- Bosszantóak? Virágszálam, neked az anyád is egy boszorkány. - kacsintottam rá már jóval felélénkültebben. Nos, igen. De ez még mindig Ő. Attól én még utálom a boszorkákat. Valerie ezutáni húzása után meg pláne. Nyilván nem kellene hagynom, hogy ennyire felhergeljen, de már megtörtént.
- Nem tudom, én részemről jobban csípem ha be vannak állva valamitől. Noha te nő vagy, így megértem az ízlésedet. - vigyorodtam el szélesen, és ott termettem előtte.
- Én se emlékszem túlzottan. - néztem rá eléggé kihívóan, és csábítóan, mélyen a tekintetébe. Egy eredeti nő.. Klaus bosszantására éppen jó ha otthon van. - Már nekem sem rémlik. De van egy remek folytatási lehetőség a tarsolyomban.

-A boszorkányok mindig bosszantóak.- Mondtam el a nagy igazságot. Én a helyében már rögtön akkor eltörtem volna a kis boszorkány nyakát, habár nem tudhattam, hogy mit csinált vele a boszi, hogy ilyen mérges lett tőle.
-Talán nem is olyan nagy baj. A pia, és a drog csak ront az ízükön. Így se rosszak, de tisztán mégis csak jobb.- Fújtam ki a levegőt halkan.
-Bocsi, de már nem emlékszem hol hagytuk abba..- Játszottan a felejtőst, és közelebb léptem hozzá egy két lépéssel. -Elmondanád nekem, hol is szakítottak félbe minket?- Kértem meg rá, ajkaimon sarkában egy halvány mosollyal.

- Ja, kikezdett. Eléggé felbosszantott. - sóhajtottam hatalmasat, egyáltalán nem vigadóan, mert úgy volt, ahogy mondtam. Mérges lettem. Méghozzá eléggé! Csak jöjjön még egyszer a közelembe, esküszöm hogy nem maradnak épen a hajszálai.
- Hát nem tudom, eléggé úgy tűnik nekem, hogy ma este nem volt kedve senkinek se drogozni, se piálni itt. - vontam egyet a vállamon. - Mit gondolsz, folytathatjuk ott a beszélgetésünket, ahol abbahagytuk? - vigyorogtam rá jókedvűen.

- Ohh csak nem kikezdett egy kis boszorkány? - Vontam össze szemöldökömet, de aztán megjelent arcomon egy halványka mosoly. Sosem bírtam a boszorkányokat, attól függetlenül, hogy anyám is az. Valahogy azt hiszik, hogy a vámpírok felett vannak, csak mert tudnak egy kis fejfájást okozni nekünk, mikor nagyobb veszélybe kerülnek. És még a vérük se a tökéletes.
- Én már vacsoráztam, de sosem árt egy kis plusz falat! - Vontam meg vállamat alig láthatóan. -De amint látom, egyikünk sem járt jól. Senki nem kószál erre. - Sóhajtottam fel halkan.

Figyeltem a felbukkanó arcot, amihez rögtön párosult egy szőke hajzuhatag. Ez már magában ismerős volt nekem. Valahonnan.. némi gondolkodás, és beugrott! A Mikaelson bálról ismerem ezt a lányt. Bár az "ismer" szó talán túlzás. Beszélgettünk, míg meg nem jelent Klaus, és bele nem kötöttem csöppnyit. Akkor magára hagytam.. Rebekaht? Igen, így hívják. A Mikaelson család női tagja. Az anyja után.
- Vacsorázni akarok. - vontam egyet egyszerűen a vállamon. - Tudod, az imént elbánt velem egy kis boszorkányt, és ezt le kell vezetnem valakin. - sóhajtottam hatalmasat, és feléje lépdeltem. - És te? Gondolom ugyanezért vagy itt. - vigyorodtam el.

