen nem kötött le annyira, mint másokat. Másrészt pedig a családom meghalt nem volt kinek lerakni valamit az asztalra csak saját magamnak bizonyíthattam én pedig tökéletesen megelégedtem azzal, amit eddig véghez vittem. A bosszúm nem áll sehol. Az ex mennyasszonyomat is elhagytam, mert úgy gondoltam, hogy így lesz neki a legjobb. Kendra így nem férhet közel hozzá. Ó, hogy mennyire gyűlölöm azt a nőszemélyt. Talán még a vámpíroknál is jobban. Lehet, hogy azt a gyűlöletet, amit jelen pillanatban Juliette iránt érzek felé kellene irányítanom, hiszen ő mégis a gyerekkori barátom nem valami idegen szörnyeteg. Legalábbis remélem, hogy annyit azért nem változott az idők során. Mégis csak a barátom volt.. Nem tudom, hogy mihez kezdenénk, ha egy kegyetlen gyilkos vált volna belőle. Bár a sok latin kifejezésből arra tudnék gondolni, hogy orvostudomány. Bár sosem értettem ahhoz, hogy következtetéseket vonjak le a dolgokból ezért jobb lesz, ha egyszerűen csak befogom a számat és a gondolataimat is visszafogom. Nem szólaltam meg az előadás végéig. Még akkor sem. Egyszerűen megtapsoltam, ahogy a többiek tették, de a tekintetem egy pillanatra sem hagyta el az alakját, mikor közelebb ért hozzám egyfajta undor járta át a testemet.
– Ezt inkább én kérdezném, ha nem gond. Mégis mi ez az egész? – Nem akartam kimondani hangosan, de szerintem pontosan tudta, hogy mégis mire gondolok.

Szerencsére ma már nem kell bemennem. Sem autókat bütykölni sem pedig a nőknek mutogatni magam, mert az edzést, amit művelek inkább nevezném annak, hogy magamat mutogatom a hölgyeknek, mint bármit is csinálok, hogy mégis miért? Mert egyik sem fejlődik. Gondolkozom, hogy átadom őket Gabriella-nak. Az a nő.. Komolyan a frászt hozza rám. Erőteljes határozott hanggal rendelkezik és még engem is vérfarkas létemre elég könnyedén maga alá gyűr. Ami pedig a hab a tortán, hogy nem egy óriási két méter magas nőről beszélünk, hanem egy igen dögös hölgyeményről. Férfiból vagyok ezt észreveszem, de azért nem fogok rányomulni, mert az teljes mértékben nem az én asztalom. Nem keverek a munkatársakkal és nem is ott szerzem meg a legújabb barátnőjelöltet. Bár még ki tudja. Mondjuk sosem buktam az üresfejű nőkre, akik egyszerűen csak azt akarják elérni, hogy a közelemben lehessenek. Kidobnak egy csomó pénzt, mert elméletben meg akarják védeni magukat aztán a vége az lesz, hogy már lassan azért fizetnek, hogy velem edzhessenek. Pedig van bőven még választék az edzők között és tisztában vagyok adottságaimmal.. Egyik kollégámnak sincs beverve a képe, szóval mondhatjuk azt, hogy jó állapotban van.
A hotel földszintjére tévedek, amikor észreveszem az egyik ajtó mellett, hogy valami előadás zajlik. Hm. Nem kenyerem az orvostudomány, de azért kíváncsi vagyok egy mondatból hány szót fogok megérteni az előadók között. Hangtalanul belépek, majd pedig az éppen akkor előadást tartó hölgyeményre fut a tekintem. Egy pillanatra nem ismerem fel aztán, mintha belém csapna a villám úgy önt el a felismerés. – Mi a..? – Régen elváltak már az útjaink, de soha nem gondoltam volna, hogy egyszer itt fogom viszont látni és így.. Vámpírként.