- Szívesen, és csak szólj, ha kérsz valami mást is... - mosolygósan beszéltem hozzá, mert megérdemli, hogy valaki mosolyogjon rá. És szüksége van egy kis erőre az egészhez, amit véghez kell vinnünk, és ehhez a mosoly az egyik legjobb gyógyír, hiszen egy pici időre feledteti a rosszat...
- Bennünk van ez egyszerűen, és ennyi - visszamosolyogtam rá, majd mikor említésbe vettem ugyebár Klaust, ő akkor kibökte, hogy fél tőle... - Megértem, hogy félsz tőle... de nem kell rágondolni, amint megszabadulsz az árnyékától, hidd el, sokkal jobban fogod érezni magad, és a félelem is elszáll nagyon messzire - kacsintottam egyet, majd belekortyoltam egyet az italomba.

Nem igazán tudtam, hogy milyen lehet egy boszorkánynak. Életek vannak a kezében, ha úgy nézzük... és nem is akármilyen életek. Emberi életek... ha elég erősek, vissza tudják őket hozni. De nekem egyetlen olyan személy sincs az életemben, akit szívesen fogadnék ismét az élők között. Így nem kell attól tartania, hogy követelek tőle ilyesmit... nem mintha eddig azt hihette volna rólam.
- Köszönöm. - nyeltem egyet, mikor a kezembe nyomta a poharat, majd belekortyoltam, és elégedetten nyeltem le a kortyot. Felfrissültem, és azt hiszem, már a verejték sem volt olyan nyomatékosan az arcomon, mint eddig.
- Nem értem, egyes boszorkányok honnan szereznek ilyen bátorságot. - szólaltam meg egy apró kis mosollyal, és így néztem rá, miután Klausról tett megjegyzést. - Félek tőle.. sose éreztem még azt, hogy valakitől ennyire félnem kellene.. - nyeltem egyet.  

Egy gondolat egyenesen szöget ütött fejembe, de nem mertem hirtelen szemeibe nézni mert volt bennem cseppnyi félelem.. mi lesz, ha nem tetszik majd neki az ötlet? Vagy gondolat..
- Boszorkány vagy, miért nem gondoltál még arra, hogy visszahozd az élők sorába? Biztosan képes vagy rá... nem? - kérdeztem egy aprót nyelve, és érdeklődve felvontam a szemöldökömet. Sok a kérdés, melyre még nem tudom a választ... de tudom, hogy valamennyire képes vagyok választ kapni másról.
- Talán egy pohár víz jól esne. - bólintottam aztán, és körülnéztem. - Egész lakályos a hely ahhoz képest, hogy egyedül élsz itt.. - köszörültem meg torkomat, és halványan elmosolyodtam. - Jó lehet egy helyen leélni az életedet.. vérfarkasként én mindig vándoroltam.. sosem ismertem a szüleimet tisztességesen.. - nyeltem aprót a kellemetlen emlékek miatt. - S sosem voltam képes egyetlen helyen megmaradni, mert.. nem akartam, hogy bárki kiismerjen. Nem voltam jó ember.. mert az játszott velem, aki csak akart.. és akkor jött Klaus.. aki kihasználta farkas létemet, és egyszerűen hibriddé tett. Nem akartam én ezt.. - ráztam meg fejemet bánatosan. - De már nem tehetek ellene.. ami történt, megtörtént..  

Alig hittem el a történetet... nem is tudom, volt-e valaha ilyen sokkban részem, hiszen váratlanul ért, és szomorú és... és nem tudom. Fáj az, ami történt vele, mert valamiért szokatlanul is empatikus ember... vagyis hibrid vagyok.
- Sajnálom.. szörnyű lehetett. - ráztam a fejemet nagyot nyelve, és valamiért reflexszerűen megfogtam a kezét. - Remélem, hogy már...túl vagy rajta. Kiheverted egy kicsit... vagy valami. - nyeltem újabbat.

Meglepett az, hogy nem kellett rögtön belevágnom a második átváltozásba. Nem is reméltem, hogy akár egy percre is leülhetek, vagy beszélgethetek vele valamiről, ami úgy igazán nem kapcsolódik a tárgyhoz, de közben mégis. A hideg is ki tud rázni engem ettől az egésztől.
- Szóval... ez a lány itt élt veled? - kérdeztem rekedten, majd felsóhajtottam, és kíváncsian dőltem előre. - De... mi lett vele? Még mindig veled él? - kíváncsiskodtam talán kissé szembetűnően.  

Olyannyira szaladt fel szemöldököm, hogy talán magam sem láttam saját magamtól még ilyet. Hitetlenkedve bámultam rá. Engem soha.. senki nem tisztelt, és szeretett annyira, hogy ilyet ajánljon fel nekem. És féltem, hogy ebben hátsó szándék van.. mert nem létezik, hogy egy boszorkány ilyen kedves legyen velem...
- Ezt tényleg komolyan gondoltad? - kérdeztem tőle teljesen meglepődve, majd nagyot nyelve úgy döntöttem, inkább másra figyelek, míg nem csalódom egy óriásit, és ki nem derül, hogy viccelt velem.
- Állítólag azok a boszorkányok eléggé bosszúálló típusúak... félnem kellene tőlük? - nyeltem egyet határozottan.  