Igazából nem is tudom mit kerestem itt a temetőben. Talán arra számítottam, hogy találok itt valami hülyét, aki a temetőben jár épp. Talán igen. Semmiféle tervem nem volt, csak sétálgattam. A temető közepe felé érve éreztem egy illatot. Egy vámpír illatát.. Elindultam abba az irányba, mivel hajtott a kíváncsiság, ki is lehet az. Valahogy mintha már éreztem volna ezt az illatot. Ahogy közelebb értem, megláttam egy férfit. Tudom már! Ezt a pasit a bálban láttam, ahogy a szökőkút mellett épp egy emberből evett. Milyen kár, hogy akkor félbemaradt a beszélgetésünk... - Csak így egyedül a temetőben? - Kérdeztem kezdésként.

[ Jade lakása ]

Hogy errefelé mit vártam, azt már magam sem tudom. Nyilván valami bedrogozott idiótát, egy részeg p*csát, vagy bármit ami harapható. Az a kis boszi a fejbirizgálásával eléggé elvette a kedvemet a jómodortól tehát akivel ma találkozom, az halál fia. Jó kis este volt pedig. A fiatal boszik mindig annyira de annyira értik a dolgukat az ágyban. De utána mind megkergülnek. Igen, ez jellemző rájuk. Ezért nem kezdek gyakrabban boszorkányokkal. Mondjuk úgy, évtizedente maximum egyszer.
Megálltam egy sírnál és szabadjára engedtem a hallásomat, de csak egy valamit hallottam. Az illat alapján az viszont neeeeem ember. Hanem vámpír. Mégpedig.. nem is fiatalka.

Lassan nyitogattam a szemeimet, tompa fejfájást éreztem. Jól kalkuláltam, eltelt már pár óra, mivel hajnalodott, mire magamhoz tértem. A lány eltűnt, de legalább itt hagyott, nem dobott le valami szakadék mélyére vagy földelt el az egyik hulla mellé itt a temetőben. Akkor nézelődhettem volna, hogy ebből a csávából mégis hogyan fogok kimászni.
Megdörzsölgettem a szemeimet és ülő helyzetbe tornáztam magam, hogy teljesen visszanyerjem a tudatomat. Még jó, hogy hozzászoktam már a halálhoz. Az első alkalom volt a legrosszabb, utána már fokozatosan javult, úgyhogy igazából ehhez is hozzá lehetett szokni. Néha ugyan idegesítőek voltak a szellemek sutyorgásai, de ki lehetett bírni. Ha ez az ára, hogy minden egyes alkalommal felébredjek.
Felálltam a földről, vettem néhány mély levegőt, hogy magamhoz térjek, csak ezután nyúltam a földre hullott táskám után és döntöttem úgy, hogy ideje lenne hazamennem. Nem árt kipihenni a halált.

Cassidy háza

Egy ideig még bámultam az alakját ennek a nőnek. De aztán... nagy sóhaj, és úgy döntöttem, én inkább megyek. Elég belőle. Sőt, már sok is. Majd... elviszi innen valaki, én nem pazarlok vele időt.
- Szép álmokat, kis vámpírvadászom! - mondtam még gunyorosan végigmérve, majd eltűntem onnan.

- Petrova birtok -

Nevetett, de azért látszott rajta, hogy nem szívből jött. A nitrát őt is kiütné, sőt, ha nagyon akarnám, akkor mindenféle megerőltetés nélkül meg is ölhetném vele. Ha ez lenne a szándékom, nem kellett volna elárulnom neki, hogy mi lapul a táskámban, de nem is terveztem megölni őt. Csak bemutatkozom az itteni vámpíroknak, legalábbis a többségüknek, hogy lássak, rajtuk is ki lehet fogni és nem csak az emberek szenvedhetnek, nem csak nekik lehetnek fájdalmaik. Ők is ugyanolyanok, mint mi, ha letörik a szarvukat.
- Kíváncsian várom azt a lehetőséget. - De mire megszólaltam újra éreztem a nyakamra kulcsolódó kezeket, ám ez most más volt...ez...végzetes volt. Most komolyan? Már megint?
Meghaltam. Tisztában voltam ezzel a tényleg, hiszen az a szuka kicsavarta a nyakamat a helyéről, úgyhogy most kénytelen leszek egy ideig a túlvilágon tengődni és hallgatni a szellemek sutyorgását. Már ahhoz is hozzászoktam, hogy biztatnak a vámpírok megölésére, miszerint egy jobb cél érdekében cselekszem. Kötelességem megtisztítani a világot a vérszívóktól, még ha csak apránként is. Igen, minden egyes halálommal végighallgattam ezt néhány óra hosszán keresztül. Csak utána támasztott fel a gyűrűm...

Rámjött a kuncogás. Nem örömömben persze, de abból is rámjöhetett volna. Istenem, istenem, ez a hülye nitrát. Azzal már tényleg totálisan kikészítenek. A verbéna még hagyján, azzal a piti kis vámpírokat szokták lehúzni a vécén, de... a nitrát már ütősebb. Hülye rendszer. A fiatalabbakat nem viseli meg annyira a nitrát, viszont a verbéna igen. Velünk ez pont fordítva van. Ezt ki találta ki?!
- Nekem van jobb ötletem. Amolyan... harmadik lehetőség. - rántottam egyet a vállamon, majd ott termettem mögötte, és egy mozdulattal kitörtem a nyakát. Most már te se fogsz pattogni - gondoltam magamban, és nagyot sóhajtottam, úgy engedtem a testet a földre. Úgy döntöttem, még bámulom egy ideig. Csak utána kezdek el ismét vadászgatni.

- Őt még nem találtam meg, de biztosan lenne miről beszélgetnünk. - A fának dőltem, ami az előbb még a hátamat támasztotta és kisöpörtem a hajtincseimet a szememből. Rá kellett jönnöm, hogy tényleg jó döntés volt Mystic Fallsba jönni, hiszen nem volt hazugság, hogy hemzseg a vámpíroktól. A vadászat pedig legalább nem unalmas és edzésnek sem utolsó, a horzsolások, vágások és kék-zöld foltok pedig elhanyagolhatóak.
- Szóval érdekel? Lássuk csak. - Az sem érdekel, ha hirtelen rám támad, vagy valami, kutakodni kezdtem a táskámban. - Van itt még egy kis verbéna és... Ó, a személyes kedvencem a hozzád hasonló vén csontok ellen. Nitrát. - Kacsintottam a lányra, de nem vettem ki az ezüstösen csillogó folyadékkal teli fecskendőt a táskámból, inkább szükség esetére tartogattam. - Ideje lenne döntened: Eltűnsz innen és elnapolod a kajálást vagy ezt is megkapod az oldaladba. - Talán nem volt a legokosabb így hergelni egy vámpírt, de ilyenkor nem azzal foglalkoztam, hogy mi az okos döntés vagy mi nem. Nem féltem tőle, úgyhogy nekem nyolc.

Ő is felállt a földről, de már nem igazán érdekelt, mi van vele. Hülye vámpírvadászok, egyfolytában elrontják a vacsorát. Mert hogy ő tele van verbénával, alaposan keresztülhúzta a számításaimat.
- Óh, ezt miért pont nekem mondod? Panaszkodj annál, aki megteremtett minket - vontam egyet a vállamon flegma módjára, és ott termettem előtte.
- Mi rejlik még a táskádban... Cassidy? - ejtettem ki gúnyosan a nevét.

- Ez nagyon kedves tőled, mindjárt meg is köszönöm. - Én magam is talpra vergődtem magam, ha nem is teljesen, de már elmúlt a fájdalmam. Hozzá voltam már szokva, hogy megszorongatnak, de mivel eléggé ledöbbentett, hogy nem működött a fegyverem, ezért most a fojtogatás is rosszabbul érintett. Mondhatni, hogy egy pillanatra letaszított a trónomról.
- Ezer éves? Akkor tényleg eléggé öreg vagy. A magadfajtának még élnie sem lenne szabad, nemhogy ezer évig járkálnia, mint a kiskirályok. - Ismét felbátorodtam, nem láttam értelmét annak, hogy féljek. Attól rosszabbat, hogy megöl úgysem tud velem csinálni. Vagyis de, mivel átváltoztathat, de azt nem tenné meg... az előbb már megtehette volna, mégsem tette.