Érdeklődve fordítottam felé fejemet, majd nagy sóhajtással, s egy óriási nyelés kíséretében hallgattam azt, amit mondani akartam neki. Az iménti átváltozás még mindig mozgatta csontjhaimat, de már jóval nyugodtabb voltam, mint pár pillanattal ezelőtt.
- Szóval... nem kérsz cserébe semmit? - kérdeztem meglepődve. Ez valami új... talán... mi is van most akkor? Nem értem teljesen tisztán mindezt, pedig talán kellene, de nem tudom hová tenni. - Minden boszorkány kér valamit... mindegyik. Mert mindegyiknek vannak hátsó szándékai... mindegyik akar hatalmat egy másik lény fölött, aki.. lesi minden kívánságát - hunytam le szemeimet.  

Megérintett a gyengédség, mellyel viszonyult hozzám. A barátság ritkán volt mérvadója egy boszorkány és vérfarkas, esetemben hibrid kapcsolatának. Leginkább azért, mert mindig voltak elvárásai egymással szemben ennek a két fajnak. S nem tudom, én vajon mit is várok.. a segítségét, egyértelmű. De ő mit vár tőlem..?
- Értem. - nyeltem enyet, majd lehunytam a szemeiemt, és fél kezemmel letöröltem verejtékemet. - Hát.. remélem, hogy erős vagyok.. nem tudom, hányszor bírnám még ki ezt a borzalmat. A boszorkányok szerencsések, hogy ilyesmit nem kell átélniük. - nyeltem egyet.  

A józan eszem még valahogy mindig kitartott mellettem. Bíztam benne, hogy így is marad, hiszen nem lenne jó pont, ha most elkezdenék támadni... tudja ő is, hogy nem biztonságos itt maradnia...
De mikor már úgy éreztem, hogy eleget szenvedtem, és teljes tudatában voltam annak, hogy mit csinálok, lassan elkezdtem koncentrálni arra, hogy visszatérjek az emberi létbe. Nem volt kevésbé fájdalmasabb a procedúra, de végül anyaszült meztelenül térdeltem ott előtte, és szinte reszkettem a fájdalomtól.
- Hányszor kell... ezt átélnem? - kérdeztem nagyot nyelve.

A szavak aligha kikerültek... nem tudtam őket már felfogni, sem az ő szavait, sem a saját gondolatiamat. Az gyötört, ami már olyan régen... az átváltozás minden fájdalma, melyet nem akartam érezni, de most kénytelen vagyok... a lehető legtöbbször...
Összeestem a padlón, kínlódva nyögtem fel, és összeszorítottam a szememet... talán egy teljes perc kellett ahhoz, hogy egy perc elteltével vérfarkas bőrében álljak meg, és a fejemben csak az a bizonyos ösztön uralkodott... elkapni valakit... mint régen. A mézédes álom... a vére illata... az emberé, aki ott áll előttem... mégis belül ott volt, hogy vissza kell változnom... nekem céljaim voltak.

Próbáltam magam is valamiféle olyasmire gondolni, ami eltereli a figyelmemet a fájdalomról.. ahogy a csontjaim egyre többször fordultak meg testemben, egyre inkább más alakot öltve magukra, nagyokat nyelve és nyögve éreztem, miként testem változik... összeszorított szemekkel próbáltam tudomást venni Celeste-ről, és arról, hogy nem bánthatom... elterelni a figyelmemet arról a sok badarságról, melyeket most éreztem..
- Ez... fáj...! - bukott ki belőlem fájóan, és elkínzottan.

Megnyugtató volt az egész lénye. Talán ez a boszorkányok feladata. És nem az, hogy ilyen hálátlan feladatokkal sorjázzuk őket, mint például a varázslás, mert... az veszélyes is lehet. És én most önző módon egyedül magamra vagyok képes gondolni.

- Akkor.. - hunytam le a szemeimet. Furcsa volt még magam irányítani ezt az egészet, hisz előtte mindig akkor változtam át, mikor gyötört a hold. De most már hibridként ez... más. Akkor, mikor én szeretném.
Egy csontom máris kifordult, és éreztem, hogyan repekedik a többi is. Összeszorított szemekkel fájdalmas hangok hagyták el torkomat, és már tudtam, ez nem lesz olyan könnyű menet.  

Nem tudom, hogy ki volt legeslegutoljára ilyen nyugtató hatással rám, de most felettébb jólesett. Egy hatalmas lépcsőfokot készülök átlépni... és egyáltalán nem értem, hogy honnan vettem a bátorságomat hozzá, elvégre egy gyáva palotapincsinek tartottam magam eddig.
- Értem. Köszönöm. - mosolyogtam felé hálásan, majd nagyot nyelve indultam meg az iménti ajtó felé. - Sosem féltem még ennyire. - suttogtam úgy, hogy a hangomon érezhette is a remegést. De túlélem... remélem. - nyitottam ki az ajtót, majd elkezdtem lefelé a lépcsőn sétálni.