- Tudod... ha már barátok nem leszünk, legalább a nevedet tudjam, ha el kell földelnem téged. - vetettem felé ezt a néhány szót dühöngve, még mindig markolva a karót, és nagyot nyeltem, közben felnevettem gúnyosan a szavaira. A legjobb vámpírvadász. Persze, hát hogyne. Ezt nagyjából minden második vadász elmondja magáról, aztán hol vannak most? Jó mélyen, a föld alatt. De odavalók. Noha mindig is érdekelt, hogy vajon miért veszik a bátorságot ehhez a "szakmához".
- Nem tűnök mai csirkének, mert majdnem ezer éves vagyok. Rajtam se könnyű kifogni. - nyögtem fel, és végül csak sikeresen megszabadultam attól az átkozott karótól, hogy a földre vágjam, és lassan begyógyult a seb a hasamon. Hála az égnek. A vámpírlét előnye. A blúzom viszont átvérzett. Még jó, hogy nem akartam összevérezni magamat.

Már kínomban én is felnevettem, ahogy összerogyott, én pedig a földre estem. Lehet, hogy túlbecsültem magam, de tudtam, hogy mire vagyok képes. Oké, hogy egy egyszerű ember voltam, de megvoltak a magam eszközei arra, hogy kiiktassam vagy legyengítsem az ellenségemet. Már hét éve ezzel foglalkozom és képzem magam, nem érdekel, hogy mennyire magabiztos és erős az ellenfelem, én sem fogom hagyni magam soha.
- Most a nevem érdekel? Ugyan már. De ha ennyire érdekel, akkor a nevem Cassidy. - Mutatkoztam be, persze nem udvariasan, hanem csak odavetettem, mivel a nyakamat masszíroztam, hátha elmúlik a fájdalom, amit az ujjai szorítása okozott. - Amúgy pedig vámpírvadász vagyok. Nem hencegésből, de úgy tartják, hogy én vagyok az egyik legjobb. Persze nekem is lehetnek rossz napjaim. - Vállat vontam utalva az elromlott kilövőrea, mi kissé megnehezítette a dolgom. Láttam, hogy még mindig erőlködik, hogy kihúzza a hasából a karót, mert hát nagyon tudtam szúrni, hiába nem látszott, volt bennem erő. - És te? Nem tűnsz mai csirkének. - Motyogtam neki.

Felnevettem. - Azt mondod, hogy... félnem kellene tőled, ha vámpírrá válsz? Nem gondolod, hogy kissé... túlbecsülöd önmagad? - néztem rá gunyorosan, telve haraggal, amiért belémvágta az előbb azt az átkozott verbénát.
De nem elégedett meg ennyivel. Amíg beszélt, nem figyeltem, hová nyúl, és amit éreztem, hogy a gyomromba vág egy karót.
Ettől elengedtem a nyakát, hiszen hirtelen ért a dolog, és meghátráltam pár lépést. Az átkozott! Utálom a hülye vámpírvadászok trükkjeit!
- Egyáltalán ki a fene vagy te? - köpködtem a szavakat, és erőlködve próbáltam kihúzni a karót a hasamból, egyelőre nem sok sikerrel. Ez tényleg fájt.

Na, ezt ügyesen megcsináltam... ideje lenne nyugdíjba vonulnom? Ennyi volt a pályafutásom? Szép! De az hét szentség, hogyha ezt túlélem, akkor kidobom az ablakon ezt a vackot.
Nem is volt időm gondolkozni, megéreztem a lány szorító ujjait a nyakamon és be kellett vallanom, hogy ez a helyzet cseppet sem volt kellemes. A csuklója mutogatásával pedig szó mi szó, eléggé megrémített. Ezzel még nem fenyegettek meg, az volt a megszokott, hogy "Viszlát, kislány!" vagy "Most véged van!". De hogy valaki a vámpírrá változtatásommal fenyegessen...ez új volt nekem.
- Nem változtathatsz át. - Próbáltam normális hangon beszélni, de ez nem volt egyszerű úgy, hogy a csaj kis híján szilánkosra törte a nyelő- és légcsövemet. - Újoncként én is lennék olyan erős, mint te és nem bírnál velem. Csak magadnak és a többi vámpírnak keresnéd ezzel a bajt. - Hát nem ez volt a legjobb érv, amely életem során elhagyta a számat, de hátha megyek vele valamire. És mivel a vámpírka addig is a szavaimra figyelt, így én előbányászhattam az időközben a nadrágom farzsebébe dugott karót és egy kissé nehézkes mozdulattal a hasába vághattam. Remek, legalább egyenlíthettem!

Azt a bigyuszt figyeltem fél szemmel a kezében, de meg sem álltam. Az meg pláne felbátorított, mikor a kis szerkentyűje nem működött! Erin, most eljött a Te időd!
Az egyik fa tövéhez löktem, és megragadtam a nyakát, hogy így nézzek rá kegyetlen haraggal. Igen, felbosszantott. Ilyenkor már én se tudom elviselni, hogy csak úgy elsétáljon. - Ezt elrontottad, kis vámpírvadászom! - suttogtam a fülébe gunyoros hangon, eléggé magas hangszínnel. - Mondj egy okot, amiért... ne tegyelek olyanná, amilyen én vagyok! És olyanná, amilyen gyűlölnél lenni! - vicsorogtam rá sziszegve, felmutatva a csuklómat.

Elégedetten nyugtáztam, hogy akármennyire kemény csajnak is látszik, ő sem immúnis a verbénára és arra az égető érzésre és fájdalomra, amit a növény kivonata okoz nekik. Ha valaki megkérdezné, hogy melyik a kedvenc növényem, egyértelműen a verbénát sorolnám az első helyre. Mennyi fájdalmat tudok okozni ezzel azoknak, akiket gyűlöltem! Hát kell ennél több?
De mégis összekapta magát annak ellenére, hogy nem a legkellemesebb érzés tulajdonosa volt néhány perccel ezelőtt. A fecskendő a lában előtt hevert, ő pedig már közvetlenül velem szemben állt. Szemei vérben forogtak, most látszott csak igazán, hogy vámpír.
- Tudok jobbat is, ne aggódj. - Megnyomtam annak a kilövőnek a gombját, ami a kezemben volt, de beragadt. Ilyen nincsen, ez még eddig nem fordult elő velem! A szerencse tényleg ennyire forgandó lenne? Próbáltam nem elveszíteni a hidegvéremet, de azért nem volt ez ilyen egyszerű... csak annyit tehettem, hogy gyorsan kihúztam az egyik karót belőle, semmi mást.

Először azt akartam mondani, hogy sok sikert, de... minek is buzdítsam? Szavak nélkül is megvagyok én, ő meg... hát... inkább ne is gondolkozzak, mert nem teszi zsebre, amit tőlem kap. Nem most fogok szerényre váltani, az is biztos!
Egy fecskendőt vágott a karomba, mire felkiáltottam. Oké, ez fájt. Vámpírosan bevallva... hát még mikor a verbéna áradni kezdett szét a véremben, és a karomban. Valakire a hülye emberi mérgek vannk ilyen hatással, ránk a verbéna, meg a hülye nitrát.
Odakaptam, és egy heves mozdulattal téptem ki a karomból a hülye fecskendőjét, majd odavágtam a lábai elé, így meredve rá vérben forgó szemekkel, kis lihegéssel. - Csak ennyit tudsz? - indultam meg felé gyilkos indulattal.

Nem lehetett valami fiatal vámpír, hiszen eléggé gyorsan összeszedte magát. Legalábbis a köhécselést abbahagyta, nem úgy, mint például az a szőke fiú a középiskola parkolójában. Na az is egy szép menet volt.
Közelebb jött hozzám, de én nem ijedtem meg és nem hátráltam. Pont egy őzikeszemű csajtól fogok megijedni? Engem aztán kínozhatnak vagy meg is ölhetnek, nem lesz tőle semmi bajom. Addig nem, amíg megvan az én kis titkos "összetevőm".
- Ezt terveztem. Nem olyan fajta vagyok, aki hagyja, hogy csak úgy megharapják. - Vállat vontam és ravasz mosoly ült ki a szám szélére. Bár a gyorsaságom nem volt hasonlítható a vámpírokéhoz, de az emberi mozgáshoz viszonyítva viszonylag sebesen vágtam vele a csaj oldalába a kezemben szorongatott verbénás fecskendőt. De volt egy olyan érzésem, hogy vele nem fogok egykönnyen elbánni. A tekintete arról árulkodott, hogy őt keményebb fából faragták.

A számat törölgettem, miközben fél szemmel láttam, hogy benyúl a táskájába, és előszed néhány holmit... rám nézve ezek nem túl bizalomkeltők. Istenem, pont egy vámpírvadászba botlok bele! Tipikusan az én formám!
De végül elvigyorodtam. Engem azokkal a vackokkal nem nyír ki olyan könnyen. - Hmmm... és most mi lesz? - kérdeztem tőle, miután nagyjából befejeztem a köhögcsélést, és megálltam tőle, kb két méterre. - Nekem jössz a kis fegyvereiddel? - vigyorodtam el gonoszkásan.

- Akkor te is friss hús vagy. - Próbáltam kedvesen beszélni, de ehhez túlságosan furcsa volt nekem ez a csaj, a gond csak az volt, hogy még mindig nem voltam biztos benne, hogy miért... persze volt egy nagyon erős sejtésem, de akármennyire is szeretem vonzani azokat a lényeket, akikre vadászok, ekkora szerencsém (vagy éppen balszerencsém) nekem sem lehet.
De úgy látszik mégis. Megharapott, méghozzá eléggé hirtelen, először nem is tudtam reagálni, csak hagytam, hogy szívja a vérem. Aztán ő hajolt el a nyakamtól, amikor megérezte a verbénát. Szerencse, hogy mindennapos rutinommá vált a verbéna bekanalazása, különben nézhetnék magamon körbe-körbe.
- Most komolyan a homlokomra van írva, hogy "Hé, vámpírok, vacsora!"? Mióta idejöttem te már a sokadik vagy. - Megforgattam a szemeimet és utána kellett tapogatóznom a táskámban, hogy egyáltalán elhoztam-e a fegyvereimet, mert bár vadászni indultam, de sohasem tudni. De nagyon jó voltam, találtam verbénás fecskendőt, verbénás és nitrátos karót és egy ilyen kilövőkét, amiben sok pici karó volt. Nagyon jó!

Felszaladt a szemöldököm a homlokomra, és gyanúsan méregettem. Hát... mondhatni, hogy valószínűleg Ő sem angyalnak néz engem. De igazából... én se nagyon hittem azt, hogy ő rokonlátogatáson van itt. Más félének tűnt. Határozottan ember volt, mert a fajtámbélieket, és vérfarkasokat már messziről kiszagolom. Boszorkánynak meg pláne nem néztem. Tehát... ember. De mégsem tűnt olyan nagyon.. megbízhatónak. Mondjuk úgy, hogy a gyanússága felért az enyémmel.
- Körülbelül két napja érkeztem. - vontam egyet a vállamon. - De mindegy is, mert valószínűleg amúgy sem ismernél. - villantottam felé egy mosolyt, aztán hátat fordítottam neki. Már marta a gyomromat az éhség, szóval muszáj lesz cselekednem.
Éreztem kidülledni az ereket a szemeim alatt... a fogaim már csak úgy simán kinőttek, meg se kottyant az érzés. Elvicsorodtam, és egy szempillantás alatt termettem előtte, és haraptam a nyakába... belekortyoltam... újra, és újra... hogy aztán köhögve hajoljak el Tőle, és lökjem el magamtól. Ezúttal a torkomat marta valami... - Verbéna... - lihegtem véres ajkakkal.